36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Farkas Piroska Beáta összes RPG hozzászólása (19 darab)

Oldalak: [1] Le
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 1. 02:07 Ugrás a poszthoz

Anastasia


Hát itt van. A könyvtár. Végre megérkezett! De hogy ez miért is akkora dolog?
Beus az egyik legszerencsétlenebb teremtmény a világon. Kis túlzással. Ha belegondolunk, szó szerint kicsivel.
Korábbi szerencsétlen események sorozatának végkifejleteképp ugyanis megátkozta valami apró, manó-törpe-kobold szerű, borzasztó természetű kis valami, ami hatására Beus 30 - pontosabban 33, de ki számolja... - centivé változott. Azóta ugyan látta már pár doktorbácsi, de a valami haragjának utóhatása megmásíthatatlanul megmaradt: minden holdhónapban három előre meghatározhatatlan napra újból összetöpörödik, hogy aztán az egyébként hétköznapi és különösebb nehézségekkel nem járó dolgokat, mint pl. mosdóba járást, kajaszerzést vagy a lépcsőzést vért izzadva végezze el. De komolyan. Bárki emberi lény - kivétel a mozgássérültek -, aki panaszkodik a felfelé lépcsőzésre, elmehet a fenébe...
Éjnek évadján úgy határozott, dacára a kimenő lejártának, felkerekedik és elmegy a könyvtárba. Szörnyen nehéz napja volt, fáradt és hisztis, de mind e mellett, vagy inkább éppen ezért annyira mérges, hogy képtelen volt álomra hajtani a fejét. Még mindig haragudott a törpeszerűségre azért, amit vele tett, no meg a világra, amiért az hagyta neki. Ez az érzés pedig egyelőre minden észérvet legyőzött a fejében.
A lelke mélyén tudta jól, ez az állapot örökre megmarad. Szülei nem csak Magyarország minden nevesebb mágus gyógyítójához vitték el, még a Szent Mungót is megjárta, sőt azt elsőként, de már nem tudták véglegesen visszafordítani a folyamatot. És ha ők nem, akkor senki. Ennek ellenére Beus szerette volna hinni, hogy talál valamit, ami segít. Ha vissza nem is  változik, de ha legalább lenne valami, amivel előre tudhatja, mikor következik be a következő töpörödés... Ő már csak így hívta. Töpörödés.
Persze a kastély hatalmas hely egy barbibabánál alig nagyobb személynek, így kénytelen volt igénybe venni egy megértő házimanó segítségét, akivel az Eridon toronytól számított második folyosón akadt össze, és aki volt olyan kedves nemcsak szemet hunyni a takarodó fölött, de el is vitte őt a célállomáshoz. Így belegondolva, egyedül, ekkorka lábbakkal képtelen lett volna egy nap alatt is megtenni ezt a roppant tekintélyes távolságot.
De most itt van, végre itt van, és már az egyik, a manó által hozzácipelt asztalon heverő nyitott könyvön térdelve merengett.
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 1. 11:10 Ugrás a poszthoz

Emily


Igen csak érdekes volt ez az idő, amit eddig a kastélyban töltöttem. Harmadik napja vagyok itt, ami nem is lenne baj, de 33 centisen igencsak bonyolult az ismerkedés. Persze nem lehetetlen, ez tény.
Egy-két emberrel már találkozott is, életében először és azt is ebben az állapotában, de az első sokk után viszonylag lazán reagálták le a dolgokat, így messze nem volt akkora a gond, mint amire előzetesen számított.
De persze mindez a kastélyban történt, nem kívül. A kastélyban minden sokkal egyszerűbb volt. Ott nem voltak, szinte csak diákok, tanárok és házimanók. Meg  védelmet nyújtó falak. És talán valamicskével kevesebb pók, mint kint a természetben. A normálméretű emberek többsége se kedveli őket, de ha az ember lánya összemegy, ennek a jelentősége valahogy egyenes arányban növekszik a töpörödéssel... Mindezek ellenére valamiért, ki tudja miért, úgy döntött, mindenképp ki akar szabadulni a kastélyból. Úgyis varázslók laknak körülötte, mekkora lehet a baj? Bár belegondolva, macskával így még soha sem találkozott... Sebaj, valamit a JóIstenre is kell bízni alapon felkerekedett, hisz a kalandvágya a harmadik napja felülkerekedett a józan eszén.
Na meg az is segített az elhatározásában, hogy bár a pálcája nem ment össze vele (nem volt vele érintkezésben a zsugorodás pillanatában, pedig akkor most mennyivel kisebb gondja lenne...), de nagy nehezen kihámozta óriási bőröndje aljából a még édesapjától kapott, direkt apró méretéhez bűvölt seprűt, arra az esetre, ha -  a számára - nagyobb táv megtételében kellene a segítség. Ezzel a kis seprűvel nagyjából annyi időt vett igénybe egy adott távolság megtétele, amennyit gyalog - normál méretű lábaival. Vagy kevesebbet.
Ahogy elhagyta a kastélyt és Bogolyfalva felett keringet, kiszúrt valami nagyobbacskát és kéket, körülötte sok zölddel. Épp ideálisnak találta a leszállásra és nyugalmas szemlélődésre. Célba is vette, de ahogy haladt felé, egyszerre csak két dongó vette üldözőbe. Mit vétettem én? - sopánkodott magában, s közben kétségbeesetten fogta menekülőre a két undok, és kövérségükhöz képest meglepően fürge kis - így nem is olyan kicsi - teremtmények elől. Ahogy menekült, sajnos többet nézett hátra mint előre. A fullánkos kis rémségek egyre inkább csíkos gurkókra emlékeztették, így hát össze vissza kezdett tekeregni a levegőben. Mire azonban lerázta őket, már nyílegyenesen haladt a föld felé, annyi ideje maradt csak, hogy tompítani tudja a becsapódást. Sikeresen. Meglepően puhán érkezik az ember, ha ilyen apró.
Körbenézve nem látott mást maga körül, csak lámákat és unikornisokat. Nem, ezek nem azok, amik a fejed körül ugrálnak a csillagos úton, miután nagyon beütötted a buksid. Nem. Ezek valamivel kisebbek, mint amilyennek a tévéből és könyvekből gondolná az ember, no meg a vonalaik is simábbak az elvártál, mintha tetőtől talpig botoxszal lennének feltöltve. De kétségtelen. Ezek élő lámák és unikornisok. Lassan kezdett rájönni, hogy valami itt nincs rendben, ezért felállt, és keményen markolva seprűjét - felkészülve, hogy bármelyik pillanatban dobbantania kell -, hátrafordult. Gyanúja beigazolódott. Ő és a négylábúak nem voltak egyedül.
- Helló!
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 7. 22:56 Ugrás a poszthoz

Emily


Az igazat megvallva, nem cseppet volt ideges, mikor a becsapódást követő pillanatnyi sokk után felfedezte, nem csak néhány különös négylábú, a normálishoz képest igen apró unikornis és láma (vagy teve? Ezeket valamiért mindig keverte) áll körülötte, furcsa mód csupán a kíváncsiságtól megkövülten, de egy igen hosszú és sűrű, barna hajzuhatag tulajdonosa is. Ennek észrevehetőségét szerette volna elkerülni azzal, hogy jobb ötlet híján ráköszön a hölgyre. No meg biztonságosabbnak is érezte valamiért. Volt egy olyan elmélete, hogy ha az egyébként potenciálisan veszélyes egyéneket bizonyos mértékű bizalommal kezeljük, azt érzékeltetve ezzel, hogy nem tartjuk őket veszélyesnek, elérjük, hogy valóban ne legyenek (annyira) veszélyesek. Persze ez igen nyakatekert logika, de szeretett élni vele. Sosem lehet tudni, mikor válik be. Bár valójában utána sem derül ki, elvégre ha az illető nem válik veszélyessé tettlegesség útján, sosem tudhatjuk meg, hogy az alkalmazott praktika miatt úsztuk-e meg a bajt, vagy amúgy se lett volna. No de jobb félni mint megijedni.
A hölgyemény azonban láthatóan nem rökönyödik meg annyira, mint amennyire talán Beus tenné fordított helyzetben. Ez mérhetetlen nyugalommal tölti el az apróságot.
- Nem, dehogy is! Akkor azt hiszem, lábra sem tudnék állni... - próbál viccelődni és széles mosoly terül szét arcán a megkönnyebbüléstől. Mivel kifejezetten kedves hölgynek tűnik, reménykedni kezd, hogy talán kedves ismerősre tehet szert a hölgy személyében, így rögvest csevegésbe kezd, mert nem szeretné elszalasztani a vissza nem térő lehetőséget.
- Mondd csak, te mindig egyszarvúakkal és tevékkel rohangálsz a világban? Mit csinálsz ezekkel idekint? - tartja meg a viccelődő magatartást, remélve, hogy a megjegyzése nem hat sértőnek a másik fél számára.
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 7. 23:39 Ugrás a poszthoz

Anastasia


Egyszerűen képtelen odafigyelni arra amit olvas. Járkálnak ugyan a szemei a sorokon, már egy ideje újra és újra ugyanazon a soron, de semmit sem fog fel belőle. Tulajdonképpen azt sem tudja, mit keres pontosan. Ez a rész elvileg egy növesztő szérumról szól, de eddig nem tűnik valami biztatónak számára. Elvégre, ha ez hatásos lenne, akkor legalább a Szent Mungó gyógyítóinak eszébe jutott volna. Legalábbis ez a logikus, vagy nem? Bár ennyi erővel ez mindenre elmondható lehet, amit egy iskolai könyvtárban fellelhet. Végül is, a gyógyításról nagyobb és több ismerete van - legalábbis kellene, hogy legyen - egy elit varázs-kórház gyógyítócsapatának, mint egy általános varázslóképző intézmény könyvtárának. Még ha szakosodott iskolában lenne... Annak több értelme lenne.
Valóban. Ennek így semmi értelme. De aludni nem tud, így meg legalább úgy érzi, tesz valami hasznosat is magáért és a helyzeten való segítésért. Bár a lelke mélyén pontosan tudja, hogy ezzel nem jut előrébb.
Morfondírozásában egy hang zavarja meg. Egy kedves, bár valahogy mégis szigorú női hang. Egy pillanatra meg is feledkezik jelen állapotáról és csak annyit fog fel, hogy ő egy átlagos, takarodót figyelmen kívül hagyó diák, aki most kemény büntetésre számíthat. Hirtelen fordul egyet ennek gondolatára a gyomra, aztán rájön, hogy talán a legjobb, ami most történhet vele, az egy kiadós, hosszú lejáratú büntetés. Talán az lekötné és elvonná a figyelmét aktuális gondjairól. Bár jobban belegondolva, jelen méreteivel magának sem tudna kiötölni olyan büntetést ami testhezálló és végrehajtható feladat lenne számára. De hát a mögötte álló hölgy biztos elég tapasztalt és kreatív, hogy kitaláljon valamit.
- Jó estét! - köszön kedvesen, mikor végre ráveszi magát, hogy megforduljon. Hangjában nyoma sincs a korábbi idegességnek. Már nem bántja a büntetés gondolata. Sőt inkább kíváncsi lenne, mit szabnának ki egy harminc centis embernek. A hölgy kérdésére viszont már nem válaszol azonnal, gondolataiba merülve törpöl, mi lehet az a felelet, ami nem hangzik se bugyután, se kifogásnak. Végül rájön, hogy olyan nincs, így inkább kerek perec megmondja a ki nem fejtett igazat.
- Igen, nekem valóban fontos. Megoldást kerestem egy problémámra, de sajnos itt létem ideje alatt kénytelen voltam rádöbbenni, hogy én ehhez kevés vagyok. És sajnos jó eséllyel a könyvtár is. De legalább megpróbáltam. - húzza kissé keserédes mosolyra a száját. Nem szeretné sajnáltatni magát, de túl fáradt hozzá, hogy leplezze, valami igenis zavarja. Azt már, hogy a hölgy akarja-e tudni, mi is a probléma, rá bízza, magától nem mond többet. Az már tényleg nem az ő műfaja.
- Mi a büntetésem? Gondolom,  itt így működnek a dolgok. Ha valakit tilosban találnak, büntetés jár, ugye? - kérdezi fürkésző tekintettel. Hangjában őszinte tisztelet csendül, kis bizonytalansággal és talán némi reménnyel. Nem igazán volt ideje belerázódni a mindennapok rutinjába, így a szabályok sem tisztázódtak le benne teljesen, de kicsit tényleg reméli, hogy ezek után nem kell rögtön ágyba bújnia, hanem legalább csinálhat valamit. Akármit. Ha egy hatalmas fogkefével kell reggelig takarítania a hölgy... Nos, bármijét ami elég kicsi, és nincsenek magas falai, mint egy üstnek, neki megfelel.
Utoljára módosította:Farkas Piroska Beáta, 2020. február 9. 15:59
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 9. 15:51 Ugrás a poszthoz

Emily


- Ó, akkor egy igazi királynővel van dolgom? Ilyen is ritkán történik az ember lányával. - feleli nevetve a reakcióra. Annyira boldog, hogy olyannal beszélgethet, aki akkor is kedves, ha egy furcsa szerzettel hozza össze a sors. Annak idején, a mugli iskolákban pont fordítva volt a helyzet. Ha valaki cseppet kilógott, már kvázi szervezhette a saját temetését.
A gondolataiból hirtelen két kéz ragadja ki, szó szerint, ugyanis újdonsült ismerőse hirtelen felemeli. Nagyon furcsa érzés ez a csöppségnek! Teljesen más, mint amikor egy normál méretű ember fog meg és dönt úgy, hogy te nem vagy ott jól ahol vagy, inkább tovább tesz. Nem, ez egész más érzés. Ahogy emelkedik, egyre magasabbra, a saját magassága fölé, elkapja némi gyomorliftezés, ami nem csoda, hisz hiába szokja meg az ember ezt a magasságot, ez mégse seprű, amit irányíthatunk.
Ugyanakkor a hölgy finomsága és óvatossága még kellemessé is teszi ezt az élményt. De csak mindezen felismerések után derül ki Beus számára, hogy mindennek nem az volt a célja, hogy közelebbről megszemléljék, nem. A hölgy épp ráülteti egy tevére vagy lámára, vagy mi a fenére - Végül is mindegy is, elég barátságosnak tűnik... -, majd leül egy unikornisra. A sűrű, barna hajzuhatag tulajdonosa még mindig magasabb az apróságnál, de Beus ezt egyáltalán nem nehezményezi, így is örül, hogy kímélheti a sok felfele tekintgetéstől már-már kitörni készülő nyakát.
- Így sokkal jobb. Köszönöm! - mondja hálásan nyaka megmentőjének.
- Ez nagyon jól hangzik. Kreatív ötlet! A többi tanár is be van szervezve, vagy teljesen egyedül csinálod? - érdeklődik. Milyen jó is lett volna, ha annak idején az én iskolámban is lett volna! - gondolja magában. Kiváló csapat építő program. Le a kalappal minden tanár előtt, aki ilyesmire időt és energiát fordít, pláne munkaidőn kívül.
- Hűha... Rólam? - próbálja összeszedni gondolatait erre a hirtelen kérdésre. - Én csak most kerültem a Bagolykőbe. Ötödéves vagyok. Eddig is itt voltam diák, de csak magántanulói státuszban. A héten költöztem be. Én is boszorkány vagyok, csak hát... Volt némi összetűzésem egy rosszindulatú, kobold szerű lénnyel. Neki köszönhető, hogy néha mai napig összetöpörödök ekkorává. - húzza el a száját. Nem egy vidám téma, de azért reméli, nem hangzik panaszkodásnak. - Így egy kicsit nehéz a beilleszkedés egyelőre, de azért rajta vagyok az ügyön. - zárja le egy széles mosollyal. - Egyébként Farkas Piroska Beáta vagyok. Téged hogy hívnak? - nyújtja reflexből rázásra a kezét, egy pillanatra megfeledkezve a méreteiből fakadó nehézségekről.
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 11. 11:42 Ugrás a poszthoz

Emily


- Hű, de izgalmas! Akkor most inkább nem állok neki pukedlizni sem, az túl feltűnő lehet. - vigyorgok. - És mondd csak, mit kell tenned annak érdekében, hogy ne ismerjenek fel? - tekinget körbe, mintha csak azt lesné, kinek szúrnak szemet a ,,királynővel''. Mókás teremtés, meg kell hagyni. Ha kívülről szemléltem volna meg, ahogy felnőtt létére életre keltett műanyagokkal játszik a réten, biztos furcsálltam volna a látványt - gondolja, de így, hogy ő is - szó szerint - belezuhant a szituációba, kezd olyan természetes és könnyed lenni, mintha mindennapos volna, mégis kellemesen ragadja ki a hétköznapokból. Rendkívül üdítő társaság számára a királynő, az biztos.
- Ó, imádni fogják mind. - legyint. - Elvégre ki ne élvezné, ha egy teljes napra kiszabadulhat a szabadba, játszhat, kalandozhat, és élvezheti az életet? Főleg a gyerekekre igaz ez, de tuti a tanároknak is jól fog esni, ha végre fellélegezhetnek egy kicsit, és egy napra a hátuk mögé dobhatják a gondjaikat meg egyéb feladataikat. Szerintem zseniális gondolat, és ahol már az ötlet is ilyen jó, ott a kivitelezést se lehet elrontani. - próbálja magát is beleélve biztatni a másikat, ahogy elgondolja, milyen is lehet egy ilyen élmény. Az ő iskoláiban sosem szerveztek hasonlót, csak a gimnáziumban, de hát... Mind tudjuk, hogy hiába történik egy gimis ,,beavatás'' szabad ég alatt az erdő mélyén, az kicsit másról szól, mint ez, még ha annak is van egy jó hangulata.
- Hát... Annak idején azért lettem az, mert ki akartam járni a mugli középiskolát is, párhuzamban a mágussulival. - vigyorodik el zavarában, ahogy belegondol, milyen furcsán is hangozhat ez. - Eldöntöttem korábban, hogy egy varázsló és egy mugli hivatást is szeretnék, amiket párhuzamban is művelhetek majd, ezért a mugli végzettségre is szükségem van, aminek előfeltétele a gimnázium nevű mugli iskola. Az csak 4 éves, szóval már elvégeztem, és ahogy ők mondják, letettem az érettségit is, vagyis a végső, a négy évet átölelő vizsgákat mindenből, amiből akartam. És mivel a muglisulit kijártam, nincs okom tovább magántanulónak lenni. - vonja meg a vállát a végén. - Ideje a varázslók közé is beilleszkednem.
Mikor a kezét nyújtja megrázásra, nem gondolja át, hogy ez kicsit megoldhatatlan, ezért mikor kézfej-simogatást kap, egy pillanatra elkerekednek a szemei a meglepetéstől, majd jó ízű nevetésbe kezd, saját figyelmetlensége felismerése okán.
- Nagyon örvendek! - mosolyog csillogó szemekkel, talán még jobban, mint eddig. - Szép neved van. Megkérdezhetem, hogy honnan származol? - pillog rá nagy szemekkel, mert bár a királynő, vagyis Emily idegen nemzetiségű néven mutatkozott be, nagyon szépen sőt, anyanyelvi szinten beszéli a magyart.
- Ami a töpörödést illeti, sok orvoshoz elvittek már, de sajnos mind egyetértenek abban, hogy az átkozás után túl sokára kezeltek. Bár lehetne rosszabb is, örökre így maradhattam volna. Így legalább csak időnként megyek össze, bár nem igazán értem, hogy egyáltalán miért vagy hogyan lehetséges ez, de ez a helyzet. - próbálja magyarázni, talán túlságosan is kapkodva, össze-vissza hadonászva apró praclijaival, de nem csoda, hisz mai napig folyton zavarba jön a témától. Ellenben tisztában van vele, hogy ez is a tény feldolgozásának része és ideje megszoknia, hogy beszéljen róla, elvégre most már ez épp annyira szerves része az életének, mint másnak, hogy főzni kell, ha rendesen enni akar.
- Eridonos? - kerekedik ki ismét a szeme. - Én is Eridonos vagyok! Ez szuper! És mit tanítasz a Bagolykőben?
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 11. 18:50 Ugrás a poszthoz

Emily


Nem semmi ez a lány komolyan! - gondolja magában, miközben fejét rázva nevet a reakcióra.
- Milyen kár... De ha inkognitóban sétálgatsz, az udvar biztos nem szerez róla tudomást, ha vele teszed. - mondja, közben látványosan nézi a fákat, hátha valamelyik rejtekében megpillantja a hősszerelmest.
- Sajnos én nem nagyon ismerek nem túl rémes rémtörténeteket. Egyáltalán van olyan, ami hasonló hatást vált ki egy hét és egy tizennégy évesnél? - néz rá, félig felhúzott szemöldökkel. Nem akar kötekedni, Emi a pedagógus, de neki ez furcsa. Náluk 10 és 13 év van közte és a nagy tesói között, így minden, ami neki ijesztő, az a többieknek többnyire mulatságos volt.
- Szívesen eljövök, ha tudok! - lelkesedik fel az ötleten. - Sajnos nem tudom előre, milyen állapotban leszek akkor - néz végig magán -, de legfeljebb improvizálunk valamit. - villant rá széles mosolyt. - Igazán kedves tőled. - nagyon jól esik neki, hogy ilyen lazán bevonják egy nagyobb lélegzetvételű, sok résztvevős, mégis zárt körű rendezvénybe, ráadásul ismeretlenül. Jó, lassan már csak szinte ismeretlenül, de akkor is.
- Tényleg, van  érettségid? Ó, akkor nem tépem a szám, ha ismerős vagy a muglik világában! Jó érzés olyannal találkozni, akivel ennyi bennünk a közös. - jegyzi meg a végén. Jó, ez tényleg érdekes. Nem gondolta, hogy találkozik itt olyan emberrel, aki egyáltalán járt mugli iskolába, nemhogy van magasabb fokú mugli végzettsége is.
- Én átoktörő régész szeretnék lenni, ha minden jól megy. Édesapám átoktörő volt, párszor el is mentem vele ide-oda, ha a munkája épp előre láthatólag kevésbé veszélyes terepre vetette. Sajnos egyszer épp ebből lett a baj. - mutat végig magán, elhúzott szájjal. - Ő azután hagyott fel a munkájával. Most otthon van egy ideig, de remélem elmegy tanítani, mert igen tehetséges átoktörő volt. Ami pedig a régészetet illeti, amiatt jártam ki a gimnáziumot. Mivel a régésznek diploma is kell, ha végeztem a mágustanulmányaimmal, beleértve az átoktörést, majd felvételizek valamelyik magyarországi egyetemre. De azt a kettőt már nem szívesen csinálnám párhuzamban, eddig is elég kemény volt, azok meg már magasabb szintű tanulmányok, egész boszorkányt kíván mind a kettő. - Hú, már megint sokat fecsegek! - gondolja magában, de hát fél válasz nem válasz. Innentől már teljesen a másikra összpontosít.
- Hát, ha annyira szeretsz itt lenni, jó eséllyel a férjed is egy jó magyar csávó lesz. - kacsintok rá. - Édesanyám is talált egyet, pedig ő ki sem mozdult Székelyföldről. Mondjuk, azóta sem, édesapámnak kellett férjül kimenni hozzá. - kacag a gondolatra. Igen, ez általában fordítva szokott lenni. Legalábbis a legtöbb történetben amit ismer, a feleség költözik a férj után, nem fordítva.
- Fekete, az biztos, azt mondták az orvosok. De őszintén szólva, nem tudom, mitől függ. Csak annyit tudok, hogy havonta egyszer úgy ébredek, hogy összementem, három nap múlva pedig normális méretűen. És sosem tudom előre megsaccolni, mikor következik be. Legalábbis eddig így volt, de csupán néhány hónapja tart ez az állapot. Annak örülnék a legjobban, ha meg tudnám tanulni irányítani, akkor még hasznos is lehetne a dolog. Ki tudja, lehet felkeresem ezt a Henriket, hátha tud segíteni nekem valahogy. Köszönöm a tippet! - nem lát rá sok esélyt, hogy ez a Henrik többet tudhat mondani, mint a dokik, de sose lehet tudni. Végül is a tudomány mindig nem várt helyekből gyarapszik frissebb és frissebb tudással.
- Tetszik a ház, de még nem sok emberrel találkoztam. Még csak pár napja érkeztem, és ugyan most messzire jöttem, ez alatt a pár nap alatt igyekeztem nyugton maradni. Egy normális embernek is frusztráló néha az ismerkedés, ha egyedül teszi, nemhogy egy harminc centisnek... Még végleges szállásom sincs, egyelőre amíg nem növök meg megint, saját szobát kaptam. - fejti ki neki aktuális helyzetét, miközben körbenéz a körülöttünk türelmetlenkedő négylábúak seregén.
- Mondd csak, sikerült már kitalálni, milyen állomások legyenek, vagy segíthetek megálmodni őket? - kérdezi, mert ha már úgyis itt vannak, neki is elkezdett a fejében körvonalazódni egy-két ötlet.
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 11. 23:58 Ugrás a poszthoz

Zétény
a másik Farkas
[zárt]

Végre nem töpörödötten ébredtem! Kimondhatatlanul nagy boldogsággal tölt el, dacára annak, hogy ez nem az első alkalom. Nem túl kellemes ám egy vadidegen helyre való beilleszkedést a normál magasságunknál 120 - bizony, százhúsz - centivel alacsonyabban kezdeni, még akkor sem, ha a testarányaid ugyanazok. Hiába találkozol kedves, megértő emberekkel, ha a görcs a gyomrodból tüntetően nem hajlandó távozni.
Kihasználva jelenlegi normál méreteim - ami még így is csak 153 centis magasság, de néha még így is égimeszelőnek érzem magam -, megindultam hát, hogy valami ennivaló után nézzek. Mivel már reggeli idő volt, a nagyterembe vettem az irányt, egyszerűbb, mint neki állni reggelit csinálni az Eridon konyhájában. Legnagyobb döbbenetemre utam során szinte minden kihalt volt, csupán néhány, engem észre sem vevő párocskát láttam a klubhelyiségben, meg egy-kettőt a folyosón. Akadt, akit már valamennyire ismertem, de hiába köszöntem oda, se' látott-se' hallott egyik sem. - Mi van ma mindenkivel? - morfondíroztam magamban egyre jobban ráncolt szemöldökkel, ahogy célom fele haladva egyre több ilyennel találkoztam.
- Igen, neked is szia, meg neked is, igen, jól látod, magamban társalgok, de semmi gond, úgyse fogod fel a jelenlétem. - legyintek. - Mit izgasson, hogy hülyének néztek-e, ha úgyis csak üres fejjel bambuljátok egymást... - vonogatom a vállam. - De most komolyan, itt tényleg mindenki begolyózott? - beszélek az utam végére már hangosan, látványosan gesztikulálva, hátha valakinek feltűnik végre, hogy ez nem normális, vagy legalább annyi, hogy én nem vagyok normális és reagál nekem címezve valamit, én meg végre megnyugodhatok, hogy nem átkoztak meg egy egész iskolát. - Pff... Felőletek aztán ki is robbanthatnák alólatok az épületet, az se tűnne fel, mi? - állok meg őszinte döbbenettel meredve egy párocskára, akik épp a nagyterem ajtajában cövekeltek le smárolni. Amivel önmagában semmi gond nem lenne, csak épp útban vannak. Persze reakciót nem kapok, így kénytelen vagyok szó szerint arrébb taszigálni őket, hogy bejuthassak. Ami a legijesztőbb, és ez már tényleg az, hogy láthatóan ők mindebből az ég világon semmit se vettek észre. Még pár másodpercig elnyílt ajkakkal bámulom őket, olyan ámulattal és hitetlenkedéssel, amit a varázsvilág még soha se tudott kiváltani belőlem. Végül megrázom magam, téve rá, mit szólhat a külső szemlélő - Ugyan kérem, milyen külső szemlélő? Valami hülye barlangba ragadtak ezek mind...-, és körül nézek a nagyteremben. Földbe gyökerezik a lábam. Tele van az egész terem. De nem csak diákokkal, hanem szívecskékkel, plüssmacikkal, rózsaszín meg piros fodrok, szalagok, girlandok mindenütt... Egy darabig beletörődő fintorral veszem tudomásul, hogy Bálint napja van, ugyanakkor boldoggá tesz a tudat, mert ez azt jelenti, hogy nem kell sokáig elviselni ezeket az irdatlan állapotokat.
- Hát, akkor szép jó reggelt mindenkinek és jó étvágyat annak... Nos, annak aki valamilyen ételt fal és nem a másikat. - mondom összehúzott szemekkel és maró gúnnyal, igazság szerint csak úgy bele a levegőbe, már-már megszokásból, miközben helyet keresek magamnak. Ahogy lépek, egyszerre csak belerúgok valami csörömpölő dologba. Homlokomat ráncolva meredek a padlón heverő, szív alakú üvegcsére. A földről felvéve egy cetli hirdeti: Szerelmi bájital. Láthatóan már hiányzik belőle, nagyjából a fele van meg, de ezek a kis cuccok elég erősek tudnak lenni, így ha valaki elfogyasztotta a felét, jó eséllyel legalább egy napig rózsaszín ködtől bódult állapotban lesz. Nem irigylek senkit, aki megitta, az biztos, minden esetre ez magyarázat a környezetre.
Az üvegcsét mélyen a dzsekim zsebébe rejtem, még jól jöhet alapon, és folytatom a kutatást. Eléggé borult a rend, a párocskáktól tisztes távolságra levő helyet csak a Rellon ház asztalának a végén találok. Még sosem ültem másik asztalhoz, de ez nem tűnik annak a napnak, mikor ez bármit is számítana, így kissé kifordítva egy széket, letelepszek a végén. Felhúzott lábakkal kényelembe helyezem magam és majszolgatni kezdek valamit reggeli gyanánt, miközben a szerelmeseket fixírozom, mint valami moziban. Ha már együtt kell étkeznem Cupido valószínűleg mit sem sejtő áldozataival, legalább legyen jó a rálátás, és had elemezgessem az együgyű kis párocskákat. Másképp egyedül még elviselhetetlenebb lenne az unalom.
Utoljára módosította:Farkas Piroska Beáta, 2020. február 14. 20:15
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 13. 00:02 Ugrás a poszthoz

Zétény
[zárt]

Komolyan mondom, ez elképesztő. Anno a gimiben is nagy kultusza volt a Bálint, illetve bocsánat, Valentin napnak - Ezt a marhaságot! -, de ennyire azért nem hülyítette meg a párocskákat. Meg azért a gimiben volt pár aranyos srác, akik hoztak be csokit a suliba, gondolva minden lányra, a fiú lakótársaim meg mindig csináltak nekünk reggelit, mint nőnapkor... De itt mindenki csak egy konkrét emberrel törődik, mintha a többiek az űrbe lőtték volna magukat erre a napra. Nem, ez nem pontos. A párocskák lőtték a Marsra az agyukat... - határozom el magam utolsó gondolatom mellett. Nem, ez valóban nem történhetett másképp.
Ahogy a reggelimet rágcsálva bámulom unottan az embereket, egyik párost a másik után, valahonnan messziről értelmes szavak ütik meg a fülemet. Aztán rájövök, hogy nem is jöttek azok olyan messziről. Mi több, ez köszönés volt. Nem, az nem lehet. Lassan rágcsálom tovább az éppen számban lévő falatot, egy pillanatra sem véve le szemem az általam éppen megfigyelt gerlepárról. Vagy mégis? - bizonytalanodok el magamban, ahogy egyre határozottabban kezdek érezni egy tekintet magamon. Összehúzom a szemem, úgy fixírozom tovább a bután egymásra bámuló fiatalokat. Miután lenyelem a falatot, kell még pár másodperc, hogy a csábítás, ami az oldalra pillantásra késztet, erőt vegyen rajtam. De csak letelnek a pillanatok, én meg jobbra sandítva valóban egy szempárral találom szembe magam. Egy kék szempárral. Ami engem néz. Ez tényleg engem néz. - állapítom meg kissé rémülten, mert nem örülnék, ha a kékségek tulajdonosa egy potenciális partnert vélne bennem felfedezni, akivel majd a többi jelenlévő példáját követheti. Talán fél percig is eltart, amíg bámulok rá, közben azt találgatva, vajon ő is csak egy besózódott szerencsétlen, vagy ép elméjű férfiú. A tiszta és huncutságtól csillogó tekintetből kiindulva hajlok afelé, hogy utóbbi, de azért biztos ami biztos, lassan intek párat szabad tenyeremmel közvetlenül az orra előtt, attól csupán néhány centire, a reakcióját lesvén, mint a holdkórosoknál szokás. Ez az utolsó pontja a vizsgálatomnak, mielőtt fennhangon is felállítom a diagnózist:
- Te tényleg magadnál vagy. - mondom némi meglepettséggel és őszinte csodálkozással hangomban, de hallhatóan határozottan, minden gúnytól mentesen, ahogy visszadőlök a székbe, tovább nézve őt. Hitetlenkedésem közepette még a fejemet is megcsóválom. - Ez elképesztő. Nem gondoltam volna, hogy fogok ma ilyen embert látni a környéken. - teszem hozzá elismerően. Következő mondatára azonban már cseppet megütközöm, nem igen tudom hová tenni a stílust hirtelen.
- Te talán ismersz engem? - érdeklődöm félig felhúzott szemöldökkel. - Ugye, hogy nem. Na, én téged pont annyira. - teszem hozzá félmosoly kíséretében, mert azért nem akarok egészen bunkó lenni. Csak annyira, amennyire ő öntelt. - Piroska Beáta. Használd, amelyik jobban tetszik. - nyújtom felé jobbomat, csak mert így kerekebb a történet.
- Ha te is smárolhatnál most egy jó csajjal, eszedbe se jutna ilyeneket mondani. - pillantok rá még egyszer, miközben harapok a reggelimből, és keresek szemeimmel egy újabb párost, akik valamiben kilógnak a többi közül. Sajnos ez a valami mindegyiknél csak az öltözet, minden másban ugyanazt a három dolgot ismételgetik mind: smár, bámul, etet, smár, bámul, etet...
- Most komolyan, gyerekek, hol vagyunk? A gyogyóban? - intézem szavaim két lamúrharcoshoz, akik épp velünk szemben foglalnak helyet, és egymás nyalása meg etetése közepette fel se tűnik nekik, hogy egy tálca odébb lökésével épp most borították rám az italomat. Végignézve magamon lemondóan legyintek, eszembe se jut, hogy egy suhintással helyrehozhatnám a rajtam esett ,,károkat''.
- Mit gondoltál, mit kéne tenni? Örömmel hozzájárulok bármivel a nap jobbá tételéhez, ha van valami jó ötleted. - nézek ismét a kék szempárba, miközben egy utolsót harapok a reggelimből, és leteszem a tányért a felborult kupám mellé. Mit ne mondjak, számomra is unalmasak a jelenlegi állapotok.
Utoljára módosította:Farkas Piroska Beáta, 2020. február 14. 20:15
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 14. 01:13 Ugrás a poszthoz

Zétény
Szemöldökpajti Cheesy
[zárt]

A ,,Végre megszólaltál'' megjegyzésre nem is reagálok semmit. Valahol végül is jogos, de most komolyan, körülnézett ez a gyerek egyáltalán? Kábé nincs is a teremben olyan személy kettőnkön kívül, aki nem épp extázisba esve élvezkedik valaki ölében, szájában vagy torkában... Kivéve talán a tanári kart. Hmm... És már támadt is egy szerintem igazán zseniális ötletem.
- Azt nem mondtam, hogy nem egy eldugott, setét sarokban tennéd. - sandítok rá. De valóban, végig nézve rajta ő sem tűnik egy nagy valentinozós gyereknek. Sőt, elsőre kifejezetten romantikátlannak látszik. Persze ki tudja, mit rejteget a világ elől, de azért az alapján, amit eddig láttam belőle, szívesen megnézném, milyen, mikor ő is átszellemült állapotba kerül. Biztos nem lenne olyan kemény, mint ezek a szerencsétlenek, akiknek valószínűsíthetően amúgy sem lehet olyan túl sok tartásuk, de azért valamennyire csak-csak... Hirtelen eszembe jut a zsebemben lapuló üvegcse, és egy pillanatra gonosz kis vigyor fut át az arcomon a gondolatra, de nyomban el is tűnik. Elhessegetem. Rosszul is elsülhetne... Na, majd hozza a helyzet.
A pólóm esete zökkent ki úgy igazán, de a srác elintézi helyettem. Egy kedves mosollyal bólintok, köszönetképp. Lehet, kissé szűkszavú vagyok, ami azt illeti, nem szoktam ilyen lenni, de van valami abszurd ebben a szituációban.
Ahogy előveszi a sötétségport, rögtön vidám-cinkos mosoly terül szét arcomon. - Ó, látom, készültél! - nyomban ki is kapom a kezéből a kis csomagot. - Még sosem használtam ilyet, de mindig ki akartam próbálni. - vizslatom örömmel, majd eszembe jut egy korábbi gondolatom, és újból felpillantok a mellettem ülőre.
- Szuper ötlet! Viszont, ha már így benne vagyunk a mókában - fogok bele ártatlan arccal - , neked hogy tetszene, ha elmaradna ma a tanítás? - biccentek egyet a tanári kar asztala felé, remélve, hogy érti, mire gondolok, közben pedig összeszedem az első üres kupát, amit találok az asztalon. - Ha ügyes vagy, még szórakoztatóbbá tehetjük ezt az egészet, mint elsőre gondoltad. Csak annyi lenne a dolgod, - mutatom meg a kupát, majd töltök bele valamennyit a földön talált üvegcséből. Nem valami kicsi ahhoz képest, hogy mi van benne, és még a szer fele is tekintélyes adag. Legalábbis, ha olyan, mint amilyet a kedves nővérkémmel itattak meg pár éve... Hú, rémes volt. Akárcsak ezek. Ráadásul napokig tartott. Valamennyit áttöltök a folyadékból a kupába, de hagyok az üvegben annyit... Nos, nagyjából egy fejadagot. Szükség esetére. Sose lehet tudni... Ezután az üvegcsét egyik kezemmel visszacsúsztatom a zsebem mélyébe, míg a másik, a fiú felől levő kezemmel átnyújtom a kupát a Rellonosnak - hogy ezzel odamész a tanári asztalhoz és elosztod a kupa tartalmát az italaikba, amíg én elterelem a figyelmüket. Szerintem egy ideig eltart majd a hatása. Én itt megvárlak, ha visszajöttél, mehet az éjszakai jelenet is. - nézek rá vidáman, lélekben már készülve a kacagástól fájó hasra. Most már egész szép kilátásokkal telinek tűnik a reggel, a néhány perccel korábbi felálláshoz képest. Már húzom is elő a pálcámat, gyomromban izgalommal telve, mert hát mégis tanárokat fogunk megtréfálni. Néhány suhintással átveszem az uralmat pár szív és girland felett. Két emberalakot alakítok belőlük, melyek látványos mozdulatokat téve két oldalról megkerülik a tanári asztalt, hogy mögötte szerelmetes táncot lejtsenek egymással. Nem egyszerű ennyi tárgyra koncentrálni egyszerre, de fiatalabb koromban egyik kedvenc játékom volt különböző tárgyak lebegtetésével történeteket alkotni, így egy pár fokkal egyszerűbb a dolgom.
Mindeközben reménykedek, hogy a tanárok a diákságnak hátat fordítva figyelik majd a kedves kis jelenetet, elérve ezzel, hogy ne érzékeljenek majd ottan, az asztal túloldaláról semmit abból, amit mi itten, az asztalon innen - vagy épp rajta - művelni fogunk. Vagyis inkább bajtársam. Mert hát én minden szó nélkül is készpénznek veszem, hogy aki ilyen cikkekkel a zsebében mászkál a hétköznapokon, az bármikor kapható egy kis tanárokkal való viccelődésre is.
Ha vállalta a rábízott küldetést és visszatért, újból egymás mellett ülve nézzük a párt, én pedig cselekvésre készen markolok rá a kis poros csomagra. Azonban ennek meg kell adni a módját. Rásandítok a fiúra, aki valami okból még mindig látványosan közel tartja magához a poharát. Elég furcsa. Mint aki vigyázza. Tulajdonképpen, körülnézve el kell ismernem, hogy érthető módon, de... Ó. Hát persze. Nos, ha te is, én is. - fogalmazom meg magamban, majd szemébe nézve, arcomon elégedett félmosollyal emelem koccintásra a poharam. - Boldog Valentin-napot! - majd kortyolok kettőt, és mindvégig tartva a szemkontaktust, végül jó erősen - meg persze jólesően - földhöz vágom a poros-zacsit, sötétséget  borítva ezzel az egész Nagyteremre.
Utoljára módosította:Farkas Piroska Beáta, 2020. február 14. 20:15
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 14. 20:41 Ugrás a poszthoz

Anastasia


,,Egy kutatás fontossága néha felülírja a szabályt.'' Végül is, ez eléggé néhának, tekintve, hogy a helyzetem igencsak egyedi. Ráadásul először szegek szabályt a Bagolykőben - a tény pedig, csupán a napokban érkeztem, a helyzetet tekintve abszolút mellékes.
A hölgy szemügyre veszi, mivel igyekszem gyarapítani ismereteim e kései órán, és nem is mond rá semmit. Mit is mondhatna? Intelligensnek tűnik, feltehetően már rég összerakta a puzzle közepét legalább. Az igazat megvallva, jelen pillanatban különösen értékelem diszkrécióját.
Vagyis, értékeltem, amíg meg nem szólalt mégis. Bár ez a megnyilvánulás inkább volt együtt érző, mint gúnyos, vagy igazából mint akármi más, és mégis rendkívül nyílt és tárgyilagos.
- Köszönöm. - mondom, kissé meglepve. Jelenlegi küllemem ellenére valóban valódi büntetésre számítottam. Végül is, nálam sokkal rosszabb sorsú diákok is kiérdemelték már, vagy tévedek?
- Értettem! Igyekezni fogok a későbbiekben. - Ígéretet nem teszek, mert esélyes, hogy lesz még ilyenre precedens. Minden esetre az esetleges büntetőmunka nem ijesztene el. A ,,kétkezi munka erősíti a jellemet'', ahogy nagyapám mondotta mindig. Nos, erről nem nyilatkozhatok, minden esetre annyi biztos, hogy ha kétkezi feladatot kell ellátnom, nekem az általában felüdülést jelent. Olyankor érzem igazán, hogy van időm magamra, a lelkemre, gondolataimra. Alkalmat ad a fejben történő rendrakásra is.
- Azt hiszem, ki fogom bírni valahogy. - mosolygok már én is a velem szemben helyet foglalóra. Eddig kifejezetten szimpatikusnak tűnik. Valóban hálás vagyok neki a megértésért, még ha kicsit vágytam is a munkára. Most azonban, ahogy beletemetkezik a dolgába, és én is visszatérek az enyémhez, újból szembesülnöm kell a kilátástalanság érzésével. Hogy még se adjam át magam neki teljesen, egyszer csak megrázom magam, és hirtelen felindulásból előszedem a farzsebembe rejtett noteszom és tollam, miket már korábban a megfelelő méretűre zsugorítottam annak érdekében, hogyha így ébrednék, ne maradjak íróalkalmatosságok nélkül. Nyomban körmölni is kezdek, leginkább jegyzeteket bájitalokról, bűbájokról, füvekről, mindenről, aminek köze lehet a méretváltáshoz. Eleinte csak a növesztők neveit, illetve ha van nekik, más fontos tulajdonságit jegyzem le, később már a kicsinyítőket is. Ki tudja, talán ott rontom el mindig, hogy csak a növekedésre koncentrálok a helyett, hogy a zsugorodás módjait és miértjeit kutatnám... Igen, ez lehetséges... - állapítom meg és rögvest neki is veselkedek a kicsinyítő hatású bűbájok kikeresésének. Már találtam ki ki is írtam pár dolgot, mikor tüsszentésre leszek figyelmes.
- Egészségére! - pillantok fel a papírból, de mikor vissza hajolok, ismét tüsszent. - Egészségére! - mondom ismét, majd megismétlem harmadszor, de mostanra teljesen kizökkenek. Leteszem a tollam, és újból az ismeretlen hölgyre figyelek. - Kívánjon valamit! - mondom mosolyogva, mert ugyan a tüsszentés nem kellemes, három egymás után következő hapciért jár a keksz kívánság. De nem állok meg ennyinél. Mostanra annyira telegyűlt a fejem, hogy kénytelen vagyok kicsit mást csinálni, ami valamilyen tekintetben aktív, ellentétben a bambulással, de nem is kapcsolódik a könyvhöz meg a témához. S ugyan a világért sem zavarnám meg jótevőmet éjszakai teendői elvégzésében, de ha már úgyis megszakadt a koncentrációja, kihasználom az alkalmat.
- Megkérdezhetem, hogy ön miért van itt ilyen későn? - kérdem oldalra döntött fejjel, őszinte érdeklődéssel. Valóban kíváncsivá tett, mert ahogy elnézem, valóban nem valami sűrű a könyvtár forgalma ilyenkor, vagyis talán a hölgy is valamilyen égető problémával érkezett. Ki tudja, talán tudnak segíteni egymásnak...
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 15. 20:27 Ugrás a poszthoz

Zétény
[zárt]

- Nem kitalálni kellett volna, csak nem túlgondolni. – mosolygok. Viccesek az emberek, mindig ezt csinálják. Ha mondasz nekik valamit, már azelőtt kikérik maguknak, mielőtt bármi sértő tartalom lenne benne, mert már zsigerből belekombinálják.
- Ügyes gyerek vagy te, látom rajtad. Meg fogsz birkózni a feladattal. - felelem némi szarkazmussal a csipkelődésre. Van egy stílusa a szépszeműnek, meg kell hagyni, de ma valahogy pont erre van szükségem. Vagyis, az elmúlt hetekben már erre lett volna. Illetve hónapokban. Így pontosabb. – Ne aggódj, drága, nem rád fogok figyelni. Amíg odavagy, én intézem a többit, te csak várd ki a megfelelő pillanatot. – mondom egy huncut félmosollyal.
Ahogy nézem elsétálni, továbbra is ott motoszkál fejemben a gondolat, hogy szívesen megnézném őt bódultabb meg boldogabb állapotban. Van benne valami furcsa, talán a stílusa, vagy a markáns arca teszi, akárhogy is, érdekelne, hogyan hatna rá a bájital. Nem biztos, hogy pont úgy, mint erre az üresfejű csapatra. Minden esetre most az elterelésre vagyok kénytelen koncentrálni, a fiú ráér később. Talán a tesóimnak mégis igazuk volt, tényleg rossz házba keveredtem... Legalábbis ők mindvégig arra fogadtak, hogy velük ellentétben engem a Rellonba osztanak majd. Valamikor bizonyára így is lett volna, még 14-15 éves koromban. Ha akkor kerülök ide, kétségtelenül igazuk lett volna, de az elmúlt pár hónapban túl sok minden változott. Bár így sem az ő házukban kötöttem ki.
Megvárom, míg a kékszemű akciója végeztével kellő távolságra kerül a tanári kartól, majd a táncoló párból egy egybefüggő, a tanári asztal feletti egybefüggő spirált kezdek keringetni a szívekből, végül egy rájuk hulló szívesővel fejezem be a műsort.
Mint aki jól végezte dolgát, fészkelődni kezdek, kissé kifordítom a székem a másiké felé, így jobban ráláthatok az egész teremre és társaságomra is. Gondolok egyet, és gyorsan, míg a szépszemű a többi Rellonossal van elfoglalva, fogom az üvegcsét, lecsavarom a tetejét és állítva beteszem a széke alá, hogy könnyebben elérhető legyen számomra, ha úgy döntök, használni fogom. Kényelmesen hátra dőlve, már keresztbe tett lábakkal ülve várom őt vissza.
- Nos, meg vagy elégedve a műsorommal? – kérdem az uraságtól, közben már a következő akcióra készülve a pálcám az ölembe teszem, hogy megmarkolhassam helyette a poroszacsit.
Mikor már majdnem megindítom a mozdulatot, veszem észre, hogy a másik mennyire ügyel poharára, és hogy oda-odasandít az enyémre. Hát így állunk. Azt már megtanultam az évek alatt - magamból és másokból kiindulva is -, hogy ha valaki valami rosszban sántikál, hajlamos abban az időben védekezésbe is fogni. Persze az ilyesmi nem feltűnő, de elég eleven fiatal voltam, igencsak élénk fantáziájú társasággal megáldva. Ráadásul, ha az ember lánya már kijárta a gimit, de nem ám bejárósként, hanem egy igen picuri albérletben, felügyelet nélkül, fiúkkal-lányokkal vegyesen élve, nos, sok érdekességet tapasztal meg az unatkozás ellenszere gyanánt egymás ellen minden létező csínytevést kitaláló fiatalok mellett és –ként. Lényeg a lényeg, az érzékeim igencsak kiélesedtek, ha csínytevésről van szó.
Megfogom hát poharam, abban a hitben, hogy ha végig kezemben tartom, nem fog kísérletezni semmivel a sötétben. Így legalább koccintunk is, az úgyis olyan jól illik az összképhez.
A sötétség beálltakor feltörő hangok egyre nagyobb zűrzavar beálltára engednek következtetni, főleg, mikor már pár lány sikongatni is elkezd, és székeket hallok felborulni. Megmosolygom a szituációt, de egyelőre másra koncentrálok. Érzetem én, hogy kelleni fog még nekem az a bájital. Még a világosság visszaállta előtt magam elé képzelem az üvegcsét, felé mutatok a pálcámmal, és elmormolom a varázsigét. Feltűnésmentesen lebegtetni kezdem, egyenesen a szépszemű háta mögé. Szerencsémre nagyon magával ragadja a körülmények látványa, és épphogy, de van időm észrevétlen a kezében tartott poharába csurgatni a folyadékot. Majdnem le is bukok, mert mikor éppen vigyorogva ellebegtetem az üvegcsét, felém fordul egy pillanatra, de csak azért, hogy mutasson valamit. A siker örömére és a káoszra én is felszabadultan nevetni kezdek. Nem semmi, el kell ismernem, valóban jó ötlet volt a sráctól a por.
 A sérülteket látva valahogy nem tudom sajnálni őket, elvégre az én lelkivilágom is határozottan sérült korábbi látványuktól, bármilyen szép dolog is a szerelem. Apropó, szerelem. Odasandítok a tanárok felé, ahol közel sincs akkora zavargás, mint a diákok körében. Nyilván megszokták a hirtelen állapotváltozásokat, mert nyugodtan ülve szemlélik a történteket, míg némelyikük elkezd furcsán viselkedni, és igen mély egymásra figyelő diskurzusba folyni. Valószínűleg a bájital hatása.
A kedvencem egy párocska, ahol a fiú épp ölelve csókolná a lányt, a csajszi meg teljesen bepánikolva vinnyog, mert észrevette, hogy eredetileg nem annak a csávónak a társaságában volt, de ezt szerencsétlen képtelen lekommunikálni. Mindeközben a hölgyemény valódi párja a földön fekve simogatja a fejét, csávókám nője pedig hisztérikusan fakad sírva a látványra, hogy kedvese megcsalja, és karjaival össze-vissza csapkod maga körül. Persze mindez egyetlen pillanat alatt leszűrhető a jelenet intenzitásából és a személyek elhelyezkedéséből.
- Figyeld azokat a szerencsétleneket. – böködöm meg Zétényt a pálcámmal, majd az illető csoportra mutatok. Szó szerint folyik a könnyem a nevetéstől, láthatóan még a mellettem ülőnél is jobban élvezem a helyzetet. Miután a nép összeszedi magát, és megnyugszik, nekem még mindig beletelik kis időbe, míg be tudom fejezni a nevetést és letörlöm az utolsó könnycseppet is, de nem csoda, ebben a nevetésben nekem hihetetlenül sok feszültségem szabadult fel.
- Hú, erre kimondhatatlanul nagy szükségem volt! - válaszolom arcomat fájlalva a még mindig tartó vigyorgástól. - Hónapok óta nem nevettem ilyen jót. Sajnálom, hogy vége, el tudtam volna nézni még egy darabig. - mondom, de tudom, még nincs vége a mókának. Legalábbis részemről. Ahogy koccintásra emelem poharam, egy pillanatra átsuhan az agyamon, hogy talán nem szép ezt tenni azzal, akinek a reggelem ,,jó'', meg egyéb pozitív jelzőit köszönhetem, de hát ez van. Én se gondolhatok mindig másra. Kihasználom a koccintás illemszabályait, és végig kék szemeibe nézve, mit sem sejtve belekortyolok italomba. Közben próbálom szeme kifejezésének minden apró rezdülését elkapni, látni, milyen átmenettel és hová fog vezetni a változás az érzelemvilágában, amit italának hozzáadott tartalma vált majd ki belőle. Még sosem láttam, hogyan jut át az ember ezen a folyamaton, mindig csak a végkifejletet láttam, de igazán még mindig az érdekel, milyen lesz a Rellonos egyéni reakciója az egészre.
Ahogy a srác arckifejezését tanulmányozom, hirtelen valamit magamon kezdek érezni. Vagyis magamban. Nem gyors, kimondottan lassú folyamat, de változás, méghozzá markáns, épp annyira, mint a kékszemű arcának vonásai. De bármilyen élesek is, neki kimondottan jól állnak...
Ó, tessék, most jól behúzott a csőbe. - állapítom meg kissé kétségbeesetten, de már későn; a folyamat elindult, és csak átvészelni lehet, visszacsinálni már nem. - Te aztán elképesztően sunyi egy srác vagy. - mondom összehúzott szemmel, kihasználva, amíg még tudok neki ,,gonoszakat'' mondani. Nem, nem hagyhatom, hogy legyűrjön ez a fránya bájital!
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 16. 20:06 Ugrás a poszthoz

Emily


- Na és azt szabad tudni, ki az a titokzatos testőr? - kérdezem olyan hangsúllyal, melyből nyilvánvaló, hogy a kérdés valódi, már nem csak  a vicc kedvéért feszegetem a témát. A lány arcát látva ugyanis nyilvánvalóvá válik számomra is, hogy az a bizonyos testőr egy valódi személy lehet, akivel a kapcsolat valóban nem egyszerű valamiért. Persze a világért sem szeretnék indiszkrét lenni, legalábbis nem túlságosan, de magamból kiindulva olykor jót tesz kibeszélni egy idegennel a különféle problémákat, ráadásul könnyebb is néha.
- Végül is lehetnek vidám történetek is félelmetes helyett. Lehet egyszerűbb is lenne, nem? Feltéve, ha nem ismersz egy zseniális rémtörténet mesélőt. - végül is, talán egyszerűbb lenne, ha hagyná az egész rémisztgetőst részt, de meg kell hagyni, a tábortűz melletti kísértethistóriák által kölcsönzött hangulat ma már szinte elengedhetetlen egy igazán jó, erdei program végén. Legalábbis méltán olyan gyakoriak.
- Király! Akkor majd, ha nem akarnak elengedni, repülök hozzád segítségért! - lelkesedek fel. Talán a hosszú hónapokig tartó magány és bezártság teszi, de a lehetőség, hogy egy időre kizökkenhetek és kicsit megfeledkezhetek az utóbbi idők nehézségeiről, traumáiról és problémáiról hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el, és szó szerint foggal-körömmel kapaszkodok minden adódó lehetőségbe, ami egy kis vidámságot ígér.
- Húha! Ez iszonyatosan kemény, ráadásul ilyen huzamos időn keresztül... Mi volt, ami erre az életmódra motivált? És mi volt az, ami közben segített benned tartani a lelket? - kérdezem, részben, mert nagyon érdekesnek tartom, részben, hogy tanácsot kapjak, én hogyan csináljam végig a tanulmányaimat, ha esetleg mégis újból halmozni kényszerülök őket. Felsőoktatásban nyilván lényegesen keményebb dolgom lenne, és már a gimi-Bagolykő páros is elképesztően nehéz volt.
- Fordítógyűrű? Az micsoda? Még életemben nem hallottam ilyet. - csodálkozom, őszinte ámulattal. Hiába nőttem fel varázslócsaládban, úgy látszik, mindig fogok valami új dologról hallani. Minden esetre ha ez a cucc az, amire gondolok, nekem is be kell szereznem egy ilyet!
- Hmmm. Igazad lehet. De az megint csak akkor lenne jó, ha tudnám irányítani, hogy dolgozni is tudjak közben, mert így elég esélytelen lenne kivonulnom a terepre. Legalábbis nem hiszem, hogy a mugli férfiak elismernének egy harminc centis nőt főnöküknek. Asszem ennek a megvalósítását még nagyon át kell gondolnom... - pedig milyen jó gondolat is, amit Emily mondott. Na mindegy, ez van. - De igen, nagyon is aggódik. Csak úgy van vele, hogyha ezt a traumát sikerült átvészelnem, jó eséllyel nem ér majd akkora baj vagy sérülés, amivel ne birkóznék meg. - magyarázom. - Ő azért adta fel, mert úgy érzi, ami történt velem, kizárólag az ő hibája volt, és tehetett volna ellene valamit, ha körültekintőbb és figyelmesebb lett volna. Vagy leginkább elejét vehette volna, ha egyáltalán nem is visz el magával... Ez utóbbiban be kell ismernem, igaza van. Tényleg nem az a munkahely, ahová normális esetben elviszi magával a szülő a gyereket, hogy az bámészkodjon. De hozzátartozik, hogy én kószáltam el, és Api se tudhatta, hogy a tucatnyi manóból nem kapott el egyet, ami a többivel ellentétben megbújt és a családja elfogása után megkeresett, hogy bosszút álljon a családja elrablóján. - valóban borzasztó élmény volt, aztán amikor egy hónap múlva összementem újból, és kiderült, hogy ez egy huzamosabb ideig kitartó, talán örökké fennálló probléma lesz, teljesen magamba zuhantam. Depressziós lettem, nem akartam találkozni senkivel, csak a sebeimet nyalogattam. Mindeközben csak arra volt energiám, hogy mikor a szüleimmel beszéltem, leginkább Apival, kihúzzam magam és azt mondjam: ,,Api, ez így jó, mert más szemszögből is láthatom a világot!'' Persze nem hazudtam, de egyáltalán nem ilyen könnyedén éltem meg a dolgot. Ma sem így élem meg, bár mindent megteszek, hogy elhitessem magammal és kicsit másokkal is. Azt viszont nem szeretném, ha Api látná rajtam ezt, és még nagyobb lelkiismeret furdalása lenne. Azért is jöttem el otthonról végül, hogy ne kelljen már annyira tartanom magam. De itt is ezt csinálom, próbálom tartani magamban a lelket és tényleg megtalálni a szépet ebben az egészben. Azt hiszem, most is ezért pattantam seprűre és jöttem el a Bogolyfalvi tóig, hátha itt találok valami értelmet.
- Nekem eddig a Kuktasarok a kedvencem. A léte megmentette az életem. Pontosabban az egyik Eridonos srác, aki tegnap megtalált a Híres Főnixek csarnokában - akkor is ekkora voltam, nem ismertem senkit, eltévedtem és azt hittem, saját magamat fogom megemészteni, annyira éhes voltam -, és elvitt oda enni. Szerintem az egy életre boldog emlék marad, olyan rosszul éreztem magam előtte. És képzeld, még azt is megengedte, hogy felüljek a vállára! - újságolom széles mosollyal és szikrázó szemekkel, mintha csak valami hatalmas, egész életemet meghatározó dologról áradoznék. Bár, ha azt vesszük, hogy Petya volt az első, aki ekkorán ismert meg engem, és milyen jól és aranyosan reagálta le az egészet... Igen, ez valóban egy életen át meghatározó élmény marad.
- Hú, hát, lehet hogy ez kicsit bonyolultabb, meg lehet kicsit veszélyesnek is hangzik elsőre, gyerekekről lévén szó, de... - cseppet meglepődök, mikor már a jegyzetfüzettel kezeiben fürkész, hátha mondok most valami mentőötletet valamelyik állomásnak. Meg is mosolygom, de végül is érthető. Nagy vállalás ez egy személyre, még egy csoportra bontva is az lenne, nyilván minden gondolatért hálás, még ha el is veti az ötletet. - Mi lenne, ha vennél egy olyan csapatfeladatot, aminek a megoldásában a csoport minden tagjának részt kell vennie, ezért csak az egymással való kommunikálással lehet megcsinálni, és mindezt a tó mélyén kell megoldaniuk, ahol nem tudnának egymással beszélni, és még izgalmas is lenne számukra? Mondjuk, a csapatok mindegyik tagja kapna pár építőkockát, levegőbuborékot növesztenénk a fejük köré, hogy ne fulladjanak meg, nyilván, és a víz alatt, akár plusz világítás mellett kell közösen építeniük valamit a kockákból. Akár egy megadott időtartam alatt. - adom elő, a lehető legbiztatóbb hangsúllyal az ötletem. Furcsán hangzik, én is tudom, de ahogy beleképzelem gyerekkori önmagam egy ilyen szituációba, imádom az egészet. - Szerintem nagyon élveznék, hogy víz alatt csinálhatnak valamit, ráadásul ez a feladat a gyakorlatban szerintem nem is olyan könnyen megvalósítható a versenyzőknek, amilyennek hangzik, ha nem beszélhetnek egymással. - adom elő, hétévesekre gondolva talán egy kissé vad ötletem. Egyelőre más nem jutott eszembe, de az biztos, hogy ha egy gyereket, szárazföldi feladatok mellett egy ilyennel zökkentenek ki, teljesen oda-vissza lenne az izgalomtól.
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 17. 17:12 Ugrás a poszthoz

Emily


Jobb kezem Biblia hiányában szívemre csapom, a balt pedig az ég felé lendítve, komoly arccal jelentem ki:
- Ünnepélyesen fogadom, hogy eme titkot megtartom! - igen, kissé talán elvicceltnek hat, de hangsúlyomon és szememen azért érződik, hogy őszintén szóltam.
- Ú, komolyan? De vagány! Még nem igazán ismerem. Hirtelen arcról se tudnám megmondani, melyik lehet ő... - kutatok az emlékeimben. Jobban belegondolva, nem igazán ismerem a tanári kart, mindig csak futólag találkoztam velük, és csak a vizsgáztató tanáraimmal. - Gondolom nagyon jó pasi, ha ennyire elcsavarta a fejed. - állapítom meg mosolyogva. - Nem, biztos nem könnyű, de tényleg annyira bonyolult, mint amennyire azzá teszitek? - kérdem kissé összehúzott, de mosolygó tekintettel. Az ember gyakran túlbonyolítja a dolgait, mert belülről nehezebbnek érződik, mint amilyen valójában. Na meg sokszor több, kisebb és áthidalható problémákat helyez előtérbe, mint ami valóban gondot okoz, hogy elfedje a tényleges problémát. Hogy azért-e, mert valahol élvezi a probléma létét, vagy mert nem akar szembesülni vele, már más lapra tartozik. Persze ez normális, én szoktam ezt csinálni, de utólag általában arra döbbenek rá, hogy fölösleges volt.
- Hát, nem tudom, talán annyira nem. De ha van olyan ember a tanári karban, aki jó az effajta sztorizásban, akkor ezt már ki is pipálhatod. Kérdezz körbe, hátha lepasszolhatod ezt a részt valakinek, aki szívesen és jól csinálná. De ha nincs ilyen, kereshetünk is történeteket, megtanuljuk és elmondjuk ott. Én vállalom, ha nem találsz rá senkit. Mármint nem a keresést, nem tudom, mi való a gyerekeknek, csak a mesélés részét. - mosolygok. Ha van rá jelentkező, nem happolom el a feladatot, de ha nincs, szívesen mesélek előre kiválogatott történeteket. Kitalálni nem tudnék, de állítólag jó mesélő vagyok.
- Jó csapat lennénk, az az érzésem. - nevetek. Egyre inkább szimpatizálok Emilyvel, igazán üdítő személyiségnek találom. Az, hogy ennyire szereti amit csinál, nagyon pozitív kisugárzást kölcsönöz neki. Alapjáraton nem vagyok jóban a gyerekekkel, állandóan zavarban vagyok előttük, és ha csak pár évvel is fiatalabb nálam valaki, mondjuk öt-hat évvel, én már akkor sem igazán tudom, hogy szóljak hozzájuk. Igen, lehet, hogy ez még probléma lesz, de a szemben ülő fiatal nő társaságától kedvet kaptam ehhez a számomra újfajta kihíváshoz. Merthogy nekem ez nagyon is az lenne, viszont egyelőre nem érzem szükségét, hogy ezt közöljem is vele. Végül is, én nem vagyok pedagógus, és ha részt is veszek majd az eseményen, nem olyan szereppel, mint ők és kollégái.
Az arca kissé változni kezd, és valószínűleg önkéntelenül, de furcsa kifejezést ölt, ahogy engem méreget. Merthogy méreget, ami azért érdekes, mert a mi-létem megtárgyalásán már túl vagyunk, a látványomat is megszokhatta már, legalábbis eddig a percig úgy tűnt, szóval sehogy sem tudom kitalálni, mire is gondolhat. Megzavarni azonban nem szeretném, mert kíváncsivá tett és talán, ha elég messzire jut el jelen gondolatmenetében, kipiszkálhatom belőle, min is törpöl oly' bőszen.
- Június 9-én (váltás decemben 9-én - álm. megjegyz.). - felelem őszinte megdöbbenéssel. Valami jelentőségteljesebb kérdésre számítottam. Valami... Nos, mindenképp valami mélyenszántóbbra. Lehet, hogy ő is a csillagjegyemből kiindulva szándékozik épp feltérképezni és az alapján megállapítani, milyen is, ki is vagyok én, mint előtte oly sokan? Mert ha igen, bajban lesz, hisz senki horoszkópszakértő nem ment még a születési dátumommal semmire. Se mugli, se varázstudó, sem, ha akkor ismert meg, sem ha már élt együtt velem egy háztartásban. Hogy azért-e, mert én vagyok furcsa, vagy kókler volt az összes, már sosem derül ki számomra. Bár inkább arra fogadnék, hogy áltudomány az egész. - Miért kérded? - teszem hozzá végül, még mindig hatalmas, kerek szemekkel meredve rá. Nem, ő nem tűnik annak a horoszkóp mániás együgyű libának. Bár sose lehet tudni. Minden esetre nem számít, ha ez is a helyzet, neki is lehetnek hibái, attól még szimpatikus.
- Hát, hülyeséget csinálok én is eleget, néha mások kárán is, de sajnos én nem tudom ezt kikerülni annyival, hogy kötelezettségekkel táblázom be a napjaim... Szóval le a kalappal. - vigyorgok. Bár kétségtelenül jó módszernek hangzik. És dupla haszon. El kéne gondolkodnom rajta. - De végül is, a hülyeség teszi igazán színessé az életet. - osztom meg vele az ezzel kapcsolatos legfontosabb nézetemet. Bár határok azért vannak. Na jó, valakinek biztos vannak...
- Hát akkor tényleg kell nekem is egy ilyen. Honnan lehet szerezni? Mindig a nyelvek voltak a gyenge pontom. Meg a matek, de azt jobb, ha nem is említjük... Szerintem varázslat nélkül kettesre se tudtam volna leérettségizni. - oké, ezt határozottan nem kellett volna mondanom, de most már mindegy. Remélhetőleg Emily elengedi a füle mellett... Jaj Istenem. - De mi van akkor - fogok bele nyomban a félig terelésnek szánt, félig nagyon is komoly kérdésbe -, ha egy mugli társaságában vagyok, aki nem ért angolul, és én sem, de rajtam van a gyűrű és odajön hozzánk egy turista, aki csak angolul beszél, kérdez valamit, amit én lefordítva hallok? Tudni fogom, milyen nyelven szólt, vagy magyarnak hinném? És ha válaszolok neki, amit ő angolul fog hallani, azt a mugli társam milyen nyelvűnek hallja majd? - meredek már magam elé, miközben a szituációt elképzelve mutogatok a magam elé virtualizált személyekre, kissé zavart arckifejezéssel. Igen, valóban, ez kissé kacifántos, és épp ezért okoz most nekem komoly fejtörést.
- Jó, mondjuk, ilyesmit szívesen teremtenék. Meg hát ahogy mondani szokták, kicsi a bors, de erős... - vigyorgok bizalomittasan. - Ha elég erősre varázsolom a hangom, még 33 centisen is kivívhatom a tiszteletüket. Talán akkor még biztosabb alapokon is állna, mint normális emberi méretekkel. Bár ki tudja. Ha minden jól megy, ez nem derül ki.
A lövöldözős történetét elképedve hallgatom. Ez valami elképesztő. - Áááá...! - húzom el a szám megrökönyödésemben. - Ez nagyon komoly! Nem is tudok erre mit mondani. Hogy tudtad újra folytatni? Gondolom, nem csak apukád hatása volt. - hitetlenkedek egy sort. Én is íjaztam pár évig a gimiben rendszeresen, kvázi tesi helyett, de sosem volt olyan, hogy valaki eltalált volna valakit, vagy akár csak a közelébe került volna bárki is egy ilyen esetnek. Szigorúak a szabályok, mikor valaki lőfegyvert vesz a kezébe, akkor minden környéken levőnek figyelnie kell. Még kihúzatlan nyíllal célozni is tilos, míg nem győződtünk meg róla mind, hogy mindenki éber és komoly. Ilyenkor mindenki figyel mindenkire, akár van nála íj, akár csak néző. Ez alap. Épp ezért normális keretek között ilyen nincs, hogy véletlenül majdnem eltalálsz valakit, ez számomra nyilvánvaló, de most inkább nem feszegetem a témának ezen részét. Az már egy másik, belemenősebb beszélgetés.
- Vagy ha nem is magáért a kijózanításért akkor azért, hogy neveljen és felkészítsen nehezebb helyzetekre. Hogy ha valami valóban nagy kihívással vagy bajjal találkozunk szembe, ne az legyen az első, és ne csak üljünk kétségbeesetten, magatehetetlennek érezve magunkat, hanem tudjunk vele megbirkózni. - mindig e szerint a hozzáállás szerint éltem az életem, és most is ez az egyetlen dolog, ami segített összekaparni magam, seprűre ülni és kirepülni a tóhoz. De sajnos ez a felfogás sem teszi könnyűvé a nehézségek megélését. Segít, de attól a harc még harc marad. Vagyis inkább ez motivál, hogy egyáltalán felvegyem a harcot.
- Csepreghy Péter. Ismered? - felelem vidáman. - Viszont ott magadnak kell kaját csinálni, szóval nem hiszem, hogy csak ezért megéri újabb tanulmányokat kezdeni ennyi év után. - tényleg jót szórakozok ezen a lányon. Meg kell hagyni, ő se semmi egy teremtés.
- Van többféle varázslat is, amivel az ember hozamosabb ideig a víz alatt maradhat. A legkézenfekvőbb, gyerekekről lévén szó a buborék a fej körül. Legalábbis szerintem. Meg aztán a feljönnek, egy intéssel meg lehet szárítani őket. De ha valaki mégse akarna részt venni benne, majd kap valami alternatív feladatot. - vonom meg a vállam. - Ha meg mégis futnod kell, majd elbujtatlak az Eridon-toronyban. Petya biztos téged is szívesen ellát kajával, ha huzamosabb ideig kell rejtőzz. Vagy ha ő nem, majd Nico bácsira bízzuk sorsodat... - zárom le egy sejtelmes mosoly kíséretében.  
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 19. 00:59 Ugrás a poszthoz

Brightmore

Nem értem ezt az egészet. Pedig azt hittem, rég letisztáztuk a dolgot, erre a levelemre, amiben épphogy csak megemlítem az átoktörőként való továbbtanulásomat, egy istenverte rivallót küldenek... Tizenkilenc éves vagyok, kvázi felnőtt nő, könyörgöm, és tényleg egy üvöltöző, piros boríték a legkézenfekvőbb válasz? Ezért? Mintha nem én lennék az egyik a családban a kemény két emberből, aki a saját bőrén tapasztalta meg, milyen kemény szakma is ez, és viseli mai napig a nyomait. Tudathasadás...! Tényleg azt hiszik, ha ez nem tántorít el, majd egy rivalló fog? Hát hol élünk mi, francba is! Ez kész téboly!
Ezért dolgoztam egész életemben. A saját apám szakmáját választom, a jó büdös életbe, hát még az is meredek, ha ő visszakozik, de hogy anya? Semmit se tud az egészről, soha sem ment apival egy helyszínre sem.
Ráadásul rivallót! Személyesen persze lapítanak...
Na nem mintha kéne az engedélyük. Megoldom én egyedül is, de a támogatásukkal - lelkivel, szellemivel és anyagival egyaránt - lényegesen könnyebb lett volna belevágni az egészbe. Azt hittem, ők olyan szülők, akik elfogadják, ha leli valami a gyereket és tovább lépnek. Hogy hagyják létezni, érvényesülni és kitapasztalni az életet, ha veszélyes is. Hisz ez volt a terv, mindig is ez volt. De már nem is számít. Menjenek a szemük világába, ha az tetszik!
Ahogy így főttem a saját levemben, a falut járva keveregek ide-oda. Idegességemben rohamléptekkel, amitől úgy tűnhet, késésben lét miatt sietek annyira, pedig csak a saját hidegvéremet keresem épp fejvesztve. Időközben besötétedett, lehűlt a levegő is, és esélyesen elmúlt már a takarodó pár órája, így kénytelen vagyok meghúzni magam reggelig valahol. Amúgy se akarok visszamenni a kastélyba. Semmit sem akarok látni, ami a jelenlegi helyzetre emlékeztet, mert a végén még egy ártatlan fejét találom leátkozni a helyéről.
Ahogy feltűnik a csárda, szinte berontok az ajtaján. Még sosem voltam itt. Bár való igaz, csak néhány hónapja érkeztem, dacára az év vége közeledtének, és nemigen akadtam össze kocsmásnak tűnő társasággal. Körbenézve a meglepően sok idegen és többnyire taszító, mogorva arcon, furcsa mód otthonos érzés fog el. Le nem nyugtat, de kétségtelenül komfortosabb ebben a pillanatban, mint a kastély vagy akár a nyílt utcák. A pulthoz lépve kérek egy vajsört, majd mikor kisebb, a tranzakcióba ékelődött döccenők után végre kezemben tarthatom a drága nedűt, végignézek az asztalokon, helyet keresve magamnak. Csak két szabad asztalt látok, az egyik egy kimondottan zajos és zelegor, a másik pedig viszonylag nyugodt társaság közelében helyezkedik el. Az utóbbit választom, nincs jelenleg kedvem részeg idióták marhaságait hallgatni, melyeket világra szóló bölcsességként adnak el, miközben majd' egymásnak esnek.
Ledobva magam asztalomhoz, csukott szemmel kortyolok italomba, hagyva, hogy járjon át annak hűvössége, meg a hely hangulata, abban a reményben, hogy mindez majd valamivel hatásosabb lesz a fejszellőztetésnél. Egy-két perc után azonban rá kell eszmélnem, az a bizonyos sült galamb ma se tanult meg tollak nélkül repülni, így egy lemondó sóhajtás kíséretében török ülésbe helyezkedek és cigarettás pakkomért nyúlok. Tekerőset szívok, mint a mai mugli tinik többsége. Egyrészt valóban olcsóbb, másrészt élvezek tekergetni. Sokáig tartott, míg rendesen megtanultam, nehezen éreztem rá, mert megzavart, hogy mindenki másképp mutatja, de mára egész pofásak lettek az alkotásaim, mintha csak így vettem volna. Számomra az elkészítésük majdnem akkora részt vesz ki a cigaretta nyugtató hatásából, mint a benne levő nikotin. Sőt lassan többet is, mert kezdek immúnis lenni rá.
Végül elégedetten gyújtok rá és szívom le a finom füstöt, nem törődve vele, szabad-e egyáltalán dohányozni idebent, mindeközben a népet kémlelve, amolyan figyelemelterelésképp.
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. február 24. 16:30 Ugrás a poszthoz

Brigi és Zétény
[zárt]

- Egyszerű, mezei mozgató bűbáj, táncoltató ártással keverve, csak több tárggyal egyszerre. Ha eléggé rákoncentrál az ember, nem csak a pálca mozdulatára reagálnak a lebegtetett dolgok, hanem egy elképzelt mozdulatsort is képesek megcsinálni, egymástól látszólag függetlenül. - magyarázom elégetten hátradőlve székemben, szemlélve a környezetem. - Persze minél könnyebbek, annál jobban megvalósítható. Anyukám tanította annak idején. Bár időbe telik ráérezni és megtanulni, nekem is nagyon kell koncentrálnom ilyenkor, de egyik kedvenc játékom volt ez fiatalabb koromban. - ez már felesleges információ, magam is tisztában vagyok vele, pusztán annyit akartam vele érzékeltetni, hogy sokat érdemes gyakorolni ezt a többek szerint semmire se jó varázslatot a sikerhez.
- Támogatom a gondolatot. - vigyorgok. Az utóbbi időben nem nagyon szoktam gonoszkodni az emberekkel, ismerőseim többsége kifejezetten kedves természetűnek talál, de mostanság kimondottan jólesik kiengedni ebből az állapotból. Egyesek azt hihetnék, két külön ember személyiségével áldott meg a sors, mert furcsa mód ugyanannyira tudok lelkesedni az idegen emberek napjának feldobásáért mint megvicceléséért. Főleg, ha nem egyedül teszem. Érdekes dolgok ezek.
Ahogy a szépszeműt fürkészem, egyszerre kerít hatalmába a korábbiakon is túlmutató jókedv és balsejtelem. Kezdem felismerni, hogy magával ragadó szépsége nem önnönmagának köszönhető, és hacsak az általam felhasznált üvegcsének tartalma nem saját kupámban landolt - márpedig az kizárt dolog -, könnyelmű áldozatává estem a saját tréfámnak, más keze által. Nem, ezt nem hiszem el. Nem lehetek ilyen gyenge és oktalan... Nem, én sose vagyok ilyen.
Nem kellemes felismerés, mondhatom, és az se esik jól, hogy megjegyzésem nyilvánvaló nemtörődömséggel hagyja figyelmen kívül velem együtt. Belső sopánkodásom ellenére haragom némileg enyhíti azonban a finom, kimondottan kecses mozdulat látványa, amivel az ifjú úr a sóért nyúl, hogy aztán engemet elhagyva - mert tényleg ilyen drasztikusan élem ám meg helyváltoztatását - vigye oda a szemben ülőnek, és helyet foglaljon mellette.
Mint aki teljesen megfeledkezett róla, hogy ő tehet minderről, úgy fürkészem  a másik körül legyeskedő szívszerelmem - igen, erős a kifejezés, de sajnos az érzés is kezd azzá válni -, és a fekete boszorkányt, aki egy fél mondattal elbűvölte az én Zéténykémet. Te jó ég, Zétényke? Mi lelt engem? A jelenetet elnézve, a gyomromból indulva valami rendkívül kellemetlen érzés vonul át végtagjaimon, mintha valami minden egyes sejtemet halálra akarná szorongatni, de a kínzás elhúzása kedvéért elképesztően lassan csinálja.
- És benned kit tisztelhetünk? - kérdem magamra mosolyt erőltetve a fekete boszorkánytól, a lehető legkedvesebb hangomon. Hogy mennyire volt is az, nem igazán tudom eldönteni, mert mindeközben saját magam büszkeségével viaskodva próbálom elhessegetni a rám törő, szerelemtől lila és féltékenységtől zöldes-sárgás ködöt. Persze sikertelenül, emiatt pedig egyre idegesebben markolászom átokszórásra kész pálcámat.
Utoljára módosította:Farkas Piroska Beáta, 2020. február 24. 16:31
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. március 7. 22:39 Ugrás a poszthoz

Anastasia


- Ó, ne tessék félni, a triplatüsszentés kívánság mindig valóra válik! De nagyon pontos megfogalmazást igényel, nehogy kijátssza az embert. A tüsszentés huncut dolog ám. - figyelmeztetem jókedvűen, mert mikor ilyenkor kívánásra ösztökélem az embereket, általában nem örömteli mosollyal, hanem rosszalló szemöldökráncolással jutalmaznak meg. Egyre szimpatikusabb a hölgyemény számomra.
- Ránk gondol? - pillogok meglepetten. - Érdekes. Nálunk Székelyföldön ha csuklik csuklik az ember, mindig azt mondják, valaki emleget. De ezt így még nem hallottam. - Kíváncsi lennék, milyen tudományok bújnak meg az efféle mondások eredetét képező hiedelmek mögött. Ki tudja, lehet egyáltalán nem igazak, de ha ennyire elterjedt, talán mégis lehet bennük igazság. - Viszont akár így van, akár nem, azt így se-úgyse tudjuk meg, hogy ki emleget vagy gondol ránk ilyenkor. - morfondírozok fennhangon. Pedig milyen jó is volna, nekem legalábbis. Csak sajnos azzal az is együtt járna, ha én beszélek valakiről, azt a valaki is megtudná, nem csak a traccsparter és gondolom, annak már nem csak én, hanem a helyemben senki sem örülne. Bár, ha így működne, az volna a természetes és tán fel se vetődne, hogy ez így, ilyen formában kellemetlen. Jaj, túl késő van már, ha így folytatom, sose keveredek ki ezek közül a gondolatok közül...
- A lélek? - nézek fel kissé meglepetten a hölgyre. Hirtelen jött a kérdés, bár ha azt veszem, én milyen képtelen gondolatokkal élek eme kései órán (is), teljesen rendben van ez így, és némi nyugalommal tölt el, hogy nem csak én töprengek ilyen elrugaszkodott dolgokon. - Egyikben sem. - vágom rá szinte azonnal, ahogy a kérdést értelmeztem. - Mármint szerintem. - teszem hozzá gyorsan, mert hát nem vagyok tudós, nem tudhatom biztosra, de így, előzetes kutatás vagy bárminemű képzésnek híjján teljesen biztos vagyok válaszomban.
Habár jobban belegondolva, tudhatja ezt egyáltalán bármely ,,tudós'' biztosra? Egyáltalán milyen ,,tudós'' kutatja ezt?
- Ó, kérek szépen! - csillan fel a szemem a kakaó említésére. Jól fog esni az agyamnak, meg úgy mindenemnek. Nem is emlékszem, mikor ittam utoljára. Pár pillanattal később már boldogan szippantom be az édes-kesernyés nedű illatát, majd megemelem a velem szemben ülő felé. - Egészségére! Mmmm, ez elképesztően finom! - mondom hálásan, ahogy meg is ízlelem. Úgy érzem, már olajozott agykerekekkel térhetek vissza a megkezdett témánkhoz.
- Szerintem a lélek nem teljesen fizikai természetű, nem úgy anyag, mint a testünk... Nos, bármelyik része. Vagy bármilyen tárgy bármelyik része. Változékony, képlékeny, több síkon jelen levő, energiával rendelkező intelligens, érző és gondolkodó dolog, ami egyszerre anyagi és egyszerre független minden fizikai valóságtól. Mindenhol ott van bennünk, teljesen átjár, elér a testünkön kívülre is, és mégsem található meg egyetlen szervünkben sem. Szerintem a lélek egy olyan... Valami, ami külső segítség nélkül a testbe zárt értelem számára felfoghatatlan és megfogalmazhatatlan. - ahogy az én megfogalmazásom is kissé talán nehézkes, viszont társalkodótársam nyilván megérti, hogy az általa felhozott témáról nem lehet oly könnyeden gondolatokat megfogalmazni, mint arról, milyen ételnek van helye egy adott egyén gyomrában, annak ízlése szerint és milyennek lehetőleg több méterre tőle.
- A könyve mit ír erre a kérdésre? - érdeklődöm. - És ön mit tetszik gondolni erről, függetlenül a könyvtől? - ez az, amire főképp kíváncsi lennék, bár most, hogy ez a téma feljött, igazából mindkettő érdekes lehet. Valójában kimondottan örülök, hogy a hölgy feldobta a témát, magamtól valószínűleg sosem jutott volna eszembe.
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. március 7. 23:50 Ugrás a poszthoz

Brigi és Zétény

Elmondhatatlanul zavar a jelenlegi helyzetem. Leültem ide, a Rellon asztalhoz abban a reményben, hogy szépen nyugodtan, minden atrocitástól mentesen falatozhatok reggeli címszó alatt, hogy aztán energiával telve mehessek a dolgomra. Erre tessék. Naivabb nem is lehettem volna.
Némi görcs alakul a gyomromban, ahogy a szépszeműt nézem a barnaság körül legyeskedni. Nem is tudom, mi idegesítőbb, a látvány, vagy a tény, hogy ez milyen érzéseket vált ki belőlem. Fogaimat összeszorítva próbálom kitisztítani az elmém, mint ahogy némely, már túlon-túl görbére sikeredett éjszakákon szoktam, mikor hirtelen leülve elönt az érzés, hogy ez már sok, a tévképzettel, hogy elég akaraterővel kiugorhatok ebből a homályos és képlékeny állapotból. Annyira elhiszem, hogy már szinte fizikai fájdalmat okoz a kudarc a felismerésben, mi szerint bármennyire akarom és koncentrálok, még mindig nehézkes a fókusz, élesek az érzelmek és túlontúl gyorsan pörögnek a képek... Ez is olyan. Próbálom kikapcsolni, de nem megy, a halvány sejtés ellenére sem, hogy lehetne ez másképp is, mert volt ez másképp, ennek a ténynek tudatában pedig még él bennem a remény, hogy lesz is még másképp, úgy, mint akár csak tíz perccel ezelőtt... De akkor miért nem tudom kikapcsolni? Csak egyre idegesebb leszek attól, hogy fáj, nem engem ugrál körbe és magasztal az egekig szemeivel és szavaival, hanem a lányt, aki úgy csörtetett a mi kis társalgásunkba, mint a medve a tusnádfürdői nyaralónkba a mézért.
Öt éve... Azt mondta, öt éve jár ide. Hm. Akkor mindennek tetejébe az osztálytársam. Jó tudni.
A jelenetet nézve némi daccal mozdulatomban húzom magam elé a korábban eltolt tányérom, és újabbat harapok reggelim eddig meghagyott maradékából. Nem, azért sem vagyok hajlandó elmenni. Egyedül érkeztem, nem távozok csak azért, mert a kék szemek találtak másik, ténylegesen zöld mezőt maguknak. Plusz a féltékenységtől megéheztem.
- Bizony. És én vagyok az a Farkas is. - jutalmazom, ezúttal némileg őszintébb mosollyal szívem és eszem elrablójának elrablóját a beszólásért, mert eléggé beletrafált a lelkem, még ha nem is egészen így képzelte. Mi tagadás, a ráérzőképessége valamelyest működésben van.
Ettől viszont nem lett szimpatikusabb, sőt. Csak egy újabb ok, amiért az én drágám közelebb akar furakodni hozzá, megérinteni, szinte a lány bőre alá akar bújni. Nem. Az nem lehet. Nem bírom tovább ezt a látványt.
Sajnos a rágás nem foglalt le kellőképpen, és a pálcám lassan összetörik a kezem ideges szorításától. A pálcám. Nos, a lánnyal nem tehetek semmit, ha nem akarom, hogy még ennél is jobban körüllepje, mint valami takaró, így bármennyire fáj a lelkemnek még a gondolat is, de a kékszeműt kell lekapcsolnom valahogy. Körülnézve, nem messze tőlünk egy levesfazekat pillantok meg, benne valami rózsaszín lével - Talán cseresznyeleves? Mindegy is... -, és nyomban megszületik a nem túl elegáns, de annál hatásosabbnak tűnő gondolat a fejemben.
Némán, a lehető legfeltűnésmentesebben varázsolni kezdek. Megemelve a fazekat a velem szemben ülők háta mögé lebegtetem, amit szinte senki nem vesz észre, vagy ha igen is, van jobb dolguk is, mint holmi lebegő fazekakkal foglalkozni. Amikor a fazék már Zétény fölött lebeg, célja beteljesülését várva, némileg habozni kezdek. Sajnálom szegény fiút, a jóképű pofiját és gondosan rendezett frizuráját, de elég a boszorkányra pillantania, hogy sértettség erőt vegyen rajtam.
Szabályosan a fiú fejébe húzom a fazekat, minek teljes tartalma a fiú nyakába ömlik. Hirtelen ötlettől vezérelve gyors ragasztó bűbájt is elmormolok magamban, abban a reményben, hogy ilyen bódult állapotban időbe telik neki levarázsolni fejéről a fazekat, és addig se kell nézegetnem a másikra emelt szerelmetes tekintetét.
- Jaj, Zétény, jól vagy? - pattanok fel ültő helyemben, a teljesen döbbent ábrázattal, mintha számomra is váratlan lenne az előállt helyzet. Oké, azt már most kezdem sajnálni, hogy így egyáltalán nem nézegethetem...
Farkas Piroska Beáta
INAKTÍV


Pirinyó
RPG hsz: 25
Összes hsz: 154
Írta: 2020. március 8. 13:34 Ugrás a poszthoz

Emily


Mosolyogva, fejemet csóválva hallgatom a lányt. Fülig szerelmes, az látszik. És mégis... Elképesztő.
- Ha ennyire bele vagytok bolondulva egymásba, megéri nehéz esetnek lenni? Úgy értem, egy pontig nyilván izgalmat hoz a kapcsolatba, de azért mégis. Nem lennétek boldogabbak, ha letennétek a szeszélyekről és csak élveznétek egymás társaságát, azt, hogy van a másik a világon, ráadásul nektek van? - igen, talán kissé indiszkrét vagyok, de mégis. Ha belém lenne szerelmes akiért én teljesen odáig vagyok, szerintem le tudnék mondani a büszkeségem felesleges részeiről a kettőnk kedvéért. És itt hangsúlyoznám, hogy a kettőnkéért, nem az övéért. De persze nincs kedvesem, úgyhogy nem tudhatom.
- Hát, nem is tudom... Ilyet még sose csinált, de végül is megkérdezhetem. Hátha nem táblázta be magát. - nem tudom, mit szólna api, ha kisiskolások játszódélutánjára hívnám kalandmesélőnek, de ki tudja, lehet benne lenne. Alapvetően nem az ő műfaja, de ki tudja. Minket is elszórakoztatott gyerekkorunkban.
Emily képtelen gondolatára azonban még a lélegzetem is eláll pár pillanatra. Utána meg nyomban kitör belőlem a nevetés. Értem én, kérte hogy ne nevessek, de mégis! Egy ilyen képtelenséget csak viccnek lehet szánni, nem? Vagy nem az volt? Nem, ez nem volt vicc. Mégis beletelik jó pár pillanatba, míg abba tudom hagyni és megnyugszom annyira, hogy beszélni tudjak.
- Húha. - nem, hirtelen így se tudok többet kipréselni magamból. Teljes döbbenettel ülök vele szemben, miközben lélekben a Kétségbeesés nevezetű hasadék mellett ácsorogva próbálom összeszedni épen maradt gondolataim. - Nico bácsi átoktörő? Mert ha nem, már itt bukik az elméleted. - vigyorodok el végül, ahogy találok egy, remélhetőleg a lány számára is elég szilárd bizonyítékot elmélete cáfolatára. Na nem mintha tényleg elhinném, hogy komolyan vette az ötletét, de azért jól eshet neki a valóságba való visszarántás. Nekem is jól esne. Vagy nem. Nem, nekem inkább nem, de szerintem Emilynek most valóban szüksége van rá.
- Biztos vagy benne, hogy tényleg annyira hasonlítunk? Úgy értem, van pár dolog, de nem ülünk még itt egy órája sem és hamar egymásra hangolódó emberek valahogy tudat alatt is a hasonlóságaikkal kezdik az ismerkedést. Szerintem legalábbis így működik. Nekünk meg elég jól megy az egymásra hangolódás, nem gondolod? - tárom fel jókedvűen a gondolataim. Persze örülök, hogy van bennünk közös, hisz eléggé megkedveltem a társaságát, de kétlem, hogy mondana ilyet, ha az undokabb énemmel is összehozná a sors. Merthogy olyan is van. Meg gonoszkodó is, de nem mindenki váltja ki belőlem. Ő pont nem. Nagyon nem.
- Akkor még csak olyanokkal használtad, akiknek szintén volt ilyen gyűrűje? Hmm. Pedig akkor igazán buli, ha mindenkivel működik. Na mindegy, akkor is kell egy. - nincs az a pénz, amivel rá lehetne venni, hogy elég időt üljek a valagamon egy nyelv megtanulásához. Nem dicsőség ez a hozzáállás, tudom, meg jó is lenne beszélni még néhányon, de sokadik nekifutásra se sikerült még felfogni a logikáját egyiknek sem, na meg a szavak megtanulása sem az erősségem. Szégyen szemre olykor még a magyarba is belegabalyodok, és ki nem állhatok olyan nyelven kommunikálni, ahol nem vagyok képes a saját igényeimnek megfelelő árnyaltsággal kifejezni magam. Kérdés, hogy egy ilyen gyűrű igazi megoldást kínál-e erre, vagy esetleg ha egy kacifántosabb magyar mondatot kéne átfordítson mondjuk angolra a másik fülében, nem azt hallatja-e a traccsparterrel, hogy az ,,ERROR'' szócskát ismételgetem nagy bőszen gesztikulálva. Hmmm.
- Végül is, a makacsság sok mindenhez hozzásegítette már az emberiséget. - húzom fel szemöldököm egy sóhaj kíséretében, elismerve, hogy ez a tulajdonság tényleg képes felhúzni az embert a padlóról. Nincs is talán szükség másra egy cél eléréséhez. Na persze a célon kívül. Meg a motiváció is jól jön. És a fejben letisztázott menetrend hozzá. És még pár dolog. Na mindegy is.
- Bezony. - vigyorgok. Akkor őt is ismeri. Tök jó. Végül is, Eridonos volt valamikor, lehet még mindig szoros kapcsolatot ápol a házzal. Nem is baj, legalább nem vesznek ki az értékek, és több korosztályon átívelő kapcsolatok alakulnak. Az szinte mindig jó hatással van, mind a két irányba, fiatalabbra és idősebbre is.
- Jó gondolat. Remélem, a megvalósítás is sikerül majd és a többi tanár is díjazni fogja az elképzelést. - na meg a szülők. Mágia ide vagy oda, vannak túlféltő szülők a világon. Pláne ha hétévesekről van szó.
- Hát akkor összehozzuk. - jelentem ki. - Majd meglátogatsz és elérem valamivel, hogy pont ott legyen. - a konkrét haditervet ki kell még dolgozni, de már lenne hozzá egy-két ötletem. Úgyis meg akartam keresni Nico bácsit, majd valahogy egybekötöm a kettőt.
- Sütizni? - pillantok fel kissé megilletődötten. A helyzet az, hogy tudnék enni, sütit pláne, de még nem mentem tömegbe ekkorkán. Persze szeretnék, túl kell esnem ezen is, hisz valahogy kénytelen leszek megbirkózni a helyzettel előbb-utóbb, de hogy pont Bogolyfalván egy vendéglátó egységben... - Hát nem is tudom... - habozok még pár pillanatig. - Tudod mit? Ha meghívsz akkor boldogan. - mondom ki végül, igazából az előtt, hogy tényleg eldöntöttem volna. Ha már kimerészkedtem a toronyból, miért ne? Végül is, Em már nem az első ember akivel aprón hozott össze az élet és jól reagálta le, talán a nagyobb tömeg is elintézi pár csodálkozó tekintettel. Ha meg nem, az se baj, most nem vagyok egyedül. - Utazhatok a válladon?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Farkas Piroska Beáta összes RPG hozzászólása (19 darab)

Oldalak: [1] Fel