Adria

Láttam Adrián, hogy meglepődött majd csodálkozni kezdett. Micsodán csodálkozhatott el? Nem hiszem, hogy olyan különleges kérdést kérdeztem volna. Az emberek szeretnek kikapcsolódni egy könyv társaságában. Megnyugtat, és szórakoztat. Egy kikapcsolódást nyújt még a legnehezebbb vizsgaidőszakban is. Nem hiába tartja a mondás, hogy a könyv az ember legjobb barátja, ez a kijelentés az én életemre is vonatkozik és igaz.
-Miket szoktam olvasni? Ez jó kérdés: mindent ami leköt, szórakoztat. Nekem nagyon fontos, hogy tartalmazzon izgalmakat, olyan legyen amit nem lehet könnyen letenni a kézből. Téma szerint legyen kalandos, jól beleélhet. Ha a szereplő velem egykorú az csak előny, mert hasonlók az érzelmeink. Kifejezetten érdemel a tudomány, mivel szeretem megismerni a körülöttem levő világot. És te miket szoktál olvasni?
A családomról való mese után kérdéseket szegez felém, amikre én türelmesen válaszolok.
-Igen, teljesen az vagyok, csak, még zavarnak ezek a fogalmak. Nekem nincs bajom a muglikkal, az egyik legjobb barátom mugli, legalább is még úgy tudjuk. Szerintem meg nekem nehéz volt, mert későn tudtam meg az erőm, hamar kellett felkészüljek és zavart, hogy nem mondták el.
Az első félreértés, szeretem a könnyű, barátságos vitákat, de remélem ez nem megy a kibontakozó barátságunk kárára.
-Ez jó kérdés. Még mindig nem értem, hogy miért nem mondták el. Szerintem nem lett volna hátrány. A szüleim szerintem jól döntöttek, nem tudom miért.
Figyelmesen vártam Adria válaszait.  

Maia

A származásomra hamar rájött a lány. Ami nem nehéz feladat, mert minden szót franciásan, akcentussal ejtek. Ezek után a lány származására is sor került. Az angol szót hallva rögtön eszembe jutott a koripályás dolog, amikor Gil angol akcentussal beszélt és semmit nem értettem. Bár Maianak nem volt akcentusa, volt egy gondolatom, amit meg akartam vele osztani -hogy ne beszéljen tájszólással, mert nem fogom érteni-, de végül nem mondtam ki. Eddig nem beszélt így, ezért remélhetőleg ez után sem fog.
Amikor elmondtam, hogy mit sportoltam, a lány szenében meglepettséget, sok kérdést és kíváncsiságot láttam. Elmosolyodtam, aztán feleltem is.
- Capoeira. Ezt táncnak is mondják igazából. Egy börtön rabjai találták ki. Úgy csinálnak, mintha verekednének, de soha nem érnek össze, nem találják el egymást. Azért találták ki, mert nem verekedhettek, és ez volt az edzésük, amire azt mondták, hogy táncolnak. –Ismertettem a capoeira rövid történetét. Kicsit hosszabban sikerült elmondanom, de reméltem, hogy nem untatom. Bár mennyit tudok beszélni erről, de nem akarom untatni.
Kérdésemre nemleges választ kaptam. Első megérzésem az volt, hogy akkor biztos untattam az előző megszólalásommal, de miután mondta, hogy nézni szereti ez a gondolatom teljesen eloszlott.

Varzela

Gyönyörű a mai nap. Napfény szikrázik, a madarak csivitelnek. Kórusuk, gyönyörű dallammá kovácsolódik össze, mely dallamot aztán a lágyszél tovasodorja, hogy minél több ember hallgathassa eme csodát. Nyugalom és békesség vesz körül. A parkban körülnézve, ezernyi virág ontja édes illatát. A közelükben méhek döngicsélnek. Gyűjtik be a virágport, hogy utána finom mézet készítsenek belőle. Csapatmunkában példát lehet venni róluk. Csendben sétálgattam. Most jöttem, az egyik cukrászdából, ahol ittam egy frissítő teát és ettem egy kis sütit. Az ízek még mindig a számban vannak. Az ilyen napokon, mint a mai az ember örül, hogy élhet. Ráadásul ilyenkor lehet gondolkodni. Elmélkedni az élet nagy dolgairól, vagy csak egy kicsit lazítani. Kiszabadulni a hétköznapok monotonitásából. Vannak olyan napok, amikor úgy érzed, hogy az élet egy mókuskerék, amiből nem tudsz kiszállni. Ilyenkor úgy érzed, hogy elporladsz, de fel a fejjel, mert lesz még jobb. Ez a nap határozottan a jobb napok közé tartozik. Miután elfáradtam, leültem egy kis padra. A kezembe vettem pár morzsát, mire egy kis madár rá szállt a csuklómra és elkezdett eszegetni a tenyeremből. Miután végzett ráugrott az ujjamra, majd tovaszállt a végtelenbe. Milyen jó lenne, ha lennének szárnyaim! Elszállhatnék, a problémák elöl. De, a menekülés nem megoldás. Nem oldd meg semmit. Ki kell állnod és szembe kell nézned velük. Csak így győzhetsz. Sokszor átéltem már. De, mostanában nem kell. Amióta itt vagyok, béke és nyugalom vesz körül. Felállok és tovább sétálok a téren. Figyelem az embereket. Beszélgetnek, a gyerekek futkároznak az úton. Boldogság leng a levegőben.Majd meglátok egy lányt. Nem ismerem, de szimpatikusnak tűnik. Egyedül sétálgat. Lehet, hogy új és még nincs barátja? Hiszen, fiatalnak tűnik. Ha, régebb óta itt lenne biztos láttam volna már.Mindegy is. Lényeg a lényeg, hogy szóba elegyedek vele. Megkérdezhetem tőle, nem kell találgatnom. Találgatásokból lesznek a pletykák, amikből a pedig nem származik semmi jó.
-Szia, Katniss vagyok? Téged hogy hívnak?-Egyszerű kérdés, mégis minden ismeretség és barátság alapja. Furcsa dolgok ezek. Ugyanezt kérdezed meg, mikor a leendő barátoddal vagy a leendő ellenségeddel ismerkedsz meg. A kapcsolatod alakulása csak rajtatok áll. Amit vet az ember, azt aratja. Ez itt is ugyanúgy igaz, mint az élet bármely más területén.

Zsolt

* Adri is szívesebben tölti az idejét egy kellemes könyv és tea társaságában, de ettől függetlenül nem tartja magát könyvmolynak, mert az olyan elcsépelt. Nem lehetne mondani, hogy falja a könyveket, de azért sokat olvas. Inkább tanulni szeret a könyvekből, például új, házilag elvégezhető kísérleteket, bájitalokról, meg persze új varázslási módszerekről. Amióta a Bagolykőbe jár, azóta mérséklődött a mugli tudományok iránti szenvedélye, egyre inkább a varázsvilág rejtelmei felé fordul, elvégre mégis csak boszorkány, vagy mi a szösz.
Figyelmesen hallgatja Levitás gólyatársát, amikor az a könyvekről mesél, igencsak nagy átéléssel. Meglepő, hogy szereti a könyveket bújni, nem olyan srácnak tűnt, de ez csak plusz pont. Biztos sokat ad hozzá a személyiségéhez, a műveltség mindig jól jön, és ezt csak értékelni tudja a szőkeség.* - Ez jól hangzik. Én inkább tudományos könyveket, újságokat olvasok. * Feleli kurtán, majd úgy dönt, hogy nem csak ennyivel intézi el a kérdést, így folytatja.* - Mostanában a varázstudományokra vagyok rákattanva. Te a muglikét, vagy a varázslókét szereted jobban? * Kérdi érdeklődve, miközben egy kicsit megköszörüli a torkát. Kezd hideg lenni, így nap vége felé. Úgy dönt, hogy nem fejti ki jobban, hogy most miről tanul éppen, meg hogy szívesen játszik robbantgatósat hétköznapi hozzávalókból.
Ismét meglepődve veszi észre a fiút hallgatva, hogy az megint ellentmondásba keveredett saját magával. Sűrűn pislog párat, majd arra jut, hogy ismét rákérdez a dologra.* - Akkor most jól döntöttek, vagy zavar? Vagy kicsit mind a kettő? Mindegy is… Te mennyire értesz a kviddicshez? * Tudakolja csevegő hangon, miközben egy kicsit megborzong. Valóban, egyre inkább hűvösödik a klíma.*

Eric

Hamar kitárgyaltuk egymás származását, mint kiderült mind a ketten külföldiek vagyunk. Eric elmondta azt is, hogy capoeirát szokott sportolni, én pedig persze beégtem, mert fogalmam sem volt, mi az. Szerencsére a fiú ahelyett, hogy kiröhögött volna, nekiállt elmagyarázni.
- Ó, értem. Köszi, hogy elmagyaráztad - mondtam, amikor befejezte a beszédet. - Érdekes sport lehet ez, ahogy így elmondtad. Majd utánanézek bővebben - tettem hozzá.
Ültem még egy darabig mellette, gondolataimba merülve, aztán úgy döntöttem, hogy talán ideje elindulnom a kastélyba, ha vissza szeretnék érni még időben. Nem vettem észre, de beszélgetés közben jócskán eltelt az idő, én pedig nem szeretek sokáig elmaradni.
- Lassan vissza kellene mennem - fordultam félve a fiú felé. Nem tudtam, hogy fog reagálni, végül is nem mindenki viszonyul úgy a szabályokhoz, mint én. Vártam Eric reakcióját, de közben már úgy fordultam, hogy bármikor fel tudjak kelni, hogy elindulhassak.

Katniss

Boldogan jöttem le a térre. Itt felszabadultnak érzem magam. Megismerhetek új embereket. Na nem, mintha bárkit is le mernék szólítani. Eléggé új vagyok. Úgy döntöttem megfigyelő körutat teszek itt. Figyelem az embereket. Mindenki párokban mászkál én pedig csak itt egyedül baktatok az úton. Csak egy másik lány nincs társaságban a téren. Én észrevettem, de ő még nem engem. Nagyon boldog lehet. Gondolom a jó idő teszi. Úgy éreztem mindenre készen állok, hiszen már sokat gondolkoztam arról, hogy milyen lesz is itt. A csaj észrevette, hogy bámulom. Gyorsan el is kaptam a tekintetem. Utálok bámulással zavarba hozni másokat. Ne. Ide jön! Lehet, hogy be fog szólni, hogy mit bámulom. Istenem. Nem akartam rögtön szerezni egy ellenséget. Erre csak köszön és megkérdezni, hogy mi a nevem. Beparáztam. De úgy látszik nem volt mitől. Ez csak egy lány aki kedves és ismerkedni akar. Én meg itt szótlanul bámulom a cipőm.
- Varzela a nevem. Te mióta jársz ide? - valamit kérdeznem kellett. Eléggé zavarban voltam, de úgy döntöttem, hogy nem leszek nyuszi most először és én is kicsit rámenős leszek, mint mások. Nekik bevált. Nekem miért ne?
- Új vagyok. Mesélsz a suliról? Még nem nagyon illeszkedtem be - remélem nem esek pofára. Végre valakivel jó lenne kicsit beszélgetni.

Varzela

-Elsős vagyok, de szívesen mesélek neked az iskoláról. Szívesen válaszolok a kérdéseidre is, ha vannak. Mire vagy kíváncsi?-Igazam volt, hogy valószínűleg új. De, jó végre valakinek segíthetek. Annyian segítettek már nekem, jó lesz most kipróbálni a másik szerepet is.
-Melyik házba kerültél és milyen tantárgyakat vettél föl?-Enélkül az információk nélkül nehéz lesz mesélnem, de mindenesetre, a legfontosabb információkat a nélkül is el tudom mondani. De, először is mély levegő és szedd össze a gondolataidat Katniss, mert nem zúdíthatod rá egyszerre a sok információt, mert összezavarodhat. Csak szépen lassan és higgadtan.
-Vannak tárgyak, amiket fölvettél. Ezekből fogsz majd vizsgázni is, de erről az örökbefogadód fog majd neked többet mondani. Tényleg, van már örökbefogadód?-Mert, ha nem akkor keríteni kell egyet, teszem hozzá gondolatban.
-Ezenkívül, nem tudom, melyik házban laksz, de a Levitában mi szoktunk különböző bulikat szervezni. Ilyenkor az összes Levitás eljön. Beszélgetünk, játszunk meg ilyenek. Én az egyik ilyen alkalmon ismertem meg a mostani legjobb barátnőmet, akivel az óta közös szobánk van. A szobákról jut eszembe, hogy egy idő után, lehet saját szobád, azokkal, akikkel összefogtok. Nagyon jó móka egy saját szoba, csak ti barátnők. Rengeteget beszélgethettek és jobban megismerhetitek egymást. Ezen kívül lejöhetsz ide a faluba, beülhetsz egy cukrászdába, vagy csak sétálgathatsz, mint most.-Na, ennyi információ elég is lesz neki egyelőre. Csendben sétálunk tovább, hagyom, hogy megeméssze a hallottakat és, ha van kérdése, akkor azt föl tudja rakni. Az andalító madárcsicsergés kíséri utunkat. Semmi sem fogható ehhez a nagyszerű muzsikához.
-Akarsz madarat etetni, miközben beszélgetünk?-Ajánlom fel,miközben kicsomagolom a madáreleséget...

Katniss

Hú. Hát ez a lány aztán eléggé bőbeszédű. De nem is baj. Hiszen kedves. Azt hiszem már mindent elmondott, amit tudni akartam kivéve egyet.
-Szívesen etetek madarat. Hát Levitás vagyok. Bocsi, de nem tudom fejből, hogy milyen tantárgyakat vettem fel - mondtam kissé megszeppenve a sok kérdéstől. Annyira elmennék egy ilyen Levitás buliba. De hogyan adjam tudtára úgy, hogy azért annyira ne tűnjek rámenősnek?
-Hát jó dolgoknak tűnnek a bulik - jesszusom. Nyilván jó dolgoknak tűnnek. Hát én nem vagyok teljesen komplett. Most biztosan őrültnek néz a csaj.
-Úgy értem egyszer szívesen elmennék - próbáltam leplezni a beégésemet. Honnan ismer ilyen sokakat a Katniss?
-Szívesen megtudnék még néhány dolgot a suli légköréről. Tudod. Klikkek. Meg ilyenek - talán ilyen dolgokat megkérdezni kicsit buta libás? Hát eléggé. Ha tehetném visszaszívnám. Na nem baj. Tök idiótának néz. Sétáltunk én pedig teljesen felszabadultan és boldogan érzem magam attól függetlenül, hogy a mellettem lévő lány teljességgel idiótának néz. De kedvesnek tűnik.

Varzella

Látom, hogy nagyon bátortalan és kicsit mintha félne tőlem. Pedig tudomásom szerint nem harapok, és nem nézek ki ijesztően sem, vagy igen? Rápillantok magamra. Fehér hosszú szoknyámmal és kardigánommal, szerintem inkább angyalnak nézek ki, mint ördögnek, ha ezzel a hasonlattal élek. Biztonság kedvéért küldök felé egy biztató mosolyt, hogy ne higgye azt, hogy báránybőrbe bújt farkas vagyok. Megfogom, és felfelé fordítom a tenyerét, majd bele szórok neki egy adag madáreleséget. Miután a sajátomat is megtöltöttem, elkezdem szórni a madaraknak az eleséget. A madarak hálásan kapkodják fel a szemeket, időnként egy másnak ugrálva próbálnak minél több morzsát begyűjteni maguknak. Közben, hallgatom Varzellát.
-Nem baj.-Mondom mosolyogva. Miközben mindkettőnk kezébe egy újabb adagot szórok. Éhesek a madarak. De, van, amelyik már jól lakot és felszáll, hogy átadja a helyét éhesebb társainak. Nekünk pedig egy gyönyörű dallammal köszöni meg a megvendégelést. Magamban egy szívesen-t kiálltok neki.
-Sok tantárgyat vettél föl vagy keveset?-Kérdezem tőle. Magamra emlékeztet a viselkedése. De, ha magamból indulok ki, akkor hamar be fog illeszkedni.
-Gyere nyugodtan. Ha, legközelebb lesz, ilyen akkor szólni fogok neked,jó?-Indítványozom, hiszen amióta itt vagyok, a legtöbb ilyen eseményre elmentem és mindegyik kivétel nélkül nagyon jól sikerült.
-Én nem nagyon tudok olyat, hogy klikkek lennének. Talán, a házak ilyeneknek számítanak, de még azok se igazán. Itt mindenki barátkozik mindenkivel. A házak, csapatokat alkotnak. Te és én meg még sokan mások a Levitát erősítjük. Ezek a csapatok versenyeznek az év végén átadásra kerülő ház kupáért, melyet az a ház kap, aki az adott évben a legtöbb pontot gyűjti. De, igazából ez se klikk, mint már mondtam, hanem csak egy csapatverseny féleség.-Mondom elgondolkodva.Én még nem találkoztam klikkekkel. A házak diákjai ugyan többet vannak együtt, hiszen csak az mehet be egy házba, aki tagja is annak. Én például nem mehetek be a Rellonosok házába, de Dáviddal, például a cukrászdában futottam össze. A nagyteremben pedig Charlotteval, aki pedig még meg sem kapta a levelét, hogy felvették ide, de már nagyon várja. De, attól függetlenül lehetnek, hogy én nem tudok róla, majd megkérdezem Odettől, ő biztos meg tudja nekem mondani.
-Mivel töltöd a szabadidődet? Mi a hobbid?-Kérdezem, hogy Varzella számára is ismerős témáról beszélgethessünk. Ennek több jó eredménye is lesz, az egyik, hogy talán megnyugszik, a másik pedig, hogy megtudok róla pár dolgot. Amit nagyon szeretnék, meg már úgyis eleget dumáltam, most a változatosság kedvéért, ne csak én beszéljek folyton. Meg amúgy sem vagyok olyan típus, aki szereti hallgatni a saját hangját. Bár, az alap beszédhangom elégé hangos, de erről sajnos nem tehetek, így születtem. Míg várom útitársam válaszát, addig szórok a madaraknak némi eleséget. Az egyik, szerintem cinege, felszállt a tenyerembe, hogy onnan falatozzon. Nagyot nevettem, mire madárka megugrott egy pillanatra, majd bosszúsan rám nézett. A szeméből olyasmit lehetett ki olvasni, hogy miért háborgatsz te engem, maradj csöndben, hagyj engem nyugodtan enni! Ettől a látványtól legszívesebben újra kirobbant volna belőlem a nevetés, de tiszteletben tartottam a madárka ki nem mondott kérését és visszafogtam magam. Eszembe jutott egy dal, amit még a tanítóm énekelt ilyen alkalmakkor, mikor sétáltunk és madarat etettünk a parkban.

Adria (zárás)

-Engem érdekelnek a muglik felfedezési, főleg a telefonok és a számítogépeik fejlesztésük.
Ez a téma izgatottan érintett. Szeretek arról olvasni, ami új és fejleszteni tudják. A muglik hétköznapjaikat könnyebbé akaraják tenni, és ezek a próbálkozások rendkívül izgalmasak. Szerintem.
-Mivel a csapat tagja vagyok, szerintem kicsit értek a kviddicshez. Gondolom te is.
A kviddics témája nagyon izgalmas, egy sport amit az emberek nagy része nem ismer, mégis rendkívül izgalmas. Sajnálhatják a muglik, hogy nem ismerik. A foci is érdekes, de egy mugli számára elképedést mutathat az emberek számára. Úristen mennyi ideje vagyok itt? Kezd esteledni, és már eléggé hideg van.
-Késő van, én haza indulok. Nem fázol? Ne adjam oda a kabátom?
Elindultam a kastély fele, mert már rendkívül álmos voltam.
-Kösz, hogy találkoztunk. Már várom azt a meccset amikor együtt játszhatunk.
Most nem hazudtam, egy kedves lány aki jófejnek tűnik. Biztos jó lehet vele kviddicsezni.

-Szép estét.
Majd elindultam hosszú utamra hazafele.

Katniss

Na jó. Kezdek kicsit feloldódni, de újra görcsbe rándul a gyomrom, mikor hirtelen megfogja a kezem és egy adag madárkaját beleszór. Mivel az első kérdésére nem tudok értelmes választ adni, mert nem tudom, hogy hány tantárgy sok és hány kevés csak mosolygok és azt mondom.
- Szerintem nem lesz megterhelő. Mármint nem hiszem, hogy az amennyi tárgyat felvettem az soknak számít. -
Örülök, hogy elhívott. Remélem ott lesz velem. Egyedül bulikba járni nem az én stílusom. Ha valaki ott van velem, szívesen beszélgetek. De olyankor csak még jobban rágörcsölök minden szóra és még hülyébb választ adok.
Szerintem most azt hiszi, hogy valami hülye liba vagyok, akit csak a népszerűség meg a szép ruhák és a klikkek érdekelnek. Pedig az igazság ettől elég messze áll. Most rákérdezett, hogy mi a hobbim. Ez az egyetlen dolog amiről szívesen beszélek. Ez az egyetlen dolog talán, ami érdekes bennem.
- Imádok gitározni. Otthon volt egy együttesem, amiben én énekeltem és gitároztam. De hát az a múlt. Nem hinném, hogy itt valaki is foglalkozik zenével. Nem tudod, hogy van e együttes, aki tagokat keres? -
Igen. Igazából ez az egyetlen dolog, ami különleges bennem. Ami miatt nem néznek át rajtam. De végiggondolom és rájövök, hogy van még valami.
- És hát régen táncoltam. - olyan vagyok, mint egy bomba, aki mindjárt robban. Csak majdnem tálalok ki neki mindenről. Hogy mennyire hiányzik a tánc. A bandám. Minden. De hát mit lehetett tenni. A szüleim kezdettől fogva erre neveltek. Hogy valami nagy varázsló legyek. Bár ez nem reális. Teljesen átlagos vagyok. Legtöbbször mindenki átnéz rajtam. Kicsit szomorú vagyok. Azért mert ez eszembe jutott legördül egy könnycsepp az arcomon. Remélem nem látta. Nem szeretem, ha sajnálnak. Sőt. Gyűlölöm. De, ha látta inkább elkezdek mosolyogni. Mintha örömömben sírnék. De a mosoly szomorú biggyesztésbe megy át. Ezért, hogy ne rám figyeljen egy nagy adag madárkaját szórok a földre és úgy teszek, mintha nem lenne semmi bajom.

Zsolti

* Egyetértően bólint néhányat arra, amikor a fiú a mugli érdeklődési köreit kezdi listázni. Ezek őt sem hagyják hidegen, főleg a mobil telefonok nem. Persze egyáltalán nem egy sms függő, állandóan pötyögő tipikus tini lány a mugli életben sem, hanem maga az elektronikája. Ha nem lenne  varázsereje, valószínűleg vagy kémikusnak, vagy pedig valamiféle mérnöknek, mondjuk mechatronikai mérnöknek tanulna tovább. Bár a felsoroltak közül nem éppen mindegyik a szíve csücske.* - Áh, az számítástechnikát nem szeretem. Gépezni igen, de nem érdekel komolyabban. * Igaz, hogy sok minden hasonlít a természettudományokra valamilyen módon a technológia világában is, ám ez Adrit nem kárpótolja azért, hogy unalmas az egész.
A kviddicset is inkább elméletből ismeri, meg ugye az a néhány alkalom, amikor rákényszerítették, hogy tanuljon meg megmaradni a repülő takarítóeszközön. A kviddics elmélete is unalmas, reméli játszani izgalmasabb. Izgalmasnak biztosan izgalmas lesz, de remélhetőleg nem attól, hogy végig egy gurkó elől kell menekülnie.* -Jahm… valamennyire. * Feleli kurtán. Nem sokat tud hozzátenni a kviddicshez, majd most fog belejönni a témába.
Meglepődik azon, hogy a fiú a kabátját ajánlgatja télvíz idején egy kabátot viselő embernek, a kezdeti zavart pislogás után, azonban válaszol.* - Nem, köszi. Nekem is van. * Válaszolja, meghúzgálva a mellkasán a dzseki anyagát.* - Még pár percig maradok, aztán én is indulok. Én is várom, asszem. Szia! * Köszön el, miközben könyökig a táskájában matat. Elrendezi amiket hozott, meghúzza a teás poharát, míg el nem fogy az utolsó cseppig, az immáron hideg tea, végül felpattan a hintáról, és határozott léptekkel megindul az iskola épülete felé.*

Varzela

-Az jó, de azért készülj, rendben?-Kacsintok rá. Lehet, hogy ez kicsit stréberül hangzik, de nem egy történetet hallottam már, ami arról szólt, hogy valaki az utolsó pillanatban próbált mindent bemagolni és a végén semmit sem tudott az egészből. Lassan járj, tovább élsz. ez erre i igaz. Szép lassan, ha megtanulsz mindent, azzal többet érsz, mintha mindent az utolsó pillanatban próbálnál meg az agyadba tuszkolni. Mielőtt elkezdenék félni, a rám váró eseménytől, egy madárcsicsergés ránt vissza az aggodalom borús világából. Köszönöm szépen, küldöm némán a madárka felé. A madárka pedig vidáman tovább csivitel és ugrándozva eszegeti az elé ejtett szemeket. Varzela még mindig úgy kezel, mintha egy vérmes sárkány lennék, pedig kikérem magamnak, hogy olyan szelíd vagyok, mint a galambok. Legalábbis, ha valaki nem bosszant fel, mert ha igen akkor fusson ki merre lát! Hiába, a haragnak nevezet valamit nagyon nehéz kezelni. Elborítja az eszed és nem tudsz tőle gondolkodni. Olyankor nem létezik számodra semmi más csak az, hogy bosszút állj. Nagy önuralom kell hozzá, hogy ezt az állapotot még idejében meg tudd állítani. De, sok gyakorlással sikerül. Nekem még gyakorolnom kell, de már az út vége felé tartok szerencsére.
-Tudsz gitározni? Az nagyon jó. Az egyik barátom rellonos, ő is tud. Beszéljétek meg. Varga Dávidnak hívják, küldj neki baglyot. De, ha csatlakozol a színjátszó szakkörhöz, ott is találsz olyan embereket, akik tudnak zenélni. Én speciel zongorázni és furulyázni tudok. Velük lehetne beszélni róla.-Lelkesítem, hiszen ez szerintem is kitűnő ötlet. Dávid is örülni fog, lesz, akivel együtt gitározhat és, hogyha nagyon kell, szerény személyemben még egy zongoristára is lelnek. Ráadásul, egy kis reklámot is csináltam hőn szeretett szakkörömnek. Micsoda remek nap! Annyi minden történt már ennyi idő alatt velem, pedig még hátra van a napnak több mint a fele.
-Tánc? Én is táncoltam, minden féle stílust, amit csak el tudsz képzelni. Te, milyen stílusokat próbáltál ki?-Nahát, ez nagyon jól hangzik. Hiányzik a tánc már nagyon. Ám, ekkor Varzela szeméből egy könnycsepp gördül ki. El akarja velem hitetni, hogy örömében ír, de engem nem ver át. A saját taktikámat bármikor felismerem, illetve nem csak az enyém, de én is ezt használtam régen, de most már szerencsére nincs szükségem már rá.
-Tudom, mit érzel. Hiányzik a régi életed. Itt minden új és ijesztő. Magamra emlékeztetsz, mert te is ugyanúgy viselkedsz, mint én. De, meglátod, amint ki ismered itt magad és beilleszkedsz, ez el fog múlni és már csak arra fogsz tudni gondolni, milyen jó itt. Tudom, miről beszélek, hidd el. Ráadásul, az, amiről eddig beszéltünk, ezeket meg tudjuk oldani, szóval nyugodtan itt is űzheted ezeket a hobbikat. A színész szakkörön, pont ilyen embereket keresnek. Én is úgy jöttem ide, hogy féltem, hogy le kell mondanom a táncról é az éneklésről. De, végül rájöttem, hogy itt is ugyanúgy csinálhatom ezeket.-Halkan beszélek, a hangom, mint a szellő susogása. Közben, lágyan, de határozottan a hátát simogatom. Közben, eszembe jut, amikor én éreztem magam ugyanilyen egyedül és eszembe jut, hogy mennyire jól esett, amikor a Levitások például Niki, Alex, Roy vagy Odett, mellém álltak és felkaroltam. Hirtelen azt veszem észre, hogy az én szememből is kicsordul egy, majd két könnycsepp. De, most én a másik oldalon állok és Varzella az, akinek meg kell fogni a kezét és bevezetni ebbe a szó szerint varázslatos világba és én szívesen vállalom ezt a feladatot, ha ő is elfogadja a segítségemet…

Katniss

A francba. Észrevette. Hiába. Színpadon jól teljesítek, de a való életben ezek a taktikák nem jönnek be. Mikor hallok a szakkörről kicsit felvidulok. Talán ott magamra találok. Mindig is távol állt tőlem az, hogy úgymond különleges varázsló legyek. Hiányzik a régi életem, de az a fő baj, hogy annyira hamar kerültem ide, hogy nem sikerült feldolgoznom. Ekkor legördül egy könnycsepp Katniss arcán. Kínosan kibuggyan belőlem a nevetés.
- Miért sírunk? Nincs semmi baj. Majd megtalálom saját magam csak minden olyan gyors- mosolygok rá. És hirtelen azon veszem észre magam, hogy én vigasztalom, holott neki kéne engem. De hiába. Ha valaki sír bennem mindig bekapcsol a belső sziréna és hirtelen elfelejtem minden gondom, magam és csak a szomorú szív vigasztalása érdekel. Nevetek.
- Lehet, hogy benézek a színész szakkörre. Megkeresem ezt a srácot. Mármint csak akkor, ha van kedve velem zenélni. Vagy esetleg együttest csinálni -
Azt hiszem most feloldódtam. Eltűntek a görcsök a gyomromból. Csak mosolygok céltalanul a semmiért. Lehet, hogy csak, azért, mert végre valamennyire kezd helyére billenni az életem. De lehet, hogy csak azért, hogy erősnek mutassam magam Katniss előtt. Pedig ez messze áll a valóságtól.
Bár valami még mindig aggaszt. Lehet, hogy az utóbbi időben annyira belemerültem abba, hogy miként és hogyan sajnáljam magam, hogy el is feledkeztem arról amiért ezen a helyen vagyok. A tanulásról. Végül is most, hogy észhez tértem nagyra nyitottam a szemem és azt mondtam.
- Katniss. Eddig semmit sem tanultam. De majd valami csak lesz. - nézek ilyen "nekem nem mindegy" tekintettel. Lehet, hogy a madarak észrevették, hogy rájöttem arra, hogy teljesen idióta vagyok. Legalább is nekem úgy tűnt, mintha az egyik kinevetett volna. Vagy csak halucinálok?

Cassie Blackwell

Fáradtan indultam útnak a délutáni órákban. Pár órája keltem fel, aztán egy kiadós ebéd után elindultam sétálni. Olyan helyet választottam, amit már ismerek, most nem volt kedvem eltévedni. A Boglyas tér felé fordultam, közben edzéstervet állítottam össze a fejemben. Bár hamar rájöttem, hogy a kinti edzéshez hideg van, ha meg bent edzek, akkor minden törik körülöttem. Lehetne már kicsit melegebb.
Kinéztem egy padot, amihez odamentem, majd leültem. Pár pillanatig sajnáltam, hogy nem hoztam gitárt, végül inkább örültem neki. Hideg van, lefagyna az ujjam, ha sokat játszanék, mellesleg az sem biztos, hogy a gitárnak jót tesz ez a szél.
Reméltem, hogy Sharlotte véletlenül pont most tesz látogatást arra a helyre, ahol minden kezdődött, de ez sok idő elteltével sem lett így, ezért inkább tovább indultam.
A tér közepén egy szökőkút állt. Félmosoly csúszott az arcomra. Elindultam a kút felé. Régen az edzéseken sokat voltunk vízközelben. Néha szökőkútban is harcoltunk. Valami hasonló volt a tervem most is. Beleállni nem akartam, mert azért hideg van, de a széle tökéletes gyakorlórész. Amikor odaértem, körülnéztem, hogy sokan figyelnek e, aztán felálltam a peremére. Kicsit vizes volt, csúszott is, de a sok egyensúly-gyakorlatnak köszönhetően minden gond nélkül megálltam rajta. Vettem egy kis lendületet, aztán elrugaszkodva csináltam egy hátra szaltót. Guggolásba érkeztem, ahonnan ismét felugrottam, és az egyik lábamat magam alá húzva, a másikat kinyújtva pördültem egyet a levegőben. Ismét guggolásba érkeztem. A mozdulatsor után felálltam, és elsétáltam egy padhoz. Nem fáradtam el, de pár ember felém nézett, így inkább félre vonultam.

Eric M. Chabot

Viszonylag hűvös reggelre ébredtem még délelőtt tizenegy körül. Utána már csak lustultam az ágyban, mivel nem nagyon akaródzott felkelni. Így sikeresen eltöltöttem az ágyban plusz még egy órácskát. Aztán fél egy körül észbe kaptam, hogy "Hoppá kéne ma valamit csinálni és nem csak ágyban dögleni!". Ezért eldöntöttem, hogy összekapom magam és lemegyek a faluba körül nézni, mert elég rég voltam lent. Miután ezt elhatároztam még kellet tizenöt perc ahhoz, hogy rávegyem magam, hogy kikeljek az ágyból. Végül ez is sikeresen megtörtént. Ekkor volt körülbelül háromnegyed egy. Elvánszorogtam a fürdőig a ruhámmal a kezemben és minden szükséges "reggeli" dolgot elintéztem egyszerre. Már csak a pénztárcámat kellet valahonnan előkeríteni. Ami egy újabb fél óra elpocsékolásával sikeresen meg is történt. Összegezve negyed kettőre mindennel készen lettem és indulhattam le a faluba nézelődni és egyebeket intézni. Felkaptam a kedvenc tornacipőmet és már rohantam is kifelé (a kabátzsebemben a pénztárcámmal). Jó, mondjuk az erős fogalom, hogy rohantam; sokkal inkább gyorsan sétáltam. Mikor leértem a faluba nem tudtam, hogy merre is induljak, mivel elég rég jártam lent és akkor sem sok helyen. Egy hangocska megszólalt a fejemben.
~Menj balra! Menj balra! Balra!~
Pont az ellenkezőjét tettem és jobbra mentem. Fogalmam sem volt merre tartok csak azt tudtam, hogy megyek előre egy felfedezetlen rész felé. Körülbelül húsz perc gyaloglás után kilyukadtam egy Boglyas tér nevű helyen. Lassan sétáltam közelebb, mert közben felkeltette a figyelmem egy fiú, aki lazán dobott egy hátra szaltót a szökőkút szélén. Utána megismételte a mozdulat sort és lefáradt az általam vizesnek ítélt szökőkút peremről majd egy padon pihent. Oda akartam sétálni hozzá és megérdeklődni, hogy erre mégis, hogy volt képes. Mire észbe kaptam a lábaim már mentek is a srác felé. Mind eközben erősen gondolkodtam, hogy mit is fogok neki mondani. Még a számat is elkezdtem rágni idegességemben, ami egy elég rossz szokásom. Amikor már nagyon közel voltam hozzá abbahagytam az ajkaim szétharapását és megkocogtattam a vállát. Majd nem túl határozott módon makogtam egy sort.
-Öhm... Szia!... Láttam az előbbi attrakciódat és azt szeretném megkérdezni, hogy... Hogy hol tanultad ezt?-
Na végre ezt a mondatot is sikeresen összeraktam. Utána már csak vártam, hogy reagáljon valamit az előbbire.

Cassie Blackwell

A padon ülve kicsit elkalandoztam magamban. újabb mozdulatokat próbáltam kitalálni. Ugrások, szaltók, a legkülönbözőbb, és elég nehéz gyakorlatok. Hosszú sort állítottam össze magamban, ezek után pedig egy helyen kezdtem gondolkodni, ahol ezt meg is valósíthatnám. Itt egyre több ember van, akik előtt nem akarok gyakorolni.
Gondolkodásomat egy kéz szakította félbe. Megkopogtatta a vállam, mire reflexszerűen ökölbe szorult a kezem, és már ütöttem volna, amikor megszólalt a mögöttem álló személy. Azonnal rájöttem, hogy egy lány áll mellettem, ráadásul elég félénk. Felálltam, és ránéztem. Kezem még ökölbe volt szorítva, ütésre készen. Ha valaki hirtelen, hátulról közelít meg, nagy eséllyel leütöm. Nem azért, mert ilyen bunkó lennék, egyszerűen csak megszokás. Egyszer már megtámadtak hátulról, azóta nem szeretem az ilyesmi megközelítést.
Jobban megfigyelve a lány szemében ijedtséget láttam, és hangja is erről árulkodott. Kérdésére végre elmosolyodtam.
- Szia! Otthon, az edzéseken tanultam. Capoeiráztam. Annak ezek az alap mozdulatai. -Válaszoltam röviden. Nem voltam biztos benne, hogy tudja mi az a capoeira, de ehhez már hozzászoktam. Sokan, szinte mindenki visszakérdez, pedig elég híres és nagyon látványos sport.
- Eric vagyok. Eric Marius Chabot. -Mutatkoztam be egy kicsivel később, mert nem akartam bunkó lenni. Bár lehet, hogy a lány csak ennyit akart kérdezni, és a megszerzett tudással egy percen belül tovább áll, mégis elárultam a nevem. Nem egy olyan nagy titok ez, de azért reméltem, hogy nem fölöslegesen mondtam el.

Eric M. Chabot


Mikor a srác felállt (megfigyeltem) a kezei ökölbe szorultak. Hirtelen azt hittem, hogy be fog verni egyet, de nem így lett. Mert aztán kiengedte a kezeit a görcsös szorításból. Majd elárulta mit is művelt az előbb plusz még a nevét is megmondta. Kedvesen elmosolyodtam és e képp válaszoltam.
-Én meg Cassie. Cassie Rose Blackwell, de barátoknak csak Cass.-
Magyaráztam hosszasan, mivel ő is a teljes nevét mondta, így próbáltam lemásolni a bemutatkozás formáját. Áthidaltam a köztünk lévő távolságot és a padon átlépve lehuppantam a pad támlájára. Furcsa szokásom, hogy sose a pad ülős részére teszem le magam. Valamiért ezt szoktam meg. Biztos még az általános iskolás évekből ragadt rám.
-És mondd csak ez a capoe... Capoei... Capoe...Áh, Nem tudom kiejteni!- Morgolódtam kissé elpirulva, mert ez szerintem elég cikis helyzet. Közben kihallottam még valamit, ami elég nyilvánvaló. De bénaságomra nem vettem észre előre.
-Jé, neked akcentusod van! Még hozzá francia, ugye? Vagy mellé hibáztam volna? És nehéz megtanulni ezt a sportot?-
Váltakoztattam a témákat über gyorsan. Most viszont cseles voltam. Kihagytam a nevét a kiejthetetlen sportnak. Hál' istennek anyuék egész kis koromtól kezdve hordtak minden felé a világban, ebből következik, hogy elég könnyen meg tudok állapítani dolgokat. Mint jelen esetben a francia akcentust. Megint elkezdtem kérdezősködni, közben addig kicsit összébb fogtam a kabátomat. Kezdtem fázni; a kezeim is már eléggé hidegek voltak.
-Hogy kerültél ilyen távol Franciaországtól, ha odavalósi vagy? Ott nincs mágus képző vagy mi?-
Kérdeztem csipkelődve némi gúnnyal a hangomban, vigyorral a fejemen. A kezeimet eldugtam a zsebeimbe és kicsit előrébb dőltem. Szeretem a telet, de a hideggel nem vagyok kibékülve.
~Remélem nem néz majd hülyének, amiért így fagyoskodom meg, hogy csak így ide ültem hozzá...~
Visszhangozta a fejemben a belső hangocskám.

Cass

Miután elmondtam a nevem ő is bemutatkozott. Cass. Ezt könnyű lesz megjegyezni. Ezek után valamit kérdezni akart az általam űzött sportról, de nem tudtam kimondani a nevét, így inkább felhagyott a mondattal. Nem vagyok az a gonosz típus, de elnevettem magam. Hogy lehet ez a sport mindenkinek ennyire ismeretlen. Szokatlan hely ez a Magyarország. Újra megszólalt, de most mással kapcsolatban. Az akcentusomra csodálkozott rá. Ennyire feltűnő lenne? Ezek szerint nem javult, amióta itt vagyok.
- Igen, francia vagyok. De már próbálok leszokni az akcentusról. Mint hallhatod, nem haladok túl jól. -Vontam meg a vállam, és kicsit elnevettem magam. -Elég nehéz, de ha már tudod, akkor nagyon jó! Én kis koromban kezdtem, szóval most már egész magas szinten csinálom. -Nem akartam "fényezni" magam, de ez volt az igazság. Ennyi év gyakorlat után a legbénább emberek is megtanulják valamennyire. A hirtelen téma váltások néha kicsit összezavartak, nem tudom ilyen gyorsan fordítani magamnak a mondatokat. Kapásból pedig még nem tudom rávágni a választ.
- Van ott mágusképző, de egy rokonom, aki kiköltözött ide mondta, hogy inkább ide járjak, mert itt jobb. És igaza volt, tényleg jó itt. -Csak ne jönne mindenki azzal, hogy: "jé, neked akcentusod van!" Ez néha kicsit zavaró, de azért örülök, hogy francia létemre ide járok. És az akcentusomra is büszke vagyok, bár meg kell hagyni, néha zavar, hogy mindenki ezzel jön.
- És te? A te neved sem hangzik túl magyarosan. -Néztem rá, viszonozva a csipkelődős hangnemet.
A lány láthatóan fázott. Teljesen megértettem, nekem se volt épp melegem. Mellesleg most esett le, hogy állok. Felültem mellé a pad támlájára, majd a kezemet én is a zsebembe helyezve a lány felé fordítottam tekintetem.  

Varzella

Ahogy, simogatom a hátát és hallgatom, amint beszél hozzám. Hé, most azt hiszi, hogy szomorú vagyok.  Gyorsan meg kell győznöm, hogy a legkevésbé nincs ilyenről szó. Csak, néha az emlékek engem ilyen dolgokra késztetnek. Mindenkivel megesik, csak valakivel gyakrabban valakivel ritkábban. Így, vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Máris jobb! Miután a fejem kitisztult és a hangom is újra erőssé és magabiztossá vált, megszólalok.
-Tudom, hogy úgy lesz, nem is kételkedem benne. Igazából, nem azért könnyeztem, mert szomorú vagyok, hanem mert eszembe juttattál olyan emlékeket, melyek életem egyik legboldogabb és egyben legfájóbb emlékei is.-A hangom szerencsére nem hagyott cserben, sőt, miközben beszélek, észrevétlenül egy mosoly ül ki a szám szélére, majd tovább terjed az egész arcomra és végül átmelengeti az egész lényemet. A szívem legmélyén tudom, hogy ezek is egyikük azoknak a gyönyörű élményeknek, amelyet örökre meg fogok őrizni magamnak.
-Gyere, sőt, ha akarod, mehetünk együtt is. Szívesen elkísérlek és bemutatlak nekik, például Inedrának, aki a szakkör vezetője. Dávid nagyon rendes és szerintem biztos nem utasítana el egy ilyen szerintem fantasztikus ajánlatot.-Miközben lelkesítem Varzellát, egy kis madár rá száll a vállamra és panaszosan elkezdd csiripelni. Oh, szegények a nagy lelkizésben megfeledkeztem rólatok! Gondolom, és már nyúlok is be a táskámba, ahonnan egy újabb adag táplálékot szórok az én kis vendégeim elé. A vállamon csücsülő állatkának több se kellett, lerepült a vállamról bele a morzsa hegy közepébe, majd elégedetten elkezdte szedegetni a magokat.
-Még nem késő, de nincs már sok időd! Szerintem mi hamarabb láss hozzá, mert nem leszel kész vele és hidd el nekem, hogy jobb szépen beosztva, mint két nap alatt éjt nappallá téve tanulni.-Már nincs sok idő hátra a vizsgából. Én szerencsére már mindent megtanultam, de mindennap átnézem a tananyagot, nehogy elfelejtsem.  Ráadásul önismeretből, már nem kell vizsgáznom, szóval eggyel kevesebbtől kell tartanom. Ez számomra nagy megkönnyebbülés, de hiába a sok tanulás és felkészülés, valósággal rettegek a vizsgáktól. Miközben ezekről a témákról elmélkedek, a Varzellárra nézek, aki valamit nagyon kitartóan bámul. Tekintettemmel megkeresem, ezt a pontot és a látványtól megdöbbenek, majd hangosan kitör belőlem a nevetés. Amíg én itt idegeskedek, hogy szegény mi, meg ó, jaj, addig az egyik, szemtelenül nevetni kezdett a maga kis verebes módján. Tündéri és egyben nagyon felháborító, de leginkább aranyos és vicces.
-Figyeled én bevagyok rezelve a hamarosan jövő vizsgáktól, te még nem tanultál rá, a kis állatka meg csak nevet rajtunk, hát nem felháborító?-Jegyzem meg, miközben a hasamat fogom a röhögéstől. Lehet, hogy ő nem látta és most nem érti, mi bajom van, de én tudok valamit, amire neki még rá kell jönnie. Itt semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. Ez a világ tele van varázslattal és még valamivel, ami az eddigi életemből annyira hiányzott, élettel. Régen a körülöttem levők, csak ültek a különböző elektronikai cikkek előtt és úgy viselkedtek, mint akik hipnózis alatt állnak. Egésznap ott ültek és nem csináltak semmit, ez nekem nem volt élet, legfeljebb csak valami puszta lét. Itt viszont, mindenki pörög ezerrel, bármikor történhetnek veled váratlan dolgok és mindig újabb és újabb dolgokat próbálhatsz ki. Ez az igazi nagy betűs ÉLET, melyet érdemes élni...

Eric


Eric viccesnek találta azt, hogy nem tudom ki mondani a sport nevét, amit űz, mint megtudtam kis kora óta. Mondjuk, szerintem annyira nem vicces a dolog… Viszont elismerte, hogy francia és ezért az akcentus. Meg elmagyarázta miért is itt tanul és még meg is dicsérte a sulit. Legvégül leült mellém a pad támlájára. Ő is hasonlóan cselekedett, mint személyem azzal a különbséggel, hogy felém fordult. Aztán megkérdezte miért is itt tanulok, hisz az én nevem sem túl magyaros.
-Hát… Ez egy hosszú sztori. Csak akkor mondanám el, ha sok időd van, mert amúgy nem traktállak ezzel a sok felesleges információval!-
Mondtam neki vigyorogva. Elég ügyesen kitértem a válaszadás elől, mit ne mondjak volt idő, amikor szinte rendszeresen használtam ezt a „tökélyre” fejlesztett tudásomat anyuék ellen, ha nem volt kedvem beszélgetni  suliról vagy bármi másról.
-Amúgy a szüleid nem aggódnak érted, hogy ilyen messzire elkerültél tőlük?-
Érdeklődtem újra, de most már fog vacogva. Már bánom, hogy nem egy vastag kabátot vettem fel valami csizmával. Sőt, ahhoz képest, hogy tél van elég lengén öltöztem fel. Amit rájöttem nem kellett volna.
-Nem akarsz beülni v-va-valahova? M-m-mert elég hi-hi-hideg van!-
Dadogtam neki fog kocogtatva. Azt hiszem most már hivatalosan hívhatnak őrültnek, aki a mínuszokban császkál egy szál vékonyka kabátban... Igen, ez teljesen rám vall. Libabőrös lettem, amit a hideg rázás okozott.
~Szuper! Találkozol valakivel, akivel rendesen lehet beszélgetni erre halálra fagysz! Csak mert voltál olyan hülye és lengén öltöztél fel, mikor jól tudod, hogy tél van! Szép volt Cassie, gratulálok!~
Gúnyolt a fejemben az idegőrlő hangocskám, akivel már kezdtem megbékélni valamennyire. Még jobban összehúztam magamon a "kabátot".
-Azt hiszem legközelebb melegebben öltözöm fel..-
Susogtam magamnak.

Cass

Kérdésemre, hogy miért itt tanul, kitérő választ kaptam. Néha olyan napom van, hogy mindent tudni akarok, ilyenkor rosszabb vagyok, mint a legpletykásabb lány. Bár ennyire talán nem vészes, de akkor is mindent kiderítek. Ma pont ilyen napom volt, így visszakérdeztem.
- Igazából én ráérek. -Került az arcomra egy gonosz vigyor. -Ezzel is tanulom a magyar nyelvet. Nem megy még olyan jól. -Dobtam be az aduászt. Ez részben igaz volt, tényleg tanulnom kell még, de a fő oka, hogy rákérdeztem nem ez volt.
- Nem tudom. Biztos aggódnak, de nagy fiú vagyok, tudok vigyázni magamra. -Jelentettem ki tényként. Mellesleg nem olyan könnyű eltenni engem láb alól. Egyre jobban látszott rajta, hogy fázik. Mondjuk öltözékét elnézve ez nem is olyan nagy csoda. Inkább az a csoda, hogy eddig kibírta. Eszembe jutottak azok a romantikus filmek, amiket anyám miatt kellett nézni az ünnepekkor. Azokban a férfiak mínusz tíz fokban is levették a kabátjukat és odaadták a barátnőjüknek, hogy ne fázzanak. Én nem vagyok egy fázós típus, de a kabátomat nem fogom odaadni neki. Inkább elmegyek vele valami meleg helyre. Mint kiderült ő is erre gondolt, és a következő másodpercben már tudtomra is adta.
- Menjünk. Hova üljünk be? -Kérdeztem. Én valami közeli helyre gondoltam, mert eléggé a fagyhalál közelében állt. Mintha már kékülne is. Felálltam, és elindultam a Fő utca felé, de a döntést rábízom.
Közben hallottam, hogy valamit mond halkan, de nem értettem. Nem sikerült értelmes szavakat kivennem belőle, így pedig nem tudtam az én nyelvemre lefordítani. Inkább úgy tettem, ahogy ilyen helyzetben mindig. Mosolyogtam és bólogattam. Nagy baj nem lehet ebből.
Félúton jártunk, amikor eszembe jutott, hogy van még egy kis elintézni valóm a kastélyban.
- Bocsi, de van egy kis dolgom még, vissza kell mennem a kastélyba. -Néztem a lányra. -Jössz be te is, vagy még maradsz fagyoskodni? -Kérdeztem aztán egy mosoly kíséretében.

Molly

Sharlotte

Utóbbi napjaim magányosan teltek. Leginkább a vizsgákra készültem, vagy gitároztam. Sosem rajongtam a vizsgákért. Mindig izgulok előttük. Alig eszek, nem csinálok semmit. Ez most is így történt. Eddig azonban a bátyámmal meg tudtam osztani ezt a problémámat, de már ő sincs itt. Ilyen gondolatokkal álltam a zárt ablak előtt, és bámultam ki a hideg, téli estére. Újabb hasonló gondolatok ezrei leptek el. Leginkább a tesóm érdekelt. Hogy van most, mit csinálhat, milyen állapotban van... Végül elővettem egy lapot, és írni kezdtem. Hosszasan leírtam az érzéseimet és gondolataimat. Közben pár könnycseppet is megejtettem, ami a lapra esve elkente a tintát. Nem foglalkoztam vele. Austin ismer annyira, hogy ki tudja olvasni ezt a szót is. Leírtam az utolsó mondatot, majd azt gondosan összehajtva egy bagollyal elküldtem ikremnek. Figyeltem ahogy repül, aztán amikor már nem láttam felvettem a kabátom, és elindultam. Nem volt konkrét elképzelésem, hogy hova menjek, csak sétálni akartam. A járdán halkan kopogott fekete csizmám kicsi sarka.
A játszótér felé fordultam, hogy felidézzem a régi emlékeket. Mindig a mászókán lógtam, így most is afelé mentem. Lassan lépkedtem, mert egy lány lógott ott és valamit dúdolt. Nem akartam megzavarni, így kicsit arrébb álltam meg, ahol nem lát. A halk dúdolásra fejemben koreográfiákat találtam ki. Közben felmentem a csúszda tetejére. A korlátra támaszkodtam, és csak néztem a tájat. A szél kicsit fújta a hajam, de nem fáztam. Amikor a lány befejezte a dalt ránéztem, de nem szólaltam meg. Akartam köszönni neki, de ha véletlenül megijesztem és leesik nem hiszem, hogy örülne. Így inkább vártam. Lecsúsztam a csúszdán, amit elég hangzavarnak véltem ahhoz, hogy észrevegyen, és lehetőleg ne essen le.
- Szia. Molly vagyok. Bocsi, ha megijesztettelek, vagy zavarok! -Néztem rá egy kedves mosoly kíséretében.

Zsolt

Hosszú kihagyás után tértem ismét vissza a kastély falai közé. Újév előtt kaptam a szüleimtől egy baglyot, amiben egy repülőjegy volt Japánba. Egyik pillanatról a másikra tűntem el, hogy mielőbb hazarepülhessek. Röviden összefoglalva isteni érzés volt találkozni a családommal, és velük ünnepelni az Újévet. Azonban egyszer minden jónak vége szakad. Tegnap ismét repülőre ültem, és visszatértem a Bagolykőre, hogy folytassam a tanulmányokat. Még aznap kiderült, hogy volt egy meccsünk, amiről szomorúan hallottam, hisz megőrülök a kviddicsért.
A mai reggelem kicsit nehezebben indult, mert ismét át kellett állnom a magyar időszámításra. A délelőttöm akárcsak a tanórák gyorsan elszállt és már ebédidő után voltunk jóval, mikor úgy véltem, ideje lenézni a faluba. Gyors elhatározás után  felkaptam a kabátom, nyakam köré tekertem egy sálat, majd lerohantam a lépcsőn. Pár arc utánam fordult, de nem nagyon zavart. Jól esett, hogy egy kicsit megmozgatom a tagjaimat. Nagyot szippantottam a hideg, szinte tavaszi levegőből, mikor kiléptem a főbejáraton. Nem is emlékeztetett a kinti táj arra, hogy tél lenne. Mintha a tavasz közepén jártunk volna. Csak kicsit hidegebb volt. Nagy léptekkel megindultam lefelé, a falu felé. Legutoljára tavaly nyáron járhattam ott. A bájos kis faluba leérve a főteret céloztam meg, ahol most a nyári tömegekhez képest alig egy-két ember szállingózott. Ezt a heves szélrohamoknak tudtam be, amelyek néha az én sálam végét is elkapták. A Tér szélén az egyik fa mellett megálltam, ahol valamennyire szélárnyékba kerültem. Onnan nézegettem csendben, egy mosollyal az arcomon az embereket, a kisgyerekeket, akik a szökőkútba dobtak néha egy-egy knútot, hátha teljesül a kívánságuk. Mégiscsak hiányzott nekem ez a hely.

Molly

Ikimono

Egy nyugalmas nap elhatároztam, hogy meglátogatom Bogolyfalva poros utcáit. A faluban már látszanak a tél utolsó jelei. Végigsétálva több utcán keresztül, rövid időn belül Bogolyfalva szívében,  a téren találtam magam, ahol rengeteg kisgyerek vette körül a szökőkutat. Odasétáltam, és figyeltem a gyerekeket ahogy knútokat dobálnak bele. Belenyúltam a zsebembe és előhalásztam egyetlen knútot. Van nekem egy kis szertartásom, mielőtt kívánnék. Megfordultam, beleraktam a tenyerembe a knútot, adtam rá egy puszit, jobbra fordultam 4-szer, majd balra kétszer. Mélyen a kívánságomra gondoltam: értsen meg Leonie, és sikerüljön meghódítanom. Az égre néztem és suttogtam: teljesülj. Majd a kútba dobtam knútom. Nos ezzel megvolnánk. Sétálgatni kezdtem a téren. Gyönyörködtem a régi épületeken. Elbűvölnek a régiségek, meg persze a mai dolgok is. Mélyen elgondolkoztam és élveztem a friss levegőt. Bűvöletemből az ébresztett fel, hogy véletlenül nekimentem valakinek.  Nagy nehezen sikerült megőriznem az egyensúlyom és szemügyre vettem áldozatom. Egy lány volt.
-Szia! Sajnálom, véletlen volt. Amúgy Zsolt vagyok, a Levitából.
Nekikezdtem  az élettörténetemhez . Nem hiszem, hogy tetszett neki. Szerintem ideges, pedig csak véletlenül mentem neki, nem akarattal volt. Csak nem figyeltem eléggé rá. Nem azért jöttem, hogy figyeljek.
-Bocsánat.
Most már remélem nem haragszik, csak ne kiabáljon, kérlek.

Veres Dániel

  

Vanília Perwinkle


A mai nap teljesen más mint a többi. Épphogy elkezdődött a vizsgaidőszak, amikor már három beadandómon túl is vagyok. Ez nagy szám a részemről. Eddig mindent az utolsó pillanatra hagytam. De most más a helyzet.
A kastélyból kiérve a faluba, pontosan tudtam hova is tartok. Nem álltam meg a főutcán nézelődni, egyenesen a Boglyas térre vettem az irányt.
Karórámra néztem és megnyugtatólag vettem észre, jó negyed órával korábban értem ide, mint ahogy terveztem.
Vanília Perwinkle!
Hihetetlen de igaz, vele volt találkozóm. Egyik Eridonos társammal üzent, hogy itt vár rám. Valami fontos dolog lehet, mert ilyen messze az iskolától még nem találkoztunk. Gondolom nem akarja, hogy megzavarjanak minket.
De aztán lehet, hogy csak beszélgetni akar valakivel, akinek kiöntheti a szívét.
Tudja, hogy bennem bízhat, hiszen már régóta ismer. Titkainkat rábíztuk eddig is egymásra, és nem is adtuk tovább másnak. Együtt próbáltuk megoldani azokat.
Micsoda barátság alakult ki köztünk pár hónap alatt.
Hihetetlen, de mellette nem hiányzanak az Angliai barátaim, akiket az iskola miatt hagytam távol.
Ránézek újra az órámra, örömmel látom már csak három perc és Ő is itt lesz.
Biztos?
Persze, kettőnk közül Ő az aki mindig pontos.
Már látom is, kissé sietősen jön felém.

Ronald Little-Leah

 Rohantam majdnem elestem a nagy sietségbe, hogy le ne késsek egy fontos találkozót. A Boglyas téren találkozom az egyik barátommal, Ronald Little-Leah-val. Reméltem nem várakoztattam meg. Mikor odaértem lihegve így szóltam:
 - Szia! Remélem nem vártál itt már rég óta.
Elindultum a téren, üres pad után kutatva. Meg is láttam egy fa árnyéka alatt. Oda mentem, és leültem. Belekezdtem a mondandómba:
 - Szeretném meg kérdezni, hogy lenne-e kedved majd velem lógni a szünetekben. Te vagy itt az egyetlen barátom és örülnék ha veled legalább beszélgethetnék. - ránéztem, hogy vajon mit gondolhat. Én mosolyogva folytattam:
 - Ja most jut eszembe, hogy haladsz a vizsgákra való tanulással? - kérdeztem.    Szerettem volna egy meg értő barátot, és ezt benne megtaláltam. Jó volt olyan emberrel lenni, aki tényleg megért mindenben.
 Aztán így szóltam:
 - Meddig maradsz?