Zétény Szemöldökpajti 
[zárt]
A
,,Végre megszólaltál'' megjegyzésre nem is reagálok semmit. Valahol végül is jogos, de most komolyan, körülnézett ez a gyerek egyáltalán? Kábé nincs is a teremben olyan személy kettőnkön kívül, aki nem épp extázisba esve élvezkedik valaki ölében, szájában vagy torkában... Kivéve talán a tanári kart.
Hmm... És már támadt is egy szerintem igazán zseniális ötletem.
-
Azt nem mondtam, hogy nem egy eldugott, setét sarokban tennéd. - sandítok rá. De valóban, végig nézve rajta ő sem tűnik egy nagy valentinozós gyereknek. Sőt, elsőre kifejezetten romantikátlannak látszik. Persze ki tudja, mit rejteget a világ elől, de azért az alapján, amit eddig láttam belőle, szívesen megnézném, milyen, mikor ő is átszellemült állapotba kerül. Biztos nem lenne olyan kemény, mint ezek a szerencsétlenek, akiknek valószínűsíthetően amúgy sem lehet olyan túl sok tartásuk, de azért valamennyire csak-csak... Hirtelen eszembe jut a zsebemben lapuló üvegcse, és egy pillanatra gonosz kis vigyor fut át az arcomon a gondolatra, de nyomban el is tűnik. Elhessegetem. Rosszul is elsülhetne...
Na, majd hozza a helyzet.A pólóm esete zökkent ki úgy igazán, de a srác elintézi helyettem. Egy kedves mosollyal bólintok, köszönetképp. Lehet, kissé szűkszavú vagyok, ami azt illeti, nem szoktam ilyen lenni, de van valami abszurd ebben a szituációban.
Ahogy előveszi a sötétségport, rögtön vidám-cinkos mosoly terül szét arcomon. -
Ó, látom, készültél! - nyomban ki is kapom a kezéből a kis csomagot. -
Még sosem használtam ilyet, de mindig ki akartam próbálni. - vizslatom örömmel, majd eszembe jut egy korábbi gondolatom, és újból felpillantok a mellettem ülőre.
-
Szuper ötlet! Viszont, ha már így benne vagyunk a mókában - fogok bele ártatlan arccal -
, neked hogy tetszene, ha elmaradna ma a tanítás? - biccentek egyet a tanári kar asztala felé, remélve, hogy érti, mire gondolok, közben pedig összeszedem az első üres kupát, amit találok az asztalon. -
Ha ügyes vagy, még szórakoztatóbbá tehetjük ezt az egészet, mint elsőre gondoltad. Csak annyi lenne a dolgod, - mutatom meg a kupát, majd töltök bele valamennyit a földön talált üvegcséből. Nem valami kicsi ahhoz képest, hogy mi van benne, és még a szer fele is tekintélyes adag. Legalábbis, ha olyan, mint amilyet a kedves nővérkémmel itattak meg pár éve...
Hú, rémes volt. Akárcsak ezek. Ráadásul napokig tartott. Valamennyit áttöltök a folyadékból a kupába, de hagyok az üvegben annyit... Nos, nagyjából egy fejadagot. Szükség esetére.
Sose lehet tudni... Ezután az üvegcsét egyik kezemmel visszacsúsztatom a zsebem mélyébe, míg a másik, a fiú felől levő kezemmel átnyújtom a kupát a Rellonosnak -
hogy ezzel odamész a tanári asztalhoz és elosztod a kupa tartalmát az italaikba, amíg én elterelem a figyelmüket. Szerintem egy ideig eltart majd a hatása. Én itt megvárlak, ha visszajöttél, mehet az éjszakai jelenet is. - nézek rá vidáman, lélekben már készülve a kacagástól fájó hasra. Most már egész szép kilátásokkal telinek tűnik a reggel, a néhány perccel korábbi felálláshoz képest. Már húzom is elő a pálcámat, gyomromban izgalommal telve, mert hát mégis tanárokat fogunk megtréfálni. Néhány suhintással átveszem az uralmat pár szív és girland felett. Két emberalakot alakítok belőlük, melyek látványos mozdulatokat téve két oldalról megkerülik a tanári asztalt, hogy mögötte szerelmetes táncot lejtsenek egymással. Nem egyszerű ennyi tárgyra koncentrálni egyszerre, de fiatalabb koromban egyik kedvenc játékom volt különböző tárgyak lebegtetésével történeteket alkotni, így egy pár fokkal egyszerűbb a dolgom.
Mindeközben reménykedek, hogy a tanárok a diákságnak hátat fordítva figyelik majd a kedves kis jelenetet, elérve ezzel, hogy ne érzékeljenek majd ottan, az asztal túloldaláról semmit abból, amit mi itten, az asztalon innen - vagy épp rajta - művelni fogunk. Vagyis inkább bajtársam. Mert hát én minden szó nélkül is készpénznek veszem, hogy aki ilyen cikkekkel a zsebében mászkál a hétköznapokon, az bármikor kapható egy kis tanárokkal való viccelődésre is.
Ha vállalta a rábízott küldetést és visszatért, újból egymás mellett ülve nézzük a párt, én pedig cselekvésre készen markolok rá a kis poros csomagra. Azonban ennek meg kell adni a módját. Rásandítok a fiúra, aki valami okból még mindig látványosan közel tartja magához a poharát. Elég furcsa. Mint aki vigyázza. Tulajdonképpen, körülnézve el kell ismernem, hogy érthető módon, de...
Ó. Hát persze. Nos, ha te is, én is. - fogalmazom meg magamban, majd szemébe nézve, arcomon elégedett félmosollyal emelem koccintásra a poharam. -
Boldog Valentin-napot! - majd kortyolok kettőt, és mindvégig tartva a szemkontaktust, végül jó erősen - meg persze jólesően - földhöz vágom a poros-zacsit, sötétséget borítva ezzel az egész Nagyteremre.
Pont, mint te 
*vállatvon*
