Maximilian

Lassan meglátom, mi fog kisülni a dologból, de egyenlőre még nem vagyok elégedett, koránt sem. Hogy ne üljön csöndben, halkan énkeleni kezdek a dal néha abba marad, elcsöndesedik majd felerősödik, attól függően éppen mit művelek a grafittal. Ha nem tudom hirtelen hol hagytam abba, elhallgatok, ha erősebb kontúrt húzok akkor felerősödik. Tudom tudom, nem vagyok százas, soha nem voltam az, és büszke vagyok rá.
- Remélem egyszer tényleg az leszek.
Futólag rámosolygok, aztán folytatom a munkát és az éneklést. Nem vagyok benne valami nagy szám, de azért nem ijeszt el senkit a hangom és madarak le pottyannak le miatta az égből, hétköznapi, amilyen én is vagyok, ez a megfelelő szó rá.
Az ismeretlen közben bemutatkozik, szóval a modellemnek neve is van. Egy ideig emésztgetem az új információt majd egy percre megáll a kezemben a grafit.
- Szóval Maximilian...az jobban tetszik mint a Max, de maradhatsz modell srác is, ha nagyon akarsz.
Még akkor is mosolygok amikor visszafordulok a lap felé. Határozottan jobb kedvem lett, ezt most már az ujjaimban is érzem. A munka felgyorsul, nem lesz erőltetett, hiszen mostanra már érdekel az amit rajzolok és nem csak kényszerből teszem, hogy enyhítsem a mérgemet. Nem szívesen rajzolok embert, mert általában az embereknek véleménye van én pedig tartok a kritikától, jobban izgulok miatta mint az esetleges vizsgák miatt.
- Mert nem szereti ha ideges vagyok, csak azért mert nem jön az ihlet. Általában olyankor ő is feszült és nem tud a saját dolgára koncenrtálni, tudod ez olyan ikres dolog.
Legyintek egyet, mintha mindenki számára egyértelmű lenne ez az iker dolog. Pedig a legtöbb ember elég bambán bámul rám, amikor szóbahozzuk, hogy az ikrek között igenis van misztikus kapcsolat, akár tetszik ez a nagy közönségnek, akár nem.
- Semmi baj, ez a képen nem fog látszódni, amúgy is, tetszik azoknak az embereknek a hangja akik megvannak fázva.
A grafit ismét megáll, beharapom az alsó ajkamat és mosolyogva felnézek rá.
- Ne haragudj, túl sokat fecseg feleslegesen, lényegtelen dolgokról.
Egy kicsivel közelebb ülök hozzá, hogy megnézhessem a szemeit, nem felejtettem el, hogy ezt akartam igazán megragadni a rajzban.
- Mondták már neked, hogy nagyon sokatmondó a pillantásod?
Oldalra billentett fejjel nézem még egy daradig aztán nagyon aprólékosan kezdem el húzni a vonalakat, a szemre nagy hangsúlyt fektetek, bármi lesz is.

Zoé


- Oh hidd el te már az vagy. Vagyis az én szememben mindenképpen az vagy. -nem akartam semmi félreérthetőt mondani neki, de ez az igazság és, ami a szívemen az a számon alapon élek.
Elmosolyodok, amikor elkezd énekelni. Élveztem ezt az idilli hangulatot, de volt egy olyan fura érzésem, hogy lesz valami, ami majd elrontja. Bevallom egész délután el tudtam volna hallgatni Zoét és ahogy figyeltem a hangjára sok gondolat újra előtámadt. Lehunytam a szemem miután bemutatkoztam aztán kitámasztottam kezeimmel magamat és hátradöntöttem pár másodpercre a fejemet. Csak akkor hajtom vissza kobakomat, amikor a nevemen szólít.
- Ahogy szeretnél úgy hívsz. -újra kacsintottam rá és tüsszentettem egyet közvetlen utána. Kiengedtem a bent maradt levegőmet, megráztam a fejemet egy használt papírzsepit vettem elő és a jól megszokott orrfújást hajtottam végre. Közben azért figyeltem Zoéra, nem akartam lemaradni, mert az elég nagy gáz lenne. Még a végén azt hinné, hogy unom magam és azért nem figyelek rá.
- Igen tudom milyen. Nekem is van egy iker tesóm, de mi kétpetéjűek vagyunk. -a szemeim felcsillantak, amikor ezt mondtam. Már Mirával is régen találkoztam, pedig voltak nálunk már nem is tudom melyik palijával. De hát az már mikor volt.
- De most már az a lényeg, hogy lenyugodtál. -szélesen elvigyorodok utána meg heherészek egyet aztán újra a radírral kezdtem el foglalkozni. Tényleg nagyon lekötött. Elgondolkoztam magamról, hogy néha úgy viselkedek, mint egy pihent agyú idióta, néha meg mint egy agresszív beteg állat. De most kifejezettem egyiknek sem mondanám el. Na, jó talán a pihent agyú felé hajoltam, de még sem abban az állapotomban voltam.
Jót mosolyogtam, amikor közölte velem a hangos témát. Még fel is néztem rá és pont elcsíptem azt a pillanatot, amikor beleharapott az alsó ajkába. Igazán aranyos volt úgy, de nem gondoltam semmi rosszra.
- Nem gond, legalább nem az a feszült némaság van köztünk. -egy biztató mosolyt küldtem felé aztán meglepetten vettem észre, hogy közelebb ült hozzám. Annyira zavarba nem hozott, de azért még is egy picit igen.
- Te vagy az első, aki ezt mondja. Neked az arcod árul el sok mindent. -közöltem vele nyugodtan, ha már ő is így megtette velem. Hozzá azért mellékeltem egy csipetnyi félmosolyt.
- Majd ha kész van mindenképpen látni szeretném. Mostanában csak pálcikaemberes képeket láttam. -felnevettem és a radírt a levegőbe dobtam és utána elkaptam. Ezt háromszor ha megismételtem, aztán nyugodtan újra kitámasztottam magamat kezeimmel.

Maximilian

- Köszönöm, ez nagyon kedves tőled.
Őszinte vagyok, tényleg nagyra értekelem, hogy ezt mondja. De nem hagyhatom ki, hogy ne sandítsak fel rá és ne vonjam fel az egyik szömdölömet. Én soha nem tartottam magamat művésznek és valószínű, hogy magamnak soha nem leszek elég jó, legyek bármennyire jó valójában. Hiszek benne, hogy mindig lehet tovább fejlődni.
- Rendben, akkor marad a Maximilian, különleges..illik hozzád.
Kezdek elmélyülni a munkában, már nem sok van hátra. Néhány apró húzás és már kezdhetem az árnyékolás, ilyenkor úgy érzem életre keltem a rajzot. Eddig csak egy papírra vetett semmi volt, most lesz belőle az, amit az emberek annyira szeretnek viszont látni. Még énekelni is elfelejtek annyira koncenrtálok, a mosoly lehervad az arcomról. A kezem tiszta grafit, de ez már egy csöppet sem izgat, most rajzolok. Kisöprök a kezemmel egy kósza tincset a látóteremből és ezután már az arcom is olyan lesz a homlokomtól egészen az államig.
- Hű, akkor te tényleg megérted a dolgot. Szóval van egy nővéred, vagy húgod. Az tök jó. Akkor nem is hasonlítotok annyira egymásra? Mármint, tudom, hogy te fiű vagy ő meg lány, de azért csak van valami...érted.
Egy ideig mutogatok a grafittal, aztán feladom és a figyelmemet megint a lapnak szentelem. Én meg a húgom bezzeg olyanok vagyunk mint két tojás, a szüleinken kívül senki nem tud minket megkülönböztetni.
- Ohh, mellettem nehéz hallgatni, illetve, nehéz szóhoz jutni. Szóval úgy értettem, hogy nincs csönd.
Már nem nagyon figyelek oda arra amit mondok. Az utolsó simításokat végzem a rajzon, ennyire közel még nem jártam a célhoz. Igyekszem megfelelni az elvárásoknak és olyat alkotni, ami remélhetőleg tetszeni fog neki, még ha egy kicsit is.
- Az arcom? És mégis mit olvasol le az arcomról?
Na ezzel megfogott, kizökkentett annyira, hogy felnézzek és ne a rajzzal foglalkozzak. Kíváncsi vagyok vajon mennyire beszédes az én arcom. Összehúzom a szemöldökömet és kíváncsian várom a választ. A rajzot persze takarom, nem akarom, hogy még meglássa.
- Meg fogom mutatni ne aggódj.
Egy ideig még figyelem, kicsit zavar az előbbi kijelentése. Türelmesen várom a választ, legalábbis türelmesnek látszom. Lassan visszatérek a rajzhoz és néhány perc után lerakom magam mellé a grafitot.
- Készen van..remélem tetszeni fog.
Kifújom a levegőt és lassan megfordítom a füzetet. Úgy ábrázolja őt, ahogy én látom. A radírral babrál és félig fölnéz, az arcán mosoly ül a haja kissé kócos, de az összkép tökéletes. Nem kellett semmit hozzárajzolnom, vagy kitalálnom, pontosan így ült előtte. És a szemei...na hát azok még mindig megfognak.

Monique

Nem lepi meg különösebben, hogy a lány közlékenyebbnek bizonyul az anyanyelvén, bár nem manipulatív szándékkal váltott nyelvet.
- J'ai passé quelques belles années en France quelque temps....Je ne me souviens pas comment il ya longtemps.
Mellkasából nevetés tör fel, amiről sok mindent el lehet mondani; udvarias, pergő, kimódolt, de egyvalami biztos nem: örömteli. Olyan gesztus ez Eugene részéről, mint mikor az emberek megkérdezik egymástól, hogy van a másik, de igazából nem érdekli őket a válasz, van, hogy meg sem várják.
- Mais maintenant, j'enseigne dans Bagolykő si nous voyageons â la mème place.
Nem fenyegetésnek szánja az elhangzottakat, könnyen lehet azonban, hogy a helyzet, hogy ketten ülnek az éjszaka közepén ebben a vagonban, az az érzetet keltheti a lányban, hogy nincs, aki segítene, ha rosszra fordulna a helyzet, s emiatt előfordulhat, hogy a fenti mondat fenyegetően hat. Ennek tükrében lehet, hogy nem kellene hozzátennie a következőket, de mégis megteszi:
- J'enseigne Vampirologie.
A tárgy nevét akaratlanul is megnyomja kissé. Immár hangja visszatért a korábbi kimódoltságba, a korábbi pillanatnyi érzelemfellángolás elenyészett. Ezt követően úgy dönt, inkább másfelé tereli a témát.
- Je vois que vous n'aimez pas l'Halloween.
Mondja, miközben fejével a lány felsőjének feliratára bök.
- Ai-je raison?

Nem kellene Budapestre jönnie. Könnyen pórul járhat merészsége miatt. Másrészt viszont ez egy elég nagy város. Régóta nem látta errefelé senki. Hátha nem keresik, és észrevétlen maradhat az alatt a rövid idő alatt, amíg itt tartózkodik.
A Keleti pályaudvar éjszaka még kevésbé megnyerő képet fest, mint nappal. Ugyan nincs olyan sok ember arrafelé, viszont azok sokkal kevésbé bizalomgerjesztőek a pályaudvar nappali látogatóihoz képest. Eugene-t azonban egyikük sem szólítja meg. Alapvetően nem nyújt félelmetes benyomást, ahogy végigsiet a peronon, miután leszállt a nemrég érkezett vonatról. Hosszú, felöltőszerű kabátjában kissé elüt a normál utazóközönségtől, de ez még nem adna okot arra, hogy békén hagyják. Az ő útjából mégis kitér az a néhány ember, aki történetesen keresztezné azt. Ha az ember sokszor alkalmaz erőszakot, idővel megtanulja felismerni annak jeleit a legapróbb részletekben is...
A pályaudvar kapuján kilépve Eugene egy pillanatra megtorpan, s körbekémlel. A nem messze lévő buszmegállóban egy-két ember lézeng, a jobbra lévő lépcsőfőt támasztó, láthatóan zsákmányra leső férfi Eugene-re pillant, majd egykedvűen félrenéz; nem találja alkalmas áldozatnak ma estére. Ez az érzés kölcsönös.
Eugene e rövid szünet után elindul előre. Átkel a pályaudvarral szemközti zebrán, majd jobbra fordul. Útja ezt követően valamiféle építkezés mellett visz, amit jellegzetes szagú, préselt falapokkal kerítettek el. Ezután elhalad két gyorsétterem között ügyet sem vetve az újabb buszmegállóban várakozó magányos férfira.
Errefelé régebbi építésű házak sorakoznak, melyek múltból örökölt fényére fátylat dob az enyészet. Olyan, mintha a férfi egy lassan málló képben sétálna, ahol idővel minden elfolyik, összemosódik. Az elszórt szemét mintha a festményre cseppent festék lenne, ami lassan beleolvad az összképbe.
Helyenként pincelejáratok lépcsői nyúlnak be a járdába. A legtöbbet régóta nem használják, egyet kivéve. Az apró ajtó füstös üvegén át halvány fény szűrődik ki. Eugene az ajtó felé veszi az irányt, majd kopog rajta háromszor.
- Mit akarsz?
Egy mogorva hang szól ki, miután az ajtón félresiklott egy retesz.
- A Vörös Liliomot keresem.
Hangzik a válasz Eugene részéről. Néhány másodperces hallgatás után az ajtó kinyílik, és a férfi bebocsátást nyer. Még sosem járt itt, viszont a helyet éppen olyannak találja, amilyennek képzeletében élt; egy nyirkos levegőjű, füstös kocsmának, ahova nem éppen a varázsvilág krémje jár. Jobb kéz felől vastag faasztalok, s mellettük padok sorakoznak, balról pedig egy pult húzódik a hosszú, keskeny helyiség mentén. A pult mögött egy köpcös férfi törölget egy söröskorsót. Kopott, foltos pólóján már kivehetetlen a felirat.
- Menj már arrébb!
Szól a mogorva hang, ami ahhoz a lényhez tartozik, aki beengedte Eugene-t. A férfi körbenéz. Egy koboldforma lény ül egy hokedlin a bejárati ajtó közelében. Láthatóan épp szalonnázás közben zavarta meg Eugene jötte.
- Elnézést.
Veti oda a férfi hidegen, majd beljebb megy az ivóba. Nincs különösebb tömeg, könnyen talál magának helyet.
~ Most már csak az a kérdés, hogyan tovább...~

Alex

Lassan én is visszaérek a Véres menyasszonyhoz, aki egyben ennek a játéknak a vezetője. Mikor visszaérek, leveszem a maszkomat, hogy letudjam törölni az izzadságcseppeket a homlokomról. Ám mielőtt még visszatehetném az álarcom, egy régi barátom szólít meg, mégpedig Alex, Dolánszky Alex. Kedvesen rámosolygok, majd megszólalok:
 - Mióta elmentél megváltozott egy-két dolog. Átkerültem a rellonba - egyelőre csak ennyit mondok, mert most nem nagyon tudnám a többi dolgot is elmondani neki. - Veled mi történt? - a tolókocsija felé bökök. Ekkor megérkezik Amira és egy lapot nyom a kezünkbe. Miután mindenkinek jut lap, elmondja, hogy mi a teendőnk. Mivel angol vagyok, jártas vagyok a halloween-i cuccokban, meg amúgyis szeretem ezt az ünnepet, így még régebben utána néztem a történelmének. Hó gyorsan irkálom a megoldásomat, ám ekkor a mellettem ülő srác, Alex, megböki a vállam és megkérdezi, hogy mi a kettes. Kicsit felé billentem a papíromat, de csak úgy, hogy ő lássa a megoldásokat. Miután látom, hogy leírta, folytatom a körmölést. Ám az ötösnél megakadok. Mi az a jellegzetes étel? Tök? Áh, nem az kevés... gyorsan átpillantok Alex papírjára, hátha ő tudta. Szerencsémre, ő rájött, hogy mi az az étel. Gyorsan én is odaírom az ötöshöz. Még egyszer átfutom a lapomat, hogy minden helyre írtam-e és mikor kész vagyok, beadom Amirának a lapocskámat.
Mikor Amira kiveszi a kezemből a papírt, visszamegyek Alexhez, majd megszólalok.
 - Neked hogy ment? - kérdezem. Biztosan tudta az összes megoldást, elvégre levitás. Nem?

Elizabeth

A mai nap is olyan volt amilyen a megszokottak sokasága. Mivel már második éve koptatom a padokat, úgy éreztem azért már ismernem kel azt a helyet, ahová járok. Ami úgy 80%-ban már ment is.  Nagy szükségem volt azonban arra, hogy továbbra is folytassam a tőlem megszokott stílust, ezért hát nem csodálkozom rajta, nem igazán voltam jóban senkivel. A csapatból is csak olyan elfogadom, hogy ott van, de attól még nem a barátom stílus jött össze. Bár azért már megkedveltem a többieket. Mindenesetre a mai napot arra szántam, hogy kimenjek felfedezni a környék megmaradó részét, ahol nem jártam. Azonban előtte fel is kellene kapni magamra valamit. A választásom most egy fehér tigrissel mintázott hosszú ujjúra és egy csőfarmerra esett. Persze ez kevés volt így felkaptam magamra egy hozzá illő fehér pulcsit, majd egy fehér sportcipőt. Amint ezzel megvoltam megfésülködtem és elvégezve az utolsó simításokat magamon, felkaptam a kabátom. Most már úgy éreztem ki merek innen lépni úgy, hogy ne érezzem kényelmetlenül magam. Azonban amint kiléptem a folyosóra visszafordultam a szobába. Olyan érésem volt elfelejtettem valamit, de nem ugrott be, hogy mi lehet az. Vállat vonva becsuktam az ajtót, majd rögtön nekiláttam a tervem végrehajtásához. Útközben néhány kósza diákkal futottam össze, akiket maximum látásból ismertem, de semmi kedvem nem volt kivételesen leállni szekálni őket, ezért hát tovább haladtam. A kastély nagy részét már ismertem, így inkább ki vezetett az utam bentről. A folyosón haladva, kinyitva az ajtót rögtön továbbhaladtam meg sem állva egészen addig, míg el nem értem a belső udvart. Körbetekintve minden egészen szép volt még ilyenkor is. Lassan elindultam tovább amikor elértem a szökőkutat. Néhány dolgot halottam, de eddig nem volt időm megnézni a helyet. Tudtam, hogy ide maximum okosodni jó jönni ezért nem volt kedvem meglátogatni. Nem azért mert utáltam tanulni vagy ilyesmi, csak szerintem épp elég egyszer hallani valamit ahhoz, hogy megértsem. Azonban jobban megfigyelve egy diákot vettem észre, akit eddig nem volt szerencsém megismerni. Látásból sem volt ismerős, így gondoltam valami új diák lehet. Hirtelen kissé kíváncsian indultam el felé, hiszen ritkán adódik olyan helyzet amikor összefuthatsz valakivel, aki egyedül van. Főleg ebben az iskolában…na és hát a természetemtől fogva jó kis szórakozást véltem látni a dologban. Egyenlőre csupán azon voltam, hogy megnézem miként válaszol nekem, amikor megszólítom. Végül aztán odasétálok és ránézek- Látom tényleg ide járnak a könyvmolyok mostanság nem a könyvtárba- kezdem a tőlem megszokott „kedvességgel” azonban ő nem ismer, így nem tudhatja, hogy ez a stílusom.

Zach

Zoé



Nem akartam tovább fűzni a gondolatomat így egy biccentéssel elintéztem és tovább nyomogattam a radírt. Néha azért felpillantottam és legutóbb, amikor ezt csináltam pont elkaptam a tekintetét az enyémmel. Elmosolyodtam majd visszatértem a gumi piszkálásához.
Az ez utáni megjegyzésére sem mondtam semmit sem. Persze örültem annak, amit mondott de nem éreztem annak szükségét, hogy mondjak rá bármit is.
Mind ez után újra koncentrált és én meg csak figyeltem. Annyira elbambultam, hogy azt sem vettem észre, hogy már nem dúdol. Érdeklődve figyeltem, ahogy dolgozik. Nem tudom miért, de nagyon megfogott magával a személyiségével. Talán még irigyeltem is egy kicsit, hogy neki van valami értelmes elfoglaltsága, amivel le tudja kötni magát, nekem meg nincs. De hát ez ilyen.
- Húgom van Amirának hívják és nem tényleg nem hasonlítunk egymásra. Vannak vonások amik igen, de úgy teljesen nem és nem is bánom. -nevettem el magamat a végén. Nem sok embernek meséltem arról, hogy mi Mirával ikrek vagyunk, mert általában már tudták, amikor elkezdtek velem szóba elegyedni. Ezért is volt egy kicsit fura kimondani ezeket. Nem szoktam hozzá az ilyesmihez, de jó volt, élveztem.
Halkan kacagtam, amikor elkezdett magyarázni. Aranyos volt úgy, hogy próbált mind a kettőre odafigyelni.
A megszokás kedvéért most sem volt olyan sokáig csend köztünk, hogy eltudjak merülni a gondolataimba. Az első kérdésére bólintással válaszoltam, hogy igen. A másodikra meg még várnia kellett. Nem olyan sokáig, de néztem az arcát, hogy valamit tudjak majd neki mondani.
- A szemöldököd formája sok mindent elárul ám. Leginkább azzal árulod el, hogy milyen a hangulatod. -mivel nem tudtam konkrétat mondani ezért elárultam neki, hogy leginkább mi árulja el. Ezt persze általánosságba értettem, mert a legtöbb ember gyengéje a szemöldöke.
Nyeltem egy nagyot, miután mondtam neki a pálcikaemberes dolgot. Nem akartam, hogy magára vegye, vagy valami ehhez hasonló.
- Oké, rendben van. - nem tudtam mást mondani lehet, hogy frappánsabb válaszra  várt, de jelenleg csak ennyire futotta. Fülem farkam visszahúztam és már türelmetlenül vártam, hogy végezzen és láthassam a rajzát. Kíváncsi voltam, hogy , hogy rajzol.  Abban már biztos voltam, hogy jól hisz nem kérdezett volna meg, hogy lerajzolhat e.
Nem telt bele sok időbe és elkezdte megfordítani a rajzos füzetét. Amikor megláttam a rajzokat valami elvarázsolt. Széles vigyor ült ki az arcomra.
- Hát ez gyönyörű, de tényleg. Nagyon szépen rajzolsz. -sokáig méregettem a rajzot és egyre jobban tetszett. Legszívesebben le sem vettem volna róla a szemeimet, de még is megtettem és Zoéra emeltem őket. - Köszönöm. -mondtam és közben becsuktam a szemeimet úgy mosolyogtam rá.

Maximilian

- Szóval Amira, és nem hasonlítotok. Világos.
Fura elképzelni olyan ikreket akik egy kicsit sem hasonlítanak. Mármint, nem vagyok hülye, láttam már kétpetéjű ikreket de ez a gondolat azért elszórakoztatott egy darabig. Bár fogalmam sincs, mi olyan vicces benne, vagy szórakoztatok, ilyen a természet, vannak akik hasonlítanak egymásra, mások pedig nem.
- A szemöldököm. Értem. Akkor legközelebb majd valami olyan sapkát húzok ami alól nem látszódik ki a szemöldököm és akkor könnyebben elrejthetem az érzéseimet.
Zora szokta nekem mondani, hogy idegesíti, hogy állandóan húzgálom a szemöldököme, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire szembetűnő. Márpedig, annak kell lennie a  modell srác is felfigyelt rá. Már nyúlnék is a szemöldökömhöz, hogy eligazgassam amikor észbe kapok. Megnézem a kezeimet majd az alig használt grafitos papírzsepibe meg is törlöm. Nem is merek arra gondolni, hányszor fogtam már meg az arcomat, biztosan tiszta kosz vagyok.
- Köszönöm.
Igyekszem szerénynek lenni és nem elszállni a dícsérettől. De boldog vagyok, hogy tetszik neki. Ezért érdemes volt lerajzolnom. Magam felé fordítom, egy ideig nézegetem. Majd hirtelen elhatározásból kitépem a rajzot a füzetből és aláfirkantom.
- Tessék, neked adom, de csak egy feltétellel.
Most egy másfajta mosoly telepszik az arcomra. Alkudozni készülök, felemelem a papírlapot és meglengetem az orra előtt, mint a csalit. Fogalmam sincs, vajon kelleni fog-e neki, vagy nem de azért egy próbát megér.
- A feltételem pedig az, hogy megengeded legközelebb, hogy magamnak is készítsek egyet.
Szerintem ez fair ajánlat, nem csak amiatt, mert sok ember ellentétben őt jó lerajzolni, hanem mert tetszik a társasága, felszabadult leszek az aurájától és nem teher számomra a jelenléte, jól érzem magamat.

Ijesztegetős hóka-móka

Már hetekkel ezelőtt a jelmezen gondolkodott. Zombi, vagy ijesztő bohócszellem?
Rengeteget törte a fejét az életbevágó kérdésen, végül a debilség és az egyediség győzött. Ki másnak lehetne ilyen bohócos, fátylas, szellemes, akármi öltözete? Így kicsit átalakította az egyik koktélruháját, indokolatlanul sok fehér alapozót és egyebeket pakolt az arcára, és felvett egy vörös parókát. Meghallgatta az igazgató beszédét, majd megindult a tömeggel egy irányba. Most ment először ki a faluba. Félt, hogy eltéved, de aztán rájött, hogy olyan sokan mennek a Halloween-i játékra, hogy ha akarna, se tudna eltévedni. Tulajdonképpen nem is tudta, hova akar menni, arra kószált amerre a lába vitte. Elment rengeteg füzérrel és denevérekkel díszített fa mellett, kivilágított boltok előtt. Aztán megpillantotta a temető falait. Lábujjhegyre állt, hátha meglátja, mi van odabent. Csalódottan huppant vissza. Nem igaz, hogy nem lát semmit, pedig ő aztán nem alacsony!
Ez a temető felkeltette az érdeklődését. Odasétált a kapuhoz, melyen riogató tábla  lógott. "Biztos a Halloween miatt rakták ki" - gondolta. Lenyomta a vaskilincset, és benyomta az ajtót a teljes testsúlyával. Amint nyílt az ajtó, hátborzongató sikoly tört fel a sírok közül.
- ÁÁÁÁ!!! - hangzott fel a viszhang a szellembohóc szájából. Szellemek alakja bontakozott ki előtte a sötétben. Lelkileg gyorsan felkészítette magát a további borzalmakra. Észrevette Mirát egy kínzópad mögött, véres menyasszonynak öltözve. "Jé, milyen cuki, még az oroszlánja is véres!" Odarohant Amirához, és a körülötte gyülekező csoporthoz.
- Jaj, de édes az oroszlánod! - közli álmodozó hangnemben a menyasszonnyal.
Az első feladat: keresni egy sírt, amin csak egy szám van. A Véres mátka a kezébe nyom egy ásót. Kalandra fel!
Elindult a sírok egyenletes sorai között. Jobban megszemlélte a díszletet: mennyi szép töklámpás! Honvágy fogta el. Odahaza apjával mindig faragtak Halloweenkor lámpást. Óvatosan megdörzsölte a szemét, nehogy elkenődjön a sminkje. Kirázta a hideg, ahányszor csak a sírokra pillantott. Már egy jó tíz perce csak keresgélt a számos sírok után. Hirtelen megfordult. A szeme sarkából látott egy hatost. Átvágott két sírkő között, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Igen, ez a hatos! Megragadt a gyalásót, és belevetette magát az ásásba. Nem esett nehezére, ugyanis a lovardában megtanult trágyázni. Újabb tíz perc múlva már a kezében szorongatta a ládikáját.
Felcsapta a láda fedelét, és fölé hajolt, hogy megnézze mit rejt. Azonnal el is húzta a fejét, mivel egy nagy adag konfettit kapott a képébe. Elnevette magát. Erre számíthatott volna... Visszatette a ládikát a helyére. Elindult visszafelé, miközben kiszedegette a parókájából a konfettiket.
Újabb feladat. Pergament és pennát kapnak. Silana gyorsan felírja a válaszokat, de az ötödiknél elakad. Mégis micsoda? Na sebaj, beírta egy randomra jött ötletét. Odaadja Amirának a lapot, és türelmesen várja, amíg mindenki készen lesz.
Ő kiadja az utasítást: Keressetek betűvel ellátott töklámpásokat!
" Na ez milyen abszurd! Először számos sírok, most meg betűs tökök? " - nevethetnékje támadt, de egy szimpla mosolyba fojtotta jókedvét.

Niki, szintén isten(nő)ség.:D

Odett

Ajjaj, úgy látszik a kislányos megjegyzésem elűzte a pillanatnyi derűltséget a kisasszony arcáról, amit talán a megjelenésem okozott nála. A szúrós tekintet, na meg az ezt követő felháborodás csak még nagyobb mosolygásra késztetett.
- Ó, valóban? Nos, ha tényleg meg tud enni egy ilyen kislány akkora mennyiségű tésztát, akkor nem bánom, a ház vendége vagy! - egyeztem bele a kihívásba, ám még mindig "hiszem, ha látom!" pillantásokat vetettem a lányra. Egyébként meg remélem, a többi vendég nem hallotta a beszélgetésünket, és senki más nem fog felbátorodva ajánlkozni, hogy ő is megeszik ám három nagy tál tésztát, ha ingyen van! A főnökasszony annyira jó hangulatban azért nincs ma, hogy elnézze azt, ha mindenki a ház vendége lesz. Ám úgy láttam, mindenki mást elfoglalt a saját családi, ünnepi vagy üzleti ebédje. A felém irányuló pillantásokat pedig igyekeztem gondosan elkerülni.
- Nos, akkor Bánfalvi Odett, a vendég... kérem kövessen! - azzal el is indultam vissza, a konyha irányába. Ha nem lettem volna biztos abban, hogy a lány követ, a csípkelődő megjegyzése biztosított volna erről. A kérdései hallatán pedig muszáj volt felnevetnem.
- A kor és a tehetség nincs összefüggésben egymással. Nem vagyok kezdő. Igaz, hogy van még mit tanulnom, de a munkámat igyekszem a lehető legnagyobb precízséggel elvégezni. - magyaráztam neki, miközben elértük a konyha ajtaját. Ekkor megfordultam.
- Persze problémás esetekre nem mindig vagyunk felkészülve... - újabb féloldalas mosoly, majd belöktem a konyhaajtót, így Odett szeme elé tárulhatott a sürgés-forgás, ami ilyenkor ebben a helyiségben történik.
- Üdvözöllek a birodalmamban! Gyere szorossan mellettem, ne nyúlj semmihez, és vigyázz, hova lépsz! - adtam ki az utasításokat komoly pillantásokkal kísérve. A végére azért odabigyesztettem egy mosolyt, s elindultam a tésztás edény felé. Útközben felkaptam egy tiszta tányért is. Az edényből szedtem egy jó nagy adagot, háromszor annyit, mint szokásosan. Bőven tettem rá a húsos szószból, s egy villa társaságában a lány elé toltam a tányért.
- Ennyi megfelel? - kérdeztem tőle csípkelődve. Lássuk, tényleg meg bírja-e enni...

Halloweenezők, a DÖK nevében

A két rövidebb-hosszabb történet közepette a réten Amirának újabb dolga akad, ami még jó, hogy eszébe jutott. A fejéhez kapva rohant be a sátorba miután lecsillapodtak a kedélyek, és egyenesen a zenekarhoz ment. Leintette őket, majd az emelvény elejéhez sétált. Végigsimított a ruháján, majd kisöpörte a haját a szeméből, így szedte össze a gondolatait.
-Egy kis figyelmet kérnék -szólalt meg határozottan. -Sziasztok! Remélem mindenki jól érzi magát, és senkit nem kapott még el a titokzatos vámpír, vérfarkas, zombi, akárki. Elmondanék egy-két fontos információt. Az első, hogy a bál további részében lehetőségetek van szavazni a Halloween legvéresebb királyárára, és királynőjére. Ezt ennél a két doboznál tehetitek meg -itt megállt egy pillanatra, és az emelvény mellett álló papírokkal, és két dobozkával kitöltött asztalkára mutatott.
-A második pedig, hogy természetesen a csokicsaló játék nem záródott le, még mindig lehet versenyezni, méghozzá itt a töksátorban. Láthatjátok ott a bájitalok kirakva az asztalon, aki amennyit eltalál, annyi csokit kap. A jelmezverseny, és a csokicsaló verseny egyszerre záródik, még van egy órátok hátra. Hajrá! -ezzel be is fejezte a mondandóját, és egy mosoly kíséretében távozott a figyelem középpontjából.

//A szavazást természetesen megtaláljátok a Szavazások témában (kicsit később).//

Niki

Kicsi a bors, de levesbe rakva igen finom. Ez majdnem igaz Leonie-ra is. Az, hogy erős lenne, már biztosan nem. Kis törékeny alkatának köszönhetően maximum annyit tud elérni az edzésekkel, hogy nem szakad le tőből a keze minden egyes ütésnél. Egy hosszadalmasabb kviddicsezés után azonban még a karjait is alig bírja felemelni. Ettől függetlenül persze bátran mutogatja alig létező izmait, s közben még arra is jut ideje, hogy végighallgassa a lány mondandóját.
-Pedig igazán jó csapatkapitányunk voltál. – Állapítja meg mindenféle hízelgési késztetés nélkül. – De ha szerinted Neked így jobb lesz, akkor rendben van. Apa mindig azt mondja, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni – Hozakodik elő ismét apuci bölcs mondásainak egyikével.
-De azért remélem, nem csak takarítani fogsz ezután a seprűkkel. Mert jó a pihenés, meg minden... de egy kis repülésnél nem lehet semmi jobb. – Vidáman rákacsint a hölgyikére, miközben ugyebár felpattan a helyéről, hogy állva fogadhassa a tapsot. Akarom mondani, ajándékot. Legszívesebben mindenféle rizsa nélkül kikapná Niki kezéből, és megnézné végre, mi az. De a szülei nagyon megharagudnának, ha megtudnák, milyen udvariatlanul járt el, így inkább csak egy helyben toporog, és hallgatja a kis dobozka, vagyis amaz tartalmának történetét.
-Aztaaa – Tátja el a száját. Úgy hallgatja a sztorit, mintha valami jóféle mesét mondana neki diáktársa, mondjuk a Csipkerózsikát.
-Ti letapiztatok két igazi kviddicsjátékost? – Nevetve tapsikol annak kifejezéseként, mennyire mókásnak és egyúttal szenzációsnak találja ezt a tényt. A lényeget végül is sikerült leszűrnie. Bár nem tudja, hogy jöhet ide ez a történet. Csak nem egy kitépett hajszálat akar neki Niki ajándékozni? Annyira azért nem fanatikus rajongó, bár kétségkívül nagyon szépen megköszönné. De mire ezt végiggondolja, már a markában van a megoldás. Szó szerint. Tenyerét az orra elé emeli, és álmélkodva vizsgálja meg az ékszert.
-Hűűű.. de… klassz! – Állapítja meg egy fél perc múlva túláradó lelkesedéssel. Aztán elneveti magát, mintha megértette volna egy napok óta érlelgetett vicc lényegét. Végül rosszallóan összevonja szemöldökét.
-Dehogy adod nekem! – Jelenti be határozottan, és visszatolja a lány orra elé a medált. – Ez a Tiéd, és én nem fogadhatom el.  – Kissé megenyhülve ismét megszólal nevetős hangon. – Te olyan tündéri vagy! Nem értem, miért akarnád nekem adni, mikor én nem tettem érte semmit. Gondolj csak bele, milyen kalandos emlékek fűznek hozzá. Muszáj, hogy Nálad maradjon. – Rendkívül értékeli a gesztust, de esze ágában sincs elvenni egy ilyen csodás ereklyét a hölgytől. Ha a sajátja volna, nem volna az a pénz, amiért megválna tőle. Ezért hát Nikinek sem szabad.

KisBogár

Enikő

Ismét egy víztanoncot vár Julianna az előcsarnokban, ami a szokásos külsejét mutatja. Ezúttal Enikő az, aki órára érkezik, méghozzá az elsőre. Az mindig izgalmas. A nő már egy ideje ott van, és vár, azonban a kelleténél egy cseppet arrébb, a tavaknál, és vízfolyásoknál. A terep készen van, mint mindig, jöhet a diák is.
Ő maga kisétál az előtérbe, majd gyors köszönés után int a lánynak, hogy kövesse. Ha beértek a helyre, a szokott partszakaszra megy, és leül a fűben, ami csodával határos módon nem vizezi össze az arra leheveredőt. Ha a lány ugyanígy tett, akkor máris belevág.
- Először is kérlek írd alá ezt.
Nyújt felé egy pergament, amin a szokásos van, de azért lényegében vázolja is.
- Az áll rajta, hogy a képességed nem használod az iskola falain kívül, az iskolában csak itt gyakorolhatsz, és használhatod, kivéve, amire órák végén engedélyt kapsz. Ezt a termet tudod használni a gyakorlásra, itt minden korlátlanul használható, azonban ezen kívül csak az, ami, ahogy már mondtam, órák, gyakorlások végén engedélyezve lesz. Van kérdés?
Picit vár, aztán ha lesz kérdése Enikőnek, akkor válaszol majd, és ezek után máris ő kérdez.
- Mesélj nekem egy kicsit. Mit vársz a gyakorlatoktól, mit gondolsz, mire leszel képes, milyen érzések vannak most benned?
Jelenlegi állapot kell, ez fontos, hiszen most ebből fognak majd kiindulni, de csak majd. Egyelőre ez még a jövő titka.

Időnként- mint minden melodimágus- kénytelen vagyok látogatást tenni olyan társaimnál, akik mesterségükül hangszerkészítést választottak. Már negyedik éve tanítok a Bagolykőn, így célszerű volt egy itteni után nézni- a legközelebbi ilyen embert Budapesten találom, vagy ha őt nem is, a boltját. Néhány napja küldtem baglyot, mindazok listájával, amire szükségem lenne, amire azt a választ kaptam, hogy ha ezt mind postázni akarja nekem, akkor griffet küldjek, vagy jöjjek el személyesen. Mivel az utóbbi némi kellemes társasággal kecsegtetett, azt választottam, a legközelebbi szabadnapomon vonatra ülve, mert nem volt hova sietni és -talán ifjúságom hagyatékaként- szeretek így utazni. ~Jesszus, már úgy beszélek, mint egy nyugdíjas...~, dörgölöm meg halántékom. Az elmúlt hónapok nyomot hagytak, nem is annyira rajtam, inkább bennem, ráadásul ki se nagyon mozdultam a birtokról, nem vágytam emberek közé. Éppen ideje erőt venni magamon.
Az állomáson nem keltettem feltűnést- nem nagyobbat, mint általában méretemmel és ijesztő külsőmmel szoktam, az öltözékemet egyetlen mugli sem kifogásolhatta. A BKV gyönyöreit kihagyva inkább gyalog vágtam neki a városnak, mert ami másnak húsz perc, az az én gólyalábaimon általában jóval kevesebb. A Passacaglia egyike annak a kevés műhelynek, ami mugli hangszereket is gyárt, így amikor beléptem az ajtón, előbb semmi különös sem fogadott.
- Szép napot!-*Biccentettem az eladónak.*- Tücsök itt van?
- Nincs!-*A háta mögötti, félig behajtott ajtajú helyiségből érkezik a csattanó válasz, aminek hallatán csak elmosolyodom, mert alig fél másodperccel később már nyílik is, hogy előmasírozzon a cingár mester. Olyan, mint a neve- kicsi, fekete hajó, sötét, villogó szemekkel, hangos és harcias. Bors típus, ráadásul temperamentumos, és bár első pillantásra úgy fest, mint aki fel akar öklelni, a maga módján barátságos. És rengeteget beszél, ha épp van, aki hallgassa... A munkája időigényes, pontosságot, tetemes mennyiségű koncentrálást és türelmet igényel, így gondolom, felüdülést jelentek- faggat, bár válaszolni szinte alig hagy időt, iskoláról, diákokról, kutatásaimról és úgy általánosan is.

- És most én hívlak meg! Semmi puccos teázó, harcsapaprikás, bor és...
- Nem iszom.
- Adok én neked!-*Tulajdonképpen a segédje rakott ki minket, hogy ha semmi hasznosat nem csinálunk, eredjünk máshova zajongani. Tücsök ezt kiváló ürügynek érezte, hogy elrángasson végre oda, ahova eddig is próbált már, én meg beadtam a derekam, elvégre éhes voltam, az alkoholos részt meg csak elsunnyogom valahogy.
Éjféltájt vittem vissza, miután kellően kiütötte magát, hogy átadjam a tanoncának, aki pár keresetlen szó mellett elmorgott egy köszönömöt és orromra vágta az ajtót. Egy darabig néztem a falapot, aztán céltalan kószálásra adtam a fejem- egészen elhagyatott környéken kóválygok most, házak omladozó homlokzatát nézegetve. Igazán kár, hogy hagyják így pusztulni ezeket az épületeket, pedig milyen gyönyörűek lehettek. Nekiindulok, hogy felfedezzem magamnak ezt a negyedet.

Halloween, 4. feladat

Hát a harmadik feladat teljesítése nagyon nem jött össze az első csapatnak. De Amira nem akarta lelőni a poént, ezért csak figyelte őket, nem szólt semmit, majd mikor magához hívta a kis csapatot, akkor sem mondott semmi konkrétat, hogy mit is kellett volna csinálni. Majd a következő csapat ügyesebb lesz.
-Hát ez nem úgy jött össze, ahogy kellett volna, na de térjünk át a negyedik feladatra. Ismét egy olyan feladat, amihez az eszetek fog kelleni. Adok mindenkinek két lapot. Az egyiken képek vannak, a másikon pedig számok. A képeken az iskola szellemei vannak, nektek pedig az a dolgotok, hogy leírjátok a számokhoz, hogy ki kicsoda -Amira a feladat elmondása után az asztalról felvette a papírokat, és mindenkinek osztott mindkettőből. Amíg ők a képeket nézték, a rellonos játékvezető az oroszlánját simogatta, mert segány kis Leo eléggé rosszkedvű volt már.

//Bagolyban várom ismét a válaszokat, a kép ITT található.//

Yooji

A mostani legidősebb diák órája is eljön, bár utolsóak a sorban, de eljön. Vele lesz a legnehezebb dolog, neki kell a legtöbb mindent egyszerre megtanulnia, és neki lesz a legnagyobb szüksége az önszorgalomra, az érzékére. Viszont ő van abban az előnyben is, hogy elég jól megmutatkoznak nála dolgok, tehát reméljük, nem lesz nehéz dolga.
A tanerő egy picit késik, majd amikor megérkezik, sűrű elnézést kérések közepette vezeti a fiút oda, ahol Yarista is tanult. A ligetes területre beérve a szokásosan kezd.
- Kérlek, ezt írd alá!
Nyújt felé egy pergament, amin a szokásos van, de azért lényegében vázolja is.
- Az áll rajta, hogy a képességed nem használod az iskola falain kívül, az iskolában csak itt gyakorolhatsz, és használhatod, kivéve, amire órák végén engedélyt kapsz. Ezt a termet tudod használni a gyakorlásra, itt minden korlátlanul használható, azonban ezen kívül csak az, ami, ahogy már mondtam, órák, gyakorlások végén engedélyezve lesz. Kérdés?
Picit vár, aztán ha lesz kérdése Yoojinak, akkor válaszol majd, és utána kezd bele.
- Szóval. Amit tanulni fogsz, de csak nagy vonalakban. Megtanuljuk mozgatni a légtömeget, minden féle módon, de természetesen kicsiben kezdünk. Ne aggódj, lesz idő mindenre, csak egy picit kell gyorsabban haladni, mint a többiekkel.
Mosolyodik el, kis megnyugtatásként, aztán már beszél is tovább.
- Ezután, talán még a mostani alkalommal, a piciből nagyot csinálunk, és egész dolgokat próbálunk meg mozgatni, mint légtömeget. Aztán a következő órákon megtanuljuk majd, hogy hogy irányíthatod, megtanuljuk színezni az összetevőket, megkülönböztetni őket. Melegítünk, és hűtünk, de nem fagyasztunk. Megtanuljuk az alapvető dolgokat a nonverbalitással kapcsolatban is, fogunk majd egy kicsit pálcával is dolgozni. Szóval veled mindenből egy szemernyit. Sok feladatod lesz külön, és párban is. Az év végén pedig, ha belefér, akkor egy kis fantáziára bízott mágiát is tanulunk, mellyel alakokat formálhatsz majd az elemedből, melyek támadni, és védekezni, téged védeni egyaránt tudnak. Ha ügyes leszel, talán még hangjuk is lehet.
Vetíti előre az órák anyagát, most pedig előveszi a szokásos gömböt, benne átlátszó levegővel, és a fiúnak adja.
- Nem adok semmi instrukciót hozzá. Azt csinálsz vele, amit akarsz, rád bízom, csak a megérzéseidre hallgass!
Ad azért egy kis támpontot, majd hagyja a fiút, és csak figyeli.

/A gyakorlat mindenképp sikeres, a milyensége, erőssége eldöntendő. Ezt kérlek hagyd meg nekem./

'Lizbeth

Öröm. Kész röhej ez a szó. A többi mézes-mázassal együtt, amelyekről azt hiszed, bearanyozzák a napjaidat és az egész életedet. Mekkora baromság az egész! És ez is minden egyes embernek mást és mást jelent. Van, akinek egy ágyba hozott omlós briós és a forró kávé illata adja meg ezt az érzést, másoknak egy újonnan méregdrágán beszerzett ruha egy olyan üzletből, ami a nevéről híres de a minőségéről nem éppen. Megint másnak az okoz örömet, ha a haverjaival elmehet egy kocsmába és detoxra piálhatja magát, vagy a beteg, idős, őszülő szőrű német juhász kutyája odamegy hozzá és a fejét az ölébe hajtja. Mindenki megélheti valahogyan, csak nekem nem fog megadatni, hogy élvezhessem tovább pár hónapnál. Szinte csak belekóstolok a mennyországba, de ahova tartozom, a pokol mindig visszaránt magával a mélységbe. Ezt a csipetnyi önfeledt érzést pedig minduntalan elengedem, hisz ha kapaszkodnék belé, csak felsérteném a bevonatát. Nem az, hogy én sosem voltam boldog, sőt, szinte egy egész év megadatott, hogy élvezhessem. De amint az ördög megjelent, én szinte pattantam és engedtem el a fényt, nehogy utoljára lássam. No persze egyre nehezebb lesz visszamenni a fénybe, ami nem is csoda. Félek attól, hogy tönkreteszem, bemocskolom a világosságot, az örömöt.. saját magammal. Ezt persze senki se érti meg. Hogy is érthetné bárki is! Senki sem éli az én életemet, senki sem tudja, hogy ki vagyok valójában, honnan jöttem. Talán páran, 4-5 ember, és nekem ők jelentették a méz egy cseppjét, ami édesnek hatott.. Hmm.. Öröm. Miért van az, hogy annyian átélik nap mint nap? Hogy bármikor, amikor elhaladok a folyosón, mosolygó és boldognak tűnő emberek mennek el mellettem, mintha ott sem lennék. Nem is akarok mostanság beszélni senkivel se, még azokkal se, akik számomra az élet édes oldalát jelentették. Ez a nagy büdös helyzet és nincs mit tenni. Ha akarnék, talán végleg meg tudnék állni a fény vagy az örök sötétség mellett.. Idővel így is, úgy is választani kell. Talán nem én fogom meghozni ezt a döntést, talán csak rajtam fog múlni, nem tudom, de még nem akarom, hogy biztos legyen akármelyik is. Mert akkor a másikat elhagyom, és 99% van arra, hogy én lefelé fogok esni.
Lassan magamra húztam egy fekete nadrágot, egy zöld, valamilyen fehér írásos szövegű pólót és egy barna-fekete kockás kardigánt. Cipzárját egy darabon felhúztam, az ujjait könyékig feltűrtem és elindultam valami kajaféle után nézni. Cigarettás dobozomat a szobában hagytam Baileys-szel és Debrával egyetemben. Kezeimet zsebre vágtam és előre nézve, egyenes háttal végigvonultam a kihalt, koromsötét folyosón. Csupán pár portré mozgolódott, ahogy elhaladtam mellettük, de szerencsémre a számításaimhoz képest elég hamar elértem  a konyháig. Nem akartam nagy feltűnést okozni, így mielőtt belöktem volna az ajtót, körbetekintettem, és oldalra néző tekintettel léptem be a helységbe. Ahogy a kezeim lecsúsztak az ajtóról, az halkan visszacsukódott a helyére, én pedig szemet-szájat tátva figyeltem a manók reakcióját. Ahogy átléptem a küszöböt, hatalmas csend támadt, és vagy 10 másodpercig csak futtattam a pillantásom a tőlem balra eső manótól a legszélső jobbra esőig. Nyeltem egyet, és azon nyomban hangos csiviteléssel kezdték magyarázni, hogy pont jókor jövök. Mielőtt megmukkanhattam volna, már egy rakat édességet toltak elém és széles vigyorral várták, hogy egyáltalán mit kívánok. Kérdőre vont tekintettel álltam fel a székből, és mintegy menekülési út, észrevettem egy ajtót. Sandán körbepillantottam, elvigyorodtam, majd két lépéssel ott termettem a kiszemelt helyen. Még mielőtt utánam jöhettek volna, becsuktam.. becsaptam az ajtót és elreteszeltem belülről. Pálcámat előszedtem és halkan egy lumos-sal fényt csiholtam.
Ahogy próbálták betörni az ajtót, hátrapillantottam és tökéletesen pontosan valamibe rendesen hasra estem. Hanyatt fordultam, egy ideig még csak vártam, hogy betörnek, de elhalkult majd elhalt a dörömbölés az ajtón. Pálcám magam mellé ejtettem, lehanyatlottam a földre, kezeimet pedig a fejem alatt összekulcsoltam. Azt hiszem a reggelt vártam, vagy valakit, aki nem manó, és segítene.

Vanda

Kicsit leporoltam a kezeimet miután eltettem a pálcámat, majd eljutottam végre odáig is a nagy tevés-vevés közepette, hogy meg is nézzem, kivel van dolgom. Érdekes érzés futott rajtam végig ahogyan - mint kiderült - a Vanda nevű leányzón végignéztem, ám az érzés szerencsémre korántsem volt ismeretlen. Egyszer volt szerencsétlenségem egy véla hölgyet megismerni. Akkor persze a dolog még teljesen váratlanul ért, és magam is tanúja lehettem annak, hogy milyen szinten meg tudna bolondítani az embert egy-egy nő kisugárzása, és itt most nem az önbizalomra gondolok. Persze miután "kijózanodtam" első dolgom volt kitanulni, hogy ezt a dolgot miképpen zárjam ki a fejemből, ami az akkori Okklumencia tudásommal már nem igazán volt egy bonyolult történet. Szakmai ártalom.
Ám esetünkben a ködfelhő, amely az agyamra készült telepedni, még ennél is valamivel gyengébb volt, így nem hogy meghabarodni nem készültem, ám szinte játszi könnyedséggel kezdtem el elmém köré a szükséges falat építgetni. Egy rövidebb pillanatra be is csuktam a szememet, ám ez szinte két másodpercig sem tartott, és már az arcomra is kúszott egy sejtelmes mosoly.
- Nincs mit. Széles Adorján. Melyik felmenője volt véla? - kérdeztem, miközben én is felé nyújtottam a jobbomat, hogy egy finomabb kézrázásban részesítsem a hölgyet. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve - vagy inkább mondjuk úgy, hogy pillantásom a lábaira tévedt - belenyúltam a farzsebembe.
- Suvickus! - böktem felé a pálcámmal, majd egy szép mozdulattal elkezdtem körülötte húzni a magyalfa-pálcát. A varázspálca mentén a lány ruhái és ő maga is megtisztultak. Ezek után elégedetten tettem vissza a pálcát a helyére, és vártam feszült figyelemmel, hogy Vanda válaszoljon.

Lucy (Igen, ebben igazad van. : DDD)

 Lássuk be, egyszerűen nem tudok nyugton lenni. Soha nem tudtam. Valamiért mindig ragaszkondom kellett valakihez vagy valamihez. És az a valaki, Ő. Csak azért nem nevezem meg, mert nem akarom, de így is mindenki nagyon jól tudja, hogy kiről van szó. Elfelejtettem? Talán. Túlléptem rajta? Lehet. Fáj még? Nem. Igen, azért már begyógyult minden, ami valaha megtörtént velem, legalábbis azt hiszem. Most már csak az a lényeg, hogy végre megint élvezhessem anélkül az életet, hogy bárki elrontsa azt. Igaz, nem mindig sikerül, de próbálok ezen változtatni. Fő a pozitív gondolkodás és az optimizmus. Persze, emellett még mindig maradok ugyanúgy álmodozó, de hát ellen nem tudok mit tenni. Különben is, a valóságot így is igen jól ismerem és sosem fogom elfelejteni, hogy milyen is az igazából. De most, hogy itt ülök, békésen, egy lánnyal, akivel sok mindenben hasonlítunk, rájövök, hogy mégsem vagyok egyedül, és talán alulértékelek mindent. Meg kéne valahogy dönteni ezt és végre szembe nézni azzal, hogy igenis mellettem áll mindenki és ha kell, segítenek.
- Nem olyan biztos az. Szeretnélek figyelmeztetni, hogy ön- és közveszélyes vagyok. Bár, eddig még nem történt semmi - vigyorogtam. Azért azt el kell ismerni, hogy igen ügyes voltam a mai nap, mivel egyetlen karcolás nélkül megúsztam. Lehet, hogy mégsem vagyok annyira béna, mint amilyennek képzeltem magam? Lehetséges, de semmi sem biztos. Lábaimmal újra meglöktem magam és most már egyre feljebb és feljebb hintáztattam magam. Olyan jó, olyan mintha szabad lennék és újra gyerek. Bárcsak így lenne. Akkor legalább anyáék is élnének.
- Csak Jacknek szólítom, mivel nem szereti nagyon, ha elkezdem becézgetni. Ő, ahhoz túl büszke egy rágcsáló - kuncogtam. Elképzeltem, ahogy a kis fehér egér mérgesen rám néz, majd kihúzza magát és vékonyka hangon elkezd cincogni, vagyis kioktatni arról, hogy vagyok képes őt becézgetni. Elég vicces egy helyzet lenne, az biztos és azt is tudom, hogy sosem fog bekövetkezni, mivel nem fogom másképp hívni, csakis a rendes nevén.
- Jól hangzik, csak én nem nagyon hiszek az ilyen könyvekben - mondtam egy kissé halkabban, mint kellene. Lelassítottam a hintát, majd ahelyett, hogy a földet pásztáztam volna inkább a körülöttem elterülő játszóteret vettem szemügyre. Annyira jó a gyerekeknek, nekik nem kell ilyenekkel foglalkoznia és nekik vannak szüleik, akik vigyáznak rájuk. De tudom, anyuék is velem vannak, a szívemben, ami néha erőt ad, de akkor is más ez az egész. Nélkülük nem érzem magam annyira biztonságban, mint amennyire kellene. Ahogy elmerengtem ezen, alig hallottam a lány kérdését, de aztán felderengett, mit is kérdezett és meg is lepett kicsit.
- Ugyan, miért félnének tőled? Hiszen egyáltalán nem vagy félelmetes, se gonosz, se semmi olyan, ami kihozná az emberekből a félelmet! - feleltem neki bátorító mosollyal az arcomon. Ránéztem, hogy láthassam, mit is gondol a lány. Ám ekkor fölállt a hintából és átadta helyét egy kislánynak. Szegény Lucy, vajon miért találja úgy, hogy olyan félelmetes? Hiszen, nagyon aranyos, kedves és szép lány. Talán az emberek túl előítéletesek, ez itt a gond. Nem tudom felfogni, hogy miért gondolja ezt a lány, magáról. Csak néztem Őt, az arcát a szemét, és azt, hogyan löködi a kislányt. Egyszer talán, minden rendbe fog jönni, nem igaz?

David

 Ősz van. És ezzel mindenki teljesen tisztában van. Igen ám, csak nem mindenki szereti, kivéve persze engem. Ilyenkor minden olyan csodás lesz és földöntúli. Sokan úgy gondolják, hogy az ősz és a tél az elmúlás időszaka. Nem értem miért, hiszen ilyenkor mindig születik valami új, még ha néha nem is jó értelemben. A színek olyan pompázatosak, hiszen a levelek, narancssárga, piros, sárga, barna színben tündökölnek. Minden olyan más lesz, megváltozik. Én is. Ez azért van, hiszen hamarosan itt lesz a szülinapom és egyben a szüleim halálának évfordulója is. Most már nem rettegek tőle, mint korábban. Elfogadtam és valamelyest képes vagyok azzal a tudattal élni, hogy nincsenek itt mellettem. Ám a szívemben mindig jelen vannak, illetve az álmaimban, az emlékképekben is tudok rájuk emlékezni, és fel tudom idézni azokat a pillanatokat is, amikor egy-egy ölelést vagy puszit kaptam tőlük, amikor megfogtam a kezük, illetve amikor láttam rajtuk, mennyire szeretik egymást és mennyire szeretnek engem. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat, hiszen azok voltak életemnek a legfontosabb emlékei. És azok is maradnak. Illetve, azért szeretem még annyira a tavaszt, mert ilyenkor hideg van. Nem azt mondom, hogy szeretek fagyoskodni, de sokkal jobban bírom ezt az időt, mint a 40 fokot. Ilyenkor legalább van okom arra, hogy teát vagy forró csokit ihassak a kandalló előtt. Igen, nekem ezek jelentik az Őszt, semmi más.
Ma sem csináltam mást igazából, csak kint jártam a Kastély körül és a tájban gyönyörködtem, ahelyett, hogy elmentem volna vacsorázni. Igazából, nem is nagyon érdekel az étel, ellennék én anélkül is. Csak a gyomrom nem gondolta így, ezért indultam útnak a konyhába, hogy elcsenhessek valami finomat és ne kelljen üres és korgó gyomorral lefeküdnöm. Lassan lépegettem előre, tekintetemet előre szegeztem, hogy még csak véletlenül se mehessek neki senkinek sem, bal kezemet a pulcsim ujjába dugtam, míg jobb karommal viszont a falamat simogattam. Úgy látszik, nem tudok leszokni erről a szokásomról, de hát egye-fene. Persze, a portrék már nem voltak épp rózsás kedvükben, amikor elhaladtam előttük. Nem nagyon tudott érdekelni, sőt, amikor valamelyik elkezdett rimánkodni én csak kuncogtam, mint egy őrült. Megmondtam, hogy nem vagyok ép elméjű, ugye? Hát persze!
Kinyitottam az ajtót, amint odaértem. Rögtön vagy tíz kis fejecske sündörgött előttem, és mindegyik rám nézett hatalmas szemükkel. Én is rájuk mosolyogtam és már is előadtam a "megrendelésemet":
- Kaphatnék esetleg egy sonkás szendvicset és citromos teát? Tudjátok, kihagytam a vacsorát és nem szeretnék üres hassal lefeküdni - mondtam, majd megint elnevettem magam. A manók hevesen bólogattak és vidáman neki láttak az étel elkészítésének. Nem tudom mi van ma velem, olyan fura vagyok. De ha tudnám, hogy David lenne a zárt ajtó mögött, nem biztos, hogy ugyanígy itt ülnék békésen és mosolyogva. Ki tudja, mi történne akkor. Majd meglátjuk.

'Lizbeth

Beletörődtem már egy ideje a megváltoztathatatlan sorsomba, már nem próbálok evickélni ellene. Semmi sem történik véletlenül, mindennek van oka, és hiába tennék bár mit - annak is lesz következménye, ami szintén meg volt írva.
Ragyogóan elfeküdtem ott a sötétben. Amiről épp az imént merengtem, mintha utat nyert volna a tudatomban. A sötétség, a harag, a gyűlölet, a fájdalom és semmi egyéb..
Valami elkezdte nyomni a hátamat, így jobb kezemet elvettem a fejem alól és kicsavarva a hátam alá nyúltam. És kihúztam egy..Sodrófát! Pompás! Bezártam magam valahova, ahol kottasötét van és még egy ilyen tárgy is a hátamba állt. Komoran megingattam a fejem és egy laza csuklómozdulattal elhajítottam a fát. No persze, gondolkozhattam is volna előtte, de kissé berozsdásodtam mostanság e tekintetben. Szóval repült a tárgy, amíg nem találkozott egy - valószínűleg - fém szekrényszerűséggel. Hatalmas csörömpölés, amire - mivel váratlanul ért - rendesen megijedtem. Azonnal megragadtam a pálcámat és az ajtó felé kezdtem csúszni. Idővel egy pár másodpercnyi szünet után az összes fém és másból készült edény, ami a polcokon volt, szép ívben estek le egyre nagyobb zsiballyal. Fél perc alatt elkotortam mindent, ami a menekülésem útjában volt, behúztam az ajtót és gyakorlatilag szó szerint kiestem. Nagyobb volt a lendület, mint akartam, így a hátam érintkezett a talajjal és addig másztam a könyökömmel kifelé, amíg a lábam is kiért abból a helységből. Ismételten elengedtem magam, de mielőtt teljesen megnyugodhattam volna, egy tucatnyi manó vett körül.
- Én .. egy adag valami kaját .. izé .. krumplipürét kérek valami őő.. pörkölttel.
Igyekeztem minél nehezebb ételt kitalálni, és ahogy ezek elhagyták a számat, már szét is széledtek. Azonban azon az ajtón, ami mögött eltűntek, már meg is jelent pár jobban öltözött manó egy szendviccsel és egy pohárral a kezükben. És csak ekkor vettem észre, hogy nem vagyok az egyedüli éjszakai vendégük. Pillantásommal lassan követtem a mozgásukat, és még mielőtt megláttam volna, hogy ki van benn, nagyobbat vert a szívem. Nem tudom mire számítottam, tanárra, szellemre, prefektusra.. Mondjuk valahol igaz, hogy prefektus bukkant rám, de.. Nos, nem gondoltam volna, hogy így látom viszont. Hamar összeszedtem magam, talpra álltam, leporoltam magam ott, ahol tudtam majd elraktam a pálcámat.
- Üdv! Hogy vagy, hmm?
Odamasíroztam hozzá, majd kissé darabos mozdulatokkal, de adtam az arcára egy puszit. Ez is mint valami rossz vicc. A tök sötétből kijőve egyenesen a fényt találom. Amint a szám elvált az arcától, egyik kezemmel a hajamba túrtam és elmosolyodtam.
- Éjszakai vacsora? Azt hittem, csak nekem lehet ilyen elvetemült ötletem.
Lassan végignéztem a lányon, mint aki életében nem látott még nőt. Újfent elmosolyodtam - 1 napon belül már másodjára! - majd odaléptem az asztalhoz. Lizbethre pillantottam a vállam fölött, hogy velem tart-e, vagy inkább most azonnal eltűnik.

Elemi Mágia óra (2nd) - Erdős Tanárnő (szigorúan így, nehogy megint baj legyen)

Bea

Ma az egész délelőttöm arra ment rá, hogy olyan dolgokat vásároltam, amire amúgy egyáltalán nincs szükségem. De valamiért megtetszettek és szinte üvöltöttek a polcokról, hogy vigyem őket haza én pedig nem tudtam nekik nemet mondani. Nate biztos ki fog akadni. Alig találunk helyet a holmijainknak és én még feleslegesen gyűjtöm a lomokat. De egyenlőre nem félresöpörtem ezt a problémát és elteltem az elégedettség érzésével. Abba az álomba ringattam magam, hogy a dudorodó zacskóknak igenis van értelme és amikor otthon majd kibontom nem fogom őket félredobni a sarokba mint kislány koromban a megunt játékaimat, vagy később a megunt fiúimat. Na jó, ez nem épp a legjobb példa, de mindenképp mosolyt csal az arcomra. Ráérősen sétálgatok, időm mint a tenger csak ne lennék olyan szomjas. Mikor elsétálok a cukrászda mellett megtorpanok és rögtön vissza is fordulok. Ha már itt vagyok, miért ne? Ami azt illeti, ahogy benézek a kirakat üvegén mér érzem az illatot ami megcsap ha belépek majd az ajtón és erre a fantáziálgatásra nem csak sokkal szomjasabb leszek, hanem éhes is. Nem kell sokat gondolkodnom a dolgon, megfordulok és bemegyek. Bár így délelőtt nincsenek olyan sokan, mégis mennem kell befelé egy darabig mire alkalmas asztalt találok magamnak. Az egyik székre lerakom a holmijaimat és a kabátomat a másikra pedig magamat. Nem kell sokat várakoznom máris megjelenik a pincérnő a képembe tolva a kínálatot. Legszívesebben mindent megkóstolnám de nem szeretnék hazafelé gurulva menni, így leteszek erről az álmomról és rendelek egy citromos pattogós cukorkás sütit na meg valami gyümölcslevet, hiszen eredetileg szomjas voltam. Miután a hölgy lesz szíves elfáradni, kényelmesen elterpeszkedem, előveszem az egyik magazint amit vásároltam és belemerülök az olvasásba egészen addig amíg meg nem érkezik a sütim. De még akkor sem veszem le az újságot, miért tenném? Két kezem van, egyikben a villa a másikban a magazin lapja. Úgysincs társaságom, majd szórakoztat az újság.

Miután kidühöngte magát a legutóbbi feladat miatt, megkapta a következőt. Itt a tudására kellett hagyatkoznia, egy egyszerűnek tűnő feladatlap. Leült egy sírkőhöz, maga mellé tette pálcáját, mely továbbra is a lumos hatása alatt állt – világított. Nem volt egyszerű, főleg a másodikkal és az utolsóval volt gondja, de a másodikra is sikerült rájönnie.
~ Az utolsó… mi lehet az? Fogalmam sincs, mint eszünk sokat, én mindig úgy eszek ilyenkor is, mint máskor. Halloween. Akkor tök. De az kevés betű. Tökök… Sok tök. Áhh, sehogy nem jó. ~ Nagyon sokat gondolkozott rajta, majd ránézett a második feladat megoldására. ~ Ez az, megvan! Legyen Sok O’Tök! ~ Ezen csodálatos szóalkotása után be is adta a lapot.
A következő feladat tökkeresés volt. Először számos sírok, most meg betűs tökök. Az előbbi tökös élmény miatt félve indult meg egyedül a tökök keresésére. Tele volt a temető velük, néhányat megforgatott, körbenézett, de hamar elege lett belőle, meg tartott is egy újabb tök lé támadástól. Arra meg sehogy nem bírt rájönni, hogy miként használhatná fel a pálcáját a feladathoz a lumoson kívül, így inkább visszafordult. A többiek sem járhattak nagy sikerrel, mert nem látott betűs tököt az asztalon.
Bár látszott, senki nem ért el sikert, nem kaptak semmi segítséget, a véres menyasszony rátért az újabb feladatra. Megint egy feladatlap, most az iskola szellemeit kellett felismerni. Mivel még nem él olyan régóta az iskolában, meg szerencséjére túl sok szellemmel nem is találkozott, ezért csak egy-kettő nevét tudta. Próbált minél kisebb feltűnéssel a többi diák mögül, mellől, - vagy ahogy éppen sikerült – lelesni a helyes megfejtéseket, majd mikor úgy érezte, hogy végzett, leadta a megfejtéseket.