Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

A telefonom számomra kellemes dallammal jelzi, hogy hat óra, és megfordíthatom a nyitva táblát a boltom ajtaján. Mindezt szokatlanul lelkesen teszem, majd ma már sokadjára a bolt hátsó részébe sietek, hogy elvégezzem az utolsó simításokat, mielőtt Martin megérkezik. Persze én meg az idő nem vagyunk a legjobb barátok, de azt hiszem sikerül nagyjából mindent elrendezni.
Kiválasztottam pár képet, nem mindent, csak a „jobbakat”. Berakva közéjük a korábbit a naplementéről, ami annyira tetszett neki.  Mondjuk a kedvenceim nincsenek itt, mert sehogy sem tudtam volna őket a lakásomról idehozni, szóval azokat majd máskor nézi meg... Ha... Megrázom a fejem, mert nem ilyesmin kéne gondolkodnom. Viszont akaratlanul is eszembe jut a péntek este, hogy hazakísért és hogy egy puszival búcsúztam. Meg is érintem az ajkaimat újra, azon tűnődve, hogy vajon ő mit gondolhat most, és hogy ha idejön, megtehetem-e újra?
Hosszas habozás után visszafordítom Kyuhyun portréját. A többieket levettem és letakartam egy ponyvával, a francnak kell, hogy nekiálljanak kommentálni bármit is. De Kyuhyun más. Ő nem fog zavarni. Még amiatt sem zsörtölődött soha, hogy nem fejeztem be. Nem tudtam, vagy inkább csak nem akartam. Mindenesetre felakasztom, és ahogy rám mosolyog meg kacsint, felnevetek. Aztán csak lehunyja a szemeit, mintha aludna. Legyintek és hagyom. Jó ez így. A többi kép inkább különböző tájakat ábrázol. Egy erdőt, ami felett az égbolt úgy változik, ahogy a napszak odakint. Most még világos van rajta, de ha Martin marad beszélgetni, akkor majd éjszakára vált. Egy másikon Jeju egyik vízesése a Cheonjiyeon, az egyik kedvencem, a víz hangtalanul zubog alá, a környező fák leveit meg-meglibbenti a szellő. Az ég kék s csak időnként suhan át rajta egy bárányfelhő. Van még jó pár különböző naplemente és egy pár holdas kép is. Meg egy virágos rét, aminek a színeiből valószínűleg egyértelmű, hogy képzeletből festettem, hiszen a virágok szára nem zöld, hanem kék meg lila, az ég zöld, a felhők citromsárgák, a nap halvány rózsaszínben süt. Ezen a képen csak a tarka pillangók mozognak, ahogy egyik virágról a másikra szállnak. Nem tudom hány lepke van rajta, de sok, hónapokon át, mindennap festettem rá egyet. Van amelyik kevésbé fürge, és lelkes, s bizony akad kettő-három, ami kifejezetten lomha, mintha sérült lenne a szárnyuk. Az utolsó a kép közepén egy virágon ül, megdermedve. Ez történik, ha az ember elveszti a varázserejét. Talán önmagam kínzása volt ez a kép, mégis a színei olyan vidámak, s még az az utoljára festett pillangó is, gyönyörű rajta. Néha az az érzésem, hogy igazi, aztán rájövök, hogy nem az.
Még a kanapé mellett felállítok egy asztalt, leterítem egy terítővel, megterítek és azon tűnődöm, hogy nem kellett volna-e vennem valami virágot? A telefonom közben jelez, hogy fogy az időm, és át kéne öltöznöm, hogy ne a festékfoltos farmer-póló kombiban várjam Martint, de egyelőre csak szundira rakom.
- Gyertya! – jut eszembe hirtelen és az állványon kirakott képek mögé sietek, a rengeteg polchoz, amiken mindenféle sorakozik, hogy majd egyszer a boltba is kikerüljenek. Valahol hátul találok is egy tömzsibb gyertyát, ezzel sietek vissza, és teszem le az asztalra, az állam vakargatva, hiszen nincs nálam semmit, amivel meggyújthatnám. – Eh... szándék a fontos – legyintek aztán Kyuhyunra pillantok, megkérdezem, mit gondol. Épp csak kinyitja az egyik szemét, hogy aztán közölje, ne aggódjak, minden tökéletesen néz ki. Tudom, hogy elfogult, de azért örülök neki. Hiába az ember mindig számíthat a legjobb barátjára. Még ha csak egy félkész kép formájában is. – Oké... akkor zuhany és tiszta ruha...
Felkapom a kanapéról a gönceimet és a raktárban lévő fürdőszobába zárkózom. A telefonom szerint tíz percem van hétig. Talán... ha nem jön előbb, akkor elkészülhetek... Talán. Ledobom magamról a koszos ruhákat és kinyitom a zuhanyzóban a csapot, hogy letusoljak mielőtt megérkezik a férfi, akire várok. Igyekszem, de a telefonom ismét felcsendül az ébresztő, jelezve, hogy már csak 5 percem van. Morcos leszek, de lemosom magamról a szappant, és elzárom a csapot. Majd amilyen gyorsan csak tudok megtörölközöm, és kinyomom a telefont. Két perc. Nem leszek kész. Sőt, lehet már kint ácsorog. Belebújok a tiszta ruhákba, közben elkezdem mosni a fogaimat. Aztán ahogy a tükörben nézegetem magam, eszembe jut, hogy az első beszélgetéseinkkor nem volt elragadtatva a nyelvemben lévő piercingtől. Kinyújtom a nyelvem, nézegetem egy ideig, aztán lépéseket hallok kintről és hirtelen döntök. Letekerem a kis golyót a piercingről és kiveszem azt. Beteszem őket a szerkénybe, közben meg próbálom szokni, hogy nincs a számban. Pedig rettentően fura. Még befújom magam a kedvenc parfümömmel, aztán az ujjaimmal átfésülöm vizes tincseimet. Jól van. Ez van. Ezt kapja. Többre ma nem futja.
Begombolom a nadrágomat, a telefont a farzsebembe süllyesztem, aztán az ingem gombolva lépdelek az ajtóhoz. Veszek még egy nagy levegőt, aztán némi izgalommal, de vidáman, az utolsó gombokkal szórakozva lépek be a raktáramba. Vajon jól hallottam? Tényleg itt van?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

A harapásnyomok gyógyulófélben voltak, mivel az elsőhöz képest kevésbé csúnya sebet hagytak az alkaromon. Sajnáltam, mert számomra magától értetődő volt, hogy a legújabb találkozásunk során újból meg fog kérni arra, hogy ihasson belőlem. Féltem az érzéstől, de úgy gondoltam, hogy ha ezentúl majd sűrű időközönként történik mindez, akkor előbb-utóbb eltompul a fájdalom, és csak a jó oldalát fogom látni ennek. Azt, ami kifejezi sajátos összetartozásunkat, ezen felül pedig eltölt valamiféle izgalommal. Magamnak se tudtam teljesen megmagyarázni, hogy miért tettem mindezt, de úgy tűnt, Min Jong előtt nem kellett beszélnem az okokról. Hagytam, hogy törődjön csak a maga szükségleteivel, és rettegtem attól az esetleges kérdéstől, hogy mégis miért egyezek bele az ivásba, miért asszisztálok a vágyai teljesítéséhez. Nem az ismertségünk tette, ahhoz túl keveset tudtam róla. Viszont annál többet éreztem, amikor vele voltam.
Idő volt. Úton kellett volna lennem. Ehelyett a tükör előtt állva néztem farkasszemet önmagammal. Mire mondtam igent? Mi fog történni? Lehet, hogy csak túlreagálom? – kérdések kavarogtam a fejemben, megfűszerezve találkozásaink félreérthető és félreérthetetlen emlékképeivel. Élénken éltek bennem, ahányszor csak lehunytam a szemem. A gyomrom kavargott, hányingerem lett. Remegtem, arcom elsápadt. A nevét ismételgettem magamban, aztán Tobiasét. Mintha megidézhettem volna bármelyiküket is. Utóbbinak megírtam, hogy ma egyedül szeretnék lenni. Lelkiekben a holnapra kellett volna készülnöm. Jön a hétfő. Kivasaltam a ruhám, persze mágikusan, pálcaintésekkel. Ilyenekre még én sem pazarlom az időm. A székre volt kikészítve, míg egy világoskék inget ezúttal az este alkalmából öltöttem magamra. A könyvespolcomhoz akartam rohanni, hogy beleolvassak a félvámpírokról szóló könyvembe, amit majd jó lesz eldugnom előle, mert máskülönben hülyének fog nézni miatta. Nem mintha ne tudtam volna fejből, hogy miről szóltak a fejezetek. Hetek óta szinte csak ezt forgattam a kezemben.  Megigazítottam a hajam, de nem vittem túlzásba. Egy raktárba készültem, ezzel nyugtattam magam. Nem számítottam semmilyen meglepetésre sem. Ezúttal úgy döntöttem, hogy a késő délutáni fürdőzésem után nem fújom be magam semmivel. Szerettem volna, ha engem érez, és nem valami drága parfümöt. Nem voltam izzadt, sem büdös, egyszerűen csak a jellegzetes, minden embernek egyedi illat volt az, amit szerintem a legtöbbre értékelt volna, miközben újra megkíván. De hogy randira mentem-e, vagy csak a festményei megcsodálására, esetleg valami sokkal többre, azt nem tudtam, és nem is teljesen akartam elképzelni, mert a szívem egyre csak hevesebben kezdett el kalapálni, ha mégis így tettem.
Sietősen a bolthoz értem. A zárva tábla nem rémített meg, ugyanis fel voltam rá készülve. Még nem volt teljesen hét óra, de jobbnak láttam belépni. Hátulról, a raktár felől hangokat hallottam. Talán túl korán érkeztem, és még várnom kellett volna… Léptei sietősek voltak, mint aki folyamatosan pakolászott valamit. Még az is lehet, hogy elfelejtette az érkezésemet, és az utolsó pillanatban készült a fogadásomra. Megforgattam a szemem, és jobb híján elfoglaltam magam a sorok között sétálgatva, végezve egy összehasonlítást, hogy a legutóbbi látogatásom óta változott-e valami. Az első találkozásainkra gondoltam, meg arra, hogy vajon amikor diák voltam a kastélyban, mi állt az üzlet helyén, milyen bolt működött itt korábban, mielőtt ideérkezett volna. Még arra sem emlékszem már… Annyira nem érdekelt. És most mégis itt voltam. Felidéztem azt is, hogy melyikünk hol állt, ha a pult felé néztem, és elképzeltem őt a festményével, amit majdnem nekem vágott. Ezekre az emlékekre kénytelen voltam elmosolyodni. Be kellett látnom, hogy amióta csak megismertem, rengeteg színes emlékem kötődött hozzá. Olyan… ártatlan volt, és kedves. És mégis, ijesztő ez az egész. Nem tudtam rá annyira haragudni, amennyire először szerettem volna. Furcsa.
- Sokáig váratsz még idekinn? – csóváltam meg a fejem, miközben elhúztam a számat. Az órámra néztem, talán kicsivel több időt is hagytam neki, mint terveztem, de illett végre jelt adnom az érkezésemről. Bekopogtam, majd némi habozás után lenyomtam a kilincset, pont mikor ő is visszaért a helyiségbe. Vizes hajjal, de elegánsan kiöltözve. Nem aprózta el… Rögtön a fejére is böktem, amíg a homlokom ráncoltam, aztán gépiesen átnyújtottam neki a kezemben szorongatott, drágább évjáratú vörösbort. Célzás. – Végre bejöhetek ide – nevettem el a dolgot, ahogy türelmetlenül végigpásztáztam a meglehetősen romantikusan berendezett helyiségen, mintha csak megadtam volna a kezdőszót a tárlatvezetésre. Mondjuk lehet, hogy más jobban érdekelt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Amikor kilépek a raktári fürdőszobámból, pont akkor bukkan fel Martin is a bolt felől. Elmosolyodom, ha még csak most ért ide, akkor nincs gond. Bár aztán eszembe jut, hogy simán lehet, hogy csak nem jött rögtön be ide, de mindegy.
- Szia! – köszönök neki mosolyogva, aztán követem a pillantását a hajamra, ami  – Zuhanyoztam – közlöm nemes egyszerűséggel, miközben begombolom az utolsó gombot is a mellkasomon. Nincs kedvem nyakig gombolkozni, amúgy is vacsorázni fogunk vagy mi.
- Ah... Igazából bejöhettél volna korábban is... bár általában nem így néz ki... – felelem még mindig mosolyogva, közben pedig elveszem tőle a bort, egy halk köszönöm mellett. Egy rövid pillanatig gondolkodom, hogy mit csináljak vele, aztán lerakom az asztalra, majd egy másik ajtót nyitok ki, hogy az apró konyhában lévő szekrényben nézzek szét, hogy van-e boros poharam. – Át kellett kicsit rendeznem, hogy elférjenek az állványok – magyarázom, miközben kinyitok egy szerkényt, hátha ott van borospohár. Természetesen nincs. Miért is lenne a munkahelyemen ilyesmi? De két tiszta pohár még akad, így azokat lekapom majd az asztalra teszem a bor mellé. – Boros poharam nincs, de ezeket átváltoztathatnád – nézek rá segélykérőn, aztán persze ki is kell majd nyitnia az üveget, ha inni akar. Most szerepelek le, mint házi gazda. De na. Én vizet szoktam inni, meg kávét ha itt vagyok, nem bort. Nem is lenne jó, ha részegen mászkálnék fel-alá a boltomban. Azért remélem elnézi ezt nekem.
Kicsit zavarban vagyok, nem merem a péntek estét felhozni, de azért furcsa, hogy itt van, mégis nagy köztünk a távolság. Talán ha leülünk enni akkor jobb lesz, lévén, a kanapém az egyetlen ülő alkalmatosság. Persze ülhetnénk a földön is, meg van a polcokon temérdek doboz, de azok maradhatnának ott, ahol vannak. Még az is lehet, hogy a kanapé is túl nagy, de mindegy. Mielőtt még kínossá válna a csend, inkább kérdezek valamit.
- Éhes vagy? Vagy előbb nézelődsz? – Az évezred kérdései. Köszönöm. Igazából csak most érzem, hogy mennyire izgulok a véleményétől, a képeim kapcsán. Oka van, hogy nem mutogatom, csak ritkán. De nem hiszem, hogy megértené. Na meg tényleg, nagyon rég volt, hogy bárkinek is megmutattam volna. Annak idején nem idegeskedtem ezen, de megváltoztam és talán igaza van és szerényebb lettem. Nem tudom. Mindenesetre gyorsabban ver a szívem, amíg nem tudom meg, hogy mit gondol a képeimről. Kyuhyunra pillantok, hogy ő figyel-e. Vicces egy gyerek, és még mindig nem érti, hogy nem muglik között van és nyugodtan mozoghat, így épp csak fél szemmel figyeli az eseményeket. A beszélgetésünkből semmit sem ért, hiszen nem tud magyarul, de látom a kíváncsiságot felcsillanni a nyitott szemében. Aztán kinyitja a másikat is, én meg csak egy kérdő pillantást vetek rá, mire lecsukja a szemeit újra, nekem meg nevetni támad kedvem. Közelebb lépek a képhez és megbököm a vállát, aztán koreaiul odasúgom, csak úgy emlékeztetőnek, hogy nem kell ám tetettetnie, hogy nem mozog, mert Martin varázsló. A szájáról épp csak leolvasom, a kérdést, hogy biztos? De erre már csak bólogatok. Persze mostanra biztos, hogy Martin is felfigyelt ránk, így kénytelen vagyok bemutatni őket.
- Egy gyerekkori barátom – nézek a képre mosolyogva, de a szavaimat ezúttal már Martinhoz intézem – mugli, szóval nem nagyon érti, hogy miért tud mozogni – magyarázom, bár az is igaz, hogy elég korlátozott a mozgása, hiszen csak vállig festettem meg, így más portrékkal ellentétben nem tud elmenni. A fejét még el tudja fordítani, de ennyi. Most egy félénk mosollyal pislog rám meg Martinra, majd elhangzik tőle egy „hi” is. De valószínűleg a továbbiakban csendben lesz. Szóval nyugodtan megnézhetjük a többi képet, vagy ehetünk, vagy nem tudom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Hallania kellett volna az ajtó mögül, hogy mondtam valamit, de mintha mi se történt volna, ártatlanul mosolygott és úgy nézett rám, mint a ma született bárány. Kihúztam magam, és próbáltam ellenállni a tekintetének. Egy fokkal könnyebb dolgom volt, mint általában, mert elterelte a figyelmemet a vizes haja. De attól még résen kellett lennem, ha nem akartam rögtön engedni a csábításának, amivel úgy éreztem, hogy hosszú ideje kísért.
- Gondoltam – forgattam meg a szemem újból. – Biztos elfoglalt voltál. Azért remélem a kaját nem csaptad össze, ha még nem ment ki a fejedből véletlenül. Máskor összeszedettebb vagy – jegyeztem meg kritikusan, pedig nem igazán akartam bántani, egyszerűen csak aggódtam a vacsorámért, mert már kezdtem éhes lenni. Biztosan emiatt tűnhettem mogorvának, ha nem alapból meggondolatlanul bántam a szavakkal. Ahogy a gombjaival ügyködött, úgy én is megigazítottam az ingemet, mintha csak az ő mozdulatait utánoztam volna, annyira ösztönösen követtem a rezdüléseit. Gyakorlatilag az összeszedettségre való utalásommal is arra akartam célozni, hogy egyébként mennyire más képem alakult ki róla a korábbi találkozásaink alkalmával. Persze meglehet, hogy mindannyiszor szerencséje volt, de aki ennyire sokrétű, az kell, hogy konyítson az időbeosztáshoz. Kíváncsian vártam hát, hogy mi lesz a kifogása a sietségére. Nem hittem, hogy kiment volna a fejéből a ma estére megbeszélt találkozó, főleg amiért még ő hozta szóba ezt. Jól nézett ki, még vizes hajjal is. Különleges külső, ahogy sosem láttam eddig. Megnyaltam a szám szélét, s a továbbiakban a belső térre koncentráltam, de a festményeket szándékosan kikerültem a szememmel, mert nem akartam idő előtt megvilágosodni. Alig vártam, hogy maga Min Jong, az alkotó kalauzoljon el, hiszen tisztában voltam a különleges státuszommal.
- Korábban mintha még nem akartad volna, hogy lássam, de mindegy. Ahhoz képest, hogy raktárnak hívod, van itt minden – fordultam a többi ajtó irányába. – Hogyhogy nem itt laksz? – sokkal több dolgot rejtett a bolt hátsó fele, mint azt elsőre gondoltam, és ez különös izgalommal töltött el, ha még nem hoztak volna eléggé lázba a megtekintésre váró festmények, s maga Min Jong személye. Tetszett, ahogy magyarázott, de megint kicsit úgy tűnt, mintha mentegetőzésbe kezdett volna átcsapni a mondandója, és eszembe juttatta a pénteki aggályaimat az önbizalmáról. Fel kellene valamikor nyitnom a szemét, ha úgy alakul. Még nem ültem le, pedig nagyon hívogató volt a kanapé, helyette a helyiség közepén szobroztam, egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt. Az időközben szabaddá váló karjaim összefontam magam előtt, s elégedett arccal néztem, ahogy a teakonyha jellegű szobából poharat kerített számomra. Nyugtáztam magamban, hogy a másik ajtó vezethetett a fürdőszoba felé. Próbáltam elképzelni őt egy-egy festéssel töltött napja után, ahogy lemossa magáról a festéktől befogott testrészeit, mígnem összerezzenve, nagyokat pislogva fogtam fel, hogy az imént hozzám szólt. Szerencsére tudtam figyelni, hallottam, hogy mit kért tőlem, eleget is kívántam neki tenni. Megköszörültem a torkomat, és egy gyakorlott mozdulattal változtattam át őket borospoharakká. A reakcióért, amit valamiféle hála formájában képzeltem el, türelmetlenül emeltem rá a tekintetemet. Helyette kínos csend. Talán most kellett volna szólnom, hogy próbáljon többet pihenni, és hogy ne értékelje annyira alul önmagát bizonyos dolgokban, mert velem ellentétben neki tényleg nincs ezekre semmilyen oka. A szavakat kerestem, mialatt a számat harapdáltam, de ő gyorsabban vágott közbe.
- Hát, nagyon kíváncsivá tettél – mosolyodtam el sejtelmesen. Ebből talán kitalálhatta, hogy a festményeket választottam, különben is izgult, és én is alig bírtam elfedni a remegésemet. Tudtam, hogy miért vagyok itt. Felidéztem a csalódottságomat, és hogy mennyire keresni kezdtem a biztonságot, a törődést. Oda mentem, ahol figyelmet kapok. Úgy éreztem, itt végre megkapom. Jobban, erősebben, mint valaha. Észrevettem a furcsa jelenetet a festménnyel, amit álmélkodva figyeltem a továbbiakban. – Mennyire tud kommunikálni? – nehéz a mágiával teljesen életre kelteni egy alakot, a nagy művészeknek is ritkán sikerül hitelesen visszaadni egy személyt. Biztos, ami biztos, zavartan visszaintegettem neki, de a továbbiakban az alkotójára néztem inkább, mert kényelmetlenül éreztem magam, hogy gyakorlatilag mégse ketten voltunk a helyiségben. – Furcsa, hogy megfestetted. De jó lett – dicsértem meg mosolyogva, bár nem voltam benne biztos, hogy jól tettem-e.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

- Valami olyasmi – hagyom rá, mert nem tudom, hogy az elfoglalt-e a jó szó. Inkább van arról szó, hogy idegesítően meg akartam felelni az elvárásainak, és még most sem vagyok elégedett azzal, ahogy kinéz itt minden, de ha még egy hónapig rendezkednék sem hiszem, hogy olyan lenne minden, ahogy a fejemben. Szóval nem erőltetem. Ilyen. Vagy elfogadja, vagy elszalad. Természetesen az első opcióban bízom. – A pizzát rendeltem. Szigorúan ananász nélkül – pillantok rá mosolyogva, mert megjegyeztem ám, hogy azt nem szeretne. Még dobozban hevernek a pulton a kis konyhámban, majd ha eszünk hozom ki őket, addig felesleges. – Valóban? – kérdezek vissza kissé ijedten, hogy nem vagyok elég összeszedett, de aztán belátom, hogy igaza van – Igazad lehet. Ez nem az én hetem – egyezek bele végül egy sóhajjal, de nem megyek bele részletekbe. Amúgy sem érdekelné, hogy a könyvesboltom is gondokkal küzd. Leginkább persze Kwont érinti a dolog, de mivel velem beszél meg mindent, engem is. Aztán ott van az is, hogy péntekig hiába mondta, hogy jól van, hogy nem haragszik, nem tudtam nyugodtan aludni. Azóta sikerült sokkal jobban is, emiatt pedig kifejezetten hálás vagyok neki.
- Mondjuk úgy, hogy nem mindig ilyen.... rendezett... és... jó benyomást akartam kelteni. – Mert ez az igazság. Ha hajthatatlan, akkor beengedtem volna, épp csak mindenhol szanaszét heverő dobozokba, ruhadarabokba, ecsetekbe és vásznakba akadt volna. Abban sem vagyok biztos, hogy rajtam kívül bárki kiigazodott itt bármin is. Volt egy kisebb ösvény a mosdóba, meg egy a konyhába és ennyi. De most... Most olyan, mint egy kisebb nappali, majd a képeken túl jönnek a polcsorok, látszólag rendszerezetten megpakolva. – Nem tudom. Szeretem elkülöníteni a pihenést a munkától. Persze van, hogy itt ragadok éjszakába nyúlóan, akkor jól jön, hogy van itt minden. – Ennyi. Nincs különösebb oka, inkább csak megszokás. Szeretek munka után hazasétálni és kiszellőztetni a fejem. Viszont az is igaz, hogy nem mindig teszem meg. Olyankor jó, hogy itt is alhatok, és reggel van lehetőségem tisztálkodni. Na meg az itt dolgozóknak is jól jön, hogy van hol tartani az ebédjüket. De azt gondolom, hogy ez alap egy munkáltatótól.
A poharak elintézve, és akár hálás is lehetnék neki, hogy megcsinálta mégsem vagyok az. Inkább irigy, ahogy azt nézem milyen könnyedén intézi el a dolgot. Egy pöcc az egész és kész. Nekem is ennyi lett volna, ha... De már nem megy. A napjaim nagy részében nem zavar. Az iskolában sem, amikor a kollégáim teszik mind ezt. Most még is bánt, így nem köszönöm meg, helyette próbálom elterelni a gondolataimat.
Az evés helyett a nézelődést választja, s ahogy Kyuhyunnal kommunikálok, látom, hogy érdeklődni kezd.
- Tökéletesen tud. Csak félénk – felelem mosolyogva, aztán képnek is elhadarom, koreaiul, hogy mit kérdeztek. Azt is hozzáfűzöm, hogy mondhatna valamit, hogy erről Martint is meggyőzze. Mire hitetlenkedő arccal pislog le rám, és visszakérdez, hogy komolyan gondolom-e – Ah – csúszik ki a számon igen helyett. Persze biztos érti. Nagyot nyel, aztán a rá oly jellegzetes koreai akcentussal de angolul szólal meg – I don’t want to bother you guys. Just go ahead, and do what you wanted too... – Erre nem igazán tudok mit mondani, mert nem tudom pontosan, hogy mi a terv. De ő látványosan becsukja a szemeit és gondolom ezzel elintézettnek tekinti a dolgot – Miért fura? – kérdezek vissza Martin szavai hallatán. Azt gondolnám, aki ilyesmivel foglalkozik, először a barátait festi meg... De mindegy.
- Öhm... Kezdjük ott? – kérdezem a szoba másik fele felé intve, mert nem igazán tudom, hogy amúgy mit vár most tőlem. Részemről, megnézheti, örülhet hogy szép, vagy szomorkodhat, hogy nem elég jó az elvárásainak. Aztán ehetnénk, beszélgethetnénk... Jól érezhetnénk magunkat.  De innentől Martinra bízom. Én mindenesetre az erdőt ábrázoló képhez lépek és hol a képet, hol Martin arcát fürkészem. Semmit extra. Egy erdő. Fújdogál a szél, a levelek mozognak. Talán időnként elgaloppozik egy őzike. De azok is félénkek, nem jönnek ilyenkor elő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

- Na, ez már jó hír – csaptam össze elégedetten a tenyerem a rendelés szó hallatán. A nyál azonnal összefutott a számban, kis híján a gyomrom is halk korgásba kezdtem. Szerencsére nem ettem annyira régen. Ha először megyek valakihez vendégségbe, semmiképp se farkaséhesen teszem, hiszen sosem lehetek benne biztos, hogy jól főz-e az illető. Valószínűleg a Félszemű jöhetett szóba, mint legközelebbi pizzéria, talán az egyetlen is a faluban. Nem rossz választás. Külön öröm volt hallani, hogy az ananászt kihagyta a feltétek közül, így természetesen az elégedett pillantásom sem maradhatott el. – Alig várom, hogy legközelebb már magadtól főzz valamit. Inkább ezzel legyél elfoglalt, mint… nem is tudom – szétnéztem magam körül, aztán ismét a hajára. Kedvem támadt elsimítani a tincseket, hogy ne folyhasson a szemébe vízcsepp. Akármivel is foglalatoskodott ennyit, igazán nem kellett volna. Szerettem volna olyannak látni a helyet, amilyen valójában volt, ez tükrözte a legjobban Min Jong személyiségét. De nem kerülhette el azt sem, hogy ha egy felturbózott rántotta formájában is, de a saját főztjét kínálja fel nekem fogyasztásra. Mert szerettem volna őt is kihívások elé állítani. Az úgy nem ért, hogy én egyszer ecsetet ragadtam, hogy a kedvében járjak. Valamivel vissza kellett vágnom, amiben annyira nem jeleskedik, de mégis reális időn belül elsajátítható, legyen az egy finom fogás elkészítése. És akkor már csinálhatott volna valami olyat, ami a nemzeti ételük. Ha elrontja, se tudom róla megmondani, hogy melyik hozzávaló a ludas.
- Azért remélem, hogy nincs nagy baj… - léptem közelebb, hogy ne megint veszekedéssel indítsuk a találkozást. Nem akartam ezúttal feszültséget. Ha nem az ő hete volt, hát itt volt az ideje, hogy ez változzon. Hogy legalább innentől kezdve a jó dolgokra tudjon koncentrálni. Különben sem a nagy felhajtásokhoz voltam szokva. Minimalista megközelítésem van, bármennyire is nagyok az elvárásaim. Rég lemondtam róluk a csalódások végett, úgyhogy nekem szokatlannak számított, hogy efféle fogadtatásban részesített. Bőven megugrotta a mércét, és ezzel nem szeretném leminősíteni azt sem, aki eddig adott, eddig igyekezett, hiszen ő meg pont konyhaművész volt. Szerény, csendes, értve a dolgához. Új szelek fújnak már.
- Csak nem fontos vagyok? – nevettem fel, de cseppet sem humorizáltam, belül féltem a választól. Hallani akartam, hogy mit gondolt. Máskülönben miért akart volna jó benyomást kelteni. Zavarba jöttem, kénytelen voltam tenni néhány lépést a helyiségben, hogy szemügyre vegyem a bútorokat, és elképzeljem némileg tanakodva, hogy miként festhetett eredeti állapotában. – Impozáns – talán ez volt a jó szó rá. De tényleg nem kellett volna kitennie magáért. Még akkor sem, ha velem volt programja. Egy elégedett hümmögéssel nyugtáztam azt is, hogy miért lakik külön. Tetszett a hozzáállása. Hasonlóan vélekedtem a saját munkámmal kapcsolatban. Jobb, ha nem kísér hazáig, ami persze elkerülhetetlen a szakkönyvek halma miatt, de mint legrosszabb eshetőség, külön helyiségeket alakítottam ki a kacatoknak, ahová mindenképpen csak akkor megyek, amikor a hivatásommal kapcsolatban akad elintéznivalóm.
A festmény szavaira elismerően mosolyogtam. Még szép, hogy nem akarta megzavarni a kommentjeivel a kibontakozóban lévő beszélgetésünket, de még így is kellemetlenül éreztem magam, amiért vigyáznom kellett ezentúl, hogy mit mondok neki. A falnak is füle van, meg úgy mindennek. A francba is ezzel. De nem fordíthattam meg, főleg azért, mert Min Jong barátja volt, és így meg kellett adnom a tiszteletet. De akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom, mert hallottam már eleget ezekből a bizonyos barátokból. Ru, meg ilyenek, aztán látható, hogy mi lett a vége. Nem kértem belőlük többé. Aztán azon kaptam magam, hogy féltékeny lettem egy festményre, így gyorsan megrázva a fejem, és inkább a kérdésére válaszoltam.
- Mert… Így olyan, mintha kettő lenne belőlük – vallottam be kényelmetlenül. Még arra se volt bátorságom, hogy részletesen megszemléljem őt, hiszen féltem, hogy sértésnek veszi. Valamennyi portré elhunyt személyről készült, s hogy ez kivételnek számított-e, arra inkább nem akartam rákérdezni. Helyette kezdetét vette a tárlatvezetés. – Legyen. Szép. Melyik festményedre vagy a legbüszkébb? Melyik a legkülönlegesebb? Mindet ugyanolyan technikával készítetted? – megálltam az erdő előtt, amelynek apró mozgásai mindvégig fenntartották az érdeklődésem, de természetesen az alkotójukra ugyanolyan lelkesen vetettem pillantásokat. A kérdéseim reméltem, hogy oldják a szorongását, mert bár én is zavarban voltam, őt szerettem volna újra határozottnak látni magam mellett. Akkor talán én is oldódni tudtam volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Megfordul a fejemben, hogy akkor most rögtön hozom is a pizzát, de mégsem teszem. Főleg mert megakaszt a szavaival. Legközelebb. Várja, hogy én csináljak valamit. Tudom, hogy badarság, de akármennyire is tudom, hogy megbánja ő ezt a kérést, kijelentést, azért jó érzéssel tölt el, mert a mögöttese tartalma az, hogy több időt akar együtt tölteni.
- Jó, ha sikerült valami emberi fogyasztásra megfelelőt kreálnom, küldök baglyot – mondom nevetve, mert az, hogy én megeszem a kaját, nem jelenti, hogy mást is megkínálnék belőle. Még ha annyira nem is szörnyű. De értettem a célzást. Holnaptól főzni tanulok. Csak mert nem szeretek beégni. Volt idő, amikor nem zavart, de az régen volt. Meg Martin ezt hozza ki belőlem. Ami pedig az elfoglaltságomat illeti, elhúzom a számat. Ha lenne választásom, valószínűleg hallgatnék rá, de jelenleg kicsit bonyolultabb az életem, mint szeretném.
- Nem hiszem. Semmi megoldhatatlan, vagy ilyesmi. Inkább csak türelem kérdése – Felelem neki is azt, amit Kwonnak mondtam, bár őt nem nyugtattam meg, és igazából én sem vagyok olyan nyugodt, mint mutatom, de az is biztos, hogy csak túl reagálja. Viszont a családi problémáimat egyelőre nem szeretném Martinra zúdítani, így örülök is hogy inkább a raktáramra terelődik a szó. Aztán megint csak meglep, hogy ilyen direkt módon rákérdez valami teljesen nyilvánvalóra, mintha nem tenném egyértelművé magam... Pedig azt hittem a jó éjt puszim már beszélt helyettem. Ugyanakkor tetszik, ahogy nevet és nem tudom nem észrevenni, hogy zavarba jön. Mellé lépek, s bár szeretném megölelni nem teszem. Helyette kissé zavartan, de felelek a kérdésére.
- Az vagy – halkabb a hangom, mint várom, de elég közel van ahhoz, hogy hallja, és elég határozott is, hogy ne legyen kétsége. Persze ez felveti bennem is a kérdést, hogy én az vagyok-e neki, de nem kérdezem meg. Úgy gondolom, hogy nem lenne itt, ha nem lennék az. Hogy nem engedte volna, hogy megharapjam, ha nem számítanék. Én is csak egy olyan vámpírnak engedtem meg, hogy megharapjon, akiben bíztam. Más dolog, hogy tévedtem. De nem tudom elképzelni, hogy bárki csak úgy felajánljon ilyesmit. Ettől függetlenül örülnék, ha mondani valamit, hogy én is neki, de mielőtt reagálhatna én nézek el a másik irányba, a szobában lévő jelenleg egyetlen portréra.
- Köszönöm – nem tudom mire érti pontosan, hogy impozáns, de úgy érzem, ezt meg kell köszönnöm. Mert nagyon kedves megjegyzés, ami mosolyt csal az arcomra, még ha nem is tudom mi jár a fejében.
A portrétől érzem, hogy nincs elragadtatva. Kár, mert ha valamire, hát erre büszke vagyok. A többire is. Úgy alapból arra, hogy ilyesmit tudtam készíteni, és hát igen. Bánt, hogy már nem megy, de valahányszor ránézek erre a képre, a nekem kedves arcra, meg is nyugszom. Talán a képen lévő férfi teszi. A kisugárzása. Mert mellette mindig nyugodt voltam. Történhetett bármi, ha velem volt, nem féltem, nem aggódtam, nem kérdőjeleztem meg semmit sem.
- Kettő? – kérdezek vissza, elgondolkodva, aztán megkérdezem – Azt hiszem jó, hogy a többieket nem raktam ki – nevetem el magam – Az exemről van vagy egy tucat. De mindegyik szörnyű. Nem tudom eldönteni, hogy én nem voltam elég ügyes, vagy ő volt mindig idegesítő? El kéne égetnem őket. Épp csak.. az olyan morbid lenne – mármint ez egy kép. De biztos sikítana, meg sírna, kiabálna. Nem szeretném elpusztítani. Egyszerűbb ha áll a raktár hátuljában és letakarva porosodik.
- De azt hiszem igazad van – bólintok végül, Kyuhyun ki-kinyitja a szemét és furcsán pislog, nyilván mert egy szót sem ért magyarul. Megrázom neki a fejem, hogy ne aggódjon. Nem zavar. – Ha a valódi énje emlékezne még rám, akkor valószínűleg nem festem meg. De amikor idejöttem, és nem ismertem még senkit sem, jó ötletnek tűnt... – Vállat vonok, aztán újra farkasszemet nézek Kyuhyunnal. Ő meg csak mosolyogva bólint, mintha a fejembe látna. Valószínűleg bele is lát. Jobban ismer, mint bárki, még ha az évek során annyi hazugságot is halmoztam fel a védelmében. Elmosolyodom. - 내 꿈 꿔 . Álmodj  velem.– mondom neki, aztán nemes egyszerűséggel megfordítom, és Martinnal a többi képet kezdem el nézni.
- Meglincselsz, ha azt mondom, hogy amire a legbüszkébb vagyok nincs itt? – kérdezek vissza egy lépést hátrálva, mert hát tényleg. A két kedvencem a lakásomon van. Az egyiket levenni sem tudnám a falról, és a másik is nagy.- De igen. Ugyanúgy készültek – bólintok a legegyszerűbb kérdésre. Volt idő, amikor próbálkoztam más technikákkal is, de egyértelműen ez vált be a legjobban. Közben azért szétnézek, hogy le tudnám-e írni valahogy a hálómban lévő festményt. – De amúgy valami ilyesmi – Lépek oda egy valamivel távolabbi képhez, amin szintén egy erdő van, az éggel – A hold állását mutatja. Egészen pontosan, csak az éjszakai ég. Egy nagy holddal, pár csillaggal. Olyan egyszerűnek tűnik... de rengeteg idő volt. Egy hónapon át, minden nap lefestettem a holdat... De abszolút megérte – nagy levegőt veszek – Ezen itt, nem szórakoztam annyit. Azt hiszem csak fázisokat festettem, aztán megbűvöltem. Így olyan, mintha a kinti időt mutatná. De a kráterek nem az igaziak, és némely fázis is pontatlan. – magyarázom a kiállított kép kapcsán. Igaz, ezen nem is az ég kapta a fő szerepet, hanem az erdő. Ami egyébként ugyanaz az az erdő, mint a másik kép, csak egy másik szemszögből. – Ez pedig... Hát... büszke nem vagyok rá... de azt hiszem, különleges... – lépek tovább a lepkés mező felé. – Nekem az... – Egyelőre azonban nem fejtem ki, hogy miért, csak nézem, és várom, hogy Martin megfejti-e a lepkék jelentését. Amíg állunk csak nem bírom megállni, a kezemmel végig simítok a mozgásra képtelen pillén. A többi, amilyen gyorsan csak tud, hátrébb repül a mezőn, hiszen megijeszti őket a mozdulat. Persze a lomhábbak lemaradnak. Az utolsó előtti mint egy mulgi filmen a lassított felvétel csapkod a szárnyaival – Ajj te. Nem fogod őket sosem utol érni – hajolok közelebb hozzá, mintha ezzel megnyugtathatnám. De aztán kiegyenesedem és a kezemet is elhúzom, hátha visszatérnek a többiek és akkor a leglomhább sem fog rettegni annyira. – Amúgy meg... többnyire tájképek. Naplemente, tenger, hold, vízesés, erdő... – vonok vállat. Nem nagyon van rajt mit ragozni. Mozognak. Olyanok, mintha valódiak lennének. De csak az emlékeim, az álmaim szilánkjai.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Örömmel hallottam, hogy beadta a derekát. Innentől kezdve biztosra vettem, hogy előbb-utóbb sikerül majd rávennem arra, hogy beizzítsa a tűzhelyét, és elkészítsen valamilyen fogást, és így a következő, talán nem is olyan távoli találkozásunk alkalmával már az ő otthonát is kihúzhatom a listáról. Egyelőre a boltjáról is vajmi keveset tudtam, a többi helyiség felfedezésre várt, nem mintha azok közé tartoztam volna, akikre ez az információ egyébként tartozott, de attól még mérhetetlenül szomjaztam a tudásra, amit az ő ismeretével szerezhettem. Fokozatosan akartam kiismerni, és minél észrevétlenebbül. Apránként lopózni be hozzá, hogy aztán elengedhetetlenné váljak. Mert kielégítő érzés volt, ha valaki ragaszkodott hozzám. Az ő részéről mégis ijesztőnek hatott, mert nem tudtam közömbösen hozzáállni. Ezért bár csillogott a szemem az elégedettségtől, azt is tudtam, hogy ahogy neki, úgy nekem is egyre nagyobb szükségem volt rá, egyre nőtt bennem az iránta érzett féltés, és a gondoskodás jeleként olyanokban is benne lettem volna, mint hogy például legközelebb az én házamba is bepillantást nyerjen. Tehát annyira azért nem akartam egyoldalúan gondolkodni. Még bűntudat ébredt volna bennem…
- Várni fogom – bólintottam, hogy a lehető legjobban nyomatékosítsam a vágyamat. – Akkor jó. Türelmesnek ismerlek. Te is annak gondolod magad? – pillantottam rá jelentőségteljesen. Sosem sikerült még kihoznom a sodrából, nem láttam különösebben feszültnek, a múltkorihoz hasonló helyzetben se tudtam őt gyakran elképzelni. Nem hittem, hogy az országa egyik legnagyobb könyvesboltjának tulajdonosaként, ekkora vagyoni háttérrel gondja adódhatna, a legnagyobb dilemmáját még mindig a félvámpírságával kapcsolatos vívódásaiban láttam, ami gyakorlatilag a túlhajszoltságát, a félig-meddig struccpolitikáját és a tőlem való távolságtartását eredményezte. Ha valóban nem a családjáról szólt ez az ügy, akkor aligha lehetett olyan, ami valóban probléma. Hittem neki. Meg fogja tudni oldani. Túl sok mindenen ment keresztül. De ha mégis szüksége volt valakire, akkor azt is tudtam, hogy valamilyen módon a tudtomra fogja adni. Vagy annyira egyértelműek lesznek a jelek, hogy kiszedem belőle, ha kell, harapófogóval. Szerettem volna ezt a tudtára adni, így mikor mellém lépett, a vállára tettem a kezem és óvatosan megpaskoltam. Nagyot dobbant a szívem a válaszára, zavaromban még a tekintetét is kerülni kezdtem. Legszívesebben azt kértem volna, hogy éreztesse is, ahogy eddig még maximum a múltkori elbúcsúzásunkkor tette. De a meghatódottságom félre kellett tennem, az émelygő gyomrom közbeszólt. Talán túlságosan izgultam, vagy felkavart a jelenet, vagy éhes lettem.
Elhúztam a szám, egyébként csendben maradtam. Nem biztos, hogy kíváncsi voltam az exére, sem a vele kapcsolatos dolgaira, de kénytelen voltam egy vállvonással letudni a megjegyzését. Elhiszem, hogy megihlette, így szokott ez lenni. A portrékkal egyébként nincs bajom mégis zavart, hogy egy számára fontos személyt kellett volna górcső alá vennem, akit nem akartam tárgyiasítani, így hát szemérmesen a többiekre fókuszáltam. Még csak az kellett volna, hogy netán veszekedni is leálljak egy festékhalmazzal.  Megvártam, amíg aludni tért, a szerény búcsú alatt nem akartam megzavarni őket, aztán feltettem a kérdést. Láttam, mennyire óvja őket, mintha mindegyik a gyereke lenne. Nekem is hiányzott az ilyen gondoskodás.
- Miért nem emlékszik rád? – döntöttem oldalra a fejem. Tettem néhány lépést a festmények között, hogy jobban lássam a vásznat, s rajta azt a sok apró részletet, amit még képessége birtokában kanyarított rájuk, s közben próbáltam valami szakmai beszélgetésfélét kezdeményezni ezekről. – Nem tagadom, csalódott vagyok. De még jóváteheted – vontam meg a vállam komoran, mintha nem akartam volna, hogy bárminemű érzelmet kiolvasson az arcomról. Kíváncsian hallgattam a kifogását, ha volt. Azután is néma maradtam. Csodálattal szemléltem, ahogy elmutogatta nekem a képeket, csak néha szóltam közbe egy-egy hümmögéssel. Érdekes volt hallgatni hozzá a narrációját, és igazán lenyűgözött a magyarázataival. Attól, hogy a fő témája a természet volt, még nem vált unalmassá. Nem sok ehhez hasonlót láttam korábban, és a stílusa is igen kifinomult volt.
- Hm, értem… És ugye nem téged jelképez? – böktem a lepkére sanyarúan. Nyeltem egy nagyot, mert a gyanú attól még ott lapult bennem, hogy a hegyi beszédemnek most kell következnie. – Köszönöm, hogy megmutattad őket. Büszke lehetsz magadra, de persze nem csak emiatt – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott az ének és tánctudása, aztán tovább sétáltam a festményei előtt, itt-ott közelebb hajolva a részletekhez, míg máshol direkt távolabb, hogy a színek és a kompozíció harmóniája ejtsen rabul. Mégis mindvégig a közelében akartam lenni, mintha meghatározott méteren túl nem mertem volna távolabb merészkedni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Nem értem miért olyan fontos neki, hogy én főzzek, de majd megbánja még. Aztán nem kér majd többet ilyet. Mondjuk rossz, hogy emiatt fog kiábrándulni belőlem, de talán sikerül elhúznom a főzést addig, amíg már nem lehet akadály az sem, hogy nem vagyok túl jó benne. Igaz, az is kérdéses, hogy ő van olyan türelmes, hogy kivárja, míg olyasmi sikerül főznöm, amit esetlegesen meg is osztanék vele.
- Az vagyok – bólintok a türelem kapcsán és el is mosolyodom, hiszen pont ezen gondolkoztam én is – néha talán túlságosan is – toldom hozzá mosolyogva, bár azért nem mindenhez. Ha például számolni kéne egyáltalán nem lennék az, de egyelőre ez a veszély nem fenyeget és neki sem kell újra találkoznia a frusztráltabbik felemmel. Abból épp elég volt, hogy akkor ott a parkban előjött. Lehetett volna rosszabb is, de akkor sem szeretnék több hasonlót. Főleg most nem, hogy kezdem elfogadni azt is, hogy esetlegesen megharaphatok valakit. Őt. Mást nem fogok, az továbbra sem tűnik helyesnek. Ahogy pedig ide jutok gondolatban átfut a fejemen, hogy megkérdezzem, hogy van a keze. Lopva vetek is egy pillantást a karjára, de az ing miatt nem nagyon tudom megállapítani, hogy rendbe jött-e már. Kétlem persze. De majd később megnézem, addig nem engedem haza...
Közben egészen más dolgokra terelődik a szó. Az ő keze, nyugtatóan pacskolja meg a vállamat, én meg elismerem, hogy fontos nekem. Nem válaszol rá, és ha nem lett volna az az apró vállon veregetés pár pillanattal korábban talán zokon is venném, de így tudom, hogy nincs rá okom. Zavarban van, talán jobban, mint én. Tehetnék valamit... megölelhetném vagy ilyesmi, de túl sokáig habozok.
Helyette Kyuhyunról mesélek, a képéről, meg arról, hogy miért olyan fontos. Na nem részletekben menően. Nem hiszem, hogy Martin azt szeretné hallgatni, hogy a képen lévő férfivel a barátságom jóval több volt, egyszerű barátságnál... Már korábban is feltűnt, hogy az ex szóra furcsán reagált, így a jövőben meg kell próbálnom nem említést tenni róluk. Nem lesz könnyű, hiszen éveken át meghatározó részei voltak az életemnek. De majd kitalálok valamit.
- Felejtés átkot szórtam rá – Fordulok Martin felé komoly tekintettel, miután elfordítom koreai barátom képét. – Elegem lett abból, hogy titkolóznom kell mindenről. Azt pedig végképp nem tudtam volna elmagyarázni, hogy egyik napról a másikra nem mehetek vele napközben akárhova – Jó, ez ebben a formában nem igaz, hiszen mehetek. De feltűnő lett volna, hogy a tengerparton is hosszú ujjú pólóban mászkálok, hogy a napfény imádatom után az árnyékban bujkálók. – Meg minden más is... – toldom még hozzá, visszapillantva a képre, aminek most csak a hátulját látom – Jobb így. Mindkettőnknek – persze nekem nyilván nem, mert hiányzik, máskülönben nem festettem volna meg. De áltathatom magam egy kicsit, nem igaz?
- Megnyugtató... és hogyan tehetem jóvá? – kérdem kihívó mosollyal, mert igazán sok ötletem van, de érdekelne, hogy ő mit gondolt. Aztán inkább kifejtem neki, hogy miért nem tudtam idehozni az említett képet, de megpróbálom szavakkal lefesteni neki, miközben a többit is végig nézzük. A lepkésnél aztán hosszabban időzünk. – Hát öhm... – jövök zavarba, ahogy a jelképről érdeklődik – de... azt hiszem. Vagyis... a varázserőmet? – kezdem bizonytalanul, mert hát az egész kép azért volt fontos, hogy mérjem, hogy tudjam mikor van vége – Látod azok a fürgék, akkor készültek, amikor még nem igazán éreztem semmi változást... Persze bonyolultabb dolgokhoz jobban kellett koncentrálni, de nem volt vészes. Nem tűnt annak. Aztán egyre nehezebben ment – mutatok rá egy-egy lomhább, furcsábban repkedő példányra – és egy nap... nem történt semmi – ér vissza az ujjam a pillangóhoz, ami nem mozdul – Eleinte úgy véltem csapkod a szárnyaival. De azt hiszem, csak képzeltem. Mert akkor még most is tenné.... – De érthető, hogy hinni akartam, hogy csak mert varázsolni nem tudok, festeni még igen. Az igazság pedig kegyetlenül fáj. Még ha a amúgy értem is, hogy egy hagyományos kép is lehet szép, meg művészi, meg minden.
- Nincs mit – vonok vállat könnyedén, bár nem érzem magam olyan könnyűnek. Akármennyire is szeretem a festést, amióta nem tudok varázsolni nem érzem az igazinak. Nem kapcsol úgy ki, és nem tudok elégedett lenni a képeimmel. Nem véletlen, hogy nem raktam ki neki egyetlen egyet sem, az elmúlt két évből... Vagy mennyiből. A lepkés talán kivétel, de az is többnyire mágikus. Hagyom hogy kicsit még nézelődjön közben pedig a borosüvegen akad meg a szemem. Azt hiszem innom kéne.
- Martin – kapom fel az üveget és lépek közelebb hozzá – Nincs bornyitóm – pislogok rá ártatlanul de kérlelően, hogy nyissa ki az üveget, aztán ha ez meg van, akkor töltök a poharakba, amiket korábban bűvölt meg, majd az egyiket odanyújtom neki. – Egészségedre – mosolyodom el, s bár talán illene még mondanom valamit, inkább csak koccintásra emelem a poharat, aztán bele is kortyolok. Csak utána jut eszembe, hogy előbb talán enni kellett volna... Amúgy is gyorsan a fejembe száll, de így? Na mindegy...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Türelmes, de még mennyire. Legalább e tekintetben fellélegezhettem, hogy tisztában van önmagával. Minden másban szüksége volt még némi iránymutatásra. De kevésnek, vagy éppen alkalmatlannak éreztem magam arra, hogy irányt mutassak neki. Egyúttal féltem, hogy ha befolyásolhatom, az bár sikerélmény lett volna abból a szempontból, hogy személyiségem meggyőző ereje ezúttal se vallott volna kudarcot, mégis, az ő esetében valamiért kivételesen azt szerettem volna, ha nem tudtam volna hatni rá. Addig érdekesebb, nagyobb kihívás volt a számomra. Függetlenül attól, hogy a kedvemben szeretett volna járni, és igyekezett bearanyozni a napjaimat a maga kis ártatlan, ügyetlen módján, azt már nem várhattam el tőle, hogy minden tökéletes legyen. Az időbeosztása, az olykori titkolózásai aggasztottak, kíváncsivá tettek. Valami, amibe bele akartam ütni az orromat, és kivételesen nem a munkámmal volt kapcsolatos. Bökte az oldalam, hogy mivel nem tudott megbirkózni ezúttal. Semmi olyan akadály nem gördülhetett elé, amin ne tudott volna felülkerekedni, ebben biztos voltam. Amíg rajta tartom a szemem, addig ez így is marad. Mert így kell maradnia. Ha megint eltűnik, majd újból felkeresem. Ha kell, a nyakára járok. Már tudom, hogy hol lakik. Megfogadtam magamban, hogy nem hagyom őt egyedül, ha lelki aggályai támadnának.
- Rám célzol? – vettem rögtön magamra a toldását. Gondoltam, talán túl sok mindent nézett el nekem eddig. És minden bizonnyal így volt, mert nem egy bunkó megjegyzésem volt már felé, amit előfordult, hogy utólag már másképpen fogalmaztam volna meg, azonban késő volt javítani, róla pedig lepergett, és azt hiszem azóta elfelejtette. Ő nagyon nehezen hozható ki a sodrából. A szépet próbálja meglátni. A festményein végignézve sem egy beteg ember alkotásai látszanak, aki mindenféle dekadens, elvont, sötét vagy épp értelmezhetetlen krikszkrakszot dob a vászonra. Ennek talán mégis van értelme, az ilyen fajta művészet mégiscsak érdemel helyet a szívemben. Megértettem, hogy miért csinálta.
- Mióta is festesz? – fordultam felé gyanakvóan. Mentsvára volt, egy remek kikapcsolódás, ahova a könyvekkel egyetemben menekülhetett a zűrös család elől. Minden bizonnyal valami ilyesmi lehetett. Élvezte, és a jóra koncentrálhatott. Neki talán nem jutottak a hófödte hegycsúcsok. De az erdőt nézve, gyakorlatilag ugyanazt láttam. Ő vászonra vitte, amit elképzelt, én fogtam magam, elszöktem otthonról, és kiültem a természetbe, hogy gyönyörködjek a csodáiban. Min Jong elméjében nem egy elborult, meg nem értett művész bújt meg, aki púpot és szakállat növesztve poshadt meg a saját kis zegzugában. Adott magára, megvolt a maga élete. Nem teljesen az a fajta alkotó, akit a lexikonban találnánk a jelentésmagyarázó illusztrációként.
Aztán tovább hallgattam a történetét, ami valósággal lesokkolt. Dermedten álltam mellette, s hirtelen elment a kedvem attól, hogy hozzáérjek. Mély megvetéssel mértem végig rajta, amolyan igazi pedagógushoz méltó szúrós szempárral, jelezvén, hogy most elszakadt a cérna, és éppen készülök kiosztani. Ehhez nagy levegőt vettem, s most ahelyett, hogy leordítottam volna a fejét, próbáltam neki viszonylag higgadtan elmagyarázni, hogy mekkora bűnt követett el az én olvasatomban.
- Pff, te már csak tudod… A lényeg, hogy megadtad neki az esélyt, hogy megérthessen… Ja nem. Marha jó. Azért remélem, hogy helyettem sosem akarnád eldönteni, hogy nekem hogy lenne jobb. Önző vagy. Persze érthető, hogy miért csináltad, de ez akkor is szánalmas. Tőlem aztán nézhetsz rám könnyes szemekkel, csak tudod attól még nem kéne haragudnod a világra, amiért félvámpír lettél. Szerinted más nem tudna elviselni rajtam kívül? – a kiosztásom zárásaként azért akaratlanul is megejtettem egy ravasz mosolyt végül, ahogy körbe-körbe jártam a helyiségen, és a számat húzva, a hangsúllyal kellően drámaian játszadozva próbáltam lelkileg minél jobban megalázni beszélgetőtársamat. Jól tudhatta, hogy egyetlen célom nem is a megszégyenítés volt, hanem inkább azt akartam elsősorban kideríteni, hogy velem mit tenne. Hiszen, ha akkor nem küldi rá az átkot, még ma is a festményen szereplő alakkal lógna, van szemem az ilyesmihez.
- Ezek után? Sok szerencsét, hogy kitaláld. De talán tudod – morrantam fel. Biztosíték kell, hogy bízni tudjak benne. A múltkorinál több. Ne akarjon megvenni tárgyakkal, a lelkem nem galleonokban mérik, és a sajátos árfolyam miatt kevés emberrel ülhettem le eddig üzletelni róla. Elismerően vizsgáltam tovább a lepkéket, mintha csak a teaházban lettünk volna, s így már rájöttem arra is, hogy miért voltak számára olyan kedvesek, különösek, szeretni valóak az első megbeszélt találkozásunkon. A történetet, a mögöttes jelentést ismerve sokkal többre becsültem az alkotást, mint pusztán a látványából fakadóan.
Kérésére felé fordultam, majd egy vállvonással lerepítettem a dugót. Töltöttem is volna mágikusan, ha nem lett volna gyorsabb, s adta át volna a poharat személyesen. A koccintás alatt mélyen a szemébe néztem, majd viszont kívánva lehuppantam a kanapéra, mintha annyira elfáradtam volna. Ahogy kortyoltam párat, és az italt ízlelgettem, ismét felé fordultam.
- Folytasd, kérlek. Nem értek a festéshez, de ebben nem az a lényeg, hogy mozogjon. Önmagad kell, hogy kifejezd vele, és semmi nem veheti el a kedved – majdhogynem hánytam magamtól, hogy ekkora biztatásokba kezdtem, de szerintem szüksége volt rá. Éreztem, hogy min ment keresztül, és azt akartam, hogy megnyíljon nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

- Rád? Dehogy is! – ráncolom össze a homlokom, ahogy próbálok rájönni, hogy miért kérdez ilyesmit. Jó lehet nem a legkönnyebb természet, de azért akkora türelem sem kell hozzá. Néha. Talán. De nem céloztam rá. Eszembe sem jutott. Teljesen más dolgokra gondoltam, de nem fejtem ki, felesleges.
- Szerintem ecsettel a kezemben születtem – nevetem el magam a kérdésére, mert igazán nem tudom, hogy mikortól de amire vissza tudok emlékezni... – Mindig is festettem. Még a véletlen varázslataimban is – azokból pedig nálam rengeteg volt. Emiatt is kezdtek el otthon titokban tanítani már négy évesen, hogy ne buktassam le a varázsvilágot a muglik előtt, akiktől viszont lehetetlen volt elzárni. Nem mintha nem próbálták volna. Most pedig egészen jól jön, mert ha nem ismerném a muglik dolgait, valószínűleg jobban megviselne a varázstalanság. Nem mintha így nem viselne meg, de biztosan tudom, hogy könnyített az életemen.
Aztán a portré kerül szóba és én viszonylag könnyedén vallom be, hogy mit tettem, nem számolva a következményekkel. Nem számolva velük, mert meg sem fordul a fejemben, hogy ez bármiféle probléma lenne. Így igencsak váratlanul ér a kifakadása. Először csak tátva marad a szám, aztán csak rettentően szomorú leszek. Ellenkezően rázom a fejem. Eszembe sem jutna helyette eldönteni valamit. Vagyis... lehet, de egészen biztos nem önzésből. Kyuhyunnál nem mondhatom, hogy nem voltam az, ebben igaza van, de meggyőződésem, hogy mindkettőnknek jobb így. Én voltam ott vele, én beszéltem vele. Én voltam évekig a legjobb barátja, hiszem, hogy ismertem annyira, hogy el tudjam dönteni mi a legjobb. Nem jutok szóhoz. Valóban könnyek gyűlnek a szemembe. Egyszerűen nem értem őt, hogy miért feltételez rólam ilyeneket.
-  Szóval ilyennek ismertél meg... Hogy nem adnék rá esélyt... Oké. Akkor önző dög voltam. Egyszer. – Elfordulok, mert most egészen dühösnek érzem magam. Ez az az érzés, amivel nem tudok mit kezdeni. Meg nem értettség, tehetetlen düh. A kezem ökölbe szorul, de letörlöm a könnyeimet és megrázom újra a fejem. – Nem is tudom, hogy meg akarom-e magyarázni. Egyáltalán van-e értelme? – csattanok fel halkan, de feszültséggel teli hanggal. De tudom a választ anélkül is, hogy ő megszólalna. Ellépek mellőle, mert most zavar a közelsége. Egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy elküldöm, hogy én megyek el. Csak ne legyek itt, de ezt elvetem. Nagyot sóhajtok – Lehet, hogy most máshogy cselekednék – mondom végül, bár belül érzem, hogy nem. Nem fog a véleményem megváltozni csak azért, mert Martin szerint ez helytelen volt. A varázsvilágról sosem meséltem Kyuhyunnak. Ha mégis megpróbáltam totál hülyének nézett... Bűntudatom van miatta, de nyugodtabban alszom így, mert levettem egy terhet a válláról. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy nem tettem rá még egyet. Talán az megfelelőbb. – Veled biztosan nem. – Egyrészt mert már nem is tudnék. Másrészt, mert Martinnak nem hazudtam, nem mondtam el neki mindent. Vannak titkaim. De a hazudozásról leálltam. Nagyjából. Mert azért még előfordul, hogy nap allergiára hivatkozom, meg kvibliként mutatom be magam. Megfordulok és ismét csak a fejemet tudom csóválni. Én egy szép estét képzeltem el. Egy kellemeset. De most elrontotta a kedvem. – Rengetegen vannak, akik elviselnek... – vonok vállat egykedvűen. Ha azt hiszi ebben kivételes akkor téved. Jelenleg kitaláni sem akarom, hogy mit szeretne. A többire meg inkább nem is reagálok. Helyette a boros üvegért nyúlok, mert attól még esélyesen lehet jobb kedvem.
Szerencsére kinyitja, és a koccintáson is gyorsan túl esünk. Én pedig szinte rögtön felhajtom az egészet, sőt még újra is töltöm a poharam. Vele ellentétben én nem ülök le. A képeim előtt állok, végig nézek rajtuk újra. Még az is eszembe jut, hogy megfordítom Kyuhyunt és vele borozok. De aztán Martin megint megszólal. Felb*sz. Pedig épp most egyeztünk meg, hogy türelmes vagyok. De úgy látszik, ma az a célja, hogy kihozzon a sodromból.
- Ha nem értesz hozzá, ne akard megmondani, hogyan csináljam – fordulok felé hirtelen, aztán a pohárral a mozgó képeim felé intek. Kicsit hevesen, és egy kevés bor a padlóra is kerül, de szerencsére a vászonig nem ér el. – Az önkifejezésem része, hogy mozog... Mond egy zenésznek, aki megsüketült, hogy ne vegye el a kedvét... pff. Nem vagyok Beethoven – Azzal pedig megiszom az újabb pohár tartalmát is. Majd ő megmondja nekem, hogy mihez legyen kedvem. Na ne röhögtessen. Ha tudná, hogy hónapokig ecsetet sem fogtam a kezembe, amikor elmúlt a varázserőm. Még ilyen baromságot. Hogy nem veheti el a kedvem... Mert meghozta. Mostanában több kedvem volt, de most... most élni sincs kedvem. Leteszem a poharat az asztalra, aztán csak leülök a földre, felhúzom a térdeimet, és az államat megtámasztom rajtuk, úgy nézek magam elé. Az asztal peremét látom, meg a poharam talapzatát. Bekúszik a két tányér is, az asztal alatt meg látom Martin cipőjének orrát, de nem mondok semmit. Azon agyalok, hogy már megint mit rontottam el?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Ironizált? Gyanakvó maradtam, bizalmatlanul fürkészve arcának rezdüléseit. Kezdtem megörülni, hogy talán arra gondolt, hogy mennyi mindent elvisel maga körül. Tűr, lenyel, a nagy nyomás ellenére küzd tovább, s ezzel talán mégis tisztában volna, így nem lesz szükség akkora térítő tevékenységre a részemről. Mármint észhez térítőre, mert súlyosan megváltoztatni nem szeretném. Csak annyit akarok, hogy felnyissa a szemét. Rájöjjön olyan dolgokra, amik egyébként az orra előtt vannak. És mindenekelőtt fogadja el őket. Kezdjen velük valamit. Ne a szőnyeg alá söpörje, mert továbbra is abban a hitben voltam, hogy az érkezésem az ő életébe a jelenlegi körülmények között nehezen lenne összeegyeztethető, így mindenképpen szükség lenne lemondásokra, kompromisszumra. Mint mondtam már, vagy csak utaltam rá, de egyszer már megjártam, hogy nem tisztáztam idejében a szabályokat. Még egyszer nem szeretném, ha ugyanígy végződne, ahhoz Min Jong túl értékessé vált.
Különös volt a kontraszt, a gyors váltás, amire ezúttal őszintén nem számítottam. Egy izgalommal teli raktári látogatást képzeltem el, amikor beavat végre a korábban féltve őrzött festményeinek világába. Gyertyafény, kívánságra rendelt pizza, egy kellemes, ám mértéktartó borozgatás, kötetlen beszélgetés. Nagyon vártam már, hogy végre a nyilvánosságtól elzártan tudjunk találkozni, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy valaki meglát minket. Így akár kényelmesebb lett volna az is, ha újra meg akart harapni, vagy egyszerűen nyíltabban mertünk volna megbeszélni olyan témákat, amik máskor nem tartoztak volna idegen fülekre. Szóval papíron minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, az imént még kellemesen elmosolyogtam azon, hogy gyerekkorától mennyire meghatározó volt számára a művészet, aztán rátértünk a fránya portréra, akitől először idegenkedtem, majd tartottam tőle valamiféle megmagyarázhatatlan féltékenységből fakadóan, s végül szörnyű sajnálatot kezdtem el érezni iránta.
- Tudod, az alapján is kialakul az emberről egy kép, amit magáról állít – vágtam vissza a vádakra. Hogy tudtam volna csak az a néhány hét alapján megítélni őt, amit láttatott magából, ha tegnapelőtt még mindig egy új arcát ismerhettem meg. Egyszerűen túl hamar elvárta, hogy közel kerüljünk. Én az első perctől fogva önmagamat adtam, úgy érzem, hogy nem esnek ki percenként csontvázak a múltam szekrényéből. Van néhány téma, amit azért kerültem, mert fájó seb az életemben, de a szüleim ballépései miatt nem az én személyiségem torzulna, ha mégis kiteregetném neki a szaftos részleteket. A fejem csóválva néztem, ahogy meglepődött, de legbelül nagyon fájt, hogy ismét így kellett látnom. Védeni viszont nem tudtam azért, mert hülye volt. – Most azt hiszed, hogy emiatt javíthatatlanul rossz embernek tartalak, és minden jó tulajdonságodat elfelejtettem? – vontam fel a szemöldökömet. Ez nem így működik. Mindannyian követünk el hibákat, és valahol haragudtam rá emiatt, de valahogy ez a teátrális fennakadása most nem hiányzott. Persze édes volt látni, ahogy a kiosztásom szépen-lassan elérte a célját, és nem süket fülekre találtak. Számoltam vele, hogy nem lesz könnyű szembesülnie az igazsággal, hát még feldolgoznia. Itt hátul, csendben és elvonultan kedvére hazudhatja be magának, hogy mennyire jó döntés volt hátat fordítani mindenkitől azért, mert átváltozott, de a köznép ezt nem kajálja be olyan könnyen. Beszélgethet a műbarátjával beteges módon, de ha én nem, akkor senki más nem ébreszti rá arra, hogy nem normálisan viselkedik. Nemes szándék vezérelt a bírálatommal.
- Na látod… Velem miért nem tennéd? – kérdeztem vissza kíváncsian. – Nézd, te ismerted őt, nem én. Biztosan volt rá valami okod. Csak olyan könnyedén mesélted, hogy felkaptam a vizet, na… - motyogtam az ujjaimat tördelve, mikor már nagyon kínzott a látványa, amint a szemeit törölgette. Nem akartam még egyszer sírni látni, már a gondolattól összeszorult a gyomrom, még ha próbáltam is erős maradni. Azt azonban kár volt gondolnia, hogy elszökhetett előlem. Amint távolabb lépett, én követtem őt, hogy végig a közelében lehessek, és ismét megérintettem a vállát, hogy érezze, annyira azért nem rossz a helyzet. Túl sok mindenen mentünk már keresztül, túl rövid idő alatt.
Nem ült le a keserédes koccintásunk után, helyette felhajtotta a poharat. Összeráncoltam a homlokom a látványtól, már-már felháborodva néztem végig a jelenetet. Csak nem képzelte, hogy leissza magát miattam, az orrom előtt? A pálcámért nyúltam, hogy kilőjem a kezéből az üveget, de túl gyors volt, aztán néhány fenyegető lóbáláson kívül reméltem, hogy nem lesz szükségem többre. Ennyire nem akartam durva lenni, valami csoda folytán sikerült lecsillapítanom az indulataimat.
- Értettem, művész úr – dörmögtem sértődötten, mert részemről már elsimítottam volna a dolgokat, de úgy látszott, hogy mély nyomokat hagyott benne az a rohadt kép. Vitte volna innen a francba, minek a múltját felhánytorgatnia, és utána még neki állna feljebb az egész. – Abból kell főzni, ami van – mosolyodtam el végül, majd megvontam a vállamat. Előbb-utóbb majd belátja, hogy bár megváltoztak a képességei, új korszakot nyithatna, és még így is alkothat csodálatosat.
- Most végig így fogsz viselkedni? Kelj fel onnét… - forgattam a szemem, és néhány kínos perc alatt kitaláltam valami semleges kérdést. – Látom finom volt a bor. Éhes is vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Mikor a hírek kiderültek, először csak néztem a testvérekre, hogy miről beszélnek. Nem nagyon tudtam feldolgozni, és kicsit úgy éreztem magam, mint Kende. Tudod, el kellett telnie pár másodpercre, mire az információ feldolgozásra került, és kicsit fázis késve ugyan, de úgy felpattantam a székről, még el is borult. Én meg meg. Mármint megborultam. Szélesen vigyorogva rohantam ki a teremből, és az első ember, akivel közöltem a fantasztikus hírt, az Kende volt, majd pennát ragadva írtam meg a baglyot és küldtem is el.
Éppen ennek okán battyogok az utcán, mint akinek teljesen elmentek otthonról. Táncolok és forgok, és alig várom, hogy elmondhassam neki, még akkor is, ha nem fog annyira osztozni az örömömben, mint kellene. Nem baj, örülök helyette is. Egyébként azt jutott eszembe, hogy valószínűleg a hideg rázna, ha látnám örülni. Amúgy is para az egész csávó, de ha valami öröm félét látnék rajta, még inkább creepy lenne. Annyira összeegyeztethetetlen. Mindegy. Vidáman integetek és köszönök random embereknek, akik furán néznek rám, de ez legyen a legkevesebb, majd állok meg a leírt hely előtt. Ha nem jelenik meg… hát az szívás, de azért remélem megti- ITT VAN CSORO! Gondolkodás nélkül vágom ki a lángos pózt.
- Rubeeeeeeeeeeeen - kiáltok fel, mikor még naaaagyon sok méter van köztünk, majd állok vissza, mint egy ember és sétálok elé széles vigyorral. - Sikerült. Az illúzió. Átmentem. Rendesen sikerült mindkettőnknek, és valami elképesztő volt! Komolyan! - lelkesedem be azonnal, ahogy mindig, ha az illúzió a téma. Ez talán örök életemre így marad, de nem tudom magam visszafogni, amikor: illúzió, tesó, vágod? - Rengeteget segített, amit mondtál, és rendesen tömegben gyakoroltam. Lefeküdtem a dudival a Nagyterem elé, és bejött! Sokat javult a koncentrációm és… fú - túrok tincseim közé, amikor pillanatnyi szünetet hagyok. - Szóval igen. Sikerült. Kösz mindent. Ráérsz most? - pillogok rá totálisan édes tekintettel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Nehéz ilyenkor belőni, hogy kinek mi lesz a jó majd a későbbiekben és persze, ilyen apró kórban ráadásul még annyiszor változik, mint az időjárás. Mikor mit lát meg és tetszik neki, az jön. Nála is így volt, igazából a létező összes szakmát akarta magának, mert vagy látott mesét vagy épp azt, hogy épp dolgoznak valakik valamin. Akart ő varázsló is lenni, csak éppen nem úgy, ahogy ők itt művelik és persze, utána hamar váltott a kukásra. Sokáig akart kukás lenni, ha egyszer megunja ezt a világot, lehet belevág.
- Úgy bizony. Ilyen sokat tudsz már most, szereted is őket, simán. Azt mondják, ha olyan szakmát és munkát találsz, amit szeretsz, akkor nem is fogsz igazán dolgozni – jó kérdés, hogy neki ez sikerült-e. Néha nem is érzi annak, főképp a növényekkel mikor foglalkozik. Máskor nagyon is hosszúak a napok és az órák, de ez inkább a mindig aktuális állapota miatt változik ennyit. Annyi biztos, hogy ha nem szeretné, akkor nem csinálná. Még utolsó éve előtt nézegette a képzéseket és ha nem túlkorosan jött volna, még egyet vállalt volna. A tanulást is megszerette, de sok volt a jóból.
- Igen, akkor nem – bár ez csak egy erős tipp, ezt azonban nem osztja már meg vele. Tűnjön már határozott felnőttnek, vagy mi a szösz. Bár fordított esetben, ha más hozná be ide válogatni, ugyan így toporzékolna a választékot nézve. Jó, a halaknál nem. Azt sosem tartotta sokra, csak a tányéron. A könyv előtt azonban van még más is, így egyelőre azon foglalatoskodik. Amint visszakérdez, mikor lesz „képessége”, halkan felnevet. Most jobb, ha első meg második gondolatát el is ássa mélyre, így csak aprót köhint. Nem akarja a snassz „majd ha nagy leszel” mondatot elsütni, de okosabb és gyerekbarátabb hirtelen nem jut eszébe.
- Amikor majd kicsit idősebb leszel és lesz majd valaki, aki szeret téged és te is őt. Vagy nem lesz még, de már a küszöbén leszel. Hamarosan – nem tud jobbat, na. Ő a mezőny másik felén van, neki ezt jobb esetben elszenvednie kellene, nem várnia.
- Azt majd a kispajtás eldönti, mit akar rágni és mit nem – nyilván lesz elég játéka és akkor megkímélheti a bútorok életét. Ezt nem tudja megmondani és még megjósolni sem, annyira állattól függ majd. - Van elég bagoly az iskolában – egyszer tévedt fel a bagolyházba és inkább többet nem. Nem neki való, pedig félelme nincs, inkább a szagok amik kikészítették. A postára jár többnyire, ott is baglyok vannak, csak nem kell őket néznie és szagolnia. Elmosolyodik végül arra, hogy sajnálja. Ez aranyos tőle.
- Ugyan. Ismerem az akkori önmagam, nem figyeltem volna rá sokáig – jobb is volt úgy. Ahogy most is jobb lesz kicsit. Elindul elintézni a papírmunkát, ami csak szükséges. Nyilván arról már idefele beszéltek, hogy otthon megengedték neki, így nincs félelem benne, hogy olyat tesz, ami miatt majd dühös szülői leveleket fog kapni. Amint megvan, már ott is áll előtte. Az eb kíváncsian szimatol, kicsit izeg-mozog, de nem fordul ki a kezéből akkor sem, amikor átadja. A gyermeki boldogságnál azt mondják nincs jobb és szebb és ez valahol igaz is. Látja rajta.
- Csoki, szerintem. Az édes is, meg olyan barna is, mint ő – közben kisétálva nyit nekik ajtót és odakint várja be, hogy vissza tudja majd kísérni őt. - Akkor, megnézzük a könyvet? Vagy majd legközelebb?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

- Erre!-*hallatszik válasza valahonnan a polcsorok mögül, de a könyvek tömege remekül nyeli a hangokat, így nem könnyű pontosan megállapítani Seth helyzetét. Szerencsére ezzel ő is tisztában van, elvégre nem mostanában vette át a bolt vezetését.*-Hátul, a történelmi részen,-*teszi hozzá, alighanem valamivel foglalatoskodva, mert nem siet öccse elébe. Neszezése azonban csak akkor nyer értelmet, ha Sebby átverekszi magát a pillanatnyilag kissé kusza könyvhalmokon, megkerüli az egyik olvasókuckót és átlépi az egyik felcsavart szőnyeget. Seth egy létrán állva épp a világítással - és alighanem a helyet apránként teljesen benövő illúziókkal - matat, az egyik falikart változtatva patinás utcai lámpássá. A vakolat mellette már kőfalat mintáz, aminek repedéseiben repkény vetette meg a lábát: mindez két polcsor találkozásánál.
A mozgásra előkerül Feather, szertelen örömmel rohanva meg Sebbyt - tudja, hogy nem szabad rá felugrania, de attól még majd' szétveti az izgatottság és mellső mancsait szétterpesztve rajongja körbe.*
- Azt hiszem, unatkozik,-*állapítja meg gazdája, kis szünetet tartva a létra tetejére könyököl, lenézve a párosra. A kutya, amint le bír csillapodni, a kisebbik Selwyn nadrágját szaglássza végig-hosszig, simiben reménykedve csóválva mellé.*- Főztem teát, de ha gondolod, akár kisétálhatunk valami harapnivalóért is,-*veti fel, néhány pillanatra még visszafordulva a félbehagyott varázslathoz, mielőtt végez és lemászik a földre.*
- Szia,-*mosolyog aztán Sebbyre, immáron rendes üdvözlésként, s röviden megöleli - nem nyújtja, mert érzékeli a másikban bújkáló szorongást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Feather fülig érő vigyorral hagyja magát gyömöszölni, sőt, egy ponton homokzsák módjára eldől és innentől Sebastian azt tehet vele, amit akar. Ha azonban abbamarad a simi, pár másodperc után felpattan és mint akit puskából lőttek ki, elsüvít átmeneti vacka felé, hogy felkapja legújabb játékát és parádéslovat megszégyenítő büszkeséggel trappoljon vele vissza dicsekedni. Mivel neki egyáltalán nem számít, kiad-e hangot az aktuális plüss zsákmánya, Sethnek mindig első dolga tapintatosan eltávolítani a csipogót.
- Ez kész,-*int fejével nemet, összecsukva a létrát, mire az tenyérnyire zsugorodik és elrakja a földön heverő szerszámos ládikába. Egészen különös az összhatás, elegáns öltözéke és a hely kopottas bája, valamint barkácsfelszerelése együtt.*- Akad viszont még elég zug, ami felújításra szorul. Most is szárad kint egy szekrény, amit újra kellett lakkozni és bűbájozni,-*ez részben megmagyarázza a padlón kószáló könyvhalmokat, apránként ellenőrzi a berendezést és szükség szerint foglalkozik velük. Kidobni semmit sem akar, ami még menthető.
Lesöpör néhány - nemlétező - porszemet ruhájáról, megigazítja mandzsettáját, majd biccent.*
- Akkor üljünk le. A kassza mögött elférünk és van egy kis konyha-tároló,-a bolt mindenkori alkalmazottai számára parányi mosdó, tenyérnyi pult és néhány akasztó biztosítva volt, ami meglepetéssel töltötte el - diákként jóformán sosem látott senkit a kasszánál. Tény, az előző tulaj sosem szorult túlzottan a bevételre, a hely és a könyvek eszmei, szentimentális értéke érdekelte. Seth ennél gyakorlatiasabbnak bizonyult, bár árai olcsó és megfizethető között mozogtak; használt könyvekkel bővítette a kínálatot, lehetővé téve a diákok számára, hogy itt adjanak túl szükségtelenné vált tankönyveiken vagy szerezzék be azok egy-egy példányát másodkézből. Kölcsönzésre, sőt, még szállításra is biztosított lehetőséget a kastélylakók számára - ennek ellenére sosem vett fel senkit.
Rövid csörgést követően két bögrével és cukorral, tejszínnel tér vissza egy fatálcán. Bár akadnak otthonos olvasósarkak az üzletben, jelenleg egyiknél sincs elég hely két embernek, így maradnak a pult és a székek az antik, mutatós kasszagép mellett. Amint leül, Seth a kezébe veszi a saját bögréjét, amiből zöld tea és gyümölcsös-fűszeres illat száll.*
- Mesélj, mi újság,-*könyököl térdére, még így is megőrizve valahogy egyenes tartását.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Figyelmes tekintete az öccsén pihen - abban, ahogy fürkészi, megszokott és idegen egyaránt vegyül. Bár mindig érzékenyen reagált a környezetére, apró gyermekként is kiérezte mások apró rezzenéseit, mostanra pillantása egészen átható élt nyert. Érti, amit lát, nem pusztán ösztönösen, a belé oltott módon reagál. Nyugodtabb, vagy ha úgy tetszik, kopottabb, mint kapcsolatuk törése előtt, ugyanakkor mozdulatai megnyugtatóan ismerősek. Jobb tenyere az alátét; bal kézzel emeli a bögrét, hogy rövidet kortyoljon, s mindeközben hallgatja a másodszori nekifutásra kinyögött kurta bejelentést.*
- Mhn.-*Ennyivel nyugtázza Sebby felmondását, s hogy ne szakítsa félbe, mindössze bólint egyet-egyet. Szemlátomást messze nem okozott akkora meglepetést számára a dolog, mint amennyire fivére szorongott a beszélgetéstől - sőt, mintha halvány mosoly bújkálna vonásaiban, amíg teájára pillant. Aztán újra felveszi a szemkontaktust, s Sebby lassan mondandója végére ér. Néhány másodperc csönd áll be Seth részéről, aminek nincs súlya.
- Megértem. Örülök, hogy ezt is kipróbáltad,-*feleli aztán a kimondatlan kérdésre. Sőt, szavai tovább gördülnek, szürke szemében melegséggel elengedi bögréje alját, s tenyerét finoman öccse kézfejére simítja néhány másodpercre.- A tanítás ezen formája nem neked való, ennek ellenére hiszem, hogy számos embernek értékes tudást adtál át.-*Ahogy visszahúzza balját, kortyol egy hosszabbat italából, arca előtt hagyva kicsit, hogy félig hunyt szemmel illatát is kiélvezze. A kirakat üvegén beszűrődő fény hátulról világítja meg, kifejezetten békés kisugárzást kölcsönözve alakjának.
Testvérek - kimondatlanul hagyhatnak hát dolgokat, amikre felesleges szavakat pazarolni, bár a határvonal elvékonyodott. Néha nehézzé vált eldönteni, mit vagy mit ne tegyen szóvá, s kellett ennyi tér a gondolatoknak.*
- Maradnál a városban vagy...?-*Emeli aztán fel arcát és tekintetét ismét, egyetlen kérdést téve fel, de utat nyitva bárminek, amit Sebastian szeretne megosztani. Általában távol áll tőle a puhatolózás, most viszont nem tudja, mennyire részletes vagy kiterjedt ez az új terv, még ha első hallásra elég kézzelfogatónak tűnik is.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

A szavai nem tudták tökéletesen átvinni a szándékát, ezt érzékelte, mégsem sietett magyarázkodni. A legnagyobb igyekezettel és gonddal sem kerülheti el a félreértéseket, s megkötötte ezzel a békéjét. Ez persze nem azt jelenti, hogy visszariadna a vitától vagy a kifejtéstől, ha szükségesnek látja; mindössze szorongását levetve bízik. Bízik abban, hogy a hibák kijavíthatóak, a tévedések orvosolhatóak és a kapcsolatok nem hullanak szét az első elvétett lépésnél. Az öccse tudja, hogy már réges-rég felnőttként kezeli, s álmában sem lenne vele leereszkedő. De a fejében - mint valamennyi emberében - más hangok is vannak, amik az övével vegyülve torzíthatják a hallottakat. Saját hangja felemelése helyett most jobb, ha a többit engedi elcsitulni.
Mindketten belesüppednek a bolt álmos csöndjébe, s míg Sebastian az ablakon át az utcát nézi, Seth bögréje mögül az öccsét tanulmányozza. Szótlan siklik végig sziluettjén, egyszerű örömét lelve abban, ahogy elméje skiccé bontja le a pillanatot, amit talán később papírra vet majd.  
- Ha mégis fontolóra vennéd a költözést, szólj majd, kérlek. Addig is, amíg eszemben van,-*a mindig övén függő szütyőbe nyúl, hogy némi kotorászás után elővegyen belőle egy dobozt, aminek határozottan nem kellett volna beleférnie első ránézésre.*- Sherlocknak, hódolatom jeléül,-*teszi hozzá, nem mintha a papíron díszelgő elégedett macska képe vagy a felirat kétséget hagyna azt illetően, kinek is szánta.
- Már nem.-*Emlékszik a kérdésre, hiszen mindenki arcára kiült valamilyen formában amikor bejelentette, hogy állást vállal a tanodában. A kastély sokáig a biztonsághoz legközelebbi pontot jelentette számára - számukra - lehetőséget az újrakezdésre; s bizonyos értelemben erre volt szüksége. Egy ponton megfogalmazódott benne, hogy a múlt akkor is gyötri, ha a világ másik végére próbál menekülni a képei elől, innen pedig könnyű lett a felismerés, mit kell tennie.*- Időbe telt, amíg megtanultam a jelenben élni. Most már csak akkor merengek az emlékeken, ha néha úgy érzem, jólesne feleleveníteni valamit.-*A mosolya őszinte, aminek valódi súlyát kevesek érthetik csupán. Néhány hét választja el a harmincadik születésnapjától, a háta mögötti időszak azonban többnek érezteti.
- Van hely, ami hiányozni fog az utazásokból?-*kíváncsiság szülte, kissé találom kérdés, de kikívánkozik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Ritkán kap olyan baglyot, amely az iskolából jön. Pontosabban soha, ez azonban eddig nem zárt ki senkit, csak éppen nem kért belőlük. Épp a kádban ücsörgött, amikor kocogtatott az a vacak madár. Kimászva kaparintotta meg a levelet, majd olvasta el. Már a feladó is egészen meglepő volt, bár valahol gondolhatott volna arra, hogy üzenni fog neki. Felrémlik, ahogy a srácnak, teljesen váratlanul adott tippeket, leckéket arról, hogyan legyen jobb és ügyesebb abban, amit választott magának. Voltak apró hibák, többnyire a koncentrációval, amit, ezek szerint sikerült kiküszöbölnie vagy sem, majd megtudja, elvégre csak annyi szerepel ott, hogy menjen. Bár sejti, miért, nem akadékoskodik – vagyis de, mert nemes egyszerűen nem ír választ. Izguljon csak, hogy ott lesz vagy nem. Mára úgy sincs olyan vészes dolga, kezéről már levakarta azt, amivel az elmúlt éjjel kellett foglalatoskodnia, a tag dalolt, mindenki más pedig örülhetett. Ideje visszahúzni az ismert arcot.
Felöltözött, a tőle megszokott módon, mégsem teljes pompában. Van egyfajta stílusa, így neki az egyszerű is tartalmaz öltönyt, még ha ez alatt most egy fekete póló szerepel. Farmert sem nagyon hord, most mégis felhúzott egyet, már-már slampos, csak éppen valahogy arra nem képes. Valamit mindig alkot. Az órára néz, majd elindul, ráérősen, nem aggasztja magát azzal sem, ha késik, mert arra mindenkinek joga van. Neki meg főleg.
Egy füstfelhőt fúj odébb, amikor meghallja a nevét. Azért ennél diszkrétebbre számított, ahogy szinte összerezzen a hangra a bensője, úgy hunyja le pár pillanatra a szemeit és vesz egy mély levegőt. Nem, nem fojthatja meg, még ha kettő is van belőle. Megáll végül, az első táv felénél és ott várja be, míg elég ér. Addig eloltja a csikket, így pont akkor pillant le rá, amikor közli.
- Nnna, csak nem? - csak de. Elsőre csak komoly arcot vág, szemöldökét felhúzva, mint aki kételkedne. Aztán végül előbújik egy félmosoly és megveregeti a srác vállát.
- Ebben nem is kételkedtem. Gratulálok hozzá. Csak így tovább – hiszen még nincs vége, ezt nagyon is jól tudja. Kezét leeresztve vágja zsebre és figyeli apró bólintásokkal. - Fogalmam sincs ki a dudi, bár azt pont nem mondtam, hogy a padlón fetrengj – nem tud mégse nem vigyorogni, miközben orrnyergét dörzsöli meg arra, ahogy elképzelte, hogy ott fekszik, átlépkednek felette, kikerülik, miközben az illúziók meg mennek. Oké, drasztikus, mégsem egy szar megoldás. - Szuper. Mondtam én, hogy csak ennyi kell, akkor épp nem hittél, mert azonnal akartad. Nos, azért egy forgalmas úton ne fetrengj, de hajrá. Nyomasd tovább, hogy tényleg semmi se zökkentsen ki – és ennyi volt? Bár persze van, ami igenis mozdítsa ki, de arra nem tér rá. Azt hiszi, ennyiért hívta ide, így helyet se keresett leülni.
- Nincs mit. Mondanám, hogy szívesen, de akkor rontanék a nevemen – valahol meg mégis, mert hát, át kell adni amit tud nem? Nem. Ez kivétel, semmi több. Még a másiknak se tenné meg, hiába nem tudná őket megkülönböztetni, épp ki áll elébe. - Ráérek-e? Attól függ. Elvileg igen, azért is jöttem. Mert? Meg akarsz hívni valamire? - mire gondolna az ember. Egy bambira, kólára? Hogyne. Így hát vár, míg megtudja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

A helyzet szomorúsága gyakran megérinti - mint hideg huzat, ha valahol rosszul zárt ablak vagy alattomos lyuk van, át-átjárja a hiányérzet. Mintha ugyanezt vélné felfedezni Sebastian csendjében és sóhajában, de nem firtatja; beéri az ígérettel, a beszélgetésekkel, közös italokkal, s azzal, hogy térdeik most csaknem összeérnek.*
- A halak nem érdeklik?-*kérdezi, néhány pillanatnyi töprengés után. A macskákról közel sincs annyi ismerete, s amit viselkedésükről tud sem feltétlenül érti teljesen.*- Szerintem össze tudnék rakni egy akváriumra elég apró illúziót, amivel eljátszhat,-*ajánlja fel, bögréje oldalát kocogtatva hangtalanul ujjbegyeivel. Egy ideje újra mocorog benne az alkotni vágyás - tétlen sosem volt, talán depressziójának legmélyebb időszakaitól eltekintve; de a rutin és a kreativitás teljesen más lapra tartoznak. Megjavítani egy doboznyi régi díszt, temetőkertet és sírokat gondozni, könyveket szellőztetni, polcokat egyenesíteni anélkül lehet, hogy az ember akár egy fél gondolatot vesztegetne rá.
Jólesett Sebby mosolyát látni s átsuhant rajta az érzés, hogy most, ha csak pár pillanatig, mintha elhalványult volna a törés köztük, amibe annyi éket vertek akarva-akaratlan.
- Nehéz...lehet, nem is tudnám elmagyarázni. Csak éreztem, hogy valami ide köt. Húzott, amikor alig valami mozgatott meg,-*természetük sok ponton homlokegyenest ellenkező vonást mutat, azonban ez sokáig kevésszer ütközött ki élesen. Seth megfontolt, rendszerben gondolkodó, józan döntéseket hozó énje kényszerűség nyomása alatt szükséges volt, ám még akkor is akadtak intuitív, racionális érvelést mellőző pillanatai.
Röviden felnevet, Sebby meg az élethez kért - mit kért, követelt - használati útmutatója villan be sok-sok év távlatából, s maga előtt látja kiskamasz öccse gömbhalként felfújt orcáit. Még akkor is kuncog egyet-egyet, amikor a teájába kortyol, némi meglepettséggel pillantva fel, ahogy a haza szó elhangzik. Mielőtt azonban bármit mondhatna, fivére figyelmét megragadja a csigalépcső, ami az ajtó mögött szerényen meghúzza magát.
- A bolthoz az idők során rengetegszer hozzáépítettek - gyakorlatilag valahányszor túl sok lett a könyv, hozzátoldottak egy darabot. Amikor megvettem, akkor jöttem rá, hogy valaki, valamikor elkezdte a tetőtér előkészítését. Úgyhogy folytattam és lett egy emelet, amit elrejtettem az utca felől,-*szolgál rövid magyarázattal a jelenségre. A lépcsőt általában ugyanaz a függöny takarja, amivel az ajtót-kirakatot lehet lesötétíteni - ma fel kellett szaladnia valamiért és elfelejtette visszahúzni a helyére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Kettő műanyag edény pihen kezeiben, amelynek teteje még kissé párás, hiszen melegen tette el az adagokat. Egy gyöngyöző húsleves mindig jó, főleg a hővősebb napokon, igaz, most kénytelen volt összetenni a levesbetéttel, így a cérnametélt, a csirke, a sárgarépa lágy táncot lejt a műanyag rejtekében, miközben előre lépked. Alatta egy jó adag rakott krumpli, úgy néz ki, majd zöldség napot tart, bár a bele tett kolbászkarikák azért elárulják, nem lett vegetáriánus vénségére. Oldalán a táska, a boltba megy majd innen, kicsit kikopott minden, hogy a Hold után csak a szükséges utakat járta meg, pihent és javítgatta azokat, amiket kapott. Tegnap, ma viszont már bőven volt mindenre ereje, előtte is, viszont egy a meglepi ebéd ma sikerült. Sosem tud kicsiben gondolkodni, elvégre lakótársa elől sem zárja el az ételt, kidobni meg semmit sem szokott, főleg, ha előbb megvendégel mindenkit, akit ismer. Így esett az, hogy ha az iskolában nem lelte, és máshol sem, a könyvesbolt felé tart. Elfoglalt talán, nem is fog zavarni, ha így van, leadja a kis csomagot, majd később beszélnek alapon. Elnyomja a cigarettát a közeli kukában, majd helyébe rágót vesz be, mintha ezzel el tudná tüntetni, hogy a „leszokom, igen, le” alkut megint sikerült elhalasztania. Ez legyen a legnagyobb bűne.
Az ajtóhoz érve nyit be, ezt a helyet szereti, mindent szeret, ami könyv, pontosan jó elfoglaltság, mikor ágyban fekszik, vagy semmihez sincs kedve.
- Hahóóó – köszönt vidáman, ahogy belép és becsukódik az ajtó. Hall valamiféle motozást, de mióta tudja, hogy néhány könyv tud hangos lenni, nem csodálkozik semmin és nem képzeleg semmit. - Remélem éhes vagy, mert hoztam neked valamit – indul el mégis a hang felé, majd odaérve már látja is, hogy nem ismerős alak ücsörög ott. Megtorpan, láthatóan megzavarja az, hogy nem számolt azzal, hogy nem az fogadja, akinek a levesét szánta. - Hű. Ne haragudj, nem láttalak az ajtóból – köhint egy aprót. - Nem tudod esetleg, merre van Seth?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Angliához az évek teltével egyre kevesebb fűzte, s bár tagadhatatlanul brit mind viselkedésében, mind örökös túlöltözöttségében, sosem hivatkozna otthonaként az országra. Hiányzott belőle a ragaszkodás vagy akár az a sajátos hozzáállás, amivel sok hely szülötte viszonyul anyaföldéhez, miszerint ők ócsárolhatják hazájukat, de bárki más egy rossz szót sem szólhat róla. Szürke, ízetlen közönnyel viseltetett iránta leginkább; könnyen elengedte hát az egészet.
- Bárki tudta nélkül. Szerettek a minisztériumban,-*szemforgatva kortyol a teájából, mert egy estényi standup előadásra elegendő anyaga gyűlt össze mostanra a bürokrácia jóvoltából. Mármint egy újabb estére való, megkoronázva azzal a szerencsétlen hivatalnokkal, akit a bejelentése után kiküldtek terepszemlézni és aki végül - már a sírás szélén állva a kitöltendő formanyomtatványok listájának láttán - inkább azt javasolta, felejtsék el ezt az egészet és fogjon hozzá a dologhoz, mintha az emelet eddig nem létezett volna és most kezdene az építéséhez. Esélyük sem volt megállapítani, mikori munkálatok és bűbájok nyomát találták.*- A végén beérték azzal, hogy csontvázat nem találtak és nem varrtak a nyakamba büntetést vagy vizsgálatot...-*összegzi röviden kalandjait somolyogva, mert ritkán lát az ember olyat, hogy a csinovnyik önszántából fehér zászlót lengessen.
- Szeretnéd megnézni?-*ajánlja fel némi gondolkodást követően, Sebby lelkesedését látva. Nem most - helyesebben egyáltalán nem - akarta felhozni ezt, de valójában nincs oka titkolózni.*- Előre szólok, hogy elég kezdetleges, rengeteg időt felemésztett az átvizsgálás és engedélyeztetés,-*figyelmezteti öccsét, mielőtt elindulnának felfelé a csigalépcsőn. Voltaképp nem emiatt aggódik, épp ellenkezőleg - bármily üres a fenti tér, berendezése, meglévő darabjai egyértelműen elárulják, hogy nem raktár és nem is a bolt galériája. KATT