Lotte

Estefelé járt. Csak pár órája vagyok itt, ez idő alatt leginkább kipakoltam a bőröndjeimből, elrendeztem a dolgaimat az új helyen. Mára csak ennyit terveztem. Hosszú volt az út Franciaországból ide, ezért szerettem volna kipihenni a fáradalmaimat. Korán befeküdtem az ágyba, de nem jött álom a szememre. Ezért inkább felöltöztem, és elindultam. Úti célom nem volt. Csak sétálni akartam, kiszellőztetni a fejem. Otthon is ezt csináltam. Ha nem tudtam aludni kimentem sétálni Párizs csodálatos utcáira, amik este szebbek, mint bármikor. Fekete szövetkabátommal beleolvadtam a tájba. Elképzeltem, hogy Párizsban sétálok. Minden más volt, ezért nehezen ment. És így csak jobban hiányzott a szülőhazám. Nem vagyok az a nagyon anyuci kisfia típus, de azért mégis. Hosszú időre hagytam ott őket, és nem a szomszédba vannak. Az biztos, hogy az első leendő alkalommal hazamegyek egy kicsit.
Észrevettem egy előttem sétáló alakot. Körbe néztem, hogy kiderítsem, merre vagyok. Abban a pillanatban rájöttem, hogy annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem figyeltem arra, merre visz az utam. Beletúrtam a hajamba. Ez egy érdekes este lesz. Az előttem sétáló lányra pillantottam. Iskoláskorúnak tűnt. Vagy ha nem is az biztos tud segíteni, hogy merre van a suli. Követni kezdtem. Kicsit lemaradtam tőle, hogy ne legyek olyan feltűnő, próbáltam minél jobban beleolvadni a környezetbe.
Otthon csak egyszer tévedtem el, akkor még kicsi voltam. Az volt az első ilyen esti sétám. Akkor tudtam, hogy hol vagyok, csak azt nem, hogy merre felé jutok haza. Most rosszabb a helyzet. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, és hogy hol van a „haza”. Szerencsére anyuék követtek, és amikor meglátták elszomorodott arcom, akkor felfedték kilétüket, és hazavittek.
A lány közben leült egy padra. Kicsit haboztam. Ezek szerint nem akar még visszamenni. Elfordultam, egy fát néztem, közben gondolkodtam. Leüljek a lány mellé vagy menjek tovább, hátha visszajutok a Bagolykőbe. Végül elindultam.
Leültem a lány mellé, aztán ránéztem.
- Salut! Eric vagyok. Remélem, nem baj, hogy ideültem. Csak kicsit eltévedtem, gondoltam pihenek. –Mosolyogtam a lányra. Aztán belenéztem a szemébe. A tekintete azonnal magával ragadott. Szokatlan érzés kerített hatalmába.

Eric

Lotte

Amikor a lány szemébe néztem furcsa érzés kerített hatalmába. Fogalmam se volt, hogy mit csináljak. Mondjak valamit, vagy várjam meg, amíg a lány kérdez valamit? Még sose voltam ilyen helyzetbe. Mindenkivel fél pillanat alatt megtaláltam a közös hangnemet, nem voltam zavarba, és nem éreztem ezt. Akkor tudnám, hogy pontosan mi is ez a valami, ami miatt a szívverésem kihagy néha egy-egy ütemet.
A lány is bemutatkozott, és megnyugtatott, hogy nem zavarom. Mosoly került az arcomra. Az a tipikus Eric mosoly. Kínos csend telepedett közénk. Vagyis lehet, hogy csak én éreztem kínosnak. Mi van velem? Azonnal meg szoktam találni a közös hangot, most meg mintha el lennék varázsolva.
Szerencsére a lány megtörte a csendet.
- Igen, ide járok. Pontosabban ma jöttem. Te is ide jársz? -Kérdeztem. Az a baj velem, hogy amikor izgulok, és úgy beszélek valami más nyelven, akkor sokkal jobban lehet hallani az akcentusom és franciához híven hadarok is egy kicsit. Remélem, azért értette, amit mondtam, de a biztonság kedvéért azért elmondtam, hogy mi a helyzet.
- Franciaországból jöttem, azért beszélek ilyen... ömm... -elhúztam a számat, mert nem jutott eszembe a szó. -Cocasse... fura! Igen, ezért beszélek ilyen fura akcentussal. Bocsi, néha nem jut eszembe a megfelelő szó... -mentegetőztem. Éreztem, hogy égek. Szerencse, hogy sötét volt, így nem látszódik, ha elpirulok. És most szerintem elpirultam. Ha észreveszi, majd a hidegre fogom. Utálom, ha nem jut eszembe egy szó magyarul. Pedig otthon letettem egy felsőfokú magyar nyelvvizsgát. Az is majdnem hibátlan lett, szóval nem lenne szabad tévesztenem. Csak még fura, hogy mindenki magyarul beszél. Nem vagyok ehhez hozzászokva. De az biztos, hogy mire itt végzek profin fogok beszélni magyarul. Vagy még jobban összezavarnak.

Eric

Lotte

Kicsit zavarban voltam, ráadásul az ülés is kellemetlen volt. A mai korizós balesetem nem volt túl kellemes, a legtöbb részem még mindig fáj. A legtöbb sérülést a hátsó felem szerezte. Ami rossz, mert azzal nem igen tudok mit kezdeni. A csuklómat bekötöttem, kicsit enyhült a fájdalom, de a többi részemen... Rágondolni is rossz.
- Levitás lettem. Te melyikbe jársz? -Kérdeztem. A mosoly az arcomon maradt. Kicsit kezdtem feloldódni. Eddig csak a lány kérdezett, ami egy kicsit zavart. Én vagyok a fiú, nekem kéne kérdeznem. A lány válasza után, még mielőtt kialakult volna a kínos csend, én is kérdeztem.
- Miket szoktál csinálni szabadidődben? -Érdeklődtem. Előre dőltem, könyökeimmel megtámaszkodtam a combjaimon, és így néztem a lányra. Ez volt a legkényelmesebb ülés, így csak a hátam fájt egy kicsit. Bal kezemmel a másik csuklómat fogtam, és kicsit masszíroztam. Közben feltűnés nélkül végignéztem a lányon. Kabátján keresztül is látszott, hogy nagyon jó alakja van, és magasnak is tűnt. Ülve nem tudtam megállapítani, hogy mekkora, de nálam csak nem magasabb. Aztán újra a szemébe néztem. Válasza közben megfigyeltem a mögötte lévő területet. Rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Szerencsémre a lány is Bagolyköves, így remélhetőleg egy felé fogunk menni. De még nem akarok. Attól függetlenül, hogy érthetetlen okokból zavarban vagyok, jól érzem magam. Boldog vagyok. És ezt szerintem a lány hozza ki belőlem.

Markovits.

Arcomra két dolog miatt ült ki a meglepett arckifejezés; hogy a bátyám elhallgatta előle az érkezésemet, és ami még jobban ledöbbentett, hogy István a tanárom lesz.
- Ezentúl Tanár úrnak kell, hogy szólítsalak – zavartan mosolyogtam rá, különös érzés, amikor idegenek előtt tudok teljesen megnyílni és a magabiztos énemet mutatni, mellette meg... Újra annak a buta kislánynak éreztem magam, aki bármit megadott volna a nagy kviddicsezőért, de mindezt titokban kellett tartanom. Ákos meg is ölt volna, ha beszélek neki a szívügyeimről.
Beszélgetésünk alatt megállapítottam magamban, hogy nem sokat változott. Kedves, jóképű, és közvetlen maradt, amilyen mindig volt.
- Az ereklyekutató szakra jelentkeztem, mindig szerettem a történelmi dolgokat – finoman megvontam a vállam, hisz ismer. Tudja mi érdekel, legalábbis ami fiatalabb koromban érdekelt. Rémlik, hogy néha amíg ők a csapattal egy-egy taktikát dolgoztak ki, vagy kártyáztak, én a sarokban álló magas fotelben ücsörögtem a Világtörténelmi enciklopédiámat bújva.
Kíváncsi lettem volna arra a férfidologra amit eltervezett a bátyámmal való találkozás alkalmára. Azonban még ráért a faggatás, gyorsan kitaláltam, hogy jöjjön el hozzám a házamba.
- Ennek örülök.

Eric

Lotte

Néztem a lányt. Szinte eltévedtem szemei ragyogásában. Nem tudom miért, de ezt éreztem, hogy közelebb kell hozzá mennem. Aztán felfogtam, hogy mit gondoltam, és magamban leszidtam magam. Miket gondolok én? Alig ismerem öt perce, és máris közelebb akarok hozzá kerülni? Ez nem én vagyok. Mi történik?
A kérdésemre nem tudtam válaszolni, de az biztos volt, hogy a lány az oka a kavargó érzéseimnek. Kérdésemre hamar válaszolt. Így már értem, hogy miért sétált a sötétben. A kérdést én is megkaptam.
- Sportolni. Bármit, bárhol. Vagy gitározni -Feleltem mosolyogva. A zongorázást nem említettem, azt annyira nem szeretem. Inkább gitározok. És nagyon ritkán, havonta egyszer, talán énekelek is hozzá. Talán. Az iskolában művészi képzést is kaptunk, de valahogy az énekléssel sosem voltam jóba. Elég nekem a gitár, amin egy kis ideig nem fogok játszani. A balesetem miatt fáj a kezem. Szerintem nincs eltörve, csak meghúzódhatott, vagy nem tudom, minden esetre ilyen kézzel nem tudok játszani.
Ahogy újra belenézek a lány szemébe még jobban elfog az érzés, hogy menjek hozzá közelebb. Még csak pár perce ültünk le, de arra gondoltam, hogy ha sétálnánk, akkor kicsit közelebb tudnék menni hozzá. Az elég feltűnő lenne, ha itt közelebb csúsznék hozzá. Kezd világossá válni, hogy mit érzek. Lehet, hogy szerelmes vagyok? Amikor Charlotte-t megismertem, nem éreztem így. Pedig ő volt az első szerelmem. Vagy az csak gyermekszerelem volt. Ez más. Most amatőrnek érzem magam. Mintha tényleg először ismerkednék.
- Nincs kedved sétálni egy kicsit? -Néztem a lányra. Kicsit féltem attól, hogy visszautasít, de akkor itt maradunk, és itt beszélgetünk. Nekem mindegy, hacsak nem küld el.

Eric

Biancám <3 ^^

Szeretek új emberekkel találkozni, megismerkedni. Főleg akkor, ha az illető velem egykorú és lány. Ugyanis az összes barátom mind fiú. Vagy legalábbis eddig csak fiúkkal találkoztam. Kivéve Hellát és List. Bár velük csak egyszer futottam össze, de szerintem Hellával azért többet fogok beszélni, mint mondjuk Lissel. Vele, sokkal viccesebb minden, meg jókat is nevetünk és nagyon aranyos. Majdnem olyan, mint én, csak lány. Ugyanolyan sokat beszél, sokat mosolyog és vicces is. Szeretem őt, de csak barátilag, azt hiszem. Most pedig itt van ez a leányzó, aki szép is és aranyosnak is tűnik. Meg… a földön csücsül, ugyanis az előbb leesett a mászókáról. Én persze rögtön odasietek hozzá.
 - Hú, akkor jó. Én is sokszor leestem már erről a mászókáról. – nevetek. Ahogy látom tényleg nincs semmi baja, mert nem fájlalja semmiét. Meg ha valami gondja lenne, akkor biztos mondaná és akkor elmennénk hozzánk, vagy hazakísérném. Bár lehet, hogy a szülei lekapnának mind a 10 körömről és lehet, azt hinnék, hogy miattam esett le a lány. Ami részben igaz is, hiszen én ijesztettem meg. Ekkor bemutatkozunk egymásnak és a lány megjegyzi, hogy szép a nevem. Rámosolygok és én is megszólalok:
 - Köszönöm. Neked pedig nagyon szép mosolyod van. –
Mit dumálok én?! Azt hiszem én bókoltam neki, ahogy ő is tette. Pedig én nem nagyon értek az ilyen dolgokhoz. Igaz, Vincent már tanított egy-két dolgot, de még soha nem használtam őket egészen mostanáig. Nem gondoltam volna, hogy most jön el az a nap, mikor egy lánynak udvarolni kezdek. Elvégre még csak 13 vagyok… de ki tiltja meg, hogy akkor az embernek ne legyen kedvese? Hiszen nemsokára 14 leszek, ami már nagy szám.
Eztán arról kérdezzük egymást, hogy melyikünk kinél és hol is lakik.
 - Akkor biztos elkerültük egymást. Én nyár óta vagyok itt, mert a nagyanyám ideküldött. Hosszú történet, hogy miért. Ha máskor is találkozunk, elmesélem. - mondom mosolyogva. Egyszerűen nem akar eltűnni az a mosoly. Nem tudom miért.
 - Óh, értem. Igen, én most fogok menni és már nagyon várom. Hú, ha apukád itt tanít a Bagolykőben, akkor lehet, hogy én is a diákja leszek. Biztos nagyon kedves ember. –
Bár Janey azt mondta, hogy az a tanár bácsi szigorú, de lehet, hogy kedves, majd kiderül. Mindenestre én remélem, hogy nem fog majd engem utálni. Ezért nem kéne majd nekem bajba kerülnöm. De ha Endrével fogok lógni, akkor lehet, hogy néha-néha elkövetek egy-két dolgot.
 - Hát... Szerintem Levtiás vagy Navines leszek. Eridonos azért nem, mert én nem vagyok nagyon, de nagyon bátor, Rellonos pedig azért nem, mert nem vagyok olyan, mint ők. Tudod, olyan gonoszak, legalábbis azt mondják, hogy ők olyanok. Igaz, hogy Janey is odajárt és ő mégsem gonosz, de eredetileg a Levitában kezdte. Azért remélem, hogy én Navines leszek, mert akkor együtt lehetek a legjobb barátommal, Araczki Endrével. – mesélek a lánynak. Megint túl sokat járt a szám, pedig nem kellett volna. Látom Biancán, hogy valamin gondolkodik. Szerintem azon, hogy mit is játszunk. Ám ekkor gyorsan megböki a vállam és azt mondja, hogy én vagyok a fogó. Elvigyorodom és futásnak eredek. Arra, amerre ő is megy.
- Mindjárt utolérlek! – nevetek.

Lotte

Lotte beleegyezett a sétába, aminek nagyon örültem. Felálltam én is, és a lány mellé léptem, mert közben ő kicsit előrehaladt. Közel álltam hozzá, kezünk majdnem összeért, de még nem fogtam meg. Lehet, hogy csak udvarias akart lenni, ezért bólintott rá a sétára. Ezt a gondolatot próbáltam elhessegetni, el akartan hitetni magammal, hogy igen is lehet ebből valami. Hirtelen eszembe jutott egy "terv". Kicsit elmosolyodtam, ez mindig bejön.
Ránéztem a mellettem sétáló lányra, aki szintén engem nézett. Szeme csillogott, ami még jobban behálózta a józan eszemet. Abban a pillanatban, ahogy csak egy pillanatra az útra nézett, az a kis hang a fejemben jelzett, hogy talán beszélgetni kellene.
- Későre jár, vissza kellene menni az iskolába, mert azt hiszem olvastam valamit erről a házirendben. -Okos és jól nevelt levitáshoz híven belelapoztam a házirendbe, de nem sokat jegyeztem meg belőle. Annyira azért nem vagyok szorgalmas, és a szabályokat nem szeretem. Nem is nagyon szoktam betartani őket, csak hát első nap megszegni nem biztos, hogy jó. Lesz még baj velem, az évek alatt amit itt töltök, ez biztos.
Az utat, hogy merre menjünk a lányra bízom. Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, és nem akarok még jobban eltévedni.

Eric

Lotte

Lassan sétáltunk. Minek siessek, ha tudom, hogy úgy hamarabb el kell válnunk. Ráérek. Már az sem érdekel, ha nem érek vissza tíz előtt. Majd kimagyarázom valami olyasmivel, hogy még nem volt időm elolvasni a házirendet, és nem tudtam, hogy van ilyen szabály. Elhinnék, hiszen ez az első napom.
Nem zavart, hogy nem beszélünk, és már nem is éreztem kínosnak ezt a csendet. Lassan lépkedtem mellette, közben őt néztem. Nem voltam sokkal magasabb nála, csak pár centivel, amin először egy kicsit meglepődtem. Régen volt olyan, hogy a mellettem álló személy kevesebb, mint tíz centivel volt kisebb nálam.
- Akkor elkísérlek, aztán majd valahogy csak visszajutok a épületbe. -Mosolyodtam el.
Először kicsit meglepett az, hogy a faluban lakik, bár nem tudom miért. Kicsit el is szomorodtam, mert így kevesebbet sétálhatok vele, de ez nem látszott rajtam. Arcomon továbbra is a jellegzetes mosolyom ült, és a lány arcát fürkésztem. Gondolataim aztán arra terelődtek, hogy vajon mit gondolhat az akcentusomról meg a francia szokásaimról. Vagyis nem tudom, hogy csak nálunk szokás e hazakísérni a gyengébbik nem képviselőit, mindenesetre most hazakísérem. El kéne olvasnom egy magyar szokásokról szóló könyvet. Nem, inkább nem fogok. Teljesen jók nekem a francia szokások, azokhoz vagyok szokva.
Elmosolyodok ahogy a lány arcán megjelenik a mosolya. Szinte le sem veszem róla a szemem, ami engem egyelőre nem zavar, és úgy tűnik, hogy a lányt se, mert viszonozza a pillantásaimat és még mosolyog is. A visszaúttal lesznek csak problémák, mert már jó nagy távolságot megtettünk a padtól, nem emlékszem, hogy merre mentünk. De ez most nem is érdekel.

Eric

Gergőcském <3

Szendrődy tanár úr

Biancám <3

A kezdettől fogva szimpatikus volt ez a lány. A szépsége elvarázsolt. De tényleg, gyönyörű, azt hiszem. A haja szép szőkésbarna, kék szemei, pedig mint a tenger. Akár egy tündér. Remélem, nagyon sokat fogok vele találkozni, mert úgy érzem, hogy jó barátok lehetünk. Ekkor Bianca megdicséri a nevemet, mire én az ő mosolyát. És nem is gondolkodtam azon, hogy mondjak neki valami kedveset, ami tényleg furcsa. Hiszen azért magamtól nem jönnek az ilyen dolgok, most meg… Mi van velem?! Ugye nem? Vagy mégis? Nem, az nem lehet, ennyi idősen nem érezhetek ilyet…
 - Nekem pedig a szemeid. Olyanok, mint a tenger. – mosolygok rá egy kicsit félénken, lesütött szemmel. A lábaimmal a földön köröket írok le. És mielőtt ezt kimondtam volna, nem gondolkodtam, ahogy az előbb sem. Ez tényleg csakúgy jön... Komolyan el kell beszélgetnem Vincenttel.
 - Rendben. De előre szólok, hogy az enyém nem valami szép. – biggyesztem le a szájam. Ha Bianca helyébe lennék, akkor tuti, hogy valami szépet akarnék hallgatni az új barátomtól, nem pedig olyat, ahol – szinte – nincs is semmi boldog dolog.  - Ugyanitt, vagy valahol máshol? Mondjuk a tavacskánál, vagy a cukrászdában, esetleg a teaházban? – kérdezem mosolyogva. Elég sok lehetőséget felajánlottam neki, ami nem igen vall rám. Általában ha találkozok valakivel, nem beszélem meg vele, hogy máskor is fussunk össze. Persze itt kivétel Endre, már tudjátok miért. Szóval ez tényleg nagyon furi. És ha már egy fiú meg egy lány elmegy együtt sütizni, akkor az randinak is számíthat nem? Főleg azért, mert én kérdeztem meg a leányzótól, hogy hova is menjünk. Talán rátaláltam életem első és nagy szerelmére? Nos, igen, ez előfordulhat.
 - Óh, na majd megismerem. A bájitaltant biztosan fel fogom venni, mert az fontos tantárgy, nem? Amúgy úgy emlékszem, mintha Janey egyszer már említette volna a nevét, de nem vagyok benne biztos.
Eztán megemlítem neki Endrét.
 - Ő jófiú. – mosolygok rá. – Vagyis nem tudom. Janey azt mondta, hogy neki nem túl szimpatikus, mert a kocsmába jár. De szerintem már nem. Azt hiszem, már van egy barátnője, aki kezdi leszoktatni arról, hogy oda menjen. Pedig az az a hely, ahol megismertük egymást és tényleg jó barátok lettünk, szerintem. De biztos van neki rajtam kívül is haverja, aki annyi idős, mint ő. Talán azzal a fiúval, sokkal több dologról tud beszélni. Na, mindegy. A lényeg, hogy örülök annak, hogy találkoztam vele, különben nem lenne egy barátom se.  – fejem be a kis monológom. Ahh, túl sokat beszélek, pedig nem kéne. Így csak untatom a társamat. Vagy nem biztos. Lehet, örül annak, hogy nyílt vagyok. – És te? Neked vannak már itt barátaid? –
Oké, ez lehet, hogy hülye kérdés volt, hiszen ő már rég itt van és biztos talált már magának olyan embereket, akiket a barátainak nevezhet. Ekkor a lány megböki a vállam és futásnak ered, közben pedig azt mondja, hogy én vagyok a fogó. Elmosolyodom. Ebben a játékban mindig én nyertem, szóval biztos, hogy most sem lesz másképp. Ám az is lehet, hogy a leányzó gyorsabban és jobban fut, mint én. Na, majd kiderül. Ám ekkor Bianca megáll. Mi?! Most feladja? Vagy másik játékot játszunk? Már épp megkérdezném tőle, hogy mi a baj, ám ekkor egy puszit nyom az arcomra, ami jól esett. Először elvörösödöm, majd az arcomon megtapintom azt a helyet, ahol ajkait odanyomta. Ekkor kijelenti, hogy én vagyok a megfelelő. Csak nézek.
 - Tessék? Nem értem... - mondom összevont szemöldökkel. Ekkor áttér még az előző kérdésemre, hogy melyik házba fog kerülni.
 - Majd meglátogatjuk egymást? – kérdezem félénken. Ekkor ránézek az órámra. – Hajaj, nekem haza kéne mennem. Megyünk együtt? Mikor találkozzunk újra?

Délután nem esett a hó, és nem is volt hideg, ezért úgy döntöttem felfedezem Bagolyfalva azon részeit, ahol még nem jártam. Lefordultam egy kis utcán, ami -mint kiderült- a játszótérre vezetett. Először arra gondoltam, hogy visszafordulok. Gondoltam, kinőttem már az ilyenekből. Tekintetemmel azért végigfutottam a játékokon. Jobban megnézve több olyan játék is van, ami tökéletes gyakorlószer lehet nekem. Így inkább bementem. Első utam a mászókához vezetett. Elég magas vagyok, így végig le kellett hajolnom, ezért inkább nem itt kezdtem a gyakorlást. Egy másik mászókát vettem észre, ami háromszög alakú volt, és kötélből volt. A nyitott részen bemásztam a közepébe, felemeltem a kezem, és megfogtam az első fokot, ami a kezem ügyébe került. Így csináltam pár húzódzkodást, ami nem volt nagy kihívás, bár a kabát egy kicsit zavart. Amikor ezzel végeztem elsétáltam a mászófalhoz. Körbenéztem, mielőtt bármit is csináltam volna, mert nem akartam, hogy egy gyerek leutánozzon, és valami baja essen. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem figyelnek, hátrébb léptem, és kicsit nekifutva, kábé másfél méter magason megrúgtam a falat, így elrugaszkodva csináltam egy átfordulást. Éreztem, hogy nem volt tökéletes, és mivel ilyen téren maximalista vagyok, ez nem tetszett. Még egyszer nekifutottam, és újból megcsináltam a mozdulatot. Ez már jobb volt. Elsétáltam egy nagy üres térre, ahol ugrásokat, rúgásokat és pörgéseket tudtam gyakorolni, anélkül, hogy bárkinek kirúgtam volna a fogát. Mindegyik mozdulatot többször megcsináltam. Még csak egy hete jöttem el, de máris kezdek kijönni a gyakorlatból. Többet kellene edzenem...
Ezekkel a gondolatokkal indultam el a pad felé, hogy egy kicsit kipihenjem magam, mielőtt újabb mozdulatokat csinálok.

Eric

Ma kifejezetten meleg volt, ahhoz képest, hogy nemrég még esett a hó. Késő délután úgy döntöttem, hogy lemegyek egy kicsit Bagolyfalvára nézelődni, végtére is ha itt fogok tanulni az elkövetkezendő években, nem ártana egy kicsit ismernem a falut.
Elindultam találomra egy úton, úgy sem tudom, mi merre van. Tájékozódni már kiskorom óta jól tudok, szóval egyáltalán nem féltem, hogy nem találok vissza. Hamarosan elérkeztem egy játszótérhez. Nem is tudtam, hogy a varázslóknak is vannak játszótereik. Gyerekkoromban apu gyakran vitt ki játszani, de mióta Magyarországon élek, nem igen volt alkalmam rá. Egy ideig vívódtam magamban, mondván, hogy öreg vagyok én már ehhez, de végül győzött a gyermeki énem, és elsétáltam egészen a bejáratig.
Mielőtt beléptem volna, megpillantottam egy fiút, aki valami edzésfélét csinálhatott, aztán elsétált egy padhoz, és leült. Haboztam egy kicsit, de végül is beléptem a kis kapun, és megindultam felé. Ahogy egyre közelebb értem, ki tudtam venni, hogy a fiú nagyjából velem egykorú lehet.
- Szia - köszöntem, mikor végül is odaértem hozzá. - Maia vagyok. Maia Norwood. De szólíts csak Miának, vagy ahogy tetszik.
Úgy gondoltam, ha már ismeretlenül odamegyek hozzá, legalább illene bemutatkozom.
- A Bagolykő mágustanodában vagyok gólya, és gondolom te is oda jársz, ugye? - csevegtem úgy, mintha csak ismernénk egymást. Nem tudtam csendben maradni, mint mindig, ha jókedvem van, most is folyamatosan beszélnem kellett. Kíváncsian vártam a fiú válaszát, miközben leültem mellé.
- Ugye nem gond, hogy ideültem? - kérdeztem, hiszen utálom, ha valakinek a terhére vagyok.

Maia

Nem fáradtam el kifejezetten, de jól esett csak ülni. Egy pillanatra elfeküdtem a padon, de hamar felültem. Hideg volt, és mivel sapka hiányban szenvedek, nem volt kedvem megfagyni. Összekócoltam a hajam, mert a gyakorlatok után mindig hülyén áll. Így olyan hatást kelt, mintha most keltem volna.
Nem kellett sokat várnom, egy lány ült le mellém, és mutatkozott be. Először kicsit meglepődtem, aztán elmosolyodtam.
- Salut! -Használtam a szokásos francia köszönést. -Eric Marius Chabot vagyok. Inkább Eric, de bárhogy hívhatsz. -Mutatkoztam be én is. Nevemet teljesen francia kiejtéssel mondtam, remélem azért értette. A bemutatkozásom többi részén is érződött az akcentus, de azon már nem annyira.
- Én is a Bagolykőbe járok, és szintén gólya vagyok. Pár napja jöttem. -Válaszoltam. Szimpatikus volt a lány. Jókedve volt, és nem törődött azzal, hogy nem ismer, úgy beszélt, mintha régi ismerősök lennénk. Én sem zavartattam magam, nem törődtem azzal, hogy nem ismerem, úgy kezeltem, mint egy barátot. Kérdésére elmosolyodtam.
- Egyáltalán nem baj! -Mosolyogtam rá. Bár még akartam edzeni, úgy gondoltam, hogy inkább ismerkedek. Edzeni bármikor tudok, de nem mindig van alkalmam barátkozni. Mellesleg minimum öt évet itt fogok tölteni, és lehet, hogy jó kondiban leszek, de magányosan unalmas az élet.
- Hogyhogy erre jártál? -Kérdeztem most én a lánytól.

Eric

- Te francia származású vagy, nem? - kérdeztem, mikor Eric bemutatkozott és elmondta, hogy ő is Bagolykőre jár. Azonnal felismerem az akcentust, lévén, hogy félig én is külföldi vagyok, bár nem francia, de azért könnyen felismerem a külföldieket.
- Egyébként melyik házba jársz? - fordultam felé. Elsőre levitásnak néztem, de inkább nem akartam hülyeséget mondani, így inkább kivártam, amíg válaszolt. Magamban megállapítottam, hogy én vagyok a világon a leggyávább ember. Még azt sem merem megkérdezni egy diáktól, hogy melyik házba jár. Na mindegy, majd megpróbálok változtatni ezen.
- Akkor jó. Tudod nem szeretem, ha másoknak a terhére vagyok. - mosolyogva fordultam felé ismét. Most már nyugodtan beszélhettem, végre elmúlt az a furcsa érzésem, hogy nem akar látni, hanem inkább egyedül lenne, mint velem. Mindig ilyesféle érzéseim vannak, ha egy ismeretlennel találkozom. Megint a gyávaság jele. Komolyan változnom kellene...
- Gondoltam lejövök egy kicsit a faluba körülnézni, végül is ha Bagolykőn fogok tanulni az elkövetkezendő években, akkor jó, ha ismerem a falut - magyaráztam lelkesen. - És te? Jól láttam, hogy edzettél?
Komolyan kíváncsi voltam. Én sosem voltam egy sportos alkat, de ez nem jelenti azt, hogy nem érdekel a sportolás, csupán én nem szeretem csinálni.

Maia

Nem tudom, hogy az akcentusomból vagy a nevemből következtetett ilyen gyorsan a származásomra, de egyből eltalálta.
- Igen, francia vagyok! -Mondtam egy mosoly kíséretében. Ezek után sem állt be kínos csend, a lány egyből beszélgetni kezdett. Örültem ennek. -Te is külföldi vagy? -kérdeztem, mert a nevéből arra következtettem, hogy talán angol. Legalábbis így hangzott, de lehet, hogy tévedek.
- Levitás lettem. -Feleltem a kérdésére. -Te melyikbe jársz? -Kérdeztem meg én is. A levitát egyből kilőttem, mert ha oda járna, már találkoztam volna vele még ezalatt a pár nap alatt is. Bár ki tudja, lehet csak mindig elkerültük egymást. Megnyugtattam, hogy nincs a terhemre, aminek hallatán érezhetően megkönnyebbült. Elmosolyodtam, ezzel is jelezve, hogy felfogtam, amit mondott. A kérdésemre kapott válasz hallatán bólintottam.
- Én is ilyen céllal indultam el. Csak aztán kijutottam ide, és gondoltam edzek egy kicsit. Régen capoeiráztam, az akkor tanultakból csináltam pár mozdulatot. -Mondtam el röviden. Ha a capoeiráról van szó képes vagyok órákon át beszélni, de nem akartam untatni a lányt. Ha érdekli valami, és megkérdezi, akkor arra szívesen válaszol, de azért nem csak én akarok majd beszélni. Ilyenkor mindig eszembe jutnak az első edzéseim, amikor vagy engem rúgtak meg, vagy én törtem el valaki ujját. Jó esetben csak az ujját. Azóta sokat fejlődtem, már kicsi az esély, hogy megsebezek valakit.
- Te sportolsz valamit?
 

Eric

Amikor kiderült, hogy a fiú tényleg francia, elmosolyodtam. Örültem, hogy helyes volt a feltételezésem. Ha nem lett volna az, rendesen beégtem volna, de szerencsére nem így történt.
- Igen, apukám külföldi - magyaráztam, mikor rákérdezett. - Félig angol, félig ír. Kiskoromban Dublinban éltem. Anyukám viszont magyar.
Nem tudtam, mennyit mondjak el neki. Igazán nem akartam untatni, az élettörténetem pedig enyhén szólva zűrös, a külföldi részei pedig különösen.
- Navinés vagyok - feleltem vidáman. Eltaláltam a fiú házát is, de ezt inkább nem említettem meg neki. Amióta itt vagyok, a levitába járókat kedvesnek ismertem meg, de végül is örülök, hogy a navinébe osztottak be. Valahogy otthon érzem magam. Mindenesetre jó más házak diákjait is megismerni.
- Hogy mit sportoltál? - kérdeztem vissza elkerekedett szemmel. Még életemben nem hallottam arról, amit a fiú említett, de nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mi az. Engem minden érdekel, amiről a legtöbb ember még csak nem is hallott.
- Nem, én csak nézni szeretem - feleltem megvonva a vállam, mikor Eric rákérdezett, hogy sportolok e. - Bár kisebb koromban táncoltam egy pár évig, de hamar abbahagytam.- Tettem gyorsan hozzá.

Zsolti

*A mai délután is úgy telt, ahogy szokott, igazából már nagyon várta, hogy vége legyen a mai napnak. Nem túl sokat tanult ma, valamiért nem ment. Nem minden nap sikeredik egyformán, úgyhogy ma kora délután elindult a faluba, hogy egy kicsit kiszellőztesse az agyát. Amióta itt van nem történt túlzottan sok minden vele, persze azt leszámítva, hogy új dolgokat próbál ki. Már olyan tárgyakat is tanul, amire a mugli világban rá sem nézett volna. Teljesen újdonság, hogy sportol, amire azelőtt sosem lehetett rávenni. Ha így folytatja év végére már lila haja lesz, és jelezni fog a fémdetektor, ha elmegy mellette. Persze nincsenek ilyen irányultságú tervei, de ha már a változás heteit éljük, akkor miért is ne?
A faluban vett egy pohár meleg teát elvitelre, és nekiindult a játszótérnek. Nem volt nagy kedve menni ebben a hideg, sáros időben, mert nem is nagyon volt megfelelő csizmája hozzá, így mire elérte úti célját, már teljesen átázott a cipője. Már megígérte a kviddicses társának, Zsoltinak, hogy találkoznak, emiatt nem mondta le a találkozót. A könyvtárban talált néhány érdekes könyvet, ahol stratégiákról volt szó, azokat is a hóna alatt cipeli, majd- egy bűbáj elmormogása után- száraz hintára telepszik, és várakozó álláspontra helyezkedik, miközben bele-bele kortyol a meleg teába.*

Adria

Bogolyfalván bolyongtam ezen a délutánon. A játszótér fele indultam, ahol Adri ával beszéltünk meg találkozót. Kisgyermekkorom óta nem voltam játszótéren. Nem is szerettem,a mugli játszóterek unalmasabbnál unalmasabb játékok nem kötötték le a figyelmem. Mire megismerkedtem a varásvilággal, a mágikus játszóterekkel már rég kinőttem a játszótérre járós, gondtalan énem. A véleményem a játszóterekről nem változott. Soha nem akartam játszótérre menni, majd esetleg ha a kisgyermekem megkér, hogy "Apa kérlek vigyél le a játszótérre, biztosan elvittem volna. De kivételek vannak, főleg akkor ha egy Adriához hasonló lánnyal találkozol a játszótéren. Ami a ráadás, hogy csapattársak is vagyunk akkor fontos a kölcsönös bizalom, meg, hogy úgy ismerjük egymás gondolatait, mint a saját tenyerünket. Rengeteg kérdés villadzódott az agyamban, amiket úgy gondoltam, hogy muszáj megkérdeznem. Az első kviddics meccsem lesz egész életemben. Nagyon izgulok, van egy naptáram, amin megvannak számozva a napok a meccsig, minden éjfélkor kihúzódik egy szám. Merre lehet a játszótér? Valahol a tér közelében, 5 perc keresgélés,  nézelődés után megpillantottam úti célom. Talán Adriát láttam egy padra leülve odasétáltam, majd köszöntem neki. De a szomorú igazság mellbevágott: nem Adria volt, hanem egy korosodó néni, bár ez hátulról nem láttam. Ekkor végre megláttam Adriát, immár szemből, odasétáltam a hintához, Adriához, és a könyveihez.
-Szia Adria! Hogy vagy? Látom hoztál hasznos könyveket, előre is kösz a segítséget.

Zsolti


* Várakozván elkezdi lapozgatni az egyik kviddicsről szóló könyvet. A zöld borítós, sok ábrával tarkított mű nem köti le túlzottan a figyelmét, igazából sok mindent nem is ért belőle, így morcosan vissza is suvasztja a táskájába a többi dolga mellé. Most is ott van nála a füzete, amibe a tantárgyait írta át, és rendszerezte színekkel a bennük fellelhető összes fontos információt. Tétován lök egyet magán a hintán, nem nagyon, mert a vállát húzza a szütyője, így nincs kedve még egyet huppanni is. Fejét az ég felé fordítja, és nagy szemekkel mered rá. Itt, varázsföldön valahogy még az ég is más, noha erre nem talál magyarázatot. Ez lehet a honvágy. A hegyek itt is megvannak, mint a Pilisben, de a családja nincs mellette. Összeszorítja a szemét, és egy kicsit megrázza a fejét. Nem, majd haza fog menni, most nem nyavalyoghat, erősnek kell maradnia. Egy újabb nagy kortyot iszik a teából, ami már egyre kevésbé forróbb. Szétnéz a játszótéren, ami most elég kihalt. Az anyukák nem hozzák ki ilyen időben a gyerekeiket, ami lássuk be, nem is csoda. A varázsvilágban könnyebb tisztítani a dolgokat, de akkor sem jó a sárban dögönyözni, mint a disznajok.
Pár perc múlva feltűnik Zsolt is, úgyhogy előveszi a két könyvet, és az ölébe teszi, ezáltal elég érdekes pozitúrát felvéve a hintán, mivel a tea még mindig ott van a kezében.*
- Szia, huuh… igen. Megvan, nem fogom kiborítani, ha minden igaz. *Mondja, szinte gépies hangon, majd meglepődve magyarázza tovább.* - Segíteni? Az túlzás, csak hoztam pár könyvet. * Ha rajta múlna a csapat taktikája, valószínűleg úgy veszítenének, mint a pinty. A ráeső részt így sem fogja annyira bravúrozva végrehajtani, mint sejtette, de teher alatt nő a pálma, csak kikupálódik valahogy.* - Itt van ez a két könyv, érdekesnek tűnnek. Te olvastad már valamelyiket? *Folytatja, miközben újabbat lök magán a hintával, ami hibás döntésnek bizonyult, mert egy kevés tea a kabátján landolt.* - Na, szééép. * Morgolódik magában, a fiúra immár nem is figyelve. Előveszi a táskájából a libanoni cédrusból készült pálcáját, és a foltra irányítván kimondja Suvickus bűbájt, mire a folt eltűnik. Ha a varázslóknál lenne tévé, biztos ez lenne a szlogen: Suvickus, és a kosz eltűnik. Nem ám tiksz tájd, meg venis, az mind kamu.*

Adria

Adria rengeteg könyvet hozott magával. Csak ámultam rajta, nem kellett volna hiszen, csak szerettem volna megismerni, elvégre tudnom kell, hogy ki van velem, hogy ki fele nem szabad gurkót küldeni. Jó-jó rajta lessz a talár, de akkor sem biztos, hogy olyan gyorsan fogok jó, sőt minél jobb döntéseket hozni. Remélem nem fogok még véletlenül megölni valakit, vagy ha mégis akkor nem a csapattársamat. Milyen égő lenne...Már látom magam előtt az Edictum cimlapját: kezdő ölte meg saját csapattársát, vagy tökéletes debütálás, az ellenfél számára.
-Nem, még nem olvastam egyik  könyvet sem. Könyvtáriak? Hasznosnak tűnnek.
Kezembe vettem az egyik könyvet, belelapoztam. Ez a kötet a legkülönbözőbb cselekről, híres játékosokról, és a világkupadöntő sztárjairól szólt.
Ahogy Adria kicsit meglökte a hintát kiborult a teája a kabátjára. Ekkor kivettem a kezéből a könyveket, megfogtam, és láttam ahogy előveszi pálcáját.
-Jól vagy? Nem égetted meg magad?
Figyeltem, ahogy előveszi a táskájából a pálcáját, és kimondja a Suvickus bűbájt. Egyszer hallottam róla, de még soha nem láttam élesben a használatát.
-Jól működik ez a kis bűbáj.
Még mindig tátott szájjal csodálkoztam mikre nem képes a varázslat. Mikor még sejtésem sem volt a varászvilág létezéséről bele se mertem gondolni, miket kell csinálni egy ruhával, hogy visszanyerje eredeti formáját, de így rengeteg időt meg tudunk spórolni, és erőlködést.

Zsolti

* Otthon is rengeteg könyvet olvasott mindenféléről, bár főleg az ifjúsági regények, meg a tudományos kötetek nyerték el a tetszését. Az utóbbit persze nem túlzottan magas szinten, nem tudományos zseni, de azért jó adottságai vannak, amit magán tanár, meg egy adag szorgalom segítségével könnyedén magas szintre lehetne fejleszteni. Ez még a jövő zenéje, nem szerették volna s szülei, ha annyi felé figyel, mert nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a mugli iskola mellett a varázslás alapjait is lefektessék. Így történhetett meg, hogy bár nem sportos, alapműveltségből közelebbi kapcsolatot kellett kialakítania a seprűvel, ami abban merült ki, hogy megtanult nem leesni róla, kanyarodni vele, meg dobáltak valami labdát. Nem kvaffot, csak egy gumi vacakot, de a célra tökéletesen megfelelt. Lehet, hogy ha baseballozni tanították volna, mert valami trendi amcsi család lennének, akkor ő lenne a terelő, és a fiú a hajtó? Ez már nem tudják meg.*
- Igen, ott kerestem ki őket. A többi csak arról szólt, hogy hogyan ne essük le a seprűről, azok uncsik. Elvégre, ha valaki már itt van, legalább megül a járgányon, nem? * Kérdezi némi morgással a hangjában. Szereti a könyveket, de azt pont nem onnan kéne elsajátítani, hogy hogyan ne zúgjunk le a seprűről. Az tömény gyakorlás, sokat kínozták vele a szülei, mire úgy megy neki, mint ahogy a mostani meccsen látni fogja a tisztelt nagyérdemű.
Egészen meglepődött attól, ahogy a fiú reagált a teás intermezzóra, hiszen egy deci sem ömlött rá a langyos teából. Nem kell őt félteni, nincs cukorból. Nem véletlenül nem mondja el senkinek, hogy szívbeteg, a mugli iskolájában mindenki tudta, és persze, hogy semmit nem csinálhatott, mert jajj, a szíve. Pedig nem beteg, azért issza azokat a borzalmas löttyöket, hogy ne legyen az.* - Jól, persze. Ez a dolga. * Válaszolja elkerekedett szemekkel. Nem is érti, hogy miért lepődött meg ennyire a fiú. Hacsaak, neem?* - Te mugli származású vagy? * Teszi föl lényegre törően a kérdést, minden érzelem nélkül a hangjában.* - Tanultam a mugliknál.  

Adria

-Főleg ha a kviddicscsapatban játékos.
Elmosolyodtam a tréfán. Eltudom képzelni milyen unalmas lehet egész könyveken át azt olvasni, hogyan kell megülni a seprűn. Legalább annyira unalmas, mint az iskolai órák. Mikor Markovits belekezd a végeláthatatlan óráikon hogyan kell megmaradni a seprűn, ráadásul három órán keresztül. Azok voltak a legunalmasabb órák ebben az évben, egyszer még el is aludtam. A padtársam ébresztett fel. Akkor majd én is kifogom kölcsönözni ezeket a könyveket, hasznosnak tűnnek. Vajon Adria is olyan könyvmoly, mint én?
-Adria, te is könyvmoly vagy, mint én? Ha van egy kis szabadidőm olvasok, és ha nem olvasok akkor is olvasok.
Nevetni kezdtem, és azt hiszem Adriának is tetszett. Remélem nem üldözöm el magamtól, ha ilyeneket mondok magamról. Nem hiszem,hogy ez ilyen rossz lenne. A tanárok arra ösztönöznek, hogy olvassunk sokat, de ha megfogadjuk a tanácsaikat, akkor a szülők vannak kiakadva, hogy minden percben olvasunk, nem foglalkozunk semmivel, csak az olvasással. Ekkor jött egy kérdés amire igazán nem számítottam.
-Nem, vagyis igen, szóval félig. Apukám varázsló volt, és anyukám is. De a szüleim nem árulták el, csak azután, hogy megkaptam a levelet a Bagolykőtől, hogy varázsló vagyok. Gondolni sem mertem, hogy léteznek varázslók. Végig mugliként neveltek, de most itt vagyok.
A mugliknál tanult, mint én. Akkor bizonyára rengeteg közös érdkelődési körünk van, ami más varázslónépeknél teljesen szokatlan.
-Szóval, akkor te is teljesen varázsló vagy. Igaz?

Zsolti

* Bólogatni kezd a fiú kijelentésére. Nagyon is ciki, ha azt sem tudja, hogy a seprű melyik oldalára kéne ülnie, hogy ha kviddicsezik. A kezedet fel kell törnie a seprű, meg akár a hátsódat is, ha régi, rossz párnázó bűbájjal ellátott seprűn edzel. Adrinak volt pár kellemetlen napja az üléssel, amikor 12 évesen először tukmálták rá egy seprűre, és nem is nagyon engedték el onnan órákig. Akkor azt hitte, hogy egy életre megutálja, és soha, de soha nem fog még egyszer ráülni a járgányra. Ehhez képest, itt van 14 évesen, és önként, dalolva jelentkezett a kviddics csapatba.
A fiú meglepő kérdést szegez a lányhoz, aki egy pillanatra csodálkozik csak el, majd rögtön a táskája felé néz, hogy vajon beláthatott-e a srác. Ott van még egy könyv, meg a füzete, amiben mugli módra átírja azt, amit az órákon pergamenre kell róni. Nem szereti ezt a fajta írást. *
- Szeretek olvasni… a könyvmoly olyan… elcsépelt kifejezés. Te miket szoktál olvasni? *Kérdezi érdeklődve. Ez volt az első olyan dolog, ami komolyan felkeltette az érdeklődését a fiú kapcsán. Ő maga főleg tudományos, kémiai és fizikai könyveket szokott bújni, meglepődne, ha a srác is pont ezeket preferálná.
Érdeklődve hallgatja a fiú meséjét a családjáról meg a származásáról. Az után, hogy kimondja, hogy félig, és utána közli, hogy ő bizony mindkét ágon varázsló szülőkkel rendelkezik, összehúzza a szemét.* - Tehát, akkor teljesen az vagy. Ha félig lennél, akkor az egyik szülőd mugli volna. * Javítja ki a fiú elméletét, majd hozzáteszi.* - Vagy rosszul értem? * Tudja, hogy nincs így, tökéletesen felfogta, amiket Zsolti mondott, de nem akart bunkó lenni. Az anyukája sokszor mondta, hogy legyen kedvesebb, meg az emberek nem szeretik, ha mindig kijavítja őket. De ha egyszer nem mondanak valamit helyesen? Akkor mit tegyen ez a szegény lány? * - Igen, én is teljesen az vagyok. * Az anyukája szülei ugyan muglik voltak, de egy varázsló meg egy varázsló, osztva kettővel, az pontosan egy egész, úgyhogy ő biza teljes mértékben varázslónak született. * - Nem szeretem a muglikat… * Mondja a száját elhúzva, miközben lök egyet a hintával magán.* - Neked könnyű volt, mert nem tudtad, hogy van erőd… * Neki egyszerre kellett megtanulnia a varázsló hagyományokat, ezzel párhuzamosan pedig teljesen meg kellett tanulnia mugliként létezni. Szenvedett attól, hogy nem aknázhatta ki a képességeit a gonosz osztálytársaival szemben, noha teljes mértékben tudatában volt annak, az utolsó néhány évben pedig már egész jól tudta irányítani is azt.* - Tulajdonképpen, miért nem mondták el neked, hogy varázslónak születtél?