A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

Megmondhatatlan, mikor vehették észre egymást, sőt még az is, hogy mikor szedelődzködtek fel ugyanabba az irányba. Elveszve, megbújva a téli szünetre hazaigyekvők foghíjas menetében anélkül baktatnak az állomás felé, hogy a másik közelsége kifejezetten zavaró tényezőként jelentkezne. Persze, a "közelség" jelen esetben akár méterekre is duzzad, amikor átvág köztük egy visszafelé igyekvő mágiavontatta szánkó, és lépteik nem is igazodnak egymáshoz - Auguste legalábbis biztosan nem azért megy lassabban, majd gyorsabban, hogy ne veszítse a másikat szem elől, csupán a kövek hóborítottsága készteti itt-ott tempóváltásra. Nem sietős neki. Ahogy mellette elszalad egy fiatalabb lánycsapat, és csivitelésükből érthetően kihallja az ünnepek után sóvárgó, meleg dallamot, csak még disszonánsabban fonódik köré a sálja felett gomolygó mély, lemondó sóhaj. Nincs kedve hazamenni, no, bárki ránéz, egyértelmű az egyenlet. Vastag szövetkabátját szorosabbra húzva lép fel a váróteremhez, és az érkezéseket jelző tábla utáni kutatásban meg is feledkezik arról, hogy idáig tessék-lássék módon ugyan, de szemmel tartotta testvérét.
Késés.
Valószínűleg nem sokaknak húzódik félmosoly az arcra ennek olvastán, és igaz ami igaz, Auguste öröme is csak addig tart amíg rájön, ez bizony csak elodázza az indulást, de meg nem menti a szünidő magányától - hovatovább, még fagyoskodhat is a váróban. Csizmája tompa koppanásokkal szeli át a termet, bőröndjét egy pad szélének támasztja mielőtt helyet foglal, egészen a szélére húzódva. Mellette egy zajosabb társaság, de mivel úgy néz ki, szinte csak az ő vonata akadt el, úgy sejti, ők pillanatokon belül odébbállnak majd. Engedi, hogy fekete fülvédője alól néhány tincs előrehulljon, kezeit zsebének mélyére mélyeszti, fejét pedig hátravetve bámul a pályaudvari váróterem mennyezetére. Vajon mi lesz a vacsora? Igyekszik semleges irányba terelni gondolatait. Elfáradt ebben a félévben (is), mégis szívesebben maradna, itt ugyanis sokkal nagyobb szabadságot élvezhet, mint otthon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=839860#post839860][b]Auguste Gilberte Froment - 2021.12.06. 22:13[/b][/url]

Megmondhatatlan, mikor vehették észre egymást, sőt még az is, hogy mikor szedelődzködtek fel ugyanabba az irányba. Elveszve, megbújva a téli szünetre hazaigyekvők foghíjas menetében anélkül baktatnak az állomás felé, hogy a másik közelsége kifejezetten zavaró tényezőként jelentkezne. Persze, a "közelség" jelen esetben akár méterekre is duzzad, amikor átvág köztük egy visszafelé igyekvő mágiavontatta szánkó, és lépteik nem is igazodnak egymáshoz - Auguste legalábbis biztosan nem azért megy lassabban, majd gyorsabban, hogy ne veszítse a másikat szem elől, csupán a kövek hóborítottsága készteti itt-ott tempóváltásra. Nem sietős neki. Ahogy mellette elszalad egy fiatalabb lánycsapat, és csivitelésükből érthetően kihallja az ünnepek után sóvárgó, meleg dallamot, csak még disszonánsabban fonódik köré a sálja felett gomolygó mély, lemondó sóhaj. Nincs kedve hazamenni, no, bárki ránéz, egyértelmű az egyenlet. Vastag szövetkabátját szorosabbra húzva lép fel a váróteremhez, és az érkezéseket jelző tábla utáni kutatásban meg is feledkezik arról, hogy idáig tessék-lássék módon ugyan, de szemmel tartotta testvérét.
Késés.
Valószínűleg nem sokaknak húzódik félmosoly az arcra ennek olvastán, és igaz ami igaz, Auguste öröme is csak addig tart amíg rájön, ez bizony csak elodázza az indulást, de meg nem menti a szünidő magányától - hovatovább, még fagyoskodhat is a váróban. Csizmája tompa koppanásokkal szeli át a termet, bőröndjét egy pad szélének támasztja mielőtt helyet foglal, egészen a szélére húzódva. Mellette egy zajosabb társaság, de mivel úgy néz ki, szinte csak az ő vonata akadt el, úgy sejti, ők pillanatokon belül odébbállnak majd. Engedi, hogy fekete fülvédője alól néhány tincs előrehulljon, kezeit zsebének mélyére mélyeszti, fejét pedig hátravetve bámul a pályaudvari váróterem mennyezetére. Vajon mi lesz a vacsora? Igyekszik semleges irányba terelni gondolatait. Elfáradt ebben a félévben (is), mégis szívesebben maradna, itt ugyanis sokkal nagyobb szabadságot élvezhet, mint otthon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=839870#post839870][b]Augustine René Meurice - 2021.12.06. 23:17[/b][/url]

Nem tudatos, ahogy le-lemaradva egymástól közelednek a vasútállomás felé. Ez a dolgok rendje: elérkeztek az ünnepek, az iskolától szabaduló gyerekek pedig örömittasan rohannak a szerelvényhez, hogy pár órán belül már családjuk gyűrűjében meséljenek egy újabb izgalmas évről, mi több, az elsőről. Érdekes módon nem a hideg az egyetlen oka annak, hogy Augustine arca mindennemű boldogságot nélkülöz. Az emberek tán akkor vágnak ilyen fejet, amikor fogorvoshoz készülnek és tudják, nem ússzák meg egy egyszerű húzással: ebből gyökérkezelés lesz. Bármennyire is figyel egy része ikrére, gondolatai minduntalan apjához kanyarodnak vissza, aki minden bizonnyal értesült legújabb alakításairól. A balhéról Hollósival, a könyvégetésről, hogy másokat bánt és aláz meg, erre pedig csak hab a tortán a tény, hogy jegyei sem lettek sokkal jobbak, mint amilyenek eddig voltak. Az átmenő mindenből meglesz, ehhez kétség sem férhet, de ennél sokkal többet kéne nyújtania - főleg akkor, ha túl akarja szárnyalni Auguste-ot.
Mire gondolatmenete megállapodik a lányon, addigra az állomáshoz ér és szem elől is téveszti testvérét. Nagyot sóhajtva keresi meg a jelzőtáblát, hogy összepréselve ajkait vegye tudomásul, késik a vonata. Talán ez nem lesz az ő hibája és ép bőrrel keveredik ki egy újabb slamasztikából. Érdekes mód, bár lehetne feszült a gondolattól, hogy itt ragadt még egy kis időre, valójában mély megnyugvás keríti hatalmába. A legjobb az lenne, ha a járat nem is indulna, törölnék, a föld színéről is. Amíg viszont ez nem történik meg, addig is el akar helyezkedni valahol, ami nem más, mint az Auguste-t által foglalt pad másik fele.
Cuccait hanyagul dobja le a földre, s levágja magát is a szinte már jeges fadeszkákra. Némiképp lecsúszva a padon, lábait előrenyújtva, keresztbe font karral bámul maga elé, ám tudja jól, hogy álcája most nem működik. Hosszú idő óta először fáradtnak érzi magát, pont most, amikor a legerősebbnek kéne lennie. A sok gonoszság, kegyetlenség ahelyett, hogy feltöltötte volna, végül minden energiáját leszívta. Aurája nem áraszt dühöt, sem feszültséget, sokkal inkább nevezhető ez tehetetlenségnek és talán egy csipetnyi elkeseredettségnek. Amikor az Edictumot olvasta és meglátta testvére válaszát, nem akart hinni a szemének. Létezne, hogy maradt bennük egy szikrányi szeretet és összetartás is? Lehetséges, hogy mindketten emlékeznek azokra az időkre, amikor még együtt ünnepeltek és közösen bontottak ajándékot? Amikor anyjuk főztjének illata lengte körül őket a feldíszített karácsonyfa körül, apjuk pedig tapsolva buzdította őket, hogy menjenek és nézzék meg, mit kaptak? Ha egyetlen szemnyi is megmaradt ebből, akkor talán...
Lassan megemelve fejét a lány felé fordul. Volt ideje megízlelni a szavakat, mégis, ahogy megszólal, hangja idegen, szinte rekedtes, mintha nem az ő száján szöknének ki a szavak. Mégsem kétséges, hogy így van, s ezt ikre is be kell lássa, mivel egy ideje már csak ketten kuporognak a fagyban. - Mész haza anyához?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=840006#post840006][b]Auguste Gilberte Froment - 2021.12.08. 20:27[/b][/url]

A zajos társaság hamar továbbáll. Ha Auguste korábban figyelt volna a hangosbemondóra, most tudná, melyik vonat gördül ki velük éppen az állomásról, de a szavak úgy siklottak el füle mellett, mint házvezetője figyelmeztetései szoktak - legyen ez kínos vagy sem. Nem tudná megnevezni mi is a baja igazán jelenleg, furcsa hangulatban süpped gondolatai közé, ahogy feje lassan normális helyzetébe hanyatlik vissza, s tekintete nem a plafon irányába, hanem az ölébe kulcsolt finom ujjakre mered. Év közben nem egyszer érezte magáénak a vágyat, hogy megszökjön a kastélyból, és felkerekedve maga mögött hagyjon mindenkit, most mégis, ahogy gondolatban a hideg fényű, ezüst gömbökkel feldíszített műfenyő mellett ül... Ahogy anya beszámolóját hallgatja, és kérdéseit, amelyekre csupán kénytelen-kelletlen ejti meg válaszait... Majd megkezdődik a veszekedés, a csapkodás, a sírás, a fenyegetőzés, a szánakozás, elindul egy újabb kör érzelmi zsarolás, a testvére ajnáro-
Ebben a pillanatban rezzen meg kissé a pad, ahogy Augustine megemeli a fejét. Mióta ül ott egyáltalán? A lány nem tudja felidézni, annyira természetes az egész, a jelenléte, hogy csendben ülnek egymás mellett, annyira... egyszerű így. Mint korábban a hóban baktatva, amikor szinte egymásra sem nézve tudták, ugyanaz a célpontjuk, és egymáshoz sem kellett szólniuk ahhoz, hogy útjuk nagy részét közösen, de mégis egyedül tehessék meg. Egy átlagos napon Auguste valószínűleg erre a meglepett, furcsa bizonytalanságra úgy reagálna, hogy az alaptermészetét maximumra csavarva csapja ki a drámát, de nem ma. Nem akkor, amikor lélekben már egy jóval nagyobb drámára készül, amitől csupán pár óra, plusz mínusz a késések választják el. Nem, ilyenkor igazán tudja értékelni azt a semlgességet, ami a fiú szavaiból árad. Vár kicsit a válasszal, a magasra húzott sál takarásában szája résnyire nyílik, szólásra, majd csukódik, célt vesztve. - Mhm - hümmög végül bágyadtan, vállait kicsit összébbhúzva. A szemközti ablak előtt elvitorlázó fekete... madár (a lány igazán nem egy lelkes ornitológus) kecses ívét követve feje kissé oldalra biccen, keresztbe tett lábait megcserélve sarka tompán dobban a pad fémtalapzatán. Csak egy pillanatra sandít a másik irányába, s mint mindneki, aki nem tud mihez kezdeni a helyzettel: hangyányit lejjebb csúszik, nyakát amennyire csak lehet behúzva próbálja még mélyebbre temetni körsálja puha, biztos melegébe. - Hova máshova? - motyogja orra alá, talán halkan is ahhoz, hogy rendesen érthető legyen. Keserű szavak ezek, de nem feszültek; igazak a maguk egyszerűségében, nélkülözve a drámát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=840112#post840112][b]Augustine René Meurice - 2021.12.11. 22:43[/b][/url]

Nem biztos abban, miért szólítja meg testvérét, talán nem is kellene, ám a kicsúszott kérdést a száján visszaszívni már nem tudja. Csak ül ott, Auguste arcát fürkészi, mégis közömbösen várja a választ. Nem akarja kimutatni, mennyire fájdalmas számára édesanyja hiánya, mennyire vágyik az anyai ölelésre és jó szavakra. Annyi keménység után lágyságot akar, azokat a kezeket, amik oly sokszor nyugtatták meg. Nem mintha ikre válasza megadhatná neki ezt, főleg annak tudatában, mennyire idegenül csengett az 'anya' szó levitásunk szájából. Mintha nem is ő mondta volna.
Valamire bizonyosan várt, ám nem feltétlenül kapta meg. Az apró hümmögésre biccent egyet és visszafordul az üres váró felé. Hallja ugyan a kérdést, de igazság szerint maga sem tudja, mit gondolt. Hova máshova mehetne? Apjukhoz biztosan nem, bár kétség kívül jobban örülne neki a férfi, mint saját fiának. Vajon mit lenne hajlandó megadni azért, hogy végre egyszer tökéletes gyereket kapjon és ne azt a selejtet, aki a nyakán maradt? Valószínűleg mindent. Az élet viszont nem kívánság műsor, így mindenki oda tart, ahová való: a saját poklába, vagy épp mennyországába.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=840124#post840124][b]Auguste Gilberte Froment - 2021.12.12. 00:05[/b][/url]

Telnek múlnak a percek, és a váróban nem lesz melegebb; a vonat információi mellett kiírt késést jelző számok pedig egyre csak duzzadnak. Auguste időnként megmoccan, pozíciót vált a kényelmetlen fapadon, vagy épp tenyereit dörgöli össze - bár nem fázik, a mozdulatlanságtól elgémberednek tagjai. Valamikor ebben a hó és fagy alá szorult mozdulatlan időtlenségben leveszi kesztyűjét, és rövid tétovázás után fordítógyűrűjét is lehúzza ujjáról. Talán ez a mozdulat az, ami ismét felébreszti benne azt a keserűséget, amit igyekszik magába fojtani, és ahogy ezzel elvágja magától a tanoda utolsó "védelmét", mielőtt észrevehetné mit tesz, megszólal. - Jobb lenne maradni - hangja rekedtesen cseng, mintha víz alól szólna. Ha a várótermen át is haladtak páran, most nincsenek sokan, a francia szavak vágyakozva koppannak a zengő térben. Mintha zavarba jönne ráébredvén mit mondott, kis késéssel rettentő nőietlen módon megrántja vállát, de nem bánja meg, mert igaznak igaz, ami elhangzott. Nincsenek illúziói, nem remél hirtelen tavaszi melegséget a kapcsolatukban, nem ábrándja a kedélyes társalgás, mégis, a másikra pillant röviden, nem tudván megállni, hogy kapcsolódni próbáljon, amikor egyszer itt ülnek egymás mellett, és már csak ez is, ez a mélázó csend is hatással van rá.
Talán túl büszke is ahhoz, hogy elfogadja a beismerést, hogy ha nem is tudja mi módon, de közeledni szeretne bátyjához - elfojtja, mint oly sok minden mást is. Néha álmodik azokról a napokról, amikor otthon, rendes családként, egymás kezét fogva, szorongatva ültek a kanapén a TV előtt, összebújva és fel-felkiáltottak, amikor a gyerekműsor megijesztette őket hirtelenségével - szüleik pedig jót nevettek rajtuk. A lány szemei elé kapta apró ujjait, rántva Augustine kezét is magával, elfelejtvén természetességében, hogy még mindig kapaszkodik belé. Azokon a napokon úgy ébred, hogy pontosan érzi, elvettek tőle valamit, valami olyat, ami szervesen a része volt, és ami nélkül nem teljes.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=840128#post840128][b]Augustine René Meurice - 2021.12.12. 00:29[/b][/url]

A némaság ismét rájuk telepszik, nevezhetnénk ezt fagyos csendnek is, bár Augustine bizonyára nem tudná megítélni, mitől rázza jobban a hideg: az időjárástól, vagy a köztük húzódó érzelmi távolságtól. Mikor kezdte azt érezni, hogy a belőle kiszakított darabot vissza akarja kapni? Mikor gondolt először arra, hogy kapcsolódni akar és kérdezni, valami olyat tenni, amit már évek óta nem? Annak idején nem tudtak írni, mikor elszakították őket egymástól, s mire megtanultak, már szívből utálták a másikat. Mert mit láthat a gyermek szívének másik felében, ha a lenyomat, amit maga mögött hagy, csupán fájdalommal és elégtelenséggel társul? Minden nap azzal szembesülni, hogy nem lehetsz olyan tökéletes, mint az ikred, elindít egy apró, ám annál veszélyesebb gondolatot. Talán ketten alkotnátok egy egészet, azzal viszont, hogy elválasztottak benneteket, ösztönösen keletkezett egy jó és egy rossz. Az éteri lény tovaszállt, s nem hagyott maga mögött mást, csak ezt a szárnyaszegett ördögöt.
Kezeire pillant, melyeket nem védenek kesztyűk, tenyerét tanulmányozza, csupán néha pillant fel a kijelzőre, mely minduntalan egyre végeláthatatlanabb késést mutat. A szerelvény tán sohasem érkezik meg, ők pedig itt ragadnak. - Ja - halványan elmosolyodva biccent az elhangzó válasz mellé, ám tekintetét nem emeli meg továbbra sem elfagyott ujjairól. A görbe, mely egy pillanatig megjelent, az a keserédes vonalka el is tűnik, jeges szívét mégis mintha olvasztani kezdené a francia nyelv. Sohasem tudott máshogy beszélni, egyedül a fordítólánc segítette abban, hogy ez másképp legyen.
Felsóhajt, lélegzete ködként száll fel és tűnik el a váróban alig lézengők lehelete között. Minden más lenne, ha most odaülhetne a húga mellé és megfoghatná a kezét, megnyugtatva, hogy hamarosan hazaérnek és újra együtt karácsonyoznak. Azt mondaná neki, a fát már befaragta az apjuk, anyjuk pedig előkészítette a díszeket. Az is biztos, hogy fél évnyi távolmaradás után a lakásba lépve megéreznék a meglepetésből sütött finomságokat. A ház ereszei alatt fényes égők hirdetnék az ünnepet, ők pedig percekig állnának, hogy unásig ismételve nézhessék, amint a négy szín különböző programok szerint villódzik, halványul el, majd jelenik meg ismét, esetleg végigfut a tető alatt. A valóság persze korántsem ilyen idilli: már nem díszítenek ketten fát, már nem rakják fel az anyjuk által róluk mintázott díszt a fára és többé nem kóstolhatják a friss, még égetően forró baguettet, melyet eléjük tesznek az érkezésükkor. - Utálom a szünetet - idegesen teszi keresztbe egyik bokáját a másik lábán és hátradőlve fejét a falnak támasztja. Ki nem állhatja a tényt, hogy szembe kell néznie apjával. Inkább hallgatja napestig Keserű történeteit, csak ne kelljen hátán éreznie a bőrszíjat. Mégis, ezeknél az ütéseknél csak a tudat fáj jobban: úgy istenigazából egyik szülőjének sem kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=840445#post840445][b]Auguste Gilberte Froment - 2021.12.20. 00:19[/b][/url]

Nem is számított igazából több reakcióra, részben már csak azért is, mert az ő megjegyzése sem éppen olyan, amire egyszerű reagálni. Most erre mit mondjon a másik? "Jajj, akkor gyere velem haza?" Vagy "játszunk két Lottisat, és cseréljünk?" Még viccnek is rossz, Auguste személyiségével igencsak nehezen találja összeegyeztethetőnek a fiú karakán gesztusait, és emberközeli stílusát is csupán bajosan tudná utánozni. De leginkább sehogy. Nem is akarja, kerekedik felül másik hangja, így odabent pingpongozva tárgyal egymással a nyitni vágyó, és gőgösen bezárkózó énje, pillanatok töredéke alatt kerülve nyertes vagy éppen vesztes pozícióba.
Furcsállva húzza össze szemöldökét egy pillanatra, de az anomáliát nem tudja rögtön értelmezni. Aztán továbbgondolja, és saját helyzetétől elszakadva rájön, hogy testvére valószínűleg nem azért szeretne a kastélyban maradni mint ő, tehát nem azért, mert el akarná kerülni a hazatérést, hanem egyszerűen élvez itt lenni, ahol sikerei barátai... Elismerései vannak. Hiszen nem indulhat ki magából, elvégre Augustine nem olyan mint ő. Augustine nem olyan mint ő, Augustine nem vonna ilyen önös érdekek miatt szomorú fintort az arcára.
Aztán a kétkedő hangok kerekednek felül. A kastélyon belül terjengő pletykák  nem egyszer vonták már a kétkedés ráncait a lány arcára. A bátyja, az ő tökéletes bátyja megvert valakit? Vagy éppen folyamatosan terrorizálja a kisebbeket? Igen, persze, ezek lehetnek túlzó megjegyzések, de azt vette már ő is észre, amikor kitértek előle a folyosón. Ha elfogult is a lány, anyja nézőpontját vetítve ki a másikra, teljesen nem vak.
Érzi, ahogy kíváncsisága egyre mélyebbről gyűrűzik fel, és bár az első hullámot elnyomja, ahogy tovább töpreng jeleken, látottakon, hallottakon, egyre kevésbé tudja visszafogni magát, mígnem kicsúszik a kérdés: - Miért?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=840448#post840448][b]Augustine René Meurice - 2021.12.20. 00:45[/b][/url]

Nehéz volna megmondania, mikor érezte azt, hogy itt a pillanat, szólni akar, beszélni, a pillanat egy töredékéig kapcsolatot teremteni az ikertestvérével. Túlontúl hosszú évek óta élnek és léteznek külön, mintha egymásból kiszakított magányos részek lennének. A csonkok, melyek róluk lógnak pusztán nevetséges kellékek, hisz az igazi seb nem elválásuk, hanem egymás ellen fordításuk. Egy szavas válaszok, félvállról odavetett mondattöredékek, ezek maradtak, s ez az, amibe Augustine belefáradt. Talán tökéletesebb a húga, okosabb, ügyesebb, jobb szívű, szinte már éteri, viszont néha azt érzi, nem képes tovább harcolni sem vele, sem ellene. Csak azt akarja, hogy ugyanolyan diák legyen, mint bárki más, külön elvárásoktól mentesen, ne kelljen olyasvalaki árnyékában élnie, akit szeretnie kellene gyűlölet helyett. Lehelete betölti az előtte elterülő teret, mielőtt semmivé foszlana, s a korábban kimondott szavak is élesen feszülnek közöttük. Mit lehet utálni a szünetben, hisz a család az egyik legjobb dolog, amit ember kaphat! Már amennyiben családnak lehet nevezni azt, amibe a fiú minden alkalommal hazatér és, ahonnan rengeteg, kisebb-nagyobb billoggal tér vissza. Emlékeztetés.
A kérdésre túlontúl lassan, mintha csak egy örökkévalóságig tartana fordítja Auguste felé fejét, hogy aztán ismét maga elé bámuljon és hanyagul megvonja vállát. Mit kellene mondania? Az igazat? A lány úgysem hinne egy fekete báránynak, bizonyosan azt állítaná, hogy a fiú hazudik és be akarja sározni apjukat, erre viszont semmi szüksége sincs jelen pillanatban. Épp elég baj az neki, hogy szembenézhet a sötét alakkal, aki minden szünetben hazavárja. Mégis azt érzi, mondania kell valamit, mondani akar valamit. - Szar otthon - ebben semmi konkrétum nincs. Sem a verések, sem a szidalmak, sem az állandó bűntudat és epe, mely feltörik újból és újból. A végtelen önutálat, ami gombócot növeszt torkában és eléri, hogy öklendezni kezdjen valahányszor megjátsszák, hogy ők igazi apa-fiú páros. Merthát apja néha megpróbál felszedni egy nőt, hazaviszi, olyankor pedig ódákat zeng magáról, Augustine feladata pedig pusztán annyi, hogy mosolyogjon és bólogasson.
Fogalma sincs, miért, de úgy érzi, inkább anyjával élne. Hagyná a fenébe a saját vonatát, titkon felszökne húga után a hozzájuk tartó szerelvényre és sohasem tekintene vissza. De vajon benézve az ablakon azt látná, amit jelenleg hisz? Egyáltalán volna még helye ott, ahová készül? Ismét Auguste-re néz, de nem szól semmit, csak emlékezetébe vési a lány vonásait. Ő sem boldog, no de miért is lenne? Nem tud még többet tenni a Bagolykőért, amíg otthon van... A lánnyal ellentétben Augustine-hoz nem jutnak el azok a szóbeszédek és igazságok, melyek ikre fegyelmezetlenségét, megkérdőjelezhető tanulmányi eredményeit taglalják, s bár az év végén nem hallotta felolvasva a nevét, talán csak a jövő évi listára fog felkerülni, hiszen sok a változás a régi iskolájához képest. Elkalandoznak gondolatai, s azon kapja magát, hogy még mindig a lány arcát fürkészi, így lassan, mintha mindez természetes lett volna, újra előre fordítja fejét és bámulja tovább a padlót. Fogalma sincs, mit kéne mondania, ami belefér annyi időbe, amit kaphatna a másiktól, így inkább hallgat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=840454#post840454][b]Auguste Gilberte Froment - 2021.12.20. 01:14[/b][/url]

Választhatta volna azt is, hogy nem mond semmit. Vagy akár mondhatott volna annyit is, hogy hm, hát, itt izgalmasabb az élet. De nem, helyette válaszolt, méghozzá úgy, hogy ennek hallatán csak több kérdés fogalmazódott meg a lányban, mint amennyi eddig piszkálta. Bal szemöldöke emelkedik meg csupán, és az is éppen hogy csak, enyhén keveredik a meglepettség, a hitetlenség, a kíváncsiság, nem is tudja hirtelen, erre most mit mondjon. Egy részre felhorkanna, hogy ugyan már, annyira nem lehet rossz, egy másik érdeklődve dönti félre fejét, hogy saját magát visszhangozva tegye fel ismét a miért kérdést, míg egy harmadikból ki akar bukni valami hasonló panaszáradat. Ezutóbbi az, ami igazán megrettenti a lányt, és arra készteti, hogy torkát megköszörülve csússzon feljebb, kabátját szorosabbra húzva, kezeit ismét elbújtatva zsebében. Most hirtelen nagyon idegennek, kényelmetlennek tűnik ugyanaz a helyzet, ami korábban olyan egyszerűnek és könnyednek tűnt, agyában lázasan járnak a gondolatok, miközben emlékeivel és érzelmeivel egyaránt próbál birokra kelni. Ő nem ennyire... Hirtelen gondolkodású, döntésű ember. Auguste inkább magába fordulva ülne le emészteni a hallottakat, órákig, ha nem napokig, újra és újra lejátszva magában a beszélgetést, keresve azokat a jegyeket, a hangszíneket, amiket esetleg addig nem vett észre.
Úgy érzi, mintha megfagyott volna a levegő, de lehet, csak benne, a váratlanul borongós válasz kirántja abból a komfortosnak éppen hogy csak mondható zónából, amibe eddig úgy-ahogy megpróbálta besorolni beszélgetésüket. Nem tudja mihez kezdjen. Nem tudja, így megpróbál érzéseire hagyatkozni, mint eddig is tette. Azok legalább mindig ott vannak neki.
Feje oldalra biccen, tekintete Augustine arcára siklik, vonásait fürkészik. Testtartását, lélegzetvételét, még azt az önnön súlyától éppen megereszkedő hajtincset is végigköveti, ami épp akkor siklik el a többin.
Tényleg szar lenne otthon? De hát ott az apja, a szerető apja, aki kiskorukban a nyakukba vette őket, ha nem láttak jól, segített sátrat építeni a nappaliban, és ha a lány félt éjszaka egyedül kimenni a mosdóba, zseblámpával és szörnyek elleni légfirssítő spray-vel kísérte el. Szoros, meleg öleléssel várta haza ovi után, nevette forgatta meg a levegőben; és ő volt az, aki még ha a lány rosszalkodott is, csak megcsiklandozta az oldalát, és játékosan szidta meg.
A másik tekintetét keresi. És bár nem ismeri, bár régóta nincsenek már egy hullámhosszon, nem tudja megkérdőjelezni a mondottak igazát. Idegennek, erőltetettnek hangzana erre legyinteni, kétsége csak magába vetve van, hogy talán valamit rosszul érzékel, vagy fog fel, de mégsem tud kételkedni az elhangzottakban. Miért? Miért, amikor kettejük közül a fiúnak mindene megvan, amit csak kívánhatott? - Akkor ne menjünk haza.
Nem átgondolt szavak ezek. Valahol emlékeztetnek a régi szövetségekre, amiket oly sokszor kötöttek, valahol újak és távol állnak tőlük, mégis, egy szerény de fájón várt vágyképet vázolnak fel.