---

Nem, nem, nem, nem és nem.
Mantrázok magamban, meditálnék is, ha tudnék. Vizsgák, már megint a vizsgák, hát nem most írtunk?! És megint? Úgy érzem, az összes hajam kihullik ettől az egész helyzettől, ami nem lenne baj, apám csak örülne, mert szerinte ez se normális, hogy úgy nézek ki lassan, mint valami hippi. Vagy huligán. Fene sem tudja, milyen szót használt. De itt jó, nem ér utol és aztán ja, én elvagyok, elszórakozom, elszórakoztatnak, vannak tök jó arcok, ezt már megtanultam, seggfejek is, mit számít. Aztán ugye...
Vizsgák.
Igazából azt kell mondjam, hogy év közben egész jól ment, senkit nem küldtem a gyengélkedőre, magamat se nagyon, így talán van esélyem arra, hogy a vizsgáztatókat sem. Hogy átmenjek? Az már más kérdés. Tudjátok, ez olyan, mint a takarítás, addig kell ódázni, ameddig lehet és én mindenre figyeltem, csak a jegyzeteimre és a könyveimre nem. Aztán tessék, azon kapom magam, hogy bár az egyikből sikerült elkérnem a dolgokat, a másik hiányos, a harmadikra meg ráönthettem a kakaót vagy az ég tudja mit és olvashatatlan. És tessék, itt vagyunk.
Vagy hat könyvet raktam egymásra és ezzel kívánok egyensúlyozni, de pont jó, az állam tökre rá tudom fektetni a felsőre és így látok is és el se ejtem. Nem merem, mert félek, ki leszek akasztva a következő évig, mint a könyvek merénylője. Brrr. Első lépés, második, megy ez nekem, egyre kevesebbszer ejtem a dolgokat, határozottan javul vagy végre ember méretűre nő a tenyerem. Meg a reflexem. Kinézem az asztalom, már látom magam ott ülve és a körmöm tövig rágva, a másik kezem meg lezsibbadva, hogy épp jegyzetelek. De, sajnos nem vagyok jóstehetség. Sem.
Valamit épp ugatnék a beszólásfélére, aztán már csak arra van időm, hogy tágra nyílt szemekkel pillantsam meg a felém száguldó könyvet. Nem újdonság, láttam már galacsint, rágót és egyéb dolgokat megbűvölve repkedni az áldozatok felé, én is kipróbáltam, ez viszont olyan hévvel jön, hogy a gyorsvonat megirigyelhetné. Vagy nyilván csak felfújom, férfiasan sikítva dobom el a könyveket – meg fognak nyúzni, fel leszek lógatva – és elugrani nem, de az arcom akarom védeni, ehelyett amint becsapódik, felnyögök, a tüdőmből minden levegő kiszorul és végül, mint valami zombi, felhördülök. Észre sem veszem, hogy a könyvet szorítom, csak jön a sötétség és a zuhanás. Remélem, megint a labirintus...
Rettentő ramaty idő és zuhanás. Kiáltva érkezem és próbálom kivédeni, valahol olvastam, mi az ideális póz meg ilyenek, aztán már lent is vagyok. Zihálva tapogatnám át magam, hogy egyben vagyok-e meg ilyenek, de érkezik Petya és mindent visz. Előbb a tüdő, most a gyomor, mint valami eszement viadal. A hányás és a káromkodás közötti állapotban lendül meg a kezem és vernyogok fel, mert oké, megütöttem, de ez fáj. Ez is. A jó ku...
- Direkt hát... direkt – fogok a fájó pontra, majd feltápászkodva görnyedek előre és köpök egy embereset. Oké, nem hányunk, kis szédülés, de elmúlik.
- Te kinek beszélsz? - egyenesedem ki, amennyire kényelmes és körbetekintve veszem észre a többieket. Némán formálok ó-t a látottakra, nagyobbat a lógó lányra. Van aki rosszabbul járt, igen.
- Nyilván akkor lejött volna, ne kérdezz hülyeséget – lépkedem Petya mellé. - Le kell onnan lebegtetni vagy mi. Én öhm... inkább valaki próbálja meg, odaadom a pálcám is ha kell – mert megint nem bízok én ebben, aztán meg ha a lány repül miattam, repülök én is. Aztán, mint a villámcsapás, akár a távolban.
- De ami még fontosabb... hol... hova kerültünk? - ez nem Kansas, Toto...

---

Senkinek nem kell a pálcám, nekem sem, szóval ez a kör marha hamar lement. De ahogy nézem, a csaj is lefog, valamit ügyködik. Nyelek egyet, ha itt töri össze magát előttem, akkor nem lesznek szép éjszakáim, de hát ugye, neki van több esze és eszébe jut a megoldás. Én nyekeregnék a fán és leesnék, ilyen rizikós esetekben nem tudok szépen és okosan dönteni, bevallom. Pedig már lassan harmadéves vagyok, ott kéne lennie a kisujjamban a mágiának, hogy na majd mindenre azt, de nincs. És talán nem is lesz, mások legyenek okosabbak.
- Ez tök ügyes cucc – mutogatok, a gyomrom még mindig kicsit forog és fáj, Petyának nincs puha térde és ha a fizikát nézzük, estünk olyan erővel, hogy ennek fájnia is kell. De legalább nem akarok hányni, aztán terelnek minket, vagyis megérzem a nagyobbik kezét, amint finoman felszólít erre mert valóban, felfele bámulni most könnyebb. Egy nagyobb dörrenés miatt rezzenek össze, nem azért, mert félek a vihartól, hanem mert odakint – vagy hol van a valóság – jó és napos idő van, ez meg itt mindjárt leszakad és meglepett, így rázom hát meg a fejem, ez ránt ki a bambulásból, épp akkor, amikor a macska talpra esik. Még meg is tapsolom.
- Szuper, hogy leértél. Üdv a földön – sütöm el a béna poént, aztán kiegyenesedek végleg, mutogatós körbeismerkedés történik, de az én homlokom azonnal ráncolódni kezd.
- Ali? Nem vagyok Ali, a nevem Elijah – mintha sértve lennék, de nem, csak hát minek tudja rosszul, ha beleszólhatok. - De amúgy szia Sára. Nem minden nap ilyen fura amúgy, bár... elég sok – húzom el a számat, belegondolva abba, hogy mennyi fura dolog, esemény történik vagy hát eleve a mágia. Uhh. És ő pont azonnal futott bele, nem fogom csodálni, ha a vonatra vágyik vissza, én az első héten éreztem úgy, hogy csomagolok a francba, mert nem leszek itt, ebben az őrültek házában, ahol repkednek a poharak meg minden. De én speciális vagyok, azt hiszem. Legalább ebben?
- Tanulni akartam, de az univerzum se akarja. Az biztos, ha emiatt bukok meg valamiből, megnyúzom a tettest – mordulok, de ott a vigyor az ajkaimon, hogy hálelujah, megint nem kell tanulni. Nem volt kedvem, és most... Azért azonban ez a viharos égbolt, amit felnézve látok, nem biztató, az összes szőr feláll tőle a hátamon meg ilyenek, közben Sára mondja a dolgokat, így visszaforgatom felé a tekintetem.
- Vannak olyan könyvek, amikbe bele lehet lépni? - emelkedik meg szemöldököm, jön elő a mugli. Oké. Nekem a magától író penna is csoda volt, maga a penna, amivel írni kellett és én csaltam és tollat használtam és használok amíg csak lehet, de na. Oké. Fogom vissza magam, nem kéne ennyire földhözragadtnak bemutatnom magam.
- Az otthon van, nem hozhattam el, mert elvileg nem működik – tessék, ebben most hasznos lehetnék, a mobil, hátha itt menne, fene vigye, hát jövőre elhozom, bár év végére ezerszer lemerül és itt nem divat a konnektor. Óóó szűzanya. - Nem tudom amúgy, mert nekem jött egy könyv és ennyire emlékszem csak, aztán már itt vagyok. Az olyan cuccok nem ilyen lomos szutykok szoktak lenni? A suliban elég nehéz lenne... - vonok vállat végül, a tarkóm vakarom, mert közben még a viharfelhők mellett van itt még valami. Gyorsan körbe is nézek, de én nem látok semmit. Vagy igen?
- Szerintem keressünk valami szebb helyet, mert a végén még el is ázunk. Vagy... oké, befogom.

---

Hát na, a fatörős jelenet nem volt semmi, de nem vagyok én olyan, hogy a szájamat tátom ilyesmin, arcom egy elismerő fintorba moccan, halkan hümmentek egyet, hogy ez nem nekem jutott előbb eszembe...! Persze, itt a pálcám, na de egy bot, hát menten nekem is kell egy, így szememmel kutatom mint az állat, hátha találok valamit. Aztán odébb látok is egyet, de egyelőre nem moccanok érte. Kivárom az alkalmat? Na meg figyelek.
- Semmi gond amúgy, nem haragszom – persze vágom én Petya megjegyzése után, hogy mi volt itt a nagy köszöngetés meg minden. Aprót vigyorgok is a pajtás felé, hogy na, mik vannak, minden rosszban van valami jó, meg minden, neki meg most aztán főleg, én meg kapom azt, amit, egyelőre az értetlenséget. Jó, hogy Sára nem törte össze magát első körben, ez külön öröm, így akkor egész nyugodtan tudjuk megvitatni a helyzetet és persze, talán kitalálni valami olyat, amely hasznos lehet. Megint megvakarom a fejem búbját, ilyenkor szoktak ötletek jönni, amikor kihúzok egy szálat közben az üstökömből, de most... most semmi. Ott is annyi a kérdőjel, hogy abból is erdőt lehetne ültetni. Ajh.
- Én szórakozni ilyennel? - meglepett arccal pislog egy sort, bár aztán egy szégyenlős „hja, igen” vigyorral vonok vállat, a könyvlapozgatós dolog vicces lenne, na de bezárni egy mesekönyvbe, az olyan mágia, amelyet még elképzelni sem tudok. - Hát most már mindegy ki mit csinált. Nekem a kezemben sem volt mesekönyv, mégis itt vagyok. Szerintem csak random kapott mindenki, aki kicsit közelebb volt, ha akarta, ha nem. Szerintetek valaki más szívatása ez? - el lehet képzelni a kreatívak közül, hogy ilyet is kiagyal, viszont ott bűzlik az egész, hogy nekem ez nagyon bonyolultnak tűnik ahhoz, hogy csak úgy egy diák megtegye. Viszont mindig vannak meglepetések, így aztán nem kell ezen sokat gondolkodni, majd kiderül, egyszer.
- De ugye ki lehet jutni...? - bukik ki belőlem ismét, aztán leginkább egy másféle válasz hangzik el Lilitől, amire nem tudok nem nagyon nyelni. - F*sza... - mormogom arra, hogy akár itt is maradhatunk ha valaki megpiszkál minket és elveszi a könyvet. Akkor ezek szerint most ott fekszem a könyvtárban, szorongatom azt a könyvet és idebent meg állok és pofázok? Remek!
- Tuti valaki meg fog minket találni és elveszi a könyvet. Nem akarok mesehős lenni! - nem nyávogok, nem nyávogok, ez tény. Inkább mérges vagyok, de nem Petyára, nem volt ráírva, hogy ez történik. Szegény... tuti most rágja magát, hogy mit csinált véletlen.
- Ég is feketéllik... Biztató cím, ez inkább valami thriller lesz, nem mese – csóválom meg a fejem, most itt már tényleg nem vicc, főleg ha megint felnézek az égre, amely ezt sugallja, a címre utal meg minden és még mindig nagyon nincs jó érzésem ezzel az éggel kapcsolatban. Nem olyan, mint mikor valami kemény vihar csap le a strandon, vagy a városban, ez sokkal... mélyebb? Nincs hideg, mégis ráz a hideg folyamatosan, főleg mert közben még érezni azt a figyelő dolgot, érezni, hogy itt nem jó. Azért arcom felvidul egy kicsit, amint Lili felé fordulok.
- Tényleg? Ez remek! Te... te tudsz majd segíteni felrúnázni? Vagy hogy kell? - érdeklődöm, addig sem ezzel a vacak hellyel kell foglalkozni. Figyelem őt, őket, amint a telefonnal bíbelődnek, forognak és világítanak, az már túl szép remény lett volna, ha van térerő és még hívni is lehetett volna segítséget.
- Máshogy nem lehet üzenni kifele? Mondjuk ráírom a homlokomra, hogy ne piszkálj, az nem jelenik meg a fejemen kint? - spekulálok csak, azon történetek alapján, amiket valaha olvastam, akár képregény formájában. Talán bejön, talán hülyeség. Egy nagyobb dörrenés közben pont jól esik, aztán irányt választunk, miután a vakuval körbekémleltük a dolgokat. Fényben, főleg ebben, még parább az egész.
- Oké! - indulnék meg, de gyors visszalépek és felkapom a nemrég kinézett botot. Egész vastag, nem fog kettétörni, mert épp ránézek, talán megcsapkodhatok vele szörnyet is, ha lesz. Remélem nem. De közben úgy nézek ki, mint valami túrázó.
- Akkor menjünk – nem vagyok épp hősalkat, de nem küldhetek előre lányokat. Így magamra veszem ezt a terhet és elindulok Sára irányába, hátha járható, közben Petya felé sandítok, mennyire bírja. Amúgy tök vigyorognék, mert végre valami kaland, csak ja, nincs jó érzésem.

---

- Nagyszerű! - lelkendezek, mert tényleg öröm, ha segít majd benne. Könnyebb lesz nekem azzal, kicsit az otthoni környezetet fogom dédelgetni és megnyugtat majd. A többi dolog most? Nem. Nagyon izzad a tenyerem, félek, ha valamit megfogok, úgy ugrik ki belőle, mint fürdésnél a szappan. Nem jó, hogy a mese ilyen, nem jó, hogy ez a hely ilyen és mi itt vagyunk. És nem egyedül, mert mindenki figyel ide-oda, mindenki nézelődik, mintha keresne valamit vagy valakit. Senki nem tudja mit, és mégis, ott van, mert... Mert.
- Eeeeh, nálam nincs semmi olyan. De pálcás módon nem lehet? Megcsinálom magamon ha kell, csak mondd, hogyan – mert hát na, nem akarom senkire sem ráerőltetni, főleg, ha fájdalmasabb dolog az, hogy oda kell tenni a szöveget. Lehet mindenki akarja majd, lehet senki, én meg mint valami hős. Csak kár, hogy sosem voltam az. Az időnk azonban fogy, így ha ez meg is lesz, akkor valójában már menet közben, nem is gond, egy percet sem tudtam volna már helyben állni. Egyre rosszabb...
Sosem féltem a viharban, de ez olyan, mintha még lenne benne valami. Lehet idegenek, mint a filmekben, vagy valami gonosz lény egy horrorból. Tényleg, remélem, nem korhatáros véres mesét ír a könyv. Nyelek egy nagyot.
Épphogy elindulunk azonban, Petya felkiált, mintha ajtót talált volna. Megállok én is, aztán ránézek, mert érdekel mi az. - Óóóó! De menő! - nem zavar, hogy elteszi a csúzlit, a lámpának azonban nagyon örülök. Fény! Mintha valami csoda lenne, komolyan. Máris vidámabb az út, nemde? Nekem könnyebb az, hogy végre így kövessem. Hagyom, hadd vezessen, olyan jól csinálja, én meg be vagyok tojva, csak menőbbnek akarom mutatni magam. Komolyan, nem kéne mindentől beijedni, elvégre, nem lesz bajunk, nem? Fogalmam sincs, elmerengve sétálok, próbálok valamiféle tervet kiagyalni, minden esetre, de mindig egy áll a képlet végén: bármit látunk, futás. Így aztán észre sem veszem, mi folyik körülöttem, a dörgésekre néha összerezzenek, aztán már csak Petya hangja ráz fel.
Mi?
Ahogy félrelök, úgy rázom meg a fejem, mint akit fejbe vágtak kicsit. A tarkómra fogok, megvakarom, mintha beleégett volna a valami pillantása, vagy csak az idegesség miatti izzadtság csípte ki. Fejemet felemelve nézek a pánikoló haverom felé, majd aztán észlelem, hogy mi történik. Hunyorgok, sajogni kezd a fejem, túl sok minden történik.
- Hova lett Lili? - de az érzés nem múlik, csak könnyebb a lélek. Mintha, a zavaró tényező, amit nem mondtunk ki, nem lenne már, de észre se veszem, csak Lili hiányát. Petya a kezembe nyomja a telefont, mert azonnal ott termek mellette, ösztönösen. A képre tekintek, ajkaim elnyílnak, majd össze is zárulnak. Kattan a billentyűzár és elteszem a telefont. Most fontosabb dolgok is vannak. Valami nem oké. Valami, valami...
- Figyi, én... - aztán megakadok. Miért? Nem, mintha nem tudnám megfogalmazni. Vagyis, tudom. Pánik talán. - Én is nagyon aggódom érte, de talán csak látott egy rövid utat – hogy mi? Mi ez? Kiabálni kellene. Lili! És én.
- Menjünk innen, el, előre. Ott van egy hely, nézd. Egy – falu, ott a falu, megmenekültünk. De ujjam másra mutat végül, egy kastélyra. De hát.
- Lehet oda ment? Nézd, mintha... valami kastély lenne ott, és a fények. Biztos vannak ott mások is – elfordulok, Petyát is oda fordítom. Sára? Sára talán már látta eddig is, talán vele sem lesz gond. Rátekintek. Figyelem. Mondanám, hogy van még valami, de a nyelvemre harapok és félek.

---

Nem biztos, hogy a halálunkkal zárul.
Ez a mondat tök olyan, mintha azzal próbálna bárkit nyugtatni, hogy nyugi, csak kicsit harap. De jó, legyünk optimisták, meg vidámak, újkori tinihősök és miegymás. Aztán majd ha olvasható lesz, kiderül, mennyit ér a szereplés, amiből nemigen kértünk. Nincs mindenhol reklamáció, ámbár a könyvtáros felé később lehetne, hogy jobban is figyelhetne, milyen köteteket enged a polcokra, azonban az nem biztos, hogy eddig is ott volt. Még mindig egy rossz, kicsit szemét viccnek vélem az egészet, aljas kísérletnek, vagy épp a saját hülye szerencsémnek. Vagy csak az agyam már nem bír el szinte semmit sem és tiltakozik. Kegyetlenül.
- Akkor ne kísérletezgessünk? Persze, meglehet jobb így, de akkor lényegében, ha itt valami van, akár meghalunk, akár mondjuk csak valami seb, az nincs kint? Eeennyire nem lesz ez könnyű, úgy érzem – van benne valami biztos, hogy ne legyen minden könnyű, ezt valahogy zsigerből érzem, vagy csak hasonló tartalmú előzmények súgják könyv, film és akármi téren. Sosem olyan egyszerű, bár az is lehet, hogy ha itt végünk, odakint alszunk tovább, mint a Csipkerózsika, de a csók már rég nem lesz elég semmire sem.
Megrázom inkább a fejem, nem most kezdek majd el alkart kapirgálni, hogy igazam legyen vagy épp cáfoljam. Valahogy Sárából olyan nyugalmat érzek, és magabiztosságot, ami megijeszt és amit irigylek is kicsit. Mi vagyunk az „erősebb” nem, és mégis, lassan mint a riadt nyulak. De nem gond, sehol sem veszem elő a hím-soviniszta vonalat, vagy azt, hogy kinek mi lenne a főbb dolga. Dolgozzunk össze, ez az egésznek a nagy lényege és ez eddig nagyon jól megy, ahogy figyelem.
- Ohh.., - erre hirtelen nem is gondolt, valóban, hisz ha az előbb a nem egyszerű mellett szavaztam, akkor most sem kellene, csak nem nyitottam ki eléggé a szemem, mert igazából megörültem, hogy nem csak szívatás lesz az, ami várhat minket. Vagy épp bármi. Szerencsére nem indulunk vissza tettest keresni, nagyobb és jobb az, hogy előre és biztonságba húzódjunk, végtére is, ezt már letárgyaltuk.
Persze, csak megint nem az egyszerű módra állította valaki a történetet.
Sóhajtok. Továbbra sem veszem le a szemem Lili helyéről, mintha valami látomás, még mindig ott lenne, aztán nincs. Petya kivan, mindenki, csak máshogy jön ki. Vagy mégsem. Valami...
Szinte észre sem veszem, ahogy kikapja a kezemből a telefont. Egy pillanatra ujjaim erősebben szorítanak rá, de az kicsusszan, én pedig a levegőt markolom. Ujjaim engednek, végtére is, nem is az enyém és nem is volt jogom eldugni. Bocsánatkérő pillantás, azonban a szó elmarad. Nem volt helyes. Senki sincs itt rajtuk kívül, orrnyergem dörzsölöm végül meg csupán, az agyam fárad, a fej zúg. Pont jókor, pedig nem vagyok migrénes. Sőt. Szinte sosem fáj, és most kellemetlen tör rám, értetlenül állok elébe. Kezem leeresztem.
- Nem tudhatjuk a faluról sem, nem-e valami gonoszok lakta tanya-e. Semmit sem tudunk semmiről. Az irány más, a táv szinte ugyanaz – nem mentegetőzök, hogy rosszra mutattam, csak akkor már lényegében ott is lehet ugyanolyan rossz, mint másutt. Az egész hely rossz. Zsiger ez, mélyről jön. De Sára hajthatatlan, átveszi a stafétát, megragadja és erélyesen dönt. Lábaim nagyon lassan és nagyon nehezen mozdulnak. Fázni kezdek, az ég is zavar, mélyül a sötét.
Fejem felkapom, amint hallok valamit. Egészen biztos, hogy hallom.
- Srácok! Hallottátok?! Valaki bajban van... - és itt vagy hülyén néznek rám, vagy nem. Nem látom jelét, hogy ők is kiszúrták volna, hogy megtorpannának, hogy... és megint. Újra meg újra, belerezdülök, szinte a fülem befogom. Hallom, amit ők nem? Ez nagyon nem jó...
Vagy képzelődni kezdek csupán, mi sem jönne jobban.
A reszketés erősebb, már a gyomrom is öklömnyi. Páni félelem, a nagy pupillák, a heves szívdobogás, minden megvan. Pedig amúgy örülök, hogy haladunk, hogy együtt vagyunk
- Ne – bluggyan ki belőlem, megállok. Közelebb értünk a faluhoz, és ha nem elég a sikoly a fülben, amit úgy néz ki csak én érzékelek, szinte látom, érzem, hogy a falu a nem jó irány.
- Az a hely. Az a hely gonosz. Nagyon gonosz... Kérlek Sára, ne menjünk oda! És ha... és ha azok voltak, akik ott élnek? Akik figyeltek és... és elvitték Lili-t? Nem mehetünk oda... - és a riadalom valós. A faluba nem lehet, nem akarok. Nem akarom. A fejem jobban hasogat, már mindent érteni kezdek. Mégis néma maradok, mint a sír.

---

Eljut agyamig bocsánatkérése és úgy is nézek rá, hogy nincs semmi baj, nincs emiatt baj, de van, van valami nagy és hatalmas, de hogy mondjam el ha...? Persze, iszonyat szörnyű dolog volt eddig is Lili eltűnése és akkor még minden más is... Ezek után ha valaki valaha könyvet mer a kezébe fogni... előtte minimum írok egy végrendeletet. Kettőt. Nagyot sóhajtok, vállaim kicsit megrogynak, mintha valami nehéz lenne ott, majd el is tűnik, talán lehet, hogy tényleg túltoltam ezt a hiszti dolgot, sőt, sőt, nagyon, érzem, de úgy elönt, hogy már nem tudok ellene tenni. Nem én irányítok és mégis, muszáj lesz erősebbnek lenni, ujjaim ökölbe szorulnak, az érzés azonban marad. Miért ilyen nehéz?
Fejem fordul, ahogy nevem hallom, ahogy rám néz és ahogy most ő próbál nyugtatni, alkudozni velem, rávenni a falura és reppennék, jaj, már rég ott lennék de _nem_megy_. Nem lehet. Talán még könny is csillan a szemeimben, fejembe még jobban beleáll a fájdalom, egy pillanatra meg is fogom kobakom, mint aki csak tiltakozni akar vagy egy kis csendet azáltal, hogy ráfogok füleimre, de semmi. A fájdalom enyhül, az arcom is, minden.
- Ott van Lili, tudom és érzem – nézek el a kastély irányába, vágyakozóan, hogy nekem ott a helyem. Lehet interjú lesz, lehet vámpírral is, nem számít. A falu említésére testem ösztönösen rezdül össze, védekező mechanizmus és miegyéb, visszapillantok rá és határozottan rázom meg a fejem.
- A falunál még ez a nyomorult pusztulat tisztás is biztonságosabb – szűröm ki fogaim között, mintha csak valami káromkodás lenne és nem esne jól. Nem is esik jól. Semmi sem. Egy véleményen vannak, egyet mondanak és egyet döntenek. Menni kell, nincs mese, Petya hangjából elég kiszűrni, hogy itt és most nincs helye annak, amit teszek, tenni akarok. Bátortalan, apró léptek, mintha ólomból lennének a cipőim, de elindulok. Tekintetemmel ismét a kastélyt nézem, bámulom, hátha véletlen mégis arra tartunk, de nem. Előre, a falu közeledik, az én gyomrom egyre kisebbre szűkül, az őrület pedig közben...
Ujjakat érzek magam körül, hisztérikus tekintetem a másikra kúszik. Mintha egy üveg mögött lenne, elérhetném és mégsem. Még úgy is hallom kicsit, kell egy kicsi időre, mire felfogom szavait, mire lenyomom a magam torkán a gombócot és ki bírom nyitni számat. De elsőre valami nyikkanást hallatok csak, még mindig tele van a fülem azokkal, azzal, nem múlik.
- Nem hallod...? De... - erőtlen, tekintetem riadt, nem tudom, van-e ott bármi más is. Lehet. Nagyot sóhajtok, máskor zavarba hoz, ha egy lány ilyen közel és így, most erre sem tudok figyelni, csak kitépni innen magam és elrohanni. A lábaim mozgásban, toporgok, mintha nem lenne nyugtom, apró harc ez, önmagammal?
- Téged látlak, téged hallak és... mást. Valakit. Valaki aki veszélyben van... - és keservesen sikolt életéért talán. Szörnyű. Kínzó. Már-már szinte én érzem, mi fáj neki. De hogy mi ez és miért csak én hallom, fogalmam sincs. Reszketek, miközben ismét elindulunk, folyamatosan. Lassú lépések, elmaradok, lemaradok, megtorpanok, nem könnyű, tudom. Haladunk, csak nekem egyre rosszabb. És más.
Felsikítok, amikor a lángok felcsapnak. Ösztönösen ugrom hátra, mint valami vad és nem gondolkodom. Aztán kilép a mágus. Tekintete metsző, állom, de közben elsírnám magam, azonban ezt már nem engedem magamnak. Csak bámulom, állam felszegem, majd le. Ó, tudja. Tudja, amit én is?
Nagyot nyelek végül, semmit sem mond, a lángokra pillantok. Közelebb érek hozzá, érzem Sára kezének fogását. Aztán elborul minden. Most már nem csak a fejemben tombolnak, én magam is üvöltök egyet és kirántom a kezem.
- Nem, nem, nem. Halál! A tűz éget! - fröcsögöm és hátrálni kezdek. Nem enged oda be, tekintetem most már nem fél, határozott. - Akkor vesszetek oda! - köpöm feléjük a szavakat és megyek, vagyis... bukdácsolok. Lábaim még mindig nem engedelmesek, a bal erre, a jobb arra, de végül megtalálom az irányt. Nem futok gyorsan, náluk ott a pálca, ha meg akarnak állítani, de nekem az a cél, hogy ettől a tűztől olyan messze legyek, mint ide Kairó.