A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

A nap izzó melege simogatja arcát és néhol szabadon hagyott, fakó bőrét, csillogó cseppeket idézve elő rajta. Hátát húzza  a megpakolt táska, súlya alatt minden lépés egyre nehezebbnek tűnik. Göndör tincsei a homlokához tapadnak, ajkai kissé elnyílva kapkodnak levegő után, de mégsem tágít. Vissza se néz, holott a kastély tornyai még kivehetők a távolban, mik csalogatón, hűs árnyékot ígérve követik útját, mintha ettől meggondolná magát.
Órán kéne ülnie, talán épp Asztronómián, az egyetlenen, amiben kitűnik diáktársai közül. Talán ez az egy, amiért fáj a szíve, mert a Rúnatanért és az Átváltoztatástanért ez nem mondható el. Korán kelt és helyettük a holmiját rendszerezte, hogy csakis a legfontosabbak találjanak helyet a táskájában. Ruháinak egy részét gondosan összehajtva pakolta a vászon aljába, hogy erre rétegezze az egyéb darabokat, hogy az utolsó simítások közepette, fanyar mosollyal nyugtázza a személyes darabok hiányát. Sosem volt szentimentális, nem gyűjtötte az emlékeket őrző relikviákat, doboza sem volt telis tele fényképekkel. Kevés dolgot tartott meg és a legféltettebb se volt már az ő tulajdona. Az egyetlen, ami Teótól maradt, már Kisvirágot illette. Jobb helyen volt ott, mint nála valaha. Egyedül a fekete füzet kapott helyet a táskában, hogy emlékezhessen a lányra, a még viszonylagos boldogságban töltött közös napokra. Bár sosem tudná elfelejteni a mosolyát, a könnyektől fátyolos tekintetet, a mindig más és más színben pompázó tincseket… Mégis mi értelme az emlékeknek, ha csak fájdalmat képesek okozni?
A szobát rendbe szedve hagyta maga mögött, mintha sosem lakta volna senki az ő részét. Nyomait könnyedén tüntette el, önmaga emlékévé válva percek alatt. Vajon Zsombinak feltűnik majd a hiánya? Belépve észreveszi a különbséget? Inkább nem akarta tudni a választ.
Három cigarettacsikk jelzi útját az ösvényen át a vasútállomásig. Nem néz hátra, nem inog meg a döntésével kapcsolatban, hisz tudja, hogy nem fog hiányozni senkinek. Csak könnyebb lesz a többiek élete is nélküle. A bent rekedt füstöt kifújva sétál be és léptei a peron széléig viszik. Nem néz senkire, feketéi maga elé merednek. Ujjai meg-megremegnek az állomás zajaitól, amik bántják érzékeny fülét. A hangosbemondó recsegése, a várakozók fülsértő nevetése és a vonatok nyikorgó ricsaja… Csak csendet akar, ordító csendet, ahol végre maga lehet. Csak ő, a tettetett törődés és a hamos figyelem nélkül. Csak ő, ahol már nem érheti az érzelmek fájdalma, ahol nem ismer senkit és őt se ismerik. Talán máshol tudná jobban csinálni...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=833496#post833496][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.01. 09:29[/b][/url]

A nap izzó melege simogatja arcát és néhol szabadon hagyott, fakó bőrét, csillogó cseppeket idézve elő rajta. Hátát húzza  a megpakolt táska, súlya alatt minden lépés egyre nehezebbnek tűnik. Göndör tincsei a homlokához tapadnak, ajkai kissé elnyílva kapkodnak levegő után, de mégsem tágít. Vissza se néz, holott a kastély tornyai még kivehetők a távolban, mik csalogatón, hűs árnyékot ígérve követik útját, mintha ettől meggondolná magát.
Órán kéne ülnie, talán épp Asztronómián, az egyetlenen, amiben kitűnik diáktársai közül. Talán ez az egy, amiért fáj a szíve, mert a Rúnatanért és az Átváltoztatástanért ez nem mondható el. Korán kelt és helyettük a holmiját rendszerezte, hogy csakis a legfontosabbak találjanak helyet a táskájában. Ruháinak egy részét gondosan összehajtva pakolta a vászon aljába, hogy erre rétegezze az egyéb darabokat, hogy az utolsó simítások közepette, fanyar mosollyal nyugtázza a személyes darabok hiányát. Sosem volt szentimentális, nem gyűjtötte az emlékeket őrző relikviákat, doboza sem volt telis tele fényképekkel. Kevés dolgot tartott meg és a legféltettebb se volt már az ő tulajdona. Az egyetlen, ami Teótól maradt, már Kisvirágot illette. Jobb helyen volt ott, mint nála valaha. Egyedül a fekete füzet kapott helyet a táskában, hogy emlékezhessen a lányra, a még viszonylagos boldogságban töltött közös napokra. Bár sosem tudná elfelejteni a mosolyát, a könnyektől fátyolos tekintetet, a mindig más és más színben pompázó tincseket… Mégis mi értelme az emlékeknek, ha csak fájdalmat képesek okozni?
A szobát rendbe szedve hagyta maga mögött, mintha sosem lakta volna senki az ő részét. Nyomait könnyedén tüntette el, önmaga emlékévé válva percek alatt. Vajon Zsombinak feltűnik majd a hiánya? Belépve észreveszi a különbséget? Inkább nem akarta tudni a választ.
Három cigarettacsikk jelzi útját az ösvényen át a vasútállomásig. Nem néz hátra, nem inog meg a döntésével kapcsolatban, hisz tudja, hogy nem fog hiányozni senkinek. Csak könnyebb lesz a többiek élete is nélküle. A bent rekedt füstöt kifújva sétál be és léptei a peron széléig viszik. Nem néz senkire, feketéi maga elé merednek. Ujjai meg-megremegnek az állomás zajaitól, amik bántják érzékeny fülét. A hangosbemondó recsegése, a várakozók fülsértő nevetése és a vonatok nyikorgó ricsaja… Csak csendet akar, ordító csendet, ahol végre maga lehet. Csak ő, a tettetett törődés és a hamos figyelem nélkül. Csak ő, ahol már nem érheti az érzelmek fájdalma, ahol nem ismer senkit és őt se ismerik. Talán máshol tudná jobban csinálni...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=833986#post833986][b]Csonka Zsombor - 2021.07.08. 23:19[/b][/url]

Évei alatt sok katasztrófát élt már meg. Nem egyszer maradt már egyedül is. Mondhatni gyakorlata van abban, hogy elhagyják, éppen ezért nem szokása a ragaszkodás. Igazán kevés ember van, akik nélkül képtelen lenne létezni is. Akiknek a legkisebb rezdülését is ismeri, és akiknél tudja, ha baj van. Mondhatjuk különleges képességnek. Megérzésnek. De amint kilépett Legilimenciáról, tudta, hogy a hálókörlet felé kell vennie az irányt. Eddig nem hitte, hogy Domonkos is ilyen ember számára. Hogy fontos, de míg a szíve megakadályozta az érzéseit, az elméje üzente, hogy mit kell tennie. Trükkös. Az agya tudta, pedig épp ő szokta megtréfálni.
Egyetlen pillantás elég volt hozzá, hogy mindent hátrahagyva caplasson a vasút felé. Szólnia kellett volna valakinek. Legalább egy diáknak, hogy tudassa a házvezetőknek, de túl jól ismerte már a sehova tartozás émelyítően édes ízét. Ellenállhatatlan szirup, ami beborítja a testet és senkit nem enged közel.
Ahogy a peronon lépkedett, azonnal kiszúrta az ismerős testtartást. A szőkéllő fürtöket, és a tömény cigaretta szagot. Lassan mellé lépdelt, talán észre sem vette, hogy ő az. Kezeit lazán zsebre vágta, és arra fordult, amerre Domonkos is állt. Ugyanazt nézte, csak épp nem tudta az ő szemén keresztül.
- Hova mész? - kérdezte az első dolgot, ami eszébe jutott. Nem akart vele menni. Ha elmegy, nem is küldet utána. Szimplán csak kezdenie kellett valahol.
- Van elég pénzed? - Olyan volt mint egy szülő. Csak ő épp nem aggodalmasan kérdezett. Arra volt kíváncsi, hogy Domonkosnak van-e terve, vagy csak hirtelen felindulás volt.
- Szólhattál volna. Egy ég veled jól esett volna - jegyezte meg Zsombor egy kis éllel a hangjában.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834014#post834014][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.09. 12:45[/b][/url]

A nyári Nap égeti fehér bőrét, karja már most halványpiros színt öltött csókjától. Homloka oldalán lassan csordul le egy izzadtságcsepp, kellemetlen csiklandós érzetet hagyva maga után, ahogy teszik ezt a melegtől csatakos tincsei, miként a bőréhez tapadnak. A peron sima felülete izzik, fodrozódik feketéi előtt, mintha felforralták volna. Napszemüvege mögül tapasztja tekintetét a fekete nyúlványra, ahogy lustán fújja ki az eddig benn tartott füstöt. Lassan emeli ismét ujjait ajkaihoz, hogy a szálat azok közé téve szívjon bele és ismételhesse meg a folyamatot. Szabad kezével ütemet ver a combja oldalán, ami azonnal megszakad ujjai önkéntelen rándulása miatt, mikor ismét recseg a hangosbemondó.
Gondolatban egészen máshol jár, távol a ricsajtól, a kastélytól, távol az emberektől, akik szép sorban kiléptek az életéből. Nem tudja, hogy merre viszi majd az útja. Nincsenek tervei, se céljai. Az egyetlen vágya, hogy minél messzebb jusson. Teó világot akart látni, nyüzsgő nagyvárosokat tűzte ki úticélul és mindenhol játszani szeretett volna. Talán megteszi helyette.
Az ismerős hang kellemes dallamként csendül fel a tucatnyi zaj közepette. Feketéi azonnal az arcára siklanak, ám szinte azonnal vissza is fordítja a fejét és mielőtt válaszolna, erősen megszívja a szálat.
- Még nem tudom - feleli őszintén, hangja rekedtes, talán a cigarettától, talán az egész napos szótlanságtól.
- Van - válaszol halkan, majd ujjai közé veszi ismét a szálat és Zsombi felé nyújtja azt, majd szavai hallatán a szállal mozdul ő is. Feketéiben hitetlenség ül, Zsombi arcán keresi bármi jelét annak, hogy igazat beszél. Éveket töltött a fiú mellett, mégsem képes elhinni, hogy számítana neki. Szomorú.
- Igazad van - mondja végül, lehajtott fejjel. Szabad kezével túr tincsei közé, amik végül ugyanoda hullanak vissza. - Ezért jöttél? - hangjába a szokásos közömbösség mellé valami egészen más társul... talán remény? Talán egy aprócska kis része még tartja a cérnaszálat és abban reménykedik, hogy Zsombi megfogja a másik végét és nem engedi el.
A vonat csikorogva áll meg előttük, arca megrándul az éles hangra. Felbőg a hangosbemondó, szűnni nem akaró ricsajjá olvadnak össze. 30 perc a vonat indulásáig. Vajon végül vele robog el?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834084#post834084][b]Csonka Zsombor - 2021.07.10. 21:12[/b][/url]

Távolságtartó, ahogy mindig. A félelem, hogy talán elrontja jobban emészti, mint amennyire egy külső ember meg tudná mondani. Oly sok embert taszított már el magától pontosan ugyanúgy, ahogy most Domonkos is teszi. Az ő indokait nem tudta teljesen csak azt, hogy nem hagyhatta, hogy mással is előforduljon. Nem amíg ő figyelt rá. Hiába nem volt soha testvére, családja, vagy bárki aki igazán gondoskodott volna róla, mégis valami törődésfélét érzett Domonkos irányába. Lehetséges, hogy valaki megtanuljon valamit, amit még soha nem tapasztalt?
Bólintott a válaszokra, és kétkedő mosollyal nézett a cigarettára. A navinés tisztában lehetett vele, hogy soha nem szokott kérni. Nem való neki ilyen drága hobbi.
- Nem. Igazából nem ezért vagyok itt - vallotta be. Sose ment az emberek után, akik elhagyták. Sőt, általában még ő is üldözte el őket egy idő után. Nem szokott könnyes búcsúkat intézni az emberekhez, és sose várja őket vissza sem. Talán Kirill hibája pont az volt, hogy megpróbálta meglátogatni. Most pedig az emlékre is összeszorult Zsombor gyomra.
- Azt akartam megkérdezni, hogy mégis mi a jó büdös fenét csinálsz - szólt egykedvűen, és végre Domonkos felé fordult. Kezei még mindig zsebében bújtak meg, ökölbe szorította őket, hogy a kitörni vágyó érzelmeit vissza tudja szorítani. - De aztán csak tudni akartam, hogy mindenre gondoltál-e. És be kell vallanom, hogy a legkevésbé sem - nézett rá hitetlenkedve. - Miért csinálod ezt magaddal Domonkos? - kérdezte meg, szemében a hitetlenkedés páráján keresztül. A fél karját odaadná, hogy legyen még élő családtagja. Bárki. Hogyha az elméje nem csapta volna be éveken keresztül. Régen sokszor gondolt a halálra, mint valamiféle mentőövre, de azóta... megtalálta az értelmét, hogy éljen. Egy személyben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834178#post834178][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.11. 22:24[/b][/url]

Feketéi a vonatra tapadnak. Az ablakon keresztül látja a felszálló arcokat. Van, aki unottan, a napi rutin részeként foglalja el helyét a bőrülésen, van, akik izgatott, boldog bszélgetés közepette keresik ülőhelyeiket. Látja magát ő is fent. Látja tükörképét visszatükröződni a maszatos üvegen, ahogy kifelé bámul, le az asztaltra, feketéiben szomorú beletörődéssel. Fülébe ordít a zongora fejhallgatójából, saját bánatát közvetítve felé. Ujjai nem követik a dallamot az ablak szélén, se a térdén. Nem törődik a körülötte lévőkkel, ahogy vele sem törődnek. És nem néz fel. Nem vesz búcsút a kastélyból és a benne lévőktől, mert tőle sem búcsúzik senki.
Zsombor mégis itt van.
A szálat tartó keze megremeg szavaira és egy suta bólintással húzza vissza maga elé. Nagyot nyelve engedi el a képtelen gondolatot, a remény aprócska szikráját, ami naivan azt merte mondatni vele, hogy szobatársa miatta jött el idáig. Fanyar mosoly suhan át arcán, majd a cigarettát ajkai közé téve szívja meg azt. Tüdejét pattanásig feszíti a füst, már fájón szúrja, mikor végre kiengedi a megfáradt szürke levegőt. Az elhasznált csikket, kissé lehajolva, a cipője talpán nyomja el, többször is végighúzva a rücskös felületen, majd felegyenesedve pöccinti a vonat és a peron közé. Van benne gyakorlata.
Zsombor hangjára megáll az újabb cigarettáért nyúló keze. Fejét kapja a felé forduló fiúra, feketéit nagyra tárva bámul az arcába. Ajkai kissé elnyílnak, majd ahogy folytatja, összeszorítva azokat hajtja le ismét fejét. Keze ismét megindul, a dobozból először elvétve vesz ki végül egy szálat és gyújtja meg, nem először a mai nap és több, mint valószínű, hogy nem is utoljára.
- Szerinted mit csinálok? - kérdi halkan, majd szájához illesztve a szálat szívja meg azt, hogy utána lehunyt szemmel, oldalra fordított fejjel fújja ki azt. - Legalább nem kell felkelned többé, mikor álmomban ordítok. - Kényszeredetten von vállat szavai mellé, de nem pillant Zsomborra. A szálat lassan engedi le maga mellé, ami így lustán égeti fel magát.
- Visszautasított - mondja halkan, rekedt hangon a végső elhatározásának utolsó érvét. Elárulta Teót azzal, hogy kimondta azt az egyetlen egy, ám nehéz szót és elmarta vele maga mellől az egyetlent, aki igazán mellette volt eddig. Egyedül maradt.
Zsombor mégis itt van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834239#post834239][b]Csonka Zsombor - 2021.07.12. 16:34[/b][/url]

Többen is eljöttek mellettük. Nézték a párosukat, mintha csak két fekete rémalakot látnának. Az emberek is annak látták őket, amik. Két besötétült szív, amelyek egymást körözve próbálnak értelmet találni ebben a kegyetlen világban. Igazságtalan események egymásutánja követelte gyermeteg lelküket, hogy helyükön ne maradjon semmi, csak a szín tiszta üresség.
A kérdések lepörögtek ajkáról, mintha semmit nem jelentenének. Azonban a félelem reszketeg szörnyetege a gyomrába költözött. Nem félt tőle, hogy elhagyják. Már nem magáért rettegett, hanem az előtte álló szőkéért. Vajon mi lett volna belőle, ha nem lett volna Big Jim? És mi lenne Domonkosból, ha nem lenne ő?
- Szerintem menekülsz - jelentette ki egyszerűen. Mondhatott volna még szavakat. Nyúl, félős, bátortalan, gyenge. De egyik se volt Domonkos, és ezt ő tudta a legjobban. Mások csak azt látták, hogy elfut. Meghunyászkodik. Zsombor az igazat akarta.
- Mintha te még nem ébredtél volna rám - ingatta a fejét. Ez nem volt válasz. Legtöbbször nem is zavarta, mikor fel kellett keltenie szobatársát. az ELMÉ-ben ennél sokkal rosszabb eseteket tartottak. Mikor csak az üvöltözés közepette tudnál elaludni. De úgy is mindegy, hiszen félsz becsukni a szemed is.
Lehunyta szemeit Zsombor, hogy kiüldözze elméjéből a képet. Nem volt rá szüksége. - Oh, az ég áldjon... - sóhajtott egy hatalmasat, mikor Domonkos végre kibökte az igazságot. Gondolkodás nélkül mozdult, és vállánál fogva húzta magához a fiút. Sose ölelte még meg. Nem volt rá szükség. De ez a helyzet nagyon más volt. Ott kellett lennie. Testileg és lelkileg. Szorítania, ameddig csak Domonkosnak szüksége volt rá. Ő is az eszét vesztette volna, ha Rara elhagyta volna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=834308#post834308][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.14. 08:52[/b][/url]

Tényleg menekült. Ha az eszére és a lábának késztetésére hallgatott volna, már rég a vonaton ülne, nem csak elképzelné magát rajta. Menekülni akar, hogy ne kelljen többé Kisvirágot kerülnie, hogy ne fájjon minden alkalom, mikor megpillanatja a folyosón, a tantermekben vagy a klubhelyiségen, miközben átvág azon és ne vágyakozzon annyira mosolya után. A szíve rég romokban hever, évek óta egyre csak morzsolódnak a szélek, mintha sosem szeretne már eggyé válni. Egyedül a lány volt képes visszaragasztgatni a lehullott darabokat és elűzni az őt gúzsba kötő rémálmokat. Mégis mihez kéne kezdenie nélküle, úgy, hogy szívének ép darabkái Kisvirág kezében maradtak? A legcélravezetőbb megoldás, ha hátrahagy mindent. És mindenkit.
Egy reszketeg sóhajjal nyugtázza végül Zsombor szavait. Nem kezd vitatkozni, a vállát sem vonja meg, csak csendesen fogadja az igazságot. A cigaretta vége ismét ajkai közé talál. Hosszan szív belőle, feketéi lecsukódnak közben, majd fejét a vakító ég felé fordítva ereszti ki a megfáradt füstöt, aminek útját hunyorogva követi. Vállát húzza a táska, alig használt izmai visítanak a terhe alatt. Ha a vonaton ülne, már nem nyomná a táska.
Zsombor szavaira Domonkos helyett a recsegő hangosbemondó ad választ. Arca megrándul az éles, bántó hangra. Válla felett pillant hátra az épületre, hogy a falon lévő óra megerősítse a torz tájékoztatást. Húsz perc. Visszafordulva a maga előtt tartott füstölgő szálra tapad tekintete. Lustán égeti saját magát, épp csak a papír széle piroslik egy keskeny csíkban. A hamu lehúzza saját magát, míg végül Domonkos rásegítésével a mélybe veti magát. Mintha saját magát figyelné.
Zsombor érintése rántja vissza a jelenbe. Felé fordítja a fejét, ám felocsúdni sincs ideje, szobatársa karjai közt találja magát. Döbbenten tartja el a cigarettát, hogy ne égesse meg, feketéi tágra nyílva merednek előre. Szíve kihagy egy ütemet, ajkait összeszorítják a tobzódó érzelmek. Fogalma sincs, hogy mennyi idő telik el, mire magához tér és ahelyett, hogy eltolná magától a fiút, a cigarettát kiejtve ujjai közül kapaszkodik bele a hátába és hajtja a vállára a fejét.
- Nem csak ő... - fogai között szűri megtörten a szavakat. Hangja reszketeg a rég érzett kilátástalanságtól. Attól, hogy már nem kell senkinek. - Elváltak. Anyám a mugli családjához ment, ahol engem látni se akarnak. Apám állandóan dolgozik, kurvára le se szarja, hogy mi van. Egyedül maradtam abban az átkozott házban. Nem bírom, Zsombor... - Ujjai görcsösen markolják a fiú pólóját. Vállai megrázkódnak a visszafojtott sírástól és indulattól, vicsorogva szorítja össze szemeit. Legszívesebben ordítana, hangosan, dühösen, kétségbeesetten, hogy minden fájdalmát kiadhassa, míg végül elmegy a hangja. Csak tartozni szeretne valahová... Valahová, ahol még őt is képesek elfogadni és szeretni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=835375#post835375][b]Csonka Zsombor - 2021.08.05. 22:31[/b][/url]

A fekete vonat gőze lassan szállt fel az éterbe. Jelezte, hogy nem sokára indulni készül, azonban Domonkos még mindig a peronon ácsorgott szobatársa társaságában. Tekintetük hol összeakadt, hol elveszett a távolba egészen új kalandokra kélve az elme rejtekeiben. Magányos lelkek voltak ők, akiket a szerencse egymás mellé osztott. Mélyebben tudták érteni egymást, mint bárki más, összekapcsolta őket a veszteség láthatatlan fonala, s a pók mely fonta most bizalmatlanul lógott kettejük közt, várva a végkifejletet.
Zsombor anélkül cselekedett, hogy túlgondolta volna. Már kezdte megtanulni, hogyan engedjen magához közelebb másokat. Hogy mennyit jelent egyetlen ember jelenléte, és hogy ez egyáltalán nem gyengeség. Bár még mindig nem bízott magában, most egyetlen porcikája se próbálta eltaszítani magától a másik testét. Domonkosnak rá volt szüksége. Vagy ha nem is rá, de valakire, aki jelenleg ott van mellette amennyire csak egy ember tud.
Várt. Kitartott. Megtartott. Sohase eresztett. És végül megérezte a köré fonódó karokat, a reszketeg légzést, a néma sírást. Nem szólt közbe, csak hallgatta, ahogy végre kiszakadnak az érzelmek a szőke fiúból. Pont annyi idős volt, mint amikor Kirill elhagyta. Zsenge még, és a lehető legsebezhetőbb. Még szorosabban magához vonta a testet, hogy erőt adjon neki. Majd elengedve a vállánál fogva húzta hátrébb Domonkost, hogy a szemébe nézhessen. Megnyugtató barnái csak plusz bizonyítékként szolgáltak, mennyire komolyan gondolja a kimondott szavakat.
- Nem vagy egyedül, Domonkos. Esküszöm neked, amíg épp az elmém, rám számíthatsz - csúsztatta kezét a másik nyakszirtjére, és egy újabb ölelésre húzta magához. A peronon már egyre kevesebben voltak, és a vonat is hatalmas füttyel jelezte, hogy indulás van. Megpaskolta a barna a másik hátát, és bontotta az egymásba karolást.
- Nem mondhatom meg neked mit tegyél. De én most elmegyek meginni egy sört az egészségedre - jelentette ki Zsombor, és göndör fürtjei mögül jelentőségteljes pillantással mérte végig a vonatot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=836636#post836636][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.09.06. 11:53[/b][/url]

Ujjai görcsösen markolják Zsombor pólójának vékony anyagát. Egy része dacosan menekülni akar, szabadulni az ölelésből, a csalfa, hízelgő szavaktól. Képtelen elhinni, hogy szobatársa az igazságot tárja elé, hogy van, aki képes őt elfogadni és maga mellett tudni. Mégis hogyan lehetne ez a valóság, mikor Kisvirág, a lány, aki ismerte lelkének legsötétebb és legsebezhetőbb részeit és aki feltétlen bizalmát élvezte, végül szó szerint kirohant az életőből? Mégis hogyan bízhatna újra bárkiben?
Ujjai mégsem lazulnak az anyag körül. Ajkait és feketéit összeszorítva, reszketeg lélegzetvéltelek közepette engedi át védelmének résein a megnyugtató bizonyosságot, amit Zsombor jelent. Szégyelli magát, hogy még pakolás közben sem jutott eszébe, hogy esetleg hiányozna a másiknak. De. Eszébe jutott. Csak nem hitte el.
Hagyja, hogy Zsombor a vállánál fogva tolja el magától. Szemeit lesütve ejti maga mellé kezeit, majd szavait hallva pillant fel rá ismét, elnyílt ajkakkal. Feketéivel az arcát fürkészi, keresi az árulkodó jeleket, ám őszinteségen kívül mást nem talál. Nagyot nyelve veszik el ismét a fiú karjai között, miközben lelki szemei előtt Teó mosolytól sugárzó arca jelenik meg. Korábban csak bűntudatot és fájdalmat érzett a láttán, most ezeket háttérbe szorítva valami egészen új pattan szárra a lelkében; elfogadás.
Zsombortól eltávolodva törli le az arcát és fordul vissza a vonat felé, csak sután bólintva a másik szavaira. A lehetőség még mindig adott, a kérdés már csak az, hogy élni akar-e még vele? Tudja, hogy otthon nem lesz jobb a helyzet. Biztos abban, hogy Kisvirág se fogja meggondolni magát. Nem változott semmi, mégis mintha új életre kelt volna benne a remény.
- Zsombor... - szól a fiú után, félig felé fordulva, napszümevegét már az ujjai között tartva. - ... csatlakozhatok? - szégyellős, apró mosollyal kérdi, még mögötte megszólal a vonat harsány füttye. Nélküle indul útnak és Domonkos már nem bánja.