Közeledő lépteket hallva bosszúsan ugyan, de továbbfolytattam az olvasást. Közben motyogtam magamban, hiszen a hexametert sokkal könnyebb úgy olvasni, hogyha közben skandálunk is. Azonban gondolataim elkalandoztak.
Tényleg arra számítottam, hogy egy kicsit, csak egy icipicit egyedül lehessek, ahogy azt szoktam. Igen, általában keresem az egyedüllétet, mert bár nagyon szívesen vagyok Házam diákjai között - meg úgy egyébként is mindenki között -, de egyszerűen muszáj úgy levezetnem a feszültséget, hogy egy fél órácskára elvonulok valami nyugalmas helyre, és ott elmélázok a világ gondjain - illetve jelen esetben olvasgatok néhány sort Mitológiák és Vallásokra. Úgy látszik, mégsem tehetem meg.
Feltekintve a könyvből egy furán öltözött diákot pillantok meg. Kicsit feltűnő számomra a stílusa, bár nem ízléstelen. Egy apró vállrándítással jelzem, miszerint felőlem azt vesz fel, amit akar.
Hozzá képest teljesen egyszerűen festek kék farmeromban, piros tornacipőmben és szürke csíkos fehér pólómban, amire piros, kapucnis pulcsit vettem.
Kedves szavaira csak felvonom szemöldököm, és a könyvjelzőt a helyére igazítom a biztonság kedvéért, hátha a későbbiekben be találnám csukni a könyvet. Nem paprikázom fel magam, helyette gyorsan, de nem hadarva válaszolok neki, miután végigmértem a lányt:
- Az ember lánya néha kénytelen-kelletlen, de leemel egy könyvet a polcról. Muszáj.
Viszonylag semleges választ sikerült adnom, amire büszke vagyok. Nem hangzik ki belőle, hogy imádok olvasni, és talán békén hagy ezek után. Majd meglátjuk.
