[Adorján]

Szerencsémre nem süllyedtem tovább, de bármennyire is erőlködtem csak nem bírtam szabadulni. Farmerem térdig sáros volt, és mivel néhány helyen "lyukak" is megtalálhatóak voltak rajta, így még nadrág és a lábam közé is beszivárgott. A cipőt is kicsit sajnáltam, ugyanis körülbelül 2 hete vettem. De majd csak meg tudom pucolni valahogy. Mennyivel könnyebb azoknak akik tudnak varázsolni. Nekem ilyen képességem nincs. Anya félvéla, apa mugli. Szóval ha úgy belegondolok akkor 3/4 részt ember vagyok, 1/4 részt pedig mágikus lény... Akárhányszor ebbe belegondolok még a mai napig is kiráz a hideg. Azért elég furcsa még mindig számomra, így 22 év után is, hogy varázslény vagyok. Ha teljes véla lennék, akkor lehet még egy rezervátumba is bekerülhettem volna, ahol nem találnak rám a férfiak. Bár így, hogy csak negyedrészt vagyok ilyen "szörny", így van 1-2 kivétel, aki nincs oda értem. De az általában nagyon ritka. Szinte minden férfi meg van veszve értem, de ezt manapság már nem használom ki. Évente akad kb. 1, aki nem érez semmi késztetés irányomba. Az egyik legjobb barátom is így áll hozzám. Talán pont ezért is szeretem őt annyira.
A kiabálásomat hamar meg is hallja valaki. Egy férfi közelít hozzám, gondolom pálcával a kezében. Hozzá kell még szoknom ehhez is, hogy azokkal a kis fa botocskákkal varázsolni tudnak. De ha egyszer majd ilyen nebulókat szeretnék oktatni, akkor ideje hozzászoknom.
Nem telik el sok idő, és én hamarosan a magasba emelkedem. Szemeim eléggé kikerekednek, és egy kicsit el is kezdek kapálózni. Azonban pár perc eltelte után a sárból kiszabadulva állok a szilárd talajon. Először a lábamat vizsgálom meg. Igaz tiszta sár vagyok, de ez legyen a legkevesebb bajom. Majd ki-, és lemosom amit kell. Ezután a fiatal férfire emelem a tekintetem, és belenézek jó mélyen a szemeibe, s így köszönöm meg a segítséget.
- Igen... Köszönöm szépen! Amúgy Dobrai Vanda vagyok. -
Jobb kezemet a férfi felé nyújtom, és így teszek meg pár lépést, míg elég közel nem érek hozzá. Gondoltam ha már segít akkor talán illene tudnia, hogy kinek, és én is örülnék, ha tudnám ki "mentett meg". Kíváncsi vagyok, hogy vajon rá milyen hatással leszek.

*Brian, Chuck apukája gyorsan fel is szívódik, minden bizonnyal nem szeretne zavarni. Őszintén szólva én örültem volna neki, ha kicsit beszélget velünk, elvégre nem minden nap találkozik az ember lánya ilyen híres zenésszel, mint ő. Helyet foglalok a konyha asztalnál, Chuck közben kinyitja a hűtőjük ajtaját, szívesen segítenék neki a kajakészítésben, már éppen fel is ajánlanám, hogy ketten dobjunk össze valamit, amikor is kinyílik az ajtó.*
- Jó Napot!*Köszöntöm mosolyogva Chuck anyukáját - miután a fiú bemutat neki- aki pizzával a kezében érkezik meg. A fiú máris rak elém egy tányért, meg a szükséges evőeszközöket, úgyhogy veszek is egy szelet pizzát.*
- Köszi. Jó étvágyat!*Mosolygok rá, majd bekapom az első falatot. Igazán finom és még meleg is. Igaz nekem még nem volt olyan, hogy egy pizzát rossznak találjak, ez az egyik kedvenc kajám.*
~Nem nagy szám?!~*Lehet, hogy ő már megszokta a dolgot, de szerintem majdnem minden tini odaadná a fél karját azért, hogy ilyen apja legyen.*
- Persze, hogy ismerem. Azért Angliában szerintem az emberek 90%-a ismeri őket, és a nagy részük szereti is a zenéjüket, ahogyan én is*Nem értem mi ezen a meglepő, mindenféle igényes zenét meghallgatok, néha még az igénytelenek közül is van ami megtetszik, bár az azért annyira nem jellemző rám.*
- Hát, az én szüleim...*Picit gondolkozok rajta, hogy elmondjam-e mi a helyzet velük, na nem mintha szégyellném őket, szó sincs róla, csak hát ezek után úgy érzem magam mintha egy kis pióca lennék, aki ráakaszkodik híres emberek rokonaira.*
- Szóval édesanyám Deák Eszter zongorista, énekes, Angliában egész ismert. Édesapám Leavey Steven, minisztériumi dolgozó*Nem hinném, hogy akármelyiket is ismernék, de ki tudja, attól függ mennyire szoktak "külföldi" zenét hallgatni. Egyébként anya angol és magyar számokat is ír, illetve játszik, elvégre kint is sok magyar varázsló van. Miután elmeséltem az én családi hátteremet megérkeznek a zenekar tagjai. Még jó, hogy befejeztem a nyammogást a pizzával.*
- Sziasztok!*Mindkettővel kezet fogok és adok nekik két-két puszit, nálunk így megy a bemutatkozás.*
- Már alig vártam, hogy megismerhesselek titeket*Mosolyogva figyelem a három tagot. Remélem szimpatikus leszek nekik. Aztán lassan elindulunk a pincébe, ami minden bizonnyal a próbaterem helyszíne. Ők szépen felmennek a színpadra én pedig helyet foglalok egy fotelben, nem túl távol tőlük, csak hogy mindent halljak. Egy kis megbeszélés, s kezdődik is a próba. Egy egész jó számot kezdenek el játszani, legalább ráhangolódok az esti koncertre. Egyelőre ülve figyelem őket, de ha így folytatják lehet hamarosan valamelyik asztalon, vagy széken fogok ugrálni. Figyelek a zenére, de közben már azon jár az agyam, hogy mit is vehetnék fel a koncertre, elvégre még sohasem volt ilyen eseményen, szóval nem igazán tudom mibe mehetnék, ami nekem is tetszik, de nem is fogok kitűnni a sorból. Amikor vége van a számnak tapsolok egy sort.*

Bentley

-Nem fogom bemutatni, nem kell, hogy az ő életébe is belerondíts. Lesz annak a gyereknek elég tanárjelöltje, ne félj -a hasához tette a kezét, bár ez már teljesen önkéntelenül történt. Az utóbbi időben megszokássá vált Amiránál ez.
-Jól elvagy amúgy? Ez már inkább gagyi, mint vicces -mondta fintorral az arcán. Nem nagyon tartotta már az elején sem viccesnek, és ez volt az a pont, hogy totálisan kiszeretett Bentleyből, ha még eddig nem tette volna... Egy ilyen gyerekes emberhez nem ő való, sőt. Leginkább menekülőre fogta volna most, és maradhatott volna ez a srác is egy emlék, akiről nem sokat tud, és semmi érzelem nincs köztük. Habár Amira részéről a megvetésen kívül nem volt más, most nagyon úgy volt vele.
-A Bentley név forró...süt belőle a mögöttes tartalom, mintha csaj lennél. És ne merd leszólni Kristófot, mert esküszöm elhíresztelek rólad egyet s mást... Én őt szeretem -szemei szikrákat szórtak, ha szemmel lehetne ölni, akkor ez a barom már régen halott lenne. Nem érdekelte, hogy róla miket hord össze, na de az, hogy úgy beszélt a barátjáról...ha nem egy étteremben lettek volna, ráugrott volna, hogy kikaparja a szemét. Úgyis tökéletesen élesre van mindig reszelve a körme, sikerült már Zacharynek is maradandót alkotni ezzel a nyakára... Mint egy anyatigris, olyan volt jelenleg.
Csikizést kapott, amitől már majdnem ott halt meg a széken szerencsétlen lány. Komolyan ennél még nem talált gyengébb pontot magán, pedig aztán fizikailag sem egy szuperhős típus. Gyenge mint a harmat.
Csak a srác nem számolt vele, hogy mennyivel rosszabbul jár azzal, ha ezt Amira visszaadja neki... A feketeség kárörvendően vigyorgott le rá két falat csokitorta közben.
-Segíts magadon, Merlin is megsegít -megingatta a fejét, cseppet sem volt olyan hangulatban, hogy bárhogy is felsegítse a srácot a földről, na meg látta benne, hogy ez csak valami trükk.
-Na de köszi a társalgást, megkeresem inkább Kristófot, beszélnünk kell a babáról -a nevet hangsúlyozta, majd összeszedte a cuccait, és még egy utolsó döfés képpen nem átlépte Bentleyt, hanem rálépett. Most azért megkímélte azt a tájékot, és inkább a gyomrát vette célba.
Elégedetten sétált ki az étteremből, a kalapját visszatette a fejére, és más szórakozás után nézett.

Amira

Nem kell, hogy az ő életébe is belerondíts...
Túl nagy szavak voltak ezek egy hűvös szombat délutáni puncsozgatáshoz. Ezt az egészet úgy fogtam fel, mintha egy volt pár, jelenleg már csak haverok, kifiguráznák a kapcsolatukat, és hülyére oltanák egymást... Plusz még egy kis verekedés. Belefér. De úgy tűnik, Amira is csak egy csúnya álarc, mint az összes többi lány. Nem az, akinek magát mutatja. Róla mindig azt gondoltam, hogy más. Hiszen eddig nem találkoztam laza csajokkal, és Amirát annak hittem. De ő sem volt más, mint az összes többi. 16 évesen gyereket fog szülni egy srácnak, akivel nem több, mint 2 hónapja jár, egy ártalmatlan csikizésért, és viccelődésért megüt, megrugdos, és rám lép. Őszintén érdekelt, hogy mindezt azért tette, hogy segítsen nekem teljes mértékben kiszeretni belőle, vagy talán csak mert gyűlöl, amiért kifiguráztam... Csak mert tényleg nem láttam értelmét, hogy miért kell így viselkednie. Boci szemekkel néztem a földről fel Amirára, habár nem önszántamból. A meglepettség és csalódás ilyen tekintetet váltott ki belőlem. Hamar felálltam kéz nélkül, és néztem a lányt. Nem volt a szememben lenézés, sértettség vagy meglepettség. Csalódottan néztem rá, s ha valaki fürkészte volna a tekintetem hosszú percekig észre vehette volna benne az elrejtett fájdalmat és megtörtséget. Mindez nem annak szólt, hogy rosszul esett, hogy Amira így bánt el velem, mert arra maximum szánalommal gondolok vissza. Fájt kiszeretni belőle. Fájt rájönnöm, hogy ki is ő valójában... Egyáltalán nem az, akit én keresek. Minden, amit iránta éreztem, minden, amit neki mondtam, a könnyek egy másik lánynak szóltak. Annak, akit eljátszott. Annak a laza, jófej, gyönyörű lánynak... És nem annak, aki sír, ha megcsikizik, és 1-2 beszólogatásért már üt-ver-rug-harap-karmol, mint egy veszett macska.
Figyeltem, ahogy kiviharzik megszokott fenékriszálással az étteremből. Becsapta az ajtót maga mögött, és ezzel örökre kizárta magát a szívemből.

Alexisz a görög

Élénk egyetértéssel bólogatok Alex fejtegetésére a kviddiccsel kapcsolatban, de van pár dolog, amiben nem értek egyet vele. Nem baj, nem kell, hogy mindenki ossza a véleményem ezen a téren, attól én még nem fogom megváltoztatni azt.
- Nem hiszem, hogy bárki a folyosón megátkozott volna, mert lőttél egy gólt, ha egyáltalán hajtó voltál.- Elképesztő, hogy milyen keveset tudok róla, még azt sem, hogy melyik poszton játszott. Nem mintha ez lenne a legfontosabb, amit tudnom, kéne róla, de ha már kviddics, akkor itt az ideje, hogy elmondja.
-Én sem kaptam soha támadást emiatt.- Az „emiatt” szócskát kicsit megnyomva, figyeltem a hatást a srác arcán. A következő kérdésére kicsit jobban kezdtem fészkelődni a széken és legszívesebben máshol lettem volna vagy magara kaptam volna a láthatatlanná tévő köpenyem, ha lett volna olyanom. De, mint hogy a szembesülést nem kerülhetem el sem most, sem a későbbiekben, be kellett vallanom az igazat. Ha emiatt leszek kevésbé szimpatikus a számára, derüljön ki most. A számba tömtem az időközben megérkezett mézes sütim nagyobbik felét. Hátha segít bátorságot önteni belém, aztán belefogtam.
-Az igazából én voltam. Most már nem vagyok biztos benne, hogy jól tettem, amit tettem, de ha nem teszem meg, akkor sem lett volna jobb a helyzet. Örülök, hogy abbahagytam, talán tényleg nem nekem való sport ez. Egyelőre még várat magára, hogy a Tanár úrral teljesen rendezzem a kérdést és beszéljek vele erről, de érthető okból még csak keveset haladtak előre a béke tárgyalások. Akkor ezt éreztem és, ami a szívemen, az a számon, ezt ő is tudja. Sokszor kellemetlen, sokszor hasznos. -Aztán szerencsére más köti le a figyelméét, enyhe kis csalásom, amit a tanulás során használok. Ártalmatlan bájital, legalábbis eddig az volt, de ha a túlfogyasztás, mértéktelenség miatt, most káros mellékhatásai ütköznek ki rajtam, akkor nem is annyira ártalmatlan. Valakit meg kéne kérdeznem erről. Talán Felagund professzort, de akkor be kell vallanom neki mindent és annak ő sem fog örülni, meg én sem, annak, amit utána fogok kapni tőle. Kicsit szorongva gondolok a jövőre, ami nem is sokáig várat magára, ha nem javulnak a tüneteim, mindenesetre a szedését abba kell hagynom egy időre. Alex azonban, velem ellentétben nem ragadt le ennél a pontnál, hanem tovább viszi a beszélgetés szálát és már a fekete és fehér mágia közti különbséget feszegeti, megjegyzésem nyomán.
-Valóban, én sem értem ezt. A gonosz embernek ugyanúgy fáj, az, amit teszel vele és nem hiszem, hogy ez felment téged a vádak alól, hogy csak védekezésből okozol fájdalmat. Ha a gonoszság eszközeivel élsz, te is gonosz leszel. -Ez brutális így hallani, de ezt gondolom a dologról és, ami a szívemen, az a számon, mint tudjuk és csak később foglalkozom a következményekkel.
-Nem hiszek abban, hogy bárki komolyan megtámadhatna, de ha lesz ilyen, akkor csak neked fogok szólni megígérem. - Visszakacsintok és remélem, hogy ezzel lezárjuk a témát, mert már nincs tovább, még a bűbájok csoportosítását veti fel beszélgető társam. De ezzel nem tudok mit kezdeni.
-Van ráció abban, amit mondasz és tényleg meg kellett volna kérdezni a prof-ot, biztosan adott volna rá magyarázatot. Nekem látod ez eszembe se jutott. Ebből is látszik, hogy néha, de csak néha okosabb vagy, mint én.- Húzom kicsit az agyát a levitásnak és elnevetem magam. Kezd számomra sokkal több lenni, mint egy ismerős vagy háztárs, és ha még dumálunk párszor, ki tudja mi is kialakulhat, de ne menjünk ennyire a dolgok elébe. Nagyon megfontolom, hogy kezdjek-e kapcsolatot. Az érzelmi dolgok mindig bonyolultak és heves természetemet ismerve, nem látok garanciát, hogy ezt bármelyik fiú is hosszú távon kibírja és annak csak az én szenvedésem lesz a vége. Töprengésemből egy fulladásos roham lendít ki, amit Alex produkál mellettem, majdnem rám köpve a teáját. Először nem is értettem, hogy mi a nyelési nehézség oka, míg el nem mondta két fuldoklás között.
-ÁÁÁ! Felagund tényleg nagyon szigorú. Nyugodtan elhiheted, hogy időnként félek tőle, de azért mindig igazságos. És sokat lehet tőle tanulni, ha ügyes vagy. Ki kell érdemelni a bizalmát, aztán pedig megfelelni az elvárásainak. Tudni kell, hogy mit tolerál és mit nem. Nem egyszerű eset, de azt, ha valaki rendesen tanul és aztán a vizsgákon bizonyít, azt a legnagyobb mértékben honorálja is. És egy tanár legyen szigorú! -Zárom le a Felagundról szóló esszémet. Nem szeretném a srácot téves elképzelésekbe ringatni a profról semmilyen téren. Nem árt, ha tisztában van a tényekkel. Sok pletyka kering az öreg körül, és van közte igazság is, de ferdítés is, nem kevés.
-Szerintem egyáltalán nem dili volt. Csak ilyen vagyok. Lehet, hogy igazad van és tényleg jó fej, nekem más volt akkor, ott a tapasztalatom és mással is szoktam dilizni. -Vigyorgok rá

Dávid

Először még talán meg is fordult a fejemben, hogy segítek letakarítani a felsőjét, vagy hogy bocsánatot kérek, amiért nekem jött, és kiömlött a kávém, de azok után, ahogy rám förmedt, rögtön elszállt ez a jótékony szikra a lelkemből. És persze nem bírtam ki szó nélkül. De a mondanóm végére már megenyhült a hangom, és csak az öröm volt jelen. Aztán persze jött a nyakbaugrás, amin még én is meglepődtem, mármint magamon, hogy ilyenre is képes vagyok. Ritkán fordul elő, hogy ennyire kimutatom az érzéseimet, de ebben az esetben valahogy máshogy volt, tényleg őszinte meglepődéssel, és öröm árasztott el. Tudtam, hogy nála is ugyanez a helyzet, ahhoz képest, hogy mindössze két hetet töltöttünk el együtt, és akkor ismertük meg egymást, annak is már több éve. Ki merem jelenteni, hogy jobban ismerem őt, mint akárki mást. Vicces helyzet alakul ki, azután, hogy a nyakába ugrok. Rögtön magához szorít, és még pörögni is elkezdünk, amire hangosan, és önfeledten felnevetek. Körbe sem nézek, bár biztos vagyok benne, hogy többen is idiótának néznek minket, sőt, néhány festménynek még a nem helyeslő ciccegő hangját is hallom, és biztos vagyok benne, hogy a banya az, akivel az imént vesztem össze. De valahogy nem tud érdekelni, igen, csak az számít, ami fontos, és nem hagyom, hogy az ilyenek befolyásolják a kedvemet. Soha nem is hagytam, az már nem én lennék. Ebben is nagyon hasonlítunk Dáviddal.
-Jóó, látom, hülye kérdés volt, csak szerintem sokkot kaptam vagy nem tudom.. De hogyhogy ide jöttél?
Még boldogan vigyorgok rá pár pillanatig, de persze aztán csak jön az elkerülhetetlen, a felelősségrevonás. A megszakadt kapcsolat gondolata még mindig ott motoszkált a fejemben egy nagy kérdőjellel. Akkor tudom, hogy nagyon sokáig magam alatt voltam emiatt, de hát mindegy. Kérdőn nézek rá továbbra is, várva a választ, ami hamarosan érkezik is, bűnbánással. Mikor meghallom az okokat, a kérdő arckifejezés rögtön aggodalommá válik át, és csak hümmögök meg bólogatok.
- Hát, rendben, megértem. De azért egy aprócska levéllel megdobhattál volna, hogy na most rossz a helyzet, nem tudok veled is foglalkozni. De egy részről viszont megértem. Esélyt? Haha, ne viccelj, nem is kell esélyt adni, én nálam nem játszottál el semmit. Így, meg hogy tudom az okokat, főleg nem. Mondjuk velem nem sok minden történt, de mindenképpen össze kéne ülnünk. Akár most, vagy nagyon fáradt vagy? -
Mosolygok rá kedvesen, tényleg nincs már bennem semmi harag. Más esetben biztos, hogy még hagytam volna, hogy szenvedjen az illető, küzdjön csak meg azért, amiért itt elhanyagolt, most meg már beszélgetne, de ez más.
- És melyik házba kerültél? Vagy még nem osztottak be? -kíváncsiskodom tovább, miközben a lábammal a szanaszét szórodott bögredarabkákat összébb rugdosom, és leülök a lépcsőre.

Harmadik feladat

Miután mindenki végzett, Amira visszaszedte a papírokat, és lefordítva az asztalra tette őket. Lesz ideje megnézni a válaszokat, hiszen a harmadik feladattal a többiek elfognak vacakolni egy kis ideig.
-Már ezen is túl vagyunk, szuper. Akkor jöhet a harmadik feladat. A temetőben szét vannak szórva a tökök, mint látjátok. De. Van kilenc olyan, aminek nem csak arca van, hanem van rajta egy betű is. Az a feladat, hogy csoportosan, tehát mindannyian együtt összeszeditek ezeket a betűvel ellátott tököket, és oda kell vinnetek az oszlopokhoz -a tőlük tíz méterre levő, egymás mellett sorban felállított oszlopok felé mutatott. Kilenc darab 1,5 méter magas kőoszlop állt ki a földből, előtte nagy füves területtel. -Működjetek együtt, és akár meg is beszélhetitek, hogy ki hol keressen, vagy valami stratégia alapján hozzátok össze. Aztán ha megvan mind a kilenc összegyűjtött betűs tök, már csak rá kell jönnötök, hogy ott mit kell tenni. Sok sikert -mosolyogva intett a kezével, hogy a csapat menjen a dolgára, neki pedig legyen ideje a rejtvény megnézésre.

//Használnotok kell a pálcátokat, és tényleg dolgozzatok együtt. A hszekben írjátok le, hogy ki melyik betűt találta meg, hogy ne legyen kavarodás! Kilenc betű, egy szó. Logikus. //

Em

Nagyon ideges lettem a póló ügy miatt, de ez csak részben köszönhető a tényleges történésnek. A bosszúságom oka sokkal komolyabb, mondhatni az életem. Hisz már évek óta ebben a borzalomban éltem, ebben nőttem fel. Annyi előnyöm azért származott a dologból, hogy iszonyatosan megerősödtem és megtanultam szó nélkül elviselni a dolgokat. Megtanultam, de nem állítom, hogy ezt alkalmazom is. Ha tehetem, akkor mindig kiállok az igazamért és addig küzdök, amíg nem alakul minden úgy ahogy szeretném. Csak sajnos vannak olyan helyzetek, amikor ez egyszerűen lehetetlen és olyankor muszáj tűrni.
Amilyen rossz kedvvel érkeztem, pont annyira fel is vidít a találkozás Emilyvel. Saját magamnak se igazán vallottam be, de tényleg hiányzott a lány és legfőképp a beszélgetés. Amióta megszakítottam vele minden kapcsolatomat, azóta senkivel nem tudtam megosztani a problémáimat és csak gyűlt bennem a sok sérelem, ami már nagyon kikívánkozik. Egyedül attól félek, hogy olyan formában fog ez előtörni belőlem, amivel vagy másokban vagy saját magamban okozok kárt. Ezért is adok hálát, hogy most újra találkozhatok Em-el, azt hiszem a legjobbkor tér vissza az életembe. Pontosan amikor szükségem van rá.
- Semmi gáz, velem is előfordul. Igazából ez is hosszú sztori, de az a lényeg, hogy az a... szemétláda... küldött.-
Borzasztó nehéz most kiejtenem ezeket a szavakat a számon, hiszen már olyan hosszú ideje nem beszéltem senkivel a nevelőapámról, hogy nem is emlékeztem milyen fájdalmas tud ez lenni...
Amikor épp kezdenék teljesen megnyugodni, akkor jön a nagy váltás. A számonkérés. Hosszan magyarázok, ami lehet, hogy csak mentegetőzésnek tűnik, de én egyáltalán nem annak szántam. Tényleg őszintén sajnálom, hogy ez történt, de szeretném eltemetni a múltat és új lappal indulni.
- Igazad van... Tudom, hogy nem így kellett volna intéznem és köszi a nem második, második esélyt. Nem, igazából nagyon is jól esne most egy kis beszélgetés, csak nem nagyon ismerem még a helyet, úgyhogy neked kell eldönteni, hogy merre menjünk. Bár először talán praktikus lenne lepakolni ezt a sok cuccot.-
Én is elmosolyodom és érzem, hogy újra eltölt az a bizonyos békesség. Elindulok Emily után, de nem ülök le, mert már így is egész nap egy helyben feszengtem. Inkább körbe nézelődök és egy pillanatra se állok meg.
- A Rellonba. Tudod, hogy hol van az? Mert szerintem oda kéne mennem először.-
Remélem, hogy Em tisztábban van az ilyenekkel és tud nekem egy kicsit segíteni.

Dávid

Komoly tekintettel, de közben mosollyal az arcomon figyeltem, hogy mit készül mondani. Tudtam, hogy elég bonyolult náluk otthon a helyzet, és kényes a téma, mindent elmondott még akkor. De ahogy levettem a hanglejtéséből, és az arckifejezéséből, a helyzet talán még rosszabb lett. Próbáltam bátorító mosolyt küldeni felé, és kicsit jobb kedvre deríteni. Bár addig sajnos nem tudok semmit tenni, amíg nem tudom miről is van szó pontosan. Az igazat megvallva, lehet, hogy utána sem, talán a legnagyobb segítséget azzal tudom nyújtani neki, ha meghallgatom, és beszélgetünk róla. Csak nem tudom milyen kedve van. Ha magamból indulok ki, néha nagyon jól esik, ha kiadom a dolgokat magamból, de néha meg az ilyen emberek, akik segíteni akarnak csak az őrületbe kergetnek. Tudom, tudom... nagyon hangulatember vagyok, az a probléma.
- Akkor látom még mindig nem javult a helyzet. De hát hogy küldhetett ide? És anyukád mit szólt erre? Hosszú sztori, na akkor egyre jobban az az érzésem, hogy nagyon gyorsan le kell ülnünk beszélgetni. -
Húztam fel a szemöldököm. Nem akartam nagyon belemenni itt a témába, inkább csak felszínesen megtudni, hogy mi a helyzet. Jobb lett volna valami csendesebb helyen, nyugodt körülmények között, ahol mindössze ketten vagyunk. Bár ebben az iskolában még a falnak is füle van, ez az egy dolog, amit nagyon utálok benne. Ha valami pletyka van, fél órával később az iskola fele tudja, a következő tíz percben meg már az egész.
- Nem ismered? Ó, ne már, miért?-nevetek fel halkan. - Na, akkor az attól függ melyik házban vagy.-
Mosolyogva nézek rá fel a lépcsőről, de ő nem ül le. Inkább csak várom, hogy válaszoljon, hogy melyik házban van. Amikor pedig meghallom, hogy Rellon, a vigyor rögtö szétterül az arcomon.
- Na neee, komolyan? Én is ott vagyok. Micsoda véletlenek. Akkor mi lenne, ha elmennénk a Rellonba, és esetleg megmutatnám, hogy hol van az újak szobája. És akkor vagy ott vagy az én szobámban megbeszélhetnénk mindent... Vagy ahogy neked jó. -
Ajánlok fel neki pár lehetőséget, csak tud már választani közülük egyet. Bár ha csak a kastélyt szeretné felderíteni, abba is benne vagyok. Csak az a lényeg, hogy vele lehessek, és megoszthassunk mindent, ami az elmúlt két évben történt velünk. Mondjuk azigazat megvallva, nekem is van mit mesélnem, mert ha azt vesszük az életem 180°-os fordulatot vett az elmúlt két évben, és nem biztos, hogy a jó irányba. Válaszként rögtön bele is egyezik, hogy akkor menjünk el a házunk klubhelységébe, és keressük meg a szobáját, így pár percen belül már csak a törött bögredarabok jelzik, hogy az imént még voltak ott valakik.

Szemedre vigyázz!

Fruzsi kíváncsian várta, mi lesz a prefi reakciója a freskók gyanúsabbnál gyanúsabb röhögcsélésére. Újabb kérdésekre számított a golyócskákkal kapcsolatban. Azonban a lány kellemes meglepetést okozott neki, azzal, hogy hanyagolta a témát, és felhívta a rellonos figyelmét, hogy még csak be sem mutatkoztak egymásnak.
- Jól mondod, nem akarok - vágta rá gondolkodás nélkül a kérdésre. Ha egyszer már kérdezték, nem fog hazudni... éppen erről. Persze tudta ő, hogy az eridnos nem fogja ennyiben hagyni a témát, de Fruzsi szívesebben maradt a névtelenség homályában, ameddig csak lehetett.
Az alku említésére kíváncsian húzta fel a szemöldökét, és érdeklődve hallgatta a vöröskét. Hosszú másodpercekig fontolgatta az ajánlatot, ami egyrészt igencsak csábító volt. Megússza valami 'lightos' büntivel, és másnapra a folyosó is iszapban fog úszni. A prefi is büntet, csíny is megtörténik. Bárkinek megfelelő ajánlat lett volna. Bárkinek, de nem Fruzsinának. A rellonos lány gyomra sosem bírta a megalkuvást, persze képes volt erre is, ha már minden kötél szakadt, ha egy nála minden tekintetben feljebbvalóval üzletelt, ha tényleg úgy látta, hogy előnyös számára az alku. Most azonban nem ez volt a helyzet. Volt ugyanis egy sajátos szabályrendszere a kihágásokat illetően, ami elég egyszerűen működött alapjában véve. Ha sikerült bünti nélkül megúsznia, boldogság volt, de ha a bünti már elkerülhetetlen közelségbe került, akkor ahelyett, hogy visszább fogta volna magát, inkább durrbele még rátett a dologra egy lapáttal. Persze ezt a képletet néha bonyolította, hogy ki akarta éppen megbüntetni és hasonlók. Csábító volt ugyan, hogy titokban maradjon csínytevő kiléte, de ennek a biztosítását Fruzsina nem akarta a prefire bízni. Nem szerette az efféle elvarratlan szálakat.
- Hm.. Korrekt ajánlat. És ne vedd magadra, de... - villámgyorsan előkapta a pálcáját, és a prefi kezében lévő golyóra bökött vele - amit a lány hiába nyújtott vissza korábban Fruzsinak, a rellonos nem vett tudomást a gesztusról. A golyó halk pukkanással kidurrant sok kis apró sárpöttyöt hagyva a lányon. A poén az volt benne, hogy ha az ember "Suvickust" használt, vagy  mugli módon vízzel próbálta letakarítani a sárfoltokat, akkor azok gyors léptékkel szaporodni kezdtek, mindent belepve, amihez hozzáértek. Csak akkor tűntek el, ha az ember teljesen kiszárította őket, merthogy ez a sár magától sosem szilárdult meg. De ha már  Fruzsi a prefit elintézte, nem hagyhatta félben a munkát, gyors egymásutánban aktiválta a folyosó falára tapasztott galacsinokat is. Így a sötétben nem volt látványos a dolog, de ha majd másnap a manók nekiállnak takarítani az lesz.
Fruzsi fejében megfordult, hogy na most kéne lelécelnie gyorsan, de inkább nem mert hátat fordítani a prefinek, csak módszeresen hátrálni kezdett, pálcáját védekezésre készen tartva. Egy ilyen akció után általában ugyanis nem vállon veregetést szokott kapni.

Szemöldökét enyhén felvonta a hirtelen megváltozott, udvarias hangnemre. Mintha a Rellonost kicserélték volna egy Levitásra, vagy legalábbis Navinésre. A franciának - finoman szólva - nem imponált túlságosan, hogy a fiú csak akkor volt képes normálisan beszélni, ha tudta, ellenfele befolyásos körökből származik. Az ilyet Monique behízelgőnek könyvelte el, és ezt a véleményt nagyon kis százalékban sikerült megváltoztatnia az alanyoknak. Persze, ezt a lány nem azért csinálta, hogy istenkedhessen, egyszerűen nem bírta a kétszínű patkányokat. Ha neki megvan a véleménye - hangoztatta sokszor -, akkor az úgy is marad, annak ismeretében is, hogy honnan származik. Mára már a fekete is megtanulta, hogy a származásba az ember beleszületik, és nem kell kiskirályként viselkedni egy név, vagy egy bizonyos családi háttér miatt.
- Ja, a te stílusod meg nem Várffyékra vall. Maradjunk annyiban, hogy egyikünk sem szól a másik családjának, és akkor egálban leszünk. - igazság szerint a francia sem nagyon szerette volna, ha családja értesül a stílusváltásáról. Nem azért, mert szégyellte volna, csupán nem akarta hogy ne adj isten kitagadják vagy valami ilyesmi. Tudta, hogy a családja nagyon háklis ilyen téren, és nem akarta egy kicsit sem feszíteni a húrt. Tudta, hogy egy véleményt, vagy egy eszmét nem könnyű kiradírozni az ember agyából, ezért nem is nagyon akarta, hogy a szelíd szolid kislányon kívül a családja bármi másnak titulálja.
,,A származásomhoz méltatlan körülmények..." - ízlelgette a francia a szavakat. Végső soron ez nem feltétlen negatív, de Monique ez után a hangnem után hajlamos mindent annak értelmezni. Hiába, ő nem szokta meg hogy ilyen hangnemben beszélnek vele, noha meg tudta védeni magát a maga módján. Lehet, hogy ez azért volt, mert a húgára és magára is mindig neki kellett vigyázni.
~ Nyálas képű ficsúr. Behízelgő. ~ könyvelte el Monique, majd egy barátságos, visszafogott mosolyt villantott. Ő is tudott émelyítően kedves lenni, bizony ám. Legszívesebben pár csúnya szó kíséretében visszautasította volna az ajánlatot, azonban szülei gondosan belé nevelték, hogy minden felajánlott kedvességet és kedvezményt el kell fogadni.
- Köszönöm. Éppen csak kifogyott a bájital hozzávalómból a sárkánylép és a leprikónköröm, ezt akartam pótolni. De, bemegyek veled, nincs értelme annak, hogy itt kinn álldogáljak.
A kis francia tudta, hogy ezek után rendkívül óvatosan kell a fiúval bánni. Bizonyos előítéletek születtek meg benne Várrfyval kapcsolatban.
- Amúgy ki volt ez a lány? - kérdezte udvarias hangnemben. Elő tudta ő adni a francia dámát, alakítása hibátlan volt. Az öltözék immár tényleg úgy hatott, mintha csak jelmez lenne. Olyan volt, mintha az előbbi káromkodásokat nem is ez a lány mondta volna; látványosan megszelídült, mintha csak elnézné a fiúnak az előbbi viselkedését, mondván ,,mindenkinek lehet rossz napja!"... ez azonban nem így volt.

Főmesélő ^^

Fruzsi egyre beljebb és beljebb haladt a polcok között az események okozóját keresve. Mostmár a halvány derengést is látta a helyiség hátulja felől. Arra egyelőre még nem volt terve, hogy mit csinál, ha egyszer elér a tűzhöz és megtalálja a gyújtogatót. De annyira nem is zavartatta magát emiatt az apróság miatt. A következő pillanatban a könyvek földet érésénél jóval hangosabb puffanást hallott. Megpördült a tengelye körül a zajforrást keresve, és hunyorogva sikerült is kivennie a tőle nem is olyan messze lévő, felborult polcot. Átfutott az agyán a gondolat, hogy mi lett volna, ha ott áll a polc előtt... Pár hosszúnak tűnő másodpercig figyelte a polc sziluettjét, ekkora már eléggé megrendült benne az eddig elképzelése a randalírozót illetően. Felfigyelt rá, hogy a papírtépkedés elhalt, s helyette közeledő léptek koppantak a padlón. Fruzsina érezte, hogy a szíve gyorsabb sebességre váltott, de rezzenéstelen kézzel tartotta a pálcáját, készen rá, hogy amint meglátja a közeledő alakot azonnal megátkozza. A léptek egyre közeledtek, de Fruzsina semmi mozgást nem látott a sötétben. A léptek elhaladtak mellette, de ő semmit sem látott. Pislogott, hunyorgott, mikor a léptek visszafordultak a kidőlt polctól és újra elhaladtak mellette, de ezúttal sem látott semmit. Az eddigi történések közül ez ijesztette meg a legjobban. Vakmerően kiállt volna bármilyen ismeretlen ellen, legalábbis megpróbálta volna, de mégis mihez kezdjen, ha nem lát valamit, aminek ott kellett lennie az orra előtt. Na ez a fordulat már nem volt az ínyére. De a nem kizárt, hogy kicsit rendellenesen működő ösztöneinek hála, még most nem kezdett a kijárat felé rohanni. A pillanatnyi őszinte félelmet gyorsan felváltotta a tehetetlen düh. Dühös volt a sötétre, a könyvekre, a polcokra, a láthatatlanra, az egész világra.
- Illigo! Incarcerandus! Petrificus Totalus! Exagito! - hogy dühét levezesse vakon kezdte szórni a távolodó léptek zaja irányába azokat az eszébe jutó varázslatokat, amelyekről úgy vélte, hogy talán megállítják, bármi is legyen az a láthatatlan lény. Csak azt remélte, hogy a lénynek teste is van, amit eltalálhatnak a fénycsóvák. Amíg nem hallott valami biztosat, nem mozdult, annyira azért ő sem őrült, hogy miután jó eséllyel csak felbosszantotta a lényt az átkaival, még tárt karokkal elébe is rohanjon.

Katherine

Tollandhoz szegezett egy igen komoly kérdést. "Hogy tetszik a kastély?". A fiú nem tudta hogyan válaszoljon. Komoly kérdés. Maga a kastély nagyon szép, és akadnak egészen szimpatikus alakok is benne. Ugyanakkor abban a pillanatban nagyon rosszul érezte magát. Farkas szemet nézett azzal a bizonyos kétségbeejtő lánnyal.
Túl hosszan kellett volna válaszolni. Tollandnak is felkellett volna tennie egy hasonló kérdést. "Milyen itt lakni? Te már tapasztaltabb vagy." pl.. De ehhez nem volt kedve, és energiája sem.
Ez a lány olyan volt a fiúnak mint valami energia-vámpír. Korábban is hallott már a létezésükről. Olyan személyek, akiknek a közelsége negatív feszültséget generál áldozatukban. Az áldozat szó persze túlzás ez esetben, hiszen ezek az energia-szívók nem tudatosan teszik amit tesznek.
Akár tudatosak, akár nem Tolland sosem szerette őket. A velük folytatott beszélgetések komoly fáradtsággal terhelték őt. Így volt ez most is.
Körbe nézett még egyszer Bogolyfalva panorámáján, majd szívott egy nagyobb friss levegőt. Ezek után vetett egy -reményei szerint- utolsó pillantást a lányra.
- Tetszik. Nagyon kellemes itt. Most viszont -ha megbocsájtasz- egy nehéz napon vagyok túl, azt hiszem lefekszem pihenni.
Tolland valahogy mindig értett a hazugságokhoz. Mikor mondott valamit, ő maga is elhitte. Talán ezért értett a színjátszáshoz is.
Kinyitotta az erkély ajtaját, de még nem lépett ki rajta, vissza nézett fölényes beszélgetőpartnerére.
- Köszönöm az estét. Jobbulást, és jó éjszakát! - búcsúzott el a fiú.

Niki

Valójában Leonie pont az az ember, aki mindenhonnan elkésik. Jelen felállásban is csupán a véletlen műve lehet, hogy időben érkezett. De nem, inkább legyen az ok Niki, aki miatt ennyire sietett. S bár sajnálja a lány kiválását a csapatból, az élet megy tovább, és esze ágában sincs sirdogálni a kialakult szituáción. Azt sem fogja hagyni, hogy a mellette ücsörgő lány ezen szomorkodjon. A kis vöröske képtelen elviselni maga körül a rossz kedvet, de ha arra van szükség, szívesen vigasztalgatja Nikit is. Mindenre fel van készülve a kis lelke.
-Adniii? - Erre talán mégsem volt felkészülve. Kár volt ellőni az elején ezt a kártyát. Leonie ugyanis imádja a meglepetés ajándékokat, de mihelyst tudomást szerez róla, azonnal kell neki. Ez kész kínzás! Most aztán hogyan fog figyelni volt csapatkapitánya bármely más mondandójára?
-Ömm, köszi. Igazából csak felajánlottam, hogy szívesen segítek. - Vajon mi lehet az? Egy plüssnyúl? Nem, biztosan nem. Akkor kilógna a füle Niki zsebéből...
-Jajj, Niki! Te olyan kis kedves vagy! - Nevetve megpaskolja a lány lábát. Hmm, talán csokit rejteget magánál? De akkor minek halogatná az átadását? Hiszen beszélgetés közben olyan jóleső lenne, ha ketten elfogyasztanák.
-És megint túlzol! Semmi különleges nincs bennem, ami alkalmassá tenne egy ilyen pozícióra. Mindig eszembe jut, hogy valakik tuti lefizettek pár embert, hogy túlbecsüljék a képességeim - Hatalmas vigyorral csóválja a fejét. Nem egy önbizalomhiányos ember, sőt! Rendkívüli módon ki van békülve saját magával. Az más kérdés, hogy azzal is tökéletesen tisztában van, hogy könnyelműség bármit is rábízni. Ahhoz túlzottan szétszórt és bolondos. De vajon mi lapulhat Nikinél? Képtelen túllépni ezen.
-Kiva remek csapatkapitány lesz! - Nem kell még mondani sem, hogy meséljen. A pletykálás abszolút nem, ellenben a folyamatos fecsegés lételeme.
-Egész jól haladunk! Szerintem hamar össze fogjuk kapni magunkat. Páran talán kicsit összezavarodtak a régiek közül, mert van olyan, akit alig látok mostanában. Biztos mindenkinek kell egy kis gondolkodási idő. - Tanácstalanul megvonogatja a vállát. - Én nagyon megszerettem a játékot, úgyhogy képtelen volnék hosszabb távra seprű nélkül maradni. Meg ütő nélkül! - Teszi hozzá jót derülve. - Nézd meg! Már tiszta izom vagyok! - Jelenti be büszkén, miközben befeszíti jobb karját. Mint egy kisgyerek, aki be tudta kötni a cipőfűzőjét, úgy örvend magának.
-És jöttek új tagok is! Még nem találkoztam velük, csak Kivától hallottam, de alig várom már, hogy lássam őket! - Lelkesen tapsikolva adja Niki tudtára, micsoda gyönyörűséget érez afelett, hogy új embereket ismerhet meg. Viselkedéséből hamar kiderülhet, hogy cseppet sem neheztel beszélgető partnerére. Hacsak azért nem, mert még mindig nem tudja, mit fog kapni tőle.
-Igazából fogalmam sincs, hogy miért léptél ki - Hevesen megrázza a fejét. Nem sokat kérdezősködött ezidáig. Már az elejétől kezdve az volt a terve, hogy Niki személyesen mesélje el döntésének hátterét.
-De kíváncsi lennék rá, mert nagyon ráérek, és éhes sem vagyok, mert ma már megettem két tábla csokit - Ha egyáltalán a hölgy el akarja mesélni pár szóban, mi történt. Leonie sajnos nehezen tudja megítélni, mi számít a magánéletben való turkálásnak. De azt igenis felismeri, ha valaki a zsebében turkál.
-Juujjj! - Felpattan a helyéről, és izgatottan bámul Niki kezére. Ide a cuccal! ... Mondaná, ha ez egy gengszterfilm lenne.

Monique

Látszólag udvariasan kibámul a sötétségbe, hogy ne hozza zavarba a vele szemben ülő lányt, azonban az ablak tükröződésében folyamatosan szemmel tartja a fiatal boszorkányt. Mikor az egy francia újságot vesz elő, mintha csak a papírzörgésre figyelne fel, Eugene a lány felé fordul.
- Oh, si voux parlez français. Je n'aurais jamais prévu de recontrer quelqu'un de France. Puis-je demander ce qui vous amène ici, donc loin de la France?
Szinte felüdülni látszik, a francia újság láttán. Szemöldökei várakozásteljesen egy leheletnyit feljebb kúsznak. Szája szélén mintha mosoly játszana. Furcsamód, mikor franciául szólal meg, mintha kevésbé lennének kimódoltak a gesztusai. Ezzel együtt azonban még mindig olyan egész valója, mint a finomított cukor; mű, émelyítő ízű és nagy mennyiségben mérgező.
Érdeklődését az is mutatja, hogy az ablak felől a lány felé fordul. Látómezejének perifériájában azonban ott marad a kinti táj, mivel figyelmének egy részét továbbra is leköti a kinti sötétség, egészen pontosan annak fennmaradása. A ma esti terveit nem egyszer át kellett írnia. Eredetileg erre a vonatra sem akart felszállni. Korábban utazott már vele, ám akkor nem volt késésben, és még napkelte előtt megérkezett Bogolyfalvára. Most azonban a vonatnak többször meg kellett állnia.

Monique Mélanie Mercier

A fegyverszüneti megállapodás feltétele volt, hogy egyikünk se szóljon a másik családjának. Részemről teljesíteni tudtam ezt a kérést, bár engem cseppet se zavart volna, ha otthon tudomást szereznek a kis incidensről. Úgy látszik ez Moniquenak volt annyira fontos. Hm, úgy látszik, hogy akaratlanul is fény derült egy gyenge pontjára. Tuti, hogy nem örülnének a szülei, ha meglátnák ebben a nevetséges öltözékben. Valószínűleg egyéb titkolnivalója is van, egy ütőkártyát máris adott a kezembe.
- Megbeszéltük. Kezet rá! - a jelképes kézfogással kívántam hivatalossá tenni, hogy nem húzok ujjat Moniquekal. Éreztem az egész szituáción, hogy kölcsönös műbájolgásba kezdtünk, de hát ez tipikus volt a mi köreinkben, hozzá voltunk szokva.
- Jó, hogy mondod, egyúttal én is beszerzem bájitaltanra a szükséges dolgokat. - lehet, hogy csak színjáték a viselkedésem, de jobban belegondolva, nem is volt semmi nyomós oka, hogy veszekedjek a lánnyal. Ez a gondolat segített abban, hogy ne essek ki a szerepből.
- Majd mesélhetnél egy kicsit a suliról. Tulajdonképpen a teljes ismeretlenségbe csöppentem bele. - fordultam egy kéréssel a lány felé. Így ment ez, rögtön vártam valami viszonzást, hiába ajánlottam fel kárpótlás címén, hogy állom a költségeit. No meg legalább el tudunk társalogni, hátha egy idő után felül tudunk emelkedni a berögzült, megjátszott viselkedésen.    
- Fogalmam sincs, ki volt ez a lány. Csak útbaigazítást szerettem volna kérni tőle, erre rám támadt. Te sem ismered? - füllentettem, mert nem akartam elmesélni az igazi sztorit. Rosszul vette volna ki magát, ha elmondom, hogy megrongáltam a szökőkutat. Bár elnézve Moniqueot lehet, hogy még imponálni is neki a vandálkodásom. Nagyon úgy tűnt, hogy ő is megtenne hasonlót, és még élvezné is.  
Nem volt más hátra, mint bemenni a patikába. Kinyitottam az ajtót és előre engedtem a kisasszonyt.

Egyelőre csak a második forduló és Zach

Sharlotte

Határozatlan léptekkel andalgott jobbra-balra, miközben próbálta megállapítani, hogy melyik portré ruhája a legszebb. Szokás szerint a gondolatai mindenfelé kalandoztak, talán azt sem tudta, ő maga hol van. Ettől függetlenül - vagy talán éppen ezért? - azonban remekül érezte magát.
Egy bő citromsárga pulcsit viselt, amely elárulta Navinés létét, emellett pedig fekete farmer díszelgett rajta, hogy még jobban passzoljon a kompozíció. A pulcsi zsebébe süllyesztette el a kezeit, a pálcája a farzsebében volt. Fekete haja ki volt engedve, csak egy hullámcsattal tűzött el pár tincset oldalra, így indult neki a kastélynak.
Tulajdonképpen nem volt különösebb oka, hogy a folyosókat rótta. Órája éppen nem volt, Lorinak és még pár Navinés barátjának azonban igen, így most volt egy szabad órája, amely csakis arra szolgált, hogy elüsse az idejét valamivel. Ilyenkor persze nincs is jobb, mint egy kis felderítésre indulni, még akkor is, ha egyébként az itt töltött évek alatt, már szinte minden kis zugát kiismerte a helynek.
Így jutott el erre a folyosóra, amelyet egyébként már szinte az első itt töltött napjától kezdve nagyon szeretett. Ez a hely jellemzett szinte mindent, amit Cass nőiesnek talált, vagy amit csodált a nőkben, és amiért úgy érezte, hogy van értelme lánynak lenni. Néha eltűnődött, milyen szívesen forogna akár ő maga is hasonló báli ruhákban, és ilyenkor, egy kissé gyerekesen bugyuta mosoly jelent meg az arcán. Így volt ez ebben a szent pillanatban is, miközben megtorpant egy tejfel szőke hölgy portréja mellett.
Gyönyörű!
Futott végig a fejében a gondolat, és elragadtatva mosolygott rá a nőre, aki a legyezője mögé bújt előle, miközben kilépett a portréjából, hogy egy másik festett nőalakkal kezdjen beszélgetést. Cassie pedig csak nézte őket, halovány mosollyal az arcán.

Cassie

Miután nagy nehezen felkelt, rápillantott az órarendjére, azonnal rájött, hogy sok ideje van, és el kellene indulni egy kis felfedezőútra a kastélyba.
Elindult, majd hosszas bolyongás után egy folyosóra érkezett. Az tele volt gyönyörű nők báli ruhás portréival. Lépett még párat, majd megállt, hogy csodálhassa a képeket.
Bambán meredtek szemei a kecsesen portrék között ide-oda libbenő, beszélgető hölgyekre. Közben gondolataiba mélyedt. Gondolkozott azon, hogy milyen jó lenne olyan főúri pompában élni, és olyan ruhákat viselni, mint azok, akik ezeknek a képeknek a múzsái voltak egyszer régen.
Tekintete mélyen elkalandozott a festmények világában, az zökkentette ki, hogy meglátott egy másik lányt.
Először nem nagyon foglalkozott vele. Lassan sétált tovább, és elveszett ezen csodás műtárgyak bűvöletében. Pár perc után már csak ezek jártak az eszében. Minden gondolata ezek körül forgott.
Persze gondolatáradata közepette sem felejtett el lépegetni, tovább haladni a soron. Nemsokára egész közel ért az idegenhez.
~Sárga pulcsiban van, tehát valószínűleg Navinés.~ jutott eszébe először.
Aztán figyelte, ahogy a lány figyeli a sok portrét.
Nem tudta megszólítsa-e, vagy ne. Tanácstalanságában közelebb lépett. Nagy erőt vett magán, aztán kinyögött pár szót.
-Szia. Hogy hívnak?- kérdezte mosolyogva, hogy barátságosabbnak tűnjön.
-Gyönyörű, nem? -kérdezte merengve.
Megint kissé ámulatba esett, aztán újra megszólalt.
-Navinés vagy?




Öltözethttp://www.polyvore.com/cgi/set?id=62504184

Leonie

Örömmel látom, hogy a kis vörös semmit nem változott, de miért is tette volna? Lassan engem is átjár az a derű, ami belőle árad, no azért olyan széles jó kedvem nem lesz rögtön, de egy halovány mosoly megjelenik az arcomon, főleg, mert látom, hogy irtózatosan izgatja, hogy mit hozhattam neki. Izgatottsága rám is átragad és már annak örülök, hogy ő hogy fog örülni annak, amit kap. Na, most már meglehetősen túlmisztifikáltam ezt a dolgot és tulajdonképpen nem tértünk még a lényegre. Leonie szempontjából ez az ajándék lesz, de nem fogja azonnal megkapni. Azt is örömmel hallom, hogy feláll romjaiból a csapat és újak is vannak, és hogy a Lencsilány is gyúrja az izmait. Meg is tapogatom őket.
-Húúú!!! Ez aztán a muszkli! Rettegjen mindenki, mert ha te ezzel megütöd azt a gurkót, hát az meg lesz ütve! -Mosolygok és bólogatok elégedetten. Nem biztos, hogy attól, mert valaki kicsi, attól még törékeny és gyenge, sőt. Lehet, hogy annál szívósabb és kitartóbb. Könnyebben eléri a célját. A  bors is kicsi, de vannak barátai.
Rendesen felpörgött a kiscsaj én is egyre jobban belelendülök  a pozitívabb életszemléletbe. Mondtam, hogy Leonie mellett sem szomorkodni, sem unatkozni nem lehet. Egyszer hallottam azt a bölcs igazságot, hogy a síró emberen nem segítesz azzal, ha vele sírsz. Most értem csak meg, hogy mennyire igaz ez. Nem segített volna, ha Leonie leül mellem és együtt sírunk. Erre a gondolatra, na, meg hogy vizuális típus vagyok és elképzeltem, hogy sírunk rívunk itt ketten, még szélesebb mosolyra húzódott a szám.
- Hogy miért mentem el? Jobban belegondolva azért, mert Markovitsnak tanár úrnak igaza volt. Tényleg túl rágörcsöltem a játékra és ebben az esetben, jobb, ha nem játszom. Titeket is belevittelek a hangulatomba, amit restellek, de nem tudok más lenni, mint amilyen vagyok, legalábbis nem egyik napról a másikra. Jót tesz egy kis szünet, meg a kviddicsnek is jót tesz, ha nem vagyok benne. Talán egy kicsit sok is volt, nem voltam elég erős, ahogy a tanár úr mondaná, kicsit ki is ábrándultam az egészből. Pihenésre van szükségem.- Mosolygok a lányra, miközben szórakozottan forgatom a kezeim között a kis kék bársony dobozt.
-Tudnod kell valamit, még mielőtt ezt odaadom.- Emelem feljebb a dobozt, és egy nagy levegőt véve belefogok, kissé hosszabb lélegzetű mondandómba.
- Van a Levitában egy szoba, amit úgy hívnak, hogy Tér-Idő szoba. Arra képes, hogy bárhová elrepítsen minket időben és térben. Így jutottunk el Jennával és a Levita házszellemével, Hannával a Kviddics Európa Bajnokságra. A lengyelek játszottak a franciák ellen és a cikesz majdnem az ölünkben landolt. De nem csak az, hanem a két fogó is. Az enyémben a francia, René Delacroix. Csak itthon vettem észre, hogy az élményen kívül, más, kézzel fogható dolog is az enyém lett.-
Kinyitom a ládikát és kiemelek belőle egy ezüst láncon függő, kicsiny, nagyon szépen kimunkált seprű medált és Leonie kezébe teszem, majd az ujjait összezárva folytatom a történetet.
-Ez a francia fogó,René Delacroix, személyes kabalája, amit tíz évig hordott magánál. Nekem már nincs rá szükségem és kié másé lehetne, mint a Tiéd. Fogadd el és hozzon legalább akkora szerencsét neked, mint neki hozott, eddig! -
Befejeztem a mondókámat. Kíváncsian fürkészem a lány arcát.

Maximilian

Szokásom szerint, ma is idegesítően korán keltem. Amíg a többiek horpasztanak, jobban megy az alkotás. Napok óta nyűgös vagyok, mert nem találom azt amit keresek. Pedig érzem, hogy közel van. Egyszer ha már meglátok valamit akkor könnyen le tudom rajzolni persze, csak ha kellően megihlet. De most...lassan kezdem úgy érezni, hogy ez egy válság. Az ujjaim alatt szinte égnek az eszközök de semmit nem tudok lerajzolni. Mégis mi a fene bajom van? Emiatt egész nap feszült és ideges voltam, kiabáltam egy sort Zoraval, aki sértődötten elvonult. Nem egyszerű művészléleknek lenni, illetve, csak akkor ha válságban vagyok és ez határozottan az volt. Estére már majd megőrültem a szoba ürességétől a tárgyak szinte ordibáltak velem, így megfogtam a rajzfüzetemet és a cezuratartomat és világgá mentem. Na jó, annyira azért nem messzire, csak kimozdultam. A folyosókat róttam, nyitott szemmel jártam hátha látok valamit ami majd feloldja a csomót a gyomromban, de semmi. Legnagyobb elkeseredésemben valamilyen csoda folytán a erkélyre vetődtem, de ha már itt vagyok, körülnézek. Ledobom az egyik puffra a rajzcuccomat és a sötétséget kémlelem. Hát ez nem épp a megfelelő időszak, ugyanis nem látok semmit. Próbálom kifűrkészni a csillagokat, azok is sikertelenül, hát igen, ez az én szerencsém. Mérgesen visszavonulok és büntetésképp a földre ülök, az ölembe veszem a füzetemet és a hátamat nekidöntöm a fotelnek. Előveszek egy grafitot és ütögetni kezdem vele az üres lapot, közben pedig halkan énekelek. Bárcsak itt lenne a hárfám...akkor legalább játszanék egy sort rajta és az egy kicsit könnyítene a lelkem, legalábbis ebbe a ringatom magamat. Mire észbekapok a kezem már tiszta grafit, nem akarom beletörölni a nadrágomba, ugyanis a világosbarna nadrágon elég durván meglátszódna. Kétségbeesésemben lenézet a felsőmre, de ha meg halványkék, hát ez kellemetlen, de legalább nem látja senki a szenvedésemet, az még kellemetlenebb lenne.

Zoé


Reggel, anyu sipítozását hallgattam, hogy most már ideje lennem visszamenni a suliba. De nekem annyira nem volt kedvem újra Magyarországra utazni. Aztán nem is tudom mikor sikerült rávennem magam, hogy összepakolom a cuccaimat és folytatom ahol abba hagytam.
Hamar mindent bevágtam az utazómba és már mentem is a vonatra. Imádkoztam, hogy elérjem, nem volt hangulatom ott ücsörögni nem tudom mennyi időt és várni, hogy jöjjön egy másik vonat. Szerencsém volt mert késett negyed órát így simán elértem. Mind ez után már csak a vonat zötykölődését hallgattam és gondolkoztam. Valamiért görcs volt a gyomromba, de, hogy miért azt nem tudtam megmagyarázni magamnak. Aztán, amikor megláttam a falut beugrott valakinek a képe és most már tudtam, hogy miért is izgultam annyira egész úton. Nem igazán akartam a szeme elé kerülni, nem akartam magyarázkodni miért mentem el meg minden.
Ezzel a gondolatmenettel sétáltam fel a kastélyba. Láthatatlanul bementem a Rellonba és megnéztem a fiúk hálókörletében, hogy még mindig meg van a helyem az egyik szobába. De nem volt meg. Igazából meg sem lepődtem, mert ennyi kihagyás után csoda lett volna, ha fent tartják a helyemet. Nem nagyon foglalkoztam vele leraktam a gólyalakba a cuccaimat és már mentem is. Fogalmam sem volt arról, hogy merre megyek csak úgy sétálgattam. Azt tudtam, hogy valami nyugis helyet kerestem, ahol még jobban összetudom szedni a gondolataimat. El akartam tervezni, hogy mit mondok majd Neki.
Hát meg is találtam a legalkalmasabb helyszínt, az Erkélyt. Igaz volt ott egy lány, de nem foglalkoztam vele. Nekitámaszkodtam a korlátnak és figyeltem a tájat. Volt pár alkalom, amikor hátranéztem, hogy mit csinál a mögöttem ücsörgő lány. Voltak pillanatok, amikor elmosolyodtam aztán meguntam, hogy csak állok és nézem így előhúztam a zsebemből egy papírzsepit, odaléptem elé és felé nyújtottam.
- Tessék, ezzel megtörölheted nyugodtan nálam van még pár darab. -orrhangon, kedvesen ajánlottam fel neki a segítséget, közben pedig lestem, hogy éppen mit szeretne csinálni.

Maximilian

Észre sem vettem, hogy a haláltusámat más is látja. Hiába a nyomor vakká tesz, de még mennyire. Tovább nézelődöm, alkalmas helyet keresve arra, hogy eltűntessem a grafit nyomait. Egy hirtelen ötlettől vezérelve szemezni kezdek a fotellel, nem fogja meglátni senki, ha esetleg egy icipicit beletörlöm a kezemet, végülis a manók annyira ügyesek a takarításban az én kezem pedig tiszta lenne. Mintha lassított felvétel lenne a kezem lassan elindul a fotel felé, elképzelem ahogy sikít és tiltakozik. Még el is mosolyodok amikor valaki megzavarja a műveletet. Zavartan felnézek és egy zsepit látok az orrom alá nyomva. Mondanom sem kell, hogy az egész arcom piros lesz mint a kedvenc festékem. Hát ez nagy koppanás. De azért kedvesen elveszem tőle a zsepit, közben alaposabban megnézem az arcát és érdeklőve oldalra billentem a fejemet. Miközben a zsepibe ölöm a drága grafitot még mindig őt bámulom, olyan cuki kisfiús képe van és ettől a gondolattól hirtelen ötletem támad. Mindig spontán ember voltam, a hülye dolgaimmal gyakran hoztam zavarba az embereket és valószínűleg most is ez fog történni.
- Lerajzolhatlak?
Bukik ki belőlem az egy szavas kérdés, ami valószínűleg magyarázatra szorul, de védje meg valaki szegény fiút ha rázúdítom a magyarázatomat. De ez az egy kérdés elég tolakodó és ezt én is észreveszem.
- Mármint izé..ne érts félre nem akarok semmi olyat, nem vagyok már kislány. Csak válságba vagyok, nem kelti fel semmi az érdeklődésemet..mármint a rajz terén de nekem rajzolnom kell és te meg itt vagy és portrét már úgyis régen csináltam.
Oké Zoé, ügyes vagy, a gyerek fejvesztve fog menekülni előled, vagy spontán hülyének néz és kiröhögök. Lövésem sincs vajon melyik lenne a kellemetlenebb de máris érzem, hogy ebből hatalmas félreértések lesznek. Megadóan sóhajtok és várom mikor jön a reakció, ami csöppet sem fog meglepni. Leteszem magam mellé a zsepit és közben átkozom magamat. Hát persze, az én szám állandóan jár, általában feleslegesen és csak úgy jön belőle a meggondolatlan baromság.

Zoé


Vicces volt nézni, ahogy a fotelba próbálja törölni a kezét és utána nézni az arcát, amikor észre veszi a zsepit. Legszívesebben nevettem volna, mint egy barom de nem akartam még kellemetlenebb helyzetbe hozni. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érezte magát. De én aztán egy percig sem zavartattam magam. Kérdezés nélkül megfogtam magam és leültem vele szembe. Persze csak az után, hogy kivette a kezemből a pzs-t. Aztán kezdtem magam furán érezni, mert elég sokáig bámulta az arcomat. Az is megfordult a fejemben, hogy talán van valami rajtam, vagy, hogy egy takonycsepp lóg ki az orromból, de aztán megnyugodtam, amikor végre megszólalt.
Nem az a mindennapi kérdés volt, meg is lepett vele, de nekem a reakcióm csak egy mosoly volt. Még vártam egy kicsit a válasszal, mert éreztem, hogy még hozzá fog fűzni valamit. Közben kifújtam az orromat, hogy ne legyen az az elviselhetetlen csend köztünk. Aztán, amikor elkezdett magyarázkodni, felnevettem. Véletlen volt, teljesen akaratom ellenére cselekedtem. Köhögéssel abba is hagytam a röhögést.
- Bocs. -nyögtem ki a rövid szavacskát, és közben a tarkómat vakartam. Persze a kérdésére még mindig nem mondtam semmit, igazából nem is akartam semmit sem mondani. De végig hallgatva a mentegetőzést rávettem magam, hogy azért még is csak illene valamit kinyögnöm neki.
- Nem értelek félre, nyugodtan lerajzolhatsz. -ezzel a válasszal még magamat is megleptem. Nem igazán volt kedvem ülő szoborrá változni egy ismeretlen kedvéért. Ráadásul volt sokkal jobb elfoglaltságom is, de még is valamiért igent mondtam neki.
Törökülésbe helyezkedtem, kihúztam a hátam.
- Elfordítsam a fejem? -nem értettem egyáltalán a rajzoláshoz. Nálam ez a tevékenység a pálcikaember rajzolásban kimerül. Ezért is akartam ráhagyni az egészet, meg mondja mit hogyan csináljak hisz csak egy portréról volt szó.

A francia rendkívül meglepődött, mikor anyanyelvén szóltak hozzá. Nem nagyon volt alkalma mással gyakorolni a nyelvet a húgán kívül, így meglepte, hogy van valaki, aki ért is az ő nyelvén. Ennek hatására kissé elült a gyanakvása egy pillanatra a meglepettségtől. A zöld szín, amely a férfi hangjához párosult, mintha egy kicsit kevésbé az émelyítő tónus felé hajlott volna. Persze csak egy nagyon aprót változott, szinte szemmel nem is lehetett látni. Nagyon nehéz megváltoztatni egy szinesztéziás első színképét.
- Ah oui? J'ai jamais pensé que je pourrais a parler à quelqu'un en français sauf ma soeur. Ma mère est originellement hongroise, est elle est la personne grâce à laquelle je fréquente le Bagolykő. Et... vous? - Persze a feketeség egyből megbánta, hogy ennyi mindent elárult magáról, ugyanis (arra a kérdésre válaszolva, hogy mi szél hozta Franciaországból) el találta kotyogni, hogy az anyukája magyar származású. Persze, a nevét még mindig nem tudta az idegen, de... a hangsúly az idegenen van.
A lány lesütötte a szemét, és az ablak felé lesett, azonban a vaksötétben maximum a csillagokat tudta nézni. Az újság még mindig a keze ügyében volt, kissé ügyetlenül gyűrögette a becsavart újság szélét. Meglepte, hogy az ellenszenves, émelyítő idegen tud az ő szeretett, becsült nyelvén, nagyon meglepte. Mindazonáltal - figyelmeztette magát - ez nem indok arra, hogy teljesen megnyíljon az idegen előtt. Oké, ezt most elmondta. De mást nem mondhat, egyszerűen nem szabad. Persze a lány fantáziája is megtáltosodott, ahogy belegondolt, hogy a férfi mennyiféle gaztettet képes elkövetni az adatokkal, amiket ő rendelkezésre bocsájt. Azért a francia mágussajtó szeret lecsapni az ő becses családjának minden sztorijára. Kissé zavart mozdulattal ismét beletúrt a hajába, hogy aztán kezét leejtse a combja mellé, olyan helyre, ahol könnyen el tudja érni a varázspálcáját.

Maximilian


Hát persze, kinevet...ráadásul egy alsóbb éves. Gondolhattam volna, hogy ennek nem lesz valami szép vége. Már éppen felkeltem volna amikor meghallottam a választ ami kicsit meglepett. Ha tőlem kérne ilyen valaki, laikusként fogva minden cuccomat menekülnék előle. Gyakran látok dolgokat ott ahol nincsenek, legalábbis én az ő helyébe tuti valami gyilkosnak vagy futóbolondnak néztem volna magamat, de hát, ez én vagyok. Igyekszem túltenni magamat azon, hogy kinevetett és inkább arra koncentrálni, hogy beadta a derekát és végre valami feladatom van, nem kell összetörnöm a grafitot, hanem valamit alkotni fogok, napok óta először talán valami értelmeset.
- Semmi gond, inkább köszönöm, előre is.
Küldök felé egy futó mosolyt, majd kinyitom a rajzfüzetet egy üres lapnál és megint bámulni kezdem, de ezúttal szakértelem és művészi érdeklődés csillog a szememben, vagy legalábbis valami olyasmi. Figyelem ahogy kihúzza magát és akaratlanul is belemosolygok a tenyerembe. Portrét akarok, de nem olyasfélét amit ő elképzel, nem olyat ahol órákig kell ülnie mozdulatlanul és feszegnie, nem ez a tervem.
- Inkább, szeretném ha természetesen viselkednél, nem kell kihúznod magadat nem kell beállnod. Nem szeretek viaszbábúkat rajzolni, persze, azért ne ugrálj meg szaladgálj körbe körbe, ahogy neked kényelmes. Gondolj arra, te teszel nekem szívességet.
Amíg lazít egy kicsit a testhelyzetén én kiveszek a ceruzatartómból egy hajgumit és felkontyolom a hajamat. Mindezek után elhelyezkedek. Felhúzom a lábaimat a bal kezembe veszem a grafitot, készen arra, hogy végre bevessem.
- Igazából mesélhetnél is közben valamit, hogy ne unatkozz, borzalmas dolog modellnek lenni már próbáltam.
Egy ideig még figyelem, de ezúttal olyan dolgokat szeretnék látni, amit egy hétköznapi ember nem vesz észre rajta, bármit ami megragadja az élesebb látámosat. Remélem, egy idő után nem lesz zavarban és én lerajzolhatom az igazi névtelen srácot, az én szemszögemből.
- Kezdheted az unalmassabb dolgokkal, hogy mi a neved, melyik házba jársz. Vagy mondhatsz nekem valami izgalmasabbat is, nem árullak be senkinek.
Egy pillanatra fölnézek és a lap mögül rákacsintok majd visszatemetkezem.

Dobrai kisasszony

Ma estére nem tervezett semmi nagyot. Csak ki akarta pihenni az egész napos szaladgálást az országok között egy kis vodkával a helyi csárdában. Éppen csak annyira ment haza, hogy letegye azt a köteg papírt amit magával kellett vinnie. Levágta a nappali asztalára majd távozott. Mit kellett volna még tennie? Meglocsolgassa a gyomokat? Ja igen, ezek a virágok. De ilyet nagyon nehéz találni a Leroy örökös házánál, illetve ha van is, akkor is csak sima kaktusz ami jól bírja a gyűrődést. Másként minden második sarokba valami fonnyadt növényre hasonlító valami lenne.
Későn vette észre, hogy jó lett volna elvenni esernyőt is, de már nem ment vissza érte. Helyette csak meggyorsította lépteit, így perceken belül a Fő utczán volt már. Nem is pillantott körbe, egyenesen indult el a csárda felé. Minek szétnézni? Szét csúszott embereket láthat máshol is, nem muszáj pont itt. A többire meg egyáltalán nem kíváncsi már, látott ő mindent amit kellett.
Belépve engedi maga elé a csaposnak a barátnőjét, aki valljuk nem éppen valami főnyeremény. Bár Isten mentse a franciát attól, hogy ezt meg is mondja a csaposnak. Ártana a hiúságának ha bevernék a képét, de ő is visszaütne. Körbe pillant, majd a pult felé indul. Az előbb említett selyemfiútól kéri az italát és elmagyarázza melyik asztalhoz vigye az a tündibündi pincér. Reméli térképet éppen nem rajzolnia, nincs valami rajzolni való kedve.
Feláll, kissé meglazítja nyakkendőjét, ezt követően pedig a kis szőke felé indul meg aki több csomaggal érkezett ide, mint maga Vincent. Biztosan nem két napra érkezett. Na meg szállása se lehet, talán itt az ideje bevágódnia a franciának ezzel azzal.
- Szép estét kisasszony! Szabad ez a hely? Tudja, én nem üldögélnek itt egyedül, mert eléggé törékeny virágszálnak néz ki. -
Illedelmesen kapja meg a lány vagyis bocsánat, kisasszony a kézcsókot. Reméli a francia nem fog semmi pofont vagy egyéb dolgot kapni. Majd helyet foglal, persze ha megengedi a lány. Szék van még, mivel ezek az asztalok négy darab négylábú bútordarabbal vannak megáldva. Egyik széken a lány, másikon egy táska, harmadikon lenne a francia, negyediken meg nem ül senkit. Talán jó lenne a kisasszonynak megfogadnia Vincent tanácsát, nem valami bizalomgerjesztő alakok szoktak itt iszogatni. Több alvilági üzletet ütnek itt végbe, mint ahányszor a francia beveri a fejét a pincébe menet bor miatt.

Zoé


A meglepett arckifejezéséből rögtön tudtam, hogy nem erre számított. Hát igen sokan mondták, hogy nem vagyok épelméjű, de legalább azt csinálom, amihez kedvem vagy amivel éppen segítek másoknak. Az utóbbi annyira nem volt hozzám nőve, de ha jó kedvem van, akkor azt csinál velem az ember, amit akar kenyérre kenhető vagyok.
A futó mosolyát pont láttam és visszamosolyogtam. Érdeklődve figyeltem minden mozdulatát, persze közben kiegyenesedtem próbáltam rákészülni, hogy még egy darabig itt ücsörgök némán megmerevedve. Miközben én beállítottam magam meg minden a szemem sarkából figyeltem, mit csinál éppen. Nem tehettem róla én is elmosolyodtam, de hamar visszafordultam és komoly arcot vágtam.
Pont elkezdett fájni a hátam, amikor a Művésznő újra megszólalt. Nagy jó esett le a szívemről, és tényleg megkönnyebbültem, még az arcomon is látszódhatott, hogy nem olyan feszesek a vonásaim.
Megmozgattam kicsit a vállamat majd ugyan azt az ülőpozíciót felvettem, mint a pózolás előtt volt. Mondanom sem kellett, hogy sokkal kényelmesebb volt úgy, mint kiegyenesedve.
- Oh, pedig épp most akartam bemutatni neked egy tökélete tornagyakorlatot. -mondtam a mostanában olyan jól megszokott orrhangomon és közben szélesen elmosolyodtam. Természetesen az egészet viccnek szántam. Oldani akartam a hangulatot. Persze a bólintás, hogy megértettem nem maradt el de azért jó volt ellőni azt a hülye poént.
A mese szóra felkaptam a fejemet.
Mesélni? Én mesélni? Mit?
Ez a három rövid kérdés járt a fejemben. Elszoktam én már ettől, nyár óta csak otthon voltam és a régről ismert barátaimmal lógtam. Komolyan elgondolkoztam, aztán nem jutott semmi az eszembe úgyhogy, hagytam az egészet veszni hagyni. Majd úgy is mondok valamit, ha nagyon muszáj.
Orrfújás közben figyeltem az apró rezzenéseket arcán. Engem egyáltalán nem zavart, hogy ő néz engem. Igazából már hozzá voltam szokva.
- Maradok a névtelen modelled inkább.Téged, hogy hívnak? -visszakacsintottam majd elvigyorodtam, miközben a koszos papírzsebit visszaraktam a zsebembe.
- Mondd csak, miért ez a hideg hely vonzott téged ide? Mármint, miért pont itt rajzolsz? -kérdeztem tőle halál nyugodt hangon és közben a cipőmet fürkésztem, majd pár másodperces koszelemzés után felnéztem rá és próbáltam felvenni a szemkontaktust.

Maximilian

- Ne aggódj, amint végeztem, megcsillogtathatod a tudásodat.
Jót nevetek a poénon, ami egy kicsit könnyít a lelkemen. Elkezdem rajzolni a körvonalakat, megpróbálom valahogy elkapni azt az idegent, akit én látok és nem azt amit a többiek látnak. Bár fogalmam sincs róla, hogy valójában ő kicsoda, de talán a rajzomon keresztül, vagy amíg rajzolom jobban megismerem, általában ez be szokott jönni.
- Rendben van, akkor maradhatok én is a névtelen művészed?
Felvonom a szemöldökömet és egy pillanatra elkapom a tekintetét, de után rögtön visszafordulok a lap felé, jelenleg az az idegen aki a kezem alatt van jobban lefoglal, pedig ahogy jobban megnézem a szemei egész megkapóak, sokatmondóak. Már most elkönyvelem magamban, hogy ezt a részt ki kell hangsúlyoznom, persze nem szabad átesnem a ló tulsó oldalára, de akkor is.
- Amúgy, Zoé. És a tiéd?
Teszem hozzá mintegy mellékesen. Nem fogok titkolózni, illetve a nevemet szívesen elárulom neki, gondolom ennyit azért megérdemel szegény. Miután megvannak a nagyobb körvonalak, belekezdhetek az apróbb munkába, hogy milyen az alakja. A szemem ide-oda cikázik közte és a papír között, igyekszem a gyorsan dolgozni, de nem akarom elkapkodni. Viszont nem tudhatom mikor durran el az agya, áll fel és hagy itt. Ha pedig én valamit elkezdek akkor azt be is fejezem még akkor is ha ennek érdekében el kell kapnom és le kell láncolnom. De kétlem, hogy erre sor kerülne, amint elengedte magát rögtön nem érezte magát annyira kellemetlenül. Aztán megragadja a tekintetemet ahogy a padlót bámulja, majd felpillant rám a tekintetemet keresve, mázlija van mert éppen őt nézem és ez a másodperc megragadja a figyelmemet.
- Tudnád ezt mégegyszer? Már úgy értem a stírölést de nem csak úgy félúton, köztem és a padló között.
Talán megtaláltam a tökéletes pozíciót, annyira tetszett ez a mozdulat, lehet, hogy neki semmit nem jelenetett, de nekem annyira őszinte volt, bár soha nem tudnám megmagyarázni miért. Figyeltem a kezeit, de sehogy sem tetszettek. Megkeresem a radíromat és a kezébe adom.
- Remélem szeretsz dolgokkal babrálni.
Újabb mosoly, ami nevetésbe megy át. Kezdem egészen megkedvelni a srácot, mert bár alig fél órája ismerem mégis többet adott nekem mint ez a mai nap. Végre enyhül a szorongásom és a feszültségem, végre rajzolhatok és ez nekem mindennél többet jelent.
- Ez csak véletlen, nem szeretem a hideg helyeket. De lelki válságban voltam, mert nem jött az ihlet és olyankor iszonyat idegesítő vagyok. Összevesztem az ikertesómmal aztán nem bírtam tovább a toronyba üldögélést szóval elindultam és itt kötöttem ki, aztán jöttél te és akkor bumm..minden jó lett.
Én, ellentétben vele, szeretek beszélni. Komoly dolgokat ugyan nem biztos, hogy megosztanék vele de ez igazán bele fér egy fél órás ismeretségbe, szerintem.

Zoé


Hümmentettem egyet és közben el is mosolyodtam. Megnyugodtam, hogy nevetett az ócska poénomon, de nem tartott sokáig a nevetése, mert elkezdett nagyon odafigyelni a munkájára. Mindig is lenyűgöztek az olyan emberek, akik képesek voltak részletesen rajzolni. Aztán lehet, hogy csak én vagyok az ilyen idegbeteg ember, aki csak egy pálcikaembert tud megrajzolni. Ki tudja?
A kérdésére nem válaszoltam szóban, helyett bólintottam egy igennel. A tekintetünk egymásba akadt és pont elbambultam volna, amikor ő visszafordította a szemeit a lapra. Picit megráztam a fejemet pislogtam egy nagyot és elkezdtem szipogni. Pont, amikor elkezdtem keresni magamnak egy használható papírzsepit, akkor szólalt meg újra.
- Zoé, hm ezt megjegyzem magamnak, de akkor is maradsz Művésznő. -egy félmosolyt eleresztettem felé majd a talált kincsemet gyorsan el is használom. Arról közben meg is feledkeztem, hogy megkérdezte a nevemet. Az arcával voltam leginkább elfoglalva. Le szerettem volna olvasni valamit róla, de egyszerűen nem ment. A szemeim követték az övéit és komolyan mondom elkezdtem szédülni. - Nem kell annyira sietni, nem fogok elszaladni. -kacsintottam egyet és akkor ugrott be, hogy a nevemet még mindig nem mondtam. - Amúgy Maximilian vagyok, de csak Max. -elvigyorodtam és utána a föld felé néztem. Igazából csak egy pillanatra akartam felnézni, hogy megnézzem a kérdésemre mi a reakciója, de ekkor a várva várt válasz helyett egy radírt kaptam.
- Szeretek igen. -először értetlenül néztem rá, de utána vállat vontam és elkezdtem szórakozni a radírral. Persze, ahogy kérte megismételtem az előbbi felnézős mozdulatsoromat, de sokkal lassabban, hogy legyen ideje lerajzolni. Na jó azért olyan lassan nem ment, de még sem voltam olyan gyors. Végül is mostanra már megváltozott a hangulatom, örültem neki, hogy itt maradtam.
Láttam rajta, hogy kezd felengedni és ez nagyon tetszett. Legalább elkönyvelhettem magamba azt, hogy megint tettem valami jót és a karma nem fog megint megtalálni.
Végre a válaszomat is megkaptam. Érdekesnek tűnt, amit mondott, nem tudom miért, de az volt. Legtöbbször pedig nem szoktak az ilyen dolgok érdekelni.
- Megkérdezhetem, min vesztetek össze az ikertesóddal? -tettem fel kicsit rekedtes hangon a kérdésemet. Utána rögtön krákogtam egyet, hogy kitisztuljon a torkom és már is jobb volt. - Ne haragudj, csak megfáztam. -megint megvakartam a tarkómat és csukott szemmel mosolyogtam rá, aztán persze vissza koncentráltam a radírra. Feszegettem, nyomogattam, mindent csináltam vele. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy óvódás, aki nem látott még radírt.