Révay professzor

Hiába vártam, hogy majd valaki lesz bent, amikor kékjeimet körbejártatom az senkin sem akad meg, csak feltűnik, hogy néhány tanár igen rendetlen, legalábbis az asztalán mintha az őskáosz uralkodna, de ez nem igazán foglalkoztat. Nem vagyok tanár és nem is szándékozok az lenni. Eszembe sem jutna az, hogy gyerekeket tanítsak és utána órákat görnyedjek a dolgozatok fölött. Ez nem nekem való munka. Én imádok utazgatni, járni-kelni a nagyvilágban, a tanári pálya pedig elég kötött. Számomra túlságosan is. Az ajándékbolt éppen elég kötöttség nekem, aminek az ügyét jöttem ide intézni és itt is ragadtam egyedül... Vagy mégsem?
A tekintetemet a kis ajtó felé fordítom, hogy az vajon mégis mit rejthet, amikor ott feltűnik egy férfi, vagyis hogy tanár. Nem tudom, hogy ki lehet. Engem valószínűleg nem tanított, és a tanárigárda jószerével már kicserélődött amióta én elballagtam innen, így a szemben álló, illetve felém haladót sem ismerem, ami jobb is. Kicsit furcsa lenne azt hiszem, ha egy volt tanárom nézne rám így, mint ahogyan most ő. Ugyanis nem tudja elkerülni a figyelmemet a mustráló tekintete, ami egyébként jól esik, ugyanis elég helyes archoz tartoznak azok a kék szemek.
 - Jó napot! Őszintén szólva nincs szükségem segítségre, csak társaságra. Ebben az időben nem akartam elindulni ilyen ruhában, innen meg ugyebár nem lehet hopponálni... Remélem nem zavartam meg. -
Egy pillantással én is végigmérem, egy mosoly kerül az arcomra, először persze azt nézem meg leginkább, hogy van-e gyűrű az ujján, csak hogy tudjam, mégis hogyan álljak hozzá. De szerencsére, nincs sehol se egy jegygyűrű, vagy annak a helye, tehát valószínűleg a férfi szabad, vagy csak barátnője van. De a pillantásából nem erre következtetek. Szóval nyugodtan megengedem magamnak azt, hogy némi kacérságot is csempésszek.
 - Janey Forerst vagyok, örvendek a találkozásnak. -
Nyújtom felé a kezem a bemutatkozás mellé, amihez újfent egy apró huncut és sejtelmes mosoly, illetve egy kacér pillantás kapcsolódik, melyet egyenesen a kék szemeibe intézek. Valóban örülök a találkozásnak. Megölne az unalom, ha az eső elálltáig egyedül kellene ülnöm/állnom/sétálnom itt a kastélyban és malmozhatnék, mivel az ódon falak és a diákok nem kötnek le. A mestertanoncokat meg nem is tudom, hogy hol lelhetném fel. Szóval valószínűleg igen unalmas percekkel nézhetnék szembe.
 - Hogy-hogy egyedül vasárnap ilyentájt? -
A kérdésemnél viszont már finoman körülnézek, hogy azért biztos legyek abban, hogy ketten vagyunk, hiszen a pillantások néhány egyéb gondolatot indítottak el, persze semmi elvárás, csak kíváncsiság. A tanári kar most már nem tabu és ezt lehet ki is kellene használni... Mivel bizony egy árva lélek sincs itt rajtunk kívül. A vasárnap nem éppen a tanárok munkanapja, ami most talán mázli? Hm... majd még kiderül. Kíváncsian várom, hogy most, hogy már nem diák vagyok milyen kapcsolatokat is tudok kialakítani néhány tanárral.

Tomi

Mira meglepetten hallgatta, hogy Tomi honnan érkezett. Nem igazán tudta oda behelyezni, mármint így fejben nem. Csehországról nem sokat tud a feketeség, ezért még azzal sincs tisztában, hogy milyen emberek élnek ott.
-Mesélj róla -kérlelte mosolyogva, és őszinte kíváncsisággal figyelte ahogy a srác beszélni kezdett.
Ahogy egyből a fekete mágiát hozta fel példának, Mira hümmögni, és bólogatni kezdett. Már jól indult. Aztán a folytatás sem volt rossz, sőt. Sör... Kellően felkeltette a leányzó érdeklődését, de azon már felnevetett, ahogy Tomi összekötötte a két dolgot.
-Szóval még nem nyalogattad meg a hidat...értem -bólogatott vigyorogva. Minden bizonnyal kellemetlenül érezte magát a srác, látszott rajta, hogy nem így gondolta ezt a helyelemzést. Viszont Amirának tetszett.
-Nyugi, nagyon cuki vagy ahogy fecsegsz -vállat vont, hogy jelezze, neki ettől még nem tűnik tök hülyének, vagy olyannak, akit innentől kezdve elfog kerülni. Vagyis...tényleg kicsit hülyének nézte így elsőre, de pont ez fogta meg benne. A bénaságai, amik egyébként aranyosak.
-Amúgy nem jártam még felétek, kíváncsivá tettél. A pasik is olyan jók, mint a sör? -ez a kérdés olyan általános a lánynál, hogy most már csak kicsúszott a száján. Hiába, sosem fogja elhagyni a pasiimádó énjét, de már így-úgy képes visszafogni magát. Tanult a hibáiból...
-Bocsi, ne is válaszolj, ez már megszokás -feltartotta a kezét, hogy a srác ne is foglalkozzon azzal, amit az előbb kérdezett. Hirtelen nem is tudta mit mondjon, annyi mindent szeretett volna megkérdezni, illetve mondani neki.

Woodarn

Könnyed, meleg és nyárias idő köszöntött be a mai nap  reggelén, bár már az előző napok is folyamatos felmelegedést sejtettek. Alapjába véve gyűlölöm, és ki nem állhatom ezeket a szikrázó nappali fényeket, de meg kell barátkozzak vele, mert kéne némi energiát belevinnem ebbe a fáradt és nyomott napba. Már csak megszokásból is figyelmesen méregetem a diákokat, akik bármiféle ostoba csínytalanságot vihetnek véghez. Ezek a mai ördögök ugyanis bármiből gúnyt űznek, és sajnálatos módon ha rajta kapom őket valamin, kegyetlenül meglakolnak.
Az erkélyre kiérve máris hunyorítani kényszerít a napfény, ami erőteljesen hatol felém. Naná, hogy ezt kellet választanom! Lenézve a korláton megpillantom a réten leledző embereket, és konstatálom, hogy milyen magasan is vagyok. Nem is gondolná az ember. Elvégre a folyosóablakokat nehezen lehetne nyitogatni... A korlát egyik részén zöld virágok és egyéb növények kaptak helyet, és ezen a részen egy fotel van elhelyezve. Tehát odaülve kevésbé vakítana a napfény, de egyelőre boldogulok, és a fekete korlátot markolva gondolkodom az élet nagy dolgain, többek között azon, hogy vajon idén is megpályázzam-e a repüléstan tanársegédi posztot. Igazság szerint a szívemhez nőtt túlságosan is, de félek, hogy bírom-e még szusszal a feladataim terheit.

Hanna

Nem szeretem a magánéletem más orra alá dörgölni, így valószínűleg senkinek sem tűnt fel a viselkedésemen, hogy a megszokott rugalmasság és vidámság mögött komoly problémák lapulnak. Nem szeretem a pletykákat, sosem szerettem. Mindig rettegek, amikor hallok egyet. Legtöbbször elkerülöm őket, egyik fülemen be, másik fülemen ki. Most azonban mást is hallottam... Aki fontos volt számomra, arról. A legrosszabb az egészben, hogy én addig nem tudtam róla, nem nekem mesélték. Én csak hallottam a folyosón, járőrözés közben. Két diák... Egymásnak... A visszhangzó, nyirkos folyosón. Hát, igen. Talán igazat mondtak. A legijesztőbb az volt, hogy reálisnak véltem. Egyértelműen reálisnak, hiszen számtalanszor volt már ilyenre példa. Így tehát, pár nap gondolkodás után tiszta vizet akartam önteni a pohárba. Felkerestem Hannát, beszélnem kellett vele. Nem bírtam tovább.
Elsiettem az erkélyre, de egy kicsit sajnos késtem. Sokszor visszarohantam még a tükör elé, hogy biztos jól nézzek ki. Számomra ez még mindig ugyanolyan fontos, mint az elmúlt években. És nekem még mindig fontos a lány... De úgy néz ki -velem ellentétben- ő mások felé is kacsintgat. Majd most kiderül az igazság...
-Szervusz, Hanna... -biccentettem felé, közelebb és közelebb lépdelve, majd jól levágva magam az egyik ülőalkalmatosságra- Köszönöm, hogy eljöttél. Talán a véletlen műve, talán a sorsé, de beszélnünk kell. Van sejtésed arról, hogy miért, s miről? Szívesen meghallgatlak...
Fájt ránézni, így igyekeztem távol maradni tőle. Valahogy zavart ez az egész, ez a helyzet. Hálás voltam magamnak, hogy így intéztem el, de mégis megalázó volt számomra. Ciki... Rossz... Nem nagyon hittem volna, hogy pár évvel később egy ilyen nap is eljön. De hát ez van.

Wood

Talán a legutálatosabb napjaim a szimpla, unalmas, semmi tartalommal nem bíró varásnapok. Bennem van a késztetés, hogy leüljek tanulni, de valahogy nem megy, mert mindig eszembe jut valami, és mondjuk csak simán elkezdek bambulni. És akkor máris nem tananyagon jár az eszem. A felfogásom egyébként egyszerű: ha ezt a három, és most kezdődő negyedik évet legyűrtem, a többin is túl leszek - némi sikerélménnyel habosítva. A jellemem talán kicsit változott, mióta prefektus lettem. Egyértelműen a tudatában vagyok annak, hogy komolyodtam, és bár még maradhatott bennem valami abból a makacs leányzóból, aki elsősként voltam, de megtanultam magamban helyén kezelni a dolgokat. Merthogy igen, csak erre volt szükségem, máson nem gyakorolhattam a haraglevezetést. Mármint úgy, hogy folytonosan, általában egy magányos helyiségben, egyedül kötöttem ki. A barátaim aránya még mindig erősen közelít a nullához. Ez nem panasz, nem egyéb, szimpla kijelentés, hiszen tudom, ha lennének, akkor sem vágynék rájuk a nap minden órájában és minden percében.
Csakhogy a dolog másik oldala, hogy ott volt nekem Wood, akivel úgy érzem, egy kicsit kihűlt a kapcsolatunk. Eleinte lángoltunk, szerettünk, de szenvedélyesen és őszintén. Majd mindenki ment a saját dolgára. És az az igazság, hogy én az az ember vagyok, aki nehézkesen tűri meg maga mellett az embereket. Valahogy mindig máshogy érzek. De még mindig együtt voltunk, bár nagyon keveset találkoztunk, viszont a prefektusság közös bennünk, talán ez tartott volna össze minket eddig is? Hiszen ha belegondolunk, e kapcsán ismertük meg egymást.
- Wood, hagyjuk ezt a sejtelmes hangnemet, bökd ki, hogy mi a probléma.
Aha, szóval Wood belépett. Nem örült nekem, rajta nagyon könnyen észrevehetőek az érzelmei. Legalábbis nekem már van tapasztalatom. Az volt az érzésem, hogy Wood semmi mögöttes tartalom tudata nélkül gyanusítgat. Ugyanis semmi körítés nélkül belevágott a lényegbe. Fogalmam sincs, hogy kitől mit hallott, de nyugodtnak kell maradnom.

Hanna

Az esetek nagy részében csak kerülgetem a forró kását, de most szerettem volna hamar túlesni a dolgokon. Nyilván érthető, hogy miért. Néhány másodpercig viaskodtam, harcoltam magamban. Nyilván nem könnyű az én helyzetem sem. Ez az egész valahol mindkettőnk hibája, hiszen egy kapcsolat két emberről szól.
-Hát jó... -sóhajtottam, majd folytattam is- Az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltuk egymást. Gondolom az új tanév miatt, vagy nem tudom, de ez az igazság. Így jött ki a lépés és kész. Ezzel gondolom mindketten egyetértünk. Nos, de ilyen másokkal is előfordult már, mégsem mentek szét! Te viszont, úgy hallottam rendkívül nyitott vagy a férfiak felé. Ott van például Rud... Vele mi van mostanában? Gondolom tudod, miért ne tudnád. -hadartam el, mivel kicsikét izgultam. Nem tagadtam volna ezt előtte sem... Azt azonban leszögezném, hogy nem kiabáltam. Higgadtan szóltam, bár hangomból érződött a csalódottság és egy kicsikét a harag is. Én nem akartam ok nélkül vádaskodni. Én sosem voltam féltékeny Hannára, nem kértem számon egyik tettét sem, de minden forrás azt bizonyítja, hogy mostanság összefutott az exével. Talán nem is egy alkalommal, de jól elbeszélgettek. Erre azért már jogosan rákérdezhetek, nemde? Szerintem nekem van igazam, s nagyon reméltem, hogy velem együtt Hanna is megérti ezt a helyzetet.
-Magyarázatot kérek, nem többet... Elrontottam valamit? -kérdeztem bágyadtan, de ugyanolyan energiával. Tombolt bennem valami odabenn, de még nem tört ki. Nem is akartam, hogy kitörjön. Sajnáltam, hogy nem megoldotta a problémát, hanem máshoz ment. Nem is értettem, hogy mi hiányzott neki. Talán a kalandvágy? Mellettem nem lehetett olyan élete, amilyen alapból volt, a bunkó és vakmerő Rellonos csajszi... Talán ez nem tetszett neki, mást nem tudok elképzelni.

Wood

Nagyon is jól sejtettem, mi van a háttérben, ugyanis bebizonyosodott, hogy az emberek nem bírják tartani azt a lepcses szájukat, azaz kénytelen-kelletlen szét kell kürtölniük olyan dolgokat, amihez nem hogy semmi közük, de még csak valós bizonyítékuk sincs! Javarészük viccnek találja kiszínezni a történeteket. Nem értem, mi ez az újdonság, hogy a pletykalapok kerítésen támaszkodó vénasszonyok szerepét töltik be... Ezt mindig is rühelltem, régen is így mentünk szét Ruddal, hát most azért sem fogom hagyni, és már csak azért is látom magam előtt a látványt, hogy Wooddal kézen fogva járkálunk a folyosókon.
- Férfiak? - kacagtam fel hidegen és hangosan, majd szempáromat mélyen az övébe fúrtam. - Nézd, szerintem te is beszélgettél már nőnemű egyeddel, nemde?
És ismét az a pozíció, ami már oly ismerős: hatalom a kezemben, mert felette állok, ő pedig a fotelben ül. Valahogy ilyenkor mindig erősebbnek érzem magam, egyszerűen csak tényleg felette állok. Nem tudom, milyen érzéseket táplál irántam, de az biztos, hogy nem fogok megalázkodni és bocsánatot kérni, mert nincs miért.
- Csakhogy tisztázzuk, Ruddal összetalálkoztunk, majd leültünk beszélgetni. Bevették álmai csapatába, viszont a Bagolykőben is tanul. Nem tudom, ezen mit kell felfújni - túrtam bele értetlenkedve a hajamba, és bámultam a tájra. Igazából meg sem láttam a nap narancssárga csíkjait a felhőkön, kezdett kicsit csökkeni a hőmérséklet.
- Eltávolodtunk egymástól, Woodarn - néztem rá, egészen halkan hagyták el a szavak a számat, teljesen másmilyen hangnemben, mint az előbb.
Még mindig olyan nagy távolság volt köztünk, mintha csak a valódi helyzetünket szimbolizálta volna. Mégiscsak egy légtérben egy levegőt szívtunk, de ő mégis a fotelben ült, én pedig mégis a korlátba kapaszkodtam.

Amira

- Cuki?
Már épp zavarba jönne, amiért Amira kineveti a fecsegését, ám a lány cukinak nevezi, ezzel kissé megváltoztatja Tomi kedélyállapotát is. Igazából még mindig zavarban van, de most valahogy máshogy. Mégiscsak megdicsérte egy lány.
~ Egy lány, aki ráadásul két évfolyammal felettem jár, és aki ráadásul...khm...~
Tomi tekintete egy pillanatnyi elkalandozás után visszatér Amira szemeihez. Mindenesetre azt nem tudja elkerülni, hogy a be nem fejezett gondolat hatására a füle hegyéig el ne vörösödjön.
~ Ez így nem lesz jó. Gyerünk, gondolj valamire, ami kijózanít. Vasorrú bábák. Zombik. Vasorrú bábák zombikkal...~
Azonban akárhogy is próbálkozik, nem jön össze, tudata egyre csak a lila ködben lebeg.
~ Cuki...~
Visszhangzik a fejében a jelző, mígnem a kellemes leli zsibbadást egy zord arc képe teszi semmissé. Az ötvenes éveiben járó férfi egyenes, fekete haja pergamenszerű arcot keretez, melyre a rosszallás vetett évek szorgos munkája alatt megannyi ráncot. Szemöldöke összenőttnek tűnik, pedig nem az, csak annyit ráncolta az illető, hogy már nehezen lehet eldönteni, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik.
~ Cuki, mi? ~
Visszhangzik Tomi fejében a férfihez társított, károgásszerű hang.
~ A plüssmackók cukik, és az én fiam nem az. ~
Tulajdonképpen Tominak fogalma sincs, mindez miért jutott eszébe, de megtette a hatását. Kissé megszeppenve szólal meg ismét.
- Nem, nem kóstoltam a hidat.
Kicsit kényszeredetten nevet fel.
- És a sört sem, de szerintem pár éven belül meg fogom.
Ahogy már lenni szokott, a beszéd oldja a feszültséget, így hamarosan az iménti megszeppenésnek még az árnya is eltűnik az fiú körül.
- A fekete mágiáról meg csak annyit, hogy ugyan nem Prágában, de Csehországban van egy kápolna, aminek a belseje emberi csontokból készült.
Tulajdonképpen általában nem szeret az ilyesmivel kérkedni, sőt, legtöbbször elhatárolódik a fekete mágiától, most azonban azelőtt csúsznak ki a száján a szavak, mielőtt rendesen végiggondolná, mit is beszél. Ettől mintha kicsit veszélyesebbnek érezné magát - pedig semmi köze ahhoz a kápolnához. Mondjuk, hogy miért jó az, ha egy lány előtt veszélyesebbnek tűnik, arról fogalma sincs, ebbe nem is gondol bele.

A kis szabályszegő

*A gumigolyós kérdésemre kissé bizonytalan választ kapok, ami gondolatban egy gúnyos mosolyt varázsol az arcomra. Csak elméletben, hiszen egyébként még mindig kutakodó arccal fürkészem a szabályszegőt. Majd a konkrét kérdésem is fura választ kap.*
- Igen? Egyrészt: nem vagyok vicces kedvemben, másrészt: ne döntsd el előre más ember válaszát, amíg nem ismered annyira, hogy 80-90%-os bizonyossággal meg tudod állapítani a reakcióját. Szóval? Halljam, mik is pontosan ezek, és mit akarsz velük. Ne aggódj, nem röhögök.
*Érkezik a kissé kíméletlen reakcióm. Pedig lehet, hogy röhögnék rajta, mert értem én a poén, de vannak kötelességeim is. A kissé mosolyából látszik, hogy zavart, de van egy olyan megérzésem, hogy nem csak amiatt, mert annyira félne, hogy kinevetem. A következtetésem be is igazolódik, mikor egy egyetértő mosolyt kapok egy válasszal. A pálcám még mindig maga előtt tartom, így kettőnk között világít, de nem zavaróan.*
- Igen, Eridon, jól tippelsz.
*Válaszolom bólintva, és még a szájam sarka is megrándul egy kicsit. Ismét kérdezek, még mindig a golyókkal kapcsolatban. A válaszra összeráncolom a szemöldökeimet. Hogy mi? Azt hiszem ezt most nem igazán értem.*
- Khm… és ez pontosan mit is takar?
*Teszem fel a kérdést, mire a lány tovább mesél. Egész jó, a kérdés már csak az, hogy vajon hiszek-e neki. Nem tartozom a túl naivak közé, de van olyan dolog, aminek már bedőltem (, kinek nincs?).*
- Aha. Pontosan hogyan is hívják ezt a háztársat?
*Kezdem a ’nyomozást’ egy egyszerű kérdéssel, amire persze lehet hazudni is, és a lány eddigi története sem túl meggyőző, valamint a hozzáállásából látszik, hogy nem először jár tilosban, én meg nem először kapok el valakit.*
- Tudod mit? Van időnk, üljünk le, amíg szépen elmesélsz mindent.
*Mondom kifejezéstelen arccal, és lehuppanok a folyosó padlójára. Remélem ’kis szabályszegőm’ követi a példám, és helyet foglal ő is. Elegem van már az ácsorgásból, és valami azt súgja, hogy nem fogok még hamar szabadulni innen, nem egyszerű eset a rellonos.*

Hanna

Csodálkoztam, hogy még a férfiakat neveti ki. Nem értettem, mire ez a nagy gúnyolódás. Előjött az igazi arca? Vagy ez csak a problémák elől viselt álarc? Fogalmam sem volt, nem tudtam mit higgyek. Meginogtam, mint egy fáradt vándor. Túl sokat utaztam... Túl sok volt a harc és a küzdés az életem során, a napok túlélésébe elfáradtam. És ez a fáradtság a bajt is magával hozta. Pihennék, de nem tudok. Lassan már a harc végéhez érek. Idővel jobb lesz. Miért tántorodtam el, miért inogtam meg? Miért távolodtunk el egymástól? És ami a legfontosabb kérdés: Tényleg miattam történt ez, vagy Hanna hibája?
-Beszélgettem, nyilván. De Rud és te más tészta.
Feleltem neki, de már akkor kezdett elegem lenni az egészből. Csendben végighallgattam a lány mondandóját, a táj felé fordulva. Ökölbe szorított kezemnek támasztva a fejem. Közben nosztalgizátam, emlékek derengtek fel előttem. Emlékek... Szépek... Vajon lesznek-e még, ezek után? Miután mindent elmondott, fellélegeztem, s rögvest válaszoltam.
-Jó, beszélgettetek. Az még nem lenne nagy probléma. De nyilván miattad jött vissza... Nem hiszem el, hogy ott ne lenne mágustanoda. Mi a francot keres akkor itt? És persze ti egyből összetalálkoztok. Most akkor nem fogjátok újrakezdeni? Hiszen a múltkor ez miatt volt a szakítás. Mivel, amint említetted, eltávolodtunk... Most őt jobban szereted, nem? -kérdeztem, miközben szemeim már-már könnyesek kezdtek lenni. Valahogy fájt kimondani ezeket. És még jobban fájt hallani a szavakat. Eltávolodtunk.
-De mit tettem, elhanyagoltalak? Az nem lehet!

Wood

Egy dolog tudja csak igazán megrázni az embert; mikor nem hisznek neki. Talán eljátszottam volna az esélyeimet? Talán már becsaptam máskor is, és most ezért nem hisz nekem? Persze van valóságalapja annak, amiről ő beszél, de ha egyszer rácáfolok valamire, akkor nem esik jól, ha kérdőre vonják. Még ha csak más ember lenne... de nem, az ő bizalmával még egyszer sem játszadoztam, úgy érzem. Persze Rud már volt több, mint barát, de nagyon megbántott, amit ugyan előtte próbáltam leplezni, nem hiszem, hogy túlságosan sikerült volna, legalábbis mindig bennem marad annak a fájdalomnak is egy darabkája. Most viszont sikerült szeretnem Woodarnt, és mellette teljesen mássá váltam. A személyiségéből kifolyólag én is sokkal felszabadultabb, mosolygósabb és boldogabb lány lettem. Mióta viszont ismét eltávolodtunk, visszakerültem ugyanazon kerékvágásba, ami majdnem, nagyjából azonos a régivel.
- Jó, ha nekem nem hiszel, kinek, mi? A pletykalaposoknak? A diákoknak a folyosón? Netán a banyaportréknak? Hát, rajta, csak tessék, nem gátollak meg! Ha akarj menj, és tőlem mindent megszakíthatunk. Igen, már füllentettem - másnak. De neked nem... Higyj, vagy ne. Ennyi az egész. Rud már nem érez semmit, igen rég. Hiszen akkor hogy lett volna szíve megszakítani mindent? Én kitartottam volna a távoli kapcsolattartás mellett is, legalább egy esélyt adtam volna neki.
Minden kijött belőlem szinte. Azt hinné az ember, értenek a szem különös, rejtélyes beszédéből.
- Nem szeretem jobban, nem érted?! - ez volt az a hangsúly, aminél már-már nem jött ki hang a torkomon. Akár egy vékony kis könnyfátyol is látható lett volna a szememen, ha egy gyors pislogással el nem tüntetem azt. Oda akartam rohanni hozzá és megcsókolni, annyira beleéltem magam a magyarázásba, hogy már-már előrehajoltam. Aztán vissza. A kilátáshoz. Üveges szemekkel. Engem nem lehetett meghatni. És való igaz, hogy most nem szeretném, hogy ilyesmi legyen úrrá rajtam, próbáltam felvenni valamiféle pókerarcot, kifejezéstelenséget. Talán már nem sikerült?
- Magyarázkodom, pedig nem kéne - motyogom bele a levegőbe.

Őprefektussága : DD

Fruzsinak igen komoly erőfeszítésébe került, hogy ne vágjon pofákat, s még egy gúnyos mosoly szikráját se engedje megjelenni a szája szegletében a prefi válaszát hallva. Azért nem olyan jó buli ez a hazudozós játék, ha a másik nem partner benne. De Fruzsi azért igyekezett nem kiesni a szerepéből, és adni az ártatlant , de az eridonos számonkérő modora mellett nem volt könnyű számára. Kifejezetten idegesítette a vöröske stílusa. Mi lesz így a világgal ha a prefik ilyen karótnyeltek? Mindenesetre azért sikerült megjegyzés nélkül hagynia a dolgot. De ezzel együtt igazából fel is azzal, hogy nagyon erőlködjön az ártatlansága bebizonyításán, mert a prefi reakcióból azt vette le, hogy nem igazán szimpatizál vele, és nem is hajlik arra, hogy higgyen neki. feleslegesen aztán meg nem feccöl túl sok energiát semmibe.
Azért végül elkezdi legyártani a mesét. Már csak azért is, hogy ne essen ki a gyakorlatból, még ha érezte is, hogy most annyira nem remekel valami jól. Bár igazából ezért a prefit hibáztatta, amiért nem ment bele a játékba. Sokkal szívesebben mesél az ember olyan valakinek, aki némi érdeklődéssel leplezi az amúgy is nyilvánvaló gyanakvását.Így utólag Fruzsina nem bánta, hogy inkább nem a már régóta dédelgetett tervét " A ja, bocs, alvajárok" címűt vetette be. Az eridnos valószínűleg még azt is komolyan vette volna. Ahogy az várható is volt, az prefi persze minél többet akart tudni.
- Herchnehr Tamás. Nem tudom ismered-e, igazából elég antiszoc csávó, de azért néha jókat lehet vele hülyülni. - nevet hazudni nem könnyű. De hogy ilyenkor ne gondolkozzon túl sokáig, Fruzsinak az volt a módszere, hogy valami bonyolult, kimondhatatlan vezetéknevet morgott érthetetlenül, de ha megkérték rá, utólag ezer örömmel betűzte le.  
- Ooooké - egyezett bele Fruzsi az ücsörgésbe, bár őszintén szólva nem fűlött a foga a dologhoz. Azonban előadni egy hisztis jelenetet arról, hogy nem akar felfázni, vagy megígérni, hogy most azonnal visszamegy a kh-jába, és szánja-bánja, hogy itt van, már úgysem működött volna. Ő is lecsüccsent a hideg kőre, hátát a falnak vetette, és lehorgasztotta a fejét. Még mindig a markában voltak a kis golyók, s azzal szórakozott, hogy azokat nyomogatta.
- Figyelj, fáradt vagyok, ne húzzuk egymás idejét, csak büntess meg, ha meg akarsz, amiért megszegtem a takarodót - emelte elcsigázottan pillantását a vöröskére. Persze szó sem volt nagy fáradtságról valójában, de szeretett volna minél hamarabb elhúzni innen. Inkább vállalta be a büntit most, minthogy addig-addig csevegjenek, míg felrobbannak a már feltapasztott galacsinok.

Vizes plüssnyuszi ^.^



Lassan, nyugodtan lépkedek a macskaköves úton, hiszen teljesen ráérek. Minek sietni? Olyan furcsa, hogy a legtöbb ember annyit mond, hogy: Heló, és aztán megy tovább. Nem áll le beszélgetni senkivel sem. Biztos nincs olyan fontos dolga, hogy otthagyja az ismerősét, és ne kérdezze meg tőle, hogy: Mi újság? vagy: Hogy vagy? Nem. Az emberek mindig sietnek, és a legtöbbjük türelmetlen. Legalábbis én az évek során ezt tapasztaltam. Ekkor meg is érkezek a Bogylas térre. Körbe nézek, hogy történt-e itt valami változást, s miután látom, hogy minden maradt a régi, leülök az egyik padra.
A nap ugyan látható a horizonton, de a sugarai már nem sütnek annyira, mint nyáron, így nincs is olyan jó idő. Sőt. Hamarosan itt a november, ami ugyebár azt jelenti, hogy jönnek a hidegebb napok. Mellesleg már nagyon várom azt a hónapot, mert 22-én lesz a születésnapom. Mindig is imádtam azt a napot, hiszen akkor tényleg minden rólam szólt. Ezen kívül még a karácsonyt, és a Mikulást szeretem. Bár inkább a karácsonyt. Mert emlékszem, hogy olyankor mindig összegyűlt a család. Bontogattuk az ajándékainkat, és mindenki nagyon jól érezte magát. Itt még nem karácsonyoztam, ezért kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Biztos Janey is fog venni a boltjába csupa karácsony hangulatú dolgokat.
Ám mielőtt tovább elmélkedhetnék ezekről a dolgokról, kiabálást hallok a szökőkútból. Felkelek a padról, s kíváncsian odasétálok a furcsa alakzatú kúthoz. Belenézek, s egy plüssnyuszit pillantok meg. Rögtön kiveszem a hideg vízből, s magamhoz szorítom.
 - Hát mi történt veled? - kérdezem a kis játéktól. Akik erre sétálnak biztos hülyének néznek, hogy egy rózsaszín plüssnyulacskához beszélek, hiszen egy ennyi idős gyereknek már nem kéne játékokkal beszélgetnie.

Hanna

-Ajj, ne csináld már! Ne te akarj ebből az egészből jól kijönni! Te is tudod, hogy nem vagyok olyan, aki ezeknek hisz. Ne csinálj úgy, mintha mindig rájuk hallgatnék. Én csak tisztázni jöttem a dolgokat... -jegyeztem meg komoran, a lány felé pillantva. Hiába is, látszott rajta az idegesség, ahogy rajtam is. Szemeiből ugyanaz a fájdalom tükröződött, ami az én lelkemben fellelhető volt. Egy kicsit még várnom kellett, hogy megint mondjak valamit, hiszen féltem a sírástól. Nem akartam könnyeket, ez nem az a helyszín. Pár másodpercnyi sóhajtásos erőgyűjtés után viszont már képes voltam a feleletre.
-Hanna, hogy jut eszedbe ilyesmi? Szerinted én azért jöttem ide? Pont ellenkezőleg... A kapcsolatunkat akarom megmenteni, amíg még nem késő. Lehet ez egy probléma volt, amit még idejében, vagy éppen későn észrevettem. Nem szabad, hogy jobban eltávolodjunk.
Sikerült kimondanom, minden egyéb probléma nélkül. Boldog voltam, valahogy kezdtem felbátorodni... Olyan ez, mint egy zavaros pohár víz, amibe néhány homokszem is került. Kezd ülepedni, kezdem látni a pohár másik oldalát. Most azonban a "felkavaró vita" az, ami gyorsítja a leülepedés folyamatát. Érdekes. Tehát megoldást találtam... Egyszerre csak lenyugodtam, ellazultam a székben és fejem a széknek döntve behunytam mindkét szemem. Jó volt hallani. Jó volt érezni is... Tényleg nem hazudik, láttam a szemén. Ismerem már annyira ennyi év után. Tényleg szeret...
-Jó. -mondtam neki, majd egy apró mosollyal a kezéért nyúltam. Enyhén megszorítva szerettem volna tudtára adni, hogy most már megnyugodhat. A nehezén talán már túl vagyunk.
-Én csak megakartam menteni ezt az egészet... -ismételtem el neki

Kicsit vizes kissrác:)

Brrr - valaki kiemelte a nyuszit a vízből. Kumagoro minden tagja súlyosan csüng lefelé. Próbálná megmozdítani a karjait, de olyan, olyan nehezek.
- Köhöszöhönöm - hebegi a nyúl -, életmentő úr!
Arcát belefúrja az őt magához szorító valaki kabátjába.
A segítségére siető fiú csurom víz lesz az átázott plüsstől. Kumagoro olyannyira el van foglalva a maga nyomorával, hogy udvariasan elhárítani sem jut eszébe, sőt nem is akarná az ölelő testet. Remélhetőleg az illető kabátja vízálló, így nem ázik át ő is teljesen.
A rózsaszín nyuszi felnéz az emberre. Ez könnyen megy, mert hátralapuló fülek súlya segít a dolgon. Egy kisfiú az. Vajon van varázspálcája? Olyan kicsinek tűnik, biztos nem ismeri a melegítő bűbájt.
- Tüssz! - prüszköl a nyuszi, valószínűleg meg is fázott. Az ilyesmik a legrosszabbak abban, hogy az ember nyula élővé változott. Ugyanúgy korog a gyomra, fáj a feje, lesz náthás, mint akárki más.
- Nem mehetnénk haza? - kérdezi a nyuszi. - Megfagyok. És csöpögök.
Pitty-potty.

Amira


Kedves naplóm!
Ma volt eddigi életem legjobb napja, azt hiszem. Ugyanis prefektus lettem, ami szerintem tök jó, másfelől viszont nem. Hiszen nem szeghetek szabályt, stb. A jó dolog pedig az, hogy büntethetek és hogy 10 óra után legálisan járhatom a kastélyt. Mellesleg a jelvényem olyan szépen csillog, hogy csak na. Pedig ez a kis tárgy eddig Leonard Harris talárján volt látható, most pedig az enyémen. Lehet, hogy mérges lesz rám? Hiszen én kerültem a helyére. Majd kiderül.
Mellesleg más dolog nem nagyon történt velem, kivéve az, hogy írtam pár szorgalmit. Ja, és még egy dolgot kihagytam! Délelőtt küldtem egy levelet Amirának, amelyben meghívtam őt sütizni. Ugyanis szeretnék vele újrakezdeni mindent. Vagyis elfelejteni azt, ami régen történt, és úgy csinálni, mintha most ismerkednénk meg.
Amúgy Mirától kaptam egy kis baglyot. Szegénykémnek még nincs neve, így ki kéne találni neki valami jó kis nevecskét.
Leteszem a pennát, rácsavarom a tintára a kupakját, s becsukom a naplóm. Sietősen húzok a lábamra zoknit, s veszem fel magamra a taláromat. Ugyanis pár-perc múlva már a Pillangó-varázsban kéne ülnöm, és mire leérek a faluba az  legalább 5 percbe telik, és most nem nagyon akarok elkésni erről a találkozóról. Miután cipőt is húzok a lábamra, kinyitom a Monsters ajtaját, s kiviharzok a hálóból. Gyors léptekkel haladok végig a klubhelyiségen, majd azután a folyosókon. A folyosókon csak pár diákot látok, s azok is elvannak foglalva. Nem kell sok idő ahhoz, hogy kiérjek a kastélyból. Bogolyfalva utcáin szinte már futok, hiszen nem akarom, hogy Mira érjen előbb a kijelölt helyszínre.
Hopp! Már itt is vagyok. Kinyitom az ajtót, s belépek a hely éttermi részébe. Leülök az egyik szabad asztalhoz, s várom, hogy Amira is megjöjjön.

Odett

Füttyülős jó napot a népnek! Jelentem Viktor karja ismét egyben. Mondjuk eddig se volt szanaszét, vagy darabokban, csak a csontjára volt jellemző a megszakítottság. De a bájitalok csodákra képesek. Így hát most, ha még egy kicsit fáj is és fásli szükséges még a karjára akkor is már egészségesnek mondható. Persze a kontrollra még vissza kell néznie. Hogy miért is, az már más kérdés.
Szóval kedves kisasszonyok, büszkén jelenthetem be, hogy a nagy nőcsábász teljes gőzzel bevetésen van. Szóval férfiak reszkessetek! Na, azért mondjuk nincs nagy félni való, most ez a bozontos bohóc kicsit megjavult. Vagy csak a látszat mindez? Na, majd hamarosan kiderül. Most fütyörészve póló-pulcsi-farmer együttesben téved be a teaházba, ahol egy kacsintást dob az egyik pult mögött álló lánynak, aztán az egyik asztalhoz lehuppanva már a kezében az itallappal választ ki egy teát. Még pedig az ízek varázsa az, ami leírásával kedvét elnyeri. Cseppnyi rumaroma és egy kis titkos eszencia a nyált is összefuttatja szájában. Már emeli is a kezét, hogy jelezzen, ő rendelne. Én meg addig, amíg ő rendel bedobok egy kávét, mert úgy érzem teljesen meghülyültem. Pedig az este jól kialudtam magam.
Na egy nescafét ide nekem is! Hééé, kisasszony, engem észre sem vesz! Na, még ilyet. Látjátok mesélőnek sose menjetek, olyanokká váltok, mint egy szellem. Szörnyű élet ez, higgyetek nekem!
Na, rendelés leadva, kávé belém tankolva, uccu neki. Nézzük az ide betévedőket. Talán Viktor is talál magának valami szemrevaló teremtést, ha már Merci elment az orosz sztyeppékre Amira meg... Amira.
Egy dalt halkan fütyörészve dől hátra a széken, az ablakon kitekint, lábait összekulcsolja, kezét a tarkóján összegubózza és így várja a teát, vagy éppen éppen a társaságát.

Zawi

Egy újabb levél Zach-től. Amira már külön gyűjteményt nyithatna, annyi levelet kap a kedves barátjától. Nem mintha ez baj lenne neki, sőt. Nagyon örül, hogyha eszébe jut. Ő is sokat gondol rá, mivel az egyik legjobb barátja, és éppen ezért nem tetszett neki ami a szünetben történt.
A találkozó előtt fél órával kezdett el készülődni a feketeség. Csak kiegyenesítette a haját, aztán egy pánt nélküli fekete ruhába bújt. Fekete magassarkú cipőt, és bőrkabátot viselt ezen kívül, na meg egy kis táskát is vitt, amibe a pénztárcáját, és egyéb kis dolgokat pakolt. Indulás előtt befújta magát a nemrég vett új parfümmel, majd Leot pórázra rakta, és ketten indultak a faluba. Ecset lustálkodott, és a gazdija takarója alatt aludt.
Még ki sem léptek a bejáraton, már tudatosult Mirában, hogy nem volt jó ötlet ilyen lengén felöltözni. Egy sálat és harisnyát még bőven elbírt volna...de már mindegy volt.
Nem is nézte az időt, úgy gondolta, hogy Zach már eléggé hozzászokott, hogy késik pár percet. Nőből van, megteheti. Meg simán rávághatja, hogy "közbejött valaki", és már nem is kell magyarázkodnia.
Ahogy elértek a kis oroszlánjával az étteremhez, egy halvány mosoly ült ki az arcára. Magabiztosan lépett be az ajtón, és először körbepásztázta a helyet, hogy aztán Zachary felé induljon el.
-Szép napot -mosolygott rá aranyosan, és helyet foglalt a vele szemben levő széken.
-Mi volt az oka, hogy itt akartál találkozni? -egyik szemöldökét felvonva nézte a srác szemeit.

---

Úgy döntöttem, hogy kiélvezem az utolsó meleg, nyárias napokat. Szinte minden nap lenn voltam a faluban. A minap az ajándékboltba tévedtem be, hátha találok valamit amivel gyengíthetem a pirosságot és a fájdalmat a csuklómon, ahol immár egy tetoválás díszeleg.
Ma pedig azért keveredtem le, mert megkívántam egy teaházas teát, mert ez más, mint amit a suliba gyártanak a manók. Na meg egy kis séta is kell néha az embernek. A testmozgás fontos!
Egy nagy séta után megfáradva térek be a teaházba. Azonnal egy ablak melletti asztalt szúrok ki. Odatipegek, majd leülök. Gyorsan átlapozom az itallapot és hamarosan a kezem a magasba lendül, ezzel jelezve, hogy rendelni szeretnék. Szinte velem egyszerre egy másik kéz is megjelenik a magasban. A fiatal lány természetesen a fiatal sráchoz megy oda... pedig én előbb jeleztem, hogy rendelni akarok. Dühös tekintettel méregetem a csajt, majd a pasit is. A kezem még mindig a magasban, de a lány úgy tesz, mintha ott se lennék. Felveszi a fiú rendelését, majd elsiet legyártani a rendelést.
- Persze így könnyű... Egy kacsintás, két bók és máris a te óhajaidat lesik. Fúúú de utálom ezt... -
Ezt a pár mondatocskát a szemben lévő asztalnál ülő sráchoz intézem és még mindig csúnyán méregetem. Az utolsó mondatot már szinte suttogva a "bajszom" alatt motyogva mondom el, szóval ezt csak akkor hallhatta, ha van valami ilyen természetfeletti képessége. Kezemet leengedem és duzzogva fonom össze karjaimat mellkasom előtt.

Jade

-Áh, nem baj. Nem baj, hogy semmi újdonság nincs, hiszen nem kell mindig új dolgoknak történnie körülöttünk. Legalábbis én így látom. Jade... Nem rossz név, honnan származol? És mit keresel éppen ebben a suliban? -érdeklődtem barátságosan, hogy szimpatikusnak tűnjek a lány előtt- Ú, nem baj. Majdnem... Rellonosnak nem néztelek volna. Levita, egy kék! Én is a Levitába járok, csak mellékesen. Kicsit csalódott vagyok, de a vigasz, hogy ugyanabba a házba járunk. És ez szerintem tök jó... De azért jól gondolom, hogy az első évfolyamra jársz, hm?
Kicsit megigazítottam magam, ahogy ültem. Közben szemeimmel végigtekintettem a helyiségen.
-Jó a suli, mi? -kérdezgettem tovább, hisz mindenképpen tudni akartam az ő véleményét is. Én is voltam elsős, kíváncsi vagyok Jade gondolkodásmódjára is. Szerintem ő is hasonlóan vélekedik az őt körülvevő világról, mint ahogy én vélekedtem akkoriban, amikor még kis srácként éltem a kastélyon belül. Hiába volt kicsit  hideg felém a lány, mégis úgy gondoltam, hogy ő igazából rendes is tud lenni, csak nehezen barátkozós típus. De nem aggódtam, találkoztam már sok rosszabb emberrel is. Egy elsős pedig nem jelentene gondot.

Wood

Mikor azt mondta, ne én akarjak ebből jól kijönni, úgy megbántott, hogy már szólni sem szóltam, egy hitetlenkedő pillantásnál többet nem kapott. Másnak lehet hazudnék, sőt, tudatos ugratásból becsapnék, de ez nem az a helyzet. Abból lehetne kikövetkeztetni valamit, hogy együtt láttak a volt barátommal, de még csak egy üdvözlő ölelés sem volt. Csak egy baráti puszi, az is Rud részéről.
- Ezzel egyetértek... Hm, megmenteni... kérlek, mondd el az érzéseidet. Ha most rám gondolsz, mi jut eszedbe rögtön?
Talán a friss levegő mindkettőnkre nyugtató hatást gyakorolt, ha itt ilyen ingerültek vagyunk, milyenek lehetnénk többnyire zárt térben? Nem is gondoltam bele, nincs miért.
Wood szemébe pillantva mindig is olyan mérhetetlen őszinteség sugárzott, mint még senki senkiében. Csillogtak a kis csokibarna gombok, talán ezért is fordítottam el állandóan a tekintetem. De valljuk be, ő sem méltóztatott túl sokszor rám nézni.
A kezemért nyúlt, én pedig leültem mellé. Egy kicsit elhúztam a kezem, de félúton megálltam. Nyugtalanított valami, sokkal jobban mindennél.
- De hogy gondoltál rólam ilyesmit? El tudod képzelni rólam?
Attól függetlenül, hogy tényleg nem vagyok valami önmegtartóztató ember, csak nem hagynám el lépten nyomon azt, aki iránt meglehetősen pozitív érzések kötnek. Vagy talán mégis? Kétségtelenül elfogult vagyok magammal - ahogy mindenki.

Amira

Miután elrakom a naplóm, és az íráshoz való kellékeket, sietve húzom a lábamra az ágyon lévő zoknikat. A nagy kapkodásban észre sem veszem, hogy felemás zokni van a lábamon. Ezután még gyorsan magamra öltöm a talárom, s rábiggyesztem a jelvényem. Szeretném mindenkivel tudatni, hogy én lettem a rellonosoknál a legújabb prefektus. Ezek után még gyorsan a lábamra veszem a tornacipőm, s elhagyom a Monsters. Gyors léptekkel vágtatok végig a klubhelyiségen, és a folyosókon. Most nem foglalkozok senkivel, nem állok le beszélgetni az ismerőseimmel. Céltudatosan haladok, hogy ne késsek el a megbeszélt helyről. Nem kell sok idő ahhoz, hogy kiérjek a friss levegőre. A nap halványan rásüt az arcomra, de a melegét nem érzem. Sajnos. Sokkal jobb volt nyáron, amikor rövidnadrágban és pólóban sétálgattam. Valamiért mindig is jobban  kedveltem azt az évszakot.
Na mindegy. Már Bogolyfalva fő utcáját taposom, ahol alig találkozok pár emberrel, s ők is ismeretlenek. Úgy tűnik, hogy nekik is van dolguk. Ám ekkor meg is érkezek a helyszínre. Gyorsan kinyitom az ajtót, és a hely éttermi részébe pillantok be. Húh. Szerencsére még nincs itt Amira. Odasétálok az egyik üres asztalhoz - ami mellesleg közvetlen az ablak mellett van - és leülök. Hátradőlök, s nézelődni kezdek. Nos itt már vannak jó páran. A pincérek ide-oda szaladoznak, hogy felvegyék a rendeléseket. Épp most jön ide hozzám az egyikük. Miután köszönünk egymásnak, megkérem a a pincérlányt, hogy hozzon nekem egy csokis muffint és narancslevet. Ezt a két dolgot felírja a papírjára, s mosolyogva odébbáll. Hallom, hogy nyitódik az ajtó, és nem más, mint Amira lép be rajta. Mosolyogva integetek neki, mire ő idejön hozzám. Helyet foglal a velem előtti székben, s megszólal.
 - Szia! - üdvözlöm. - Nos... tudod én arra gondoltam, hogy újra kezdhetnénk ezt az egészet. Mármint tegyünk úgy, mintha most találkoznánk először, és felejtsük el a múltat.
Ekkor meg is érkezik a sütim meg a narancs levem. A pincér leteszi elém az sütit és az italt. Rámosolygok, s miután elmegy, Mirára nézek.
 - Szóval? Mit gondolsz?

Zawi

Séta közben Mira rájött, hogy a hidegebb időjárás nem csak neki nem szimpatikus. Fele annyian voltak csak az utcán, mint nyáron, és a tavasszal, és ez nem igazán tetszett a lánynak. Nem volt mit néznie, és nem volt kire kacsintgatnia. Esetleg azt az öreg, ráncos varázslót nézegethette út közben, aki a téren botorkált. Hát nem éppen az esete...
Leo-val be is tértek a Pillangó-varázsba, majd a szokásos tömegfelmérés után Zachary asztalát célozták meg. Ahogy Mira leült, Ecset is helyet foglalt az asztal alatt. Okos nagy cica, tudja, hol a helye.
A feketeség egyből a tárgyra tért, hiszen tudta, hogy barátja nem ok nélkül hívta az étterembe. Kíváncsi volt ugyan, de nem izgult amiatt, hogy bármi rossz hírrel szolgál majd a srác, vagy hasonló nyalánkság.
Lassan meg is kapta a választ, amin összeráncolta a szemöldökét. Már szólásra nyitotta a száját amikor is megjelent a rövidszoknyás pincérlány, és kelletve magát letette Zach elé amit korábban rendelt. Amira szemforgatva nézte a jelenetet végig, és a gyomra felfordult tőle.
-Szóval felejtsük el a múltat, mi? Ekkora hülyeséget hogy tudtál kitalálni? -fejét csóválta, és keserű arckifejezéssel nézett a srác szemébe.
-Barátok vagyunk, és attól, mert újra bemutatkozunk, még nem fog megváltozni semmi. Ami történt megtörtént, és semmin nem lehet változtatni. Ezzel vagy együtt élünk, vagy jobb lesz hanyagolni egymást -az utolsó mondatot úgy mondta ki, hogy még a szemei is könnybe lábadtak. Sajgott a szíve attól, hogy arra gondolt, most akár el is veszítheti a barátját. Betegsége alatt érzelmileg is legyengült, amit még sajnos nem tudott teljesen, száz százalékig visszanyerni. Pedig eléggé edzett ilyen téren, fizikailag viszont pont az ellentéte. Valamit valamiért, nemde?
-Tiéd a választás, én nem akarok elrontani már semmit. Elég volt.

Viszlát Amira!

Miután kinyitom az ajtót, s belépek az étterembe, látom, hogy Amira még nincs itt. Hú. Na, pont jó vagyok. Helyet foglalok az ablak melletti üres asztalnál, és nézem a többi embert. Kicsit nagy a nyüzsgés, hiszen mindenki mondja a magáét. Valakik csak szimplán beszélgetnek, mások pedig a pincéreknek adják le rendelésüket. Én is egy pincérre várok, hogy elmondhassam neki mire van szükségem. Pár perc alatt meg is jelenik előttem egy rövid szoknyás, csinos pincérlány. Kedvesen rámosolygok, s mondom neki, hogy muffint meg narancslevet kérek. Ő ezt leírja a kis papírjára, s halad tovább. Hátradőlök a széken, várom hogy Amira, vagy a sütim megjöjjön. Nos az egyik meg is érkezik. Méghozzá: Amira! Elég lengén van felöltözve ami azt illeti. Ha jól látom nem egyedül jött. Magával hozta második kedvencét, Leo-t a kis havas oroszlánt. Nagyon aranyos egy jószág. Miután Mira meglát, odajön hozzám, s helyet foglal az előttem lévő széken. Rögtön a lényeget kérdezi, amire én egyből válaszolok, s elárulom a lánynak, hogy mit is szeretnék. Mielőtt még bármit is mondhatna, megjelenik a pincérlány, s lerakja elém a kívánt ételt, italt. Látom, hogy Ami szemforgatva nézi végig a jelenetet. Miután elmegy a hölgy, Amira elmondja azt, amit az előbb is szeretett volna.
 - Miért lenne hülyeség? Újra kezdhetnénk az egészet - mondom értetlenkedve. Még a szemöldökömet is összeráncolom, mert tényleg nem értem, hogy Mirának mi baja van azzal, hogy felejtsünk el mindent. Szerintem sokkal jobb lenne úgy tenni, mintha eddig nem is ismertük egymást, és csak most találkozunk először.
 - Az lehet, de megpróbálhatnánk elfelejteni azokat, amik régen történtek. Miért nem szeretnéd elfelejteni a múltat? Sokkal jobb lenne... - mondom kicsit sem kedves hangon. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy a lány miért nem szeretné elfelejteni a régen történt dolgokat, s újra kezdeni mindent előröl. Szerintem mindkettőnknek jobb lenne. Amira azt kérdezi, hogy végülis mit akarok. De mikor kimondja, hogy elég volt, ökölbe szorul a kezem, s a szemeimet az övéibe fúrom.
 - Szerintem ezt most hagyjuk abba. Tudod mit? Kerüljük el egymást. Sőt, ne is álljunk szóba egymással. Csak menj el. Még elszeretném fogyasztani a sütimet.
Ezt mind nyugodtan, fapofával mondtam.
 - Szia! - mondom, mielőtt még Amira elmenne. A szememből egy könnycsepp folyik ki. Végig az arcomon, s végül a fekete taláromon landol.

Utolsó felvonás - Zachary

Minden rossz érzés nélkül ment oda a találkozóra a rellonos kisasszonyka, azonban ez az érzés hamar elmúlt. Amint Zach elmondta, hogy mit akar, a lány már tudta, hogy ennek nem lesz jó vége. És nem a srác miatt, hanem Amira makacssága miatt. Mert tudta, ő jól tudta, hogy semmi értelme elölről kezdeni valamit, hacsak előtte nem törlik az emlékezetüket.
Csak a fejét rázta, nem mondott semmit. Mert nem akart, és mert nem is jutott volna szóhoz. Zawi egyfolytában mondta a dumáját, aztán Mira kicsit bepipult.
-Na figyelj -mutatóujját feltartotta, hogy a srác fogja be a száját egy kis időre. -Egy; ne beszélj velem ilyen hangon, semmi jogod nincsen hozzá. Vagy prefektus lettél, és hirtelen ekkora arcod lett? Mire? Ugyan már... -száját elhúzva flegmán nézett rá, miközben a jelvényére tekintett. Megállapította magában, hogy Leohoz sokkal jobban passzolt a jelvény, és jelen helyzetben legszívesebben letépte volna a nagyarcúról. Tudta, hogy kicsit vissza kellett volna fognia magát, ugyanis eme hangosabb megszólalásokra egy-két szempár már rájuk is siklott.
-Kettő; mert a múltunkra épül a jövőnk. És fogd fel, attól, mert újra bemutatkozunk, még semmit nem fogunk elfelejteni. Az érzések meg nem múlnak így el. Csettints is, kérlek, hátha beválik -hangja ingerülten csengett, de csak a szemében duzzadó könnycsepp jelezte, hogy nem csak a hangjával játszik. Rosszul esett a lánynak az egész helyzet.
-Rendben. Felőlem befejezhetjük -vállat vonva felállt az asztaltól, majd halvány mosollyal az arcán az ajtó felé indult. Azonban ahogy Zachary hozzáfűzte, hogy szeretné megenni a süteményét, hátrafordult.
-Jó étvágyat hozzá -kifejezéstelen arccal megfogta a tányéron pihenő muffint, és egy az egyben a srác arcába nyomta. Mivel belül krémmel töltött volt, tökéletesen szétterült az arcán. -Szia.
Mira elégedetten fordított hátat, és Leoval együtt kivonultak az étteremből.

Mira:(

Ennyire még sosem aláztak meg engem. Volt olyan napom a mugli sulimban amikor piszkáltak, vagy esetleg valami más megalázó dolgot csináltak. De az előbb helyben elástam volna magam. Az emberek röhögtek rajtam, Amira pedig mosolygott. Pedig azt hittem, hogy Mira fogja magát rosszul érezni, s sírni fog, de nem. Nem így történt. A másik dolog ami még fájt, hogy nagyképűnek nevezett. Még soha, senki nem mondta ezt nekem. Legtöbbször szerény voltam, s nem szaladt el velem a ló. De ha már Amira mondja azt, hogy nagy a képem, akkor elhiszem. Az még fáj is kicsit... sőt, nagyon.
Most épp lehajtott fejjel, sírva lépkedek Bogolyfalva utcáján. Fiú létemre nem szabadna sírnom, dehát nem tudom visszatartani a könnyeim. Egyszerűen nem megy. Maguktól folynak végig az arcomon, aztán leérnek a földre. Sajnos ezeket nem tudom megállítani. Leírhatatlanul szégyellem magam a történtek miatt. Ahogy bántam Amirával... nem engedhettem volna meg ezt magamnak. Igaza van. Attól még, hogy lett egy jelvényem, nem kéne így beszélnem. Beletúrok a hajamba, letörlöm az arcomról a könnyeimet, s egyszer csak megállok. Ugyanis Amira fekete haját pillantom meg. Épp igyekszik vissza a kastélyba. Talán megkéne várnom, hogy elmenjen, s csak azután menjek én? Nem tudom... Nem akarom, hogy meglásson. Így is rosszul érzem magam, és ha Mira meglátna, akkor rosszabbul. Egyszerűen nincs merszem odatolni a képem. Biztos látni se akar. Várom, hogy Amira eltávolodjon tőlem, ám ekkor eszembe jut, hogy mit mondott nekem kiskoromban anya: Ha megbántasz valakit, ne légy nyúl, s menj oda hozzá. Kérj tőle elnézést, aztán meglátod, újra jól fogod érezni magad. Igaza van anyának. Amíg nem kérek elnézést Mirától, addig rosszul fogom érezni magam.
Ezért veszek egy mély levegőt, s halk de gyors léptekkel odasétálok a lányhoz. Mikor utolérem, megfogom a kezét, s magam felé fordítom. Nem mondok semmit, csak a leányzó zöld szemeit nézem.

Zawi

Borzalmasan fájt Amirának ami alig egy perccel korábban az étteremben történt. A legjobb barátját veszítette el alig öt perc alatt, és hiába mutatta kívülről, hogy nem történt semmi, belül összetört. Megtanulta hogy hogyan használja tökéletesen a színészi adottságait, és így egyik pillanatról a másikra képes arra, hogy egy teljesen más arcát mutassa. Sok meglepetést tud ezzel okozni az embereknek, viszont ő már annyira megszokta, hogy nála ez nem úgy áll fent, mint Laura barátnőjénél, aki egy álarcot húzott magára, hogy senki ne törhesse a át azt, és ne lássák a valódi énjét. Mirának ez a valódi énje. A színész énje.
Könnyeit visszatartotta, lábait pedig úgy szedte, hogy magassarkú cipellőjének kopogása úgy visszhangzott, mint amikor az esőcseppek kopogtatnak az ablaküvegen. Leo is érezte gazdája fájdalmát, nyafogott is, és lelapult fülekkel szedte a tappancsait Mira mellett.
Egyik pillanatban még a kihalt téren sétáltak, a következőben pedig már valaki megragadta a karját úgy, hogy észre sem vette jelenlétét. Megfordult, és Zacharyvel találta szemben magát. Egymás szemébe bámultak, majd a lány hunyorogva kapta ki a kezét a srácéból.
-Mi az, már jól is laktál? -bunkó stílussal kérdezte, miközben karba tette kezeit. Remegni kezdett az idegességtől, potyogni kezdtek a könnyei. Nem tudta mit mondjon, és a teste átvette az agyától az irányítást.
-Fulladtál volna bele a sütidbe -szűrte a fogai között a szavakat, majd a keze a levegőbe lendült. Nagyot csattant a srác arcán a tenyere, és a nyoma is ott maradt.
Csakhogy Amira nem állt le ennyivel. Amilyen kicsi, és erőtlen, most az agyába szállt az ideg, és méreg. Sorban lekevert neki még vagy két pofont, majd egy hirtelen mozdulattal megpróbálta ellökni a hideg macskakövön.

Amira

Olyan rosszul érzem magam mint még soha. Nagyon fáj az, amit tettem. Nem tudom elhinni, hogy én így beszéltem volna az egyik legeslegjobb barátommal, aki mellesleg többet jelentett nekem, mint bárki más. Olyan furcsa, hogy hónapokba telt mire összebarátkoztunk, s pár perc alatt ezt tönkre vágtam. Én marha! Nem tudok így a tükörbe nézni. Jézusom mekkora idióta vagyok! Utálom magamat. Pár könnycsepp végig folyik az arcomon, de én nem törlöm le azokat. Folyjanak csak, nem érdekel!
Beletúrok a hajamba, s felnézek, ugyanis lépteket hallok magam előtt. Látom, ahogy Mira siet kis állatkájával a kastély felé. Semmi kedvem sincs odamenni hozzá. Inkább megvárom, míg elmennek, aztán majd én is bemegyek. De eszembe jut, hogy anya mit mondott nekem. Ezért nagy levegőt veszek, s odasétálok a lányhoz. Megfogom hideg, puha kezét, s magam felé fordítom. Megszeretném nézni az arcát. Szemeiben látom magamat, ahogyan bűnbánóarccal nézek. Mira bunkó stílussal megszólal, amire én nagyot nyelek. A lány kiveszi a kezét az enyémből. Ezek után megint szóra nyitja a száját.
 - Bárcsak úgy lett volna - mondom lesütött szemmel. Azt várom, hogy Mira elmegy, vagy mond valamit, de nem. Egy pofont ad nekem, amire nem számítottam, így mikor nekicsattan a keze az arcomnak, összerezzenek, s ránézek a lányra. Aztán kapok még egyet, és még egyet. Miután abbahagyja a pofozkodást, megpróbál fellökni, de nem sikerül neki. Csak annyit ér el, hogy kicsit hátrébb megyek. Végigsimítok az arcomon ott, ahol az előbb még Mira keze volt. Még mindig nem fáj annyira, mint az, amit belül érzek. De megérdemeltem.
Közelebb megyek a lányhoz, s ránézek.
 - Nagyon nagyon, sajnálom, amiket mondtam. Hülye voltam, beképzelt, és nagyképű. Hogy tehetném ezt jóvá? Kérlek beszéljük meg - mondom, miközben újabb könnycsepp folyik végig az arcomon.

Zach

Egyre jobban potyogtak a lány könnyei miután felpofozta az eddig még barátjának tartott rellonost. Nem is tudta, hogy mit csinál, egyszerűen csak hagyta, hogy lendüljön a keze. Egymás után háromszor, szép vörös foltot hagyva maga után a világos bőrén.
Valahogy mást látott Zachary szemében, és az egész emberen, mint korábban. Mintha nem is ugyanazzal a személlyel állt volna szemben, és meg sem történt volna semmi. Azt várta, hogy visszakapja a pofont, mert simán kinézte volna belőle, hogy elfeledkezik magáról, és annyira bedühödik, hogy Amira is megkapja amit "megérdemel". Mira attól, hogy nem kapott semmi bántót, elkönyvelte magában, hogy a prefektusságra való tekintettel hanyagolja ezt a fiú. Hogy is nézne ki, ha egy frissen kinevezett prefi megüt egy lányt a falu közepén...pf.
A feketeség újra megpróbálkozott azzal, hogy fellöki a srácot, de mivel ez szinte a lehetetlennel volt egy szinten, a mellkasát kezdte ütni teljes erejével. Végig is karmolta, a nyakán egy hosszú csíkot hagyott. Fájjon csak neki is... Csak akkor állt le, amikor megütötte a fülét az, amit mondott neki.
-Mi van?! -megütközve nézett rá a könnyfátylon keresztül. Megrázta a fejét, és csodálkozva lépett hátrébb. Egyszerűen nem bírta felfogni, hogy ezt mégis hogy tudta összehozni a volt barátja.
-Te normális vagy? Mégis hogy van bőr a képeden...? Merlinre... -szinte hallani lehetett ahogy koppant a lány álla a macskakövön. Egyfolytában a fejét ingatta, szemöldöke a magasba emelkedett. Mindenfelé pislogott, de nem tudta felfogni, hogy mi történt.
-Egy nagyképű gyík vagy, semmi több. Nekem nem kell, hogy te a közelemben legyél. Utállak. Elérted, hogy sírni láss, remélem boldog vagy! -és itt tört el a mécses, ahogy kimondta a bántó mondatokat. Leguggolt, és arcát kezébe temetve sírni kezdett. Hüppögött össze-vissza, Leo próbálta vigasztalni azzal, hogy az orrával bökdöste a térdét.

Mira - Please forgive me!

Azzal a céllal megyek oda Amira Loveguardhoz, hogy megbeszéljük a dolgokat. Szeretnék tőle elnézést kérni, ezen kívül pedig azt, hogy bocsájtson is meg. Azt hittem, hogy szépen eltudjuk simítani az ügyet. Ám úgy látszik, hogy nem. Ugyanis amint meglát a lány, felpofoz, ami várható volt, de én nem hittem volna, hogy ezt fogja tenni. Hiába ad nekem három nagy pofont, attól még az nem fog ugyanúgy fájni, mint az, ami belül van. Olyan voltam az étteremben, mint egy másik Zach. Egy beképzelt, idióta alak. Nagyon nem tetszett az a fiú. Ezt az énemet el kell tünetnem.
Végigsimítok az arcomon ott, ahol a lány adott nekem pofont. Ég az arcom, s biztos vagyok benne, hogy egyre jobban pirosodni kezd. Megérdemeltem, de tényleg. Amirát még sosem láttam így, eddig nem sikerült ennyire kihoznom a sodrából. Furcsa, hogy a mosolygós, fekete hajú, csillogó zöld szemű lány ilyen is tud lenni. De ha az embert feldühítik... Ekkor a leányzó próbál fellökni, de nincs benne annyi erő, hogy el is essek, csak hátrébb lépek két lépést. Közelebb megyek hozzá, s megint a sísár határán vagyok. De belül azt mondogatom magamban, hogy nem szabad, így egy könnycsepp sem buggyan ki a szememből. Ám úgy tűnik, hogy Mira nem szeretné azt, hogy közelebb menjek hozzá. Ugyanis tiszta erejéből a mellkasomat kezdi ütni, aztán pedig végigkarmolja a nyakamat, akár egy macska. Mivel jó mélyen karmolta meg a nyakam, a vörös vér rögtön megjelenik. Ezek után azt mondom neki, hogy beszéljük meg a dolgot, amit Amira végképp nem ért. Mikor azt mondja, hogy utál, a szememből szépen sorjában kifolynak a könnyek. Éreztem, hogy Amira ezt halál komolyan mondta. Hogy tényleg nem szeret, és ez iszonyúan fáj. Jobban mint ezer pofon, vagy több millió csikarás. Sokkal, de sokkal jobban.
 - Ne haragudj... - mondom halkan. Nos azt hiszem itt a vége a barátságunknak. Mikor a lány leguggol, én is így teszek. Látom, hogy a kis oroszlán próbálja vigasztalni Mirát. Megsimogatom a lány fejét, s elvettem az arca elől a kezét. Arcán folytak a könnyek, s én egyre csak bámultam. Aztán közelebb hajoltam és... megcsókoltam. Úgy, mint még soha. Tele volt szeretettel ez a csók. Szerintem úgy adtam ezt neki, mint még soha, senki más.