Shania
és a titkos akcióm
A végtelenbe és tovább. Mikor a csillagos eget nézem, azt érzem, szabad vagyok, és enyém a világ. Én vagyok a világmindenség.
Ha zenélek, kinyílik előttem idő, beleláthatok a rejtelmeibe, megállíthatom az időt, és megint ott vagyok a végtelenben. Nem szabadulok tőle, de lehet, hogy nem is akarok. Jó nekem itt lennem.
A tegnapi napot egy levél elküldésével kezdtem. Shania remélem megkapta, hogy mára tervezem a kis titkos akciómat. Délután kettőig igencsak izgalomban voltam, hiszen nem mindennapi esemény a tetkókészítés. Anyuék biztosan haragudni fognak rám, hiszen nem is szóltam nekik a dologról, de ha meg elmondtam volna, tuti nem engedték volna.
Kíváncsi leszek majd a többiek véleményére is, hiszen egyáltalán nem ilyennek ismertek meg. Inkább egy szerény, visszahúzódó kislánynak, erre egy, sőt, kettő tetoválással fogok visszatérni. Nem semmi.
Ezzel a szorongással vegyes izgalommal haladtam az északi szárnyban lévő Lélek szoba felé. Csak nem régen találtam rá erre a szobára, és még jó, hogy megjegyeztem az oda vezető útvonalat. Nagyon megtetszett, szerintem más okból is vissza fogok térni még ide. Amúgy pedig semmilyen termet nem találtam, ami a jelenlegi célnak megfelelt volna, így maradt ez. Megkockáztattam még azt is, hogy egy cetlit tűztem ki az ajtóra, jelezve ezzel, hogy a szoba éppen foglalt, és senki ne zavarjon. Remélem nem fog senki mégis benyitni Shanián kívül, hogy megbizonyosodjon róla, ki az az önző ember, aki kisajátítja magának ezt a kis szobát. Hogy egy kis másodikos? Na, mindegy, el kell felejtenem és felnőnöm végre. Én is ember vagyok, én is diák vagyok. Én is használhatom ugyanúgy az iskola helyiségeit, mint bárki más. Úgyhogy semmi pánik!
Amikor beléptem a helyiségbe, a falak a fehér színből egyből elkezdtek a kékülni. De nem álltak meg egy fajta kéknél, hanem folyamatosan vándorolt az árnyalatok között. Ismerem a szoba titkát, de ezt nem tudom mire vélni. Szeretem a kéket, de miért változik, nem tudom. Talán mert izgulok? Lehet.
Elővettem a zsebemből két összehajtogatott lapot, amelyre lerajzoltam a mintákat, és leültem a kényelmes kanapék egyikére, hátamat a párnáknak döntve. Aztán gondoltam egyet, és előbányásztam egy kis ceruzát az asztalka aljából, és még egyszer átrajzoltam a vonalakat, tökéletesítettem a formákat. De már semmi sem változott.