Boczi

- Ennél jobban? Kizárt! - Nevetek. Nem vagyok amúgy beképzelt vagy ilyesmi. Inkább úgy mondanám teljesen elégedett vagyok a külsőmmel. Én még az apámtól örökölt vonásaimat is látom, ha tükörbe nézek, bár lehet azokat én képzelem oda. Mindenesetre, nem szeretném, ha átalakítanák az arcomat.
Látom rajta, hogy a mugli témán elgondolkozik, de egyelőre nem tulajdonítok neki jelentőséget. Fontosabb dolgom van, nevezetesen, hogy megpüföljem a párnával, amit hozzám vágott. Ez kifejezetten jobb szórakozás, mint esetlegesen a családom firtatása. Én speciel büszke vagyok a származásomra, a családomra, de tisztában vagyok vele, hogy a varázsló világban, nem mindenki gondolkodik hasonlóan. Épp ezért, gyakran kerülöm a témát. Kisebbeknek gond nélkül mondom el. Mondjuk úgy, nincs mitől tartani. Az esetleges "utálat" vagy "lenézés" nem zavar valaki olyantól, aki fele annyit sem tud mint én. Sára viszont más. Ő velem egy idős lehet, a korombeliekkel pedig szeretnék jó kapcsolatot ápolni. Szóval püfölöm, és mivel visszavág, nem is igazán aggódom a téma miatt. Még az is lehet, hogy félreértettem azt a pillantást. Nem kéne rögtön mélyreható következtetéseket levonni.
Esik, és engem is kibillent az egyensúlyomból. Szerencsére a kanapén landolunk, és  tulajdonképpen ez egészen kellemes. Kap még egy utolsó ütést a párnámtól - mert akkor is én győztem - aztán hirtelen ötlettől vezérelve átölelem.
- Löktél... - de aztán kapcsolok - Oh, bocsi, tudom. Nem kötekedek. Szóval... Igen, szó szerint levettél a lábamról.
Válaszolom én is vigyorogva, és még egy kicsit helyezkedem, ügyelve rá, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen. Az sem zavar, hogy ilyen közel van, vagy hogy ez a helyzet félreérthető. Igaz átfut a fejemen, hogyha egy bizonyos lány járna erre, akkor lehet mégis csak lelökném magamról, de egy ekkora kastélyban ennek igazán kicsi az esélye, és egyébként is...
- A fekete-fehér képes vagy a színes változatot szeretnéd hallani? - kérdezek vissza bizonytalanul, kissé elfordítva a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. Furcsa helyzet ez is. Máskor a fekete-fehér jelentené a komor valóságot, a színezett történet lenne a mesés. Most én mégis fordítva látom magam előtt az egészet, hiszen a fotózás kapcsán erre jutottunk. Ez a kontraszt pedig mosolyt csal az arcomra. Aztán ha választott én is válaszolok neki.
- Itt fotózd le - simítok félre egy hajtincset, és a halántékához érintem az ujjam. Mondjuk, nem tudom pontosan, mit szeretne lefotózni, de ha már a gépét lusta megszerezni, talán az emlékei közt elraktározhatja azt a képet, ami épp megragadta a figyelmét. Én egész biztos megjegyzem a mosolyát.

Bálint

Boczi

Tudom, hogy rossz dolog, hogy mindenbe belekötök. Virág mellett azonban ezek az apróságok is viccesek voltak mindig. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudok velősebb lenni. Ami azt illeti tudok. Csak kell valaki, aki kihozza belőlem azt a fajta "humort". Ráfogom ezt is a két hónap mugliságra. Meg az én kedvenc húgom jótékony hatására. Igazából mindegy. Igyekszem javítani, és örülök, hogy Sára is értékeli. Annak már kevésbé, hogy az igazságot akarja hallani. Pedig jobban belegondolva, ez olyan, mintha szégyellném a származásom, de ez nem igaz. Én csak... "egy olyan elvárásnak akarok megfelelni, aminek sosem fogok tudni" - jut eszembe amit a volt barátnőm mondott, és sóhajtok egyet, mielőtt belekezdek.
- A családomban mindenki mugli. Szöulban jártam varázsló iskolába. Ott fejeztem be a negyediket. Aztán hazaköltözünk. Nem akartam jönni. Próbáltam a szüleimet meggyőzni... De nem igazán érdekelte őket. Hiába mondtak el nekik is mindent, amit tudniuk kell a varázsvilágról. Ettől még nehezen fogadják el. Ha otthon vagyok, akkor a pálcám, és minden más, ami ideköt egy dobozban pihen a ruhásszekrényem mélyén. Nem beszélhetünk róla senkinek. Ezért a szünetekben csak egy mugli vagyok.
Kicsit suta, de mivel az igazságot kérte, nem szépítek rajta semmit sem. Ennél jobban pedig felesleges lenne belemenni. Talán már ez is sok volt. Fogalmam sincs mi járhat a fejében. Persze próbálok leolvasni valamit az arcáról, de nem olyan könnyű az ilyesmi, főleg nem fekve. Már ha még fekszünk. Kicsit nyugtalan vagyok, és ez a szobán is meglátszik, valamivel sötétebbek lesznek a színek, a zene is, gyorsabb kapkodóbb ütemet vesz fel. Mintha ítéletre várnék...
Nem tudom mit szeretne lefotózni, de tudom, hogy nem csak géppel tudja megtenni. Erre teszek neki apró célzást, és kissé meg is lep, mennyire jól érti.
- Sőt! A fényképek megfakulnak, és sokszor pont a lényeg az, ami eltűnik róluk - válaszolom én is mosolyogva, s bár tetszett az előbb, hogy a haját érintettem, elveszem a párnát  a hátáról, elhajítom valamerre - ezáltal fegyvertelenné válok - és a tarkóm alatt fűzöm össze az ujjaimat, figyelve rá, hogyha Sára még feküdni szeretne őt ne nagyon zavarjam a mozgolódásommal.

Elena

Elküldöm a baglyot, majd válaszolok Lena kérdéseire.
- Hidd el nem hagynám, hogy megüss. - mosolygok és felé fordulok - És egy edzést sem hagyok ki.
Soha nem hagynék ki egy edzést sem, még ha büntetőmunkára kellene menjek akkor sem.
Elindulunk az ajtó felé, mikor szárnyak susogását hallom. Visszanézek a vállam felett, amikor az egyik ablakon egy fekete bagoly repül be. Első gondolatom, hogy biztos egy diáknak jött levele, de mikor a vállamon landol, elvetem ezt az ötletet. Nem tudom kié ez a bagoly, de biztos nem bácsikáméké. Lehet, hogy a keresztapám újított be egy új madarat? Lehessegetem a madarat a vállamról, de ott köröz felettem. Odanyújtom a kezem, majd rászáll és elveszem a borítékot, ami szintén fekete középen egy vörös pecsét. A vörös folton a mi nevünk áll. Rápillantok Elenára, majd kinyitom a borítékot. Körbepillantok a terembe, de nincs itt senki. Hangosan elkezdem olvasni a levelet.

Kedves Gwen!

Már régóta fontolgatom ezt a dolgot és most döntésre jutottam. Úgy döntöttam, hogy eljegyzem Catet, és össze is fogunk házasodni másfél éven belül. Mielőtt az jutna, az eszedbe még nem jön a kisbaba. - ennél a résznél kicsit megkönnyebbültem, és egy sóhaj hagyta el az ajkaimat - Még nem döntöttünk az időpontról, és a helyszínről mert szeretnénk kikérni a te véleményedet is. Még ennyi kérésünk lenne, hogy a másik két koszorúslányról te dönts. Szeretnénk, ha ez alkalommal magassarkút húznál és nem tornacipőt.És  most jön a másik jó hír. Úgy döntöttünk, hogy Pécsre költözünk Danék szomszédságába. Remélem, ez megfelel neked. A többi részletet, majd később küldöm.

Üdv: Dávid



A levél végéhez érve sírhatnékom támadt. Ha ilyen cipőt kell felvennem, nem fogom túlélni. Addig meg kell, tanuljak járni bennük, mert nagyon égő lesz. A képeket Elenának nyújtom, és reménykedem benne, hogy neki sem tetszik. Tuti Kathleen találta ki, hogy ez legyen csak azért, mert tudja, hogy utálom ezeket. Az esküvőnek nagyon örülök, mert Dávid és Cat nagyon szeretik egymást, és már tíz éve együtt vannak.

Gwen

március 27. 16:00 körül

Zárás

---

Bálint

Boczi

A komor és cudar valóság, nem olyasmi amit szívesen hangoztatok. Viszont az igazságot kérte én pedig őszinte embernek vallom magam. A szavaimra pedig nem szalad el, nem tesz csúnya megjegyzéseket, és ez pont elég, hogy ne érezzem magam nagyon feszélyezve a dolog miatt.
- Ez csak egy hiedelem - mondom teljes meggyőződéssel, mert bár van, amiben tényleg nem azok, ha a saját családom veszem alapul, még mindig a koreai anyám az aki elfogadóbb, és nem az édesapám, aki viszont magyar.
Amit ezek után mond, arra csak bólintok. Fogalmam sincs mi lehet az a valaki vagy valami. Ha nem számítom azt a tényt, hogy számolom a napokat mindig, amikor visszatérek a varázslók közé. Jó otthon lenni, de valahogy az évek alatt a pálcám is hozzám nőtt, és hiába nem lakunk veszélyes környéken egyszerűen nem érzem magam biztonságban ha nincs látótávolságban.
Kicsit helyezkedem, mire Sára felül. Nem tudom, hogy alapból is így tervezte, vagy a mozgolódás késztette erre, de hirtelen kicsit hűvösebbnek érzem a levegőt. Fel sem tűnt, hogy eddig "melegített". Viszont ha már így alakult, fészkelődöm egy újabb sort, és felkönyöklök, hogy ne keljen egyikünknek se nyakat törni egy értelmes beszélgetéshez.
- Ezt bóknak veszem - válaszolok vidáman, de csak nem bírok magammal, kíváncsian megkérdezem - Elsőre mit gondoltál?
Én próbálok nem ítélkezni, de nem mindig sikerül. Mostanában egész jól megy. Legalábbis szeretem ezt hinni.
Körülnézek újra, ahogy a szobát említi. Nekem is tetszik, bár már egyáltalán nem olyan, mint amikor bejöttem. Mégis olyan nyugodt légkör uralkodik benne. Kifejezetten kellemes.
- Olyan, mintha igazodna a bent levők hangulatához... - állapítom meg, ahogy végiggondolom a korábbi változásokat. Bár nem fogalmazom meg teljesen jól. De egész biztos, ilyesmiről van szó. Persze arra kíváncsi vagyok Sára mit gondol erről.
- Érdekel - vágom rá, lehet kicsit túl gyorsan, de nem bánom. Szimpatikus lány, a művészetek pedig mindig is foglalkoztattak. Én mondjuk nem vagyok olyan jó benne. Rajzolásban is Virág a ügyesebb, de a művelődés az sosem árt - mesélsz a festményeidről?
Kérdezem, s közben felülök én is, még a cipőimet is felveszem. Lassan mennem kell majd, és a leveleket is be kell fejeznem. Nem úgy haladok, ahogy szerettem volna. Nem mintha bánnám...

Bálint

Tündérke.

Nem jön... Nem jön... Egyszerűen nem jön! Pedig ígéretet kaptam rá, hogy még a héten elküldi és ide is fog érni... Ehhez képest már vasárnap hajnal van, és még mindig semmi hír a levelem felől. Megfojtom! Egyszerűen meg fogom fojtani! Ha bármilyen károm származik az ő felelőtlenségéből, akkor véget vetek neki. Ennyi.
Uhm, elnézést, azt hiszem egy picikét elragadtattam magamat az előbb. De akkor is idegesít, hogy más miatt kell szívnom! Az meg még jobban dühít, hogy ez a más a tulajdon öcsém. Ez csak ilyen slussz poén. Nem annyira vicces, mikor az embert a saját családtagjai hátráltatják a munkában. Ó, igen, nem említettem még, hogy miért vagyok ennyire türelmetlen: drága öcsém bestiakutató szakos egy külföldi mágusképzőben. Éppen féléves terepmunkán vannak kint valahol az isten háta mögött Mozambikban, hogy az ott őshonos fajokat tanulmányozni tudják. Egy havi jelentést várok tőle, amit továbbítanom kell majd egy megadott címre, meg nekem is szükségem lenne az új információkra. Állítólag találtak ott valami érdekeset, de még nem tudok semmilyen bennfentes infót.
Hiába a kései időpont, egyszerűen nem jön álom a szememre emiatt a dolog miatt. Túl akarok lenni rajta minél hamarabb, Tamásnak is jobb lenne, nekem is, a fogadó félnek is, mindenkinek, csak ez a dinka kis poronty nem képes megküldeni azt a nyamvadt levelet. Nem bírom tovább, muszáj kipattannom az ágyból és megnézni, hogy nem jött-e meg a posta. Gyorsan magamra húzom az előző nap viselt ruhát, és már kint is vagyok a folyosó enyhe sötétjében, hogy célba vegyem a bagolyházat. A papucsom hangosan, kissé dühösen csattog a néptelen térben, a gyér folyosói berendezés miatt pedig elég nagy visszhangot kelt.
Ezer szerencse, hogy nem lakok annyira messze az északi torony ezen részétől, különben végigclappoghattam volna az egész kastélyt. Nyílik az ajtó, talán egy kicsit ingerültebben is, mint kellene, majd kapuzárás után belevetem magam a tollasok sűrűjébe.

Boczi

- Jó, vannak dolgok, amiben valóban nem azok... de azért már nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek sokszor lefestik - pontosítok végül,mert így helyes. Az előbb  túlságosan erre az egy helyzetre és a saját családomra korlátoztam a dolgot. Jobban azért nem kívánok belemenni. Valószínűleg Sárát sem érdekeli annyira a téma. Egyébként is másról csevegünk tovább. Most éppen rólam. Ami kicsit furcsa, főleg mert nem tudom, miért lehetett olyan az első benyomása, amit nem akarok tudni.
- Óh, hát aggódsz a lelki békém miatt? Ez nagyon kedves! De azért nem kell félteni, elég sok mindent túl éltem már! - Nem kell engem félteni, bár ha nem akarja, úgysem mondja el. De egyszer talán megtudom. Azért nem ártana tudni, milyen benyomást keltek. Eddig azt tapasztaltam, hogy jót, de lehet régen voltam magyar körökben, és nem úgy viselkedem, ahogy azt itt illő lenne. Vagy éppenséggel csak a varázslók közt mások a szokások, amiket én még nem ismerek.
A szobával kapcsolatban is próbálom megfogalmazni, ami történik körülöttünk, bár nem megy pontosan. De nem is vagyok teljesen biztos, hogyan működik. Az viszont biztos, hogy igazodik a hangulatomhoz, a hangulatunkhoz. Mégis kellemes marad a légkör. Vajon milyen lenne, ha egy szomorú és egy nagyon vidám ember tartózkodna itt?
Sárának bólintok. Ha egyetért, akkor ő is valami hasonló megállapításra juthatott mint én. Ha nem is tökéletes, legalább van egy fajta elképzelésünk, az pedig, hogy ez egyezik, arra enged következtetni, hogy jó nyomon járunk a titok megfejtésében. Most azonban nem ezzel fogunk foglalkozni, mert Sára a képeit említi, s bár én örülnék, ha maradna és mesélne, ő felpattan és az ajtó felé veszi az irányt.Onnan még visszafordul, és válaszol. Én pedig mosolyogva nézem, ahogy az ajtófélfának dől, vigyorog és kacsint. Mire válaszolnék, már nincs sehol, így csak az ajtó hallja, ahogy elköszönök:
- 안녕! - még intek is, de aztán visszarántom a kezem, és megcsóválom a fejem, mégis miért csináltam ezt? A szoba közben megint olyan lesz, mint mikor bejöttem, én pedig neki fogok, hogy megírjam azokat a leveleket otthonra.

//Köszönöm szépen ^^//

Michelle körbevezetés
Ruci

- Szeretnétek jönni? - kérdezem a kutyuskáimtól. Épp a Bagolyházba tartok, mivel érkezik egy új lány és futólag megkért, hogy vezessem körbe. Csak arra volt időm, hogy igent mondjak, aztán már szaladt is el. Mivel szép az idő nincs szívem itt hagyni őket - Jól van gyertek - sóhajtok, majd boldogan leugranak az ágyamról és követnek. Remélem nem bánja, hogy Ők is jönnek. Körbenézek a szobában, ahol természetfeletti rend uralkodik. Lenával tegnap takarítottunk ki. Ő már nincs a szobában, gondolom valakivel találkozik. Ránézek az órámra, ami szerint megint kések. A tíz ujjamon megtudnám számolni hányszor érkeztem pontosan valahova. Mikor leérek a klubhelyiségbe jut eszembe, hogy egy csomagot kéne feladjak. Gyorsan megint felszaladok és elkezdek kutakodni. Pár perccel később újra rumli lesz a szobába.
- Elena ezért ki fog nyírni - gondolkozom majd megtalálom a keresett tárgyat. Felállok és indulnék tovább mikor a padlón találom magam A fene egy meg - szitkozódom magamban, majd most figyelve felpattanok és sietek ki a szobánkból.
Az állatkáim lent várnak és már indulhatunk is tovább. A folyosókon eszeveszett iramban rohanok, fellökve pár diákot. Hátrafordulva mindenkinek odakiáltok egy 'bocsit', és rohanok tovább. Kifulladva érkezek a toronyba. Nemrég kezdtem el futni, de úgy tűnik ez sem elég. Odalépek a baglyomhoz Hópihéhez és felkötöm a lábára a csomagot.
- Ezt vidd el a keresztapámhoz - mondom neki, de mielőtt elengedném egy kis csemegét adok neki. Miután elment Szemi és Sziszi pitizve jelezik azt, hogy Ők is szeretnének jutalomfalatokat. Odanyújtok nekik pár kekszet ami nem marad meg sokáig. Ezen elmosolyodom.

Gwen
Ruha

Michelle

Már vagy öt perce elküldtem azt a csomagot, de a lány még mindig nincs itt.
~ Lehet, hogy elfelejtette? Vagy eltévedt? - kérdezem magamtól ~ Várok, még öt percet, ha nem jön akkor megkeresem.
Nemsokkal később lépéseket hallok az ajtó mögött, amire a kutyuskáim is felkapják a fejüket. Nyílik az ajtó és egy diák körvonalazódik ki. Először nem tudom, hogy az eridonos lány az, vagy esetleg más, de nem zavartatom magamat. Úgy maradok, ahogy elhelyezkedtem. Vagyis a hideg falnak dőlve. Ugatásba kezdenek a kutyák,  mire a baglyok megijednek és a kijárat felé veszik az irányt, az ismeretlen lányra támadva. Mikor már elmúlt a 'támadás' a lány odajön hozzám. Vagyis jönne, ha az én 'testőreim' hagynák.
- Szemi, Sziszi, nyugodjatok le. Őt nem kell bántani. Nem akar bántani - mondom nekik és Ők engedelmesen elhallgatnak.
A lány közelebb jön, köszön, majd elnézést kér.
- Szia! Semmi baj én is tíz percet késtem. És én kérhetnék elnézést miattuk - mondom neki, majd lepillantok a legrégibb barátaimra és egy kicsit megrovón nézek - A nevem Gwen Laura Kimiko Jones, de általában csak a Gwen Jones-t használom. Téged, hogy hívnak? És honnan származol? És van állatkád? - kérdezgetek kicsit sokat. Remélem nem ilyasztem el a sok locsogásommal. Már ilyen is megtörtént velem - Bocsi, hogy sokat beszélek, csak nincs sok barátom és, gondoltam te az szeretnél lenni.
Most már biztos elijesztettem. Miért vagyok ennyire hülye?
Ez itt a Bagolyház. Itt tudsz küldeni leveleket, csomagokat és itt kapod meg a rendelt dolgaidat - mondom az amúgy általános tényt - Várj, sajnálom. Még nem vezettem körbe senkit, és kicsit izgulok. Nem kezdhetnénk újra?Mit szeretnél látni? - indulok el a kijárat felé.

Tündértudós néni ^^
Úgy esett, az eset...

*Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire mérges és szomorú leszek egyszerre a ténytől, hogy a portaszigáló járgány szerető bácsi elhagyja az ő drága, egyetlen, édes sárgácskáit, köztük engem is. Jó, tényleg sokszor mérgesek voltunk egymásra, nem voltunk jóban, össze is akadt a bajszunk, de végül is egyszer se csináltam olyan óriási galibát, hogy szégyenkeznie kelljen miattam, amiért a házba engedtek. Na már most, úgy éreztem, hogy tartozom neki egy kis búcsúval én is, végül is, csak elviselt ebben a két évben. Összekaptam magam, és felreppentem a szobácskájába, aminek ajtaján párat koppintottam, de senki nem felelt. Volt egy kedves diák, aki segített kinyitni az ajtót, biztos kiszaladt a bácsi pár percre, hiszen valami ital volt az asztalon, meg papírok. Közelebb merészkedve láttam valami névsorokat, de mit sem törődve ezzel, kerestem egy üres lapot, majd a legszebb zöld csillámom szedtem elő és alkotni kezdtem egy szép képet, feliratokat, szívecskét, meg egy „szeretem magát ám” rávésést. Amint befejeztem, körbepillantottam a szobán, kíváncsi vagyok, na. El is kezdtem nézelődni, meg fel és le cikcakkozni, olvastam valami ilyenről az egyik lapon, így sikerült beleakadnom a saját szárnyamba, majd az italba pottyanni. A tündérek nem tudnak úszni, illetve én biztos nem, már tudom. Nyeltem is valamennyit a folyadékból, mire kikászálódtam a pohár mellé, hátam neki támasztva annak. Behunytam pici szemeim és éreztem, ahogy átjár a melegség, meg valami maró érzés köhögtetett folyamatosan. Féltem kinyitni a szemem, olyan furán kezdtem magam érezni.
Nem tudom meddig ücsöröghettem, de nem tudtam felállni. szárnyacskáimmal a repülés se ment jól. Az előbb olvasottak fityfenék ahhoz a szlalomhoz képest, amit én leműveltem az asztaltól az ajtóig. Csuklani kezdtem, arról nem is beszélve, hogy a mosoly az arcomra fagyott, éreztem, ahogy a pofim kipirul, és közelít az eperszínhez.
Megint egy rejtély hogyan, de a bagolyházba keveredtem két bagoly közé, ahová szinte úgy csapódtam be, riadalmat keltve és szétszéledést. Arra eszmélek, tekintetem kóválygásában, hogy a jól ismert nénik, ja, mert mintha ketten lennének, bár nem tiszta a kép, belépnek. Nagy nehezen felülök, fejmagasságban vagyok neki körülbelül, el is indulok felé, hiszen mégis csak ő a tudós néni, tudnia kéne mitől jött ez az izé rám. Mint a legyek a kinyiffanás előtt, olyan selejtes kis zuhanásokkal, és össze-vissza irányítással szállok pontosan a hajába, félig az arcába, és lehelem ki a lelkemet belé kapaszkodva. Újabb csuklások közepette köszönni is sikerül.*  
- Tün..hüpp…dére…hüpp…s néni! Szi..hüpp..a!

Gwen

Vicces Tündérke.

Hálátlan kölke, hogy nem képes megírni 2-3 oldalt és elküldeni a nővérének. Nem telik az olyan sok időbe, hogy mostanra ne tudta volna borítékba tenni és Hugó lábára kötni, hogy hozza. Ja igen, mert a kis pondró természetesen még a család baglyát is lenyúlta, hogyne. Neki kell, mert muszáj valahogy értekeznie a világgal, miközben ott szívja kit Afrikában a port. Mi meg kukuljunk meg. Már másfél hónapja nem beszéltem apáékkal, lassan ideje lenne hazamenni hozzájuk. Különben nem értem, hogy egy 5 fős család miért csak egyetlen baglyot tart kapcsolattartás céljából, mikor nagyjából a világ minden táján - vagy legalábbis Európában mindenképpen - ott vagyunk. Furcsa szülői szokások.
Amint belépek a helységbe, megcsap a kellemetlen szag, de a kissé feldúlt idegrendszeremet ez nem igazán befolyásolja jelenleg. Szememmel azonnal az uhut kezdem el keresni a bent ülő jószágok között. Alapos nézelődések után sem látom meg sehol, így lemondóan sóhajtok egy nagyot. Szóval még mindig nem volt érkezése elküldeni a szemtelen kölyöknek azt az istenverte jelentést. Szülői engedéllyel agyonütöm. Komolyan.
Már fordulnék is sarkon, mikor ismerős hangfrekvencia üti meg a fülemet Abból a kellemetlenebb kategóriából. Ahogy egy kicst feljebb nézek, egy eléggé koordinálatlan tündérrel találom magamat szemben. Szinte szó szerint, mert nagy visítások közepette a fejem tetején landol. Uh, erre most nem igazán számítottam.
- Szervusz - köszönök kissé zavartan a jelenlevő legkisebb szárnyas teremtménynek a teremben. Tolerálnám, ha szórna rám egy kis tündérport, mert az ég világon semmit nem értek abból, amit mond, csak a konstans magas frekvencia üti a dobhártyámat. Majd egy kicsit aggasztó dolog üti meg az orromat.
- Jesszus Flóra, olyan a szagod, mint a cefrének! Hol voltál te? - kérdezem némi aggodalommal a hangomban. Fene vigye el, ez így sehogy sem lesz jó, valamit tenni kell vele, így semiképp sem maradhat.

Tündértudós néni ^^
Te bagoly, mindig ilyen bunkó voltál?...

*A bagolykák közti pihengetésemet az törte meg, hogy valaki berobogott a helyiségbe. Igazából a hallásom se szuperált, nem is értem, lehet ment bele egy kis lötyi. Ebből kifolyólag kezdem el kifelé rázni belőle, hátha, mikor nagy puffogással elszállnak a közelemből a huhogók. Ekkor kapom magam és lazán, mint aki csak úgy röpköd, nekiindulok a vendégnek. Sikeresen a fejét eltalálva. Nem vagyok túl koordinált, ami vélhetően feltűnt neki, az orra mozgását figyelve pedig a szagommal sincs megelégedve, amit külön sértőnek érzek. Nekem ne lenne jó illatom? Micsoda sértés! Na, majd megmutatom neki! Ezzel felemeltem a kezem, de a megindulásból az lett, hogy ahelyett, hogy elé reppentem volna, a köszönés után sikeresen kikerültem a fejét. Remek. Szóval picit inogva ültem le egy polcra, vagy mi volt az, valamelyik szárnyas helye lehetett. Ezután motyogtam tovább a magamét.*
- A..hüpp né..hüpp…ni honnan is…hüpp..meri a ceff…cefér…cefrét? Az vala…hüpp..mi színes …hüpp.. ceruza már…hüpp..ka?
*A kérdésre nem is felelek, hiszen a hátamba érkezik valami. Ez a büdös, hatalmas, csípős, szárnyas dög, valami cuclival a lábán. Hát mit képzel ez magáról? Teljesen felháborodva kezdek feltápászkodni a lábamra, táncolva kicsit jobbra, kicsit balra, mindjárt önállóan letáncolok egy angolkeringőt, szóval felkeltem. Ekkor hirtelen a csuklást leküzdve kezdtem végtelen kiabálásba a lénnyel, már meg is indulva felé, hogy kiütöm, mint Emőkét a himlő. Gyorsan a képébe nyomtam némi port, látszik, hogy nem vagyok képben, mitől értene ő ebből többet? Meg a nénire minek is szórtam volna, na mindegy. A nagy porosztásban elég sokat vettem ki, így száll minden felé, ha a néni megközelít, talán ő is kapott már belőle. Bokszolói tudásom, ami nincs, kezdem csillogtatni, úgy megtépném ezt a bárgyú és pofátlan tollast!*
- Mit képzelsz magadról, te, te, te nagy repülő izé! Hát mer kétszer akkora vagy, már azt hiszed, a helyembe furakodhatsz? Cukibb vagyok, és én voltam ott előbb! Hess, sicc, vagy mi, de menj innen! Mert begorombulok és lesz kapsz!
*Ekkor kezemmel felé csapok, de a bagoly riadalma miatt, ami által szárnyaival csapkodni kezd, hátradőlök és fenékre puffanok. Kezeimet összefonva kezdek duzzogva rikácsolni az állatra, miközben a lábáról rángatom lefelé a levelet vagy mit.*

Michelle
A Bagolyház folytatása.

Kicsit megkönnyebbülök, mikor azt, mondja, hogy Ő zavarban van. Mugli szülők nevelték. Nekem csak a nénikém és az unokanővérem mugli.
- Hát a kviddics csapatban vagyok cserefogó, de ezen kívül nemrég kezdtem el futni. De ha a bunyózás sportnak számít, akkor azt is szoktam - válaszolok a sporttal kapcsolatos kérdésére - És te tevékenykedsz valamiben? - kérdezem, miközben Ő a kutyuskáimat szeretné megsimogatni, akik ezt hagyják. Pár perccel később mind a négyen elindulunk a Lélek szobába, mivel az van a legközelebb. Közben az utunkba kerülő ajtókat 'bemutatom'. Mikor elérünk, a szobához kitárom az ajtót, és előreengedem őket. Az érkezésünkre a szoba új színt ölt. Az eddig kék helyiség lilává változik. Ehhez a szobához eddig még csak egy emlékem fűződik, mégpedig az, hogy Lídiával itt tervezgettünk a kiszökésünket a temetőbe. A fotelhez tessékelem az újdonsült barátnőmet, de mielőtt én leülnék, az ablakhoz ugrom, felhúzom a redőnyt és kinyitom. A meleg napsugarak cirógatják az arcomat, miközben egy kis szellő pedig megfújja a hajamat. Gyorsan odaülök Mich mellé és megmutatom, neki mik vannak a fiókokba.
- Én általában itt szoktam tanulni, mivel ez a legnyugisabb hely a kastélyban. Tankönyvön kívül semmit, sem kell hoznod, mert minden van itt - mondom, majd bizonyításképp kihúzom az egyik fiókot - Ha belépsz ide a szoba a kedvednek megfelelően változik. Mintpéldául most kékből lett lila. És még mit szoktál csinálni? Van hobbid? Esetleg szereted a Kviddicset? Majd játszunk egyet? Sajnálom, megint sokat locsogok. – kérek tőle elnézést és a pdlót kezdem bámulni.

Gwen
A bagolyház után

Nini.


 Napok. Már inkább hetek és én még mindig ott dekkolok Nina házában küszködve a talpra állással is. Az egyetlen hely, ahova a visszatérés.. inkább az ébredés óta benéztem, az is a Rellon körlet volt a tojásvadászatkor, de hát mire visszaértünk a házba, addigra már 38 fokos lázam volt. Megint. Hála az égnek, hogy a helyi gyógyszerek milliószor gyorsabban hatnak és segítenek, mint az átlagos, sima mugli megfelelőik, így állapotom is viszonylag gyorsacskán javult. A szepszis azért még mindig rendesen befolyásol, de a többi sebem, törésem, bántalmam szépen gyógyulgatott. Mai nap reggel felébredve az első alkalom volt, hogy nem kellett rögtön lehajolnom a lavórhoz kiadni a bevett tabletták, a vacsora gyanánt belém tuszkolt ételt és a gyomrom keverékét, bár a feeling ott volt. Sőt, egy másik sebem sem szakadt fel az éjszaka folyamán. Olyannyira megörültem mindennek, hogy a kötések kicserélése után már - 30 perc alatt - felöltöztem és lebaktattam a lépcsőn. Az mondjuk kisebb procedúra volt, de én se leszek már fiatalabb és egészségesebb. Döbbenet fogadott: a ház úrnőjét sehol sem leltem. Kiválóbb alkalom sem kellett, hogy személyem kisurranjon az ajtón a pirulák bevétele után a mankómmal a hónom alatt és irányba vettem a kastélyt. Minden olyan gondolatomat háttérbe szorítottam, amelyek levettek volna a lábamról, így az egész oroszországosdira próbáltam nem visszaemlékezni. Amikor meg mégis beugrott valami részlet, olyankor Ninára tereltem a gondolataimat vagy Kristófra, Leora, esetleg Mihaelre, akit fel kéne mindenképp majd keresnem. Lehet ő is már van olyan állapotban, hogy lábra álljon, bár magamból kiindulva azért ő sem fogja még néhány hétig röptében lelőni a varjúkat.
 Baromi okosan kitaláltam, hogy akkor én most a Rellon felé fogok szépen felmászni, pedig mire a kastély bejáratán beestem muszáj volt egyszer megállnom, mert alig kaptam levegőt. Nagyon reméltem, hogy most nem lesz megint seblázam, mert az igencsak kellemetlen és fájdalmas lenne, és nekem sincs kedvem hirtelen elájulni valahol. Biztos nagyot koppanna a fejem, ami így is minden áldott nap úgy lüktetett, mintha valaki folyamatosan egy kalapáccsal akarná darabokra zúzni. Nyögvenyelősen ugyan, de valahogy feltornáztam magam a toronyba. A mankókkal együtt, mégis teljesen egyedül. Út közben összeakadtam néhány elveszett lélekkel, a Rellon házszellemével még egy olyan 10 perc erejéig diskuráltunk is, de jelentősen senki nem jött velem szembe. A folyosón haladtam végig, a lábam segédei szorgalmasan és ütemesen csapódtak neki a padlónak kisebb visszhangot csapva ezzel. Nem is nagyon tudtam, merre megyek, csak mentem a saját orrom után mindenre gondolva - kivéve az életemre. Úgy zártam ki a fejemből, mintha egy ajtó 8 zárral választana el minket egymástól. Türelmesen haladtam előre, ám mint minden ember, egy idő után én is elfáradtam. Jó, ez az én számból nagyon ostobán hangzana mivel nem vagyok az a fáradós típus, de az én helyzetemben szerintem bárki más leragadt volna a bejárati csarnoknál. Találomra belekapaszkodtam egy kilincsbe, nyílt az ajtó és bent is találtam magam. Furcsa érzés öntött el - mintha otthon lennék. De hamar pontosan olyan dolgokba botlottam bele, amiket a mai nap folyamán el akartam kerülni. A szoba falai eleinte zöldes-kékes árnyalatot öltöttek, ám nagyon hamar a fekete-vörös kompozíció kezdett el uralkodni rajtuk. Vér és sötétség. Egészen olyanná vált az összhatás, mint Oroszországban. A dallam, amely felcsendült, szintúgy ismerős volt és ehhez a színhez, amely birtokba vette a falakat, nagyon is illett. Mankóim kiestek a kezeim közül én pedig hamarosan az kanapégarnitúra bal oldali fala mentén csúsztam le a földre. Szemeim egész elfeketedtek, az alattuk lévő hatalmas lila karikák rendkívül ijesztő benyomást sugároztak. Nem akartam tudomást venni róla, de mióta a szülőhazámból visszajöttünk sikerült veszítenem 5 kilót, lassan már inkább a hatodikat is. Nagyon hamar elöntöttek az érzelmek, az emlékek, Ginny, Ginger, Nina, Mihael, az oroszok, helyek és időpontok, félelmek, érzelmek, fájdalmak, kínok. Pillanatok, amiket nem kellett volna látnom. Vetettem egy futó pillantást a világomat tükröző falakra, melyen a vörös szín mintha tényleg vér lenne, szinte csurgott lefelé. Magam elé bámultam - be sem kellett hunynom a szemem, hogy újraéljek minden egyes pillanatot. Anélkül is sikerült.


Everybody wants to go the heaven, but nobody wants to die.

    Na tessék. Épp csak elugrik otthonról az ember lánya – mert miért ne tehetné – és mire hazaér, a sebesült szíve választottjának már csak hűlt helyét találja. Na pont ugyanebben a cipőben cammogtam én is, miután egy kis séta után hazaértem és gondoltam, ugyan már, meglepem Davidet valamivel. Aha. MEGLEPNÉM, ha otthon LENNE. Megnéztem minden lehetséges helyen, amíg rá nem bukkantam a régi kötésekre. Természetesen a pumpa pillanatok alatt felment bennem, lévén a múltkori kiruccanásunk alakalmával egy jól szituált seblázzal értünk haza. De persze Davidnek ez mindegy, ő egy rohadt hős, aki mindent túlél és marhára biztos a dolgában. HÁT HOGYNE. Én meg abban vagyok biztos, ha feldobja a pacskert, akkor megölöm. Igen, hullagyalázás, jól hallottad.
    Sík ideg módjára kaptam magamra a kabátomat, meg a cipőmet és ahogy bokám engedte, siettem a kastély felé. Tulajdonképpen ötletem sem volt, hogy hol keressem, így némileg idegbetegen kaptam el egy-egy ember grabancát a folyosókon, hogy „most megmondod, hol van David, vagy a te májadat fogják rántani a következő vacsorához”. Talán ezt nem így kellett volna, de mindenesetre bejött, mert nagy nehezen eljutottam a Lélek szobáig, ahol már jártam párszor. Nagy levegőt kellett vennem, hogy ne berúgjam az ajtót, hanem finoman nyomjam le a kilincset. Belépve elég durva látvány fogadott, amit a hangulatom valamelyest megváltoztatott. A falak ismét zöldre váltottak, ezzel is jelezve, rellonos énem enyhén felkúszott az agyamig. A földre pillantottam és egy csapásra eltűnt szememből a szigorúság, ráadásul valamilyen különös oknál fogva a helyét melegség vette át. Oda sétáltam Davidhez és letérdeltem mellé, miközben reccsent egyet a bokám. Felszisszentem, de ennél tovább nem tartott, az utóbbi időben állandóan fájt, úgyhogy lassan az lett volna a különös, ha nyugalomban van. Így utólag be kell látnunk, hogy ez az oroszországi kiruccanás hülye ötlet volt, főleg ekkora túlerővel szemben. Kezemmel finoman végigsimítottam David arcán. Ramatyul nézett ki. Látszott rajta, hogy fogyott pár kilót, szemei pedig tartós kialvatlanságról árulkodtak. Összeszorult a szívem, ahogy láttam, mennyire össze van törve. Megviselte a múlt, ahogy az akciónk sem lendített sokat a helyzetén, ám az haladás volt, hogy többet nem fogják keresni.
- Bolond – csak ennyit mondtam, majd ha hagyta, akkor felsegítettem az ülőgarnitúrára, hogy fejét az ölembe fektethessem. A szoba színe szép lassan világosra váltott és mintha valami halk zene is megszólalt volna közben. Ha sikerült elhelyezkednünk, bárhogy legyen is, simogatni kezdtem David fejét. Éjszaka rémálmai vannak, azt hiszi, hogy nem hallom, de én is ébren vagyok. Érzem a belőle áradó feszültséget, ahogy látom is, a végkimerülésig hajszolja magát. Talán nem kellett volna utána jönnöm, de úgy éreztem, szüksége lehet rám. Bár együtt lakunk, ez nem jelenti azt, hogy éjjel-nappal együtt töltjük az időt. Ő a ház egyik felében, én a másikban. Beszélünk, ahogy a kaját és innivalót is én viszem fel neki, hogy ne kelljen lépcsőznie, de mintha lenne valami, ami mindkettőnket nyomaszt és nem mondanánk ki. Így mindig a fejünk felett lebeg, de mi csak némán várjuk a talán soha el nem érkező alkalmat, hogy beszéljünk róla. Haját finoman kisöpörtem szeméből és tovább simogattam, hátha megnyugszik és tud pihenni egy kicsit.
- Éreztem, hogy nem vagy jól, de hogy ennyire rosszul légy… Ne haragudj rám – nem is értem, miért kértem hirtelen bocsánatot, azt meg pláne nem, hogy miért jelent meg az a bűnbánó félmosoly az arcomon. Mielőtt elindultunk volna a pokolba, előtte ittunk a csárdában. Most már hivatalos, hogy részegen még a szokottnál is őszintébb vagyok, ugyanis nincs kontrollom megválogatni a szavaimat. Hibásnak éreztem magam abban, ami akkor történt és talán az is helytelen volt, hogy rábeszéltem Oroszországra. Annyi mindenért kértem most egyetlen mondatban bocsánatot, amit nem fogok tudni soha megfogalmazni.

Ninim.


 A szobába belépve eleinte kellemes érzés kerített hatalmába, ám a szoba kisugárzása hamarosan a legutóbbi látogatója után átvette az enyémet, ami ugyebár végtelenül híres a jóról és a kedvesről. Az eddigi fehér és enyhén rózsaszínes árnyalatot követte az én álcázott sötétzöld-tengerkék keverékem és nagyon hamar csapott át a valódi színeimbe, amiket igyekeztem a leghátrább tolni az agyamba. Egy olyan részbe, ahol nem látható, ahol többé nem törhet elő, ahol el tudom pusztítani. Maga alá gyűrt az áradat, és hiába próbáltam kiutat találni, menekülési lehetőséget vagy egérutat nyerni, minden le volt zárva. Király. Nem sokáig voltam összezárva a gondolataimmal - hála az égnek - ugyanis nyílt az ajtó és bár nem pillantottam fel, a szoba falai megváltoztak, az eddigi zene is eleinte lassult majd elhalkult és egy másik csendült fel. A nyomasztó, fájdalommal teli képek halványulni kezdtek, a vér ízét a számban felváltotta a lány csókjának az érzete, az orrom megtelt a parfümjével és a természetes illatával. Imádtam. Sosem árultam még el neki, hogy mennyire szeretem a bőre illatát ahogy elkeveredik a azzal, amit reggelente magára fúj. Tökéletes kombó, hatásos, kábító és.. varázslatos. Ködös tekintetem a barna hajzuhatag viselőjének arcára emeltem, ám szemeim még mindig valahol a messzibe láttak, íriszeimnek alig volt köze a jelenhez. Egyik kezem a nyaka köré csavarta, míg másikkal az egyre jobban látszó csípőcsontomnál karolt át és segített fel a kanapéra. Igen, kicsit kényelmesebb, valóban. Ha kérte volna se tudtam volna megtartani magam ülő pozícióban, de nem hangzott el a szájából ez a kérelem. Hátam az ülőrészre döntöttem, egyik lábam fent a garnitúrán, a másik csak térdig volt - a többi lógott lefelé. Fejem az ölébe, kezeim valahol magam mellett és olyan szerencsétlenül éreztem magam. Én, a nagy David Bennett, a bunyós állat, az üldözött hős most úgy fekszik itt megtörve egy véla lány combjain, mintha háromszoros tusathasadáson ment volna keresztül 2 óra leforgása alatt.
 Reggelente imádkoztam általában, hogy Nina ne legye részese azon estéimnek, amikor bár szemeim csukva vannak, mégis fáradtabb leszek utána, mintha 24 órát skipelnék az ágyból.
- Nina. Ne kérj elnézést. Nincs miért. A démonjaim már csak idebent kísértenek. És Te segítettél elkergetni.. megölni őket. Hálás vagyok érte. Arról nem is beszélve, amit értem teszel. Én..
 A kellő résznél egyik kezemmel a fejemre mutattam, majd visszahanyatlott a berendezésre. A lány érintése egyre jobban megnyugtatott, a fal színei most sötétkékre változtak és világos barnára. Passz, hogy ez mit jelent, de kellemes összhatást kelt - főleg ezzel a zongora darabbal, amit épp hallunk.. Itt az idő. Nem tudom még, hogy bele fogok-e halni a sebeimbe, elájulok-e akkor, amikor Õ nem lesz velem, esetleg a szepszis visz el.. De tudnia kell valamit.
 A szoba megérezte a hangualtváltozást, most egész kellemes bordóra váltott át majd világosodott ez a szín, majd halkan indult be a dal is. Hátamra fordultam, így alulról tudtam Nina szemeibe nézni. Teljesen idiótának fog titulálni, de minimum őrültnek nevez és a seblázamra fogja az egészet. Homlokomra emeltem a tenyerem, de nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Egy pillanatra oldalra döntöttem a fejem megforgatva a szemeim felkészülve valamire. Az életben nem mondtam én el valakinek, hogy.. szeretem. De idő közben lassan beleitta magát az életembe a haja tapintása, a tökéletes mosolya, a harciassága és a makacssága, a szemei, kezei érintése, bőre bársonyos tapintása, az értelmessége.. az egész lénye. Vettem egy mély levegőt és akkor hajrá Bennett, tiéd a szó.
- .. Én.. nem az vagyok, akit szerethetnél. Többek közt hatalmas orrom van, szeretem a hosszúra nőtt hajam, úgy nézek ki, mint egy holdkóros tele sebekkel, most épp szepszissel küszködve, seblázzal, rémálmokkal.. Selejtes vagyok, de már akkor az voltam, amikor megszülettem. Bajba kevertelek Téged is és Mihaelt is, mindannyiónkat, verekedős típus vagyok és egy senki. Senki. De ez a senki.. Valahol út közben beléd szeretett.
 Beszédem alatt szívem egyre gyorsabb ütemre diktálta a vénáimba az éltető folyadékot, mellkasom is szaporábban emelkedett-süllyedt. Eleinte Nina szemeibe néztem egyenesen, ám mikor magam kezdtem jellemezni,akkor elfordítottam róla. Az utolsó 5 szó előtt pedig felültem, hajamba túrtam, sóhajtottam és újfent azokba az íriszekbe nézve tettem pontot a mondatomra, amelyekbe rendszerint eltévedek. Mintha egy színtiszta óceánba úsznék egyre mélyebbre és mélyebbre távol a valóságtól és a múlttól, ami minden nap felkúszik a hátamon, felállítja az összest szőrt a testemen és megkocogtatja a vállam.

Chet Faker - I'm into you (hashtag)

Michelle

Kicsit elgondolkodok ezen a sport dolgon. Ő már versenyeket is nyert én meg, csak cserejátékosként játszok és futni járok. Ekkor eszembe jut, hogy nem válaszoltam a kérdésére.
- Igen ismerem a műkorit, néha szoktam is menni, de nagyon béna vagyok. Inkább a snowboard felé hajlok – mosolygok rá kedvesen, és már indulunk is a körutunkra.
Megmutattam neki a kastélyt, majd a Lélek szobában fáradtan ülök le az egyik fotelbe. Eddig nem tűnt ilyen nagynak a suli, de talán a fáradság abból fakad, hogy Mich-nek fél órába telt mire kirángatott a könyvtárból, ahol sokáig köröztem a polcok között. Említettem már, hogy imádom a könyveket? És az olvasást. Mikor mindketten kényelmesen elhelyezkedünk, elkezdek kérdezősködni a hobbijairól.
- Mi a kedvenc könyved? – kérdezem. Engem minden könyvvel kapcsolatos dolog érdekel. Ki mit olvas, szere, ajánl. Mindent szeretnék tudni a könyvekről és nem, csak azért mert a nénikém író. A legjobb könyveket mégis Ő írja. Nagyon szeretem a stílusát. Ahogy keveri az izgalmat, a romantikával és a fordulatokkal. Egyszóval imádom. Én vagyok a legnagyobb rajongója, mivel a lánya olvasás helyett a fiúkat és a bulizást választja. Utána válaszol a kviddicses kérdésemre is. Nem annyira szereti, mint én, de azért szívesen játszik velem – Rendben akkor majd egyszer. Legalább segítesz felkészülni a Rellon elleni meccsünkre. Most először fogok játszani. Megbeszéltem a rendes fogóval, hogy beszállhatok helyette. Ki szeretném próbálni, hogy egy igazi mérkőzésen milyen vagyok. Tudod eddig még nem nagyon volt alkalmam játszani, csak a bácsikámmal és a keresztapámmal – kedzek el megint beszélni - Remélem nem baj, ha megkérdezem, hogy milyen a családod? Úgy értem milyenek a szüleid vannak-e testvéreid? Meg ilyenek – Remélem nem hajóztam veszélyes vizekre. Lehet, hogy Ő sem szeret beszélni a családjáról. Talán nem sértődik meg.

    Nagy nehezen felsegítettem Davidet a kanapéra, de éreztem, hogy fáj neki minden mozdulat. Nem is haboztam sokáig, szinte rögtön simogatni kezdtem a fejét, ráadásul a Napot megszégyenítő melegséggel a szememben. Másik kezem óvatosan karján nyugtattam, ezzel is vigyázva rá. Talán kívülállóként ez anyai gesztusnak tűnhetett, ahogyan az egész jelenet is, de a legkevésbé sem volt az. Ezek a gyengéd érintések többet értek ezer szónál is, hiszen érzékiek is voltak a finomságuk mellett. Aztán ki is bukott belőlem egy bocsánatkérés, amit személy szerint jogosnak éreztem. Így látni Davidet elég nehéznek bizonyult, főleg azért, mert valahol mélyen tudtam, hogy én sodortam ebbe a helyzetbe. Én és az ultimátumom. Utána voltunk, igaz, de engem mardosott a bűntudat, hogy tulajdonképpen én amortizáltam le a makacsságom következményeképp. A válasza rángatott vissza a jelenbe, ahol is épp… Hálás volt nekem? Felemeltem fejem és a szemközti falra néztem, majd utána vissza rá. Nem éreztem igaznak és nem azért, mert nem így gondolta, hanem azért, mert én nem így gondoltam. Az utolsó megkezdett mondat igazából elkerülte a figyelmemet, annyira meglepett a reakciója.
- Szeretném, ha eltűnnének… - suttogtam neki és nagyon nehezemre esett, hogy ne nyomjak egy puszit a homlokára. Annyi férfi járt már az életemben… Mindegyik akart tőlem valamit, én viszont semmit sem, így kidobtam őket úgy, ahogy megérkeztek. Esélyük sem volt bizonyítani, hogy komolyan gondolják-e, amit mondanak nekem, vagy éppenséggel olyan szintre lépni, amit csak minden nőtől akartak. Aztán voltak jelentős állomások. A halálos beteg Lucas, akinek már csak pár napja lehetett hátra és akivel két évig voltam együtt. Ott van a végtelenségig idegesítő és idegtépő Olivér, akit bármennyire is belefojtanék egy kanál vízbe, nem teszem, mert (lehet) negatív értelemben, de fontos lett. Đomi is ott volt, de vele egyszerűen nem ment. Persze a korkülönbség is elég nagy volt, de azt hittem, áthidalhatjuk, ahogyan ő is. Aztán nem lett belőle semmit. Az egyik legmeghatározóbb mégis Mihael közülük, akivel érthetetlen módon annyira egy hullámhosszon voltunk és vagyunk még most, hogy ezt megírni sem lehetne jobban. Félszavakból értjük egymást és minden működhetne, ha éppenséggel nem csak barátok lennénk. Nem is vágyunk többre, sosem tettük. De aztán egyszer csak berobbant az életembe David minden baromságával és elviselhetetlen szokásával együtt, a makacsságával, a lendületével, a sármjával, az eszével és az összes érzésével. Vele is kiegészítjük egymást, de ez egészen más, mint eddig korábban. Itt valami egészen különös kapocs van, amit nem mertem soha feszegetni, mert féltem, talán ő máshogy érez, ahhoz pedig a büszkeségem túl nagy, hogy elmondjam az érzéseimet.
    Egyszer csak elkerekedtek szemeim, kissé szétnyíltak ajkaim és döbbenten hallgattam a szavakat. Annyira sokkoltak a hallottak, hogy hagytam felülni Davidet és csak igen lassan követtem a tekintetemmel. Minden információmorzsa, a magáról kialakult vélemény, mintha képtelen lenne feldolgozni az agyam. Zavarodottan fürkésztem a fiú tekintetét, még akkor is, mikor kimondta az utolsó mondatot. A szívem olyan gyorsan kezdett kalapálni, hogy attól tartottam, kiugrik a helyéből és rohanni kezd, ki a világból. Köpni-nyelni nem tudtam, tekintve, hogy nekem sosem vallottak még így szerelmet, főleg azzal az apró ténnyel megtoldva, hogy én azt viszonoztam is. Mint valami sült hal úgy bámultam rá, valamiféle értelmi fogyatékos szintjén kattogtatva az agyam, mégis mit mondjak. Annyi mindent akartam. Hogy amit mondott, az hülyeség, mert ő a legtökéletesebb, főleg nekem, hogy mennyire szeretem és mióta, arról nem is beszélve, ami a szívemet nyomja. Mert volt egy titkom, de hallgattam róla, mint a sír. Mikor már végképp éreztem, hogy kezd kínos lenni a csend, szavak híján kezemet az övébe kulcsoltam, puszta időnyerés céljából. Nehéz dolgok ezek.
- Tudod… Van egy lány, akit mindenki tökéletesnek hisz. Képzeld, nem az… - mondtam gúnyosan, de közben sütött belőle, hogy így is gondolom. - Ami pedig a legkülönösebb, beleszeretett egy Senkibe – azzal közelebb húzódtam hozzá és ajkaimat övéire tapasztottam. Nem voltam követelőző, vagy sürgető, sokkal inkább lassú, mint aki ki akarja élvezni minden pillanatát, mielőtt felébredne. Egyetlen ember sem volt eddig, akinek ezt az oldalamat megmutattam volna, így nyilvánvalóan kicsit idegennek hathatott, főleg az egyes szám harmadik személyben történő beszéd. Ha David engedte, akkor óvatosan, de kezeim nyaka köré csúsztattam, lábaimat pedig pofátlanul átvetettem övéin. Nem ültem rájuk, mert tudtam, hogy fáj neki, de a feeling így is megvolt, hogy az ölében tart. Fejemet nyakába fúrtam és nem engedtem volna el a világért sem.
- Egyébként tudsz róla, hogy iszonyat szexi így a hajad? Le ne merd vágatni… - játékos fenyegetés volt ez, de ő nyilván érthette. Nem véletlenül mondtam ezt és így. Végre valahára az enyém lehetett az illata, az érintése és ami eddig sosem számított, most pedig mégis olyan fontos lett: a szíve.

Gwen


 

Michelle

Elmondja, hogy Ő milyen volt az első edzésen. Ezen egy picit elmosolyodom, de nem azért mert ki akarom nevetni, csak egy kicsit magamra emlékeztet. A síléceket jobban szereti, mint a hódeszkát. Ezt meg tudom érteni, mert a deszka az egy kicsit nehezebb. Könyvekkel kapcsolatos kérdésemre is szívesen válaszol, majd érdeklődik az én kedvenceim felől.
- Hú, ha én most elkezdeném neked sorolni őket, akkor holnap estig is itt lennénk, de a három legkedveltebb az a Harry Potter, a Bábel, és a Tündérkrónikák. Amúgy én is a misztikus-romantikus könyvek kedvelői vagyok, meg amiket a nagynéném ír.  És te nem szoktál írni? Én néha-néha, de inkább dalokat – válaszolom fellelkesülve. Imádok a könyvekről beszélni. Vagy elmítettem ezt már? Na, mindegy – A zenékkel, hogy állsz, és a filmekkel? – kérdezgetem élénken.
Sok sikert kíván az első mérkőzésemhez, amit egy hatalmas mosollyal hálálok meg. Már csak két-három hónap van vissza, és én eddig nem izgultam még soha.
- A csapat nagyon jó – kezdek neki egy hosszú monológnak – Ginnie szuper CSK és nagyon jó edző. A barátnőm Elena király őrző. A terelők, Anabell és Caius nagyon erősek. A hajtóknak nagyon jó a csapatmunkájuk, és Ashley az egyik legjobb fogó. Kár, hogy te nem játszol. De a Rellon csapata is nagyon erős.
A családjával kapcsolatban csak annyit mond, hogy Szöulból jöttek, és egy incidens miatt költöztek ide. Egy, számomra kényes témáról kérdez, de mit vártam?. Ha én szeretnék tudni a családjáról, természetes, hogy Ő is. Szemi és Sziszi hangos ugatásba kezdenek, amit megértek. Nekik sírtam el kiskoromban a bánatomat, és Ők segítettek nekem felállni. Ha, nem támogattak volna, akkor biztos még az a kis nyuszi lennék aki voltam. Tudom, Ők csak kutyák, de nekem az első barátaim.
- Nyugodjatok meg – szólok nekik, és engedelmeskednek, majd felugranak a kanapéra és lefekszenek. Sóhajtok egyet, majd belefogok a mesélésbe.
- Én igazából a bácsikámnál és a nénikémnél lakom, mert anyáék már rég meghaltak. Az unokatesómmal nem jövök ki valami jól, ami az én hibám. Ha nem lennék boszorkány, akkor még mindig szeretnénk egymást – ezeket mesélve eszembe jut, hogy mindig én védtem meg  a barátnőivel együtt és Ők csak kihasználtak. Ha, valami balhéba keveredtek, én felvállaltam helyettük.

Gwen

Ninim.



 Nem tudom mit akartam bizonyítani mindezzel az eljövetellel. Annyi minden zsongott a fejemben, annyi sok dologtól szerettem volna megszabadulni a lehető leggyorsabban. De főleg a fájdalomtól. Attól, amelyik olyan lassan öli meg az embert, mint az éveken át tartó mérgezés, amelyet egy hátsó szándéktól vezérelt közeli barátunk tesz bele folyton abba a kávénkba, amit minden reggel felvisz hozzánk. Évek óta ilyen lassan ölő méreg keseríti meg a napjaimat, csepegtet az óráimba olyan pillanatokat, amiket egy ember hirtelen sokktól nem tudna elviselni. Minden áldott nap, hajnali négytől kezdve a következő éjfélig küszködök azon, hogy ne roppanjak össze, hogy bírjam még szusszal és erővel. Hogy ne adjam meg magam. Lassan pedig az a szoba, ahol hetek óta Nina is segít ebben a harcban olyan kegyetlenül hatott. A lány sem volt otthon, hogy elkergesse a démonokat az ágyam mellől, amelyek ott várnak rám tenyerüket dörzsölve, kéjenc vigyorral a pofájukon csak arra várva, hogy végre azt mondjam: elég volt. Közel voltam hozzá. Sosem hajlottam még ennyire a dologra, hogy beadjam a kulcsot és véget vessek ennek az életen át tartó rémálomnak. Aztán megjelent Nina az életembe a makacsságával, a kitartásával, az andalító mosolyával és azzal, hogy bízott bennem. Tudta jól, hogy nincs esélyem, láttam rajtam azt is, hogy nagyon az utam végézhez értem. Mégis beengedett a házába azon az éjjelen, mégis győzködött a véleményem ellenkezőjéről. Lehetett bennem valami, ami nagyon a kedvére tett de sosem fogja megtudni, hogy nekem az életet jelenti most már. Mindezen dolgával együtt, a szertelenségével és a reggeli szexin kócos hajával tartotta bennem a lelket. Nem engedte, hogy beadjam végleg a törölközőt és addig elment, hogy a szülőhazámba követett. Próbáltam nem a tudtára adni, de eleinte a támaszom volt, később a szövetségesemmé vált. Mostanra pedig egy olyan fénnyé az életemben, amit képtelen lennék elengedni. Az én fekete, sötét és sivár világomba csak néha lehet látni egy-egy pislákoló póznát, ám mihelyst alá érek már el is alszik - és aztán csak a sötétség. Ez a lány viszont maga volt a napfény. Elvakított, fel kellett emelnem a kezem ahhoz, hogy lássak tőle, mert a szemembe sütött. Más világot kezdett jelenteni, mint anno Elizabeth, bár az ő világossága volt eddig a leghosszabb ideig tartó. Nináé más érzéseket ébresztett bennem. Sikerült elhitetnie a lényemmel, hogy velem marad, hogy nem csak pillanatnyi és időleges, hogy a halálba is követne.. Megtette. És lassan megszokta a szemem a fényt, már nem félt kibújni a rejtekhelyéről az énem. Beszélgettem vele, meghallgatott, magához ölelt és nem engedett el, nem hagyott magamra. Amitől már majdnem két éve tartok, az most szép lassan beleitta magát a reggeleimbe. Volt valaki mellettem, aki azokat fogukat vicsorgató démonokat elkergette minden áldott nap, aki óvott a sérelmektől, a negatív és önmarcangoló pillanatoktól. Aki velem volt. Nem éreztem magam többé magányosnak. Az üresség, amit Beth hagyott bennem kitöltetett. És pontosan ez volt az, amitől nagyon rettegtem, jobban, mint a saját életemért. Nem akartam ezt.
 Felsegített a padlóról, én meg mint valami darab rongy, hagytam, hadd csináljon velem, amit akar. A kanapé volt a következő állomás, ahova a testem elért majd éreztem azokat a kezeket a hajamat simogatni, amelyek az utóbbi időben boldogsággal áldottak meg. Hangulatom az eddigi gyér és véresről váltott át egyre nyugodtabbra, ahogy meghallottam a hangját.
- Már megtették.
 Hálás voltam, hogy a megkezdett utolsó mondatom figyelmen kívül hagyva válaszolt - akár direkt tette, akár nem. És akkor beütött. Tudtam, hogy most kellene neki megvallanom mindazt, ami már napok óta a fejemben kering kiszorítva a véres és kínnal együtt járó dolgokat.
 De mégis ki vagyok én és hogy jövök ahhoz, hogy belepiszkítsak az életébe? Hisz szép karrier áll előtte, kivételes egyéniség és varázslatos szépség párosul a karakterében és én mit tudok felmutatni, mit tudnék én nyújtani neki teszem azt Olivérrel, de még akár Mihaellel szemben is? Nem jövök gazdag családból, nem volt pénzes bácsikám, aki a halálakor rám hagyott egy kisebb vagyont de még csak családom sincsen. Kviddicsben jó vagyok, varázspszichológia szakon tanulok és már magam sem tudom hányadjára buktam meg ismét a vizsgákon. De ellenben vegyük csak szépen sorjában, akkor ha ez nem, mi lennék? Két szóval le lehet jellemezni: menekülő gyilkos. Nem több. Egy senki. Egy idő után ajkaim szétnyíltak és áradtak belőlem az értelmetlen szavak, melyek olyannira ostobán hangzottak és nem mondtam velük semmit. Végül felültem az öléből, amit engedett, szemeim az övét keresték, mint egyetlen kapaszkodási pontot. Csak bámultam azokat a világosbarna íriszeit, tekintetem egyikről a másikra cikázott, mint valami mérgezett egér. Nem tudtam kivenni belőlük, hogy mit érez, mire gondol, mit vár. Átfutott az agyamon a legilimencia, de nagyon gyorsan le is szidtam magam gondolatban, amiért egyáltalán felmerült bennem ez a dolog. Sóhajtottam egy nagyot, nyújtottam a pillanatot majd pillantáson megállapodott és elmondtam neki a mai nap 5 legértelmesebb szavát. Most láttam rajta a döbbenetet, íriszei kitágultak, jó, hogy a száját nem tátotta el hozzá - csak egy kicsit. Tekintetem lesütöttem, mint egy kisfiú, aki éppen most húzta ki a gyufát a szüleinél vagy szembesítették a saját, kicsinyes hazugságával. Arcom égett, mintha a kandalló fölé lenne tartva, szívem gyorsult és össze-vissza kalimpált amíg vártam a válaszára. De minek is várok rá, hisz tudom. Én magam sem választanám magam az ő helyében, főleg azzal megtoldva, hogy bajba és veszélybe sodortam az életét. Azóta pedig személy szerint én egyre jobban csak amortizálódok lefelé. Súlyomból veszítettem már vagy 8 kilót, minden régi ruhám esetlenül, ostobán és egyre jobban csak lóg a testemen; szemeim beesettek, a magas láztól pedig folyton csillogóak, alattuk pedig hatalmas olimpiai karikák árulkodnak az álmatlan éjszakáimról; és ne hagyjuk ki, hogy mankóval járok.
 Megfogta a kezem. Az eddig csukott pilláim nehézkesen tárták fel előttem a hely kinézetét ismét, ám nem emeltem fel őket Ninára. Ujjaim az övéibe kulcsoltam, egy hangyányit pedig megszorítottam a mindig finom és kellemes tapintású kezét. A felelete még egy kis ideig váratott magára, ám nem sokkal ezután az is elhangzott. Tekintetem és fejem még mindig kitartóan a szőnyeget fixírozta, és ahhoz a csókhoz muszáj volt kissé rásegítenie az állam alatt maga felé fordítani. Aortapumpám egyre gyorsabb ütemben diktálta vénáimba a piros folyadékot az alatt a csók alatt. Nem volt akaratos, sem követelőző, ellenben az egyik legérzékibb és legjobb volt. Ajkaink megtalálták nagyon hamar a közös tempót, gondolataim pedig csak és kizárólag Nina körül tudtak forogni. Végül mint minden jó, ez is abbamaradt, kezeivel átkulcsolta a nyakam de mégsem ült rám. Kétlem, hogy nagy súly birtokosa lenne a Rellonos, de a jobb combom bizonyára megérezte volna. Praclijaim a hátára csúsztak és úgy szorítottam magamhoz, amennyire csak tőlem tellett. Közben kellemetlenül konstatáltam, hogy a kissrác a gatyámban is határozottan megérezte a lány jelenlétét. Kissé volt csak kínos a dolog, de mit csináljak vele.
- Jah. Kompenzálja a hatalmas orrom, hm?
 Mosolyogtam bele az ölelésbe, ha meg már azóta kibontakozott belőle, akkor pedig a szemeibe. Olyan rég nem éreztem magam biztonságban, mint most, és volt határozottan egy katartikus élményem is = nem bírtam abbahagyni az idétlen vigyorgásomat. Utálok pedig felfelé görbülő vonalt rajzolni magamra, rendkívül torz megjelenést kölcsönöz az egyébként sem egy világszép arcberendezésemnek.
- Miért tetted? Miért ragaszkodtál annyira ahhoz, hogy elgyere? És honnan tudtad, hogy most itt vagyok? És..
 Annyi kérdés özönlötte el az agyamat, de meggondolni se volt időm, csak úgy találomra kiböktem párat. Végül számat elhúzva tekintetemmel a derekam felé böktem, nyilván érteni fogja a célzást bár neki is van szeme meg agya, nyilván már észrevette.
 Nem sokat vesztegettük és loptuk a napot ebben a helységben, arra jutottunk, hogy kényelmesebb visszaballagni - valahogy - a házába. Kezeimbe adta a mankót, ám nem tettem őket a hónom alá. Inkább átvetettem a jobb praclim a lány nyakán, és bár így muszáj volt valamelyest ránehezednem, ott volt a feeling, hogy közvetlen mellem van. Az ő karja átölelte a derekam ezzel is támogatva és az utunk nagyobbik részét csendben tettük meg. Mindkettőnknek volt min gondolkodnia, és nem hoztuk elő _a témát.

Michelle

- Az én kedvenceim a j-pop és a k-pop, de szeretem az amerikai, a magyar, a spanyol és egy kicsit a román zenét is - csacsogok tovább. Remélem, nem zavarja, hogy sokat beszélek - A filmekkel kapcsolatban pedig általában csak a Harry Pottert nézem. Annyira imádom, hogy kívülről tudom a színészek szövegét. Az egészet. Meg a könyvből is. Tudom ez már nagy megszállottság, de nagyon szeretem. Megfogott a karakterek jelleme. És te láttad? Esetleg szereted? És ha igen ki a kedvenced? Az animékkel és a mangákkal jóba vagy? Úgy értem szereted? - egészítem ki, hogy érthető legyek. Azt állítja, Ő nem lenne jó kviddicsben és inkább művészlélek.
- A művészettel kapcsolatban én csak énekelni és rajzolni tudok, de csak mangát. Mondjuk, az elsőbe nem vagyok biztos. Egyszer majdnem indultam a Megasztárba, de nem sikerült. - csak beszélek, és beszélek. A többi csapatról is kérdezősködik, amikre megint szívesen válaszolok - Szerintem a Rellon és az Eridon a legerősebb csapat, de szerintem mindegyik csapat magát tartja a legjobbnak.
A családommal kapcsolatos kérdésnél a kutyáim csaholni kezdenek. Mindig ezt csinálják, de mondtam már nekik, hogy ne tegyék. Mich furán néz rájuk, amit meg tudok érteni.
- Kérlek, ne haragudj rájuk, csak nagyon féltenek. Régen mindig nekik panaszkodtam és Ők nagyon sokat segítettek - felelek - Hát Kathleen úgy véli, hogy a mágia rossz és mindenkire csak a bajt hozza, de igazából azért haragszik rám, amiért én boszorkány vagyok, Ő pedig nem. Mondjuk a természete alapján Ő is lehetne boszi. Pedig miután megmentettem egy jó nagy veréstől nagyon jó lett a kapcsoltunk - nosztalgiázok szomorúan.

Gwen