A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=833496#post833496][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.01. 09:29[/b][/url]

A nap izzó melege simogatja arcát és néhol szabadon hagyott, fakó bőrét, csillogó cseppeket idézve elő rajta. Hátát húzza  a megpakolt táska, súlya alatt minden lépés egyre nehezebbnek tűnik. Göndör tincsei a homlokához tapadnak, ajkai kissé elnyílva kapkodnak levegő után, de mégsem tágít. Vissza se néz, holott a kastély tornyai még kivehetők a távolban, mik csalogatón, hűs árnyékot ígérve követik útját, mintha ettől meggondolná magát.
Órán kéne ülnie, talán épp Asztronómián, az egyetlenen, amiben kitűnik diáktársai közül. Talán ez az egy, amiért fáj a szíve, mert a Rúnatanért és az Átváltoztatástanért ez nem mondható el. Korán kelt és helyettük a holmiját rendszerezte, hogy csakis a legfontosabbak találjanak helyet a táskájában. Ruháinak egy részét gondosan összehajtva pakolta a vászon aljába, hogy erre rétegezze az egyéb darabokat, hogy az utolsó simítások közepette, fanyar mosollyal nyugtázza a személyes darabok hiányát. Sosem volt szentimentális, nem gyűjtötte az emlékeket őrző relikviákat, doboza sem volt telis tele fényképekkel. Kevés dolgot tartott meg és a legféltettebb se volt már az ő tulajdona. Az egyetlen, ami Teótól maradt, már Kisvirágot illette. Jobb helyen volt ott, mint nála valaha. Egyedül a fekete füzet kapott helyet a táskában, hogy emlékezhessen a lányra, a még viszonylagos boldogságban töltött közös napokra. Bár sosem tudná elfelejteni a mosolyát, a könnyektől fátyolos tekintetet, a mindig más és más színben pompázó tincseket… Mégis mi értelme az emlékeknek, ha csak fájdalmat képesek okozni?
A szobát rendbe szedve hagyta maga mögött, mintha sosem lakta volna senki az ő részét. Nyomait könnyedén tüntette el, önmaga emlékévé válva percek alatt. Vajon Zsombinak feltűnik majd a hiánya? Belépve észreveszi a különbséget? Inkább nem akarta tudni a választ.
Három cigarettacsikk jelzi útját az ösvényen át a vasútállomásig. Nem néz hátra, nem inog meg a döntésével kapcsolatban, hisz tudja, hogy nem fog hiányozni senkinek. Csak könnyebb lesz a többiek élete is nélküle. A bent rekedt füstöt kifújva sétál be és léptei a peron széléig viszik. Nem néz senkire, feketéi maga elé merednek. Ujjai meg-megremegnek az állomás zajaitól, amik bántják érzékeny fülét. A hangosbemondó recsegése, a várakozók fülsértő nevetése és a vonatok nyikorgó ricsaja… Csak csendet akar, ordító csendet, ahol végre maga lehet. Csak ő, a tettetett törődés és a hamos figyelem nélkül. Csak ő, ahol már nem érheti az érzelmek fájdalma, ahol nem ismer senkit és őt se ismerik. Talán máshol tudná jobban csinálni...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=833986#post833986][b]Csonka Zsombor - 2021.07.08. 23:19[/b][/url]

Évei alatt sok katasztrófát élt már meg. Nem egyszer maradt már egyedül is. Mondhatni gyakorlata van abban, hogy elhagyják, éppen ezért nem szokása a ragaszkodás. Igazán kevés ember van, akik nélkül képtelen lenne létezni is. Akiknek a legkisebb rezdülését is ismeri, és akiknél tudja, ha baj van. Mondhatjuk különleges képességnek. Megérzésnek. De amint kilépett Legilimenciáról, tudta, hogy a hálókörlet felé kell vennie az irányt. Eddig nem hitte, hogy Domonkos is ilyen ember számára. Hogy fontos, de míg a szíve megakadályozta az érzéseit, az elméje üzente, hogy mit kell tennie. Trükkös. Az agya tudta, pedig épp ő szokta megtréfálni.
Egyetlen pillantás elég volt hozzá, hogy mindent hátrahagyva caplasson a vasút felé. Szólnia kellett volna valakinek. Legalább egy diáknak, hogy tudassa a házvezetőknek, de túl jól ismerte már a sehova tartozás émelyítően édes ízét. Ellenállhatatlan szirup, ami beborítja a testet és senkit nem enged közel.
Ahogy a peronon lépkedett, azonnal kiszúrta az ismerős testtartást. A szőkéllő fürtöket, és a tömény cigaretta szagot. Lassan mellé lépdelt, talán észre sem vette, hogy ő az. Kezeit lazán zsebre vágta, és arra fordult, amerre Domonkos is állt. Ugyanazt nézte, csak épp nem tudta az ő szemén keresztül.
- Hova mész? - kérdezte az első dolgot, ami eszébe jutott. Nem akart vele menni. Ha elmegy, nem is küldet utána. Szimplán csak kezdenie kellett valahol.
- Van elég pénzed? - Olyan volt mint egy szülő. Csak ő épp nem aggodalmasan kérdezett. Arra volt kíváncsi, hogy Domonkosnak van-e terve, vagy csak hirtelen felindulás volt.
- Szólhattál volna. Egy ég veled jól esett volna - jegyezte meg Zsombor egy kis éllel a hangjában.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834014#post834014][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.09. 12:45[/b][/url]

A nyári Nap égeti fehér bőrét, karja már most halványpiros színt öltött csókjától. Homloka oldalán lassan csordul le egy izzadtságcsepp, kellemetlen csiklandós érzetet hagyva maga után, ahogy teszik ezt a melegtől csatakos tincsei, miként a bőréhez tapadnak. A peron sima felülete izzik, fodrozódik feketéi előtt, mintha felforralták volna. Napszemüvege mögül tapasztja tekintetét a fekete nyúlványra, ahogy lustán fújja ki az eddig benn tartott füstöt. Lassan emeli ismét ujjait ajkaihoz, hogy a szálat azok közé téve szívjon bele és ismételhesse meg a folyamatot. Szabad kezével ütemet ver a combja oldalán, ami azonnal megszakad ujjai önkéntelen rándulása miatt, mikor ismét recseg a hangosbemondó.
Gondolatban egészen máshol jár, távol a ricsajtól, a kastélytól, távol az emberektől, akik szép sorban kiléptek az életéből. Nem tudja, hogy merre viszi majd az útja. Nincsenek tervei, se céljai. Az egyetlen vágya, hogy minél messzebb jusson. Teó világot akart látni, nyüzsgő nagyvárosokat tűzte ki úticélul és mindenhol játszani szeretett volna. Talán megteszi helyette.
Az ismerős hang kellemes dallamként csendül fel a tucatnyi zaj közepette. Feketéi azonnal az arcára siklanak, ám szinte azonnal vissza is fordítja a fejét és mielőtt válaszolna, erősen megszívja a szálat.
- Még nem tudom - feleli őszintén, hangja rekedtes, talán a cigarettától, talán az egész napos szótlanságtól.
- Van - válaszol halkan, majd ujjai közé veszi ismét a szálat és Zsombi felé nyújtja azt, majd szavai hallatán a szállal mozdul ő is. Feketéiben hitetlenség ül, Zsombi arcán keresi bármi jelét annak, hogy igazat beszél. Éveket töltött a fiú mellett, mégsem képes elhinni, hogy számítana neki. Szomorú.
- Igazad van - mondja végül, lehajtott fejjel. Szabad kezével túr tincsei közé, amik végül ugyanoda hullanak vissza. - Ezért jöttél? - hangjába a szokásos közömbösség mellé valami egészen más társul... talán remény? Talán egy aprócska kis része még tartja a cérnaszálat és abban reménykedik, hogy Zsombi megfogja a másik végét és nem engedi el.
A vonat csikorogva áll meg előttük, arca megrándul az éles hangra. Felbőg a hangosbemondó, szűnni nem akaró ricsajjá olvadnak össze. 30 perc a vonat indulásáig. Vajon végül vele robog el?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834084#post834084][b]Csonka Zsombor - 2021.07.10. 21:12[/b][/url]

Távolságtartó, ahogy mindig. A félelem, hogy talán elrontja jobban emészti, mint amennyire egy külső ember meg tudná mondani. Oly sok embert taszított már el magától pontosan ugyanúgy, ahogy most Domonkos is teszi. Az ő indokait nem tudta teljesen csak azt, hogy nem hagyhatta, hogy mással is előforduljon. Nem amíg ő figyelt rá. Hiába nem volt soha testvére, családja, vagy bárki aki igazán gondoskodott volna róla, mégis valami törődésfélét érzett Domonkos irányába. Lehetséges, hogy valaki megtanuljon valamit, amit még soha nem tapasztalt?
Bólintott a válaszokra, és kétkedő mosollyal nézett a cigarettára. A navinés tisztában lehetett vele, hogy soha nem szokott kérni. Nem való neki ilyen drága hobbi.
- Nem. Igazából nem ezért vagyok itt - vallotta be. Sose ment az emberek után, akik elhagyták. Sőt, általában még ő is üldözte el őket egy idő után. Nem szokott könnyes búcsúkat intézni az emberekhez, és sose várja őket vissza sem. Talán Kirill hibája pont az volt, hogy megpróbálta meglátogatni. Most pedig az emlékre is összeszorult Zsombor gyomra.
- Azt akartam megkérdezni, hogy mégis mi a jó büdös fenét csinálsz - szólt egykedvűen, és végre Domonkos felé fordult. Kezei még mindig zsebében bújtak meg, ökölbe szorította őket, hogy a kitörni vágyó érzelmeit vissza tudja szorítani. - De aztán csak tudni akartam, hogy mindenre gondoltál-e. És be kell vallanom, hogy a legkevésbé sem - nézett rá hitetlenkedve. - Miért csinálod ezt magaddal Domonkos? - kérdezte meg, szemében a hitetlenkedés páráján keresztül. A fél karját odaadná, hogy legyen még élő családtagja. Bárki. Hogyha az elméje nem csapta volna be éveken keresztül. Régen sokszor gondolt a halálra, mint valamiféle mentőövre, de azóta... megtalálta az értelmét, hogy éljen. Egy személyben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834178#post834178][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.11. 22:24[/b][/url]

Feketéi a vonatra tapadnak. Az ablakon keresztül látja a felszálló arcokat. Van, aki unottan, a napi rutin részeként foglalja el helyét a bőrülésen, van, akik izgatott, boldog bszélgetés közepette keresik ülőhelyeiket. Látja magát ő is fent. Látja tükörképét visszatükröződni a maszatos üvegen, ahogy kifelé bámul, le az asztaltra, feketéiben szomorú beletörődéssel. Fülébe ordít a zongora fejhallgatójából, saját bánatát közvetítve felé. Ujjai nem követik a dallamot az ablak szélén, se a térdén. Nem törődik a körülötte lévőkkel, ahogy vele sem törődnek. És nem néz fel. Nem vesz búcsút a kastélyból és a benne lévőktől, mert tőle sem búcsúzik senki.
Zsombor mégis itt van.
A szálat tartó keze megremeg szavaira és egy suta bólintással húzza vissza maga elé. Nagyot nyelve engedi el a képtelen gondolatot, a remény aprócska szikráját, ami naivan azt merte mondatni vele, hogy szobatársa miatta jött el idáig. Fanyar mosoly suhan át arcán, majd a cigarettát ajkai közé téve szívja meg azt. Tüdejét pattanásig feszíti a füst, már fájón szúrja, mikor végre kiengedi a megfáradt szürke levegőt. Az elhasznált csikket, kissé lehajolva, a cipője talpán nyomja el, többször is végighúzva a rücskös felületen, majd felegyenesedve pöccinti a vonat és a peron közé. Van benne gyakorlata.
Zsombor hangjára megáll az újabb cigarettáért nyúló keze. Fejét kapja a felé forduló fiúra, feketéit nagyra tárva bámul az arcába. Ajkai kissé elnyílnak, majd ahogy folytatja, összeszorítva azokat hajtja le ismét fejét. Keze ismét megindul, a dobozból először elvétve vesz ki végül egy szálat és gyújtja meg, nem először a mai nap és több, mint valószínű, hogy nem is utoljára.
- Szerinted mit csinálok? - kérdi halkan, majd szájához illesztve a szálat szívja meg azt, hogy utána lehunyt szemmel, oldalra fordított fejjel fújja ki azt. - Legalább nem kell felkelned többé, mikor álmomban ordítok. - Kényszeredetten von vállat szavai mellé, de nem pillant Zsomborra. A szálat lassan engedi le maga mellé, ami így lustán égeti fel magát.
- Visszautasított - mondja halkan, rekedt hangon a végső elhatározásának utolsó érvét. Elárulta Teót azzal, hogy kimondta azt az egyetlen egy, ám nehéz szót és elmarta vele maga mellől az egyetlent, aki igazán mellette volt eddig. Egyedül maradt.
Zsombor mégis itt van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834239#post834239][b]Csonka Zsombor - 2021.07.12. 16:34[/b][/url]

Többen is eljöttek mellettük. Nézték a párosukat, mintha csak két fekete rémalakot látnának. Az emberek is annak látták őket, amik. Két besötétült szív, amelyek egymást körözve próbálnak értelmet találni ebben a kegyetlen világban. Igazságtalan események egymásutánja követelte gyermeteg lelküket, hogy helyükön ne maradjon semmi, csak a szín tiszta üresség.
A kérdések lepörögtek ajkáról, mintha semmit nem jelentenének. Azonban a félelem reszketeg szörnyetege a gyomrába költözött. Nem félt tőle, hogy elhagyják. Már nem magáért rettegett, hanem az előtte álló szőkéért. Vajon mi lett volna belőle, ha nem lett volna Big Jim? És mi lenne Domonkosból, ha nem lenne ő?
- Szerintem menekülsz - jelentette ki egyszerűen. Mondhatott volna még szavakat. Nyúl, félős, bátortalan, gyenge. De egyik se volt Domonkos, és ezt ő tudta a legjobban. Mások csak azt látták, hogy elfut. Meghunyászkodik. Zsombor az igazat akarta.
- Mintha te még nem ébredtél volna rám - ingatta a fejét. Ez nem volt válasz. Legtöbbször nem is zavarta, mikor fel kellett keltenie szobatársát. az ELMÉ-ben ennél sokkal rosszabb eseteket tartottak. Mikor csak az üvöltözés közepette tudnál elaludni. De úgy is mindegy, hiszen félsz becsukni a szemed is.
Lehunyta szemeit Zsombor, hogy kiüldözze elméjéből a képet. Nem volt rá szüksége. - Oh, az ég áldjon... - sóhajtott egy hatalmasat, mikor Domonkos végre kibökte az igazságot. Gondolkodás nélkül mozdult, és vállánál fogva húzta magához a fiút. Sose ölelte még meg. Nem volt rá szükség. De ez a helyzet nagyon más volt. Ott kellett lennie. Testileg és lelkileg. Szorítania, ameddig csak Domonkosnak szüksége volt rá. Ő is az eszét vesztette volna, ha Rara elhagyta volna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834308#post834308][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.14. 08:52[/b][/url]

Tényleg menekült. Ha az eszére és a lábának késztetésére hallgatott volna, már rég a vonaton ülne, nem csak elképzelné magát rajta. Menekülni akar, hogy ne kelljen többé Kisvirágot kerülnie, hogy ne fájjon minden alkalom, mikor megpillanatja a folyosón, a tantermekben vagy a klubhelyiségen, miközben átvág azon és ne vágyakozzon annyira mosolya után. A szíve rég romokban hever, évek óta egyre csak morzsolódnak a szélek, mintha sosem szeretne már eggyé válni. Egyedül a lány volt képes visszaragasztgatni a lehullott darabokat és elűzni az őt gúzsba kötő rémálmokat. Mégis mihez kéne kezdenie nélküle, úgy, hogy szívének ép darabkái Kisvirág kezében maradtak? A legcélravezetőbb megoldás, ha hátrahagy mindent. És mindenkit.
Egy reszketeg sóhajjal nyugtázza végül Zsombor szavait. Nem kezd vitatkozni, a vállát sem vonja meg, csak csendesen fogadja az igazságot. A cigaretta vége ismét ajkai közé talál. Hosszan szív belőle, feketéi lecsukódnak közben, majd fejét a vakító ég felé fordítva ereszti ki a megfáradt füstöt, aminek útját hunyorogva követi. Vállát húzza a táska, alig használt izmai visítanak a terhe alatt. Ha a vonaton ülne, már nem nyomná a táska.
Zsombor szavaira Domonkos helyett a recsegő hangosbemondó ad választ. Arca megrándul az éles, bántó hangra. Válla felett pillant hátra az épületre, hogy a falon lévő óra megerősítse a torz tájékoztatást. Húsz perc. Visszafordulva a maga előtt tartott füstölgő szálra tapad tekintete. Lustán égeti saját magát, épp csak a papír széle piroslik egy keskeny csíkban. A hamu lehúzza saját magát, míg végül Domonkos rásegítésével a mélybe veti magát. Mintha saját magát figyelné.
Zsombor érintése rántja vissza a jelenbe. Felé fordítja a fejét, ám felocsúdni sincs ideje, szobatársa karjai közt találja magát. Döbbenten tartja el a cigarettát, hogy ne égesse meg, feketéi tágra nyílva merednek előre. Szíve kihagy egy ütemet, ajkait összeszorítják a tobzódó érzelmek. Fogalma sincs, hogy mennyi idő telik el, mire magához tér és ahelyett, hogy eltolná magától a fiút, a cigarettát kiejtve ujjai közül kapaszkodik bele a hátába és hajtja a vállára a fejét.
- Nem csak ő... - fogai között szűri megtörten a szavakat. Hangja reszketeg a rég érzett kilátástalanságtól. Attól, hogy már nem kell senkinek. - Elváltak. Anyám a mugli családjához ment, ahol engem látni se akarnak. Apám állandóan dolgozik, kurvára le se szarja, hogy mi van. Egyedül maradtam abban az átkozott házban. Nem bírom, Zsombor... - Ujjai görcsösen markolják a fiú pólóját. Vállai megrázkódnak a visszafojtott sírástól és indulattól, vicsorogva szorítja össze szemeit. Legszívesebben ordítana, hangosan, dühösen, kétségbeesetten, hogy minden fájdalmát kiadhassa, míg végül elmegy a hangja. Csak tartozni szeretne valahová... Valahová, ahol még őt is képesek elfogadni és szeretni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834445#post834445][b]Éjféli Veréna - 2021.07.17. 10:56[/b][/url]

A vonat monoton zakatolása és rázkódása megnyugtat. Kékjeim lassan elnehezülnek, fejem az ablaknak támasztom, ujjaim ráfonódnak táskámra. Elnyom az utazás zaja. Hazafelé tartok. Az ELME falai közt jártam. Beszéltem a Doktornővel. Elmeséltem mindent, őszintén. Meséltem a megtalált családomról, hogy nem kellettem nekik most sem, és a tervemről, hogy mágiámmal védem meg őket. Alakítok magamon, hogy ne ismerhessenek rá a köztem és köztük lévő vérségi kapcsolatra. Elmondtam mi történt velem, amikor Gábriel váratlanul hazaért és elejtettem a tányérját. Beszámoltam a köztünk lévő kapcsolattól előjött érzéseimről és félelmeimről. Mindenről. Egészen addig, hogy elmenekültem előle és a gyermekei elől. Annak is lassan már két hete. Esküvőkre főztünk, elteltek a napok. De a gyomrom azóta sem jött helyre. Reggelente és van, hogy napközben is elfog az émelygés. A teától pedig, amit mindig is szerettem, egyenes az utam a mosdó felé. Háromból, háromszor hánytam tőle. Szóval most már csak vizet merek inni. Nem tudom mi lehet velem. Azt hiszem, ha nem múlik el, ideje lesz elmennem a rendelőbe egy kivizsgálásra. Lehet fekélyem van, vagy valami hasonló. Azt meg minél hamarabb jó elkezdeni kezelni. Nem lenne amúgy csoda. Amennyi ideget megettem az évek alatt, az a csoda, hogy csak most jött ki rajtam bármi. Elaludtam. A fejem lejebb csúszott az üvegen, a szám elnyílt és a nyakam egy érdekes szögben hajlik meg a felvett póztól. A vonat halad. Sínjén gyors iramban falja a kilométereket. Elsuhan a táj mellett. Nem mintha számítana. Úgysem figyelem. Régen nem mertem még elszunnyadni sem az utazásaim során. Mindig úgy ültem az ajtó mellett, mint nyúl a bokorban. Ugrásra készen. Minden megváltozott. Semmi sem olyan, mint akkor volt. Ehhez kell hozzászoknom. Megértenem, hogy bíznom kell másokban. Hinni benne, hogy akik megkedveltek, azok magamért tették. Gábriel is azért akarta, hogy megismerjem a családját, mert több vagyok számára egy bérelt szakácsnál és főleg egy egy éjszakás kalandnál. Legyek mellette önmagam. Ha pedig megint futhatnékom támad, mondjam el neki miért akarok menekülni. Nem a múltam határoz meg engem, de az életem része. Felesleges titkolnom. El fog jönni a megfelelő alkalom, hogy elmondjam. Pár dolgot már így is tud és biztosan rá is jött sokra, mert bár egész más, mint Károly, ő is nagyon intelligens. Álmodom. Nem vérről és halálról. Egy rétről, vízről, egy házról. Idegen helyek, de nem félelmetesek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834769#post834769][b]Orbán Gábriel - 2021.07.24. 08:33[/b][/url]

Az utóbbi napok morgással teltek, de legalább befejeztem azt az átkozott kerítést. A kiskölyök is sok segítségemre volt, vagy én az övére, ez nem tiszta. Ő a vadőr, én csak a helyettese vagyok, de a feladatokban ritkán teszünk különbséget. Élvezem a munkát, jól érzem magam a bőrömben, és szeretek az lenni, aki vagyok. Egy röpke időszakra pedig ez az egész még jól is alakult, de aztán... Valahogy nagyon félrement, és nem értem, hogy mégis min. Egy nevetéssel teli ebédet követően szakítani az emberrel, akivel még úgy igazán el se kezdett komolyodni a dolog, azért na. Sértő. Szóval most én is sértett vagyok, és bár gondoltam rá, hogy megkeresem, higgadt, felnőtt emberek szintjén, gyerekek nélkül, hogy tényleg azt a választ tudja adni nekem, ami a valós. De nem így történt, mert makacs vagyok, és mert azért belül mar a dolog, hogy véleményem szerint ok nélkül kikosarazott.
A lányokat hazavittem, az elmúlt pár napban még be-bepróbálkoztak, de aztán valahogy elült a téma, és megmaradtunk hármasban, néha négyesben vagy ötösben, és ez így jó is volt, nem akarok beszélni valamiről, amiről nem tudom megmondani, hogy mégis mi a bánatos jóisten volt. Csak simán nem. Ennek tudatában terveztem a napokat, az eseményeket, és ennek köszönhető, hogy most itt vagyok ezen a vonaton, ebben a szent percben, amikor is, leadva a lányokat, tettem némi kitérőt, megnézni olyan embereket, akik számomra kedvesek, de érthető okokból nem találkozhatok velük. Vannak olyanok, akiket mindegy, hogy milyen régen láttál, és mindegy, hogy mennyire hasonlóak a vonásaitok, akkor sem tudsz átverni. Az anyám még van annyira jó állapotban, hogy kapálás közben káromkodva szidja a vejeit, és Alicia és Vesna is jó életet élnek, egymástól nem messze. Gyerekekkel. Vágyódtam rájuk, ahogy mindig azokon a ritka alkalmakon, amikor azt mondom, hogy hazalátogatok. Néha árnyékban megbújva készített kép, ennyi jut most a valódi családomból, de legalább ennyi jut. Tudom, hogy jól vannak, hogy senki sem fenyegeti őket, és ezzel meg vagyok békélve, így nyugodtan foglalok helyet a kijelölt helyen, hogy aztán szembe nézzek vele. Alszik. A kocsi pedig tele van. Remek. Remélem nem is kel fel egyhamar, így én is lehunyom a szemem, hogy még csak véletlenül se szuggeráljam ébredésre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834770#post834770][b]Éjféli Veréna - 2021.07.24. 09:52[/b][/url]

Nagyot zökken a szerelvény. Ugyanekkor érzek egy furcsa zuhanás szerű érzést, ami megijeszt. Felriadok és ijedten pillantok ki az ablakon. A táj ismerős, de még nem vagyok ott célomnál. Az üvegnek támasztom homlokom. Lehunyom a szemem és kifújom a levegőt. Nem szeretem az ilyen elszunnyadásokat. Kiszolgáltatottá tesznek, ami félelmetes még mindig számomra. Ismét felpillantok. Az ablak tükröződésében Gábriel alakját pillantom meg, de hirtelen el sem hiszem, hogy tényleg őt látom. Óvatosan fordulok felé. Pihen. Vonásai kedvesek és megmelengetik a szívemet. De mit keres vajon itt? Merre járhatott? Engem követett volna? Akkor már tud arról is, hogy az ELME vendége voltam? Mióta van a nyomomban? Vagy csak megint a véletlen sodort bennünket egymás útjába? Nem tudom, de azt igen, hogy már megint felkavarodott a gyomrom. Nem tesz jót a rázkódás. A vonat pedig feszt inbolyog. Váltókon megyünk át a közelgő állomás előtt. Kékjeimre rázárom pilláimat. Mély levegőket igyekszem venni és táskámba nyúlok a B6 vitaminért, meg az innivalómért, hogy bevehessem vele a pirulát. Azt hiszem tényleg el kell mennem a napokban orvoshoz. Mert ha ez így megy tovább lassan már dolgozni sem tudok majd és azt nem tehetem. Elveszteném a becsületem. Szóval lépnem kell, mielőbb. Napok óta egyre több illat irritál. Már nem csak a teától émelygek, hanem a haltól és az olajbogyótól is hányingerem van. Közben nagyot szisszen a palack, ahogy lecsavarom a kupakját. Egy szem gyógyszert veszek nyelvem hegyére és két korty üdítővel útjára indítom. Remélem hamar hat majd és a férfi sem ébredt fel a zajongásomra. Tudom mit mondanék neki, de az, hogy itt tegyem az ijesztő. Tele van a kocsi és biztosan veszekedni fog velem, ha elmondom mi történt az ebédkor. Hová tudok elfutni innen, ha kezet emel rám? Le sem tudok szállni. A többi utas vajon a védelmemre kel majd, amikor ütésre emeli a kezét? Fog ütni egyáltalán? Hirtelen bevillan egy kép, ahogy a hajamnál fogva rángat el a mosdó felé és ver össze amiért megszégyenítettem a lányai előtt. Pupilláim kitágulnak a csak számomra látott jelenet hatására és szaporán kezdem szedni a levegőt. Ösztönöm rugóként állít fel helyemről, már futnék is el, hogy bezárkózzak a mosdóba, de egy újabb váltónak hála, melyre a szerelvény fut, megbillenek. Egyensúlyomat vesztve zuhanok egyenesen az ölébe. Merlinre! Most mit csináljak!?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834822#post834822][b]Orbán Gábriel - 2021.07.25. 21:41[/b][/url]

Vannak azok a romantikus filmbe illő pillanatok, amik azért illenek oda, mert a romantikus filmekben minden lehet. De a valóság? Az igazán fájdalmas. Családról családra járásom, napokig tartó utazásom, megannyi gondolatom végül odáig visz, hogy elbóbiskolok. Nem vészesen, éppen csak annyira, hogy ne vegyek tudomást a környezetemről, de tudjam, hogy mi történik. Nem álmodok, inkább csak sodródok a hangzavarral, a tömmeggel. Beszélgetésfoszlányok, meg elkóborolt macska, egy túl hangos nő, egy víz cisszenése. Utóbbi közel, velem szembe vagy mellettem történt. De nem vagyok magamnál, és az a nagy helyzet, hogy egy ilyen állapot után csak még messzebbnek tűnik az otthon, csak még lassabban érek majd ágyat.
Alig várom, hogy nyugodtan kialudjam magam, az alvásra gondolva egy kicsit mélyebbre indulok, abba az állapotba, amikor az ember feje előre bukna, és talán ez is történne, ha a következő pillanatban nem vágna gyomorszájon egy kar vagy comb, nem fúródna megkasomba egy kar, és nem nyomorgatná meg a combjaimat valami váratlan csontosság. Felszisszenve, riadtan nyitom ki a szemem, egy halk káromkodással, de ösztönösen fogok rá a nő derekára, mielőtt egy másik ösztönnel lelökném magamról.
- Au?
Pillantok fel rá, miközben a hirtelen beszorult levegőmet próbálom kipréselni magamból, és helyére új, friss - már amennyire egy tömött vagonban ez lehetséges - levegőt próbálok beszívni. Tönkre fog tenni? Köszönöm, erre már magamtól is rájöttem, de elég volt szóban, nem hiszem, hogy szavait fizikailag is nyomatékosítani kellett volna. Értek én a szép szóból is, nem kívánja azt, amit nyújtani tudok.
- Te minden exedet így kezeled? Mert akkor add meg a címüket, megalapítanám a bántalmazott férfiak körét. Merlinre, mennyire csontos vagy!
Simogatom a mellkasom, mert az fájt a legjobban, és talán ebben már egy kis extra dráma is van, azért szeretném jelezni, hogy AU.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834836#post834836][b]Éjféli Veréna - 2021.07.26. 17:51[/b][/url]

Hangosan kiált fel, hogy aztán a derekamnál fogva tartson meg és így nem esem még nagyobbat. Viszont így kívülről pont olyan, mintha az ölébe ültem volna, pedig nem akartam. Kapálózni viszont nem fogok, csak támaszkodom, hogy ne nehezedjek rá teljes súlyommal. Filmbe illő jelen is lehetne ez, de nem az, nagyon nem. Ijedtségem mellé még meg is ütöttem ugyanis magam, vagyis a jobb csuklómat, amivel kitámaszkodni és az esést tompítani igyekeztem. Azt hiszem holnap nem én fogom keverni a habokat és habarásokat. Viszont meg sem nyikkanok. Jól tűröm a fájdalmat. Méltatlankodását hallva nézek le rá kékjeimmel. - Csak egy volt, de azt szimplán leszúrtam - csúszik ki a számon a visszavágás, de mire felfogom mit is mondtam ki ennyi ember előtt, ráadásul elég hangosan, már késő. Hiába horgasztom le fejem holt sápadttá válva és evickélek ki az öléből, tudom ezt nem úszom meg felismerés nélkül. Mintha ezer meg egy tekintet szegeződne rám, legalábbis ezt hiszem. Rosszabb, mint a tárgyalóteremben. Érzem, ahogy a mellettünk lévők odapillantanak rám és biztosan van, akinek feltűnik, hogy az arcom ott virított jó pár újság hasábján. Már csak ez hiányzott. - Tényleg azt mondtad rám, hogy csontos vagyok? - fészkelem magam vissza a vele szemben lévő helyre és kutakodni kezdek a táskámban. Ujjaim a naplómra zárulnak, amit kiveszek az ölembe. Úgy felsimulok az ülésre, hogy bele is olvadnék, ha ez lehetséges volna. Időt kell nyernem, míg meg nem érkezünk Bogolyfalvára, hogy aztán...Vagy elfussak, vagy mindent elmondjak neki. Nem ilyen módon akartam, nem most, amikor az a valami ami köztünk van miattam szünetel, de lehet jobban járok, hogy így lett. Ha mélyebben megszeretem, rosszabb lenne az elutasítása, a megvetése vagy bármi, amit reagálni fog, amikor megtudja rólam az igazat. Nem merek ránézni, sőt igazából semerre. Szóval ujjaimra szegezem a tekintetemet, mintha  koszt keresnék a körmöm alatt. Tökéletesen tiszták és ápoltak a kezeim. A konyhán ez elvárás és nekem is magától értetődő. Már csak egy megálló és megérkezünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834887#post834887][b]Orbán Gábriel - 2021.07.27. 05:02[/b][/url]

- Bájos, jó, ha tudja az ember, hogy mire számíthat.
Felfogtam? Nem. Ha fel is fogtam, nem hittem el, mert mintha maró gúnyt éreznék. Amúgy is, az eszem megáll, éppen akkor kell felkelni, amikor állomáson haladunk át, és, amikor nem csak lelkileg, de már testileg is megnyomorít, akkor még neki áll feljebb. Mindig, de mindig a nőkkel van a baj. És én még így is imádom a gyengébbiknek mondott nemet.
- Azt Baromira nagy lendülettel csapódtál belém.
Tényleg, esküszöm, hogy a drámai élen túl ez tényleg nagyon fájt, mert nem számítottam rá, és mert jóval kisebb és keskenyebb is, mint én vagyok. Az én testfelépítésem masszív, míg ő törékeny. Na nem olyankor, amikor látványosan el kell húzódnia tőlem, olyankor nem tűnik annyira törékenynek, meg olyankor sem, amikor tiszta izomból kell belém csapódnia. Minden más alkalommal viszont tökéletesen hozza a papírformát.
- De, ha gondolok, a következőnél alakulhat ez fordítva is, és élhetsz kritikával az irányomba.
Mondjuk nem tenném, de szóban ugyebár lehetek ironikus egy kissé. Még mindig nem tudom ugyebár, hogy miért lettem ejtve, és mint minden férfinak, az én becsületemnek is nagyon, de nagyon fájt, hogy ilyet kellett átélnie. És mivel rendes indok nélkül történt, egyetlen elviharzással, ezért, ugyebár, sokkal rosszabbul esik a történet, mintha lenne rá jó magyarázat. Nem az ilyen nyálas szarságok persze, mint a "te túl jó vagy", meg a "jobbat érdemelsz", hanem rendes, értelmes indokok, amikben van kézzel fogható tartalom, ami jellemet fejleszt, nem rombol. Mondjuk, ha egy ilyet kaptam volna, akkor még ki is röhögöm, és akkor az a sértettség dominál bennem. Egy picit nézem őt, majd inkább az elsuhanó tájra függesztem a tekintetem. Komolyan nem tudom, hogy mit kezdjek vele, még jó, hogy közel van már az állomás.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834921#post834921][b]Éjféli Veréna - 2021.07.27. 21:59[/b][/url]

Mindketten a tájat kezdjük nézni. Az üvegnek viszont van egy olyan tulajdonsága, hogy nem csak át lehet rajta látni, hanem tükrözi is felületén a környezetet. Épp ezért lehetséges az, hogy míg kifelé bámulok a fejem állása szerint, addig kékjeim őt figyelik lopva. Nem ismerem a férfiak lelkivilágát. Annyit tudok csak róluk, amennyit kamaszként megtapasztaltam a Bagolykőben. A nevelőapám csak kapzsin számolta hány évig kell még maguk mellett tartaniuk mielőtt megszabadulhatnak tőlem. A férjem olyan volt, amilyen. Egyiküktől sem igazán tudtam mit tanulni érzelmi téren. Bennem sem volt sok régen és most sem, ha jobban belegondolok. Nem csoda, de lehetett volna másképp. Talán most sem késő még, hogy megengedjem magamnak az igazi mély érzéseket. De hogyan kezdjem el? Egy bocsánatkéréssel? Annyiszor mondtam ki a szót, hogy megszámolni sem tudnám. Csak nem volt mögötte tartalom. Egy szidás után, két ütés között. A negatív terhességi tesztek alkalmával. Akkor nem sajnáltam semmit. Most igen. Őszintén. - Tudom megszégyenítettelek a lányaid előtt - kezdek el beszélni olyan hangerővel, hogy ő hallja, ha figyel, de más ne értsen belőle semmit - Sajnálom. Kérlek ne haragudj rám. Nem tudom megmagyarázni. Nem vagyok képes rá...Megváltozni. De ha ezt elolvasod akkor...Azt hiszem pár dolgot megértesz majd - azzal az ölemben pihenő, viseltes naplót felé csúsztatom a kis asztalkán. Visszakaptam a tárgyalás után és a mai napig vezetem. Ott van benne az egész életem. A lelkem lenyomata. Azóta, hogy az első, titokban meglátogatott gyűlésen azt javasolták, dokumentáljuk a velünk történteket. Ez a napló enyhítette a büntetésemet. A Doktornő is azt javasolta folytassam. Most is elvittem neki. Elolvasta. Előtte nincs titkom. Sokak előtt nincs. Miért épp előtte volna, akit kezdek félve ugyan, de megszetetni? Közben feltűnik a bogolyfalvi állomás körvonala. Minden megmaradt utas szedelőzködni kezd, és mint egy méhraj indul el a kocsiajtó irányába. Követni akarom őket. Felkelek. Szerencsére most megingás nélkül tudok elmenni Gábriel mellett, hogy azután igyekezzek elveszni a kisebbfajta tömegben, bár azt hiszem ha akarna utol tudna érni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=835375#post835375][b]Csonka Zsombor - 2021.08.05. 22:31[/b][/url]

A fekete vonat gőze lassan szállt fel az éterbe. Jelezte, hogy nem sokára indulni készül, azonban Domonkos még mindig a peronon ácsorgott szobatársa társaságában. Tekintetük hol összeakadt, hol elveszett a távolba egészen új kalandokra kélve az elme rejtekeiben. Magányos lelkek voltak ők, akiket a szerencse egymás mellé osztott. Mélyebben tudták érteni egymást, mint bárki más, összekapcsolta őket a veszteség láthatatlan fonala, s a pók mely fonta most bizalmatlanul lógott kettejük közt, várva a végkifejletet.
Zsombor anélkül cselekedett, hogy túlgondolta volna. Már kezdte megtanulni, hogyan engedjen magához közelebb másokat. Hogy mennyit jelent egyetlen ember jelenléte, és hogy ez egyáltalán nem gyengeség. Bár még mindig nem bízott magában, most egyetlen porcikája se próbálta eltaszítani magától a másik testét. Domonkosnak rá volt szüksége. Vagy ha nem is rá, de valakire, aki jelenleg ott van mellette amennyire csak egy ember tud.
Várt. Kitartott. Megtartott. Sohase eresztett. És végül megérezte a köré fonódó karokat, a reszketeg légzést, a néma sírást. Nem szólt közbe, csak hallgatta, ahogy végre kiszakadnak az érzelmek a szőke fiúból. Pont annyi idős volt, mint amikor Kirill elhagyta. Zsenge még, és a lehető legsebezhetőbb. Még szorosabban magához vonta a testet, hogy erőt adjon neki. Majd elengedve a vállánál fogva húzta hátrébb Domonkost, hogy a szemébe nézhessen. Megnyugtató barnái csak plusz bizonyítékként szolgáltak, mennyire komolyan gondolja a kimondott szavakat.
- Nem vagy egyedül, Domonkos. Esküszöm neked, amíg épp az elmém, rám számíthatsz - csúsztatta kezét a másik nyakszirtjére, és egy újabb ölelésre húzta magához. A peronon már egyre kevesebben voltak, és a vonat is hatalmas füttyel jelezte, hogy indulás van. Megpaskolta a barna a másik hátát, és bontotta az egymásba karolást.
- Nem mondhatom meg neked mit tegyél. De én most elmegyek meginni egy sört az egészségedre - jelentette ki Zsombor, és göndör fürtjei mögül jelentőségteljes pillantással mérte végig a vonatot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=836636#post836636][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.09.06. 11:53[/b][/url]

Ujjai görcsösen markolják Zsombor pólójának vékony anyagát. Egy része dacosan menekülni akar, szabadulni az ölelésből, a csalfa, hízelgő szavaktól. Képtelen elhinni, hogy szobatársa az igazságot tárja elé, hogy van, aki képes őt elfogadni és maga mellett tudni. Mégis hogyan lehetne ez a valóság, mikor Kisvirág, a lány, aki ismerte lelkének legsötétebb és legsebezhetőbb részeit és aki feltétlen bizalmát élvezte, végül szó szerint kirohant az életőből? Mégis hogyan bízhatna újra bárkiben?
Ujjai mégsem lazulnak az anyag körül. Ajkait és feketéit összeszorítva, reszketeg lélegzetvéltelek közepette engedi át védelmének résein a megnyugtató bizonyosságot, amit Zsombor jelent. Szégyelli magát, hogy még pakolás közben sem jutott eszébe, hogy esetleg hiányozna a másiknak. De. Eszébe jutott. Csak nem hitte el.
Hagyja, hogy Zsombor a vállánál fogva tolja el magától. Szemeit lesütve ejti maga mellé kezeit, majd szavait hallva pillant fel rá ismét, elnyílt ajkakkal. Feketéivel az arcát fürkészi, keresi az árulkodó jeleket, ám őszinteségen kívül mást nem talál. Nagyot nyelve veszik el ismét a fiú karjai között, miközben lelki szemei előtt Teó mosolytól sugárzó arca jelenik meg. Korábban csak bűntudatot és fájdalmat érzett a láttán, most ezeket háttérbe szorítva valami egészen új pattan szárra a lelkében; elfogadás.
Zsombortól eltávolodva törli le az arcát és fordul vissza a vonat felé, csak sután bólintva a másik szavaira. A lehetőség még mindig adott, a kérdés már csak az, hogy élni akar-e még vele? Tudja, hogy otthon nem lesz jobb a helyzet. Biztos abban, hogy Kisvirág se fogja meggondolni magát. Nem változott semmi, mégis mintha új életre kelt volna benne a remény.
- Zsombor... - szól a fiú után, félig felé fordulva, napszümevegét már az ujjai között tartva. - ... csatlakozhatok? - szégyellős, apró mosollyal kérdi, még mögötte megszólal a vonat harsány füttye. Nélküle indul útnak és Domonkos már nem bánja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=838700#post838700][b]Reményi Emma - 2021.10.30. 22:12[/b][/url]

Különös nap a mai, nehezen fogalmazom meg az érzéseimet vele kapcsolatban. Azt hiszem, azzal a nappal is nehezen fogalmaztam meg, amikor először találkoztunk, azóta se megy igazán. Nem tudom, hogy miért nem. Egy dolog van, amiben határozottan biztos vagyok, hogy William egyike azoknak az embereknek, akiket én sosem hagynék hátra, mintha a fiam volna, de mégsem. Nem akarom, hogy akár ő, akár én, akár a világ pótlékként tekintsen rá, hiszen volt egy fiam, van is, ám a távolság kettőnk között oly nagy, a sértettség, a megbántottság oly mély, hogy azon már semmi sem segíthet. A világ a mi esetünkben ketté oszlik, van, aki szerint én hagytam el őt, míg mások szerint ő a hálátlan. Igazi oldal nem létezik, mint mindenben, ebben is középen keresendő a megoldás. Nem segít, rágódhatunk rajta bármennyit is, de ennyi év távlatából már nem éri meg. Én sem teszem, aki hatalmas, okkersárga sálam magam köré tekerve tekintek a távolba, várva, hogy a vonat megjelenjen a távolban.
- Csak nyugalom. - suttogva, játékosan fegyelmezem hevesen dobbanó szívemet. Hideg van, tagadhatatlan, de élénkítő hideg. Jóleső hideg. Most nem akarom, hogy más legyen, pedig sokszor melegebbé teszem az időt, de most mindent úgy akarok megélni, ahogy valóban van, még akkor is, ha ez némiképp kellemetlenebb is, mint lennie kellene. Vannak pillanatok, csodás emlékek, melyeknek eredetiben kell megmaradniuk, ahol minden apró részlet fontos, a hideg pedig, mely megtelepedett a falun, épp ennyire velejárója ennek. Hangos, erős hang, ajkaim széles mosolyba ívelődnek, ahogy a fekete mozdony a kanyart követően felbukkan, itt van hát, végre tényleg. Hosszú bézs kabátom zsebeibe mélyesztett kézzel, rákoncentrálok az ajtók ablakmagasságára, hátha meglátom őt, de persze vagy még a túl gyorsan elsuhanok egyikében állt, vagy hátrébb, a peron vége felé található. Nem tudom, hogy melyik lehet, így mind a két irányba pillantok, és reménykedek, hogy hamarosan felbukkan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=838735#post838735][b]William Martin Krise - 2021.11.01. 14:33[/b][/url]

A vonat rándul egyet, a feje lebukik majd egy koppanással az üveghez koppan; ez téríti magához. Zaklatottan húzza ki, majd rázza meg magát, néz körbe. Nem aludt igazán, hisz hogy is tudna, ám a számtalan inger, a beszélgető hangok, a faleveleken át vibráló fény, a bőr ülések szaga, egyszerre sok számára, hányingere lett, kénytelen volt behunyni a szemét. Jószerével csak hallgatta a zakatolást eddig, az izmai megfeszültek, ahányszor valaki mellélépett, igyekezett semmire sem gondolni.
Most azonban, ahogy oldalvást kipillant az üvegen át, a kanyaron túl egy ismerős vasútállomás teteje tűnik elő, mögötte megannyi girbegurba kémény, faszenes füstöt pöfögtetve bele a novemberi délutánba.
A vonat lassulni kezd, ő megköszörüli a torkát, sötétkék szövetkabátját - ami szintén Emma előzékenységének gyümölcse -, összehúzza magát, baljában a táskáját szorítva áll fel és ballag az ajtóhoz. Egészen leghátra ült, ahová a kalauzon kívül szinte senki, így a peron legvégén lép le a betonra.
Az éles szél az arcába mar, hunyorogva indul el a szerelvény mellett, kékeszöld szemei az állomásépület előtt lézengő várakozókat kutatják. Most először találkoznak így; a szabadban, majdhogynem egyenlő félként, anélkül, hogy a bokáit a padlóhoz bilincselték volna. Vajon Emma egyáltalán megismeri őt a kanárisárga kezeslábas nélkül, ami megkülönböztette őt a veszélyes raboktól?
Mert ő azonnal felismeri őt. Még távolabb áll tőle, épp az ellenkező irányba néz - ő akkor veszi ki a kezét a zsebéből, mikor tekintetük végre, olyan tíz méteres távolságból összeakad. Hosszúkás arca mosolyra húzódik, óvatosan int egyet, maga sem tudván, mit kellene tennie. Zengőbarlangban szigorúan tiltottak mindenféle érintést.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=838743#post838743][b]Reményi Emma - 2021.11.01. 16:51[/b][/url]

Balra, jobbra, balra... jobbra, és onnan már el se nézek, hiszen végre oszlik a tömeg, és meglátom az arcát. Milyen indokolatlanul sokan jöttek éppen ma és éppen most ezzel a vonattal. Habár, azt meg kell állapítanom, hogy fogalmam sincs, máskor mennyien jönnek, hiszen én magam nem nagyon járok el. Minden itt van, amit szeretnék, és mindent be tudok szerezni helyben. Vannak emberek, akik képtelenek egyhelyben maradni, de én nem ilyen vagyok, én örülök annak a bizonyos nyugalomnak, ami itt körülvesz.
- William. - Mosolyom kiszélesedik, ahogy visszaintek, és légies léptekkel, sietősen közeledek felé. Hűvös van, hideg, mégsem fázok, mert odabent fűt a szeretet és a boldogság. Pár éve ismerjük egymást, de olyan lett számomra, mint a fiam. Pontosabban nem egészen, mintha két fiam lenne. Az egyik, Gergely, aki az apját választotta, a másik William, aki az anyjának választott. Persze nem várom, hogy így szólítson, vagy, hogy ő ezt érezze, inkább csak nekem kell az a kis plusz, hogy meglegyen az érzés, Bogica mellett van egy fiam is, akinek adhatok, és akivel mély kapcsolatom lehet. Lépteim végén előtte termek, és mielőtt lenne lehetősége a tiltakozásra, átölelem.
- Olyan jó, hogy végre itt vagy. - Mosolyogva ölelem magamhoz, és közben a minket körülvevő hideg melegebbé változik, mintha az elemem is boldog lenne, hogy a Krise fiú végre itt van kint, végre biztonságban van. Itt nem bánthatja senki, nem hagyom, hogy megtegyék, vigyázni fogok rá.
- Hogy utaztál? Sőt tudod mit? Majd hazafelé elmeséled. Olyan jól áll ez a kék, tudtam, hogy jól fog állni. - Még nevetgélek is kicsit, miközben beszélek, lelkesebb vagyok, mint hittem, hogy leszek akkor, amikor végre megérkezik. Szörnyen rossz vagyok a konyhában, de Tivadarnak nagyon hosszan ecseteltem, hogy mit szeretnék ma adni Willnek, akibe belekarolva, finoman elkezdem kivezetni a vasútról.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=838756#post838756][b]William Martin Krise - 2021.11.01. 19:04[/b][/url]

Tétován megtorpan szerencséjére a nő azonban hamar a kezébe veszi az irányítást és átöleli őt. Sután viszonozza azt, érezhető, hogy vagy rég elszokott ettől, vagy sosem tanulta meg, mégis, olyan jóleső ez a gesztus.
Az elmúlt három évben számára Emma jelentette a külvilággal való kapcsolatot. Bár a családja pár tagja, nagynénjei és nagybátyja nem feledheztek meg róla, ritka látogatásaik miatt azonban az ideje legnagyobb részét a négy fal és beteges tévképzeteket suttogó gondolatai társaságában töltötte. Ekkor jelent meg ő: nem tudja ki, minden bizonnyal a Krise család egyik tagja küldte, hogy beszélgessenek vele és, amennyiben a Zengőben ez lehetséges, elodázzák az elkerülhetetlen megbolondulását. Nem volt hét, hogy ne beszéltek volna, nem volt hónap, hogy ne érkezett volna összekészített csomag az ajtajához. Ő pedig lassan, egy kivert kutya bizalmatlanságával engedte magához egyre közelebb.
Most pedig, ahogy hátralép tőle és könnyedén, bár még mindig zavarban elneveti magát, nagyon kicsit, ezt sosem mondaná ki, de olyan, mintha egy családtagját látná viszonyt.
Valakit, aki után nyolc éves korában csukódott a kertkapu utoljára, hogy aztán soha többé ne térjen vissza hozzá.
   -  Köszönöm - hagyja, hogy belékaroljanak, a nővel együtt elindul a kijárat felé - A Mecsekben nem volt nálam mugli pénz buszra, stoppoltam Pécsig. Megértették a magyaromat.
Ezt némileg halkabban, de már-már büszkén teszi hozzá. Pár szón kívül sosem beszélte a nyelvet, hiszen kicsi volt még, amikor elhagyták az országot; az eltelt három év azonban kényszerűségből megtaníttatta vele az alapokat. Az akcentusa továbbra is bántóan erős, ha pedig teheti, angolra vagy spanyolra vált, Emmával azonban tavaly óta már csak kizárólag magyarul beszél.
   -  És köszönöm, hogy maradhatok pár napig. A nagybátyám intézi a házat, lelépek, amint tudok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=838781#post838781][b]Reményi Emma - 2021.11.01. 20:59[/b][/url]

Egyetlen pillanat. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy meglegyen az a bizonyos "szerelem". Évek óta ismerjük egymást, mégsem érinthettük meg eddig, azonban most, figyelő tekintetek, láncok, és ízléstelen színű rabruha. Csodálkozik bárki is, hogy egy ennyire szép és elegáns kéket választottam? Remélem, hogy nem. Tökéletes, méltóságteljes, mégiscsak egy Krise, még ha a családja egy része igen furcsa is, de nekem nem kell bemutatni, hogy milyenek ezek a zakkant máguscsaládok, hiszen az édesanyám egyfajta helyi matuzsálemi díva.
- Nagyon ügyes vagy, büszke vagyok rád, látod, nem lesz itt semmi probléma. De ha nem vagy biztos magadban, akkor lehet fordítógyűrűd is akár, vagy bármilyen más ékszer, de a gyűrű a legegyszerűbb, sokaknak az van. Felhúzod, és akkor a mondatokat egyből az anyanyelveden hallod. Az a cikisebb, ha a másiknak nincs, és mondjuk néz rád, hogy mit akarsz. De azt is meg lehet oldani, nem vagy elveszett gyerek. - Azt mondjuk az ember nagyon bátran jelenti ki, hogy nem lesz semmi probléma, mert tudjuk, hogy azért az ilyen alkalmak során mindig elő szoktak bújni azok a bizonyos csontvázak a szekrényből, és nem kizárt, hogy most is fog érkezni egy jó adag. De egyelőre én még teljesen nyugodtan vagyok, az én kis ideális világomba elmerülve, boldogan és békésen. Kell ennél több, dehogy. Magunk elé engedem Erzsikét, aki láthatóan nagyon siet, és bár simán le tudnánk előzni, inkább Will karjára fogok rá egy kicsit jobban, hogy had menjen.
- Egész nyugodtan maradhatsz, ameddig csak szeretnél. Vannak meghirdetett munkák, összeszedtem jópárat, hátha szimpatikus valamelyik. De ráérsz mindennel, csak jó volt kicsit összekészülni. Az utca, amiben lakunk nagyon békés, inkább falusi, de már érződik a városi hatás. Amiről még nem beszéltünk, hogy az édesanyám is ott lakik, a kert végében, már várja, hogy megismerhessen. De vigyázz, hogy mit kérdezel, mert órákig is ott ragadhatsz nála. Ismeri az összes máguscsaládot, pedig egész életében a faluban élt, vagyis, most már városban, de ő már akkor itt lakott, amikor falu volt. - Somolyogva pillantok rá, mert hát én ismerem az anyámat, de ő még nem, és mivel Vitay Yvette elég markáns asszony, nem csodálnám, ha egy vele töltött délután után visszasírná a Mecseket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=838783#post838783][b]William Martin Krise - 2021.11.01. 21:21[/b][/url]

Lesütött szemmel sétál a nő mellett, le-lepillant a karjára fonódó kézre. Nem mutatná, de egyszerre nyomasztják a kijárat felé igyekvő járókelők és, bár tudja, hogy valószínűleg senkit sem érdekli, mégis magán érzi kutató tekintetüket. Mintha tudnák, honnan jött, tudnák, mit csinált, mintha a jegypénztár melletti kuka mögül bármikor előugorhatna Rhodeszky Anton felesége, hogy gennyes himlővel átkozza meg, ahogy azt a tárgyalás harmadik napján tajtékozva megígérte.
Kicsit erősebben rászorít a sporttáska fülére, elmosolyodik, csak bólint, bár negyedét sem fogta föl annak, amit Emma lelkesen elmesélt. Pedig figyel rá, a külvilág azonban még mindig vékony fátyolon át szűrődik be hozzá, és be kell vallania, ebben a pillanatban egyáltalán nem érdeklik a fordítógyűrűk.
Most csak hallgatni szeretne, hazamenni, leülni és feldolgozni a történteket. Bárhol is legyen az a haza most.
    -  Azt mondták, van két hetem munkát találni - válaszol kisvártatva -, de minél hamarabb el szeretném kezdeni. Teljesen mindegy, mit. Csak tudod, még mindig...
Körbepillant, lejjebb halkítja a hangját kissé.
    -  Nincs pálcám.  Amíg pedig ez rajtam van - a táskát tartó karját megemeli ismét, hogy látszódjon a csuklóját körbeülelő vékony, bőr karkötő - Egy szaros begyűjtőbűbájt sem tudok megcsinálni anélkül, hogy a minisztérium öt percen belül a hátamon ne térdelne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=838948#post838948][b]Reményi Emma - 2021.11.07. 14:37[/b][/url]

- Két hét rengeteg idő. - Állapítom meg teljes nyugalomban, noha azt is tudjuk, hogy villámsebességgel tud eltelni. A két hét, az néha tényleg olyan, mintha csak egy pillanat lenne. De itt, Bogolyfalván, mintha az idő kicsit lelassulna. Az emberek nem rohannak, nem kapkodnak, és ennek köszönhetően az idő is ráér. Hiszem, hogy egyetlen hét is elég ahhoz, hogy dolgozni kezdjen, ám ennek nem adok hangot, hiszen, ha megtenném, azzal elhitetném a reményt, hogy itt kint minden olyan pillanatok alatt megvan. Mi van akkor, ha csak a tizedik vagy a tizenharmadik napon kezd el dolgozni? Akkor csalódott lett, hiszen egy hetet mondtam. Egyelőre elég annyi, hogy két hét sok, de, ahogy ő mondta, minél előbb szeretné, így hát mindannyian arra fogunk törekedni, hogy így legyen.
- Mit is mondtak, meddig kell rajtad lennie? - Pillantok le a karkötőre, ami szerencsére nem üvölti magáról azt, hogy a minisztérium adta, sem azt, hogy a mellettem sétáló börtönben volt. Pont olyan, mint bárki, aki az egyetemi kollégiumban lakik, és éppen most tért haza, hogy az anyja mosson rá, és főzzön valamit, amit nem lehet megkapni egy gyorsétteremben. A hazai ízek mágiája, ahogy mondani szokás. Felpillantok az arcára, más megszidná, de én nyilván nem olyan vagyok, mint más, szóval csak szélesebbé válik a mosolyom.
- Zavar, ha elszívok egy szálat? - Zsebemből előhúzom a szép és egyedi, mélybordó, arany mintájú tartómat. Még nagyon régen kaptam, és mielőtt bárki bármit feltételezne, ez nem más, mint, csak egyszerű cigaretta. Olyan sokszor próbáltam leszokni, hogy már fejben se tudom tartani, de az a nagy helyzet, hogy egyáltalán nem sikerült, és mivel az elemi mágiám okán a láncdohányosságra megvan minden esélyem, van egy olyan érzésem, hogy bizony én ettől "szenvedek", de annyi baj legyen, hiába van a dohányzásnak a legrosszabb marketingje, kevésbé érzem azt, hogy bárkit is szétvernék, mint az a sok részeges ember a híradásokban.
- Van olyan munka, amit szívesen csinálnál, vagy nem akarsz annyira válogatni?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=838950#post838950][b]William Martin Krise - 2021.11.07. 16:25[/b][/url]

   -  Még öt évig - mormogja válaszul a karkötőt illetőleg - De a pálcámat hamarabb visszakapom, ha úgy látják jónak.
Két hét rengeteg idő - na igen. Leginkább akkor, ha az ember nem viseli magán az MMM nyomkövető bélyegét. Ha megismer találkozik valakivel, természetesen rajta áll, hogy felfedi-e előtte szabadságának státuszát, azonban egy állásinterjún már nem egészen ennyire egyszerű a helyzet, ott kénytelen őszintén válaszolni büntetett előéletét illetően.
   -  Nem zavar, ha adsz egyet.
Nem is igazán vár válaszra, csak nyújtja a tenyerét a cigaretta után. Különben nem dohányzik, legalább is nem gyakran, az elmúlt három évben pedig ezt értelemszerűen egyáltalán nem tehette meg. Most azonban, a szénfüst szagú peronon sétálva megjött a kedve hozzá.
   -  Nekem mindegy, mit csinálok - folytatja, miztán megkapta a szálat. Ha nem, elveszi magának úgyis - A nagybátyám próbált intézni valamit a minisztériumban, de az szóba se jöhet. Szóval most várok. Az a baj, pálca nélkül nm tudok csinálni semmi értelmeset, csak valami tilitoli szarságot. Már arra is gondoltam, mugli munkát vállalok, de ahhoz pedig nem ártana tudni bármit a mugli munkákról.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=838961#post838961][b]Reményi Emma - 2021.11.07. 22:20[/b][/url]

- Öt? Mondjuk, az egy kicsit lassabban fog eltelni. - A lassabban szót egy hangyányi érzékletességgel még meg is nyomom, hogy érezze ő is, tisztában vagyok vele, hogy ez mit is jelent. Az öt hosszú, én már csak tudom, hiszen nagyon tudok számolni a hónapokkal, évekkel, az életem nagyon részét ezek elég erősen meghatározták. Jó időbe telt, amíg leszoktam erről. Mostanra már megtanultam elengedni magam egészen, de elég egyetlen ilyen mondat, és máris elkezdem berakni az idővonalra, eseményeket társítani hozzá, illetve az addig eltartó időszakhoz. Bogi például addigra már felnőtt lesz, és ez eddig a legijesztőbb társítás, amit életemben csináltam.
- Adok. - Nyújtom felé a fém dobozt, hogy vegyen nyugodtan, majd az öngyújtót is, ami kissé obszcén, olyan, mint azok a tollak régen, amiket, ha megfordítottál, akkor a lány ruhája köddé vált, most ugyanez a helyzet, és igen, ugyanúgy nő van rajta, csak éppen a gyújtások hatására válik meztelenné. Ha öngyújtót vásárolsz, mindig nézd meg, hogy az milyen.
- Vannak itt is olyan munkák, amikhez nem kell pálca. Tudom, hogy nem a legnagyobb élvezet egy varázslónak varázstalanul élnie, de van egy-két jobb munka is, összegyűjtöttem már párat, azokat át tudod nézni, és közben még érdeklődhetünk, Vannak nappali és éjszakai munkák is, és, csak az Árnyasra ne menj sötétedés után és nem lesz baj. - Hosszan szívok bele a cigarettába, itt lenne illendő megemlíteni, hogy vékony, női, szinte csak szimbolikus, de az a nagy helyzet, hogy nem. Normális cigarettát szívok, olyat, aminek van rendes nikotintartalma. Odáig vagyok persze az ízesítettekért, de, amióta a mentolost kivonták a forgalomból, véleményem szerint a világ rosszabb hely lett. Éppen a mentolost, még mindig hihetetlen.
- Persze a tanács, meg a polgármester dolgozik a megtisztításán, és olykor hosszabb ideig van is eredménye, de aztán, ahogy elülni látszik a történet, megint előkerülnek. Más helyeken nyugodtan kint lehetsz késő estig, vagy akár éjszakára is, mármint, felnőtt vagy, tudsz saját belátásod szerint cselekedni. - Mindig emlékeztetnem kell magam, hogy nem kell véranyának lennem, de egyszerűen csak úgy elindul a folyamat, és gyakorlatilag megállíthatatlanná válik, aggódás, öröm meg bánat, és megint aggódás. Kilépve az állomásról először egyenesen haladok vele tovább, de az első lehetőségnél jobbra fordulok vele. Sokan elmennek a központba, és onnan közelítik meg az utcát, de ők nem is laknak itt születésük óta, ezért nem is tudhatják a rejtett utakat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=838966#post838966][b]William Martin Krise - 2021.11.08. 19:40[/b][/url]

Kicsit lassabban. Megforgatja a szemét, amíg megáll a nő mellett és kihúz egy  cigarettát az elegánst tartóból. A hivatalos büntetésének időtartama nyolc év, de ezen még rövidíthetnek, ha a magaviselete és a rácsokon kívüli élete okán úgy látják jónak - legalább is a görbe hátú, kávétól rothadó fogú ügyvéd ezekkel a biztató szavakkal veregette hátba annak idején, mielőtt ezüst bilincsbe verve el nem szállították volna a Mecsekbe. A pálcája azonban, amit értelemszerűen a leginkább hiányol, néha azon kapja magát, álmodik a mélybarna galagonyáról, olyankor pedig a megszokottnál is zaklatottabban ébred.
Felhorkant a gyújtó láttán, milyen jópofa. Aztán adja vissza a nőnek, miután meggyújtotta a szálat, ők pedig tovább indulnak az épület mentén.
   -  Szerintem ne aggódd túl magad, tudok vigyázni magamra.
Furcsa számára a nő aggodalma és gondoskodása, mégis jól esik neki: Ismeretségük kezdetén minden eszközt bevetett, hogy elmarja maga mellől, nem egyszer bántalmazta verbálisan, talán fizikailag is megtette volna, ha nemfélt volna tőle, hogy az őrök tengeri uborkává változtatják büntetésül. Emma azonban minduntalan megjelent, ő pedig először csak belefásult, majd egyáltalán nem látta okát az ellenkezésnek.
Az épület bejáratánál csak páran lézengenek, sütő gesztenye szagát hordja a szél. A szabad kezével óvatosan megérinti a nő vállát, hogy álljon meg egy pillanatra nem sokkal aztán, hogy befordultak az első sarkon.
   -  Csak azt akartam mondani - kezd bele egy mély levegővétellel -, hogy köszönök mindent. Hogy kijöttél értem, meg hogy... hát, mindent. De ha nem baj, letenném a cuccaimat és egyedül lennék egy kicsit. Nem miattad, hanem ez egy kicsit sok így. Mármint - a fejével valamerre oldalra bök. A világ - ez az egész.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=839860#post839860][b]Auguste Gilberte Froment - 2021.12.06. 22:13[/b][/url]

Megmondhatatlan, mikor vehették észre egymást, sőt még az is, hogy mikor szedelődzködtek fel ugyanabba az irányba. Elveszve, megbújva a téli szünetre hazaigyekvők foghíjas menetében anélkül baktatnak az állomás felé, hogy a másik közelsége kifejezetten zavaró tényezőként jelentkezne. Persze, a "közelség" jelen esetben akár méterekre is duzzad, amikor átvág köztük egy visszafelé igyekvő mágiavontatta szánkó, és lépteik nem is igazodnak egymáshoz - Auguste legalábbis biztosan nem azért megy lassabban, majd gyorsabban, hogy ne veszítse a másikat szem elől, csupán a kövek hóborítottsága készteti itt-ott tempóváltásra. Nem sietős neki. Ahogy mellette elszalad egy fiatalabb lánycsapat, és csivitelésükből érthetően kihallja az ünnepek után sóvárgó, meleg dallamot, csak még disszonánsabban fonódik köré a sálja felett gomolygó mély, lemondó sóhaj. Nincs kedve hazamenni, no, bárki ránéz, egyértelmű az egyenlet. Vastag szövetkabátját szorosabbra húzva lép fel a váróteremhez, és az érkezéseket jelző tábla utáni kutatásban meg is feledkezik arról, hogy idáig tessék-lássék módon ugyan, de szemmel tartotta testvérét.
Késés.
Valószínűleg nem sokaknak húzódik félmosoly az arcra ennek olvastán, és igaz ami igaz, Auguste öröme is csak addig tart amíg rájön, ez bizony csak elodázza az indulást, de meg nem menti a szünidő magányától - hovatovább, még fagyoskodhat is a váróban. Csizmája tompa koppanásokkal szeli át a termet, bőröndjét egy pad szélének támasztja mielőtt helyet foglal, egészen a szélére húzódva. Mellette egy zajosabb társaság, de mivel úgy néz ki, szinte csak az ő vonata akadt el, úgy sejti, ők pillanatokon belül odébbállnak majd. Engedi, hogy fekete fülvédője alól néhány tincs előrehulljon, kezeit zsebének mélyére mélyeszti, fejét pedig hátravetve bámul a pályaudvari váróterem mennyezetére. Vajon mi lesz a vacsora? Igyekszik semleges irányba terelni gondolatait. Elfáradt ebben a félévben (is), mégis szívesebben maradna, itt ugyanis sokkal nagyobb szabadságot élvezhet, mint otthon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=839870#post839870][b]Augustine René Meurice - 2021.12.06. 23:17[/b][/url]

Nem tudatos, ahogy le-lemaradva egymástól közelednek a vasútállomás felé. Ez a dolgok rendje: elérkeztek az ünnepek, az iskolától szabaduló gyerekek pedig örömittasan rohannak a szerelvényhez, hogy pár órán belül már családjuk gyűrűjében meséljenek egy újabb izgalmas évről, mi több, az elsőről. Érdekes módon nem a hideg az egyetlen oka annak, hogy Augustine arca mindennemű boldogságot nélkülöz. Az emberek tán akkor vágnak ilyen fejet, amikor fogorvoshoz készülnek és tudják, nem ússzák meg egy egyszerű húzással: ebből gyökérkezelés lesz. Bármennyire is figyel egy része ikrére, gondolatai minduntalan apjához kanyarodnak vissza, aki minden bizonnyal értesült legújabb alakításairól. A balhéról Hollósival, a könyvégetésről, hogy másokat bánt és aláz meg, erre pedig csak hab a tortán a tény, hogy jegyei sem lettek sokkal jobbak, mint amilyenek eddig voltak. Az átmenő mindenből meglesz, ehhez kétség sem férhet, de ennél sokkal többet kéne nyújtania - főleg akkor, ha túl akarja szárnyalni Auguste-ot.
Mire gondolatmenete megállapodik a lányon, addigra az állomáshoz ér és szem elől is téveszti testvérét. Nagyot sóhajtva keresi meg a jelzőtáblát, hogy összepréselve ajkait vegye tudomásul, késik a vonata. Talán ez nem lesz az ő hibája és ép bőrrel keveredik ki egy újabb slamasztikából. Érdekes mód, bár lehetne feszült a gondolattól, hogy itt ragadt még egy kis időre, valójában mély megnyugvás keríti hatalmába. A legjobb az lenne, ha a járat nem is indulna, törölnék, a föld színéről is. Amíg viszont ez nem történik meg, addig is el akar helyezkedni valahol, ami nem más, mint az Auguste-t által foglalt pad másik fele.
Cuccait hanyagul dobja le a földre, s levágja magát is a szinte már jeges fadeszkákra. Némiképp lecsúszva a padon, lábait előrenyújtva, keresztbe font karral bámul maga elé, ám tudja jól, hogy álcája most nem működik. Hosszú idő óta először fáradtnak érzi magát, pont most, amikor a legerősebbnek kéne lennie. A sok gonoszság, kegyetlenség ahelyett, hogy feltöltötte volna, végül minden energiáját leszívta. Aurája nem áraszt dühöt, sem feszültséget, sokkal inkább nevezhető ez tehetetlenségnek és talán egy csipetnyi elkeseredettségnek. Amikor az Edictumot olvasta és meglátta testvére válaszát, nem akart hinni a szemének. Létezne, hogy maradt bennük egy szikrányi szeretet és összetartás is? Lehetséges, hogy mindketten emlékeznek azokra az időkre, amikor még együtt ünnepeltek és közösen bontottak ajándékot? Amikor anyjuk főztjének illata lengte körül őket a feldíszített karácsonyfa körül, apjuk pedig tapsolva buzdította őket, hogy menjenek és nézzék meg, mit kaptak? Ha egyetlen szemnyi is megmaradt ebből, akkor talán...
Lassan megemelve fejét a lány felé fordul. Volt ideje megízlelni a szavakat, mégis, ahogy megszólal, hangja idegen, szinte rekedtes, mintha nem az ő száján szöknének ki a szavak. Mégsem kétséges, hogy így van, s ezt ikre is be kell lássa, mivel egy ideje már csak ketten kuporognak a fagyban. - Mész haza anyához?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=840006#post840006][b]Auguste Gilberte Froment - 2021.12.08. 20:27[/b][/url]

A zajos társaság hamar továbbáll. Ha Auguste korábban figyelt volna a hangosbemondóra, most tudná, melyik vonat gördül ki velük éppen az állomásról, de a szavak úgy siklottak el füle mellett, mint házvezetője figyelmeztetései szoktak - legyen ez kínos vagy sem. Nem tudná megnevezni mi is a baja igazán jelenleg, furcsa hangulatban süpped gondolatai közé, ahogy feje lassan normális helyzetébe hanyatlik vissza, s tekintete nem a plafon irányába, hanem az ölébe kulcsolt finom ujjakre mered. Év közben nem egyszer érezte magáénak a vágyat, hogy megszökjön a kastélyból, és felkerekedve maga mögött hagyjon mindenkit, most mégis, ahogy gondolatban a hideg fényű, ezüst gömbökkel feldíszített műfenyő mellett ül... Ahogy anya beszámolóját hallgatja, és kérdéseit, amelyekre csupán kénytelen-kelletlen ejti meg válaszait... Majd megkezdődik a veszekedés, a csapkodás, a sírás, a fenyegetőzés, a szánakozás, elindul egy újabb kör érzelmi zsarolás, a testvére ajnáro-
Ebben a pillanatban rezzen meg kissé a pad, ahogy Augustine megemeli a fejét. Mióta ül ott egyáltalán? A lány nem tudja felidézni, annyira természetes az egész, a jelenléte, hogy csendben ülnek egymás mellett, annyira... egyszerű így. Mint korábban a hóban baktatva, amikor szinte egymásra sem nézve tudták, ugyanaz a célpontjuk, és egymáshoz sem kellett szólniuk ahhoz, hogy útjuk nagy részét közösen, de mégis egyedül tehessék meg. Egy átlagos napon Auguste valószínűleg erre a meglepett, furcsa bizonytalanságra úgy reagálna, hogy az alaptermészetét maximumra csavarva csapja ki a drámát, de nem ma. Nem akkor, amikor lélekben már egy jóval nagyobb drámára készül, amitől csupán pár óra, plusz mínusz a késések választják el. Nem, ilyenkor igazán tudja értékelni azt a semlgességet, ami a fiú szavaiból árad. Vár kicsit a válasszal, a magasra húzott sál takarásában szája résnyire nyílik, szólásra, majd csukódik, célt vesztve. - Mhm - hümmög végül bágyadtan, vállait kicsit összébbhúzva. A szemközti ablak előtt elvitorlázó fekete... madár (a lány igazán nem egy lelkes ornitológus) kecses ívét követve feje kissé oldalra biccen, keresztbe tett lábait megcserélve sarka tompán dobban a pad fémtalapzatán. Csak egy pillanatra sandít a másik irányába, s mint mindneki, aki nem tud mihez kezdeni a helyzettel: hangyányit lejjebb csúszik, nyakát amennyire csak lehet behúzva próbálja még mélyebbre temetni körsálja puha, biztos melegébe. - Hova máshova? - motyogja orra alá, talán halkan is ahhoz, hogy rendesen érthető legyen. Keserű szavak ezek, de nem feszültek; igazak a maguk egyszerűségében, nélkülözve a drámát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=840112#post840112][b]Augustine René Meurice - 2021.12.11. 22:43[/b][/url]

Nem biztos abban, miért szólítja meg testvérét, talán nem is kellene, ám a kicsúszott kérdést a száján visszaszívni már nem tudja. Csak ül ott, Auguste arcát fürkészi, mégis közömbösen várja a választ. Nem akarja kimutatni, mennyire fájdalmas számára édesanyja hiánya, mennyire vágyik az anyai ölelésre és jó szavakra. Annyi keménység után lágyságot akar, azokat a kezeket, amik oly sokszor nyugtatták meg. Nem mintha ikre válasza megadhatná neki ezt, főleg annak tudatában, mennyire idegenül csengett az 'anya' szó levitásunk szájából. Mintha nem is ő mondta volna.
Valamire bizonyosan várt, ám nem feltétlenül kapta meg. Az apró hümmögésre biccent egyet és visszafordul az üres váró felé. Hallja ugyan a kérdést, de igazság szerint maga sem tudja, mit gondolt. Hova máshova mehetne? Apjukhoz biztosan nem, bár kétség kívül jobban örülne neki a férfi, mint saját fiának. Vajon mit lenne hajlandó megadni azért, hogy végre egyszer tökéletes gyereket kapjon és ne azt a selejtet, aki a nyakán maradt? Valószínűleg mindent. Az élet viszont nem kívánság műsor, így mindenki oda tart, ahová való: a saját poklába, vagy épp mennyországába.