Húgi


Nem szólók közbe, amíg válaszol a kérdéseimre. De, fájdalmasan dobban a szívem, mikor meghallom a szüleim nevét. De a legjobban a születési dátuma lep meg. Akkor mi tényleg ikrek vagyunk! Illetve egy perccel vagyok idősebb, de ez most nem számít. Hogy voltak képesek, egy ilyen horderejű dolgot eltitkolni előlem?
-Akkor semmi kétség nincs afelől, hogy ikrek vagyunk. Az én szüleimet hívják Elisabethnek és Edmund Peternek. 1997 december 31. 00:00 kor születtem, ami azt jelenti, hogy egy perccel vagyok nálad idősebb.-Összegzem végül azt, amit idáig tudunk.  De, ekkor nálam átszakadt a gát. Zokogva ölelem magamhoz a húgomat, akiről pár nappal ezelőtt m,ég azt sem tudtam, hogy létezik. Ahogy így állunk egymást átölelve Hedvig hangosan jelzi, hogy meghozta a küldeményt. Úgy fordítottam a levelet, hogy Kat is lássa.


Két kislányom!
Fogalmam sincs, hogy találhattatok egymásra. De, ahogy most már tudod, egy iker vagy. Mindketten a Katniss nevet kaptátok, egy nyaklánccal együtt. Ám, mikor a húgodat örökbeadtuk, ezeket a nyakláncokat elraktuk egy dobozba és elrejtettük. Most elküldtük nektek, hogy hordjátok őket. Nagyon sajnálom, hogy így kellett ezt megtudnod. Ne haragudj!
Drága másik kicsi lányom. Sajnálom, hogy nem ismerhettelek meg jobban. Biztos nem hiszel nekem, de minden nap gondolunk rád. Ez volt életünk legnehezebb döntése. Lehet, hogy nem értitek, miért tettem, de hinnetek kell benne, hogy megakartalak védeni ezzel titeket. Bízzatok bennem! Kérlek bocsássatok meg nekünk!
Szeretünk titeket:Anya és Apa


Kinyitottam a kis csomagot és a nyakláncomra helyeztem a kicsi K betűt, melynek alsó indexében egy E betű díszelgett, a másik K betűt pedig ráakasztottam a testvérem nyakláncára, melyhez egy L betű társult.
-Mi a második neved?- kérdeztem a sírástól kicsit rekedtes hangon. Annyira örülök, hogy van egy húgom. Mostantól nem kell félnie semmitől. Megfogom védeni mindentől, ami árthat neki.  Most már biztonságban van.  
-Mi a kedvenc színed, a kedvenc állatod?-Mindent megakarok tudni róla. Be kell pótolni azt a rengeteg külön töltött időt, szóval jobb, ha mindjárt hozzá is látunk

Nővérkém:)

Szóval igaz! Minden kétséget kizárva és felülmúlva igaz amit gondoltunk! Nem egy ostoba diák űz ízetlen tréfát velem és nem is egy olyan emberről van szó aki kísértetiesen hasonlít rám, de nem a rokonom. Végigmérem és azt tapasztalom, hogy reszket. Meglepő. De nyilván belül nem vagyunk annyira egyformák.
Tátott szájjal bámulom, ahogy hirtelen eltörik nála a mécses és zokogva a nyakamba borul. Egy másodpercig habozom, mielőtt viszonzom az ölelését, de akkor én is olyan szorosan fonom köré a karom, mintha nem akarnám elengedni. Mintha ő lenne az egyetlen dolog amibe kapaszkodhatok a viharos, sötét tengeren egy hajótörés után.
Az életemben bekövetkezett vad és értelmetlen váltás-amit a nevelőanyámnak köszönhetek- valóban hajótörésként hatott rám. Elsüllyedt az életem. Eltűnt Lily és Claire a két legjobb barátnőm. Eltűnt a kis Kárpátok-beli ház az aranyos kis kerttel. Eltűnt az erdő és az állatok. Minden elsüllyedt és alig maradt meg néhány dolog.
Maya, a baglyom...
A ruháim.
Körülbelül ennyi. Úgy kezdtem itt az évet, hogy gyomorgörccsel keltem és mentem be az órákra. Senkihez nem szóltam és senki nem szólított meg. Magányos voltam. Aztán egy gyanútlan reggelen felbukkant a mentőöv.
Katniss Flechter személyében.
A haja csiklandozza az arcom, mégsem engedem el. Csak akkor válunk szét egy pillanatra, mikor a baglya-váratlanul hamar- visszatér! Talán nem is laknak olyan mesze a szülei, a szüleink...
Leügyeskedi a levelet és felém fordítja, miközben az arca az enyémhez ér. Hallom  gyors lélegzését. Egy kis csomag, ami a levéllel jött szintén a kezében van.
Elolvasom a levelet. A végleges, hivatalos bizonyítékot, ami alátámasztja a mesébe illő történéseket.
Kinyitja a csomagot. Két K betű díszeleg benne. Az egyiket felakasztja a saját láncára. A másikat az enyémre függeszti.
Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy az enyém a kis L betűs darab, talán kizárásos alapon.
- Leyla.És a tiéd? Talán Elena?-szipogom a kérdésére. Könnyek folynak az arcomon, pedig nem szoktam meghatódni. De ez most más, most kaptam egy tesót!
- Szeretem a rózsaszínt és imádom a lovakat! Te mióta vagy itt? Melyik a kedvenc tantárgyad? Milyen szakkörökre jársz? Sok barátod van?-hirtelen törnek ki belőlem a kérdések olyan lelkesedéssel és kíváncsisággal, amelyet soha nem néztem volna ki magamból. Főleg, ha egy idegennel állok szemben. De vele megszűnnek a gátlások, előtte aligha szégyellhetek bármit.
Átkarolom a derekát. Ebben a pillanatban Maya csipog rosszallóan a hátunk mögött. Visszafordulok ismerős hangjára, majd papírt ragadok és leírok mindent a nevelő szüleimnek, majd végigsimítok a fején és kézfejemről kiröptetem a napsütésbe.
- Ő a baglyom, Maya!-mosolygok.
Aztán félénken megállok előtte és mosolyogva várom a válaszait.

Húgi <3


Kicsit kezdek megnyugodni, de még mindig alig bírom felfogni azt, ami történt velem. Velünk! Ezentúl meg kell szoknom, hogy többes számban beszéljek, mert mostantól soha többé nem leszek egyedül. Rosyval kapcsolatban éreztem hasonlót, de ő még is csak egy barát volt, de egy testvér, ráadásul egy iker, na az teljesen más.
-Elisabeth. A teljes nevem Katniss Elisabeth Flechter.-Leyla? Szép név. Tehát ezt jelenti az L betű. De, nem merengek el ezen, mert Kat tovább beszél.Tátott szájjal hallgatom, hogy még az érdeklődési körünk is egy pár pontban összekapcsolódik. Nem hiába a testvérem, bár nem tudom, hogy az azonos érdeklődési kört lehet-e a genetikával magyarázni.
- Akkor itt nem lesz gond. Szerintem is a lovak a legcsodálatosabb lények a világon. Az én lovamat Ezüst Holdnak hívják. Egy gyönyörű, fehér musztáng. Egyébként az én kedvenc színem is a rózsaszín, bár én inkább a pink illetve a neonrózsaszínt szeretem, de a világosat is szívesen hordom. Lássuk csak, a kedvenc tantárgyam az önismeret. Színészszakköre járok, ha akarod mesélek róla többet is. Sok barátom van, a legtöbb levitás. Bemutatlak nekik. Ja, és a legfontosabb dolog, amit tudnod kell,-tartok egy kis hatásszünetet-hogy a mi házunk a legeslegjobb- mondom mosolyogva, majd hagyok neki egy kis időt, mert elég sok dolgot mondtam most hirtelen. Megvárom, amíg levelet ír, valakinek.
-Kinek írtál?- kérdezem kíváncsian. Kik között nőtt fel, milyen volt az élete nélkülem? Annyi kérdésem van, ezt nem lehet ilyen hirtelen elmondani. Le kell ülnünk valahova megbeszélni. Ez most fontosabb mindennél. A sulinak már úgyis vége, így gyorsan döntök.
-Gyere el velem a Czukorvarázs cukrászdába, ott jobban tudunk beszélgetni.-indítványozom a javaslatot. Meg rég jártam ott. Szeretem azt a helyet, olyan meghitt és békés. Ideális hely egy kiadós beszélgetéshez. Meg azok a röpködő pillangók, szerintem tetszene Katnek. Bemutatja nekem Mayát. Kuncogok, mikor látom a bagoly nemtetszését azon, hogy elrabolom a gazdáját. Ekkor Hedvig a vállamra száll.
-Ő Hedvig.-Mutatok a vállamon ülő hófehér baglyomra. Megjutalmazom egy kis nyalánksággal, mert ma tényleg kimerítően dolgozott. Majd, az én kis kedvencem leszáll rólam és elhelyezkedik az egyik gerendán a többi bagoly társaságában.
-Hogy hívják a nevelőszüleidet és mi történt veled? Meséld el egészen addig, mígnem találkoztál velem!- kérem, ugyanis annyira türelmetlen vagyok, hogy ezek a kérdések nem várhatnak a cukrászdáig. Ezekre most kell választ kapnom. A többire tudok várni. Ezekre nem. Sajnos a türelem nem az erősségem...  

Nővér<3
Kezdem unni a bagolyházat. Túlságosan sötét van, de azért persze nem az unalom a legfőbb érzés, ami most kitölt. Hogy is volna az?
Neve hallatán elmosolyodom.
-Szép név, fenséges és nos... tiszteletetparancsoló.-motyogom.
Aztán ő is elmondja mik a kedvencei, ámulok magamban , hogy ennyire hasonlítunk. Teljességgel meglepő és abszurd. Nevetve hallgatom, ahogy a házunkról beszél és egyet kell értenem vele.
-Van egy lovad? Húh...önismeret, nem szeretem, kevés az önbizalmam... Színjátszó szakkör?! Muszáj elvinned egyszer! kérlek! Egyébkén igen, szerintem is a Levita a legjobb, rengeteg pontunk van!-fülig ér a szám, miközben gyorsan rákötözöm levelemet Mayára és elröptetem, de persze előtte kap valami kis finomságot.
-A nevelőszüleimnek írtam le ezt a...-nem találom a megfelelő szót-csodát...-nyögöm ki végül esetlenül és örömmel látom, hogy egyáltalán nem néz hülyének. Vagy tévedek?
Meghív egy furcsa nevű helyre, elég vidáman hangzik és az, hogy valahol cukrot lehet kapni, csoki meg sütiket feldobja a napom. Jó lenne megismerni azt a helyet! Gondolkodás nélkül mondom ki:
-Úhh! Cukrászda? Persze induljunk azonnal!-najó kicsit túljátszottam a lelkesedést, túlteng bennem a színészet, ezért jó lenne szakkörre járni.
Ámulva nézem a baglyot, ami már néhányszor leszállt a vállára beszélgetésünk alatt.
-Hedvig? Nagyon szép név!-bókolok udvariasan, talán mégsem oldódtam még fel annyira.
Arra kér meséljek magamról... Nos.
- Azt tudod mikor születtem-kezdem-amint mondtam 4 hónaposan vettek magukhoz a szüleim. Olive Leyla Grey, furcsa nem? Én mindvégig azt hittem, hogy tőle kaptam a második nevem.. Vagy nem is tudom, valószínű abban a hitben éltem, hogy ők adtak nekem nevet is, de ez nem így van!-érintem meg a kis medált a nyakamon, megborzongok-Ő külföldön éli világát,de ő sem igazán mintaszülő, alig foglalkozott velem, ahogy apu is bár apát nem hibáztatom annyira, már csak azért sem mert ő a példaképem, tudod ő színész, Amerikában. -lesütöm a szemem és elmosolyodom-Zachary Clare-nek hívják, hallottál már róla?
-Minden időmet a nagybátyámmal töltöttem, Milo Grey-nek hívták.-könnyek szöknek a szemembe. Annyira hiányzik. Lassan gördül le egy könnycsepp az arcomon.
- Khm... 8 évesen szereztem tudomást a képességemről, anya nemrég dugott ide! Félre ne értsd! Nagyon jó itt főleg most, azelőtt nem , egyedül aludtam valami komor szobában.. Bár ez lehet nem is fog változni. Nagyon izgultam, hogy mi lesz az osztály előtt. Ja és kiskoromban elég magányos voltam, Milo sem ért rá mindig.
Elhallgatok, döbbent csend kíséri a szavaim.
- De cukrászdáról beszéltünk nem? Rengeteg csokiról, sütiről, hangulatos zenéről és világításról, ja és mennyei illatokról nem?- kérdezem mosolyt erőltetve magamra és lépek egyet az ajtó felé.
-Jössz?-nyújtom ki felé a kezem.

Húgi <3



A második nevem véleményét hallva elmosolyodok. Én is mindig ezt gondoltam. Elvégre a nagy Sissyről, Ausztria császárnéja után neveztek el Elisabethnek is.  Aztán, ahogy elkezdünk beszélgetni, nagyon kell figyelnem, mert ide-oda ugrálunk a témák közt.
-Van. Imádom, nincs nála okosabb ló a világon. Ha, nálunk leszel, fölülhetsz rá. Az önbizalomhiánnyal nem vagy egyedül, de ez ugyanakkor szerintem hasznos is, mert jobb félni, mint megijedni.  Szívesen elviszlek a szakköre.- Miközben beszélek azon gondolkodom, hogy mit fognak szólni a Levitások, mikor beállítunk. Alexnek, Hófehérkének és a többieknek tátva marad a szájuk.  Halkan kuncogok, mikor arra gondolok, hogy hívják valamelyikünket és mindketten felkapjuk a fejünket, vagy amikor ők akarnak nekünk valamit mondani és kiderül, hogy nem is ahhoz szóltak, akihez akartak. Mennyi tréfát lehet így kitalálni és véghezvinni. Sok előnye van az embernek, ha van egy tesója. Na, de ha ikre van? A lehetőségek tárháza nyílik meg előtte. Én pedig vagyok olyan gonosz, hogy ki is használom. Ha, ha, ha! Rettegjetek emberek! De, ideje a bennem levő ördögfiókát vissza tenni oda, ahova való és elővenni a kis angyalkát. Húgi kijelentésével egyetértek, ez tényleg egy jó nagy csoda.
-Gyere!-Karolok a húgomba, hogy mutassam neki az utat le a faluba. Közben meghallgatom, hogy mi is történt vele, az alatt az idő alatt, amíg ide nem jött. Hozzám! Anyuékkal lesz egy nem kellemes beszélgetésem, és ajánlom melegen nekik, hogy jó magyarázattal szolgáljanak. Bár, azt még mindig nem értem, hogy mi alapján döntöttek. Kisorsolták vagy mi? Ez annyira abszurd!
-Még nem. Én inkább a musicalek terén vagyok otthon. Tudod, anyu musical színésznő, apa pedig régész.-Sohasem hallottam róla, de, hát a szüleim inkább a színházi és nem a filmes színészeket részesítik előnyben. Mindig azt mondják, hogy a filmes szakma túl könnyű, viszont három órát végigugrálni és -énekelni az más. Ahhoz tényleg komoly kondíció kell. Ezt alá is támasztom, hiszen én is csináltam már végig színházi darabot, az egyesületben ahol táncoltam, mielőtt ide kerültem a Bagolykőre. Nagyon hiányzik a tánc és a lovam is. Meg a többi állatom. Ugyanakkor, itt is vannak olyan dolgok, amik meg otthon hiányoznak. Hiába, ez a hely a második otthonom és mindig az is marad! Annyi emlék köt ehhez, ráadásul ez a csoda is itt talált rám, Katniss szavaival élve. Amikor a nagybátyját említi, már a hanghordozásából érzem, hogy ez eléggé fájdalmas pont. Biztos nagyon szerette, de valami történt a vele.  Milo, pont mint az Atlantisz  című mesében. Amikor kicsi voltam, sokszor láttam. Szerettem,  a sok kaland az izgalom, a jó és a gonosz harca, ahol végül a jó győz, mindenki megmenekül és boldog, ráadásul Milo és Kida lesznek Atlantisz urai. Amikor kicsi voltam, sokszor láttam. Szerettem, esténként apa karjába kucorodtam, mikor otthon volt és együtt néztük meg, aztán megvárta, amíg elalszok. Milyen lett volna, ha másképp történne, ha nem én, hanem neki lennének ezek az emlékei? Tudom, hogy nem az én hibám, mégis rosszul érzem magam, amiért így alakult. De, ami történt megtörtént. Abban segíthetek neki, hogy azt az időt, ami még hátra van az életéből megszépítem neki. Igen, ezt fogom tenni. Közben a feltételezésem is helyesnek bizonyult, mert Kat szemében megjelenik egy hívatlan könnycsepp. Nem szólok semmit, csak a hátát simogatom. Sokszor a csend többet mond minden szónál. Fura, de igaz. A tanítóm mindig azt mondta, hogy a csend a legjobb tanító mester. A cukrászda szóra hirtelen megkordul a gyomrom. Ez is csak velem történhet meg. Drámai helyzet van és az én gyomrom korog.
-Még szép!-Fogom meg Kat kezét és már futunk is le a faluba egyenesen a cukrászdába.

Emma

Örültem, hogy végre elindultunk, mert már nagyon izgatott voltam. Mondjuk, ha én izgatott voltam, akkor mi lehet szegény Emmával. Ő biztosan dupla hiperszuper izgatott a levélfeladás miatt. Elindultunk. Kiértünk már a Társalgóból és az északi torony felé vettük az irányt. Emma még nem volt a postán, és igazából még én sem, csak elmentem előtt párszor, de én vezettem őt. Útközben néha már nem bírtam ki és összevissza beszéltem szegény Emmához. Azt gondoltam, ő biztosan nem figyel most rám, mert legkevésbé érdekli az én fecsegésem.
-Annyira izgulok! Te is?-kérdezem és közben újra tűzöm a hajamat.-Vajon, hogy néz ki a posta belülről? Vajon, hogyan kell feladni a levelet? Szerinted sokan lesznek ott? Megvárjalak kint, vagy bemenjek veled? Ott lehetek én is, ugye?- persze ezek a kérdések nem vártam megválaszolásra. Csak ezzel tudom levezetni a feszültséget. Megint újra csináltam a hajamat, mert egyszerűen nem bírtam mást tenni.
-Hát itt vagyunk!-jelentettem ki, mikor odaértünk a bagolyház ajtaja elé. Persze felesleges volt mondanom, mert lehet, hogy Emma rájött magától, de idegességemben ez csak úgy jött.
-Menj csak nyugodtan előre!-mutattam az ajtó felé.

Blanka

Miközben haladtunk, Blanka egész végig csak beszélt. Nem tudom mi ütött ebbe a lányba. Olyanokat kérdezgetett, hogy izgulok e. Buta kérdések, bár tudom, hogy csak jó szándékból.
- Igen én is izgulok! - válaszoltam meg a kérdését, bár nem számítottam rá, hogy több is lesz. Csak úgy dőlt belőle a szó.
- Hogyhogy te még sosem voltál bent a bagolypostán? Sosem adsz fel levelet? Amúgy, igen, szeretném, ha velem együtt bejönnél. Én még annyit sem konyítok az egészhez, mint te! - jelentettem ki, és közben azt figyeltem, hogy állandóan össze vissza rakja a haját. Lerítt róla, hogy izgul. Én a nyakláncomhoz kapta, hogy erőt merítsek, mert úgy éreztem rögtön maga alá gyűr a pánik, és a lábam feladja a szolgálatot. Ekkor azonban megállt, és mondta, hogy menjek előre. Amikor beléptem a terembe, akkor állott szag csapta meg az orromat. Szemem előtt egy csomó bagoly jelent meg, akik mindig felém pillantottak pici kis szemükkel. Senki nem volt bent rajtam kívül. Óvatos léptekkel haladtam előre, és le kellett hajolnom a pici bejárat miatt. Mindenféle bagoly volt ott. Egy kicsi réz színű baglyon állapodott meg a szemem. Tudta, hogy vele kell elküldetnem a levelet. Olyan kis aranyos volt, ahogy a kicsit nagyobb szemeivel engem fürkészett. Eszternek is biztos tetszene.
- Nézd! Olyan kis aranyos! Biztos vagyok benne, hogy vele kell elküldetnem a levelet! Csak most hogyan is kéne? - kérdeztem, és hátam mögé pillantottam, hogy Blankára nézzek. Újra megérintettem a medált, de az most forrón égette a bőrömet. Elkaptam róla a kezem, és felszisszentem. A szegycsontomnál lévő bőrt szerencsére nem perzselte, így csak egy rossz képzetnek hittem az egészet.
~Biztos csak ideges vagyok a levél miatt.~ biztattam magam.

Emma McNeilly leírása

    Elég sok minden történt mostanság, de mondhatni a legfelkavaróbb a kviddics meccs volt. Igen, bizton állíthatom, hogy erről még hónapokig beszélni fognak és nem azért, mert olyan fergetegesen fair játék lett volna, sokkal inkább a brutalitása révén írta be magát a Bagolykő kviddicstörténetébe. A Gyengélkedő hemzseg szerencsétlen sebesültektől, nem épp bizalomgerjesztő látvány. Főleg ha olyasvalaki is heverészik ott törött mindennel, aki ocsmány módon a szívedbe fúrta magát. És nagyjából meg is érkeztünk idegbajom tárgyához: a tehetetlenség, a tanácstalanság és a mérhetetlen undor érzéséhez. Hogyan lehetek képes bárki iránt is mélyebb érzéseket táplálni, mint mondjuk egy cipő iránt? Vegyük mondjuk azt a csodálatosan új darabot, amit pont a minap szereztem be, mikor fotózásra repültem innen – természetesen megint titokban. A szívemhez nőtt, rajongtam érte, egyszerűen imádtam, mégis, a gondolataimba belemászott egy valaki, aki az idegeimen táncolt minden rezzenésével. De ha legalább utáltam volna a nyomorultat! Áh, komolyan legyintenivaló az egész, nekem pedig vagy egy doboz nyugtató, vagy egy gumiszoba kell. Erről jutott eszembe éppenséggel a Lélek szoba, mai állítólag csodákra képes a megtépázott agyráncokkal. Puding próbája az evés, így gyorsan magamra kaptam valamit és elindultam az északi toronyba.
    Sportos ember lévén természetesen a lépcsőmászós technikát részesítettem előnyben, így nagyjából kifulladva értem fel az említett helyiséghez. Nem nagyon volt humorom összefutni bárkivel is, ami nem meglepő az elmebajomat tekintve. Belépve a szobába furcsa érzés kerített hatalmába. Leültem kényelmesen, aztán gondoltam egyet és inkább lefeküdtem a kanapéra. Lehunytam a szemem és relaxálni kezdtem. A szobában halk zene szólalt meg, a levegőben pedig orchideaillat kezdett terjengeni. Minden olyan nyugtató és kellemes volt, mintha az eddigi bosszantó tényezőket kiiktatták volna. Kinyitva a szemem, az egész szoba a kék árnyalataiban pompázott, ami még jobban ellazított. Akárki is volt az a zseni, aki ezt ide kitalálta, nagyon jól tette. Egy párnát húztam a fejem alá, összefogott hajam kibontottam, így lazán omlott le a kárpitról a földig érve, cipőmet pedig egyszerűen levettem és magam mellé raktam a padlóra. Az összhatás felbecsülhetetlen élmény volt.

Nina


Nem tudom, hogy mitől lehettem ilyen fáradt, de az utolsó emlékem az volt, hogy ebédeltem, utána visszatértem kis zugomba, ledőltem egy picit, és képszakadás. Pár perce tértem csak magamhoz, de legalább kipihentnek mondhatom magamat. Feltápászkodtam, majd beléptem a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem a külsőmet. Kicsit még szoknom kell azt, hogy szőke lettem. Igazából már mindenféle hajszínem volt az elmúlt 2 évben, de szőke még sosem voltam, és mivel egyszer élünk, jó ötletnek tűnt kipróbálni. Meg kell, hogy mondjam, jobban meg vagyok elégedve a végeredménnyel mint amennyire azt vártam. Mikor már úgy ahogy tűrhetően festettem, lassan, akár egy zombi kisétáltam a szobámból, majd útnak indultam. Nagyon mehetnékem volt, az elmúlt hónapban nem csináltam semmi izgalmasat, minden napom monoton volt. Nem fedeztem fel új helyeket, csak ültem az ágyamon, és unatkoztam. Természetesen egyedül. Anyáék már a leveleimre sem válaszolnak, sőt, még Jenny sem, úgyhogy egyre magányosabbnak érzem magamat. Persze, szeretek egyedül lenni, úgy tud az ember legjobban elgondolkodni az élet nagy dolgairól, de az ember ezzel együtt egy társas lény is, és ha sokáig van önmagával egy idő után bedilizik, és megöli magát, ezt pedig nem akartam megvárni, míg megtörténik velem.
Gondolataim kissé elkalandoztak, mikor megpróbáltam visszatérni a jelenbe, nem nagyon tudtam beazonosítani, hogy hol is vagyok épp. Az egyik folyosó végén állva, egy hatalmas ajtóval találtam szemben magamat, amit eddig még nem láttam, vagy csak egyszerűen már annyira elhalt az agyamban minden, hogy nem emlékszem. Pár diák lépett ki az ajtó mögül, nevetgéltek és olyanok voltak mintha kisimultak volna, boldognak tűntek. Utánuk pillantottam, majd vissza az ajtóra, és benyitottam. Már csak egy lányt láttam, az egyik kanapén feküdt, így nem akartam megzavarni. Elleszünk mi egymás mellett szépen, csendben is ha kell. Az orromat azonnal megcsapta az egy illat, ami egyre erősebb lett. Menta. Imádom az illatát. Az egyik, sarokban lévő fotelhez mentem, majd leültem, térdeimet a hasamhoz húztam, majd felkaptam egy párnát a földről, és azt is az ölembe szorítottam. Úgy nézhettem ki, mint egy kislány aki megijedt a vihartól, és a sok dörgéstől, pedig egyszerűen csak folytattam a kis sziesztámat. Nagyon tetszett itt, de legfőképpen az illat miatt. Pár perc telt el, mire halk zongoraszót hallottam, ami csak úgy a semmiből jelent meg. Szinte már lebegtem, olyan nyugodttá váltam. Ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül, tehát nem kellene annyira elkényelmesednem. A kanapén fekvő lányra pillantottam, ő is úgy nézett ki, mint aki teljesen el van lazulva. Vajon ő is hallja a zenét? Köhécseltem egyet-kettőt, hogy észre vegye nincs egyedül, bár tulajdonképpen nem tudom miért tettem. Utálok valakit megzavarni alvás közben. Ez az egyetlen szituáció amit át tudok érezni. Én is utálnám, hogyha valaki felriaszt. Inkább csak kényelmesen befészkeltem magamat, és vártam.

    Ahogy ott pihentem a világ megszűnt létezni. Az izmaim ellazultak, s bár nem aludtam, valamiféle transzban éreztem magam. Ha meg akartam volna mozdulni se tudtam volna, ugyanis nem engedte egy különleges visszatartó erő. A tudatalattim felhőtlenül érezte magát, elfelejtettem gondolkodni, végre tényleg üres fejjel feküdtem. Aztán megcsapta az orrom a menta illata, a halk gitár zene pedig zongorára váltott. Nem zavart egyik sem, mert továbbra is kellemesek voltak, ami meglepett. Más helyzetben már valószínűleg kiátkoztam volna valakit a szobából, példának okáért azt, aki miatt változott a légkör. Krákogást hallottam és mocorgást, minek hatására csigalassúsággal óvatosan kinyitottam a szemem.
    A plafon továbbra is kékben pompázott, így legalább egy valamiben egyeztünk: ezen szín szeretetében. Felé fordultam, de valami iszonyatosan megfontoltan, íriszeimet pedig végigcsúsztatva a lányon megállapodtam szemein. Ez egy fiú esetében nagyjából olyan következményekkel járt volna, hogy elkezd nyálat csorgatni, mivel azonban társam nőnemű volt, így csak reménykedhettem benne, hogy őt a heterok közül szalajtották. Találkozott a tekintetünk és én megismertem. Még a Boglyas téren találkoztunk, ő jött oda hozzánk, plusz háztárs lesz. Felkeltem és egy párnát magam mögé csúsztattam, egyet pedig mellkasom és felhúzott lábaim közé raktam, hogy átölelhessem. Csendben azon gondolkodtam, mivel kezdjem. Nem ültünk távol egymástól, éppenséggel pont szemben, a két kanapérész közötti távolság pedig nem volt áthidalhatatlan. Mindketten vártunk valamire, aztán úgy döntöttem, én töröm meg a csendet. Mindig jobb kezdeni, mint folytatni, mert így te teheted fel az első kínos kérdést.
- Te miért vagy itt? – hangomból nem az elutasítás csengett, de még csak az utálat sem. Egyszerűen csak őszinte kíváncsiság jött ki belőlem szavak formájában. Bár fotográfus szakra járok, szívesen bevállalnék egy pszichológusi státuszt az iskolában, ez pedig a szakirányom igen erős változását eredményezné. Bár emberkerülő vagyok, ha valaki leül velem szemben a gondjaival, jó hallgatóságnak bizonyulok, ráadásul könnyen átlátom a helyzetet, hogy rávezethessem az illetőt a megoldásra. Véleményem szerint itt most ilyesmire nem volt szükség. Mindketten jöttünk valamiért, a regélést pedig neki kell kezdenie.

Nina


Alig telt el pár perc, a köhécselésem és a folytonos mocorgásom megtette a hatását. A kanapén heverésző lány lekapta az arcáról a párnát, majd rám nézett. Felismertem az arcát, nem is olyan rég láttam a faluban a téren, oda is mentem hozzá. Kicsit kellemetlenné is vált a helyzet, mivel egy kis ideig csak bámultunk egymásra, annyira el voltunk kábulva a nyugtató zenétől és a finom illatoktól. Mikor mindketten magunkhoz tértünk, éreztem, hogy feszült a szituáció, már épp megszólaltam volna, hogy megtörjem a csendet, mikor a lány megelőzött.
Mondatát először nem tudtam hova tenni. Egyszerre volt kíváncsi, de még is gúnyosnak hangzott. Egy halovány mosolyt vettem fel, majd vállat vontam. Nem volt konkrét szándékom idejönni, úgyhogy erre se tudtam konkrét választ adni.
- Csak úgy. Csak most találtam rá erre a szobára. Mondtam, majd ismét vállat vontam. Látszott, hogy még mindig kába vagyok, lassan már beszélni se fogok tudni normálisan. Kicsit feljebb ültem a fotelban, hogy jobban magamhoz térhessek, illetve, hogy a lány ne beszélgessen egy olyannal aki gyakorlatilag szétfolyik egy székben. A párnát még mindig az ölemben tartottam. Valamilyen különös módon, ezalatt a pár perc alatt annyira hozzám nőtt. Rossz szokásom, hogy túlságosan is könnyen tudok kötődni bizonyos tárgyakhoz. Nem tudja ugyan senki, de a kedvenc kispárnámat 13 éves korom óta, szinte mindenhová magammal viszem. Másik párnán képtelen vagyok elaludni.
- Na és te, mi járatban? Kérdeztem, csak, hogy ne álljon meg a beszélgetés. Nem gondoltam volna, hogy bele fogok futni valaki értelmesbe, aki ráadásul még le is áll majd velem beszélgetni. Csoda, hogy még működnek a  hangszálaim, olyan rég mondtam valakinek valamit. Az elmúlt pár napomat a tanulásnak szenteltem. Senki sem örült volna annak, ha bukás közeli állapotba kerültem volna. Oké, persze, nem vagyok egy stréber, aki egész nap a könyveket bújja, de ki kellett valamit találnom, hogy elüssem az időt.
Szememmel gyorsan körbepásztáztam a szobát, amit eddig valamiért még nem is tettem meg. Nem volt túl nagy, de annál szebb volt! A legtöbb bútor fából volt, ami nagyon elnyerte a tetszésemet. Réginek tűnt, de egyben még is modernnek. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de az én szememben még is ilyennek látszott.
Kíváncsi voltam vajon a velem szemben ülő lánynak volt-e valami különösebb oka, hogy pont ide jött, ha már úgy rá kérdezett, vagy hozzám hasonlóan egyszer csak itt találta magát, nagy unalmában. Majd kiderül.

Állia Szipenni

ruha

Blanka szereti a telet, de ez a front teljesen kikészíti. Mostanában annyit fáj a feje, hogy már az ágyból is nehezére esik kikelni.  Ráadásul még a csuklója is nagyon fáj, amit pár éve tört el. De most erőt vett magán és kimozdult a szobájából. Mivel odakint a szelek háborúznak és amúgy is hideg van, kint úgy gondolta ráhangolódik kicsit a szép, téli hóeséses estékre, amit az ablakából szokott nézni. Ennek legjobb módjának azt tartotta, hogy ha kicsit megpróbál valahol egyedül lenni. Valami szép, csendes és meleg helyet keresett, amit a Lélek szobában talált meg. Szóval felkelt az ágyából és kivonszolta magát a fürdőbe, hogy rendbe tegye magát.  Letusolt, kivasalta a haját és felöltözött. Szóval körülbelül egy óra elkészült arra, hogy olvasson. Felöltözve megfogta kedvenc könyvét és elindult az előbb említett szoba felé. Végigment a folyosókon és a lépcsőkön. Közben orrot fújt, mert természetesen ő is náthás, de csak éppen hogy. Belépve a szobába jó érzés töltötte el. Mintha egy szempillantás alatt megnyugodott volna a lelke. Igen, valószínűleg ezért hívják Lélek szobának. Valami finom illatot érzett, de nem tudta eldönteni mi lehet az. Megnyugtató volt a nyugalom, a csend. Lehuppant a kanapéra és maga mögé húzott pár párnát. Kinyitotta a könyvet és elkezdte olvasni. Pár perc múlva felnézett, lerakta a könyvet az asztalra és felállt. Odatérdelt az ablakhoz és csak bámult maga elé. Nem is a látványt figyelte, csak simán elbambult. Feleszmélve már nem is emlékezett min gondolkodott. Kicsit kinyitotta az ablakot hagy jöjjön be egy kis friss levegő. Legalább három napja nem volt már kint a szabadban. Jól esett neki a hűvös szél még így is hogy majd meg fagyott.

Bakay Blanka

Hideg van kinn. Ez volt az első gondolatom reggel. Ma biztos nem megyek ki. Talán ha lecsillapodik a szél. Most valami meleg és kellemes kell a fejfájásomra. Erről eszembe jut a front. De utálom a frontokat. Ágyban biztos nem maradok, az olyan unalmas. Egy jó könyvvel elmegyek valamelyik csendes zugába a kastélynak. A lélek szoba úgy is új, szinte ismeretlen mindenkinek, az biztos üres. Ott tudok pihenni és olvasni egy kicsit. Ezzel el is indulok a fürdőbe. Egy órácska készülődés után végre kész vagyok. Egyik könyvemet felmarkolom, pár zsepit a zsebembe teszek. Mert egy kicsit megfáztam, mint mindenki. A lépcsőn haladva ki is kell fújnom az orrom. Oda érve meg nézem az ajtót. Olyan nyugalommal teli az is. Ahogy belépek, teljesen megnyugszom. Pedig mostanában folyton ideges és feszült voltam. Finom illat van, de nem tudom minek az illata. Amint felébredek, az első meglepetésből körülnézek. Nagyon szép szoba. Kicsit beljebb megyek és meglátok egy lányt. Rellonos ő is azt hiszem, hátulról látom csak úgyhogy nem biztos. Nem vette észre, hogy bejöttem. Nagy mosollyal köszönök neki nem túl hangosan nehogy megrémüljön tőlem
-Szia.
Várom hogy reagál. Ha reagál. De csak nem bambult el annyira.
 

Állia

Az ablakon beáradó levegő már nagyon hideg volt és a bambulásból is ez hozta vissza őt a jelenbe. Épp amikor Blanka becsukta volna az ablakot egy hang megszólalt mögötte. Valaki köszönt neki. A hangjából megállapítva egy lány lehet.
- Szia. – Válaszolt vissza, igazából ügyet sem vetve rá. Becsukta az ablakot és visszaült a kanapéra.
Fáj a feje és amúgy sincs most kedve társasághoz, úgyhogy most nem is szól a lányhoz. Felpakolta lábait az asztalra és visszatért a könyvbe.  Pár lap után belegondolt, hogy azért mégis csak kéne mondani valamit a lánynak. Bár lehet ő is csak azért jött, hogy egyedül lehessen és nem kíváncsi senkire csak illedelmességből köszönt. Na, mindegy nem veszthet vele semmit.
- Blanka vagyok és Rellonos. -Ő is annak tűnik, mert ismerős neki, de azért megkérdezi. – Te? Rellonos vagy te is ugye?  Egyébként miért vagy itt?- a kérdést nem bunkóságból vagy gonoszságból tette föl szimplán érdeklődik a lány felé.  Blanka ismét visszatért a könyvbe, de már nem is igazán olvasta azt. Csak nézte és minden mondatot legalább kétszer háromszor el kellett, hogy olvasson ahhoz, hogy megértse. De nem maradt meg belőle a fejében semmi. Ránézett a lányra. Nem tudta hogy mondjon-e valamit vagy hagyja a beszélgetést és térjen vissza teljesen a könyvbe  és a gondolataiba. Egyenlőre, nem szólalt meg csak olvasott és fel- felnézett , várva hogy a lány mond valamit, vagy neki jut eszébe valami kérdés, amivel folytatódna a beszélgetés. De nem volt semmi, ami most érdekelte volna bárkiről is.
- Szereted a pandákat?- pattant ki belőle mégis a kérdés. Nem tudni, honnan és hogy miért hogy miért pont a pandákról, de ez jött ki. Elmosolyodott magán és folytatta.
-A pandák olyan aranyosak nem? –kérdezte ismét elmosolyodva.
A szoba még mindig nagyon nyugtató volt és kezdte felismerni az illatot, ami elöntötte.  Olyan illat volt, mint ami a nagymamája konyhájában szokott lenni, amikor valami vaníliásat süt. Meg is enne már valami finom süteményt. Olyat, amilyet a mamája csinál nem olyat, amilyet a cukrászdákban árulnak, mert az nem az igazi.Magához húzott egy párnát és azt ölelte. A hideg levegő, amit az előbb beengedett az ablakon már felmelegedett. Az egész szobában jó meleg, de mégis friss levegő volt.

Bakay Blanka


Hát úgy látszik nem igazán érdeklem. Nem baj, nem beszélgetni jöttem hanem olvasni. Már le is ült a kanapéra. Nem néz ki túl jól, biztos ő is érzi a frontot. Hát akkor csönd és olvasás. Ő is olvas. Akkor nem hiszem, hogy beszélgetne. Ezzel le is ülök a szemközti kanapéra. Felhúzom a lábam én is, és úgy csinálok mintha olvasnék, de előtte felmérem a lányt. Biztos megérezte, mert elkezd beszélni. Bemutatkozik. Nekem is kéne.
-Én Állia vagyok.
Hát úgy látszik egy házból vagyunk. Ő is rájött, hát akkor már egy kicsit beszélgetek vele.
-Igen eltaláltad. Rellonos vagyok. Olvasni jöttem egy kicsit, mert fárad vagyok. De látom te is.
Mondom mosolyogva. Hát nem biztos, hogy beszélgetünk. Lehet, hogy csak udvarias akart lenni. Már megint olvas. Jobb lesz ha én is elkezdem. Bár most Blanka jobban érdekel. Jó lenne tudni ki ő pontosan. Vagyis legalább azt, hányadikos, mert most így fejből nem tudom. Megkérdem.
-Hányadikos vagy? Már ha nem sért a kérdés.
Próbálok kedves lenni, mert még nem tudom, hogy beszéljek vele. Aranyosnak látszik, de még ki tudja. Közben látom, hogy ő se olvas. Úgy látszik én is érdekes vagyok. Ebből beszélgetés lesz, érzem. Ami nagyon jó. Már kérdez is. Bár elég furcsát. Pandák...hát nem tudom. Biztos erről olvas. De mivel olyan békés vagyok, különösebben nem érdekel. Kicsit furcsán nézve, de vigyorogva válaszolok.
-Szeretem őket. De miért kérded?
Teszem fel a kérdést, mert nem tudom összekötni a beszélgetés menetével a kérdést. De biztos van valami oka amiért ez kérdezte. Aranyosak. Igen, de még mindig nem értem, hogy jön ide, nem baj.
-Nagyon cukik. Főleg a kicsik.
Eszembe jut milyen régen láttam pandát. Majd szünetben lehet, hogy ezért elmegyek állatkertbe, és eszem valami finomat. Erről eszem be jut ez a finom illat és kicsit megéhezem. Talán van nálam cukorka. De ezt majd csak egy kicsit később derítem ki. Most nem törődöm vele, inkább kényelmesebben elhelyezkedem. Olyan jó meleg van és mégis friss a levegő. Mindjárt alszom itt egyet. Kezdek már elmacskásodni. De itt nem csoda, mert olyan jó itt, kellemes a légkör. Most már kényelmesebben elhelyezkedve figyelek Blankira.

Állia

A lány neve Állia. Érdekes egy név még sosem hallotta Blanka. Állia is olvasni kezd, de látni, hogy nem is igazán olvassa, a könyvet csak úgy tesz.
- Mi jót olvasol?- teszi föl Blanka a kérdést, hogy kizökkentse a lányt a bambulásból.
A fejét a párnák közé nyomja és folytatja az olvasást. Még mindig el kell olvasnia a mondatokat legalább háromszor, mert nem igazán jár most a könyvön az agya. Elképzelte, ahogy a nagymamája süteményét eszi és a kedvenc takarójával betakarózva nézi a meséket a mamájával és a kisöccsével. Megnyugtató volt. Legalább annyira, mint maga ez a szoba, de lehet még megnyugtatóbb.
- Elsős vagyok. És te? –Blanka örül, hogy a lány érdeklődik felé. Az előző pandás kérdését nem igazán értette, de Blanka nem is foglalkozik vele. Blanka szereti a pandákat és igazából azért is tette föl a kérdést.
- Csak úgy. - rendezte le ennyivel a lányt. Nem akarta, hogy megszakadjon a beszélgetés, úgyhogy gondolkodni kezdett mit kellene kérdezni vagy mondani. De most olyat kellene kérdeznie, aminek az okát, értheti a lány.
- Utálom ezt az időt. Mindig fáj tőle a fejem. A kora tél szörnyű. Amikor nincs hó, csak a szél fúj és meg lehet fagyni, de még annyira nincs hideg, hogy a Balaton is befagyjon annyira, hogy lehessen rajta korizni. – A lány mondandója közben felült és érdekes fejeket vágott és a végén még el is mosolyodott rajta hogy milyen idiótán nézhet ki. Megigazította a haját és visszafeküdt. Még mindig mosolygott a fején. Érezte, hogy a lány is elég hülyének nézhette, ahogy magyaráz. De most ez érdekli a legkevésbé. A könyv olvasását feladta. Nincs semmi értelme annak, hogy mindent háromszor el kell olvasnia ahhoz hogy megértse. A plafont kezdte bámulni. Csak nézte és feküdt némán. A feje már nem fájt annyira, de néha még mindig nagyon rossz volt. Főleg amikor eszébe jutott, hogy igazából mennyire keveset alszik mostanában a fejfájása miatt. Rossz volt, mert nagyon nehezen tudott elaludni. Volt, amikor órákig szenvedett, nyögött és kínlódott. Mindent kipróbált már, semmi nem használt. Tűrnie kellett akár milyen rossz is volt. Ha elmegy ez az idő sokkal jobb lesz. És akkor jön már a karácsony is, amikor hazamehet, és a családjával lehet végre, hosszú idő után.
- Neked is fáj ettől a fronttól a fejed? Nagyon rossz érzés. Egész nap csak ágyban akarok feküdni. –Ránézett a lányra és elmosolyodott. Jó lenne végre valaki, akivel jóban van és valaki, akihez tud fordulni ha valami gondja van. A legjobb barátnője Siófokon, azaz otthon, mugli. Még azt sem mondhatta el neki, hogy ő kicsoda, és hogy hova megy. Rossz érzés volt hogy 5év után ez az első dolog amit nem mondhat el neki.

Blanki

Hát úgy látszik a nézése alapján nem ismer. Mondjuk én se őt. Hát olvasni nem tudok, de mindegy. Úgy látszik látja rajtam, hogy nem igazán érdekel a könyv. Azért kedves, hogy megkérdi, mit olvasok.
-A tökéletes trükköt. Nagyon jó kis könyv, bár nem túlontúl izgalmas. De kellemes.
Mondom kicsit részletezve. És még hirtelen hozzá teszek egy kicsit.
-Ajánlom, hogy olvasd el egyszer, egész jó kikapcsolódáshoz.
Ehhez egy mosolyt is elejtek. Mert én is kikapcsolódásnak olvasom. Bár amennyi időm van rá nem hiszem hogy hamar befejezem. Hiába, egyszerűen nincs semmire időm. Túl sok mindent vállaltam. De ez van, megoldom. Eddig sikerült, most is fog.
-És te mit olvasol?
Teszem fel a kérdést, mert jól néz ki az ő könyve is. De közben még kicsit visszamerülök a gondolataimba. Azért figyelek közben a válaszra. Válasz után kicsit elgondolkodom. Ebből a gondolatmenetemből zökkent ki a következő kérdése. Hát persze, hogy nem ismerem. Az elsősök még elég újak nekem. Még szinte egyet sem ismerek. Hát akkor asszem megint én leszek a vén. Hát ebbe is bele kell törődni. Viszont vigasztal, hogy fölöttem is vannak.
-Én másodikos vagyok.
Mondom mosolyogva. Lehet, hogy most már kevésbé lesz közvetlen. De azért remélem nem fogja zavarni és folytatjuk így a beszélgetést. Na át is tértünk, vissza a pandákra. Úgy látszik csak valamit kérdezni akart, hogy beszélgessünk. Ez jó. Na mindegy. Úgy látszik ő se igazán szereti ezt az időt. De ki szereti? Én nagyon utálom az ilyen szeles napokat. Hát majd be fagy a Balcsi is de az még ráér. El is mondom neki a véleményem.
-A faluban is van kori pálya, azzal mi bajod?
Teszem fel a kérdést, mert én ott már voltam és tök jó. Látszik hogy kicsit fáradt. Biztos keveset tud aludni a fejfájása miatt. Én hál Istennek egész jól alszom. Én is lehet, hogy elfekszem egy kicsit. Ezzel el is dőlök, a könyvet magam mellé teszem, mutatva hogy már nem tervezek olvasni. És már jön a kérdés. Kis plafon nézés után. Hát úgy látszik a front mindenkit megvisel.
-Nekem is fáj a fejem. Én se bírom, főleg így náthásan. Bár csak kicsit vagyok megfázva. Én is csak feküdnék ha lenne rá időm, de nincs.
Ezen egy kicsit el merengek mert tisztán emlékszem mikor kezdtem el tüsszögni. Akkor csak kis allergiának hittem. De sajna nem az volt/van. Legközelebb szakítok időt lemenni ilyenkor a doki nénihez. Bár lehet hogy keresek valami olyan gyógyszert ami megoldja és nem kell még az orvosiba is mennem. Ezzel most már nem törődve ránézek és látom, hogy mosolyog. Úgy látszik jobban leszünk.

Shania
és a titkos akcióm


A végtelenbe és tovább. Mikor a csillagos eget nézem, azt érzem, szabad vagyok, és enyém a világ. Én vagyok a világmindenség.
Ha zenélek, kinyílik előttem idő, beleláthatok a rejtelmeibe, megállíthatom az időt, és megint ott vagyok a végtelenben. Nem szabadulok tőle, de lehet, hogy nem is akarok. Jó nekem itt lennem.

A tegnapi napot egy levél elküldésével kezdtem. Shania remélem megkapta, hogy mára tervezem a kis titkos akciómat. Délután kettőig igencsak izgalomban voltam, hiszen nem mindennapi esemény a tetkókészítés. Anyuék biztosan haragudni fognak rám, hiszen nem is szóltam nekik a dologról, de ha meg elmondtam volna, tuti nem engedték volna.
Kíváncsi leszek majd a többiek véleményére is, hiszen egyáltalán nem ilyennek ismertek meg. Inkább egy szerény, visszahúzódó kislánynak, erre egy, sőt, kettő tetoválással fogok visszatérni. Nem semmi.
Ezzel a szorongással vegyes izgalommal haladtam az északi szárnyban lévő Lélek szoba felé. Csak nem régen találtam rá erre a szobára, és még jó, hogy megjegyeztem az oda vezető útvonalat. Nagyon megtetszett, szerintem más okból is vissza fogok térni még ide. Amúgy pedig semmilyen termet nem találtam, ami a jelenlegi célnak megfelelt volna, így maradt ez. Megkockáztattam még azt is, hogy egy cetlit tűztem ki az ajtóra, jelezve ezzel, hogy a szoba éppen foglalt, és senki ne zavarjon. Remélem nem fog senki mégis benyitni Shanián kívül, hogy megbizonyosodjon róla, ki az az önző ember, aki kisajátítja magának ezt a kis szobát. Hogy egy kis másodikos? Na, mindegy, el kell felejtenem és felnőnöm végre. Én is ember vagyok, én is diák vagyok. Én is használhatom ugyanúgy az iskola helyiségeit, mint bárki más. Úgyhogy semmi pánik!
Amikor beléptem a helyiségbe, a falak a fehér színből egyből elkezdtek a kékülni. De nem álltak meg egy fajta kéknél, hanem folyamatosan vándorolt az árnyalatok között. Ismerem a szoba titkát, de ezt nem tudom mire vélni. Szeretem a kéket, de miért változik, nem tudom. Talán mert izgulok? Lehet.
Elővettem a zsebemből két összehajtogatott lapot, amelyre lerajzoltam a mintákat, és leültem a kényelmes kanapék egyikére, hátamat a párnáknak döntve. Aztán gondoltam egyet, és előbányásztam egy kis ceruzát az asztalka aljából, és még egyszer átrajzoltam a vonalakat, tökéletesítettem a formákat. De már semmi sem változott.

Lily

A nap nagy részét az erdőben töltötte, terromágiát gyakorolva, s mire észbe kapott, hogy jelenése volna, már rég késésben volt. Ennek ellenére kimért léptekkel, zsebre dugott kézzel sétált végig a folyosón; nem volt az a típus, akit könnyen sietségre, vagy pironkodásra lehetett volna késztetni. Egyébként sem hitte, hogy újdonsült páciense fejvesztve rohan majd a teremből, ha öt perccel később jelenik meg.
Először a rellon körletét környékezte meg, s mikor magához vette a felszerelését, nekiállt, hogy felkutassa a lélek szobát, amely neve alapján vagy egy elfuserált szerelmi légyott helyszínét, vagy egy pszichiátriai csoportterápia színterét sejtette.
Viszonylag gond nélkül megtalálta a termet, de az ajtóra ragasztott pergamendarab láttán magasba szökött a szemöldöke - ez a lány egy rellonost sem látott még életében? Ők az ilyen jelzéseket inkább kihívásnak veszik, mint tiltásnak, ami csak hívatlan vendégeket eredményezne. Elhúzott szájjal le is szedte a cetlit, majd benyitott.
 - Hány éves vagy? Tíz? - kérdezte egy fintorral, meglengetve a kezében lévő papírt, hogy a lány értse is, mire utal, ne csak a levegőbe beszéljen. Eközben a szobán néhány vörös árnyalat vándorolt keresztül, jelezvén Shania irritációját, majd visszatért Lily kékeire, felfedve Shania előtt, miért is kapta azt a nevet, amit.
 - Boszorkák vagyunk. Be tudjuk zárni az ajtót - közölte, visszatartva egy szemforgatást; bár jogosnak érezte, elégedetlenségét már kifejezte szavakkal, nem kell túlspilázni a dolgot. A lány ennyiből is megértette valószínűleg.
Edzőcipős talpával becsukódásra ítélte az ajtót, majd ezzel a lendülettel elő is vette a pálcáját, hogy mágikus lakatot is tegyen a nyílászáróra, miután pedig ezzel is megvolt, lerakta hátizsákját az egyik párnára, és nekilátott a kipakolásnak.
 - Látom, hoztál mintát. Hová szeretnéd őket? - folytatta a beszélgetést, kizárólagosan a bizniszre koncentrálva. Tőle egyébként is messze állt, hogy az időjárásról folytasson kimerítő értekezéseket, és igyekezett mindig lényegre törő maradni, már ha beszélt - alapvetően nem lehetett szószátyár személynek nevezni.
 - Allergiás vagy valamire? Van betegséged, ami váratlan rohamokat okoz? Mennyire félsz a tűktől? - tette fel a szokásos kérdéseket, az utolsó mondatnál a lányra sandítva - nem tűnt kifejezetten erős lélekjelenlétű személynek, de mivel Shania nem átfogó jellemrajzot készült róla írni, nem igazán érdekelte a dolog, csak azt szerette volna tudni, kell-e számítania arra, hogy a lány remegni, vagy ugrálni fog a tű alatt. Egyik sem volna túl szerencsés.
Közben nagy sebbel-lobbal már ki is pakolt - a homeless látszat ellenére nőből volt, tehát tizenöt dologra is tud figyelni egyszerre -, és átvette a mintákat, hogy közelebbről is szemügyre vegye őket. Egyik sem volt túl nehéz, maximum két óra alatt készen is lesznek vele.

Shania

A minták nézegetése közben nyílt az ajtó, és egy fiatal lány lépett be a szobába nagy csomagjával. Kicsit morcosnak láttam, biztos nincsen túl sok kedve hozzám, és később rá is jöttem, hogy ez pontosan így van. Szurkálódó kérdéseire kicsit sértődötten válaszoltam, de a higgadtság látszatát igyekeztem fent tartani. Ám a fal színébe mélykék foltok vándoroltak, amely igencsak árulkodó lehetett, ha valaki odafigyel rá.
- Tizenhat éves vagyok – mondtam magabiztosan a lobogó cetlire ügyet sem vetve. Ennek ellenére dühöngtem magamban, hogy lehettem ilyen hülye. Kirakni egy cetlit maga a fehér zászló: „gyertek, itt vagyok”. Ja, és persze, hogy boszorkány vagyok, de nem lehet az ember feledékeny? Na, jó. De ennyire?
- Hát persze.
Az ajtó becsapódására kicsit megborzongtam. Soha nem szerettem, ha csapkodják a nyílászárókat. Az számomra azt jelenti, hogy az illető dühös. Bár lehet, hogy ez esetben van némi alapja.
Kérdésére a rajzokat leraktam az asztalra.
- A csillagokat a hátamra, és a nyakamtól kezdődjön. A violinkulcsos mintát pedig a bal bokámhoz, a lábam külső felére – mutattam rá egyesével a mintákra.
- Nem vagyok allergiás, és állandó betegségem, rohamom sincs. A tűtől pedig nem félek. Ne aggódj, nem fogok mozgolódni.
Válaszom szűkszavú volt, de nem izgattam magam túlságosan, inkább az elkövetkezőkre koncentráltam. Még mindig kicsit nehezteltem rá a boszorkányosdi miatt, de mérgem már szinte teljesen elpárolgott. Nem szeretek haragudni másokra, inkább mindig megpróbálok keresni valami pozitívumot a történtekben. Halvány mosolyt varázsoltam az arcomra, és teljes nyugalommal néztem vissza az előttem álló lányra.

Tim

nem értem neki hogy ne lenne mesélni valója. Ez butaság. Viszont annak örülök hogy az ért egy kicsit fog beszélni. Közben azt is örömmel nyugtázom hogy nem vagyok rossz hallgatóság. Miközben haladunk egyszer kétszer hátra pillantok,és látom hogy sok mindenen meg lepődik,ezen én csak mosolygok. Mikor oda érünk az ajtó elé meg állok. Majd viccesen csak ennyit mondok.
-Tadam! ez jó hely lesz beszélgetni.
Kinyitom az ajtót. Benézek hogy van-eben valaki. Mivel nincs be megyek,és magammal húzzon Timmet is. Majd az egyik kanapénál elengedem. Le ülök török ülésben a kanapéra. Őt is hívom hogy üljön mellém. Közben felhangon közlöm hogy addig nem mesélek míg meg nem ígéri hogy ő is fog.
-Na mesélek, de csak egy feltétellel.
El hallgatok közben pedig keményen rá nézek majd folytatom.
Te is mesélsz,mert ha nem én se.
Elkezdek mocorogni hogy kényelmesen eltudjak helyezkedni. Mi után elhelyezkedem várakozva nézek rá.

Állia

  Állia egy pihenő hely felé viszm majd kényelmesen elhelyezkedik az egyik pamlagon. Én is hasonlóan teszek, leülök vele szemben. Állia minden képpen feltételekhez köti a beszélgetést, de én nem mondok erre semmit.
-Na és mi az a feltétel?-nézek rá kérdően. Azt akarja hogy én is meséljek magamról, nem is bánom, csupán azt mondom, nem hiszem hogy olyan izgalmasakat tudok mondani. De ő tudja! Közben egy párnával viaskodok; nekidőlök a pamlag hátának.

Tim

Kemény dió. Tim nem akar beszélni, nem tudom mért.Ezen kicsit elgondolkozom közben szembe ül velem. Mikor közlöm hogy feltétetel van, kérdőn néz rám és meg is kérdi ahogy vártam. Nem örül neki hogy neki is beszélni-e kell. Közben elkezd csatázni egy párnával ami elég vicces. Szám elé teszem a kezem, hogy ne látszódjon a vigyorom. Aztán miután ő is elhelyezkedik, rá nézek  mosolygok. Még várok hogy biztos kényelmesen el tudjon helyezkedni. Majd rá kérdek, arra hogy meséljek-e akkor.
-Na akkor kezdjem,vagy kezdesz te?
Remélem hajlandó kezdeni,de ha nem akkor is beszélni-e kell úgy hogy mindegy.
Miközben várom hogy mit mond elkezdek újra gondolkozni azon hogy mit mondjak. Nincs igazán sok mesélni valóm,átlagos vagyok teljes mértékben.

Állia

  Álliával szemben ülök, és egyenesen a szemébe nézek. Elgondolkozok, majd kezdek.
-Szóval...-elgondolkozok egy picit majd folytatom.- Hány éves vagy?- kérdezem tőle. Mivel másodikos valószínű hogy 15 körül lehet. Rá mosolygok,nem hiszem hogy olyan nehezet kérdeztem, nem akartam rögtön faggatózni.

Tim

Nagy örömre ő kezd. Lassan belekezd,majd el hallgat. Látom rajta hogy gondolkozik azon hogy mit mondjon,kíváncsian nézek rá, várom mivel kezd. De nagyot kell csalódnom. Nem kezd el mesélni,csak meg kérdi a korom. Mosolygok,de elég halvány lett a mosolyom. Halkan válasz szolok.
-Korhatáros a történeted?
Teszem fel a vicces kérdést. Majd folytatom.
-Nem szép dolog egy hölgytől meg kérdezni a korát. De végül is meg mondom 15 vagyok. Te meg ugye 14?
Kicsit várok. Majd nagy szemek kell nézek rá,kérlelő hangon kiskutya arccal nézek rá és így kérdezem.
-Most már mesélsz?
Remélem most már hajlandó lesz mesélni,én már iszonyat kíváncsi vagyok.

Állia


-Igen az. -nevetem el magamat, de muszáj volt megkérdeznem, nagyon érdekelt. Látom nem nagyon tetszik ez így neki, úgy hogy belekezdek.
- Igen. Szóval tizenhat éves vagyok, Skóciába születtem, Turiff mellett egy tanyán. Az anyukám és apukám is varázsló, bár anyukám csak félvér. Van négy bátyám, én voltam a legkisebb. Apukám mindenképpen azt akarta, hogy hasonlóan a tesóimmal, az ő boltjába dolgozzak, mint árus. Apukám mindenféle varázslóportékkal dogozott, eladta őket, vásárolt, ilyesmik. Ez nálunk amolyan családi hagyomány volt. Szóval, amikor befejeztem a mugli sulit, egyszerűbbnek találtam lelépni, nem akartam úgy végezni, mint egy átlagos bolti eladó. Tanulni akartam és világot látni, úgy hogy elindultam egy táskával a hátamon. Ekkor voltam tizennégy. Igazából nem bántam meg, jobb most itt lenni, mint otthon halálra unva élni... Szóval Franciaországban, és sok országba jártam, de mivel semmi varázslatot nem tudtam, nem vettek föl sehová. Végül itt kötöttem ki Magyarországon. Egy ideig az egyik ismerősömnél laktam. Aztán meg tudtam, hogy itt van ez a suli, és pályáztam ide. Egy kis segítséggel föl is vettek. Nem mehettem a velem egykorú osztályba, hisz magyarul is alig tudtam valamit, nem hogy a tananyagot. Úgy hogy így kerültem ide, azt hiszem ennyi. -mondom tömören neki.

Tim

Korhatáros történet, jól hangzik. Örülök, hogy ő kezd. Elkezd mesélni, én pedig figyelmesen hallgatok. Nagyon érdekes. Tényleg idősebb nálam, gyanús is volt nekem, de eltaláltam, mert szinte biztos voltam benne hogy öregebb. Mikor befejezte, eldőlök. Háton fekve kezdek beszélni.
- Nagyon érdekes az életed. Én is szeretnék világot látni.
Csöndben maradok és gondolkodom. Milyen sok mindent láthatott, tapasztalhatott. Biztos nagyon jó volt. Én ehhez képest nagyon unalmas vagyok. Én inkább olyan családi idillben nőttem fel. Ahogy ezen gondolkozom, kicsit felülök és ránézek. Majd, mivel nem tudok mit mondani, vissza hanyatlom, gondolkozom és merengek. Majd úgy döntök rákérdezek pár dologra, elkezdem de most nem ülök fel hozzá.
- Nem volt nehéz egyedül?
Teszem fel a legnagyobb hülyeséget, ami eszembe jutott. Meg próbálom kijavítani.
- Már nem úgy, csak....hát izé.
Nem tudom mit mondjak inkább arcomra veszek egy párnát. Elpirultam teljesen, hogy tudtam ilyet kérdezni.

Állia

  Látom hogy érdekesnek talál. - Hidd el,szerintem egyszer te is fogsz!-válaszolom neki biztatóan,amikor azt mondja hogy, ő is szeretne egyszer világot látni. Igen így elmondva szerencsésnek tartom magam, bár az én utam nem igazán nem igazán pihenős nyári vakáció volt, hanem néhol kalandos,de összességében csendes utazás.
Kérdez tőlem valamit,de látom hogy nehezebben fejezi ki, mit akar kérdezni. Aranyos ahogy elpirul, én meg kedvesen rá mosolygok.
-Én nem voltam mindig egyedül. Amiközbe utaztam nagyon sok páratlan,csodás emberrel találkoztam, akik néha velem tartottak,vagy meghívtak magukhoz. De amúgy sem vagyok olyan társasági ember, szóval nem -rázom meg a fejem- nem volt nehéz.
-Viszont ha úgy érdekel hogy nem volt-e nehéz egyedül boldogulni, akkor is azt kell mondanom, hogy nem. Elején gyakran estem kétségbe, mert teljesen reménytelen volt az egész dolog,de aztán mindig jobbá fordult a sorsom. Ha az ember évekig így él hozzá szokik hogy nem puccos, előkelő szállodákban él.-teszem hozzá.-Na és te?

Tim

Kilesek a párna alól. Látom hogy örül annak hogy szerintem érdekes. vissza bújok a párna alá. Közben meg nyugtat hogy én is biztos fogok utazni. Ebben egyet értünk. Megint ki leseke a párna mögül,de csak annyira hogy ne vegye észre. Vissza mereng. Aztán halva az én hülye kérdésem elkezd beszélni róla. Én pedig megint pirulok a hülyeségemen,ez ért magam elé rakom újra párnát. De az ért annyit még látok hogy mosolyog. Elkezdi mesélni. Eltalálta a kérdésem. Figyelek mit mond. de nem jövök elő a párna mögül. Ő közben más hogy is értelmezi a kérdésem. Erre is kíváncsi voltam. Ahogy hallgatom, kicsit elkezdem csodálni. Nehéz lehetett neki,de egyben csodálatos. Rá kérdek mi érdekeset látott. Kicsit fel emelem a párnát hogy tudjak beszélni,de ne látszódjak.
-Milyen dolgokat láttál?
Remélem sokat mesél,kíváncsi vagyok. Közben ő is kérdez. És jönnék most már. Ahogy meg hallom azt hogy és te,vissza ejtem a fejemre a párnát. Nem szólok,nem tudom mit mondjak.