Ree

Minél tovább beszélgetünk, annál jobban tudtam, jó lesz vele egy hálókörletben lakni és a barátság lehetősége is ott volt a levegőben. Úgy éreztem, egyikünk sem mutatta meg teljes valóját, de talán nem is volt még itt az ideje, mivel másodjára találkoztunk össze az iskolában. Az állatok és a természet szeretete viszont úgy éreztem, erős kapocs kettőnk között. Miután kifejtettem véleményem, kérdés nélkül tudta, várom az ő meglátását, hozzáfűznivalóját. Ahogy hallgattam, tudtam, megint egyetértünk. Mikor befejezte rövid mondandóját egy kicsit én is hozzáfűztem saját meglátásomat, ami lényegében nem nagyon tért el az övétől.
-Vagy tudják, csak nem foglalkoznak vele. Azért elég sokan igyekeznek már azon, hogy az egyensúlyt visszabillentsék. Gondolok azokra akik különböző eszközökkel segítenek a városokba betévedt állatoknak, vagy azokra, akik az újrahasznosítást részesítik előnyben. Kis lépések ugyan, de legalább látszik nem teljesen reménytelen az emberi faj.- fejezem be válaszomat és lesem toporgását, amit megtudtam érteni, már jó ideje itt ácsorgunk, de még mielőtt nyithattam volna a számat, kaptam egy újabb kérdést, ami beillett kérésnek is.
-Igen, ha tényleg kíváncsi vagy rám.- mosolyogtam rá. Majd azzal kezdtem, ami kényes rész is lehet. - A szüleim muglik és régészek. Mást nem is ismerek rokonságomból, mondjuk nem is rendelkezem sokkal. Leginkább utazással telt az életem, valahol bánom, valahol nem.- válaszoltam meg nagy vonalakban a kérdést. - Nincs kedved valamerre elmenni? Úgy látom, neked is eleged van az egy helyben állásból.- ránevetek, mert már én is totyorgok.
-Egyébként kérdezz bátran és ha nem bánod, én is szeretnék hallani rólad.- fejezem be és remélem nem veszi tolakodásnak.  

Mulan

Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom és úgy ingáztam jobbra-balra. Jó és rossz is volt így állni, de nem tehettem mást, hiszen nem akartam kérdezés nélkül lelépni. Luna is röviden fejtette ki a mondandóját, aminek egy részt örültem, viszont másrészt nem. Szívesen hallgattam volna még a véleményét ilyen témáról, de ha nem, hát nem. Nem erőltettem a dolgok, ha lesz valami, amit meg szeretne osztani velem, akkor majd elmondja.
Nem firtattam a dolgot, inkább másfelé tereltem a beszélgetést. Az utolsó állatos monológja után elhallgatott, majd pár perc gondolkodás után mesélni kezdett magáról. Nem sokat, de a lényegesebb dolgokat elmondta. Végül azt javasolta, hogy menjünk el sétálni. Helyeseltem az ötletet, majd intettem a baglyoknak és kilépte a szabadba. Beszívtam a friss, hideg és csípős levegőt. Nem bántam meg, hogy nem vettem se sapkát, se sálat. Élveztem, ahogy a szél cirógatja az arcom és szétfújja lófarokba kötött hajam.
A lány a családi hátterem után érdeklődött, amiről nem szívesen beszéltem, de megpróbáltam röviden és tömören megfogalmazni a válaszom.
- Londonban születtem, két bátyám van. Szüleim mindketten varázslók, testvéreim úgyszintén. Édesanyám öt éves koromban meghalt, apám pedig újraházasodott - nem volt éppen költői, de ez volt az életem röviden. Többet senki nem fog megtudni rólam és ez éppen így volt jó. Tényleg röviden feleltem a kérdésére, amit kicsit szégyelltem, de még csak kétszer találkoztunk. Ő sem árulta el, hogy hogyan született és én sem. Nem fogok többet elmondani magamról maximum, ha már jól összebarátkoztunk.
Felsóhajtottam és a következő kérdés-lavinámon gondolkoztam. Mivel semmi nem jutott eszembe, csak csendben lépdeltem mellette. Szerettem hallgatni, éppen ezért örültem ennek a kis csöndnek. Élveztem a kérdés nélküli járást, de a csend egyszer majd kínossá fog válni…

cuki Elena

Tita


   A lány mosolyogva üdvözölt. Látszott rajta, hogy meglepődött. Kezében egy matricákkal borított füzetet és egy ceruzát tartott. Talán tanulni vagy rajzolni jött ide.
- Szia! - köszöntem vissza – Nem zavartál meg, már úgyis majdnem kész vagyok. Gyere be nyugodtan.
Most már elengedte a kilincset és belépett. Hirtelen tulipán illata járta át a helyiséget. Eddig ezt nem éreztem. Biztosra vettem, hogy még nem találkoztunk. Közelebbről is szemügyre tudtam venni az ablak fényében. A haja ragyogott a napfénytől, arcáról csillogó szempár nézett rám vidáman . Nagyon csinos.
- Vencel vagyok, navinés – mutatkoztam be. Helyet foglalt mellettem a kanapén.
   Kinyitotta a füzetét, benne egy elmaszatolt rajzot pillantottam meg. Azt hiszem egy tulipánt ábrázolt. Így már világos miért éreztem az illatot.
- Szeretsz rajzolni? - kérdeztem. Rajzomat felé mutattam.
- Én most ezen dolgozok. Szerinted milyen? - érdeklődtem. Szemével végigjárta a lapot. Az arcát figyeltem, hátha le tudok róla olvasni valamit.

Fynnci


Sietnem kell, ha nem szeretnék a földön tiporva végezni vagy akár büntetést kapni az miatt, hogy a folyosón bolyongok amíg mindenki más a dolgát csinálja.  Elméletben azért indultam el, hogy valami nyugodt helyet keressek, hogy ismételgessek a még hátralévő néhány vizsgájára. Tudom, hogy nem sok időm van már hátra, hisz szombaton lezárul a vizsgaírás ideje. Őszintén szólva nem is tudom, valójában miért hagytam két vizsgát az utolsó pillanatokra. Még azt sem mondhatom, hogy a folytonos edzések miatt vagyok így lemaradva, hisz nincs is sok edzésem, meg amúgy is még csak elsős lennék. A színjátszóra sem foghatom, mert még nem is voltam egy próbán sem. Különben is az első próba, - számomra - a vizsgaírás után lesz. Bár nem szeretném bevallani, de valójában nagyon is félek. Nem attól, hogy esetleg nem jutnék másodikba, hanem attól, hogy a kviddics pályán vagy éppen a színjátszó teremben, csinálok valami teljes buta baklövést, amivel ismét elszúrom az esélyeimet a társadalmi életemre nézve.
Ahogy így gondolkodok, hirtelen ajtó nyílást hallok, és diákok elsöprő lavinaként özönlenek az eddig békés folyosóra. Hiába próbálok menekülni, nem bírok szabadulni a tömeg elsöprő "erejétől". Egy szabad pillanatomban megkapaszkodok a fal egyik felében, így kiszakadva az "ördögi kőrből". Gyorsan körülnézek, hátha találok egy helyet, ahova bemenekülhetek. A folyosó végén megpillantok egy szobát, amit még sosem láttam. Pedig elég sokat jártam már, számtalan alkalommal az Északi Toronyban, mióta itt vagyok. Egyszer mert, rajzmágia órám volt, valamikor meg csak azért, mert épp erre tévedtem. De ezt az ajtót még nem láttam sosem. Izgatottan közelebb lépdelek, majd szemügyre veszem az ajtót, közben arra is koncentrálva, hogy mi lehet mögötte. Szépen díszített ajtó vasak. Ez nem meglepő. Itt szinte minden ajtó ilyennel van ellátva. Talán semmi különös sincs ebben a szobában. Hirtelen egy tücsök tűnik fel a bejárat alatti kis nyílásból. A jószág felém ugrál, hosszú csápjait egyfolytában mozgatva. Sosem féltem a bogaraktól, ahogy most sem teszem. Gyorsan a kis állat nyomába indulok, amikor pedig bekászálódik egy sarokba, lehajolok és a kezembe zárom. Egyedül egy embert ismerek, aki tücskökkel és másféle bogarakkal mászkál a suliban. Fynnci! Akkor csak ő lehet a bejárat mögött. Nem is tétovázok tovább, benyitok.
Jól sejtettem. A fiú a teremben lévő kanapén ült, kezében a jegyzeteivel, és épp  engem bámult.
 - Szia! - köszönök illedelmesen, de még mielőtt még valamit mondhatnék, a fiú már is belekezd a mondandójába.
Érdekes. Az emberek általában nem szoktak ilyen hirtelen letámadni, de sebaj! Legalább így feloldódnak a gátlásaim, amik számtalanszor az utamat állják.
 - Igen, eridonos vagyok. Igen ismerem.
Közelebb lépdelek, majd helyet foglalok Fynnci mellett.
 - Ühm... Azt hiszem, ez a csöppség hozzád tartozik. - szólítom meg én is a fiút, majd a talárom alól előhúzom a megrémült tücsköt. Nem volt sokat nálam, de még is úgy fest, mint akin  átment három markoló, meg egy simító gép.

cuki Elena

Fynnci

Nem sok reagálni valója van, mert a fiú hirtelen letámadja. És, hogy bánja e? Nem, egyáltalán nem. Fynncivel a padláson eltöltött naptól kezdve barátok. Azóta nem sokat találkoztak. Jó, az igaz, hogy néha-néha összefutottak a folyosón vagy éppen az Eridonba menet, de így, hogy csak ketten legyenek, kevésszer volt rá alkalom. Sosem gondolta volna, hogy még egyszer a fiúval lehet és most még is itt ül és cseverészik vele. Furcsa véletlenek!
- Szia, Fynnci! Örülök, hogy még emlékszel rám! Én sem feledtelek el ebben a pár napban. - mosolyodik el, de mire még valamit szólhatna, a mellette ülő emberke hirtelen elhallgat. Lehet, hogy a padláson történtek miatt, mert nem mondhatni jó ténynek az, hogy Leonie és Keith összeköltöztek. Hiszen egy fiú és egy lány nem lehetne egy hálószobában, mert tiltja az iskola szabályzata. Ezt Elena már a saját bőrén megtapasztalta. Ugyan is, amikor még épp, hogy két napja járta az iskolát, meglátta a hirdető táblán, hogy szobatársat keres két fiú. Mivel a lány akkor még semmit sem tudott az iskola szabályairól, jelentkezett és el is ment, hogy beköltözzön. A gond csak az volt, hogy amikor pakolt volna, közölték vele, hogy ez így nem fog menni, mert nemigen tolerálják a fiú kontra lány szobatártságos. Mindenesetre is, ezt a szabályt legalább nem feledi el egykönnyen.
- Épp menekülök a tömeg elől... Iszonyatosak, amikor kijönnek a termekből és átgázolnak rajtad.
Ez igaz is. Még mindig fáj az oldala a múltkori, "sétáljunk egyet, mert olyan kedvem van" alakalom végkifejletétől. Viszont van egy dolog, amire nem jött még rá. Hogy tűnt el az egyik zoknija, úgy, hogy a cipő rajtamaradt? Talán a vérszomjas diákok levarázsolták róla? De egyáltalán kinek kéne egy használt, ráadásul már kopott zokni?
 - Tücsök verseny? Szuper! - örvendezik, miközben szétnéz, hátha talál egy "versenyzésre váró" tücsköt. Nem hiszem, hogy a kis jószágoknak az lenne a leghőbb vágyuk, hogy két eridonos diák megtornáztassa őket. Bár kitudja... Ebben a világban már minden megtörténhet.
- A jutalom... Nos,... talán... - gondolkodik, miközben a plafont bámulja - lehetne az a díj, hogy a győztes elnevezhet egy tücsköt vagy... vethet egy szaltót a szobában, vagy megcsikizhet az egyik bogárka hasát.
Ilyenkor kell kiégnie az ember fantáziájának. Soha jobbkor! Bezzeg, amikor semmi szükség nincs rá, akkor ömlik a kreativitás mintha dézsából öntenék, most meg semmi sem jut a lány eszébe. Tipikus Elena viselkedés, erre már csak ezt lehet mondani.
- Szülinapom, szeptember negyedikén. A kedven virágom e rózsa. Szín, a tengerkék. Csokim a... mi is? Á, megvan a Milka csoki! A bogaram pedig a tücsök, szóval jól eltaláltad az ízlésem. - kacag fel, mert nem hitte volna, hogy majd a kedvenc bogárkáit fogja versenyeztetni.
- Akkor most én jövök. Te is mond el ugyan ezeket az infókat magadról.
Ahogy egyre jobban belemerülnek a beszélgetésbe, úgy oldódik Elena is. Általában aki a valódi, és nem a félénk Elenával akar beszélni, annak csáklyát kell hoznia, hogy leverje a jeget róla. Úgy látszik, hogy ez a közösség kifejezetten jó hatással van rá.
 - Gyere, Fynnci! Fogj te is egy tücsit!
Gyorsan odaszalad a kanapéhoz, ahol a párnák között az imént elszalasztott kis jószág kuporog. Némi kínszenvedés után (ugyan is a tücsi nem örült annak, hogy a lány játszani szeretne vele), de végül megkaparintja és odatrappol a fiú mellé.
 - Miért? Milyen ez a szoba? - érdeklődik, majd a szobát kezdi kémlelni. Semmit nem lát. (Legalább is egyenlőre.)

Elennaaaa *--*

Fynnci

Gonosz rellonosok? Hm... - töpreng magában, miközben tágra nyílt szemekkel figyeli, ahogy Kevin jó tanácsokkal halmozza el. Ittléte során aligha futott össze a Zöld Ház tanulóival. Azt hiszem az egyetlen, akivel sikerült szóba elegyednie az Állia Szipenni volt. Vele is takarodó után futott össze amikor épp menekülőben volt, nehogy rajtakapják, hogy tilosban jár. Ám ott sem történt semmi komoly. Állia nem támadta meg egy átokkal sem. Noha a gúnyos vigyora amelyet minden egyes mondat után magára öltött egy cseppet ráhozta a frászt Elenára.
Mosolyogva figyeli, ahogy a fiúnak megtetszik az ötlete a tücskökkel kapcsolatban. Talán, még valami jó is kisülhet a mai szétszórt napjából.
Maga a srác kedvesnek tűnik. Bár, lehet, hogy ez a kijelentés még túl korai volt, hiszen alig ismeri még Fynncit. Igazán csak a padlásos dolog kapcsán találkozott vele.
 - Oké! - válaszol, majd átnyújtja Kevinnek az imént elfogott állatkát. Szegény kis teremtés azt sem tudja mit tegyen, nagy "szemeivel pislog" össze - vissza, menekülés után kutatva. Mint Elena néha napján, amikor semmi kiutat sem lát a reményre. Mióta a szüleit elvesztette nem találja a helyét, bárhogy is kutat utána.  Bizony, hiába tűnik egy kedves életvidám lánynak, belülről szétesni készül mint egy kártyavár, melyet a szél gonoszul ostromol, hogy aztán majd darabokra repüljön szét. Száműzöttnek, kitaszítottnak érzi magát. És minden egyes perccel, amikor a múltjára gondol, mélyül a lyuk a mellkasában.
Hirtelen felkapja a fejét, mert nem igazán figyelt oda arra, amit a fiú mondott neki. Nagyon röstelli, hogy csak így elkalandozik amikor a másik beszél hozzá, de most már nincs mit tenni. Viszont nagyjából sikerült összerakni a fejében kavargó mondatfoszlányokból Fynnci mondandóját. Ennek alapján kezdeményez meg egy választ.
- Fantasztikus! - mondja, de szomorúságát nem igazán tudja leplezni. Elena olyan mint egy nyitott könyv. Minden meglátszik rajta amit éppen gondol. Ez utóbbi a terem színén is kezd látszódni. A szivárványos színkavalkádból lassacskán eltűnik az eddig pompásan virító rózsaszín árnyalat, és egy sötétebb kékes fekete veszi át a helyét.
Elena szemének sarkában egy kis könnycsepp kezd látszódni, de még mielőtt bárki is tudomást vehetne róla, megtörli a szemét és a tücsökversenyre próbál koncentrálni.
- Hajrá, Prücsök! - kiálltja, kezével fürgén hadonászva, hátha a tücske felbátorodik tőle.

Gwen

Lábait sietősen szedve halad a Bagolyház tornya felé. Napok óta epedezve vár egy levelet a családjától. Ugyanis az apukája azt mondta, hogy fontos bejelenteni valója van számára. Ám, amire ezt a "hihetetlenül fontost" tényt közölhette volna vele, akkorára elkezdődött a következő tanév, így Elenának a titok tudta nélkül kellett elköltöznie. De ha minden igaz, ma megtudja, mi is az a dolog.
Még épp időben érkezik fel, mert az ablakban megjelenik egy bagoly a csőriben a nekicímezett borítékkal. Kapkodva kikapja a levelet, majd a madár olyan gyorsan ahogy jött, tovább is reppen. Sötét szemei megcsillannak amikor a papírra néz és érdekes kíváncsiság ül ki az arcára. Vajon mi állhat benne? Elköltöznek? Netán az anyukája végre felmondott abban a szörnyűséges ruhaüzletben ahol eddig dolgozott. Nem tudni miért, de ahányszor csak járt ott, mindig a kovászos uborka undorító szaga terjengett a levegőben. Körmeivel felhasítja a borítékot, majd kiveszi belőle a kicsire összehajtogatott levélpapírt.
Szia Kicsim!
Ne aggód, nemsokára megtudod, mi az a meglepi, amivel készülünk neked. Még egy kis kitartás! Egyenlőre csak annyit mondok, hogy ezután nem leszel magányos többé.

Szeretlek,
 Anya

~ De mi a fészkes fene lehet? - gondolja, majd dünnyögve, karjait leeresztve támaszkodik a Bagolyház hideg kőfalához. A levelet még mindig nem tette el, csak a kezében gyűrögeti, mint valami régi magazin kedvenc oldalát, amit majd kiragaszt az ágya fölé. Álmélkodásából egy hang zavarja föl. Egy hang, amely a mellette lévő sötét sarokból jön. Óvatos elindul az említett irány felé, kezét ökölbe szorítva. Ugyan nincs nála a pálcája, de minek is az, ha a szünidő alatt megvédeni is megtanulta magát. Fel kézzel elbánik ő akárkivel. Csak próbáljon közeledni felé. Lassan, de végül eléri a sarkot, majd egy nagy lendülettel ütni készül.

Elena

Jókedvűen indulok el az Eridon toronyból. Nem volt jelentkező, de gondoltam egyedül is tudok Kviddicsezni. Ginnie bevett a csapatba cserejátékosként. Mindig is szerettem volna fogó lenni. Nem érdekel, hogy csak csere vagyok nekem ez is számít. Megfogom a csomagot és a cikeszemet. Az utóbbit apukámtól örököltem. Ő is Kviddicsjátékos volt. De csak volt. A hónom alá veszem a szülinapomra kapott Tűzvillámomat, és már indulok is. Mielőtt a pályára mennék fel kell adjak egy csomagot. A nénikémnek lesz a névnapjára. A folyosók, amiken megyek majdnem mind kihaltak, így a gondolatomba merülhetek. Gyorsan elérek a Bagolyházhoz majd benyitok. Látom, hogy egy másik diák is itt van. Pár másodperccel később rájövök, hogy a legjobb barátnőm Elena az. Beállok egy sötét sarokba, mivel azon gondolkozom megijesztem egy picit. Jött egy levele majd egy szempillantás alatt megfordult. Nem hiszem, hogy megismer, mert ökölbe szorítja a kezét és elindul felém. Nem tudja ki vagyok ezért ütni készül. Elindítja az öklét felém, de útközben megállítom.
- Szia El - köszönök neki, majd elindulok egy bagoly felé. Még nincs sajátom, de majd a faluba szeretnék venni egyet. Megsimogatom és rákötöm a lábára a csomagot - Képzeld Ginnie felvett fogóként cserejátékosnak a csapatba. Nem lenne kedved edzeni egy kicsit!?
Mikor végeztem a csomag rögzítésével felé fordulok.

Issie

Talán kicsit túl rövidre fogtam, a magamról való mesélést, de nem tartóm különösebben érdekesnek magam, így úgy gondoltam, elég ennyi is belőlem. Ha meg valami konkrétat szeretne megtudni rólam, akkor úgy is megkérdezi, legalábbis bíztam benne. Miután megbeszéltük, hogy sétára fogjuk lábainkat, elköszöntünk a baglyoktól és kiléptünk a szabad ég alá. Gondosan becsuktam magam mögött az ajtót. Megfordulva újra megcsodáltam a tájat, és élveztem a szél cirógatását. Az erdőt, ismét jobban szemügyre vettem, és eldöntöttem, hogy amint lesz rá alkalmam, behatóbban is megnézem magamnak, valahogy mindig is vonzottak az erdők, nem bírtam sokáig ellenállni a kísértésének, a hívásának. Majd Issie válaszát hallgattam, ami hasonló rövidségű ismertetés volt, mint az enyém. Bár érthető volt, hisz én sem szívesen ecsetelném az életem, ilyen helyzetben. -Sajnálom.– Nem akartam túl ragozni, és feltépni a sebeket, így inkább hallgatagon ballagtam mellette és azon igyekeztem, hogy olyan kérdést tegyek fel, ami eltereli a figyelmünket más irányba. De egyelőre semmi mentő kérdés nem jutott eszembe, így csendben sétáltunk egymás mellett. Ami azt illeti, a csend engem nem zavart, néha az ember, a csendben is megtudhat pár dolgot, a másikról. Például Issie is olyannak tűnt, aki szereti a csendesebb pillanatokat, és ezt is nagyon kedveltem benne, hogy fölöslegesen nem fecsegett.
Egy kis idő után, eszembe jutott a mentő kérdés, ami kellemesebb irányba tereli a gondolatokat is.
–Hogy van Benny? Mikkor viszed sétálni?– Tettem fel a kérdéseimet, nem csak témaváltás gyanánt, hanem azért is, mert tényleg nagyon megkedveltem a kis vakarcsot, az utóbbi találkozásunkkor.  

Lunu

Luna röviden mesélt, amit kicsit bántam, hiszen tudtam, hogy egyszer majd nekem is mesélnem kell. Mielőtt megkérdezhette volna az én életemet, előtte javasoltam, hogy menjünk ki a bagolyházból. A szabadban sokkal jobban éreztem magam. Nem tudom miéért, de én soha nem voltam az a négy fal között ülő típus. Mélyet szippantottam a csípős levegőből és élveztem, ahogy a szél cirógatja az arcom. Sokkal jobb - sóhajtottam. A lány becsukta az ajtót, majd csatlakozott hozzám. Megköszörültem a torkom és mesélni kezdtem.
Csak kis részletet árultam el az életemből, de ez pont elég volt. Luna közben figyelmesen hallgatta, amit mondok, legalábbis engem nézett, szóval azt feltételezem, hogy figyelt. Csak egy sajnálomot mondott, aztán újra csönd. Behunytam a szemem és hagytam, hogy a többi érzékszervem vezessen.
Sajnos ez nem jött össze, mert kis híján múlt, hogy neki nem mentem egy fának. A szél még mindig az arcom körül lebzselt, de most már a hajamat piszkálta. Szét-szét fújta, majd bele az arcomba, aztán újra szét. Egy idő után már kezdett idegesíteni, de szerintem ezzel nem lehettem egyedül. A szél játékáról eszembe jutott az, hogy vajon apám mit szól a vizsgáim végéhez. Hazarendel, vagy sem? Elküld a nagymamámhoz?
Sok kérdés merült fel bennem ez ügyben, de egyiken sem gondolkoztam sokáig. Majd lesz, ahogy lesz – bólintottam alig észrevehetően, aztán a zsebembe rejtettem két csuklóm és úgy folytattam a sétát. Szerettem csendben sétálni és úgy látszott, hogy Lunát sem zavarja a szótlan járás. Ezt is szerettem benne. Nem kérdezett fölöslegesen, nem beszélt, egyszerűen csak élvezte az életét. Végül aztán még is megszólalt, ám most másfelé terelte a témát, aminek örültem, viszont egy kicsit még sétáltam volna így.
- Ó, ő nagyon jól van, köszönöm, hogy megkérdezted. Hát ma már voltunk sétálni, talán este még leviszem egy kicsit futkározni, de nem biztos. Az időjárástól függ – halvány mosolyt küldtem a lány felé, aztán az eget kezdtem el pásztázni. Egy kicsit beborult, de szerintem esni nem fog. – Egy kicsit felhős, de semmi komoly – jelentettem.

Gwen Laura Kimiko Jones

A klubhelyiségben összeszedelőzködtem és szépen-lassan elindultam, mert most kivételesen nem voltam késésben. Az Északi-toronyba igyekeztem Gwenhez a Lélek szobába. Odaértem.
Gwen még nem volt ott. Addig leültem az egyik fotelbe. Nagy spirituális energia volt jelen és az egész szobában főleg ez uralkodott. Egyébként egy nagyon barátságos kis helység volt. Minden fából volt. A zöld a barna és a fehér színek voltak többségben. Úgy éreztem kicsit fülledt a levegő úgyhogy kinyitottam az ablakot. Kellemes lágy, meleg szellő fújdogált.
Úgy éreztem ez a tökéletes nyugalom. Gondoltam ameddig Gwen nem jön addig írom a Szellemnaplót. Ebbe azokat a dolgokat írom amiket tudok, és utánanéztem a kísértetekről.
Nagy lidércnyomás tört rám amikor megtudtam, hogy ki az a szellem akit a Kísértetházban láttunk. A több mint 100 éve halott mágiaügyi miniszter, Faris Spavin. Aki a hírek szerint Bagolyfalván van eltemetve. Majd meg kell néznem a sírt. Remélem Gwen is velem tart majd a kalandra. A nagy írogatás közepedte megjött Gwen is. Leült mellém. Nézte, hogy mit írok, majd halkan odasúgtam neki: -Megtudtam ki az a szellem akit a Kísértetházban láttunk.

Szabó Lívia Lujza

Jó egy kicsit kijönni a szobámból. Tankönyvvel, pergamennel, pennával, egy kis tintával és a pálcámmal elindulok keresni egy nyugodt helyet ahol tanulhatok. S vizsgáim szörnyűek lettek és végre rávettem magamat, hogy tanuljak. Elindulok az Északi Toronyba mert hallottam ott egy nyugodt helyről ahol lehet tanulni. Gyorsan odaérek majd benyitok. Amint belépek a kék falak átváltoznak rózsaszínre. Hallottam, hogy az ember kedve szerint váltogatja a színeit de eddig nem hittem el. A szoba nem nagy de mégis otthonos. A bézs színű kanapé megy mindenhez, a párnák négyféle színben pompáznak és illenek a kanapéhoz. A velem szemben lévő ablak nyitva áll amin a friss levegő jön be. A redőny fel van húzva amin a nap sugarai jönnek be. A kanapán egy másik ház tagja ül. Először nem ismertem meg a zöld sárkányt mert háttal ült nekem de mikor leültem odakiáltott nekem. Odaköszöntem a barátnőmnek Líviának. A szellemes kaland óta nem találkoztunk. A szemében fény csillan  amiből arra következtetek, hogy rájött ki a szellem és készül valamire.
-Megtudtam ki az a szellem akit a Kísértetházban láttunk - súgja oda nekem. Nem tudom miért suttog mert csak mi voltunk bent.
- Tényleg? Ki? - kérdeztem. Engem is érdekel kinek volt a szelleme.
 

Gwen Laura Kimiko Jones

-Faris Spavin-é. A régi mágiaügyi miniszteré. Azt mondják, hogy Bagolyfalván van a sírja. Ma este elmegyünk a temetőbe és megnézzük a sírt? -kérdeztem fellelkesülten.
Megkérdeztem tőle, hogy milyenek lettek a vizsgái. Ő egy vállrándítással felelt. Ebból sejtettem, hogy nem valami jók. Biztos tanulnia kell. Megpróbáltam neki segíteni elővettem a könyveit, előkészítettem a pennát és a papiruszokat. Először a bájitaltan tankönyvét lapozgatta. Nekem is jó lesz nézegetnem néhány könyvet, hogy felkészüljek a jövőévi vizsgámra, bár tudom, hogy az még odébb van. Én is kezembe vettem egy könyvet és izgatottan olvastam. De az agyam még mindig Faris Spavin-on járt. Miért tette oda a büdisajtot? stb.
A szoba arculata megváltozott rózsaszínből élénkvörösre változott. Nem tudtam mitől lehetett ez, tálán azért mert fáztunk? Nem tudom. Becsuktam az ablakot. Ahogy megérintettem az ablakkilincset, a kezemre fájdalmas görcs jött rá. Rögtön elkaptam onnan és mutogattam Gwennek.

Szabó Lívia Lujza

Elmondta, hogy a régi Mágiaügyi Miniszter az akit itt Bagolyfalván temettek el. Elkezdett kérlelni, hogy este újra szökjünk ki a sírjához. Kis nyüstölés után belemegyek  aminek nagyon örül. Egy kicsit azért parázok a temetőben éjszaka. Pár mondatot váltunk aztán tanulni kezdek. Mivel Bájitaltanból és a Gyógynövénytanból buktam meg ezeket veszem elő. Kinyitom a tintásüvegem és belemártom a pennámat majd elkezdtem körmölni a pergamenre. Nem dolgozatot írok hanem jegyzetelek. Hallom ahogy Lívia elkezd matatni mellettem majd elveszi az egyik könyvemet. Még nem kaptam meg a másodéves tanszereimet szóval az elsőst hoztam.
- Nekem már nem kellennek megkaphatod őket amíg nem jönnek meg a tieid - mondom neki mosolyogva. A szoba színe hirtelen megváltozik vérvörösre. Nem tudom miért de Lívia becsukta az ablakot.Lehet, hogy fázik. Még egy óráig tanulunk így csendben majd amikor már nem bírom tovább ledobom magam mellé a cuccaimat.Mielőtt elbúcsúztam volna tőle mondtam neki, hogy mikor, mit hozzon meg ilyenek. Nem akarok parancsolgatni de mégis én vagyok az idősebb.
- Tíz órakor találkozunk annál az ajtónál ahol beosontunk. Most megpróbálok nem késni de NE indulj el egyedül - kötöm ki a szabályaimat- Még nem ismersz támadó és védekező varázslatokat de azért hozd a pálcád mert ha engem lefegyvereznek akkor a tiédet próbálom meg használni.
Mondtam majd összeszedtem a dolgaimat és kisiettem, de előtte még elköszöntem.

Gwen Laura Kimiko Jones

Ahogy Gwen elköszönt a hangján éreztem, hogy ismét egy izgalmas estének nézünk elébe. Elmondta, hogy miket hozzak, meg hogy ne menjek el nélküle. Én is elmentem vele a sarokig ahol szétváltunk. Ellőtte köszöntünk egymásnak: -Szia Gwen!
Most csak a "kirándulásra" fogok készülni egész délután. Még egyszer átnézem majd Faris Spavin életrajzát és a szellemekről tanultakat. Akkor aztán már nekivághatunk.

Gwen

március 27. 16:00 körül

Omboczi Sára

Kell egy nyugodt hely, ahol megírhatok úgy egy tucat levelet. Egyet anyának, egyet apának. egyet Virágnak, egyet Boginak. És ez még csak a családom. De megígértem a koreai barátaimnak is, hogy adok magamról életjelet, amint "beilleszkedtem". Nos, hogy mennyire illeszkedtem be, azt még nem tudom. De találkoztam pár emberrel, és még élek, ráadásul, nem is érzem magam rosszul. Nem is tudom, miért tartottam én ettől a sulitól. Talán mert új, ismeretlen, és nem olyan, mint amihez szokva vagyok. Persze, még most sem szoktam meg, de úgy érzem, ezzel egyáltalán nem lesz gond.
Csak azzal, hogy kiigazodjak a szárnyakon, folyosókon emeleteken. Vajon meg lehet ezt szokni? Elkezdtem amúgy rajzolni egy térképet, amin bejelölöm mi hol van, hogy aztán szabad perceimben memorizáljam, és könnyedén eltaláljak bárhova, de még közel sem jártam mindenhol. Most pedig kéne egy helyiség, ami üres, kényelmes, fényes, és szép a kilátás... szóval torony. Ez egyértelmű volt, a kezdetektől, most pedig, hogy megmásztam nem tudom hány száz lépcsőt, már csak az érdekel, hogy leülhessek. De nem... A bagolyház, a sok huhogó miatt nem az igazi, aztán meg mindenhol termek, meg tanári szobák... Vajon ők hogy tudnak mindennap ide feljönni? Biztos van egy rövidebb út. Jó persze, nem olyan vészes, meg lehet szokni, csak... Huh. Végre egy üres szoba. Szép világos kék falak, csend és nyugalom. Kanapé. Megjöttem!
Nem is gondolkodom tovább, egyszerűen bevetem magam, a kanapéhoz sétálok, lerúgom a cipőimet, és elfekszem. Papírt, és golyóstollat veszek elő, előbb a családnak tudom le a leveleket, aztán jöhetnek majd a varázsló-boszorkány barátok. Rögtön neki is állok, és az első levéllel Virágnak néhány perc alatt végzek. Az utána következővel azonban megakadok a köszönés után és a számhoz kezdem ütögetni a tollat, miközben agyalok, mit is írhatnék anyámnak.
- Tök mindegy, mit írok neked! Így is, úgy is, aggódni fogsz! De könyörgöm Anya, már 18 vagyok!!! - bár a papír nem ért, de nekem kifejezetten jól esik, most vele veszekedni. Furcsa mód, hogy halk zenehttps://www.youtube.com/watch?v=GlRHoj9BhZI kezd szólni, én pedig lehunyom a szemem, és fészkelődök kicsit, hogy még kényelmesebben elhelyezkedjem. A levél rá ér... előbb kicsit pihenek...

Rentai Bálint

Ombozi Sára - Boczi lány *-*

A zene egészen megnyugtat. Az jut eszembe, hogy a nagyiéknak tetszene ez a szoba, főleg, ha máskor is játszik ilyen zenét. Bár lehet inkább azon kéne aggódnom, hogy miért is kezd egy szoba, csak úgy, zenét játszani, de jól érzem magam, és nem tartok attól, hogy bármi veszély leselkedne rám. Pont emiatt, nyugodtan dőlök hátra, és hunyom le a szemem.
A gondolataimba merülök, és száz meg száz levelet fogalmazok meg magamban, tudva, hogy egyik sem az igazi, és hogy valószínűleg anyának csak néhány sort fogok írni, nem oldalakat, mint Virágnak. Elhatározom, hogy Boginak a hangul abc-t írom le, hadd örüljön, hogy "rajzolhat". Bár amilyen kis okos, úgyis tudni fogja, hogy azok nem vonalak... Mindegy is.
Visszatérnék gondolatban megint anya leveléhez, de ekkor valami megzavar a gondolkodásban. Egy fényképezőgép. Kattan, s bár szerencsére kikapcsolta a vakut az illető, azért még nem szép tőle, hogy engedély nélkül fotóz. Igaz, csukott szemmel nem látom, hogy valóban én vagyok-e az "áldozat", de ugyan ki más lenne? Igaz a termet is fényképezhetné... csak abban nem sok érdekes van. Nekem legalábbis, leszámítva, hogy hangulatosan van berendezve és olyan nyugodt. Volt.
Kinyitom az egyik szemem, hogy óvatosan szemügyre vegyem azt, aki megzavar. De először csak a fényképező gépet látom, amit a szeme elé tart. Aztán jövök rá, hogy melyik oldalról fotóz, és muszáj megszólalnom.
- A másik profilom előnyösebb - De közben már fel is ülök. Tudom, hogy az apró "pötty" a szemem alatt, nem tesz előnytelenné, de nekem akkor sem tetszik, mondhat bárki bármit, soha nem fogom szeretni. Főleg mert Virág Pötyinek csúfol miatt, bár ő meg van győződve róla, hogy ez egy kedves név... Még szerencse, hogy itt senki nem tud róla, hogy van egy húgom, aki beceneveket ad nekem. - Milyen géped van?
Az enyém még a bőröndömben pihen, de ha már felfedeztem minden zugot én is neki állok majd újra fotózgatni. Amúgy meg, lehet nem ártott volna bemutatkozni... De az is igaz, hogy ő sem azzal kezdte, hogy lefotózhat-e. Akkor meg... kvittek vagyunk, nem?

Rentai Bálint

Dove Ebony Swan

Az utazás kimerített, legszívesebben egy meleg fürdőt vettem volna, mégis bennem élt gyermeki mivoltomból a kíváncsiság. Felfedezni és kalandozni. Ez az, ami miatt részben ezt az iskolát választottam. Egy élő labirintusban éreztem magam, a lábam hajtott, de az elmém megálljt parancsolt volna. És stop! Nagy levegő. Beszív és kifúj! Rég éreztem ehhez hasonló tiszta egyvelegét a nitrogénnek, oxigénnek, a nemesgázoknak és poroknak. Ruhámat a hosszú vonatút megviselte, a kardigánom félre gombolva ékeskedett derekamat átkarolva. Elkezdtem volna igazgatni azt, de a diáksereg elsodort volna, ha nem teszek arrébb néhány lépést. A szellő kellemesen fújta a hajamat, és az első napomon még nem volt erőm megszólni, hogy miért nem képesek jobban figyelni. Nem szeretek az emberekre felesleges szavakat pazarolni. Egy érzés ragadott magával. Lehetetlenség körülírni. A szél hozta és vitte is magával. Egyik pillanatban önbizalmam volt, nem féltem a jövőtől, biztonságot éreztem magam körül. Foghatóak voltak az érzések. Magukhoz láncoltak. Majd' elsodortak magukkal és ott hagyták a magányt, zárkózottságot, sebezhetőséget. A hajamból a szalag kiröppent a pillanat erejével és hajtömegem egésze most az arcomon csücsült. A moha növéséből ítélve északra lehettem. Cipőm koppanásai ritmikusak volt, mégis elhagyatottak. Kerestem valami támpontot, hátha visszatalálok a házamba, de semmi. Elvesztem. Szárnycsapkodások hallatták magukat. A Bagolyház! Legalább ide már el tudok tévedni, a napokban úgy is fel kell majd keresnem. Haza kéne írnom, hogy minden rendben van. Keresek egy megfelelő helyet és lekucorgok. Előveszek egy tollat, tintát és egy pergament. Egy fél órát ülhettem egymagam, szótlan, megrugdosva, de végül egy ujjnyi vastag levél külsejére csak ennyit írok: Poitiers. Nagy léptekkel elindulok a torony felé, s már a kanyargó lépcsőn tartok. A tömeg láttán meghökkenek és majdnem visszagurulok a lefele vezető már-már ismert úton. Elhaló hangon csak ennyit mondok magamba durrogva:
- Elnézést!

Boczi lány *-*

Van olyan ember, aki szereti ha fotózzák? Nyilván a modellek. De rajtuk kívül? Szerintem nincs. Vagy ha igen, az nagyon ritka. Én pedig nem tartozom közéjük. Átlagos vagyok, és bár tudom, hogy milyen jó lehet egy elkapott pillanat, mégis zavar, hogy a tudtom az engedélyem nélkül lencsevégre kaptak. Talán ezért is reagálok úgy ahogy, bár próbálom viccesre venni... A hangsúlyozásom nem lehet túl jó, mert nem viccnek veszi. Mondjuk, az is lehet, hogy egyszerűen nem érti a tréfát, mert annyira fontos neki a fotózás.
- Ha ezen múlik visszafekszem, adj 10 percet és aludni fogok mint a tej! - legalábbis megpróbálom. Szerintem nem okozna gondot az alvás. Az egyik kedvenc elfoglaltságom, ha éppen nincs jobb dolgom, és nem, nem zavar ha néznek közbe. A fél életem úgy telt, hogy éjjel-nappal szemmel voltam tartva, szóval meg sem kottyan.
- De mindegyikből kérek. Ha már én vagyok rajtuk, ez a minimum.
Jelentem ki határozottan és remélem belemegy. Különben kénytelen leszek elkobozni a gépét, és szépen kitörölni a képeket. De egyelőre nem teszem, várok mi lesz a válasz, és tovább kíváncsiskodom. Figyelek és bólintok, nagyon nem tudok hozzászólni. Nem csilingelnek a harangok a név hallatán, de ez sem jelent semmit. Ha akkoriban jelent meg, mikor Koreában éltünk, akkor simán összefuthattam vele, csak éppenséggel más néven.
- Néha... próbálkozom vele... amolyan hobbi szinten - megvonom a vállam. Bár többek szerint van hozzá érzékem, én nem érzem különösebben érdekesnek, vagy kiemelkedőnek, amit eddig fényképeztem. Inkább csak azért csinálom, mert nekem jelent valamit az adott pillanat. - de én a régebbi gépeket kedvelem... Fekete-fehér filmmel...
Mosolyra húzom én is a számat. Nekem a fekete-fehér képek néha többet mutatnak mint a színesek. Sokan nem értenek meg, de nem is érdekel a véleményük. Elvégre én ezt csak a magam szórakoztatására csinálom. Na meg, hogy dokumentáljak eseményeket az otthoniaknak.
- Bálint. Rentai Bálint - biccentek én is, és felhúzom a lábam a kanapéra, ahogy felé fordulok. - Futásnak éppen nem nevezném, de részemről a szerencse.
Kötekedek már megint. Rossz szokás. De nem tudok róla leszokni. Majd ha egyszer megátkoznak érte, talán abbahagyom. Előbb viszont biztos nem.

Bálint

Boczi

- Egy percig sem kételkedtem, csak úgy tűnt többet szeretnél... - belőlem, de ezt csak magamban fűzöm hozzá. Nem tudom mi van velem, biztos a tavasz hozza ki a "rosszabbik" felemet. Vagy csak a szimpla tény, hogy Koreában fiú iskolába jártam, és hirtelen sok a lány körülöttem. De hazudnék, ha azt mondanám nem élvezem. Viszont attól tartok, hogy az egomnak ez árt. Jobb is, hogy beszélgetni kezdünk, különben nagyon elbíznám magam.
- Ez esetben fel kell jelentselek a személyiségi jogaim megsértése miatt - mert ugye az engedélyem nélkül készített rólam fotót, és ugyan miért kéne elhinnem, hogy nem mutatja meg senkinek sem? Bár nem vagyok híres, attól még... Na jó, tudom, hogy semmilyen következménye nincsen, de ki tudja hány képet készített, és csak egyet kapok? Ez nem üzlet. De legalább van közös témánk. Igaz, érdemben nem tudok hozzászólni. Egyszerűen nem találom rá a megfelelő szavakat... Lehetséges, hogy az ember néhány év alatt elfelejtsen magyarul? Remélem azért visszajönnek majd a dolgok. Ő viszont, pontosan tudja és sorolja is, amit én képtelen lettem volna megfogalmazni. Bólogatok is, mert igen, pontosan erre gondoltam, más hangulat, más jelentés, más mélység. Nekem ezekre van szükségem, meg arra hogy a fantáziám szabadon szárnyalhasson.
- Nem vagyunk egyformák... - állapítom meg egyszerűen. Igaz nekem a reaálitás fogalma valamikor akkor szűnt meg létezni, amikor megtudtam, hogy varázsló vagyok. Egészen addig az ilyesmi csak tündérmesének tűnt, erre jön egy levél, majd egy tanár az iskolából, és elmagyarázza, miről is van szó. Azóta a legvadabb dolgokról is képes vagyok elhinni, hogy létezik. Mint például Virág csillámpónijai... Sosem lehet tudni.
- Ne kérj olyat, amit nem tudok teljesíteni - válaszolom könnyedén, mert lássuk be, ha 18 év alatt nem tudtak erről elszoktatni, akkor nem ő fogja a világot megváltani. De persze szabad próbálkoznia. Én meg talán, megpróbálok a kedvében járni, de megígérni biztos nem fogom, hogy nem csinálom többet. Ez nekem csak úgy jön, magától, nem is gondolkodom rajta. Ilyen a természetem, vagy megszokja, vagy... vagy elmegy. Mert én voltam itt előbb.
- Valami mágikus szoba - állapítom meg, és ismét körbenézek, egész biztos, hogy nem ilyen volt, amikor bejöttem, bár még mindig tetszik, és most még valami kellemes illat is száll a levegőbe - olyan nyugis...
És így, hogy belemerülök ezekbe a gondolatokba, egészen váratlanul ér, hogy visítani kezd, s mire észbe kapok egy párna az arcomban landol, majd az ölembe esik. Reflexszerűen hunytam be a szemeimet, s csak az egyiket nyitom ki, a szemöldököm is felhúzom mellé, úgy kérdezem meg.
- Nem volt elég lapos az orrom? - mondom kissé megdörzsölve a nózimat. Nem mintha a párna veszélyt jelentetett volna, de ez egy vicc akar lenni. Amivel nem biztos, hogy kéne próbálkoznom. Inkább megfogom a párnát, és igazat kell adnom Sárának, ez valóban puha, bár engem ez annyira nem hoz lázba. Sokkal inkább a lehetőség, amit tartogat.
- Igen, valóban nagggggyyoooon puha - mondom miközben az arcomhoz emelem, majd lassan felállok, és közelebb is lépek hozzá - Biztos szeretnéd visszakapni...
De persze nem adom. Legalábbis nem a párnát. Azt kapja, amit én is kaptam tőle, egy párnát az arcába... A párna sarkát fogom, és amikor elég közel vagyok, "megütöm" vele, persze csak játékosan és csak is akkor ha hagyja. Jó lenne most egy kis párnacsata.

Bálint

Boczi

Elég lesz. Most rossz, ha emiatt kicsit szomorúnak érzem magam? Nem mutatom persze, de ettől még így van. Nem mintha szeretném, ha fotóznak, de ettől olyan érzésem van, mintha belőlem is elég lenne. Persze ez nem így van, és a fenyegetőzésem, ha másra nem is, arra elég, hogy valami mosolyfélét csaljon Sára arcára. Még ha ez inkább vigyor is, az biztos, hogy a jó irányban haladunk.
- Legalább lesz egy jó napjuk - vonom meg a vállam, mert úgy érzem felesleges ebbe jobban belemenni. Máshogy is rávehetném, hogy megmutassa majd a képeket, és mostantól inkább erre fókuszálok. A közös témánk, annyira nem is közös, mert hamar kiderül, hogy nem egyezik az elképzelésünk a fotózást illetően. Nem erőltetjük ezt sem. Helyette a szobát hozza fel, ami valamelyest megváltozott, mióta beléptem ide, de egyáltalán nem zavaró ez a változás, nekem kifejezetten tetszik.
- De. Tök komolyan mondtam - válaszolom először nagyon komolyan, aztán nevetni kezdek. Jobban belegondolva, tényleg elég röhejes megállapítás volt. Pont ezért hozzáfűzöm, mint egy mentségként: - Az elmúlt két hónapban muglit játszottam, néha még elfelejtem, hogy már szükségtelen.
Ez tényleg így van. Kisebb feladatokhoz egyáltalán nem használok pálcát, amit csak lehet, azt mugli módon oldom meg. Megszokás. Na meg, lustának is érezném magam, ha teszem azt mindig mindent begyűjtenék ahelyett, hogy elmennék érte.
Egy párna landol az arcomban, én meg az orromat féltem. A válaszára felhúzom a szemöldököm.
- Mi bajod az arcommal, hogy át akarod formázni? - lehet ez egy nehéz kérdés, vagy éppen a válasz nem fog tetszeni, de fontosnak tartom az őszinteséget, szóval inkább tisztázzuk most, hogyha valami nem tetszik neki, minthogy később - esetlegesen - emiatt... hmm... koppanjak, vagy éppen puffanjak, ahogy az előbb a párna az arcomba. Persze nem kell félteni, felállok, és abszolút minden hátsó szándék nélkül lépek hozzá közelebb, hogy aztán szépen én is eltaláljam a párnával.
Szerencsém van, belemegy a játékba, bár először nem értem, miért kapja kezeit az arcához, amikor felpattan, már tudom, hogy ez is csak színjáték volt. Eltalál, én pedig visszavágok, de közben hátrálni is kezdek. Menekülök. Persze védekezem, püfölöm én is, még ha szaladva ez nem is éppen egyszerű. Mégsem én botlok meg előbb hanem ő. Rám esik, én meg vele együtt a kanapéra. Ha valaki most benyitna nyilván félreértené a jelenetet. De ha Sára azt hiszi győzött, téved. A párnával még így fekve is rácsapok a hátára, aztán a párna felett átölelem.
- Megvagy.

Bálint