Dove Ebony Swan

Az utazás kimerített, legszívesebben egy meleg fürdőt vettem volna, mégis bennem élt gyermeki mivoltomból a kíváncsiság. Felfedezni és kalandozni. Ez az, ami miatt részben ezt az iskolát választottam. Egy élő labirintusban éreztem magam, a lábam hajtott, de az elmém megálljt parancsolt volna. És stop! Nagy levegő. Beszív és kifúj! Rég éreztem ehhez hasonló tiszta egyvelegét a nitrogénnek, oxigénnek, a nemesgázoknak és poroknak. Ruhámat a hosszú vonatút megviselte, a kardigánom félre gombolva ékeskedett derekamat átkarolva. Elkezdtem volna igazgatni azt, de a diáksereg elsodort volna, ha nem teszek arrébb néhány lépést. A szellő kellemesen fújta a hajamat, és az első napomon még nem volt erőm megszólni, hogy miért nem képesek jobban figyelni. Nem szeretek az emberekre felesleges szavakat pazarolni. Egy érzés ragadott magával. Lehetetlenség körülírni. A szél hozta és vitte is magával. Egyik pillanatban önbizalmam volt, nem féltem a jövőtől, biztonságot éreztem magam körül. Foghatóak voltak az érzések. Magukhoz láncoltak. Majd' elsodortak magukkal és ott hagyták a magányt, zárkózottságot, sebezhetőséget. A hajamból a szalag kiröppent a pillanat erejével és hajtömegem egésze most az arcomon csücsült. A moha növéséből ítélve északra lehettem. Cipőm koppanásai ritmikusak volt, mégis elhagyatottak. Kerestem valami támpontot, hátha visszatalálok a házamba, de semmi. Elvesztem. Szárnycsapkodások hallatták magukat. A Bagolyház! Legalább ide már el tudok tévedni, a napokban úgy is fel kell majd keresnem. Haza kéne írnom, hogy minden rendben van. Keresek egy megfelelő helyet és lekucorgok. Előveszek egy tollat, tintát és egy pergament. Egy fél órát ülhettem egymagam, szótlan, megrugdosva, de végül egy ujjnyi vastag levél külsejére csak ennyit írok: Poitiers. Nagy léptekkel elindulok a torony felé, s már a kanyargó lépcsőn tartok. A tömeg láttán meghökkenek és majdnem visszagurulok a lefele vezető már-már ismert úton. Elhaló hangon csak ennyit mondok magamba durrogva:
- Elnézést!