Elemi mágia óra
Október 15.
-- első óra --

A beköszönése nevetést váltott ki a fiatal tanerőből - Yarista megítélése szerint csinos tanerőből -, ami őt is mosolygásra késztette. Azonnal megérkezett a viszont-kérdés is, amire csak lágyan feltette a két kezét oldalt és vállat vont.
- Miért tenném tanárnő? - kontrázott rá, majd követte kissé izgatottan a tanárnőt, és nem fejtette el röviden és diszkréten végigmérni Erdős professzor alakját. Meg is érkeztek egy újabb terembe, ami meglepően furcsa volt, de mégis magával ragadta a fiút. Az igazi meglepetés pedig akkor érte, amikor a fiatal professzor lehuppant a fűbe, valami ülőalkalmatosság helyett. ~ Ejha, de laza. Tetszik. ~ állapítja meg röviden, majd a kérdésen töpreng egy rövidet. Aztán pedig lehuppan a nő mellé a fűbe. Aztán a tanárnő felteszi a kérdést, amire igazából nem tudja a pontos választ, de sok minden érdekli.
- Hú, ritkán szoktak ilyen nehéz kérdést feltenni. Arra számítok, hogy jó diákja leszek és megtanulok a levegővel bánni, bármit is jelentsen ez. Van kérdésem persze. Ugye normális esetben pálcával varázslunk, ez így történik most is, vagy más technikája van, mint például a melodimágiának. Azt hiszem, hogy ott kell valami hangszer, vagy ilyesmi, nem tudom, csak Katkó sokat dumál róla, én meg hajlamos vagyok szelektálni a hallottakat, ha éppen nem teljesen érdekel a dolog. - finom vigyor, de itt sem árt az őszinteség.
- Nos, hát nem tudom, hogy mi lesz, de nagyon izgalmasnak találom a dolgot. Az egyik ami miatt érdekel, hogy a kviddicsben segítségemre legyen. Már nem úgy értem, hogy csalnék vele, hanem, hogy jobban megértsem... a... izé... levegőt, vagy hogy mondjam... - érzi, hogy ez nem valami jó a megfogalmazás, de jobban nem tudja. Egyelőre ennyi jut az eszébe, kíváncsian mered a nőre, már nnagyon várja a válaszokat.

Tomi igyekezett mindent bepakolni, mikor Bagolykőre készült; a kézfertőtlenítőjét, a mentolos kenőcsét, a gyógyszereket, amiket szedett és párat azok közül, amiket nem - hiszen soha nem lehet tudni. És persze nem maradtak otthon a szabályai sem, amik szerint az életét rendezte. Az első napokban néhány bepakolt holmiról kiderült, hogy jó eséllyel haszontalannak bizonyulnak majd Tomi számára a bagolykőn töltött évek alatt. Ilyen volt például a hetes szabály: örülj a kis dolgoknak. Úgy tűnt ugyanis, hogy ebben a kastélyban nincsenek kis dolgok.
Bármerre ment ugyanis Tomi, mindenhol nagy és tágas terek, grandiózus megvalósítás fogadta. Persze lehet, hogy épp emiatt nem vette észre a mindenhol megbújó apró részleteket, de ez valahogy lényegtelennek tűnt, ahogy első alkalommal ott állt a Nagyterem bejáratánál, és kis híján hanyatt lökte a látvány. Ahogy elindult befelé, kicsit védtelennek is érezte magát a tér ekkora kiterjedése mellett. Nem csoda hát, ha tekintete a megbűvölt égboltról inkább az asztalok felé terelődött.
Tisztában volt vele, hogy minden mozdulatáról süt, hogy most jár itt először. Gesztusaiból hiányzott az a rutin, amit az itt élők már bizonyára felszedtek, és ami miatt otthonosan érezték magukat itt. Tominak egyelőre minden új és szokatlan volt.
Első körben ez ellen úgy próbál tenni, hogy elhagyja az asztalok közt kialakított, a terem másik vége felé vezető folyosót, mivel úgy érzi, itt túlzottan magára vonja a figyelmet. Az asztalokat illetően nem vesz észre semmi különleges ismertetőjegyet, így a bal szélső felé veszi az irányt némi hezitálást követve. Ott helyet is foglal úgy, hogy háttal legyen a terem falának. Tízes szabály: védd a hátad! Nem mintha ez jelen esetben indokolt lenne, arról nem is beszélve, hogy a védelem legjobb esetben is csak illúzió ekkor terem esetében, de sosem lehet tudni.
Tomi újonnan elfoglalt pozícióját arra használja, hogy alaposabban szemügyre vegye a termet. Közben talárjának ujjával babrál.

Black kisasszony

A sejtésemnek megfelelő választ kaptam a meghívás okára. Bár valami azt súgta, hogy az igazság nem feltétlenül ez. Mindenesetre én ezt szerettem volna hallani, így nem is kívántam tovább firtatni a dolgot.  Különben is rögtön kaptam egy viszont kérdést, így esélyem se volt jobban elgondolkodni az elhangzottakon. A kérdés nagyon célratörően lett feltéve, kicsit nyersnek is véltem a stílust. Hm, talán gyorsan el kell terelni a szót, mert érzékeny pontra tapintottam?  
- Egy ennyire elismert kviddicsjátékosnak, mint Ön, nem szabad nemet mondani. - eddig közhelyszerű volt a válaszom, éreztem, hogy ennyi nem is lenne elég, ezért egy pillanatnyi hatásszünet után folytattam is.
- No meg bennem is nyomott hagyott a kisebb szócsatánk, pláne, hogy a gálameccsen egész jól megtaláltuk az összhangot. Reméltem, hogy most semmisé tehetjük a kellemetlen emléket. - adtam meg végül a teljes magyarázatot.
- Mit szólnál, ha tegeződnénk? A tantermen kívül úgy gondolom megengedhetjük. – részemről ezzel meg is tettem az első látványos lépést a teljes kibékülés felé. Diákjaimnak ritkán engedtem meg, hogy tegezzenek, de Allegra nem hétköznapi értelemben vett diák volt, így esetében érthetőnek véltem, hogy kivételt tegyek.  
Ideje lett volna rendelni is, de mivel most én voltam a meghívott, még nem mertem előhozni a témát. Meg amúgy se tudtam mit ebédeljek, pedig nem voltam válogatós. Szerettem a hasam, de szinte bármit el tudtam jóízűen fogyasztani.  

Úgy fest mégsem késem el, ugyan is a tanárnő sehol sincs. Egy hatalmas sóhaj hagyja el a számat, majd körbenézek a terembe. Tuti jó helyen járok, de  itt hol akarunk gyakorolni? Ekkor ajtót pillantok meg, amin hamarosan a tanárnő is kilép. Széles mosollyal fogadom, és a mentegetőzésemre is válaszol, amit ezek szerint hallott. A válaszára még egy Odettes mosolyt küldök felé, majd besétálok az ajtón amin be lettem tessékelve. Egy dombos helyre érünk, ahol minimum 40 fok van. Mondjuk számíthattam melegre ha már egyszer piromágus leszek, amihez a tűz kapcsolódik, ahhoz pedig a meleg. A dombra érve a tanárnő leül és én is követem a példáját. Lehuppanok törökülésbe a fűbe és szinte rutinszerűen tépek ki egy szálat és kezdek el vele szórakozni.
- Odett. Zoét igazából nem is nagyon használom. Csak az Edictumosok hívnak Zoénak, sajna nem sikerült leszoktatnom őket róla. Pedig a suliba több Zoé van, mint Odett.. ésszerűbb lenne a kevésbé gyakorit használni. No mindegy. –
A kérdésre, amivel egy szóval is lehetett volna válaszolni én egy több mondatos monológot modtam el. Talán ebből is már sejteni fogja a tancinéni, hogy kemény fába vágta a fejszéjét velem. Mosolyogva vártam a folytatás, ami egy kérdésáradat volt. A mosoly szépen lassan lefagyott az arcomról, és helyét a csodálkozás vette át. Elég sok idő telt el a kérdések feltevése és az én reakcióm között. Utóbbi mindössze annyi volt, hogy hatalmasakat pislogtam és megvakartam a fejem búbját. Szemeimből a teljes értetlenség sugárzott, de nagy levegőt vettem és nekiálltam válaszolgatni.
- ŐŐŐ… -
Erős kezdésnek ennyit tudtam kinyögni, majd még 2x eljátszottam az őőő-zést.
- Szóval második válasz: Nagyjából így mint most… alacsonyan, vörös hajjal, pici lábakkal, nagy barna szemekkel, széles mosollyal. Húú és lehet csináltatok addig egy tetoválást is ide. –
Az ide szónál felemelem a kezem és a csuklómra mutatok.
- Harmadik válasz: Hááát gondolom a tűzzel, hővel ilyesmivel fogok tudni „bohóckodni”. Negyedik: Mikor kezdjük? –
Sajna ezeknél értelmesebb válaszokat nem tudtam megszülni. Alapból is ha valaki ilyen magas labdákat dob fel – legyen az akárki – muszáj lecsapnom őket.  Na meg ezeken a dolgokon még sosem agyaltam… most meg fél perc alatt nem fogok tudni megszülni egy épkézláb választ. Ha eddig nem, akkor most már biztos rájött a tancinéni, hogy egy idiótával van dolga. De jobb ezt előre tisztázni, mert ha nem fogja bírni akkor most még kirakhat az elementalisták sorából.

Lorelai

Csak egy vigyor, és egy mosoly, ami a cinikus megjegyzésre elhagyja az ajkát. Valahogy így érezte volna maga is a helyzetet, azonban azt tudni kell mindenkinek, hogy attól, hogy alkalmazhat néhány "fogást", attól még nem lesz teljesen a saját maga, és az elem ura is. Erre kell vigyázni.
Miután eltette a tanerő a pergament, és besétált Lorival a vízeséshez, Lehevert a fűre, ahogy korábban már ezt megtette.
- Az aláírásra azért volt szükség, mert a támadást mindig nehezebb kivitelezni, és jól végrehajtani, mint a védekezést. Természetesen azt használhatod, bár kezdetben nagyon nem lesz hasznodra az, amit tanulni fogsz. Előbb alapok, aztán meg a többi.
Rövid felvázolás, hogy semmitől nem kell majd tartania. És mivel a lány már elég idős, így nem is vesződik a kezdéssel.
- Előbb megtanulod az apróbb dolgokat, úgy mint simán kiemelni a vízből egy kis gömbnyi részét, aztán megtanuljuk, hogyan tudsz majd azzal bánni. Ha ezzel megvagyunk, akkor nagyobb mennyiséggel próbálkozunk majd, aztán fagyasztunk majd, hullámokat idézünk, mindezt természetesen kifejtve, és fejlesztve. Az év végén pedig megtanulunk majd vizet fakasztani, először víz környezetben, aztán majd valahol máshol is, hogy legyen benne kihívás. Az év végén pedig vizsga. Kérdés?
Gyorsan ledarálta, amit szeretett volna mondani, azonban muszáj gyorsan haladni. Az év végén Lori végzős vizsgákat tesz, tehát jövőre semmi garancia, hogy marad. Vagy mégis?
- Tényleg. Tervezed itt maradni mestertanoncként? Vagy továbbállsz az iskolából? Mert ez még egy fontos tényező a haladásod szempontjából.

Tomi

Egy újabb reggel, egy újabb olyan nap, ami totál unalmasnak ígérkezik. Legalábbis a tanórák ilyennek ígérkeznek. Valahogy Mira is úgy van vele, mint a legtöbb diák, hogy legszívesebben átugraná azt a pár órát, amíg bűbájtanon, és a többin ül. Általában jó prefektus módjára ilyenkor nézeget ki az ablakon, jobb esetben a tanárt nézi, és bólogat, mintha tudná miről van szó. Ugyanezt csinálta eddig mindig, és mégis itt van, immár harmadikosként, ami elég jó teljesítmény ahhoz képest, hogy mennyire elkalandozik az órákon.
Szinte kiesett az ágyból reggel a feketeség, és majdhogynem négykézláb mászott el a fürdőig, ahol a langyos zuhany térítette észhez. Beletelt egy kis időbe, mire rávette magát, hogy ne a gyengélkedőre menjen, hanem a nagyterembe, és tömjön magába valami ehetőt. Hangosan morogva és pár káromkodás elmormolásával kisminkelte magát a szokásos szemkihúzással, lágy szájfényt kent az ajkaira, majd ezt az egészet még egy öt perc ráhúzással megkoronázta a fésülködéssel. Fekete fürtjeiből hullámosat varázsolt, aztán a szekrénye előtt folytatta az időhúzást. Fekete szoknyájához zöld blúzt párosított, nyakában egy új, szikrázó szemű sárkánybébi függött a nyakláncán. Magassarkúba bújt, és a talárt is magára kapta úgy ahogy.
Leo és Ecset a szobában maradtak, Amira meg a táskáját maga után húzva elindult reggelizni. Arcán a Miramosoly virított, úgy sétált végig a folyosókon, mint mindig.
A nagyterem ajtaján áthaladva egyből a rellonosok asztalához tipegett, majd leült egymagában. Felmérte az asztalon feltálalt ételeket, és a száját húzva töltött magának egy pohár narancslevet. Úgy tűnik, most sem sikerül rávennie magát a reggelizésre.
Percekig kortyolgatta az italt, közben pedig a belépőket vizslatta. Sokszor elhagyta a száját a "Merlinre" kifejezés, és magában új stílust tervezett a számára nem megfelelő öltözetűeknek, és hasonlóaknak.
Aztán valaki felkeltette az érdeklődését. A göndör hajú srác egyből megfogta, érdekelte, hogy ki az az újonc. Homlokát ráncolva nézte, amint az idegen leült a Rellon asztalához, majd úgy döntött, köszönti is. Poharával a kezében felállt, és egyenesen a fiút megcélozva sétált végig a hosszú asztal mellett.
-Szia -kedvesen mosolyogva köszönt rá, a választ meg sem várva leült mellé. -Csak nem új vagy? Amira vagyok, és te?

Yar

A miértre a nő nem tudhatja az okot, hiszen nem tölti minden egyes percét vele. Nem ismeri annyira, csak annyira, amennyire muszáj, és ameddig erre lehetősége volt. A bő válaszból azonban neki is van mit tanulnia, és átgondolnia a dolgokat, amit megtéve, egy hümmögés után bele is kezd.
- Ez teljesen más, mint a pálcával úgymond, idézőjelesen hadonászás. Nem használsz se varázsigét, se pálcát, de legalábbis nincs rá szükséged. Apropó!
Fordul a zsebe felé, és egy papírost húz elő belőle. Rajta a fogadalommal, hogy nem használhatja társai ellen, támadásként, bántásként az erejét.
- Ezt szépen először is aláírod. Ha nem, akkor többet nem találkozunk, és a mostani óránknak is vége. Ezen kívül, ha ott a neved a pergamen alján, akkor még felhívnám pár dologra a figyelmed.
Egyelőre ennyi, a hangja komoly, és viccet nem ismerő, azonban tisztában van azzal, hogy a fiúban van annyi tisztelet, és akaraterő, hogy alá fogja írni a kellő helyen.
Éppen ezért folytatja nem sokkal később a megígért okítást.
- Ezen kívül. Ha elemi mágus leszel, nem használhatod a kviddicsben a tudásod, mert csalásnak számít. Ez az iskolai éveidre ugyanúgy vonatkozik. Nem csalhatsz, és használhatod fel az erőd olyan előnyök megszerzésére, ami másnak bármilyen, bármekkora hátrányt is jelent. Megértettél?
Szeme komoly, és minden, ami kell, de amíg ez tisztázva nincs, addig nem fog továbbmenni, se az anyagban, sem a beszélgetésben.

Amira

Lassan felfeslik a talárujj szegélye, ha ennyit babrálja, úgyhogy inkább valami más elfoglaltság után néz. A reggelizés például jó ötletnek tűnik. Csak épp az a baj, hogy nem igazán éhes.
~ Iszom egy narancslevet, attól hátha megjön az étvágyam. ~
Már nyúl is a kancsóért, amikor odalép hozzá egy lány.
~ Egy lány, csak semmi pánik. ~
Nyugtatja magát, miközben végigpillant a hozzá érkezőn.
- Szia, én Tomi vagyok.
Ahogy a lány felé fordul, jól láthatóvá válik az iskolai talárjára hímzett házjelvény, a főnix. Egyelőre ez Tominak nem jelent túl sokat, de majd utána néz, miért épp főnix, és hogy a többi háznak. Ha Amira talárján ott is a sárkány, Tominak nem tűnik fel. Látható, hogy a fiú alaposan felöltözött a köpenye alá. Fehér ing, ehhez pedig szürke, V-nyakú kötött mellény, hogy meg ne fázzon. Persze hozott egy csomó gyógyszert meghűlés ellen, de soha nem lehet tudni.
- Igen, csak nemrég érkeztem.
Kicsit hangsúlyosabbak lesznek a szeplői, ahogy elpirul alattuk.
- Ennyire látszik?
Végig is néz magán, hátha meglátja a "Gólya vagyok" kitűzőt, amit nem vett észre a reggeli készülődésnél.
- Te mióta vagy itt?
~ Abból a magabiztosságból ítélve, ahogy ebben a közegben mozog, biztos felsőbb éves vagy ilyesmi. De az is lehet, hogy nála ez az alap hozzáállás. ~
Morfondírozik Tomi, s ahogy elnézi Amirát, egy cseppet sem lenne meglepődve, ha az utóbbi feltételezés bizonyulna igaznak.

Tomi

Mindig vannak olyanok, akiken megakad a feketeség szeme. Általában a két véglet a jó pasik, és a bután kinéző lányok. Szinte mindenki ismeri a leányzót, úgyhogy nem csoda, hogy ezt mások is tudják róla. Nem titkolja, ha valami tetszik, illetve nem tetszik neki, de azért azt senki nem várhatja el tőle, hogy a "nem tetszik"-es lányokkal a leszóláson, és felsőbbrendűségi érzésen többet is tegyen. Kivétel az, akit kedvel, de ők meg többnyire normálisan néznek ki. Önkéntelenül olyan barátokat választ maga mellé, akik "különlegesek".
Jelen esetben az asztalok között bóklászó srác bongyor haja keltette fel az érdeklődését, és kíváncsivá tette. Máskor sem, így most sem húzta sokáig az időt. A kedves arcát mutatva ült le a fiú mellé, és félmosollyal mérte végig a bemutatkozás közepette. A szeme megakadt a talárját díszítő jelképállatkán, és a válaszra ezzel egyidejűleg elvigyorodott.
-Alig -nevetett fel lágyan, és belekortyolt a narancslevébe. Tekintetével körbefutott a nagyteremben felgyülemlett diákseregen, majd pár pillanat múlva újra Tomi felé fordult.
-Cicám, tudsz róla, hogy ez a Rellon asztala? -kíváncsi, és egyben huncut vigyor jelent meg a képén, haját lágyan hátradobta. -És egyébként meg úgy néztél körbe, mint nem is tudom...a muglik ha természetfeletti dolgot látnak -úgy gondolta, jobb lenne egy picit felvilágosítani szegényt róla, hogy mégis miért tudta elsőre, hogy még elég újonc a srác.
Minden bizonnyal, ha más fogja ki, akkor nem kedvesen faggatni kezdi, és ismerkedik vele, hanem nagymacska módra játszadozni kezd vele, amíg cafatokban vissza nem tér a pirosak közé. Oké, kissé túlzás, de elég sok rellonos van, aki így viselkedne a másikakkal szemben. Mira viszont Mira, és mégiscsak egy pasiról van szó...
-Harmadik évfolyamos vagyok -adta a választ, és továbbra is nézte a bongyorkát. Ismerős volt neki, bár semmi esély arra, hogy valaha is találkoztak. És nem is olyan fontos.
-Honnan jöttél? -a barátságos hangnemet tartva kíváncsian nézte a szeplős arcú fiút. Lábait keresztbe tette, így kényelmesebben elhelyezkedett az asztalnál.
Ritka pillanatok egyike, szóval amint egy pergamen kerül a lány kezébe, feljegyzést készít róla, hogy már ilyet is elkövetett...

Loise
Immáron otthon.


Ez a kis bunyó viszonylag jó tesz Chuck-nak. Bemelegítésnek megfelel, habár a bajnokság még pár nappal odébb van; rég nem bunyózott. Mostani iskolájában erre nem nagyon van lehetőség, maximum párbajozni, de abban nem valami jártas, legalábbis még nem próbálta. A kis akció végén Loise-hoz siet és megöleli; ezzel érezteti, hogy nem is olyan agresszív. Azért azt meg kell hagyni, hogy ezek az ellenfelek kritikán aluli teljesítménnyel "küzdöttek". Mintha hagyták volna magukat, hogy lehet így elindulni? Ekkora tudással? Chuck most sem csalódik a környékben, de hát ez van. Most ért haza, máris kezdődnek az utcai támadások. Pont, mint tavaly télen. A rablók kihasználták a korai sötétedést és a hazafelé tartó gyerekekkel próbálkoztak, több-kevesebb sikerrel. Egy idő után leálltak, amikor már minden gyerek Chuck-kal akart hazamenni iskola után. A legszebb az egészben, hogy a rendőrség mosta kezeit és azt mondták, hogy "nem tehetnek semmit". Ez a legegyszerűbb, de erről majd talán később. Most a Welch család otthona előtt vagyunk két tinédzser társaságában. Chuck csenget, de közben azért társalog Loise-szal, legalábbis próbál. A beszélgetésből azt szűri le, hogy viszonylag kiheverte a dolgot, aminek örül. Nem tudhatja, hogy milyen élmény ez egy olyan embernek, aki nem szokott összetűzésekbe keveredni, legalábbis erőszakosokba.
- Értem. Jó neked, egyszer el kell kezdeni. - ennyit reagál a lány mentegetőzésére, hogy miért ijedt meg. Semmi baj, ez normális. Egész jól viselte a körülményekhez képest. Még mielőtt elfelejtené, megenged magának egy kérést Loise-szal szemben.
- Ha lehet, ne említsd ezt a dolgot a szüleimnek, maximum apának, de fölösleges. Volt idő, amikor ez normális volt... - nem kezd el konkrétan beszélni a régi rossz időkről, amit én sem részleteznék. Rossz volt és kész. Loise kérdez, Chuck pedig válaszol.-milyen meglepő
- Nem szóltam, kijelentettem. - mondja egy kis mosollyal, ami a szája szélén húzódva rövidesen el is tűnik onnan.
Egy kitetovált, magas férfi lép ki a bejárati ajtón a kapu felé sétálva.
- Szia apa! Az idő kegyes volt hozzád. - egy kis szemtelenkedés, még mielőtt az öreg megszólalhatna. Kézfogással köszöntik egymást, majd Chuck rögtön a tárgyra is tér.
- Fater, ő Loise, akiről meséltem az itt alvással kapcsolatban. - bemutatja őket egymásnak. Utána elindulnak befelé a házba, hamar el is érik az ajtót és belépnek rajta.
- Hogy hogy itthon vagy? Ritkán fordul elő. Történt valami érdekes, amíg elvoltam? - buknak ki belőle a kérdések. Érthető, egy ideig távol volt tőlük. Erre az apa válaszol.
- Most nincs turné. Közvetlen a te koncerted után másnap indulunk Kanadába egy egy hónapos turnéra. Semmi érdekes, anyád szerintem mindjárt jön, elment boltba- ilyen érdekesek szoktak lenni köztük a beszélgetések. Majd az apa ismét megszólal.
- Találkoztam Gáborral és azt mondta, hogy egy órra múlva itt lesznek Laurával próbálni.
- Oké. - Chuck lepakolja a cuccokat a lépcsőhöz, majd Loise-hoz fordul.
- Nem vagy éhes? Én már igen. - na, meg kell kérdezni. Éhen ne halljanak.

[ Markovits professzor ]


Valamelyest megnyugtatja, hogy Markovits nem szőrözik tovább a kérdésen, bár tény, a fekete nem is hagyja nagyon elmélkedni rajta. Őt is mozgatja a kíváncsiság, mert hát többször visszapörgette fejében a szituációt, de akkor sem látta, mi vezette rá a férfit, hogy beleegyezzen. Az udvariasságot többszörösen is elvetette már, mert bár el lehet mondani a tanerőről, igyekszik megtartani a modort és a távolságot, meg minden ilyesmit, azt már kevéssé, hogy merő tiszteletből olyat cselekszik, amihez nem fűlik a foga. Főleg nem egy diákkal szemben, ahogyan volt oly bájos többször minősíteni Legrát. Sikerült azonban elérnie, hogy a mestertanonc ne is gondoljon magára másképpen, mint egy diákra.
A válasz azonban legalább olyan nyers, hanem még kicsit talán szemtelen is. A fekete fel is vonja szemöldökét, megvillantja szúrós kékjeit, de nem mordul fel. Sajnos képtelen belátni, ha a prof nemet mond, kicsit erőltette is volna a dolgot, na de akkor is, ezt így az arcába mondani? A hatásszünet szerencsére rövidebb, minthogy a lány megtalálja a hangját, s apró sértettségének hangot adjon, Markovits folytatja, s immáron a lány fülének kedvesebb dolgokat mond. Azt senki sem vitathatja el, jó kis duót rögtönöztek oda a pályára, noha a meccs maga nem hagyott benne mély nyomokat, ezt ő is megjegyezte. Ajkai mosolyra is húzódnak.
A tegeződés felajánlása váratlanul éri, noha ő az, aki az iskolai formalitástól szeretne megszabadulni, ez épp egy olyan dolog, amire nehéz átállnia. Nincs túl nagy korkülönbség köztük, legalábbis Legrának van olyan csapattársa is, aki jócskán idősebb a profnál.
- Öhm… rendben – bólint rá egy szemérmes mosollyal a kezdeményezésre. Ujjai időközben megtalálták az egyik odakészített evőeszközt. Nem mintha egyébként sokat lógnának együtt, akár az iskolában, rajta kívül meg aztán… Képtelen nem elvigyorodni zavarában. De mi legyen az első kérdés, amit így tegeződve feltesz?  Elvégre egy új fázisba léptek, ilyenkor mit lehet mondani?
- Éhes vagy? - nem, ez határozottan nem az, amit ebben az új helyzetben mondani kellene. Ebben a pillanatban a pincér is feltűnik, sietve bemutatkozik, majd az étlapokat is átnyújtja.  
- Nem tudom, a nyereményem csak bizonyos ételekre vonatkozik-e.. - tűnődik fél hangosan - vagy bármit lehet választani.. - felpillant a pincérre, aki láthatóan nem nagyon van képben a dologgal kapcsolatban, így a fekete megvonja a vállát. - Válassz bátran! - ő is az ételeket kezdi el mustrálni, de nem tud megállni néhány pillantást a professzorra.
- Valószínűleg nagyon ciki, de neked jóval nagyobb előnyöd van velem szemben. Mármint... - leengedi a menüt. - Én nem tudok rólad túl sokat... a kviddicsen kívül nem nagyon tudom elképzelni mi érdekelhet... - persze, az Edictumot, ha felcsapja az ember... Szemöldökét kérdőn felvonja, ha már összetegeződtek az iskolán kívül, szívesen megismerné az iskolán kívüli Professzort. Már ha van ilyen...

Elemi mágia óra
Október 15.
-- első óra --

Ha már megkérdezték, akkor alaposan válaszol a feltett kérdésekre, vagy érzelmekre, amik benne keltek az elemi mágia iránt. Igazából még jóval több kérdés van, mint válasz, szóval szépen el is mondja az első gondolatait, ami az eszébe jut. Talán rövidebbre számított a tanárnő, de lehet, hogy nem, egy hümmentéssel fogadja a monológot, mielőtt válaszolni kezd.
- Hadonászás? Révay tanár úr előtt ilyet nem mondjon majd a tanárnő, ha élni akar. - kuncogja el magát, de máris valami papírt kell aláírnia. Felvonja a szemöldökeit, de aztán csak átveszi, hiszen enélkül nem folytatódhat az óra. Gyorsan elolvassa, csak bizonyos szabályokat kell betartania és máris mehet a dolog. Nem kívánta más kárára használni, őt igazából a levegő elem megismerése hajtja leginkább. Ezért aztán elő is veszi a tollát és a tintáját a szép dobozából, majd gyorsan aláírja, ahogy azt kell. Aztán elteszi a dolgait, a pergament pedig a csinos tanerőnek adja vissza. Közben hallgatja, hogy a kviddicsben nem használhatja a mágiát, de mintha a tanárnő nem halgatott volna az előzőekben rá.
- Tudom új még itt tanárnő, de kérdezzen meg mást velem kapcsolatban. A kviddics az életem és becsületesen játszom. Azonban a közeg a levegő, és szeretnék vele jobban harmóniába lépni, megérteni azt. Nem kívánom a későbbi hatalmamat csalásra használni. Szóval megértettem. - most viszont ő volt halálosan komoly, a kviddics, az kviddics.
- Mivel kezdjük? - vált át hirtelen vidámabb módra, mert letisztázták a dolgot úgy véli, tehát haladhatnak.

Kiki

A hideg már nagyon elkezdett zavarni, de egy pillanat alatt el is felejtem, amikor megpillantom a röpködő lányt. Széles vigyor ül ki az arcomra, mert már alig vártam, hogy újra láthassam. Egy ideig csak figyelem, ahogy trükközget, majd hangosan odakiáltok neki, bár addigra ő is észrevesz. Azonnal elindul lefelé, majd ügyesen landol. Nagyon aranyos, ahogy elkezd futni felém, aztán mosolyogva megtorpan. Valami ismeretlen melegség tölti el a szívem, amikor megszólal.
- Igenis kis... izé... Szóval okés! -mondom vigyorogva. Közelebb lépek hozzá, majd szorosan átölelem. Nagyon jól esik az érintés és még kevésbé fázom. Hamar el is engedem, mert még a végén tolakodónak fog tartani.
- Bocsi ezt muszáj volt... -Kedvesen nézek felé, de egy csöpp bizonytalanság is bujkál a tekintetemben. Soha nem tudom eldönteni, hogy mit szabad és mit nem, főleg Kikinél. Egyszerűen jól esik a közelsége, de néha a kevesebb több.
Amikor megemlíti, hogy valószínűleg fázni fogok, hirtelen megremegek, majd összekulcsolom a karomat a mellkasom előtt.
- Lehet, hogy igazad lesz, de most már nem megyek vissza. -felelek, majd elkapom a labdát és elindulok a lány után. Nem igazán értem, hogy miért megyünk a lelátó felé, ha kviddicsezni akarunk, de ő biztos jobban tudja. Hamar el is érünk oda és le ülünk. 
- Tudod... Hiányoztál! -mondom halkan és kedvesen elmosolyodom. Ez az igazság és miért is ne mondanám el neki?! 
- Mesélj, mi történt veled az elmúlt időben? -
Biztos vagyok benne, hogy neki sokkal eseménydúsabb napjai voltak az utolsó találkozásunk óta, mint nekem. Igazából nem is nagyon tudnék neki mit mesélni, úgyhogy remélem, hogy belekezdünk valami jó témába, mert nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha valami halál unalmas srác lennék. Ez természetesen nem így van, csak most annyira rossz időszakom van ilyen szempontból. Lehet, hogy pont Kiki lesz az, aki egy kis színt visz majd a hétköznapjaimba. Én semmi esetre nem tiltakoznék, sőt... Úgyis terveztünk egy gitározást is, de egyenlőre maradjunk a kviddicsnél. Szerintem az is jó nagy feladat lesz így elsőre. Nem baj, én akartam, akkor most már meg is csinálom!

Mira:)

Miközben sétálok Bogolyfalva utcáján kezeimet a zsebembe süllyesztem, a fejemet pedig lehajtom, mintha szomorú lennék. Pedig tök vidám vagyok, vagyis... nem egészen. Most nincs túl nagy kedvem Mirával találkozni, de már megígértem, hogy elé megyek. Épp megfelelő tempóban lépkedek a vasút felé. Most nem fog túlságosan zavarni, hogy nem érek épp időben oda, ahova kell.
Ekkor megérkezek az állomáshoz, épp időben, ugyanis most érkezik meg a vonat. Kinyitódik az ajtó, én pedig barnászöld szemeimmel Amira fekete haja után kutatok. Jó sokan szállnak le a vonatról. Gondolom ők az elsősök, akik már alig várják, hogy belépjenek a kastély falai közé. Emlékszem, mikor még én is ilyen "kicsi" voltam. Nagyon kíváncsi voltam az egész varázslóvilágra, és legfőképp arra, hogy a süveg melyik házba fog beosztani. Nem gondoltam volna, hogy a levitába kerülök, hiszen nem éreztem magam olyannak, amilyenek ők. Bár igaz, hogy jó volt ott, de a rellonban mégis jobban érzem magam.
Ekkor egy lány, méghozzá Amira áll meg előttem. Megpuszil, én pedig elmosolyodom. Már épp szóra nyitnám a szám, de ő megelőz. Egy  nagyon aranyos kis bagolyfiókát nyom a kezembe. Én csak nagyokat pillogok, és hol a lányra, hol pedig a kis bagolyra nézek.
 - Hát ez csuda aranyos. Nagy-nagyon szépen köszönöööm - mosolygok, és átölelem a lányt. A kis fióka felé fordulok, s ránézek.
 - Szia te kis pöttöm bagolyka. Mostantól az enyém vagy.
Nagyon örülök ennek az ajándéknak, hiszen már régóta vágyok egy kis állatkára. És ez a bagoly pont tökéletes. Bár azt nem tudom, hogy Roli mit fog hozzászólni, de majd csak megbékélnek egymással.
 - Mira, szerintem menjünk be a kastélyba, és ott beszélgethetnénk. Vagy akár beülhetünk a pillangó-varázsba is. Vagy a pub-ba. - mondom a lánynak.

Tanárnő
Elemi mágia óra (1)
Okt. 15

Láthatóan a tanárnő nem mérges rám amiatt, hogy késtem. Ennek örülök, így legalább nincs rólam rossz véleménnyel, legalábbis remélem, bár nem éppen úgy tűnik. Amikor a tanárnő elindul előre, bizonytalanul pillantok utána, de végül ez én lábaim is megindulnak. Szerencsére nem halad gyorsan, így könnyen be tudom érni. Érdeklődve figyelem azt, hogy hová megyünk, amikor pedig kilép egy tisztásra (szerintem ez az, bár nem vagyok benne teljesen biztos), majdnem felsikoltok meglepetésemben. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy most iskolán belül, vagy iskolán kívül vagyunk. Bár azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy ez a sulinak valami nagyon különleges helye. Mikor végre sikerül túltennem magam a meglepetésen beleszippantok a friss levegőbe, majd fülelni kezdek, így sikeresen meghallom a víz csobogó hangját. Persze ez nem tart sokáig, elvégre egy órán vagyok, így amikor látom, hogy a tanárnő leül, gyorsan odaszaladok, és én is letelepszem a fűben. Természetesen vele szemben. Figyelemmel hallgatom azokat a szavakat, amiket hozzám intéz.
- Furcsán - mondom őszintén. - Tudja… nekem még most is furcsa a varázsvilág, pedig már harmadikos vagyok. Így joggal mondhatom, hogy furcsa még ez az elemi mágia. Persze az órán már hallottam róla, meg minden, de soha sem képzeltem el, hogy milyen lenne, ha én is az lennék. Mind ezen kívül izgatott is vagyok, mivel egy teljesen új világ fogy megnyílni előttem - mondom neki egy halvány mosollyal, majd félrebillentem a fejem, és kicsit elgondolkozom a második kérdésén.
Érdekes, hogy pontosan ezen gondolkoztam tegnap, lefekvés előtt. Mondjuk; utána olvastam a dolgoknak mielőtt átmentem volna azon a kapun, és kiderült volna, hogy melyik elem az enyém, de erről nem sok feljegyzést találtam. Ami pedig a gondolataimat illet… azt inkább hagyjuk.
- Sokat gondolkoztam azon, hogy mire is leszek majd képes, de sosem tudtam behatárolni, mivel ha jól gondolom, akkor az elemi mágia lehetőségei szinte határtalanok - mondom elgondolkozva, és reménykedem, hogy nem mondok hülyeséget. - Hogy mit várok a tárgytól? - ismétlem meg szándékosan a kérdést. - Nem tudom… talán tudást, és valami különleges dolgot, amit egyelőre magam sem tudok behatárolni - mondom nyugodtan, mert nekem tényleg ez a véleményem.
Lehet, hogy a tanárnő most jót derül magában, de nem baj, ő megkérdezte, én meg őszintén válaszoltam. Ennél több már tőlem sem telik.

-Igen, komolyan gondolom. - felelek ennyit, miközben vacsorám lehető leglassabb elfogyasztásán dolgozom. Csak akkor állok meg egy pillanatra, amikor a lány elkezdi a lányok legfőbb hisztériáinak a tárgyát: a Kövér vagyok! című előadást. A sült krumplit szám előtt tartogatva nézek rá, majd ujjaim között kezdem el forgatni, mintha játszanék vele. Na már most erre ilyenkor mindig mondani kell valamit, mert akkor soha nem fog megnyugodni és minden nap hallgathatom. Már nagy sóhajtás kíséretében nyitom kis a számat, hallva a lány egyre sírósabbá váló hangját, amikor az arca hirtelen felderül és sírásnak, még csak elkeseredésnek a legapróbb nyomait sem találja rajta az ember. Számat becsukva veszem le lábaimat a padról, majd húzódok odébb kicsit, hogy elférjen. Bár fogadni mernék rá, hogy ez az apró mozdulat is hisztériás rohamot vált ki belőle és megint kitalálja, hogy ő kövér. Miért kell a nőknek mindig ezt hajtogatniuk? Persze, teljesen tiszta a kép, hogy két, vagy három okból. Az első: önbizalom hiányosok, tudják magukról, hogy nem kövérek egyáltalán, sőt már egy partvisnyéllel rokonságba lehetne őket hozni, de nekik azért is kell a visszaigazolás, hogy Nem, dehogy vagy kövér! Olyan vagy vékony vagy mint egy modell. Ezután még egy kicsit nyafognak, de a lelkük legmélyén teljesen megnyugodtak, hogy nem kövérek egyáltalán, volt értelme a diétázásnak, a diétázáshoz elengedhetetlen kellékként szolgáló tablettáknak, a sok edzésnek a konditeremben, a futásnak a futópályán. A második ok: pszichés tévképzetük van, mert annyira magukba sulykolták, hogy ők kövérek, hogy egyszerűen már ha tükörbe néznek akkor is azt látják, hogy bizony van rajtuk egy-két csúnya zsírpárna, míg egy külső szemlélő annyit lát, hogy egy élő-halott csontváz remegve áll a tükör előtt, fogdossa a bőrt a karján, húzkodja, csavarja miközben majd leesik róla a ruha. A harmadik: az illető tényleg kövér, tudja magáról de nem tesz ellene semmit, vagy nem tud. Ezt úgy érzem, hogy nem is kell magyaráznom. Szórakozottan kapom be az ujjaim között lévő krumplit, hogy aztán a lány maszatos arcára tekintve kaphassak igazolást arról, hogy a csoki mennyire jó. Kíváncsi vagyok, hogyha valaki ennyire hiperaktív és életvidám, akkor hány adag csokoládét tömhet napi szinten magába. Világ életemben ellenségemnek tekintettem a csokoládét. Mondanám, hogy ezért vagyok ilyen fapofa, sőt az embereknek a legtöbbje el is hinné, de akkor megszállnának és naponta öt táblányit belém diktálnának. Így inkább azt hazudom, hogy allergiás vagyok mindenféle csokoládéra és cukros dologra. Nagyobb az esélye, hogy elhiszik. Kobakomat megrázva utasítom vissza a lány ajánlatát a csokoládéra vonatkozóan.
-Majd máskor talán. - török egy jókora darabot a halfilémből, de még mielőtt számba vehetném, partnerem előáll forradalmian új divatötletével. Egy lábra egy szoknya? Felvont szemöldökkel bámulom a velem szemközt lévő falat és próbálom elképzelni ezt a lehetetlen ötletet, bár ki tudja. Ma már mindenfélét kitalálnak az emberek divat címén. Senki nem veszi észre, hogy bohócnak öltöztetik őket. Különösen a lányok nem.
-Manapság már mindent lehet hordani, úgyhogy szerintem nyugodtan hordhatod a szoknyáidat mind a két lábadon, ha meghízol. Amire igen kicsi esélyt látok, mármint az elhízásodra, de ha mégis bekövetkezne legalább van egy B terved. - vonom meg vállamat, majd utána folytatom a vacsorázást és semmit mondó arccal figyelek a kis kabaréra, amit összehozott nekem a lány a manókkal együtt. Hangos kacarászásától visszhangzik az egész konyha. Kezdek tőle tartani, hogy előbb-utóbb betörnek az üvegek, elrepednek tőle az üstök, összetörnek a poharak meg a tányérok. Egyik rellonos mesélte nekem nemrég könnyes röhögés közepette, hogy az egyik festményen szereplő hölgy áriázva igyekezett eltörni egy üvegpoharat, de nem nagyon akart neki összejönni. És amikor már a sokadik diák szólt rá, hogy mindennek van határa - de ez a portré kapott sajna egy útlevelet -, akkor sértődötten hagyta abba, a poharat pedig gyorsan a falhoz vágta, majd azzal dicsekedett, hogy a hangjával sikerült eltörnie. Csodálatos. Nem lesz miből kortyolgatnia a délutáni borocskáját.
Szó nélkül tolom oda elé a krumplis tálamat, még mielőtt ténylegesen egy-két nyálcsepp a vacsorámon landol.
-Vegyél amennyit szeretnél. - veszek el a tálról egy szemet, majd azt rágcsálva tolom odébb újra a hamutálként funkcionáló csészés tányért. Ezzel az egésszel zöld utat adtam a lánynak, hogy csináljon a vacsorával, amit akar és ki tudja, hogy mi zajlik le abban a furcsa agyában. Lehetségesnek tartom, hogy elkezd velük bábozni, vagy az orrába dugja őket, esetleg megdobálja velük a manókat csak mert le akarták törölgetni az arcáról a mogyorókrémet. Fél szemmel azért odafigyelek, hogy az ártatlan krumpliknak mi lesz a sorsa és hogy hol kötnek ki.

Amira

Hamar megkapja a választ, miért is volt egyértelmű, hogy nem ismeri eléggé a terepet. A Rellon szó ismerősen cseng számára. Kisvártatva rájön, hol is hallotta már korábban.
~ Ezek szerint rossz asztalhoz ültem. ~
- Jah, értem. Hát ez mindent megmagyaráz.
Szavait egy zavart nevetés kíséri, miközben szórakozottan megvakarja tarkóját.
- Én Csehországból jöttem. Prágából.
Kap az alkalmon, hogy kicsit másra terelődhet a szó.
- Sok mindenről híres.
Bár jelen pillanatban nem jut eszébe semmi prágai híresség.
- Például...
Majd kiböki az első eszébe jutó dolgot.
- ...a fekete mágiáról.
Már kicsúsztak a száján a szavak, mire rájön, hogy nem biztos, hogy jó, ha ilyen kijelentésekkel dobálózik. Még a végén kellemetlen következtetéseket vonnak le róla.
- De a sörünk sem rossz, és a Károly híd igazán mesés, de én még nem kóstoltam...mármint a sört.
Erről a hablatyról viszont biztos, hogy kellemetlen következtetéseket vonnak le. Történetesen azt, hogy akiből folyik, egy komplett idióta. Ez a felismerés elhallgattatja Tomit.
- És jártál már Prágában? Egyszer majd gyere el.
Újfent észbe kap, hogy már megint miket beszél.
- Mármint nem hozzánk.
Így sem jó.
- Mármint persze örülnék annak is.
Még rosszabb. Inkább elhallgat, és összeszedi a gondolatait.
- Bocs, hogy össze-vissza fecsegek.

A srác szétcsapott külsejéhez eléggé szétszórt belső is tartozott. Ahogy körbenézett, megbizonyosodhatott róla, hogy nem én követtem el a hibát - ugyan már... én, hibát? -, hanem bizony ő.
Kissé mintha zavarba jött volna, ahogy a nyakát vakarta, és egyre csak szabadkozott. Enyhén felvont szemöldökkel néztem rá, kissé talán lenézően - a pillantás, amit annyian utálnak... ez a flegma lenézés, hú de sok bűbájt kaptam már majdnem miatta -; végül elszedtem róla a tekintetem, és bekaptam az igen kétes állagú raguból egy falatot.
- Mi ez a szutyok már megint...? - kérdeztem félhangosan, ahogy eltoltam a tányért, és más tálak felé kezdtem tekintgetni. Miért eszek én egyáltalán itt?... Yvonne ennél hatszor jobban főz, ha nem hatezerszer.
- Tőlem akár három órát is maradhatsz. - válaszolom kissé bunkó hangnemben - igen, ezt csak így lehet jellemezni; velejéig bunkó vagyok. Hé, de legalább én elismerem!...
Inkább magam elé vettem a rajzot, és egy gyors Leperexet szórtam a rajzra, hogy legalább a ragu ne menjen rá, ha a mellettem ülő Levitás srác véletlen még le is találja enni. A rajzon kezdtem gondolkodni; először azt fontolgattam, hogy leradírozom a szemöldök jelentős részét, aztán arra jutottam, hogy semmi értelme nem lenne. Én a festményeimnél és a rajzaimnál sosem szoktam semmit kijavítani. Amilyen lesz, olyan lesz. Általában úgysem tetszik a végeredmény, és kihajítom a kukába, Yvonne meg megmenti, és besuvasztja a többi közé a szobámba. Tehát nem tettem semmit a leendő férfi szemöldökével, hanem inkább a másik szempárt is elkezdtem kidolgozni. Ujjammal serényen maszatoltam a ceruzát, hogy aztán olyasmi hatást kapjak, amilyet én szeretnék. Próbáltam a másik pislogóhoz igazítani ezt is, mert abban volt valami hátborzongató fény, és ezt a hatást ide is kölcsönözni akartam. A hátborzongatáson kívül valamiért hasonlított B. szeméhez, de nem tudom, miért... persze ezt akkor még nem fedeztem fel. Csak rajzoltam.

Elmélkedésemre helyeselt, ugyanakkor ismételten felvetődött bennem a kérdés, hogy miért? Anna egyetért velem. Vagy én romlottam el, vagy Ő javult meg; köztes megoldás nem létezik. Önanalízisem Anna hangja szakította meg, mégpedig azt kérdezte, hogy állok a kosárral. Először nem igazán fogtam fel, mert hirtelen lettem kirántva a gondolatmenetemből, de aztán lassan eljutott az agyamig a szavak értelme; és elvigyorodtam. Anno a mugli iskolámban Pécsen én voltam a legalacsonyabb az összes gyerek közt, most meg enyhén szólva megnőttem egy cseppet. Amúgy is a kosár volt a kedvenc sportom, de a kviddics és a box miatt teljesen elfeledkeztem róla... és egy kosármeccs Grósz Annával? Ki lenne az a hülye, aki nem menne bele?
- Amíg ide nem jöttem, rengeteget játszottam... - mondtam Annának egy vigyor keretében. Persze ahhoz képest elég régen csináltam (talán fél éve?), így sokat felejthettem, de... Annát esetlegesen legyőzni valamiben... vagy legalább megközelíteni a legyőzést... nagyon csábító dolognak tűnt. Elkaptam a labdát, és pattintottam párat. Persze biztos Anna is elég profi ebben, hiszen normál esetben nem hagyná, hogy valami olyasmiben ,,versenyezzünk", amiben nincs komoly esélye a győzelemre. Az öt dobási kerettel teljesen meg voltam elégedve; ha tíz dobásig mennénk, egész éjjel itt lennénk, mivel semelyikünk sem szeret veszíteni, és mindkettőnk edzett. Ha valamiben, ebben biztosan hasonlítok Annára. Közben besompolyogtam a pályára, nem túl gyorsan.
- Király. - ezzel a mondattal pattogtatva a labdát, villámgyorsan elindultam a palánk felé. Jó érzés volt az izmok összehúzása és kiengedése... Annát figyeltem fél szemmel, hogy blokkolni tudjam majd a támadást, mikor megtörténik.

Lenna  - büntess : DD

Fruzsi valahogy mindig is jobban szerette a kastélyt este, amikor csöndes volt, vagy legalábbis a a diákok többsége aludt. Akik pedig ilyenkor voltak aktívak, vagy jó arcok voltak, vagy prefektusok, esetleg alvajárók. Bár Fruzsi nyilvánvalóan az első kategóriába tartozott, nem kifejezetten következetes szabályszegőként volt öltözve. Egész pontosan fekete pizsama alsó, meg egy méregzöld trikó volt rajta, amire felkapott egy kinyúlt melegítő felsőt, a lábain pedig puha papucs díszelgett. Bárki is futott volna vele össze, nem mondta volna meg, hogy ő itt most vandalizmusra készül. Pedig nagyon is arra készült. Csodával határos módon a harsogó portrék folyosója így este már nem is harsogott annyira, a legtöbb festmény aludt, vagy úgy tett, mint aki alszik. Azért ez sem minden este történt meg, mert a legtöbbször a szívesen bosszantották egymást a porté alakok még éjnek évadján is. Most azonban minden meg volt szervezve, hála Fruzsi "kapcsolatainak". Már ha nevezhetjük így azt, hogy a rellonos egész jól lebratyizott pár csibész festménnyel, akik elrendezték neki a mai estét. Azaz nem szítottak ellentétet a az öregasszonyok képei között, abban reményben, hogy Fruzsinak hála reggel majd röhöghetnek egy jót. És hogy Fruzsinak mi volt ebből a haszna, miért csinálta az egészet? A válasz egyszerű: poénból. Ebben a tanévben még csak ki sem szökött a kastélyból - igaz alig egy hónapja kezdődött a suli, de nála ez akkor is rekordnak számított.
Tehát a lehető legjobb álcában, pálcával, meg olcsón beszerzett iszapbombával, ami felrobbanás után szép sárpöttyöket hagy mindenfelé,és amelyek vízzel érintkezve szaporodnak, közelítette meg Fruzs a folyosót.
- Na mi is a pontos terv, Főnökasszony? - suttogta az egyik beavatott festmény kíváncsian, amikor Fruzsi feltűnt a színen. A lány visszasuttogta neki, hogy ne kíváncsiskodjon, mert ő is kap belőle, majd nekilátott elhelyezni a bombákat.

Kőváry Fruzsina - ne aggódj, büntetek

*Konkrétan kezdem azt hinni, hogy inszomniás vagyok, mert egyszerűen olyan fokú álmatlanságban szenvedek, hogy az már nem normális. Lassan második napja tart ez az állapot. Csak forgolódom, pörög az agyam, és hiába iszom nyugtató teákat, vagy olvasok esti mesét – igen, hülye ötletek is eszembe jutnak – egyszerűen nem tudok aludni. Fél órára, ha sikerül lehunynom a szemem, de többre nem. Na mindegy, előbb-utóbb csak el kell múlnia, de legyen inkább előbb. Kezdem már nagyon unni, hogy egész este olvasok… Ezen az éjszakán is ez a helyzet, de most úgy döntök, hogy elég volt a szobából, itt csak zavarom a többi főnixet, aztán meg, amúgy is régen járőröztem, és ha már így alakult valamire legyen is jó ez a dolog. Igazából úgy tervezem, hogy a járőrözés kimerül abban, hogy keresek egy másik helyet az olvasáshoz. Hónom alatt a könyvemmel, farmerban, pólóban, pulcsiban, világító pálcával a kezemben lopakodom ki a kastély üresen kongó folyosóira. De jól esik a csönd és magány. Végre nincs egy rakat zsibongó diák, akiktől nem lehet koncentrálni, vagy éppen kiröhögnek, elmenekülnek a jelvényem elől. Na ja, a prefektuslét sem fenékig tejfel, de amit igazán utálok, az az, ha strébernek tartanak csak azért mert nem szokásom rongálni az iskolát… én ilyen vagyok. Akinek nem tetszik, az ne barátkozzon velem. Ennyi.
Éppen a harsogó portrék folyosójának elején vagyok – már túl jól ismerem néha a kastélyt – amikor valami szokatlanra kapom fel a fejem. Valami nincs itt rendben. Először fel sem tűnik, hogy mi az, ami bánja a fülem, aztán rájövök. A csönd. Túl nagy a csönd. Ezen a folyosón még este is megy a (nem mindig halk) susmus, de most nem. Hm… akkor itt valaki még lesz rajtam kívül. Egy hirtelen ötlettől vezérelve lekapom a csillogó P betűt, és zsebre vágom. Álcázás: megvan, bár ez nem garantálja, hogy nem fog felismerni, de próba szerencse, talán így több infót húzok ki belőle.
Világító pálcával megyek közelebb, amikor is meglátok egy lányt, amint… ööö nem is tudom mit csinál?*
- Szia! Öööö… izé, megkérdezhetem, hogy mik ezek?
*Teszem fel a kérdést, rábökve egy valamire, ami nagyon is csínytevőkelléknek látszik, de közben adom az ártatlant. Talán nem a legjobb kezdés, de jelenleg elmegy. A könyvemet lerakom egy ablakpárkányra, és úgy fordulok vissza az ismeretlen – tényleg nem láttam még – lány felé.*

Lenna - : DD

Fruzsi módszeresen ragasztgatta fel a falra, illetve némelyik kép keretére a kis, üveggolyónál nem nagyobb, ragadós bombácskákat. Amiket manuálisan, pálcával is működésbe lehet hozni, illetve maguktól is felrobbannak a felragasztástól számított egy óra múlva. Miközben serénykedett azon filózott, hogy hogyan tudták vajon a fiúk lecsendesíteni itt a kedélyeket, de semmi épkézláb elképzelés nem jutott eszébe. De azért megjegyezte magában, hogy efelől még ki kell majd kérdeznie a festett kis barátait később. Most nem akarta megkockáztatni, hogy nagyon beleélik magukat a mesélésbe. Mert ők persze nem aludtak, hanem csöndesen figyelték a rellonost. Fruzsi azért nem avatta be őket a részletekbe, mert gyanította, hogy akkor nem tudnák megállni, hogy nevessenek már előre, és ne hangoskodjanak. A kíváncsi várakozás viszont lecsendesítette őket.
A kis bombák lassan fogytak, hiszen Fruzsi hozott belőlük szép számmal. Miközben ténykedett, néha-néha a folyosó végei felé pillantott, akárhányszor csak megremegni látta a folyosó fáklyáinak árnyait. Egy alkalommal aztán nem is volt alaptalan, hogy közeledőt gyanított, ugyanis egy lány közeledett felé világító pálcával. Mire észrevette, már túl késő volt ahhoz, hogy úgy tegyen, mint aki csak éppen átsétál a folyosón, így inkább úgy tett, mintha nem is tulajdonítana jelentőséget a lány közeledésének. Sosem volt szívbajos, akármin is kapták rajta eddig, mindig nyugodtan kezelte a helyzetet, attól függetlenül, hogy ezzel nem mindig ért célt. Ami természetesen a büntetőmunka elkerülése volt. Ahogy a lány közelebb ért, Fruzsi káromkodott egy sort magában, ugyanis az egyik eridonos prefire ismert a vöröskében. A nevét már meg nem mondta volna, de arcról minden prefit ismert.
- Tessék,... öhm, ezek? - kérdezett vissza kissé zavartan, magában megállapítva, hogy a lány nincs képben a varázsvicc ipari cuccokkal. Nem sokat gondolkodott, hogy mit hazudjon, csak lökte, ami jött.
- Ezek ilyen ragadós, gumi golyók, vagy nem is tudom...- egy golyót jól látható módon megnyomkodott - Állítólag a muglik néha ilyenekkel tapasztanak oda egy papírt valamihez, mondjuk az iskolában a táblához. Egy háztársamtól kaptam őket.. - harapta el a mondat végét, mint aki már így is túl sokat mondott. Egyelőre még nem tudta, hová fog kilyukadni a meséjével, de úgy volt vele, hogy majd menet közben alakul a dolog. De tudta, hogy még ha a kis golyókat ki is tudja magyarázni, a takarodó figyelmen kívül hagyásáért így is simán kaphat büntit. De azzal majd ráér akkor foglalkozni, ha a bogyókákat kimagyarázta.

Kőváry Fruzsina -

*Az inszomniás éjszakám termékeként ismét a folyosókat rovom a kastélyban, amikor is egy csepp furcsaságra leszek figyelmes, ami megállít egy pillanatra. Hiába, a jó prefektus énem mindig készenlétben áll. Közelebb érve a lányhoz, akit takarodó után találtam a folyosón, rögtön egy kérdéssel indítok. Nem tűnik túl rémültnek, vagy pánikolósnak, az az érzésem, hogy már megszokta az ilyen helyzeteket, és minden bizonnyal jól is magyarázza ki magát. Viszont azt hiszem most nem járt szerencsével, amúgy sincs túlzottan jó kedvem, nem vagyok kegyes pillanatomban, ha ő meg aludhatna is, meg tudna is, akkor miért nem azt teszi? Á, hagyjuk, én tuti szunyálnék, ha tudnék…
Azért némi zavartságot fel lehet fedezni a hangjában, amikor a válaszát hallgatom. Aha, mugli cuccok, persze, majd ezt be is veszem. Azért ennyire könnyen nem lehet engem lerázni. Fél szemöldökömet felvonva nézek a leányzóra.*
- Értem. Szóval ártatlan mugli gumigolyók?
*Kérdezek vissza,  és egy pillanatra még biztonságban is érezheti magát, aztán érkezik a következő kérdés.*
- És akkor mégis mi a francért ragasztgatod ezeket ide az éjszaka közepén?
*Nem kertelek tovább, most már eléggé nyíltan látszik, hogy mi a szándékom. A szavaimból könnyen ki lehet venni. A lényeg, hogy a pálcám készenlétben, ha el akarna szökni, nem menne olyan könnyen. Megrázom a fejem, majd egy sóhaj szakad ki belőlem.*
- Rellon, igaz?
*Teszek fel még egy kérdést, feldobva válaszra a következtetésemet. Na igen, persze semmi előítélet, csak szimplán, látszik rajta, hogy zöld. És most komolyan, szerintem nagyrészt a rellonosoknak vannak olyan összeköttetéseik, hogy el tudjanak némítani egy folyosónyi festményt. Akik, most így körbenézve, nem is alszanak, hanem kíváncsian nézegetnek minket, csak néhány fáradozik azzal, hogy amikor odapillantok, alvást tettessen. Mintha nem tudnák, hogy tudjuk, hogy ébren vannak. Néha igazán fárasztóak tudnak lenni ezek a képek, persze csak a kastély néhány részén.*
- Nos, akkor most el is mondhatnád, hogy valójában mi volt a célod ezekkel a golyókkal.
*Mondom, fürkésző tekintettel méregetve. Persze semmi biztosítékom nincs rá, hogy el is fogja árulni, de inkább szeretek szóban kérdezi, minthogy valami varázslathoz, vagy fizikai erőszakhoz folyamodjak. Az nem szokásom, és szerintem az ilyen dolgokat el lehet intézni anélkül is.*

Nicholas, a padavanom

Egy nagy öleléssel fogadott, amitől egy percre a lélegzetem is megakadt. De nem a meglepetéstől, hanem az erejétől. Mikor kikerültem az öleléséből egy mosolyt villantottam rá. Örültem, hogy megint látom. Majd vállat vontam a fiú döntésére, miszerint nem megy vissza a kastélyba egy vastagabb pulcsiért. ~Ha neki így jó lesz...~ Ügyesen elkapta a labdát, majd követett a lelátók felé. Gyors léptekkel haladtam, mert a fiút akartam figyelni, lehetőleg szemből. Ha még hidegebbre fordulna az idő, valószínűleg megszakítanám a kis "edzésünket" és közösen visszamennénk a suliba. Szerintem se ő, se én nem akarunk megfázni.
Hamar elértünk a lelátókhoz és helyet foglaltunk az első székeken, amik a közelünkbe voltak. Kellemes meglepetés ért, mikor a fiú azt állította, hiányoztam neki. Viccesnek tartottam, hogy két találkozás után hiányozhatunk valakinek. Mondjuk én miről beszélek? Yooji szinte az első találkozásunk után hiányzott. Ne igen, még mindig semmi hír nem volt a fiúról. De most Nickre kell figyelnem, mert ő legalább itt van és velem van. Visszamosolyogtam rá.
- Nekem is hiányoztál.
A mosolyom még tartott a következő válaszomon keresztül is, bár kicsit megfájdult tőle az arcom, mert fent amíg röpködtem, az arcom egy kicsit lefagyott. A szél pedig kicsípte. Úgy nézhettem ki, mint valami elrontott porcelán baba.
- Hát, igazság szerint nem sok minden történt. Felvettem egy új tárgyat, egy másikat leadtam. Egyáltalán nem kviddicseztem, és gitározni se gitároztam túl sokat. Viszont rengeteget rajzoltam. És veled mi történt azóta?
Annyira automatán bukott ki a kérdés belőlem, hogy még magamon is meglepődtem. Ritkán kérdezek vissza ilyen stílusban, de ha már kint van, akkor bizony kint is marad. Nem akartam unalmasnak tűnni ezzel a válasszal, de tényleg nem történt semmi érdekes ezalatt az időszak alatt. Egy nagyobb szélroham süvített végig a pályán ,ami a lelátókon keresztül is átsuhant. Beleremegtem. Hirtelen ért, ezért volt az egész. Hidegnek nem volt annyira hideg, csak váratlan. Reméltem, hogy a fiúnak valamennyivel érdekesebb volt ez a rövid idő, ami alatt nem láttuk egymást. A fiúra néztem, és elmosolyodtam. Amennyire tudtam, közel ültem hozzá, és a mellkasára dőltem.
- Remélem nem gond. Csak kiestem a gyakorlatból és mostanában jobban elfáradok.
Igaz volt amit mondtam, de azért valljuk be, jólesett Nicho közelsége.

A kis kíváncsi


- Igen, azok... - válaszolt kissé bizonytalanul a lány gyanakvó kérdésére. Normál esetben inkább megjegyzett volna valamit a lány rövidtávú memóriája, vagy felfogása kapcsán, de azért ennél már profibb volt. Ha nem volt olyan hangulatában, hogy még büszkélkedjen is a különböző kihágásaival, akkor nagyon jól tudta adni a visszafogott, jól nevelt, illemtudó ártatlan bárányt. Márpedig most nem érzett ellenállhatatlan vágyat, hogy pofátlanul elmagyarázza a valós szándékait, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Óh... hát... öhm... Ki fogsz röhögni, ha elmondom - a szája kényszeredett, zavart mosolyra húzódott, s félrenézett. Épp csak a pirulás maradt ki az alakításból, ami nappal feltűnő lehetett volna, de így a félhomályos folyosón, pálcafénynél Fruzsina remélte, hogy az eridonos nem fogja észrevenni ezt az apróságot. Egyébként pedig ötcsillagosnak ítélte meg az előadását, hiszen az gyanús lett volna, ha már rögtön az első kérdésnél mindent kitálal, még ha hazugság is lett volna az egész, és mivel még nem állt össze a fejében, mi is legyen a sztorija, a zavarodottság igazi volt. Közben persze érezte, hogy a prefi most váltott át ártatlan érdeklődésből vallatásba, de egy arcrándulással sem jelezte, hogy ellenére van a dolog.
- És Eridon, ha jól tippelek. - mosolyog a lányra, egy percig sem tagadva, hogy rellonos. És bár a házkérdést illetően ő előnyben volt, valószínűleg egyébként is az eridonra tippelt volna a lány fellépése alapján. Miközben a prefi körbenéz a csöndes festményeken, Fruzsi rendszerezte valamelyest a gondolatait.
- Na jó, de ez olyan ciki... - nyelt egy nagyot, pislogott párat, majd belekezdett a mesélésbe.
- Röviden az,hogy nem szeretnék semmiféle transzformáción keresztülmenni - egy pillanatra elhallgatott, az eridonos kérhetett bővebb tájékoztatást, de ha nem tette meg, Fruzsina úgy is folytatta a mesét.
- Az van, hogy kötöttem egy hülye fogadást az egyik háztársammal, és vesztettem. Úgyhogy ő adta ezt a sok golyócskát, hogy ragasztgassam tele vele a kastélyt, és reggel ellenőrizni fogja, és megátkoz, ha nem tartom a szavam. Elég durva csávó... Én meg mondom, ez nem akkora nagy feladat, nem akarok vele összeveszni, mert egyébként jó arc - vonta meg végül a vállát. Tudta, hogy egyelőre még elég lyukat a történet, de ha a prefi kérdez, hát majd befoltozza. Az egyébként sem lett volna életszerű, ha mindent részletesen elmesél.

Kumagoro ^^


Mostanában olyan elveszettnek, és magányosnak érzem magam. Eddig csak a szobámban kuksoltam, és nézegettem azt a fotóalbumot, amit én készítettem. Sok kép volt benne a szüleimről, a nagymamámról, és akadt még egy-kettő Loláról is. Szinte minden este elejtettem pár könnycseppet a szeretteimért. Olyan elfuserált sorsom van, hogy ilyen szerintem senkinek sincs. Amint egy kicsit is megszabadulok egy rossz dologtól, jön a következő. Hosszútávon ezt nem nagyon fogom bírni, hiszen még olyan kicsi vagyok. Csupa jó dolognak kéne történnie velem. Mellesleg mostanában ki sem mozdultam Janey házából. Néha-néha lementem a boltba, de amúgy bezárkóztam a szobámba, és inkább olvastam, feküdtem, játszottam. Vagy épp Stark-kal, Janey kutyusával foglalkoztam. Ezért nincs is barátom. Hogy is lenne? Mindenki idősebb nálam, és gondolom senki sem szeretne egy 12 évessel barátkozni. Ezért alig várom, hogy bekerüljek a Bagolykőbe. Akkor biztos lesznek haverjaim, akikkel jól ellehetek.
Most éppen a konyhában ülök, és a kakaós-csigámat eszem. Az előttem lévő bögrében pedig kakaó található. A csigának már csak a külseje maradt, amit nem annyira szeretek, ezért otthagyom a tányéromon. Viszont a kakaót megiszom. A mai nap folyamán ki akarok menni a faluba, ugyanis elég régóta nem dugtam ki az orrom, és itt az ideje, hogy végre járjak egyet. Felmegyek a szobámba, s a szekrényemből előhúzok egy sima kék színű pólót, egy kockás inget, és egy sötét farmert. Ezeket mind magamra öltöm, s lemegyek az emeletről. Megkeresem a tornacipőm, s miután azt is felveszem, kimegyek az ajtón. Szívok egy nagyot a friss levegőből, s elindulok a Boglyas tér felé. Csak pár embert látok az utcákon, akik sietve igyekeznek valahová. Én pedig lazán lépkedek a járdán. Pár perc alatt meg is érkezem a kijelölt helyre. Helyet foglalok az egyik padon, s a szökőkutat bámulom.

- Rendben*Még biccentek is mellé, hogy megerősítsem ezzel azt, hogy nem fogok szólni egy árva kukkot sem a szüleinek erről a "kis" bunyóról. Ekkor eszembe jut, hogy nem is tudok semmit a szüleiről. Sokat gondolkoztam már rajta, hogy vajon milyenek lehetnek, hogy fognak fogadni, hol laknak, hogy néznek ki, stb., de sose jutottam semmire. Nemsokára minden kiderül, hiszen már a kapujukban ácsorgunk és arra várunk, hogy kijöjjön valaki.*
- Értem*Ezek szerint ez náluk is így megy. Én is így szoktam, kijelentem, hogy megyek valahova, illetve, hogy jön hozzánk valaki. Nem szólnak semmit a szüleim, megbíznak bennem. Tudják, hogy nem csinálok hülyeséget, hogy megválogatom a barátaimat. Nem is csalódtak még bennem soha. Jól neveltek és ennek megvannak az előnyei. Valaki kilép az ajtón, valaki akit ismerek, de mégsem ismerek.*
~Te jó ég!~*Kicsit kikerekednek a szemeim, amikor leesik, hogy Brian az ő apukája.*
~Ez Brian Welch!~*Arcomra széles mosoly húzódik amikor is Chuck bemutat az apjának. A KoRn basszusgitárosa itt áll mellettem. Ha Eric itt lenne, már összeesett volna. Teljesen odavan érte a srác, ha én ezt elmesélem neki, lehet el sem hiszi.*
- Jó Napot*Kicsit biccentek is a köszönés mellé. Ezt nem hiszem el Az én szüleim sem hátköznapiak, sőt édesanyám elismert zongorista és énekes, Magyarországon és Angliában is, de nem világhírű gitáros egyik sem...*Köszönés után én is elindulok be a házba, ahol megtudom, hogy anyukája nemsokára befut és hogy próbájuk lesz a bandával.*
- Igazából annyira nem, de azért szívesen harapnék valamit*Mondom izgatottan, majd elindulok Chuckkal a konyhába. Amikor az apukája nem figyel, halkan odasúgom a fiúnak.*
- Nem is mondtad, hogy apud a híres Brian Welch*Na nem mintha akkor jobban szerettem volna Chuckot, elvégre soha nem mentem a hírnévre, de akkor is, egy ilyen dolgot eltitkolni, bár én sem terjesztem, hogy ki az anyám...*
- Bár lehet én se mondtam volna*Én sem szeretem a hírnév vadászokat, azért szeressenek aki én vagyok, ne azért akik a szüleim. Viszont most már az anyukáját is tudom, hogy hogy néz ki, elvégre láttam már pár újságcikkben őket. Csak azt nem értem, hogy Chuckot miért nem láttam bennük sosem, bár rólam se közöltek az újságok már legalább 5 éve képet, mert nem egyeztem bele. Jobb így.*

Révay professzor

Jelentkeztek a boltomba eladónak, és ez bizony azzal jár, hogy néha beszélnek kell az igazgató úrral is a diákok tanulmányi eredményéről, hiszen feltétele volt annak, hogy ott dolgozhatnak nálam a tanulmányi eredmények szinten tartása. Úgy gondoltam, hogy személyesen az ilyesmit jobb intézni, így legalább nem fog elveszni a papírok között semmi sem. Ennek érdekében pedig öltözetemmel is jelezve komolyságomat megjelenek ma az iskolában. Úgy gondoltam, hogy vasárnap nincs olyan sok teendője Wickler úrnak és belefér egy félóra az életébe, amikor is teljesen átrághatjuk a részleteket a diákokat illetően.
Amikor otthonról elindulok még verőfényes napsütés van. Legalábbis ahhoz képest, hogy ősz van mindenképpen. Én pedig angol vagyok, akiknél nyáron van olyan idő, mint most itt, szóval egy könnyed ruhában indulok el utamra fel az iskolába. Nem is sejtem, hogy bizony ez nem lesz egész nap így, ezért nem is hozok magammal semmit. Úgy gondoltam, hogy bajom nem eshet az út során, így hát még a példám is otthon maradt. Innen pedig elhopponálni nem tudok, erről egy védőbűbáj gondoskodik. Ezért amint vége a megbeszélésnek arra kényszerülök, hacsak nem akarok kisétálni a hideg esőre jelenlegi ruházatomban, hogy itt töltsek el némi időt, amíg ki nem süt a nap, vagy legalábbis kicsit nem javul az idő, hiszen hiába vagyok angol, megfázni még én is megtudok, ami nem lenne túl szerencsés a holnapra való tekintettel. Ám az idő nem úgy tűnik, mintha nagyon meg akarna javulni legalább egy negyedórára.. Így már csak az a kérdés, hogy hova is menjek? Az iskolai helyszínek, amelyekhez sok emlék fűz most egyáltalán nem vonzanak, már kinőttem belőlük. Már nem vagyok diák. Szóval lehetne inkább valami olyan hely, ahol nem diáknak tűnök és még sosem jártam. Hiszen nem szerettem a tanárok köreiben mozogni. Ez a hely pedig nem más, mint a tanári. Talán akad itt valaki, akivel eltölthetem unalmas perceimet, esetleg óráimat. Pár kopogást megejtek az ajtón, aztán besétálok rajta abban a reményben, hogy nem egyedül kell meginnom itt egy teát, hanem akad egy régi tanárom vagy esetleg egy új, akire már nem is kell tanárként tekintenem. Általában van mivel eltöltenem az időt, de most éppen nincs nálam semmi, szóval fel kell találnom magam.
 - Elnézést, van itt valaki? -
Nézek körbe a terembe embert keresve néhány lépést beljebb lépve eközben az ajtótól. Éppen olyan a hely, mint vártam. Tipikus tanári. Már egészen elszoktam az iskolától így furcsa, hogy itt-ott tankönyveket és dolgozatkupacokat látok, amin persze semmi meglepő nincs. Sok tanár jobban szeret itt, a tanáriba javítani, mint a lakosztályában. Én sem viszem a hálószobámba a dolgaimat, minden a dolgozószobámban van és ott is marad. Nem jó dolog keverni a munkát és a magánéletet.

Öltözet

Forerst kisasszony


Lassan egy órája ücsörög a pergamanek felé görnyedve, amivel nem is lenne problémája, ha nem egy olyan helyen kellene tennie, ahol mindennél jobban utál lenni. A legfelháborítóbb mégis az, hogy kötelezik rá. Mert a jelentéseket nem lehet elvinni a tanáriból, mert mindig eltűnnek. Ha valamit, akkor azt biztosra lehet venni, hogy ezek nem Révay hibájából történtek a múltban, mert ő aztán olyan gyorsan szeret túl lenni mindenféle ilyen kötelezettségen, hogy ideje sem lett volna a tekercseknek elvesznie. De most, néhány bárgyú majom miatt kénytelen ebben a nyilvános tanáriban kitölteni az íveket.
Nem szeret itt lenni, mert ezt a helyet a diákok és tanárok is átjáróháznak használják, bezzeg az ő szobáját egyik sem meri megközelíteni. Leszámítva néhány bolondot és néhányat, akik nem bánták meg. Talán ilyen is akad, ha nagyon keresgélünk a történelemben. Lassan dolga végére ér, amikor valami szükség a másik helyiségbe szólítja, valami, amit korábban ott hagyott, s most kell, hogy befejezhesse végre a papírmunkát és mehessen a lakosztályába a kísérleteihez. A kopogást, mint olyan tökéletesen hallotta, de a maga részéről nincs itt senkinek és mint ahogy szinte mindig, most is figyelmen hagyja. Semmi humorérzéke már megint egy gödörbe esett ostoba gólyánál játszani a hős, szőke herceget, sem pedig azután a haszontalan kopogószellem után romeltakarítani és halálra rémült csitriket istápolni. Ma bizony mindenki elmehet a búsba.
Pennája végével állát cirógatva futja még egyszer utoljára az iratot, hogy a keresett információhoz jusson, amikor ismét a helyiségbe érve rájön, hogy nincs egyedül. Fejét nem emeli fel, csak ingerülten felszusszan és kékjeit alig kiemelve a pergamenből készül olyan barátságtalan folytatásra, amilyenre csak telik tőle... de..
De bizony, merthogy az előtte toporgó nem egy idegesítő gólya, de még csak nem is egy szerencsétlen mestertanonc. Szemöldökét felvonja, ajkai megfeszülnek, majd lassan emeli fel végre fejét, hogy jobban szemügyre vegye a nőt. Van mit rajta nézni, Nándor pedig nem is fukarkodik sosem a pillantásokkal. Leereszti a pergamenlapot, miközben fölöslegesen kutakodik memóriájában egy név után. Fölöslegesen teszi, mert egyébként sem tudja kollegái nevét. Egyedül Felagundot és az új javasasszonyt jegyezte meg, s ez neki igazából elég is volt. De arról nem volt szó, hogy új Kollegina jön, vagy csak ő nem figyelt szokásához híven. De ha volt is, azt biztosan nem említették, hogy ennyire szemrevaló lesz.
- Jó napot! - köszönti a nőt nyájasan, s ahogyan közelít felé, úgy hordozza végig rajta éhes kék szemeit. A vörös tincsek, amelyek a leginkább megfogják, tagadhatatlanul az a zsánere. Hamar megállapítja azonban, hogy nem Kollegináról van szó, a kisugárzása, a testbeszéde gyorsan elárulja. - Segíthetek, Kisasszony? - nagyon reméli, hogy kisasszonyról van szó, vétek lenne egy ilyen gyönyörű nőért, ha anyuka lenne. És persze ha a porontya miatt jönne panaszkodni. Talán épp rám? Az kizárt... Ugyan ki merné elújságolni otthon, miket művel ő itt?