[független idősík]

Talán egy csöppnyi kiábrándultság, egy árnyalatnyi fáradtság, egy korty sötétség, ami mérgez. Ki mondta, hogy minden történetnek ártatlannak kell lennie, fénnyel ragyognia és túlharsogni a valóság zaját? Szeretem az árnyékot, a szürkületet, ami lassan elemészti a színeket és szürkék végtelen palettáját hagyja maga mögött. Szeretem, ha valaminek nem kell rivaldafény, hogy magára vonja a figyelmet. Ha a szavak fájnak, miközben elmosolyodsz.

Mikor is kezdődött? A pergamendarab mellett elgondolkodva kocogtatom az asztallapot tollam hegyével, próbálva felidézni. Olvasás közben le szoktam jegyezni azokat a gondolatokat, amikkel nem akarok sokat foglalkozni, amíg leköt a könyv, de elfelejteni sem akarom, számomra ez régi szokás. Hogy mégis hogyan sikerült egy ilyen jegyzetet a lapok között felejtenem, amikor Antoine de Saint-Exupéryt visszavittem a könyvtárba. Az ember földjében sok olyan sor akadt, ami megfogott, vagy amivel vitatkozni támadt kedvem. De úgy tűnik, nem voltam vele egyedül, mert mire észbekaptam, hogy egy jó fél oldalnyi monológot benne hagytam és visszaoldalogtam, hogy kivegyem belőle, a sajátom alatt egy teljesen idegen megjegyzés díszelgett. Egy darabig nézegettem, forgattam, aztán választ kanyarítottam alá és becsúsztattam a kötetet a helyére.

Nem bánnád, ha beszélgetnénk? Csak így, a lapokon keresztül.

Nem tudom, mi ütött belém, talán csak nem volt kihez szólnom, vagy nem tudtam volna mit mondani szemtől-szembe, magányom dacára. Meglepetésemre megint érkezett válasz. És újra és újra. Felálltam, zsebre vágva a mostani választ, hogy majd két óra közötti szünetben, amikor úgyis pang a könyvtár, besunnyoghassak vele.

Vannak kedvenc íróid? Szívesen olvasnék még magyarul, de nem tudom, mit érdemes. Egyébként sem ártana majd kötetet cserélni- a könyvtáros egyre furcsábban méreget, hogy állandóan ugyanazt hurcolászom ki-be.
“I don't want tea," said Clary, with muffled force. "I want to find my mother. And then I want to find out who took her in the first place, and I want to kill them."
"Unfortunately," said Hodge, "we're all out of bitter revenge at the moment, so it's either tea or nothing.”
(Cassandra Clare, City of Bones)
Earl Grey, ahogy ígértem.

Cheshire

Még egyszer átolvastam, aztán félbehajtottam és a lapok közé csúsztattam, otthagyva a polcon. Majd holnap vagy holnapután ellenőrzöm.

[ Markovits professzor ]


Legra észre sem veszi igazán magán, milyen reakciókat produkál, és igazán az idegességet sem. Hiába a hírnév és a népszerűség, a gyakori nyilvános szereplés, ha privát találkozón van, akár randevún, akár egy kínos, mindenféle jelentéstől mentes találkozón egy tanárral. Ideges, zavarban lesz és bénázik. Talán sosem fogja levetkőzni ezt. Gyakran megesik, hogy ez téves következtetéseket szül, de a szituáció tökéletesen illik az esetlen helyzetbe.
A pincér feltűnése éppen kapóra jön, valamelyest mentve a helyzeten. Ő még nem nagyon gondolkodott, mit enne, ritkán eszik magyar ételt, legutóbb talán Yaristáéknál volt szerencséje. Bár akkor is inkább a kedvenceit kapta, és csak belekóstolt a többibe. Felpislog Istvánra, várva, ő mit fog rendelni, majd mint még a felelés előtti utolsó pillanatokban, gyorsan átbújja az étlap idevonatkozó részét. Szemei gyakorlottan, gyorsan járnak, bár vele sosem történt meg, hogy számadás előtt még erre lett volna szüksége..
- Hm... - hümment, jelezvén, hogy tudja, immáron rajta a sor. Szájával csücsörít egy kicsit, még orrát is megráncolja. - Én ezt a tárkonyos ragulevest kérném... - szólal meg ismét perceknek tűnő másodpercekkel később. Büszkén elvörösödik, mintha legalábbis sikerült volna megadnia a választ egy igen bonyolult, beugratós kérdésre, mint amilyenek például Markovits vizsgáiban szoktak lenni. Legalábbis, ahogy a diákság sopánkodásából kivette.
A továbbiakban a reflektorfény is a tanerőre vetül, bár a feketeség nem valami ügyes riporter, vannak dolgok, amelyek mégis felkeltik kíváncsiságát még akár Markovits-csal kapcsolatban is. Amikor aztán a férfi megemlíti, hogy bulizni is szeret, képtelen megállni egy apróbb kuncogást. Számít a rosszallásra vagy értetlenségre a másik részéről, de nem tehet róla. Mindig is valami karótnyelt sznobnak képzelte, így a szájából a buli szó kissé viccesen hangzik. És na, nem is tudja elképzelni, ahogy tombol. Kétkedése arcára is kiül, egyik szemöldöke megemelkedik a másik lesüllyed, s látható töprengése. Most próbálja elképzelni...
- Bocsánat, csak próbálom elképzelni a partyállat Markovits Istvánt... - szabadkozik, amikor észreveszi magát. Ismét kuncog, s próbál további bocsánatkérő pillantásokat küldeni. - Na, igen, ez a falu nem éppen a lehetőségek tárháza ezen a téren. Én is próbáltam kiszabadulni egy kicsit. Gőzt kiereszteni vagy ilyesmi, de... - megforgatja szemeit, jelezvén a negatív kimenetet. - Szerencsére azonban sok módja van a szórakozásnak, nekem eggyel több - somolyog titokzatosan, s ajkát is beharapja. - És... Ausztrália, profi karrier, gondolom pezsgés... most Magyarország, tanárkodás és... nem pezsgés? Érdekes váltás. Meguntad vagy túl sok volt? - kíváncsiskodik tovább. A pincér ismét feltűnik, néhány ajándék aperitiffel. Legra tétován pillant a professzorra.

Molly Jefkins


*Új iskola új élet kezdete. Mindig ezt mondják, bár ennek meg van az oka. Akinek eddig rossz volt az élete, az jót akar, akinek jó az pedig jobbat. Kár, hogy ezt csak szeretnék. Én nem hiszek ebben a hülyeségben. Ugyanaz az az ember maradok, így nem lehet annyira más. Lehet, hogy megismerek pár új embert, de azok sem térhetnek el annyira,  hogy a mostani életemből egy jót csináljanak.
Ezért ültem unottan végig a vonat utat. Becsuktam a szemem és csak aludtam. Így legalább nem érzékelek semmit a külvilágból. Hogy miért nem? Mert egy óriási butaság miatt elszúrtam az egész életem. Én tettem ezt magammal és sosem fogom megbocsátani. Megsüketültem egy baleset folytán. Ritkán tudok örülni, hogy nem hallok semmit. Ha kérnek tőlem valamit, akkor hivatkozhatok arra, hogy nem hallottam és nem várnak el annyit tőlem. A legrosszabb az egészben, hogy nem hallom a zenét, ami sokat jelentett nekem. A sportot is abba kellett hagynom emiatt.
A vonat lelassulása és megállása alatt, leveszem a bőröndömet és a fejemre húzom a kapucnit. Egy kék farmer van rajtam, egy fekete pólóval és egy szürke vastag pulcsival.
A vonatról leszállva érzem, hogy mindenki engem bámul, tudják, hogy valami nem stimmel velem. A szemebe húzom a kapucnit és így indulok el az egyik utcán. Nem a kastély felé, mert oda még nem szeretnék bemenni. El kellene intéznem rengeteg dolgot, hogy minden rendben legyen a beiratkozásommal, de ehhez semmi kedvem sincsen.
Most kezdem csak el érezni a hideget. Nem gondoltam, hogy ennyire rossz lenne az idő, így  a kabátomat a táskában hagytam. Hogy azt előhalásszam ki kéne nyitnom és mindent felforgatnom. Nem.*
~Egy melegebb helyet kell keresnem~
*Gondolom, majd hirtelen megállok. Valaki mögülem belém jön. Egy káromkodást olvasok le a szájáról, amit örülök, hogy nem hallottam. Nem kérek bocsánatot, mert ő nem figyelt jobban.  Bal oldalamon van a Posta jobb oldalamon meg, valamilyen Hangszerbolt. Jó illatokat kezdek el érezni és ahonnan az jön ott biztosan meleg van. Elindulok a megfelelő irányba. Egy cukrászda előtt találom magamat, halványan elmosolyodok és benyitok az ajtón. Tényleg meleg van, csak egy kicsit sokan vannak. Leveszem a kapucnimat és megszemlélem a helyet. Jobb oldalon van a pult, ahol most is elég sokan állnak sorba, a többi helyen pedig asztalok. Nincs túl nagy asztal, csak párszemélyesek. Fontolóra veszem a helyzetet. Vagy csak leülök az egyik sarokba és üldögélek egy kicsit, de akkor valaki biztos oda fog jönni és megkérdezi, hogy miért vagyok itt, ha nem is eszek semmit. A második pedig a gyors vásárlás és utána azt csinálom, amit akarok. A korgó gyomrom megmondja a választ. Beállok a sorba. Hét perc múlva már csak egy ember van előttem. Kinézem az egyik legrövidebb nevű süteményt. Kiáll az előttem lévő a sorból így én következek. A pultos szájáról egy köszönést olvasok le.*
- Napot! Egy krémest kérnék!*Ezzel be is fejeztem. Mivel nem hallom a hangomat nem nagyon szeretek idegenekkel beszélni. Csak azok előtt nyílok meg, akiket ismerek és biztos vagyok benne, hogy nem csúfolnak ki. Azt mondják, hogy majd kihozzák, emiatt én gyorsan kifizetem, majd elindulok egy távolabbi asztal felé. A legtöbb ember nem szeret sokat sétálni, így a közelebbiket foglalják el.
A bőröndömet a falnak támasztom és megfigyelem az embereket. A szájról olvasásnak az az előnye, hogy tudom mit mondanak a másik végén ülő emberek is, amit normálisan nem hallanék. Egy rossz mégis van, ha háttal ül az egyik fél csak a felét értem. Pár iskolás lány valamilyen Yaristáról beszél, a fiúk meg valamilyen Amiráról. Népszerű téma, hogy egy lány elájult a folyosón és szakított valamilyen elválaszthatatlan sztárpár.*

David

 Igazándiból, magam sem tudom, hogy miért vagyok most hirtelen ilyen. Ez nem természetes, ez nem én vagyok. Olyan, mintha egy csapásra megváltozott volna körülöttem minden. Ez így nem jó. Ezzel elrontok mindent. Pedig én rendesen szeretnék beszélni Daviddel, normális szeretnék lenni. Azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint azelőtt volt. Még ha nem is járunk már, akkor is ő a legfontosabb az életemben. Hiszen, soha nem szerettem még így embert. Akkor sem értem, hogy miért vagyok olyan, mint aki dilibogyót vett be. Lehet, hogy reggel valamit belekevertek az italomba, csak nem vettem észre? Nem értem, nagyon nem értem. De mégis, annyira abszurdum ez az egész. Vigyorgok, még akkor is, amikor Őt nézem, pedig nem kéne. Olyan, mintha próbálnék elfojtani mindent, mintha tudatni akarnám vele, hogy jól vagyok. Az igaz, hogy jól vagyok, de mégis, én nem akarom megbántani, se téveszmékbe kergetni, most mégis azt teszem. Komolyan, valaki vágjon fejbe, pofozzon fel vagy mit bánom én, mit csinál, csak ébresszen fel. Ez így nem jó, nagyon nem jó.
Válasza nem éppen volt meggyőző. Nem úgy néz ki, mint aki teljesen jól van. Olyan, mintha nem is a régi önmaga lenne, hanem csak egy mása. Vajon mi történt már megint? Azt hittem, jól megvannak Emmával. De nem. Megváltozott. Talán nem kéne belemennem, nem lehet folyton kíváncsi. Csak rá tartozik és nem fogom megsérteni azzal, hogy kérdezősködök. De, mi van ha… Nem Elizabeth, állítsd le magad! A kíváncsiságom az, ami mindig elront mindent, de ezt most nem szeretném elrontani. Azóta a nap óta most találkoztam vele először és nem szeretném, ha rosszul végződne ez a pillanat. Azt szeretném, ha újra mosolygós és boldog lenne, még ha nem is velem van. Azt szeretném, ha újra olyan lenne, mint ezelőtt. Talán olyan nagy bűn? Én már nem tudom. Össze vagyok teljesen zavarodva.
- Az biztos! - éreztem, hogy poén akart lenni. Nem illedelmességből, nem is azért mert megsajnáltam, hanem azért, hogy neki is jó kedve legyen, elkuncogtam magam rajta. Végül is, ha azt vesszük, igaz volt az állítás és valamilyen szinten nevetséges is. Megkavartam a teámat, de közben lesve rápillantottam és láttam, hogy mosolyog. Az a féloldalas mosoly volt arcán, amit én annyira szeretek. Legalább ezt elértem és félig-meddig mosolyog.
- WC-re, mi? Na ne szórakozz velem, drága. Szóval, nem tudod – ezt kicsit azért aggasztó. Nem tudja, hogy miért volt odabent? Tényleg nem önmaga. Látszik rajta. Valamit tenni kéne. Csak bámulom Őt, mintha még sosem láttam volna, és kezemmel minduntalan csak a teámat kavargatom. A szendvicshez még mindig nem nyúltam hozzá. Ah így folytatom, nem is fogok.
- Nem… nem mondtam semmit – feleltem. Éreztem, ahogy hangom megcsuklik, de utána újra visszanyertem a hangom. Egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül. – David, valami baj van? Nem éppen úgy festesz, mintha olyan jól lennél.
Most már egyáltalán nem mosolyogtam. Ki akartam deríteni, hogy mi van vele. Most már nem állíthatott meg senki.

Lotte (a franc sem fogja kiírni ezt a hosszú nevet, én nem írok sokat ide és kész....(: )

Park Min Woo

Az utóbbi időben nem nagyon éltem társasági életet.  Az órákra mindig elmentem, de az edzésekre csak ritkán. Futni sem voltam, és bár nem híztam, érzem magamon, hogy nem vagyok túl jó formában. Hosszú hetekig a szobába bezárkózva tanulni és csak fetrengeni… nem túl jó. De nem tudtam mást csinálni. Borzalmasan éreztem magam. Mindig rosszul voltam, és a térdeim is feldagadtak. Előbbinek a miértjét nem tudom, nem mentem le a gyengélkedőre. Utóbbira van néhány ötletem. Egy időben többet edzettem, mint a megszokott –minden nap futottam, volt hogy több órát, hasizomgyakorlatokat csináltam, guggolásokat meg mindenféle gyakorlatokat. Ennek az előnye, hogy még hajlékonyabb és gyorsabb lettem, hátránya, hogy mint kiderült a térdeim nem bírták a hírtelen változást és ezért háromszor akkorák lettek, mint normális állapotban. Nem nézett ki túl jól. Egy csomó tubus sportkrémet meg jégzselét meg mindenféle krémet használtam, mindig be volt fáslizva a lábam, de így is csak pár hónap alatt lett újra olyan, mint régen. Gondoltam, hogy nem szabad erőltetnem, de heti egyszer- kétszer azért elmentem futni, igaz csak kisebb távolságokat. A has-, és karizom erősítő gyakorlatokat nem hagytam abba. Azoknak semmi közük a térdemhez. Épp ezért a hasamon kicsit jobban látszódnak a kockák, és a karom is vastagabb lett. Persze ez még a normális kategóriába tartozik. Nem akarok nagyon vastag karokat, mert nagyon vékony vagyok, és az úgy furán nézne ki.
Most, hogy a térdem újra „szép” elmehet futni, hogy a lábizmaimat is erősítsem. Időközben nagyon lehűlt a levegő. Ezért hosszú adidas melegítő nadrágot vettem fel, és a melegítő felsőre egy dzsekit. Sapka, sál, kesztyű és sportcipő. Futás után be szoktam menni a faluba, és mivel ott nem akarok melegítő ruhában mászkálni, a táskámba betettem egy farmert, a téli magas szárú fekete cipőmet, egy pulóvert, és még pár dolgot. Amikor mindezzel elkészültem felvettem a vállamra a táskám, és elindultam. A sétányra mentem. Ott már van egy megszokott helyem, ahova el tudom dugni a táskám. Nem rég fedeztem fel a fában egy lyukat, ami elég nagy ahhoz, hogy be tudjam tenni a táskám, és ne vegyék észre. Így mielőtt elkezdtem volna futni, elraktam a táskám. A fáról leugorva futni kezdtem. Jó érzés volt újra mozogni. Kábé egy órája indultam el, amikor visszaértem a fához. Ennyi elsőre elég volt. Remélem, hogy nem fog újra feldagadni a térdem. Kivettem a lyukból a táskám, aztán elindultam a cukrászda felé. Ott először a mosdóba mentem, hogy átöltözhessek. A hajamat is kiengedtem, és egy rózsaszín virágos csatot tűztem bele. A cuccokat visszatettem a táskámba, a kabátomat a kezemre terítettem, és kiléptem. Kicsit szokatlan volt újra emberek között lenni, de nagyon jó érzés volt. Beálltam a sorba. Szerencsére csak ketten álltak előttem, így hamar sorra jutottam. Egy szelet snickers tortát kértem, és egy szénsavas ásványvizet. Azt mondták, hogy majd kihozzák, ezért bólintottam, és elindultam helyet keresni. Elég sokan voltak itt, így üres asztal nem nagyon volt. Megláttam egy fiút, aki egyedül ült és a fal mellett bőrönd volt. Gondolom most jött, mert még nem láttam itt. Vagy ez lehet, hogy azért van, mert mostanában nem mozdultam ki. Úgy döntöttem oda ülök hozzá, persze csak ha engedi. Elindultam felé, és csak az asztalnál álltam meg. Megvártam, míg felnéz, aztán megszólaltam.
- Szia! Molly vagyok. Leülhetek?

Yar (hát akkor a francnak se írd ki, de én se fogom )

Mielőtt megérkezne az étel, még kap egy kérdést, meg egy nem várt bókot.
-Második, de harmadik lenne, csak még régen egy mugli iskolában buktam és hát....- itt befejezi mondókáját a hatás kedvéért.-És köszi...- mondja kicsit zavarodottan. Furcsa neki, hogy azt gondolják róla, hogy szép. Vagyis nem az, hanem hogy így közlik is vele.
Ezután megérkezik a pincér a kért étellel és itallal. Sharlotte megköszöni, majd éppen nekikezdene, mikor megszólal a fiú.
-Köszi, de nem kell csendben maradnod. Beszélgethetünk is, normálisnak tűnsz. -mosolyodik el kijelentésén, majd tényleg nekikezd falatozni. Boldog. Nem tudja miért..Talán az az oka, hogy mindenhol összefut valakivel, és ez most sincs máshogy. Gondolkozik persze, hogy ki lehet az ismeretlen, valami rémlik is neki, de nem biztos, ezért érdeklődik egy kicsit.
-És rólad mit lehet tudni? Hányadikos vagy és melyik házban? -teszi fel eszegetés közben a kérdést. Majd várja a választ. Eszik tovább, néha kortyol egyet-egyet a narancsléből, és Yaristát nézi. Ismeretlen számára, így látatlanul végigméri. Sokszor persze, hogy az emlékezetébe rögződjön. Vagy ha nem éppen ezt a cselekedetét folytatja, akkor elmerül gondolatai között, amit gyakran szokott csinálni okkal és oktalanul is.
Valami morgást hall, ami nem teljesen kivehető beszéd lehet. Ekkor nem odakiált, hanem illedelmesen megszólal.
-Tessék? Nem értettem.- mondja végül tömören és egyszerűen, miközben tovább eszik.

Molly Jefkins


*Soha nem volt sok barátom. Talán még mielőtt a baleset történt pér számjeggyel több lehetett, de akkor sem túl sok. Akkor azért nem szerettek velem lenni, mert ázsiai vagyok. Mikor kicsi voltam, emlékszem, hogy egyszer sírva mentem haza iskolából, mert annyira kicsúfoltak. Erre édesanyám azt mondta, hogy ők meg vakok, ha nem olyannak látnak amilyen belül vagy. Talán ez a rosszul bánás pecsételte meg a mostani életemet is. Ha akkor azért csúfoltak, mert másképp néztem ki, akkor hogyan viszonyulnak egy süket ázsiai sráchoz. Emiatt lettem zárkózott és agy kicsit paranoiás. Kevés embert engedek közel magamhoz.Ahhoz a kevés emberhez tartozik az egyetlen igaz barátom, Norbi. Ő ismert engem már kisiskolás koromban és a történteknél is ott volt. Azt sajnálom, hogy utána ellöktem magamtól két évre. Ő sem tehetett semmit ez ellen én meg magányos lettem és teljesen magamba zuhantam. Azt a két évet legszívesebben kivágnám az életemből, de ezt nem tehetem meg. A másik ilyen ember a bátyám. Nagyon közel állok hozzá. Nem csak a bátyám, hanem egy kicsit olyanom is, mint egy lelki társ. Nem, nem vagyok meleg és vérfertőzést sem szeretnék, csak ő az az ember akinek tényleg mindent elmondok. Vagy inkább elmutogatok. Otthon inkább jelbeszéddel kommunikálok, mert azt biztos nem rontom el. A jelbeszéddel egy probléma van, hogy máshol nem nagyon tudom használni, mert nem értik meg az emberek, így marad a szájról olvasás.
A pincér megérkezik és kihozza rendelt Krémest. Mugli étel, de nagyon finom és egyszerű. Belekezdek az evésbe, így nem nagyon figyelem a körülöttem lévőket. Elvagyok a Krémessel és a tányér mintázatával. Akkor valaki megáll az asztal előtt. Felnézek rá. Szép lány és ápolt. Aranyos mosoly ül az arcán. Sportruhában van és agy kicsit piros az arca a kinti hidegtől. Leolvasom a szájáról a mondatot és egy kicsit elcsodálkozok.
~Miért akar mellém ülni? És egyáltalán miért mutatkozott be? Molly. Én biztos nem tenném. Ha megtudja mi a bajom, biztos sajnálkozva fog rám nézni.~
Ezek a gondolatok járnak a fejembe. Nem tűnik gonosznak, de a bájos gyerekek is tudnak azok lenni. Hezitálok. Körbenézek, hogy találjak neki egy szabad asztalt, de nem járok sikerrel. Akkor ezért akart mellém ülni. Kezd kínossá válni a csend. Bár ez tőlem furcsán hangzik.
- Hogyha egy perverz alak lennék azzal, hogy elárultad a neved, kiadnád magad. Először bizonyosodj meg róla, hogy nem egy ilyennel találkoztál. Ülj! *Megpróbálom rövidre fogni, de valami szúrós magjegyzést muszáj volt bedobni. A társalgás helyett belemélyedek a krémesbe, vagyis csak akkor veszem észre, hogy beszél, ha kéri, hogy nézzek fel.*

Halloween-i móka
Cuncimókus

A buli szépen zajlik, zenével mindennel együtt, Bonnie pedig éppen ott bosszankodik magában, mekkora egy rakás szerencsétlenség. Mindenki jól érzi magát, igazán hangulatos az egész.
Jelmeze még mindig nem nyerte el úgy igazán tetszését, mégis azért már egészen jó barátságot ápol vele. Érzékeli a mozgást maga körül, hogy az ételeknél meg az italoknál találni embereket, de éppen nem arra figyel, sokkal inkább ruháját takarítja, nem, nem szereti elsőre a könnyű utat választani, minek varázsolna? Inkább szenved vele. Makacssága határtalan ezt tapasztalhatjuk.
~Drága édes istenem akkora egy szerencsétlenség vagyok, hogy nem kell nekem átmenni létra alatt, nem kell, hogy átmenjen előttem a fekete macska, még csak az sem kell hogy Péntek 13 legyen. Egyszerűen nagyszerű mit össze nem tudok hozni, de most komolyan, van nálam szerencsétlenebb ember? Kétlem, nagyon kétlem.~
Gondolkodik magában, de elég érdekes és egyben ronda látvány is lehet, ahogy magát szidva idegeskedik az asztal mellett, aminek nekiment. Közeledést hall a háta mögül, de elsőre nem igazán koncentrál, arra vajon ki jön és miért. Ekkor megszólítják, nem mondhatni, hogy jó passzban van, meg sem fordul csak háttal tovább dörzsölve ruháját reagál.
-Nagyon viccesek vagyunk ma!
Mondja, majd azért egy alig láthat, mosolyt elenged a „Tizenhármas” megnevezésre. Eközben egyszer csak hallja a mormolást maga mögül, és felszívódik ruhájáról az üdítő.  Akkor megint hozzá szólnak erre már készül megfordulni, és szólni, mosolyog, de pont sikerül beleakadnia szegény fiúba és a kerekesszékébe.
-Hogy az a…
Kezdené, aztán csak nem káromkodik, nem szokása, inkább az eddigi hang tulajdonosát veszi szemügyre. Igazán félelmetesen néz ki a fiú, ezzel a fantasztikusan kitalált jelmezzel.
-Ne haragudj, nem akarok rád esni, valahogy ez nem a „Tizenhármas”  napja.
Nevet fel miközben kis idézőjeleket mutogat ujjaival és kissé hátrébb lép, mielőtt, tényleg átesik valamin.
-Tetszik a jelmezed! – mondja egy kacsintással.

'Lizbeth

Helybenhagyta a gáz poénomat, aminek hálás voltam. Nem tudtam volna ragozni, de értelmetlen is lett volna. És annyira meg nem volt érdekes meg jó, hogy lehúzzunk róla még egy réteget. Viszont az, hogy megmosolyogtattam a lányt, engem is szám elhúzására késztetett. Nem is tudom, az a kuncogás miatt volt-e, vagy más is benne volt, de ahogy a lányt néztem, hirtelen muszáj volt nevetnem. Kényszeres nevetési görcs jött rám, így mint egy állatból, egyszer csak kirobbant belőlem, és egy percig, amíg alább nem hagyott, teljesen hülyének éreztem magam. És nyilván Lizbeth is annak nézett, úgyhogy tök mindegy. Nagyobbakat lélegeztem, arcom kissé kipirult, de a féloldalas, sunyi vigyor ottmaradt a képemen, levakarhatatlan lett.
Huh, ahogy kimondta azt a szót, ami alapján akár házastársak is lehettünk volna..Kirázott a hideg. Valami meleg érzés áradt szét minden porcikámban, egy pillanat erejéig pedig elképzeltem, hogy minden van a régiben, semmi sem változott. Ahogy a szemeit fürkésztem, akkor révedt el a tekintetem, ami így mintha üveges lett volna. Csillogni kezdett és nem fókuszált sehova. Ekkor törtek rám azok az idióta gondolatok.
De legalább nem mondott semmit. Miközben hangja megcsuklott, már tudtam, mit fog kérdezni, így mielőtt feltehette azt, már sóhajtottam egy mélyet azon, hogy mit fogok válaszolni. A manók közben kihozták nekem is a rendelésemet, majd elém tették és szorgoskodva nagy jó étvágyakat kívánva elsomfordáltak. Nagyon ízletesen nézett ki, étvágygerjesztően, de abban a pillanatban valahogy a kaja volt a legutolsó dolog a Földön, amit kívántam volna. Fintor nélkül arrébb toltam magam elől a tányért és az evőeszközöket, majd kezeim összefonva támaszkodtam az asztalra.
Arra kérdezett rá, amire nem kellett volna. Beletenyerelt a tintába, tökéletesen pontosan. Az alapvető problémáim miatt, amiket ismer, az az egy gondom van, hogy hülye vagyok. Eleresztettem magamtól ezt a lányt, mint szinte mindig. Egy darabig jó volt, sőt, nagyon is jó volt Emmával lenni, de minket nem egymásnak teremtettek. Flörtpartnerként csodálatosan működünk, de nem egy kapcsolatra vagyunk hivatottak. Én egyre biztosabban látom, hogy ki az, akit úgy szeretek, hogy tényleg, mindent elsöprően, de ezt mégis hogyan mondjam el neki? Hisz épp most kérdezte meg! Ez így.. Túl bonyolult. Hazudnom kéne a lánynak, elég nagyot. Egyszer valaki azt mondta, hogy ha hazudni kell, akkor legalább nagyot hazudj, mert a kicsiknek nincs semmi értelme. Meg amúgy is, az ember úgy van felépítve, hogy hinni akar a hazugságokban.
Észre se vettem, hogy kezeim közben kibontakoztak a fonatból, és egyik kezem megindult a lány teás pohara felé. Valójában az ő ujjai volt a cél, de ahogy tudatosan felfogtam ezt, nem húztam vissza a kezem, csupán megállítottam.
- Nem vagyok egy helyzet magaslatán. Nagyon nem. Kib@szottul elrontottam, már bocsánat, és ha helyre is akarnám hozni, lehet, hogy jobb lenne meg se próbálni.
Sóhajtottam egyet ismét. Talán így van, talán nem. Nem tudom, akarja-e ő még helyrehozni a dolgot, vagy tényleg be kéne fejeznünk a dolgokat véglegesen.

Park Min Woo

A futás miatt kicsit fáradt vagyok, ezért amíg a fiú válaszát várom egyik lábamról a másikra állak. Vajon miért nem válaszolt még? Az oké, hogy gondolkodik, hogy igent mondjon-e, de ennyi ideig? Figyelem őt, ahogy a szeme végig jár a helyiségen, aztán végre felnéz. Halványan elmosolyodok. Remélem, hogy egy egyszerű „igen” lesz a válasza, de nem. Ehelyett egy kicsit fura választ ad, mégis igaza van. Miből gondolom, hogy ő nem egy pedofil? Nem tudhatom, hiszen nem ismerem, még sose láttam. Csak egy egyszerű megérzés volt, hogy mellé üljek. Ő volt a legszimpatikusabb, és egyáltalán nem tűnik olyan embernek, aki megerőszakolhatna, vagy bármi. Az utolsó szaván meglepődök. Mi vagy én? Kutya? Ez azért kicsit fájt. Mégis mosolyt erőltetek az arcomra, és leülök.
- Köszönöm! Futni voltam, és kicsit elfáradtam. –Nézek rá mosolyogva. Nem kérdezte, hogy miért akartam leülni, de gondoltam elmondom. Hátha ezzel meg tudom magyarázni, hogy miért akartam ide ülni. A fiú nem válaszolt. Teljesen belemerült a krémesébe. Ezen kicsit csodálkoztam. Miért nem válaszol? Attól, hogy nem rám figyel még hallja, amit mondok. Biztos csak nem tud rá mit mondani, vagy nem érdekli.
Egy pincér állt meg az asztalnál és tette le elém a rendelt sütit és vizet. Megköszöntöm, aztán ő elment. Már nagyon szomjas voltam, így az üveg egy harmadát leittam. Közelebb húztam a tányérom. Ettem egy falatot, aztán a fiúra néztem.
- Új vagy itt? –Néztem rá, de nem reagált. Még mindig a sütijét figyelte. Ennyire nem akar beszélgetni? De hiszen a bevezetőjéből azt vettem le, hogy valamilyen szinten meg fogunk ismerkedni. Akkor miért nem válaszol semmire?
- Ömm… Szereted a kviddicset? –Próbálkoztam újra. Valamivel csak felhívom magamra a figyelmét. Vagy lehet, legközelebb megfogadom Austin tanácsát, és nem ismerkedek így idegenekkel. De nem tehetek róla, ilyen vagyok.
Mivel még mindig nem érkezett válasz, csöndben gondolkodtam, hogy mi legyen. Menjek el, vagy próbálkozzak még? Úgy tűnik, hogy ő nem enged csak úgy közel magához bárkit. De ha mégis kicsit közelebb engedne magához, lehet hogy jó barátok lehetnénk. Azt biztos, hogy ő nagyon jó barát. Bár csak sikerülne valahogy beszédbe elegyedni vele!

David

 Arra vágytam, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt. De már sohasem lesz olyan. Talán tovább kéne lépni az egészen, én mégsem tudok. Szeretem ezt a fiút, és nem érdekel, mit csinált. Ő az egyetlen ember, aki képes megnevettetni, megvigasztalni, hülyeségeket csinálni velem, elfogad amilyen vagyok és én annyira szeretem, mint még soha senkit. Soha nem tudnám nem szeretni, mert így is úgy is a végén mindig újra beleszeretek, akárhányszor találkozunk. Nem tudok annak eleget tenni, hogy minden rendben legyen, és hogy  túltegyem magamat az egészen, viszont nem szeretni sem tudom. És akárhányszor bánthatnak, én mindig szeretni fogom és védelmezni. Talán, túl sokat akarok. Talán, túl önző vagyok. Csak magamnak akarom, de nem sajátíthatom ki, hiszen ő nem egy darab valami. Ő az életem értelme, de mégsem vagyok biztos benne, hogy a Sors azt akarná, hogy együtt maradjunk. Olyanok vagyunk, mint az elátkozott szerelmesek. Valami mindig elszakít minket egymástól. De aztán végül mindig egymásra találunk. Talán ez az egyetlen remény, ebben az egészben. Egy kis szikra is elég ahhoz, hogy elindítson egy futótüzet és felégessen mindent. Talán az az egyetlen pici kis szikra segíthet nekünk, hogy újra egymásra találjunk. De miért áltatom magam? Hiszen nem biztos, hogy Ő is ezt akarja. Szabad ember, azt csinál, amit akar és én nem akadályozom meg benne.
Most mégis úgy érzem, hogy valami nincsen rendjén. Túlságosan gépiesen viselkedik, mint ha nem is lenne tudatában annak, hogy hol is van és mit is csinál. Vagy megint csak én túlzom el? Lassan elhatalmasodik rajtam az üldözési-mánia. Lehet, hogy kéne találnom valami gyógymódot rá, mert a végén öregkoromra egy őrült macskás néni leszek. Talán nem. Meg különben is, utálom a macskákat. De most nem erről van szó, nem igaz? Tudni akartam mi van vele, de leállítottam magam. Érdeklődve hallgattam, hogy mit is akart az ajtó mögött, majd néztem, hogyan tolja el maga elől a vacsoráját. Persze, közben is őt néztem a pillantását kerestem, egy árulkodó jelet. Mi történt vele? Mi történt velünk? Miért vagyok én ilyen visszahúzódó? És Ő miért ilyen furcsa? Egyikünk sem önmaga, ezt már tisztán láttam eddig is. Ez így nem normális, én mondom. Mintha nem is ugyanaz a két ember volnánk, mint azelőtt. Ez így nem mehet tovább!
Rögtön rá is tértem a lényegre, és rákérdeztem, hogy pontosan mi is a baja. Láttam rajta, hogy viaskodik magával. Tudtam, ez mit jelenthet. Keze egyre közeledett felém, de aztán megállította. Lopva pillantottam arra az erős mégis gyengéd kézre, aztán megint rá. Újra a pillantását kerestem. Valami tényleg nagyon nyomaszthatta, mivel csak néhány másodperc múlván válaszolt nekem. Higgadtságot erőltettem az arcomra, amennyire tudtam. Nem bírtam tovább, jobb kezemmel, amivel a teámat kavartam, a keze felé nyújtottam és megfogtam. Megszorítottam. Azt akartam, hogy tudja, minden rendben.
- Honnan tudod? Igaz, lehet, hogy elvagyunk "átkozva", de nem tudhatod biztosra - suttogtam. Mikor az átkozva részre értem, hangomat még halkabbra fogtam, majd rendesen folytattam. Igaza van, de félek beismerni. Mert mi van, ha mégsem? Mi van, ha újra megpróbálnánk és működne? Ugyan, minek is áltatom magam? Naiv vagyok. Nagyon.
- Én... - nem fejeztem be. Viszont íriszeimmel még mindig őt néztem, és kezemmel a kezét szorítottam. Kérdem én: mégis, mi a fenét csinálok én?

Halloweenkedés, 5. feladat.

Elérkezett az utolsó feladat, ami nem is volt igazi feladat, csak a szokásos Halloween-i szórakozás. Minden házba be kell kopogni, és cukrot, csokit kérni. Olyan, mint a húsvét, csak itt tenni sem kell az ajándékért.
Szóval csokigyűjtés. Elvégre ezért kapták a kosarat. Kilépett a temetőből, és elkezdett visszafele menni a Macskabagoly utcán. Úgy döntött, hogy mindenhova be fog kopogni, és amennyi csokit csak tud, össze fog szedni, ha már az első feladat olyan rosszul ment. Először az 55-ös számú háznál próbált szerencsét, majd tovább haladt az 50-re, a 49-re, a 39-re, végül pedig a 36-os szám alatt lakó tánctanárnál próbált szerencsét. Ám a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, főleg, mert nem ő volt az egyetlen, és volt, ahova már mások is benéztek. Persze, biztos készültek elég édességgel a gyerekek számára, de akkor is ott volt, hogy mi van, ha mégsem. Így már csak néhány másik házba kopogtatott be, a 27-es, a 22-es és a 17-es számúba.
Mindegyik ház előtt előhúzta pálcáját, és amikor ajtót nyitottak – ha ajtót nyitottak – a következőt mondta: - Csokit, különben átkot szórok! - Bár fenyegető lehetett a pálca és a szöveg is, nem akart senkit sem megátkozni, de egy ilyen jelmezben mégsem kérheti meg szépen az embereket, hogy hadd kapjon már valamit. Meg az nem is az ő stílusa lett volna.
Miután az utolsó háznál is végzett, visszafordult, hogy ismét a temető felé vegye az irányt. Belépve a temetőbe ismét egy kisebb szívrohamot kapott, mert a belépés utáni hirtelen sikoly ismét a frászt hozta rá. Úgy tűnt, ilyen kapucsengőként szolgálhatott, hogy figyelmeztesse a bent lévőket, hogy valaki megérkezett. Odasétált a játékvezetőhöz, és megmutatta neki, hogy mit gyűjtött össze, valamint várta, hogy mit kap a két kitöltött feladatlapért.

Halloween
Amandarin

Barnabás

Valamely csodás őszi napon kisebb kirándulásra indult a lány, melynek mostani célpontja a tavacska lett. Készülődésbe is kezdett, majd gyorsan távozott otthonról. Kedvenc barnás színű pulcsiját és nadrágját vette fel, valamint egy magas szárú szőrmével borított csizmát. Kilépett házából és tett pár métert, de arra a megállapításra jutott, hogy kabát is kellene. Tehát visszafutott, és most már jól felöltözve elindult az úti cél felé.
Sétált lassan és gyorsan is, de szokásos gondolatáradata nem tört rá. Most nem csapta meg az ihlet, melyből rossz dolgok is születhettek volna. Csak mert egyedül volt, és olyankor elméje még szabadabban szárnyal. Ment, közben az  kutat, vagy éppen a házakat vizsgálta. Odaérése után megállt és csodálta pár pillanatig a tavat. Ismét elindult, keresett egy kicsit távolabbi padot, ahova le is ült, és onnan figyelte tovább a vizet, a növényeket. Ezt azonban nem tudta 100%-osan teljesíteni, mivel rátört a hőn áhított tenger a gondolataiból.
Nem értette, hogy miért pont akkor, de beletörődött és küzdött ellene.  Már amennyire tudott. De sikerült...Legyőzte és figyelmét ismét a tavacska kötötte le. Majdnem teljesen maradéktalanul.

[független idősík]
 
Ha az élet olyan lenne, mint egy regény, akarnál élni? S ha egy regény olyan lenne, mint az élet, olvasnál?

Teljesen véletlen kezdődött az egész. S amilyen könnyedén igyekeztem neki egy csepp jelentőséget sem tulajdonítani, éppúgy vált a mindennapjaim részévé ez a kis titok. Valahol… valahol azt hiszem fontos lett, megleltem a saját Narniámat, a hidamat Terabithia földjére és ez piszkosul kellett. Ahogy beléptem a könyvtárba, már mosolyra húzódott a szám, a könyvtáros rám pillantva azonnal megforgatta a szemeit, én pedig ezzel a sunggal meg is vontam a vállaimat. Nem tartoztam neki elszámolással, nem tartoztam az égvilágon semmivel sem, ami miatt úgy érezném, be kell vonnom őt az életembe.
Nem sokat teketóriáztam, jóformán azonnal a takarásban lévő polchoz sétáltam, halvány izgalommal kutatva azután, a bizonyos kötet után, aminek belsejében leltem az első cetlire, majd már számtalan hasonlóra.

Miért bánnám? Ha nem próbálom, nem tudhatom. Boldogan csalódom, semmint őrlődjek, vajon mit szalasztottam el?

Lehuppantam a földre, az ölembe ejtettem a könyvet, ami azonnal a megfelelő helyen nyílt is ki, feltárva elém minden kincsét. Az ismerős-remélt pergamen esett ki belőle, finom illatú tea, ahogy azt Cheshire ígérte, miután bevallottam, fogalmam sincs az ilyen „flancosnak”hangzó dolgokról. Végig vigyorogtam a levelet, miközben betűről betűre faltam azt, elképzeltem a könyvtáros arcát, ahogy levelező partneremre mered, miközben ő újra és újra kikölcsönzi a könyvet, pár órára talán?

Legyenek? A kérdésed szinte már bosszantó, ugyanis elébe helyezni egy-kettőt az összes többinek, olyan, mintha azt kérnéd, melyik kezemet vágnám le szívesebben. Magyar írók… magyar írókat fogsz kapni. : ) Szilvási Lajos és Berkesi András. Berkesi Andrástól pedig olvasd el nyugodt szívvel a Szerelem három tételben című művét és ne rémisszen meg a „romantikus” mivolt. Nem fog elcsöppeni a cukormáz.
A minap megkaptam jó ember vagyok. Mit szólsz ehhez? Jónak lenni… Nem érdekelt, nem kértem, hogy lássanak el jelzővel, és e nélkül is, egyszerűen csak a képembe „vágták”. Lesz min pörögve megteáznom.
„Mondjam azt, hogy jó vagyok? Esetleg azt, hogy gonosz? Céltalan kísérlet volna. Nem mondok magamról semmit. Mit érnek a szavak fedezet nélkül? Semmit. Azt kell elmondanom, mit tettem, az ítélet pedig már nem tartozik rám.”
Ezt pedig tegnap fűztem. Nem neked, de valamiért eszembe jutottál, így gazdát is lelt a dolog, mint annyi minden… Kötetcsere, kötetcsere. Vajon mit szólna a könyvtáros, ha a Kishercegről Tündér Lalára kapnál át? : )

Pandora

Kicseréltem az én becsem, az ő kecsére. Aztán mellőzve ezt a nagyon rémes humorizálás, óvatosan elpakoltam a kötetet, biztos helyre, és mélyen remélve, hogy még nem most jön el a „lebukás” pillanata.

Idegesített, hogy az én idegességemet mosolyogva viszonozza. Ne mosolyogjon! Ez itt most nem a mosolygás ideje! Még jobban felbosszant amikor újra lekislányoz. Fejem lassan el kezd vörösödni a méregtől, ami felszabadul bennem. Most szerintem simán képes lennék megcsinálni azt a tűzsárkányt, amit az első elemi mágia órán akartam. Akkor nem voltam ennyire dühös, mint most. Egyszer csak hangosan kikeltem önmagamból.
- Nem vagyok kislány!!!! –
Na jó, valójában az vagyok, de én nem tartom annak magam. Igaz, csak 17 éves vagyok, és más értelemben is még kislány vagyok, de akkor is! Ne nevezzen engem kislánynak! Most azért mert olyan bájos, aranyos arcom van?!  Akkor ennyi erővel én is lekisfiúzhatnám. Nem lehet több 22nél… Ha mégis akkor jól tartja magát.. lehet a botox teszi.
Hamarosan túlesünk a bemutatkozáson, és meg is lettem invitálva a konyhába, hogy megehessem a hatalmas kupac spagettimet.
Természetesen én sem bírom ki, hogy ne piszkálódjak egy kicsit a fiúval, és meg ne említsem, hogy mennyire gyereknek tűnik. Ha már ő is lekislányozott engem, akkor kölcsön kenyér visszajár! De ezzel  csak annyit értem el, hogy ki lettem nevetve! Az igazat megvallva nagyon felhúzta a srác az agyam, de mégis elnyerte a tetszésemet. A laza stílusa miatt felettébb szimpatikus. No meg a kinézete sem kutya. Amúgy sajnos ilyen vagyok. Nagyon hamar oda tudok lenni valakiért, még egy ismeretlenért is. Aztán ilyenkor eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne ha. Ezek a fellángolások szinte havi rendszerességgel előbukkannak, egy ideig maradnak, aztán elmúlnak. Az akkor olyan jó érzés, de mikor rájövök, hogy halott az ügy, akkor kissé elkeseredek. Igyekszem végre felnőni, és nem odalenni minden helyes pasiért, de nehéz. Csongor magyaráz valamit, de nem nagyon figyelek oda. Sikeresen elkalandoznak a gondolataim, így csak egy „Ühüm…”-öt nyögök be a mondatok végén.
Végre megérkezünk a konyhába, ahol igen nagy a sürgés meg a forgás. Mindenki rohangál, tesz meg vesz, kutyul, vág, reszel.  Olyan, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Még sose voltam így egy étterem konyhájában sem, így kicsit leesik az állam, de nem szó szerint.
- Tyű! – ennyit sikerül kinyögnöm, majd az instrukciókat félig meddig felfogva követem Csongort. Én bambulok jobbra, meg balra, kapkodom a fejem minden irányba, tényleg, mint egy kisgyerek, de nemsokára egy nagy kupac kaja landol előttem.
- Na ez már adag! Itt egyem meg, hogy lásd, vagy vigyem ki egy asztalhoz? –
Reménykedtem, hogy itt benn fogyaszthatom el, ezek után semmi kedvem nem volt kimenni. Itt legalább van élet!
- Te nem eszel velem? –
Sunyi mosoly kíséretében pillantok a szakácskára, majd villámat beleszúrom a tésztába és elkezdem felcsavarni.

Loise
At home.


- Értem. Deák Eszter; ismerős név, de még soha sem hallottam a hangját, legalábbis úgy tudom. - reagál Loise válaszára, nem sokkal ezután megérkeznek a többiek.
.Egész jó hangulat, Chuck eddig nem is gondolkodott rajta, hogy milyen lesz az első próba a kihagyás után. Semmi különös, mintha csak tegnap váltak volna el. Azért jó érzés újra együtt lenni és együtt zúzni az alagsorban; viszont ez így mégsem ugyanaz. Most van közönség is, annak ellenére, hogy próbálnak. Chuck reméli, hogy Loise nem unja a próbát, mert mondjuk távol áll tőle ez a kultúra. Az utóbbi nem valószínű, mert felismerte a fiú apját, ami azt jelenti, hogy hallott már metált. Azt, hogy akaratán kívül vagy sem, már nem fogjuk kideríteni...
- Hol van a vészfék?
Mert valamibe kapaszkodni kell.
Tőled nem kell a részvét,
Ne játssz tovább, tudom úgysem érdekel.
Elvesztek az álmok, a mesék,
Térden csúszva, hol a büszkeség?
Négykézláb a földön kúszva, ne mondd, hogy semmiség!
Talán a legkeményebb számuk. Laura szelíd tekintetéből ki sem lehetne nézni, de ő írta a szöveget és nagyon eltalálta. Nem fogom boncolgatni, hogy miért; hiszen tudjátok. Ha kíváncsiak vagytok, akkor hallgassátok meg.
Ezután a szám után kicsit öblítenek, eléggé izzasztó a próba és hamar meg is szomjaznak. Viszont a kis szünetek után mindig új számok következnek, pontosan tíz. Kicsit több, mint egy óra gyakorlás után végeznek, kilépnek az átlátszó fallal körülvett szobából -ami azt a célt szolgálja, hogy ne süketüljenek meg a szomszédok-, Chuck Loise-hoz fordul.
- Remélem nem okoztunk csalódást. Már kicsit izgulok a mai koncert miatt. - hát, ennyire futotta. Semmi érdekes, csak felesleges rizsa, meg a többi.
- Nem ülünk ki a teraszra? - teszi fel a kérdést és várja a többiek válaszát. Ha a fiú egyedül volt régebben otthon, gyakran ott töltötte az idejét és nézte a tájat.

dal

Molly Jefkins

*Ahhoz képest, hogy csak a krémest alibinek használtam eléggé jól elvoltam vele. A tetejéről lesöpörtem a porcukrot, amiből ábrákat készítettem. Megpróbáltam minél kisebb darabokat levágni és a krémet szétolvasztani a számban. Egy kicsit gyerekes, de hát még csak 14 éves vagyok, akkor még javában kicsi vagyok. Anyám alig akart elengedni. Mindig féltett, de a baleset óta a kapuig is el akar kísérni. Nagyon szeretem őt, de ez egy kicsit már túlzás tőle. Apa néha mellém áll, hogy nem lesznek mindig ott nekem, ezért engedjék el a kezemet. Na ebből kezdődnek a veszekedések, hogy az egész az apám hibája volt. Ilyenkor megyek be a szobába és bezárom az ajtót. Ha kopognak én azt nem hallom így ellehetek egy kis ideig egyedül, majd mikor megunom csak akkor hagyom el a szobát. Bocsánatot kérek tőlük és újra szent a béke, általában. Csak Norbival meg a testvéreimmel szoktak elengedni valahova, bár nagyon mással nem is tudnak. Norbival tudok normálisan elleni, mintha semmi sem történt volna. Az ő egyik szülője is varázsló családból származik, de már az sem örökölte a varázsló géneket, így Norbert sem tud varázsolni. Pedig milyen jó lett volna közösen jönni ebbe a suliba. Testvéreim sem jártak ebbe az iskolába. Legidősebb a Roxfortba járt, mert már befejezte. A nővérem a Koreaiba, ahonnan alig jön haza. A kisebbik bátyám pedig nem akart járni egyikbe sem. Ő jobban szereti a muglikat. Szerinte a varázslók elvannak szállva maguktól. Tud pár alap varázslatot, de azt még úgy sem használhatja. Egy mugli középiskolába jár biológia szakra. Orvos szeretne lenni, aminek minden esélye megvan.
Tudtam, hogy a lány beszél hozzám, mert láttam a kezén a mocorgást, hogy nem érti miért nem szólok hozzá. Nem volt sok kedvem jó pofizni. Úgy sem értene meg, akkor meg minek ismerjem meg. Csak csalódnék benne. Egy pincér áll meg előttünk és egy tortát rak le Molly elé. Az ételeknél jó szeme van, a torta nagyon jól néz ki. Ránézek egy kicsit, hogy lássam az arcát. Egy kicsit kétségbeesett arcot vág. *
~Pontosan ezt akartam elérni, őrültnek hisz!~
*Ekkor eszembe jut még valami, amitől még hülyébbnek hinne. Lerakom a villát, hogy szabad legyen mind a két kezem. Nem nézek fel, hanem a kezemet figyelem. Elkezdek jeleket formálni vele. Aki nem érti ezeket, azt hiszi megbolondultam, aki meg érti ezt olvashatja ki: Nem értem miért ültél le, nem látod, hogy egyedül szeretnék lenni? *

Halloween-i móka
Cuncimókus

Miután a szerencsétlen eset történik, a zombi jelmezes fiú segítségével sikerül kiszabadítani beakadt ruháját. Véletlenül sem akar másban kárt tenni, épp elég önveszélyes, a közveszélyes jelzőt nem szeretné kiérdemelni. Nem haragszik rá új ismerőse ez szavaiból is hamar kiderül. Egy mosolyt küld felé a kedves felajánlásra.
-Vigyázz mert még szavadon foglak!
Mondja nevetve, közben ügyelve, hogy hátra lépve ne történjen semmi baleset. Bár ebben már tényleg csak reménykedni tud, hiszen a szerencsének nem éppen a kegyeltje mostanában. Ez a balszerencsehullám reményei szerint azért egyszer megszakad majd, de addig sem akar semmi maradandó rosszat összehozni. Nem ismer még egy hozzá hasonló ennyire bénázó embert, nővére is mindig csak röhög azon, amiket művel, eset ő már le fáról, csúszott bele medencébe, igazából nem tudni mi nem történt még meg vele. A fiú poénjára azért nevet egyet.
-Nem, valóban nem az.
~Bár lehet azzal jobban jártam volna, de ki tudja. ~
El is indul a kerekesszékes srác az üdítős pulthoz, hogy igyon valamit, a lány mellett elmenve.
-Igyekszem Cuncimókus!
~Azért nem semmi, hogy még ilyenkor is képes vagyok rá, hogy előhúzzam a becézési képességeim. Sokszor mondják, hogy borzalmasak, de ez most igazán kikívánkozott. Nem hinném, hogy bántaná a dolog, a nevét még úgy sem tudom.~
Vigyorog rá, majd még mielőtt tovább menne feltérképezni a helyet még utána, szól.
-Remélem még összefutunk!
Mondja, bár a nevére nem derült fény, így csak még izgalmasabb lesz, vajon felismerik e egymást később. Magában mosolyogva lépdel el az asztaltól. ~ Tizenhármas..~

Park Min Woo

Az asztalnál ülve próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de a fiú nem figyelt rám. A sütijével foglalkozott. Először arra gondoltam, hogy azért nem válaszol, mert néma. De aztán rájöttem, hogy ez nem lehet, mert amikor idejöttem, beszélt. Oké, hogy nem ismerjük egymást, de ez pont tökéletes alkalom arra, hogy megismerkedjünk. Vagy legalább ne üljünk csöndben magányosan. Mégis csak jobb, ha van társaságunk. Kis időre abbahagytam a próbálkozást. Eközben érkezik meg a pincér és teszi le elém a tortát. Még felteszek egy kérdést, miután a fiú felnéz. Nem válaszol, csak néz. Aztán leteszi a villáját és mutogatni kezd valamit. A második jel után rájövök, hogy mit csinál. Jelbeszéd. Akkor ezért nem válaszolt. Mert süket és nem hallotta. Összehúzott szemekkel figyelem a jeleket, próbálok emlékezni, hogy melyik mit is jelent. Az árvaházban, ahol éltem volt egy süket- néma kislány. Ő tanította meg nekem a jelbeszédet. Az elején mindig elrontottam, de aztán belejöttem. Viszont már öt éve nem mutattam egy jelet sem. Tíz éves voltam, amikor a nevelők megelégelték, hogy az a szegény lány egy varázslóval játsszon, ezért elvitték őt egy másik folyosóra, távol tőlem. Az udvaron sem lehettünk együtt, és az ebédlőben sem ülhettünk egymás mellé. Ha megpróbáltunk titokban találkozni, és lebuktunk akkor mindkettőnket megszidták és büntetést kaptunk. Néha távolról próbáltunk jeleket mutatni, de ez így már más volt. Aztán amikor ő tizenegy éves lett elvitték egy másik városba, ahol más süket-némákkal együtt tanulhatott. Azóta nem hallottam felőle.
Az első két jelet nem tudtam lefordítani, mert annyira csodálkoztam, hogy mit csinál, hogy nem értettem meg. A többit viszont értettem, bár volt, aminek a jelentését kétszer át kellett gondolnom. Viszont sikerült megértenem. Bólintottam egyet, aztán én is jelelni kezdtem.
Nem volt máshol hely, és láttam, hogy valami baj van. Gondoltam keresek –megráztam a fejem, mert elrontottam- segítek, ha tudok.
Feleltem neki. Most biztos megleptem. Nem hiszem, hogy számított rá, hogy tudok én is jelelni. Arcomon egy kedves mosoly jelent meg. A legtöbben, akik valamilyen testi betegséggel rendelkeznek, nem szeretik, ha sajnálják őket. A fiún is ezt láttam. Beszélni tud, ezért valószínű, hogy nem születése óta süket, így még rosszabb és nehezebb lehet neki. Sajnáltam. Nagyon. De nem akartam, hogy ezzel felelevenítsem az emlékeit, hogy még szomorúbb legyen.

Szultán Reggol

Ma korán keltem. Vagyis inkább korábban, mint szoktam. Még csak fél kilenc volt. Ha nincs órám, akkor ilyenkor még alszok. Ma viszont valamiért nem tudtam aludni. A tegnapi futás után olyan friss voltam, hogy úgy döntöttem ma ismét elmegyek egy kicsit edzeni. Kikeltem az ágyból és a szekrényhez léptem. Közben azon gondolkodtam, hogy ma mi legyen az edzés. Futás, úszás, kviddicsezés vagy valami más. Tegnap futottam, az úszáshoz még korán van… Legyen a kviddics. A szekrényből kivettem egy Adidas melegítő nadrágot, egy lila edzőpólót és a nadrághoz tartozó melegítő fölsőt. Gyorsan felöltöztem, a hajamat kiengedve hagytam, de egy hajgumit felhúztam a karomra. Ha fúj a szél, majd összefogom a hajam. A táskámba bedobtam egy üveg vizet, fésűt és pár dolgot, aztán felvettem az edzőcipőm és kabátom, majd elindultam a szabad kviddicspályára.
A pályára érve a táskámat letettem a lelátó szélére, aztán elmentem egy seprűért. Már be kellene szereznem egy sajátot! Ah.. Majd egyik nap elmegyek venni egyet.
 A seprűvel a táskámhoz mentem, gondolván, amíg bemelegítek, leteszem. Futottam a pálya körül három kört, ami tekintve a pálya nagyságára elég sokáig tartott. Aztán nyújtottam párat, majd felvettem a seprűt, felültem rá, és elindultam a középső karikához. Csodálatos érzés repülni! Felérve megálltam egy pillanatra, aztán újra elindultam. Mentem vele egy kört a pálya szélén, aztán mutatványokat kezdtem gyakorolni. Lajhár-lógás, forgás, meg mindenféle dolog, ami a meccseken jól jöhet. Bár én őrző vagyok, ezért nekem nem kell sok ilyet csinálnom, de ki tudja, mik történhetnek a meccseken.
Elég sokáig „röpködtem” mire kifáradtam. Pár perc pihenést megengedhetek magamnak ennyi kihagyás után. A pálya alja felé indultam, a táskámhoz. A landolás nem pont úgy sikerült, mint terveztem. Kicsit gyorsabban jöttem, ezért szinte belecsapódtam a földbe. Fájdalmamban felnyögtem. Letettem a seprűt a pálya szélére, aztán eldőltem. Csak feküdtem a földön lehunyt szemmel. Már nem fájt annyira a lábam, de nem akartam felkelni. A csuklóm viszont fájt. A becsapódás miatt előre estem, amit a csuklómmal fogtam fel, így a fejem nem sérült, viszont a csuklóm fáj. Bal kezemmel dörzsölgetni kezdtem, aztán meguntam, és csak feküdtem. Föntről úgy nézhettem ki, mint aki meghalt, de ennyire azért nem volt vészes az esés.

Molly Jefkins


*A sütemény lassan elfogyott. Nem tudom miért gondoltam azt, hogy soha nem fog elfogyni és egyszer majd elmegy a lány ha nem rá figyelek. Sajnos, nem lett igazam. Még mindig ott ült a tortájával és a vizével velem szemeben, kétségbeesett arccal. Nem értem miért próbálkozik még mindig beszédbe elegyedni velem, ha látja, hogy nem akarok. Egyik kérdését sem olvastam le a szájáról. Kezd kínos lenni számomra, hogy még mindig itt van. Emiatt vetem be az utolsó fegyveremet, ami elriaszthatja.
A jelbeszéd egy remek tudomány, mert nem kell hozzá hang, hogy értsük egymást. Ráadásul a jeleket annyira nem nehéz elsajátítani, mert sok a kötődésük a szó jelentéséhez. Ezt tanultam meg először és csak utána a szájról olvasást. Azt is csak azért mert az emberek kilencven százaléka nem érti a jeleket.
Ezért döbbentem meg teljesen mikor Molly elkezdte mozgatni a kezét, amiből egy mondatot lehetett kiolvasni. Nem néztem ki belőle, hogy tudná csinálni, kellemesen csalódtam benne. Látszott, hogy már rég csinálta, a végét el is rontotta, de jelelt. Felnézek rá és elmosolyodok.*
- Te tudsz jelelni? *Kérdezem, mert nem akarom, hogy ne értse. Eztán belegondolok, hogy mit jelzett az előbb. Segítséget akar nekem nyújtani, mert látta, hogy baj van. Az örömöt csalódás váltja fel, ő is csak egy szerencsétlennek hisz, akinek segítség kell. Sok ilyen emberrel találkoztam már, bár azok nem tudtak jelelni. Azokat az embereket teljesen elítélem, mert nem tudják milyen az én helyzetem. Segítség. Elboldogulok én magam is.*
- Nem kell segítség! *Mondom undokan. Túlságosan kedveskedőnek tűnik. Most jön az a helyzet, hogy maradjak és próbáljam megismerni, vagy menjek el. Lehet, hogy csak kicsúszott a száján az az egy mondat, de jobb lett volna, ha nem mondta volna oda. Végül az előbbit választom.*
- MinWoo vagyok!

Halloween

Eléggé gyorsan vége lett a játéknak ahhoz képest, amennyit készültek rá a DÖK tagjai. Mindig ez van, nagy a felhajtás a rendezés körül, de aztán olyan gyorsan vége van, mintha csak felrepülne egy bagoly.
Amira úgy érezte, első körben egész jól sikerült neki a levezénylés, a feladatlapok kijavításával is egészen hamar készen lett. Még mielőtt visszaértek a játékosok, ő már előtte öt perccel végzett, így volt egy kis szusszanásnyi ideje. Ezalatt Leo-t próbálta észhez téríteni, aki annyira megunta a temetőben való fekvést, hogy valószínűleg örök haragot fogadott a gazdi ellen.
Amint megérkezett az első játékos, Amira a kezébe vette a játék eredményét rejtő lapot. Egyelőre nem akarta, hogy tudják, ki lett az ottani elvégzett játékok szerint a győztes, úgyhogy csak beszélgetést kezdeményezett a háztársával, majd amint megérkezett a többi emberke is, feléjük fordult.
-Szóval vége is van a játéknak, remélem jól éreztétek magatokat, és sikerült sok édességet gyűjteni. Az a helyzet, hogy most itt kellene hagynotok a kosárkátokat, amit aztán a réten levő töksátorban az eredményhirdetés alkalmával kaptok vissza. Nyugi, nem fogom senkiét megenni -mosolyogva fejezte be a mondandójának ezt a részét, és megvárta, hogy mindenki letegye a kosarát az asztalra. Amint ez megtörtént, folytatta is tovább. -A tudáspróbás játékokkal Zachary öt, Gergő kettő, Alex tizenkettő, Derik kilenc, Amanda öt, Laura pedig szintén öt csokit szerzett. Gratulálok, és ne felejtsétek el, hogy a töksátorban ott legyetek az eredményhirdetésen, ami a jelmezverseny eredményhirdetésével lesz egybekötve.

Bátyus <3

Hajjaj Ma a fejemre koppintott reggel a bagoly, ami egy levelet hozott anyutól. Az volt benne, hogy Olika nem válaszolt az egyik sürgős levelére. (Anyu Olikának hívja mindig a bátyust, amit persze ő többnyire nem díjaz, de ilyenek a szülők.) Szóval én bagoly fordultával üzentem anyának, hogy tessék szépen megnyugodnia, kézbe veszem a dolgokat. Ami egészen pontosan annyit jelent, hogy a dugi tartalékaimat előveszem az ágy alól és kiveszem belőle Oli kedvenc édességét.
 ~ Háhá, ez mindent megold! ~
Örömittas vigyor és már vígan ugrálok is le a lépcsőkön. El kell mennem a bagolyházba, mert bizony nekem nincsen baglyom és valahogy üzenni kell annak a nagy mamlasznak, hogy másszon el a társalgóba. Szóval hát fogom magam és a szoknyácskám zsebébe rejtett levelet a bagoly lábára kötözöm, ami még egy kis jutalmat is kap tőlem, majd elrepül én pedig elmegyek a konyhába.
 ~ Kell egy fehér csokis forró csoki! ~
Utam során ez az első gondolat, ami megfogalmazódik bennem, mint rendelés. Szóval amikor odaérek a manózugba szólok is a köpcösebbiknek, hogy mit is kérek, aztán leülök az egyik asztalhoz. Mert egy jó forró csokira várni kell. Tyutyu, aki eddig a nyakamban csüngött, mint a szuperhősök köpenye most a másik székre kerül. Már kinőttem a babázós korszakomból, szóval nem is ültetem őt le úgy, hogy a keze és a feje az asztalon legyen. Helyette elterül a szék egész ülőkéjét elfoglalva ezáltal.
 - Jaj, de lusta vagy, Tyutyukám! -
Dorgálom meg, de tudom, hogy nem egy élőlény, de azért jól esik anyáskodni felette, ahogy azt anya is teszi mindig felettem. Főleg amikor kicsi voltam és leettem magam. Imádtam mindent összemajszolni, főleg mások haját.
A forró csokira nem kell szerencsére órákat várni, így hamar megkapom a bögre forró boldogságot. Egy buksi simivel jutalmazom meg hálaképpen a manót, majd immáron nem ugrálva, Tyutyut ismét a nyakamba tudva megyek a társalgó felé, ami innen már nincs is olyan messze. Azt hiszem. De még mindig képes vagyok ebben a lépcső és ajtórengetegben eltévedni.
Szóval, ha minden igaz és miért ne lenne az, a konyhából való távozásom után már a társalgóba sétálok be, ahol az első dolgom az, hogy belesüppedjek a legkényelmesebbnek kinéző fotelbe és úgy teszek, ahogy apa szokta egy fárasztó nap után. Kezeimet a karfára helyezem, kicsit túljátszva a helyzetet és kifújom a levegőt.

Hella <3

Egy kicsit már kezdett megkattanni az utóbbi napokban. Nála ezek a bátyó-ösztönök egyébként is meglehetősen erősek voltak mindig is, ráadásul hozzá volt szokva, hogy otthon mindig Hella közelében lehetett. Azonban rá kellett jönnie, hogy ahogyan Hella ide került az iskolába, elkezdett önállósodni, és egyre kevésbé volt arra szüksége, vagy igénye, vagy a fene tudja micsodája, hogy Olivérrel találkozzon. Ez először akkor tűnt fel Olivérnek, amikor Hellát lassan már négy napja nem látta, de még csak a folyosókon sem, sőt, még a nagyteremben sem futottak össze egy puszira, vagy legalább egy mosoly erejéig.
Éppen ezért, az öröm helyett már-már bosszúságot érzett, amikor Hella levele bepottyant a szobája ablakán. Nem azért, mert nem szerette volna látni, hanem mert idáig tartott. Szinte dühösen rántott magára egy farmert és egy piros rövid ujjút, majd bosszúsan bevágva maga mögött az ajtót indult el az Eridon körletéből. Mindenesetre, igyekezett félretenni a sértődöttségét, és megindult a társalgó felé, ahova hívva lett.
A folyosókon végigflangálva néha benézett egy-egy terembe ahol ismerős hangokat hallott, beköszönt egy-két barátnak és ismerősnek, de alapvetően szakadatlanul igyekezett a társalgó ajtaja felé sietni. Ezer éve nem járt a helyiségben, neki ugyanis nem volt túlzottan szüksége a társalgóra, hogy bárkivel is társalogjon, jött az magától.
~ Tedd félre a sértődöttséged... ~
Győzködte magát, de persze tipikus Eridonos mivoltát most sem tagadta meg. Nem igazán tudta az érzéseit elnyomni magában, világ életében béna volt benne. Savanyú mosollyal lépett be a helyiségbe, tekintetével a húgát kereste.
- Hahó! - zuttyant le mellé, miután megpillantotta, majd érdeklődő tekintetét a lányra szegezte, ám morcos hangulatára való tekintettel, a beszéd-áradat egyelőre nem indult meg belőle.

Yar

A fiú még mindig kicsit túllő a célon, de azért már cseppet sem annyira, mint eddig. Az pedig, hogy megígéri, hogy legközelebb nem fordul elő, vagyis nem ennyire, és így....
- Hiszem, ha majd látom.
Feleli neki vissza, mert tisztában van vele, hogy milyen az előtte ülő. Lelkes, és precíz, de a viselkedése sokszor kiszámíthatatlan. A házi feladat végrehajtását csak figyeli, nem szól semmit, még a becsapódást, és a durranást is nyugodtan hallgatja végig. Az ezutáni bevallás szerint viszonyul ezután a kérdéshez, és egy "Nocsak" kíséretében valahogy az az érzése támad, hogy nem biztos, hogy mindent megtett azért Yar, hogy begyakorolja a feladatot. Kissé csalódott, de egyben tisztán reagál.
- Semmi gond nincs belőle, tudom, hogy nem mindig van mindenre idő. Hidd el tudom. Azonban addig továbbmenni nem tudunk, míg ez nem fog teljes mértékben menni, mondhatni, tökéletesen. Ennél fogva pedig akkor a mai feladat is megvan. Gyakorlás, és ismétlés.
Vázolja fel a teendőket, az új teendőket, amik kiütik a következőt. Ismét megjeleníti a már megszokott gömböt, benne a forgó levegővel, miközben végig őt nézi. Látszik rajta, hogy igenis bánja, de emellett nem emel szót. Sem azért, hogy megdorgálja, sem azért, hogy biztassa. Van elég idős már ahhoz, hogy legyen felelősségtudata, így ez rajta fog csak múlni.
- Annyi nehezítést most kapsz, hogy előbb indulsz a gyorsan kavargó szélből. Ezt lenyugtatod, majd újragyorsítod. A cél egyszerű. Az üveg szétrepedjen, avagy jobbik esetben robbanjon a benne keletkező feszültségtől. Nekiláthatsz.
Adja meg az engedélyt, ha pedig még az a kérdés lenne, hogy nem lesz-e baj, ha szétreped, akkor a válasza majd egyértelmű lesz. Természetesen nem, hiszen a terem minden balesettől védett, nem történhet személyi sérülés.
Ezen kívül azonban semmi instrukció, csak az eddig tanultak, és a megérzések.

Hopp, kopp, újabb ugrás. Lil szinte szökdécselt lefelé a lépcsőkön, élvezve az új lakkcipője hangját, amint csattog a sarka a kövön. Fekete harisnya volt rajta, és egy drapp és fehér ruha, a szokásos fodros kiadás, noha mióta iskolás lett, kicsit visszafogott a cafrangokból. Úgy érezte, hogy alkalmazkodnia kell ahhoz, hogy ő már nagy lány, aki hét közben még csak nem is otthon lakik, de belül még mindig nagyon gyerek volt, hiszen még a tizennegyedik születésnapjáig is volt pár napja.
Szóval a kis szöszi csak lépegetett, kezében egy nagyobbacska dobozt egyensúlyozva, miközben néha hátranézett, és sürgetően magyarázott a mögötte tekergő kígyónak.
- Syd, szedd már gyorsabban a lábad! Öhhh... szóval a hasad vagy mid, lent a konyhában jó meleg van.
Tudta, hogy azért mozog lassan, mert a folyosó nem épp a jólfűtöttségéről volt híres, de hát Sahti meg már egy fél emelettel lejjebb járt. Igen, Lil magával vitte esti kis kiruccanására a komplett állatseregletet, akikre két bátyja - a rendes meg a fogadott - távollétében ő vigyázott.
Aztán csak leértek a konyhába, és miután Lil belépett, le is rakta a dobozt a legközelebbi asztalra, és a körülötte álló manókhoz fordult.
- Hoztam nektek mézeskalácsot - jelentette ki, majd kinyitotta a dobozt. - A bátyám issszonyatosan jókat süt, és őszintén szólva... - elhallgatott, mert nem akarta megmondani, hogy otthon jobb a koszt, mint itt, és annak reményében hozott kóstolót, hogy a manókat ez majd ösztönzi.
Aztán jó pár perc beszéd következett, minek során meg kellett győznie a manókat, hogy igen, ezt elfogadhatják, és végül csak hogy ne legyenek egészen zavarban, leült és kért magának egy tál paradicsomlevest, Sahtinak meg valami húst. Syd csak szépen körbetekeregte a lányka lábfejét, örülve a konyha melegének.

Enikő

Lelkes, és minden bizonnyal, levitás módjára szorgalmas lány minden kérdésre felel, szinte az elvárhatókat, kisebb meghökkenőbb részekkel. A nő csak végighallgatja, nem szól közbe, se akkor, amikor elmondja, mit is vár a tárgytól, se akkor, amikor azt mondja el, hogy most mit gondol, és milyen érzések vannak benne. Nem lenyugvó, de valahol mégis véges. Aztán kisvártatva megszólal, még azelőtt, hogy a gyakoriságról kérdezné.
- Nos. Ebben nem teljesen van igazad. A mágia ezen ága határtalan, azt csinálsz vele, ha innen kikerülsz, amit csak szeretnél. Nincs olyan, hogy ezt megtanultad, onnan nincs tovább. Mi, elemi mágusok mindig tanulunk. Életünk végéig. A határainkat feszegetjük, és érjük el, aztán túllépünk rajtuk, és haladunk a következő határig.
Ekkor abbamarad a kis kiigazítás, és várja a következő kérdést, amire szintén kész válasza van.
- Négyszer fogunk találkozni idén, kb. három hetente. Vizsgáznod természetesen kell az év végén. Gyakorlatból,és elméletből egyaránt.
Itt jöhetett az illúziórombolás, de hát ez van. Amikor minden kérdést lerendeztek, és tisztáztak, akkor jöhet a java.
- Nos, ha több kérdésed nincs, akkor rögvest az első feladatod. Itt ez a gömb.
Miközben kimondja a mondatot, a lány előtt is megjelenik a kis gömböcske, mint előtte már sokaknál.
- Ebben víz van. A feladatod annyi, hogy bármit, de csinálj a benne lévő vízzel. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, csak annyi, hogy valamit kezdj vele. Elég, ha megmozdítod, vagy valamit alkotsz vele. Rád bízom, mit és hogyan csinálsz.
mosolyodik el, és innen átadja a terepet a lánynak.

//a gyakorlat mindenképpen sikeres lesz, a milyenségét, erősségét hagyd rám, kérlek//

Min Woo

Volt egy olyan érzésem, hogy a fiú el akar ijeszteni a jeleléssel, de ez nem sikerült. Én is megleptem őt. Látszott rajta, hogy nem számított rá, hogy én is tudom a jelbeszédet. De amikor felnézett, elmosolyodott. Én pedig megkönnyebbültem.
- Igen, tudok. Árvaházban éltem, mielőtt idejöttem, és ott volt egy lány, aki megtanított erre. De már nagyon régen használtam. – Feleltem mosolyogva. Régen mindig azt hittem, hogy aki süket az nem tud beszélni. Ezért is volt kicsit fura, hogy ő most rendesen beszélve kérdezett engem, nem pedig jelelve. Biztos nem akarja, hogy félreértsek valamit. Ez kedves tőle. Így már nem is tűnik annyira ellenségesnek, mint eddig gondoltam. Az előző mondatomban említettem, hogy valami baja lehet. Most már tudom, hogy van is.
- Bocsáss meg, nem úgy értettem! –Néztem rá félénken. Hangom kicsit könyörgő volt, de ezt ő nem hallhatta. Elég undokul felelt, de megértem őt. Nem akartam megbántani, vagy valami. De legalább már tudom, hogy melyik témát kell kerülnöm. Pedig meg szerettem volna tudni, hogyan süketült meg. De úgy tűnik, erre még várnom kell. Nem fogom ezzel piszkálni, hogy mondja el. Majd ha akarja, akkor elmondja. Gondolom.
Láttam rajta, hogy hezitál. Biztos azon gondolkodott, hogy elküldjön-e. A tortám már elfogyott, szóval, ha elküld, mennem kell. Végül megszólalt, én pedig megnyugodtam. Nem küldött el, hanem bemutatkozott. Elmosolyodtam.
- Szájról olvasni vagy jelelni szeretsz jobban? –Kérdeztem. Nekem végül is mindegy, hogy melyiket használjuk. Hamar belejövök a jelelésbe, és akkor könnyen tudunk beszélni. Én sokszor próbálkoztam a szájról olvasással, de sose ment. Nem tudom megkülönböztetni a betűket. Majd egyszer talán megtanulom, de előtte még meg tanulok spanyolul beszélni. Már így is beszélek öt nyelven, plusz a jelbeszéd, ezek mellé, ha megtanulok spanyolul és szájról olvasni is… Úgyis van érzékem nyelvekhez, mert az összeset egyedül, önszántamból tanultam meg. Az árvaházban töltött unalmas délutánok tökéletes alkalmak voltak a nyelvtanulásra.  Itt már nincs annyi szabadidőm, de ha esténként csak egy fél órát erre szánok gyorsan meg tudok tanulni spanyolul. Legalább meg van a következő életcélom. A lehető legtöbb nyelven megtanulni.
- Hol éltél mielőtt ide jöttél? –Kérdeztem mosolyogva.