Edith

Hangom kísértetiesen visszhangzik a kihalt, üres folyosón, ahogy karjaimat a tarkómra vetve fütyörészek valami már réges-rég elfeledett dallamot.  Fejemet oldalra dobom, hogy megcsodáljam a mellettem sétáló lányt, ám ő túlságosan el van merülve a gondolataiban; rám sem néz. Így hát én is elemelem tekintetemet, majd a plafont kezdem el kémlelni. Későre jár már, szemeimet sem fedi már kontaktlencse, így igéző kéken bámulnak bele a kastély sötétjébe.
- Aha – bólintok, majd veszünk egy nagyobb kanyart, ahogy befordulunk a Könyvtár folyosórészére. Nem tudom, mi ütött ebbe a libába, hogy az éjszaka kellős közepén óhajt könyvtárba menni, ráadásul pont velem, aki kábé a képeskönyvek szintjén áll, de hát ő tudja. Ha neki, így jó, nekem is. Legalább kukkolhatom majd a seggét, ahogy lehajol egy olvasmányért. Fő a pozitivitás. Na, ne gondolj valami ősbunkó perverznek, igenis művelt ember vagyok én, hála húgomnak. Ugyanis, ha ő meg a millióm egy szerelmes szutyka nem lenne, akkor most én sem lennék oda a ponyvaregényekért és ismerném annyira a helyet, hogy a lányt még a sötétben is gond nélkül elnavigáljam. Noha ezen a szekción kívül elég szegényes a tudományom. Így hát, hogy ne keverjem feleslegesen a kását, hagyom, hogy belépjen az egyik sorba. Nem tudom mit keres, és ahogy nézem, ő maga sem igazán. Szemei cikáznak egyik gerincről a másikra, miközben én elfoglalom magam, és nekidőlök a pásztázott rész polcának.
- Szóval tényleg olvasni jöttünk ide – jegyzem meg, oly halkan, hogy talán még Edith-ig sem jutnak el szavaim. Őszintén azt hittem, hogy ez az egész helyzet csak egy kifogás volt, aztán valójában csak arra vágyik, hogy jól megfektessem amolyan tanár bácsis, tanulós közegben. Ám egyre jobban kezd eluralkodni rajtam az érzés, hogy én bizony hatalmasat tévedtem, és itt max csak könyvben fogom átélni a Piroska és a farkast.

Lorin

---

Eljut agyamig bocsánatkérése és úgy is nézek rá, hogy nincs semmi baj, nincs emiatt baj, de van, van valami nagy és hatalmas, de hogy mondjam el ha...? Persze, iszonyat szörnyű dolog volt eddig is Lili eltűnése és akkor még minden más is... Ezek után ha valaki valaha könyvet mer a kezébe fogni... előtte minimum írok egy végrendeletet. Kettőt. Nagyot sóhajtok, vállaim kicsit megrogynak, mintha valami nehéz lenne ott, majd el is tűnik, talán lehet, hogy tényleg túltoltam ezt a hiszti dolgot, sőt, sőt, nagyon, érzem, de úgy elönt, hogy már nem tudok ellene tenni. Nem én irányítok és mégis, muszáj lesz erősebbnek lenni, ujjaim ökölbe szorulnak, az érzés azonban marad. Miért ilyen nehéz?
Fejem fordul, ahogy nevem hallom, ahogy rám néz és ahogy most ő próbál nyugtatni, alkudozni velem, rávenni a falura és reppennék, jaj, már rég ott lennék de _nem_megy_. Nem lehet. Talán még könny is csillan a szemeimben, fejembe még jobban beleáll a fájdalom, egy pillanatra meg is fogom kobakom, mint aki csak tiltakozni akar vagy egy kis csendet azáltal, hogy ráfogok füleimre, de semmi. A fájdalom enyhül, az arcom is, minden.
- Ott van Lili, tudom és érzem – nézek el a kastély irányába, vágyakozóan, hogy nekem ott a helyem. Lehet interjú lesz, lehet vámpírral is, nem számít. A falu említésére testem ösztönösen rezdül össze, védekező mechanizmus és miegyéb, visszapillantok rá és határozottan rázom meg a fejem.
- A falunál még ez a nyomorult pusztulat tisztás is biztonságosabb – szűröm ki fogaim között, mintha csak valami káromkodás lenne és nem esne jól. Nem is esik jól. Semmi sem. Egy véleményen vannak, egyet mondanak és egyet döntenek. Menni kell, nincs mese, Petya hangjából elég kiszűrni, hogy itt és most nincs helye annak, amit teszek, tenni akarok. Bátortalan, apró léptek, mintha ólomból lennének a cipőim, de elindulok. Tekintetemmel ismét a kastélyt nézem, bámulom, hátha véletlen mégis arra tartunk, de nem. Előre, a falu közeledik, az én gyomrom egyre kisebbre szűkül, az őrület pedig közben...
Ujjakat érzek magam körül, hisztérikus tekintetem a másikra kúszik. Mintha egy üveg mögött lenne, elérhetném és mégsem. Még úgy is hallom kicsit, kell egy kicsi időre, mire felfogom szavait, mire lenyomom a magam torkán a gombócot és ki bírom nyitni számat. De elsőre valami nyikkanást hallatok csak, még mindig tele van a fülem azokkal, azzal, nem múlik.
- Nem hallod...? De... - erőtlen, tekintetem riadt, nem tudom, van-e ott bármi más is. Lehet. Nagyot sóhajtok, máskor zavarba hoz, ha egy lány ilyen közel és így, most erre sem tudok figyelni, csak kitépni innen magam és elrohanni. A lábaim mozgásban, toporgok, mintha nem lenne nyugtom, apró harc ez, önmagammal?
- Téged látlak, téged hallak és... mást. Valakit. Valaki aki veszélyben van... - és keservesen sikolt életéért talán. Szörnyű. Kínzó. Már-már szinte én érzem, mi fáj neki. De hogy mi ez és miért csak én hallom, fogalmam sincs. Reszketek, miközben ismét elindulunk, folyamatosan. Lassú lépések, elmaradok, lemaradok, megtorpanok, nem könnyű, tudom. Haladunk, csak nekem egyre rosszabb. És más.
Felsikítok, amikor a lángok felcsapnak. Ösztönösen ugrom hátra, mint valami vad és nem gondolkodom. Aztán kilép a mágus. Tekintete metsző, állom, de közben elsírnám magam, azonban ezt már nem engedem magamnak. Csak bámulom, állam felszegem, majd le. Ó, tudja. Tudja, amit én is?
Nagyot nyelek végül, semmit sem mond, a lángokra pillantok. Közelebb érek hozzá, érzem Sára kezének fogását. Aztán elborul minden. Most már nem csak a fejemben tombolnak, én magam is üvöltök egyet és kirántom a kezem.
- Nem, nem, nem. Halál! A tűz éget! - fröcsögöm és hátrálni kezdek. Nem enged oda be, tekintetem most már nem fél, határozott. - Akkor vesszetek oda! - köpöm feléjük a szavakat és megyek, vagyis... bukdácsolok. Lábaim még mindig nem engedelmesek, a bal erre, a jobb arra, de végül megtalálom az irányt. Nem futok gyorsan, náluk ott a pálca, ha meg akarnak állítani, de nekem az a cél, hogy ettől a tűztől olyan messze legyek, mint ide Kairó.

Theon

Min Jong

Edith

Unottan sóhajtok egyet, majd odabökök egy semmit Edith hümmögésére. Nem érné meg, most ha már rögtön felfedném legtitkosabb belső gondolataimat. Jó, nem olyan titkosak ezek, kábé mindenki tudja, min jár az eszem a nap huszonnégy órájában. Elvégre is én vagyok Theon Delacroix. Igen, az a fura rellonos srác, akiről még az újságok is szólnak manapság. Azokat a cikkeket el szoktam olvasni, amelyek rólam szólnak, a többit meg hát… általában leküldöm a süllyesztőbe. Tudom, az olvasás jó meg minden és valószínűleg a húgom is órákat tudna nekem papolni ennek helyességéről, de ha valaminek nem én vagyok a közepe, akkor az nem nagyon tudja lekötni a  figyelmemet. Na jó, egyetlen irodalmi alkotás van, ami még az én kitüntetésemet is elnyerte; a Szellemszerelem. Esküszöm, annál jobb könyvet a világ nem hordott még a hátán. Kiváló történetmesélés, szerethető karakterek és amit nem szabad elfelejtenünk, az hogy van benne egy iszonyatosan dögös halott pasi. Mit meg adnék én is egyért. Jó, nem muszáj halottnak lennie, csak legyen annyira dögös, mint Márkus, és máris teljesítve van minden kívánságom.
Nem is teketóriázok tovább, anélkül hogy várnék tovább a lányra, inkább csendben lelépek, hogy megkeressem azt a bizonyos könyvet, hogy betekintést nyerhessek legalább csak egy pár percre hőn imádott ponyvaregényem csodálatos világába. Hangtalanul suhanok végig a terem polcai között, s bár ugyan nekem nem kellene óvatosnak lennem prefektus lévén, mégis macskamód kerülgetem a nyikorgó faburkolatot, nehogy Edith véletlenül megneszelje hová is tartok. Mekkora égés lenne már, ha rájönne, hogy odavagyok a romantikus olvasmányokért. Nem mintha félteném a már amúgy sem létező férfiasságomat, egyszerűen csak nem szeretném, hogy bárki is megtudja. Éppen ezért ver le a víz, mikor meghallom a lány hozzám intézett szavait. Jó szerével is vagy három sor van köztünk és bár szuperhősöket is megszégyenítő sebességgel sprintelek vissza az eredeti pozícióm felé, Edith szépséges barna tincsekkel tarkított buksija így sem ott talál, ahol kellene. Szerencsére a romantika osztályról már eltűntem, bár a helyzet semmivel sem lett fényesebb. Idegességemben és a hirtelen kapkodásnak köszönhetően megfogom az első olvasmányt, ami az utamba akad; egy szakácskönyvet, amit ráadásul még fordítva is tartok.
- Hmm? Jah, fogalmam sincs – nevetem el a végét, amolyan jó kínosan, majd teszem vissza a kötetet a polcra, egyáltalán nem oda, ahol az előbb is volt. Végezetül szívok egyet az orromon, majd rossz fiúsan nekidőlök a téka oldalának. Igazából nem tudom, mit mondott, nem figyeltem meg eléggé. Meg úgy őszintén? Nem is érdekel. Én abban reménykedtem, hogy szórakozhatok egyet, erre meg az éjszaka közepén olvasni jövünk a könyvtárba. Érted, olvasni. Kész röhej.

Mei

Mikhail

Min Jong

Mikhail Sergejevics Kazanov


Szerencsére elég jól sikerült az írásbeli tesztem, nagypapinak is megmutattam, hogy mit tudok. Nem volt túl lelkes, legalábbis nem mutatta. Neki a bájitalok tudományánál kezdődött a mágia és ott is ért véget. Hiába mondtam el neki, hogy hírszerző szeretnék lenni és az álcához ez milyen nagyon jól fog jönni nekem, csak hümmögött, de tudtam, hogy azért büszke rám, mert szürkés szemei vidáman csillogtak. Nekem legalábbis úgy tűnt, és ez elég. Megcirógattam az arcát, és nyomtam rá egy puszit. Na, erre már el is mosolyodott, én meg elrohantam a könyvtár irányába. Mivel nem vagyok minden napos vendég ott, elérkezettnek láttam az időt, hogy tevékenykedésem  oda is kiterjesszem. Keresem folyton az új lehetőségeket, ahol kipróbálhatom magam, és persze az is fontos, hogy legyen vicces, legalábbis számomra. Az sem baj, ha a mulatság mellé izgalom is társul. A könyvek világa nem tűnik első hallásra túl izgalmasnak, de amilyen az én formám, majd alakítok valamit. Kinézek egy vékonyabb könyvet, hogy a lapozás illúzióját, abban is a mozgást, a lapok pergését, a surrogást valamint a légmozgást előidézzem magamnak. A nonverbalitás már jobban működik, mint egy héttel ezelőtt, így biztos voltam, hogy az a része menni fog. Felidézem a varázsigét, megy a pálcamozdulat is, és látom, hogy a lapok megindulnak, ahogyan elképzeltem. A hanghatáshoz talán nagyobb csend kéne, mert az nem tökéletes, de legalább a légmozgás, sőt még a papír illata is sikeresen megjelenik. Egy ideig megtartom a képet, aztán megunom és megszüntetem. Olyan kéne, amit más is lát, és nagy durranás. Megvan. Kinézem a könyvtáros bácsit, és egy lobogó lángot képzelek el az iménti könyv lapjain. Remélem, hogy tudok hatással lenni rá, meg, hogy a mű tűz, valódi riadalmat kelt majd.

Mikhail Sergejevics Kazanov


Nem csak a tűz melege az, ami eléri a lelkemet, hanem a siker érzése, ami tovább doppingolna, hogy még, még, még...többet, jobbat, tökéletesebbet alkossak. Sikerült és ez óriási boldogság. A sok, már unalomig ismételt apró tárgyacskák után, végre valami igazi, mégis kamusságában is tökéleset lángcsóva. Kicsi, forró és az enyém. Hála Imhotepnek, meg az összes szentnek és mágusnak, aki csak létezik. Állok lelkem képzeletbeli színpadán, kezemben az illúziómágus kupával, minden reflektor rám szegeződik...és- Köszönöm a tanáromnak, a szüleimnek, az iskolámnak, a nagypapinak, a tesóimnak... és sorolom. Persze egyszerre ennyi dologra koncentrálni nagyon nehéz, épp ezért a lángocska hamar szelídül, így aztán visszaállok a koncentrációba, ám a helyzet így sem változik. Nem bírom megtartani a lángolást. Ahogy a tűz a könyv lapjaim, úgy az én tüzem is bent, elhamvad. Felpillantok az addig olvasgató könyvtárosra és a forróság helyett a hideg érzése költözik a tagjaimba. Rám néz, sőt int is az ujjaival. Addigra már teljesen kihunyt a tűz, és az okát is sejtem, de ez csak sejtelem. Lelepleződtem, mert a férfi arcán nem látom a várt pánikot. Felmutatom a könyvet, nézze meg, nem esett bántódása. Végül eleget teszek a hívásnak és odafáradok az asztalához.
- Jó napot kívánok! Látom, fogytán a kávéja. - A nonverbális szakaszba lépésemnek hála, attól már nem kell tartanom, hogy a varázsige kimondása lebuktat, így a pálcamozdulat kellő palástolása csak a megoldandó feladat. Igyekszem mindent elkövetni, ami tőlem telik, és megtölteni a csészéjét forró, gőzölgő, illatos kávéval egy jól sikerült illúzió segítségével. Egy jó indítás nagyon hasznos lehet, pláne ebben az esetben, és anyutól sokszor hallottam, hogy a férfiakhoz a gyomrukon keresztül vezet az út. A puding próbája az evés, de az én kávémat nem próbálja meginni! Vagyis, de, próbálja csak! Akkor legalább elválik majd, hogy az ízre és az aromákra, a torkán lecsorgó érzésre mennyire tudok majd koncentrálni. Ha iszik belőle, ki is próbálom.
- Izgalmas a könyv? Mi a témája? -

Mikhail Sergejevics Kazanov


Díjazni való, hogy belemegy a játékba, megkóstolja a kávét, én meg izgatottan várom, hogy lenyelje, közben koncentrálva a sötétbarna lére, hogy az illatra, zamatra, állagra, ízre élvezhető legyen, de túl édes.
- Biztosan azért mert én így iszom, már ha egyáltalán kapok, de próbálja megint, most másik ízt adok hozzá! - A banán mellett döntök, mert az van annyira markáns, hogy a fekete aromája nem nyomja el, és hogy meglegyen a kihívás, még egy csipet fahéjat is odaképzelek.
- Igen, azt tanulom. Még kezdő vagyok, de imádom. - Csillogó szemmel lelkesedek a legújabb szenvedélyemről. Olyan ez, mint a szerelem. Aztán elcsendesedek, csuklóból kirázom a megfelelő pálcamozdulatot, majd bólintok, hogy kész, ihatja, ha akarja. Na, most aztán tényleg kiderül, hogy mennyire tudok vagy nem. Az viszont bizonyos, hogy  a hőfokot elfelejtem beállítani, így meg van az esély rá, hogy vagy túl forró lesz vagy hideg vagy valami más. Remélhetőleg lesz olyan jó fej, hogy újra vállalja a kísérleti alany szerepét.
- Na, mit érzett? - húzom közelebb a széket hozzá is, az asztalhoz is, majd szépen le is csücsülök. Ciki, de nem emlékszem a nevére, meg semmire, abból, amit az évnyitón mondtak róla. Vagy aludtam vagy épp nem figyeltem. Talán Daviddel leveleztünk, vagy passz. Ezt orvosolandó bemutatkozom.
- Felagund vagyok és Lena. Önt hogyan szólíthatom? Illúziómágusnak tetszik lenni? Amúgy mi az a devushka? - Megvárom, míg kezet nyújt, az illendőség úgy diktálja, majd kezet fogok vele, ha ez megtörténik. Gondolom, attól még, hogy új a kastélyban, a Felagund név nem cseng idegenül a számára és nem kell külön magyaráznom, ki vagyok. Ez egy újabb előnye a felagundságnak.

Lorin

- Fontos tanulság akkor ez, hogy ha máson alkalmazod az illúziót előbb gondolj bele, hogy milyen az ő ízlése. Úgy sokkal hitelesebb. Nézd meg a kiállását, modorát, arcvonásait, ruházatát, ebből sokszor az alapvető ízlését el venni - jegyzem meg okítás céljából, mielőtt újabb kortyot öntök le torkomon. Ez már sokkal ízesebb, a banán kellemesen előjön benne, de mint hozzá nem értő és az ízekre annyira nem figyelő a fahéjat már nem tudom kivenni belőle.
Azon hogy illúziómágus csak biccentek, ám legbelül örömmel tölt el mindig, ha találkozok eggyel. Még akkor is, ha az csak egy ebihal akinek épp kinőtt a lába, de még ott a popóján az úszó.
- Banánt és keserűt, ezt már jobban eltalálta - dicsérem meg, letéve a csészém. Vajon most kiittam belőle a maradék kávét, vagy azt még az előző alkalommal?
Elmosolyodok erre a nagy kérdésáradatra. Mennyire lányka szokás ez, csak azok tudják ennyire a fecsegésre használni a nyelvüket. Ebből aztán régen volt bőven részem nekem is.
Felagund név ismerősen cseng, az egyik tanárkollégát is így hívják, így rögtön rokonságot kötök kettejük között.
- Mint az öregebb Felagund? - kérdezek rá, majd ha igenezik akkor csak biccentek. Ezzel ő nincs előrébb, se hátrébb, csak az én képzeletbeli tudásfámat gyarapítja egy újabb vonallal.
- Huha, hát nem is tudom. Itt bácsizni szoktak? Vagy urazni? - zavartan vakarom meg a fejem, mert eddig még a diákok ilyen kérdéssel nemigen jöttek elő, de aztán csak legyintek és a legegyszerűbbet adom meg.
-Az igazi nevem Mikhail Sergejevics Kazanov. Szólíts ez alapján úgy, ahogy a többi dolgozót is szoktad - hagyom rá a meló nehezét és rázom meg mosolyogva a pici kezét. Milyen érdekes, hogy gyermeknél is kezet kell fogni itt.
- Igen, az vagyok - biccentek büszkén, mert jó a szívemnek, aztán a kérdésre csak jót mulatok.
- Hát az te vagy, csak az én nyelvemen. Lányka. Devuska.

Mikhail Sergejevics Kazanov


Mindig szívesen tanulok a jobbaktól, meg a kicsit rosszaktól is, ha úgy alakul, így engedelmesen bólintok a Könyvtáros tanácsára.
- Tök jogos, ebbe nem gondoltam bele. Néha nehéz mindenre odafigyelni, pláne ebben a korban, amikor még csapong a képzelet, ami egyébként egy illúziómágusnál hasznos eszköz. - Csacsogok, csacsogok, csacsogok, és már feledésbe is merült az iménti könyvégetésem. Gondolom megértette, hogy nem kárt okozni akartam, csak egyszerűen ez volt a mai tananyag. Az újabb kávés próbálkozásom már kicsit jobban ment, ám a fahéj íze talán nem volt elég precíz. Valóban kicsit kesernyés, de azért eléggé markáns ahhoz, hogy kiérezhető legyen. Na, nem baj, legközelebb jobb lesz majd az is.
- Igen, banán, egy kis fahéjjal. Remélem, nem lesz kávémérgezése. Az illúzió kávénál is működik a hatása ugyanúgy? Mert abban az esetben összeütök valami nyugtató bájitalt, nehogy bepörögjön. - Elnevettem magam. Nem sértésből, hanem, mert viccesnek találom. Valóban érdekes felvetés, hogy ha mondjuk egy bájital illúzióját alkotom meg, a hatás ugyanúgy létrejön-e, mintha igazit innánk. A jólneveltség oltárán adózom azzal, hogy bemutatkozom. Büszke vagyok a felagundságomra, a Felagund névre, fűződjenek hozzá bármilyen érzések is a többiek részéről. Az az ő dolguk.
- Igen, az öreg - kuncogok. - Ő a nagyapám, de vagyunk még itt Felagundok egy páran. Nagyapa bájitaltan tanár, úgyhogy ha szüksége lenne valamire, szóljon bátran. - Ajánlom fel a bartert. Cserébe tanítgathatna erre-arra, arra is, ami nincs a tananyagban vagy kis praktikákra, amik saját megtapasztalásai. Vagy ajánlhatna könyveket, vagy csak egyszerűen kijavítaná a hibáimat. Biztosan tudna segíteni, és én is ki tudnék cserébe találni valamit.
- Örülök, hogy megismerhettem. Az évnyitó, ahol bemutatták, kicsit káoszos volt. - Elpirulok, mert így kellemetlennek érzem a szitut.
- Uramnak, a tanárokat Tanár úrnak, de akkor Könyvtáros-nak fogom szólítani. Nagy kezdőbetűvel természetesen, de ha a Kazanov úr jobban tetszik, akkor úgy. - Szókincsem bővítését mosolyogva fogadom, és most már bátrabban elő merek lépni a farbával, amit olyan zseniálisan kitaláltam.
- Kazanov úr! Lenne kedve néha egy kicsit gyakorolni velem, elmondani pár titkot, mint az előbb grátisz? Nagy segítség lenne, de nem kérem ingyen. Biztosan lenne valami nekem való munka itt a könyvtárban, amiben segíthetnék, talán még az illúziómágiát is használhatnám. - Utóbbit élvezném, és még hasznos is lenne, de csak ha felmosni kell vagy összeszedni a szemetet, azt is vállalom. Kíváncsian várom a válaszát.

Theon

A Könyvtáros

A Könyvtáros

Mikhail Sergejevics Kazanov

A gyakorlás..igen...Vanessza nénitől is egyfolytában ezt hallgatom, az egyéb tanáraimtól meg éppen az ideális tárgyat, de kinek erre energiája? Persze az illúziómágia az, amit a legszívesebben gyakorolnék egész nap. Sajnos nem lehet. Időnként vérző szívvel veszem elő a Gyógynövénytant vagy a Bűbájtant. Apa a múltkor azt mondta, hogy ha nem tanulom a Gyógynövénytant, nem lehet belőlem jó bájital keverő. Hát üzenem, hogy kilométerekkel le van maradva. Ki a fene akarja követni a családi hagyományokat? Meghagyom Lizának vagy Davidnek.
- Iszonyúan sok mindent kellene még gyakorolnom. Sajnos nem lesz az ember gyereke egyik pillanatról a másikra illúziómágus, még akkor sem, ha Felagund. - Elnevetem magam, mert legalább nekem legyen vicces a benyögésem, ha másnak nem is. Anya utálja, ha az ebédnél teszem ezt, mert David mindig beleröhög a levesébe és akkor kispriccel a leves a terítőre. Én meg kérdezem, hogy mi a baj ezzel? Ott a pálcája, tüntesse el, aztán kész. Hamarosan már én is meg tudom oldani, legalább addig, míg rátolom a tálat.
- Utóbbit is meg lehet oldani, akár legálisan is. Bár nem célom senkit összeverni, de az agressziónak vannak más formái is, ha éppen valaki ezt a figyelmet vívja ki magának. - Kacsintok, elég bénán megy, de ezt nem fogom gyakorolni. Inkább Kazanov bá'nak lenne szüksége egy kis korrepetálásra. Nem mintha probléma lenne, ha valaki szelíd, mint a ma született bárány, de az önvédelem fontos.
- Az ellenfélnek már akkor tudnia kell, hogy nem érdemes packáznia velünk, amikor megszületik. - Ez erős kijelentés, de halálosan komoly. Jobb nem belemenni egy kétes kimenetelű szituációba, jobb a megelőzés, mint a betegségeknél.
- Még nem kapható ellenem védőoltás, de csak idő kérdése. - Újabb jó vicc. Lehet nevetni! A hírszerzői meló nagyon menő és már most beleéltem magam. Várffynak hála sokat fejlődtem, legalábbis  gondolatban, sőt az illúziómágia is eme tervemnek volt köszönhető. Persze csapnivaló hírszerző az, aki a nevét sem tudja annak, akivel beszélget. Ezért kellemetlen, hogy nem tudom Kazanov nevét, de mentségemül szolgáljon, akkor még nem voltak ilyen terveim. Friss az elképzelés annyira, hogy még a szüleim sem tudnak róla, de még David sem, vele pedig mindent megosztok. Azért neki ideje lenne elárulnom. Meglátjuk.
Nem utasítja el egyből az ajánlatom, ez biztató.
- Ennek nagyon örülök, mármint, hogy hajlandó beszélni róla. Gondolom, feldobná a hétköznapjait. - Elképzelésem szerint egy idő után unalmas lehet itt ülni és olvasni vagy kikeresni a hatodik kötet Mágiatörténeti kiadványt egy vakegérnek, aki nem tudja az ABC-t.
- Hááát...lássuk csak! Még nagyon az elején vagyok. Élőlényt is csak egyszer próbáltam, ha leszámítjuk a gyümölcsöket a piacon, vagy az orgonát. Vagyis talán egy kis kacsa volt, kevés mozgással. Most jöttek be az ízek, a szagok ilyenek. A láng is kezdetleges, szóval láthatja, alig valami. - Kicsit tartok tőle, hogy erre azt mondja majd, van neked tanárnőd, majd az nevelget. Nem vagyok óvó bácsi. Igaza is lenne, de ő más szemmel nézne, mint Vanessza néni, és mást venne észre. Nem követné szigorúan a tananyagot, meg jobb két tanár, mint egy.
- Amikor ráér, heti egy-két alkalom, bárhol és bármikor. Mit kér cserébe? - térek rá az üzleti részre, esélyt sem hagyva arra, hogy nemet mondjon.

A Könyvtáros

A Könyvtáros