Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=787277#post787277][b]Dana Straw Berry - 2020.01.02. 18:47[/b][/url]

Tisztában voltam vele, hogy mit mondott akkor, szavai mégis iszonyatosan fájtak, főként azért, mert egyoldalú volt az egész dolog. Mint kiderült, teljesen máshogyan álltunk hozzá mindenhez, mindketten ragaszkodtunk a saját álláspontunkhoz. Ráadásul minél jobban hajtogatta a maga igazát, annál kevésbé tudtam hinni neki. Mikor elhangzott a szájából, hogy megértést szeretne, legszívesebben én is ugyanezt mondtam volna neki, csak hozzátettem volna, hogy nem úgy működnek a dolgok, ahogyan azt ő sajátosan elképzeli, valamint, hogy ha kicsit sem kompromisszumképes, nincs miről beszélni. Arra jutottam végül, hogy inkább nem mondok semmit, hiszen semmi értelme, hogy ugyanazokat a köröket rójuk újra és újra eredmény nélkül. Férfiak...a teremtés koronái... na, persze!
- Nem kell több fájdalom, hiú remény... vége - feleltem neki a szemébe nézve, miután eltávolodtunk egymástól, ám azért még kaptam tőle egy apró kósza csókot a szám sarkára.
- Neked is sok sikert! - néztem rá, közben arra gondoltam, hogy valóban nem számíthattam neki olyan sokat, ha ennyire könnyen lemondott rólam. Valahogy nem hatott meg az, amit mondott nekem, hiszen amennyire őszintének tűnt, épp olyannyira lehetett megjátszott is. Egyáltalán nem tudtam kiigazodni rajta, de már ott tartottam, hogy nem is állt szándékomban többet az egésszel foglalkozni ezek után. Egyszerűen nem volt értelme tovább erőltetni a dolgot, pláne úgy, hogy  a másik ezt nem is akarta igazán. Valamilyen szinten magam is felelősnek éreztem magam a kialakult helyzetért, de valljuk be, azért mégiscsak kettőn állt a vásár. Véget ért a dolog, ezen nem volt mit vitatni, de legalább nem váltunk el csúnyán egymástól. Intettem neki én is, majd visszamentem a buliba, hogy szerezzek magamnak valami italt, mert az most nagyon rámfért. Micsoda évzáró buli volt ez!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=787628#post787628][b]Francesco Nico Bianchi - 2020.01.05. 00:10[/b][/url]

Nem világos, mit is keres a szilveszteri bulin. A válasz tulajdonképpen az, hogy Francesca lelépett bulizni, ő meg elég lúzer dolognak tartotta, hogy otthon ülve sirassa az elmúló évet. Húga azt tanácsolta, nézzen be ide, elvégre az Eridon ház egyik fejeként nem ciki tiszteletét tennie és, ha mégis annak érzi, hát mondja azt, hogy felügyel. Ez az aprócska kis hazugság olyannyira megtetszett neki, hogy hanyagba vágva magát végül felbaktatott a Fénylő Lelkek Udvarába, hogy valóban emberek között töltse ezen évének utolsó napját. Kollégáival egészen jól mulatott, illetve a pirosak is örömmel keresték társaságát, főleg most, hogy sokkal szabadabb volt az időtöltés. Már csak fél óra lehetett vissza éjfélig, mikor nagyjából egészéből magára maradt, ez pedig azt jelentette, hogy sétál egy keveset. Nem sokat, épp csak annyit, hogy felmérje a terepet, ellenőrizze a nebulókat és aztán legnagyobb meglepetésére felfigyeljen egy felé integető, már nem annyira szomjas Emily-re. Mivel ő maga nem igen fogyasztott még alkoholt, így az első mozdulattal kikapja a mellette elhaladó mestertanonc kezéből az üveg pezsgőjét, mondván ne igyon többet, majd ő maga meghúzza. Erre ugyanis nem árt rátölteni.
- Nem nagyon van választásom. Ha már mindenképp menni akar, legalább elbúcsúzom tőle - megvonja vállát, majd ismét jó nagyot kortyol a pezsgőből. Az a helyzet, hogy nem bírja a pezsgőt. Sőt, az alkoholt sem, ami igen nagy probléma, már amennyiben öt perc leforgása alatt kívánja elfogyasztani az említett italmennyiséget. Eddig nagyjából másfél deci csúszott le, csak mondom. Talán ennek is köszönhető, hogy ezúttal sokkal bátrabban néz a lányra. Illetve nem is rá, hanem végig rajta. Ez a vörös igazán vadító, ugyanebben a színkombinációban el tudná nézni lengébben. Lassan hámozná le róla a blézert, hogy hozzáférjen meztelen vállához és hosszú nyakához, borostáját dörgölné a puha bőrhöz, ezzel vörös nyomot hagyva az érintett területen. És aztán... Várjunk, ez most nem az a pillanat, ahol perverz vágyairól kellene fantáziálnia.
- Látom te is vidám vagy. Azért csak óvatosan. Azt mondják, amit az év első napján teszel, azt teszed majd az összes többin is - pimasz mosoly ível ajkaira, ahogy szemében valami megfoghatatlan dolog csillan. Hogy mire gondol? Talán, ha együtt maradnak, együtt töltik a jövő évet. Nem mintha ezt akarná, mert haragszik, csak közben megint felé fújja a szél ezt a kellemes virágillatot, ráadásul a tökéletes csípő is jól láthatóan kirajzolódni látszik a nadrág ívében. Baj lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=787652#post787652][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.01.05. 00:38[/b][/url]

- Pfff.
Forgatom meg a szemeimet, hogy aztán nevetve megrázzam a fejem. Komolyan Merlin, hát nem unod még? Így is sebezhető vagyok, hát még ha ittam is, akkor mi lesz belőlem? Mennyire jó, hogy nem gondolatolvasó! Ne is legyen soha az, mert messziről elkerülne akkor. Nézzük csak a jelenetet: Itt lóbálom a lábam a szökőkút szélén ülve, mint aki csak úgy van, közben meg fejben épp azon elmélkedem, hogy legszívesebben mellkasát csókolva haladnék lefelé, hogy aztán... Ó igen, ez az a pont, amikor kiszáradt ajkaimat megnyalva pillantok el másmerre, de csak egy kicsit, hogy aztán visszanézzek rá. Nézni szabad, nem?
- Jól kell megválogatni az elsejei programunkat.
Mondjuk jó lenne, ha nem egy kiadós másnappal kezdődne, de ahogy a férfit elnézem, neki valahogy egy átaludt nap van tervben. Nem is baj talán, mert ez azt jelenti, hogy nem ér rá nővel lenni, és ha igaz, akkor nem lesz nővel egész évben. Mármint másikkal. És ha? Végül is, létezik olyan, hogy egy pár, akik a szakítás mellett döntenek, egyszer még...
- Van még nekem is pezsgőm, neked adom. A fele még megvan.
Ó igen, ilyen a női ármány drága hölgyeim és uraim. A nő, ha úgy gondolja, hogy esetleg, talán, akkor bizony nem olyan rossz az, ha a másik fél kissé tompa. Szép. Még hogy ártatlan a lelke, valljuk be, még az öltözete is ordít, hogy Niconak és nem 2020-nak szól. Borzalmas nő, borzalmas.
- Ülj mellém, Nico. Innen olyan szép lesz a tűzijáték.
Mármint remélem, hogy lesz, mert azt nagyon szeretem, de inkább azt szeretném, hogy mellettem legyen éjfélkor, mert abban azért van valami reménnyel teli. Nem tudom, hogy megtenné-e, hiszen haragszik rám, én meg jobban bűnhődöm, mint azok, akik rendszeresen csalják a párjukat, és elintézik egy opikával. Nico olasz. Nem, ez nem vigasztal még mindig. Szóval kérlelem őt, szépen, kedvesen, és bájosan, mert szeretném, ha nem hagyna magamra az év utolsó perceiben. Vagy inkább soha. Elvégre barátok vagyunk. Vagy legalábbis ezzel áltatom magam. Ő egy ilyen speciális barát, aki haragszik rám, akit kívánok, akibe szerelmes vagyok. Úgy igazán. Leírhatatlanul. Szóval, ő ilyen különleges. Valaki, akinek még a pezsgőmet is odaadnám. Amúgy se bírom a pezsgőt, és amúgy se kellene többet innom, mert meggondolatlan leszek.
- Tettél fogadalmat?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=787697#post787697][b]Francesco Nico Bianchi - 2020.01.05. 01:30[/b][/url]

Ahogy megnyalja ajkát, a férfi fantáziája ismételten beindul. Ő is végignyalna rajtuk, betapasztaná őket, s addig csókolná, míg már vére serkenne. Tehát nagyon sokáig. Ujjai elvesznének a barna fürtökben, míg karja a csodás csípőre fonódna, el nem engedve Emily-t.
- Ez így van. Még nem tudom, mit csinálok majd - véletlenül sem cirógatja majd a nő hasát, miközben ajkai birtokba veszik a csábító melleket. Azokat a melleket, amik a fekete felső alól sokat sejtetően villannak elő, ám még épp ízlésesen. Mert nem, természetesen ez sem kerülte el Nico figyelmét, aki, mint említettem, alaposan végigmérte a csinos alakot. Az alkohol lassan kezd hatni, ám magabiztosan, így mikor újabbat kortyol a pezsgőből, már kezdi érezni azt. Sohasem bírta jól, egy-két feles totál rottyra képes tenni, ami férfi létére kissé ciki. De mi gond sincs, pont ezért nem iszik és pont ezért nem kéne innia most sem: ha a pia elveszi az eszét, ki tudja, mit fog tenni.
- Le akarsz itatni? - játékosan csillannak meg íriszei, ahogy szemöldökeit felvonja. Mondjuk nem lenne nehéz, de jelenleg is nem kevés ital pihen kezei között, amit el is szándékozik fogyasztani. Ha azt a fél üveget még magába dönti, minden bizonnyal a józanságán kívül önmagát is elveszíti. - Sohasem venném el tőled a lehetőséget - mosolya pimasz, ahogy elképzeli a nőt még inkább becsípve. Az szép lesz, ha lealjasodnak a diákság szeme láttára és itt fognak dülöngélni részegen, szégyent hozva magukra és a tanári karra. Igazán idilli kép.
- Ám legyen - ahogy megmozdul és leül, érzi, hogy megszédül. Ajjaj, az alkohol elkezd hatni. Ennek örömére ismét szervezetébe juttat egy merészebb kortyot, miközben combja a nő combjához simul. Elvégre leült mellé, ahogy kérte, arról nem tehet, hogy nem határozta meg a fenntartandó távolságot. Így sikerült, nagy ügy. Terpeszben helyezkedik el, könyökeivel térdein támaszkodik, ugyanolyan lelkesedéssel szorongatva megkezdett pezsgőjét. Még nem tudja, hogy mennyire veszélyes játék is ez, miközben a percek lassan peregnek felettük. Lassan eljön majd az éjfél, a várva várt tűzijáték, ők meg úgy néznek ki, mint két dinnye a fűben. Csak a színük nem stimmel.
- Még nem. Nem is biztos, hogy fogok, eddig nem jöttek be - elhúzza száját és megrázza fejét. A többé nem megy vakrandira, a kerüli a balhét és egyéb fogadalmak nem neki valóak. Ha megkérdeznék tőle, mit szokott csinálni, minden bizonnyal azt felelné, hogy rendszerint bajt. És tényleg! - No és te?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=787720#post787720][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.01.05. 02:05[/b][/url]

- Nekem lennének ötleteim, de szerintem ahhoz még innod kellene.
Jegyzem meg széles mosollyal, és azért remélem, hogy egy iciri-picirit zavarba hozom, mielőtt folytatom az ajánlatomat.
- Csak egy kartondobozt kell szereznünk, és az ösvénytől olyan ötven méterre már olyan meredek a talaj, hogy azzal lecsúszva, egészen a falu határáig jutunk.
És, hogy én ezt honnan tudom? Ó igen, rendszeresen közlekedtem le így a faluba. Amikor még gyerek voltam, és élveztem, szóval csak egy kis alkohol kell, egy tettes társ, meg egy kartondoboz. Sokkal jobb, mint éjjel egymást támogatva lebotorkálni, vagy négykézláb felkúszni az Eridonba. És nevethetnénk is. Szerintem tök jó ajánlat, cimbis program. Persze, nyilván nem erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy lennének ötleteim, de hát nem árulhatjuk el minden titkunkat azonnal. A nők rejtélyesek.
- Bánnád?
Kérdezek vissza pimaszul, de mivel nem veszi el az üvegemet visszahúzom, és bár nem kellene, de azért egy pár korttyal megjutalmazom magam. Csak szépen, nőiesen, mintha csak ízlelgetném. Ha az igazgató ezt megtudja, akkor aztán fuccs az állásomnak. Nem mintha lenne. De ha így haladok, nem is lesz esélyem sem. Se pasi, se állás, és megint csak egy ezüstöt bírtam összekaparni. Jól indítom az évet.
- Hát szia.
A mosolyom már megint szélesedik, mert nem csak, hogy leült mellém, de gyakorlatilag egybeforrt velem. Jó, csak a combunk, de ittas és szerelmes nőnek az már olyan, mintha viszonyotok lenne. Lepakolom magam mellé az üveget, és valami különös vonzás okán, elkezdem Nico haját piszkálgatni, mintha tényleg gyerekek volnánk. Vajon milyenek lettünk volna diákokként együtt?
- Áh nem. Azt mondtam, hogy fogok, de már annyit ittam, hogy nem kockáztatnék. Még a végén elírok valamit, aztán nem tartom be a fogadalmam, és nyekk az életemnek. Szeretek élni. Meg aztán tökre hiányoznék neked is Francesco, szóval nem halhatok meg csak úgy, nem?
Hú, biztos, hogy nem kellene többet innom, mert tényleg baj lesz belőle, de most még rajtakapom magam a hülyeségen, mint, hogy a haját simogatom, meg itt vallomásozok, így gyorsan el is kapom a kezem, és igen, inkább újra iszok.
- Most ugyanannyi van az üvegünkbe. Fogadjunk! Akié előbb elfogy, de nem szándékos vedeléssel, az kérhet valamit a másiktól. Mit szólsz? Bármit kérhet, a másiknak teljesítenie kell. Jó, kivéve gyilkosság. Az morbid lenne.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=787875#post787875][b]Nikolai Weißling - 2020.01.05. 20:52[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=787998#post787998][b]Edith Ixchel Payne - 2020.01.06. 07:04[/b][/url]

Bercel
ruha ami végre nem ruha

- Egy kicsit - finomítok azért az állítás élén, bár tagadni... eszemben sincs. Igazából nem kéne aggódnia a csók miatt, nincsenek ijesztő elvárásaim a ma estével kapcsolatban. Őszintén szólva én már egy egyszerű kis puszira is azt mondanám, hogy tökéletes, ha úgy érzem, hogy tényleg adni akarja, nem kell nekem semmiféle nagy túlgondolás. Csak a szándék. Bennem ott volt a szándék, hogy elhívjam, hogy nyissak felé, megragadtam a felkínálkozó alkalmat, ezzel is igyekezve görgetni tovább ezt a kis kapcsolat-féleséget. Nem mondom, elég nagy bátorságomba tellt megírni azt a levelet, de megérte, most itt sétálva úgy érzem bármilyen kínosnak is tűnt akkor, jól tettem, hogy nem hagytam ki az alkalmat. Lehet kicsit bénácskán, de én is igyekszem ám nyitni felé.
- Nem teljesen kettő, az már egy-egy - változtatok kicsit a hangsúlyon, hiszen akkor az már azt jelentené, hogy ő is adott meg én is... és hát azért az mégsem ugyanaz a kettő, mintha mindet ő adná, nem? Vagy ezek az apró kis különbségek csak bennem élnek? Szavai enyhén zavarba hozna, de ugyanakkor kis ellenkezésre is sarkallanak. Furcsa, hogy ennyire kimondok neki mindent, de az elhatározásomat nem akarom megtörni, és bizony ha visszafognám magam, sokkal nehezebb dolga lenne neki is, nekem is. Így még ha kínos is az amit mondok vagy teszek, igyekszem a lehető legőszintébb maradni... ami nyilván nem egyszerű, de valamit valamiért.
A cetlik között kezdek válogatni, hiába tudom, hogy mindegyik üres, reménykedek benne hátha valahol találok egy olyat, amire már ráírták a kívánságomat. Bolondság, tudom, de leköti a figyelmemet, így egészen váratlanul ér a mögém lépő test melege. Zavartan fordulnék meg, de ekkor megszólal, én pedig teljesen kilibabőrözök, és mint akit betonba öntöttek, mozdulatlanságba dermedek, ahogy vagyok. Egy szempillantás alatt vörösödök el teljesen, arcomról csak úgy süt a pír, talán még érezhető is. Önkéntelenül húzom fel a vállamat ahogy a nyakamba csókol (hogy mit csinááál?!), s egyik kezemmel már nyúlok is fel, hogy ahogy ellép, tenyeremet bizsergő vállamra simíthassam. Vagy csak képzelem, hogy izgatott levelibékák ugrándoznak körbe-körbe a bőröm alatt? Az is lehet, nem lepne meg túlzottan. Teljes zavarban követem tekintetemmel ahogy leül, és óó, ha akarnám se tudnám elrejteni előle mennyire zavarba hozott szavaival, érintéseivel. Te jó ég. Érintéseivel. Te jó ég. Észre sem veszem, hogy mindeközben egy cetlit már agyon nyomorgatok a kezemben, és még ha lenne is valamilyen épkézláb fogadalomötletem, most bizony az is kiszállna döbbenten résnyire nyíló számon át.
- Szóval azt szeretnéd - rázom meg a fejem kicsit, hogy hangomból eltüntessem az enyhén remegősre sikerült felhangot -, hogy én találjam ki mit fogadj meg? És akkor cserébe te kitalálod én mit teljesítsek?
Igen, lényegében megismétlem amit ő mondott, bár egy lépéssel tovább viszem az ötletet. Vajon rá merném bízni ennek az eldöntését? Mondjuk igazából azok után, hogy a jövőmet adom oda neki, egy fogadalom már nem oszt, nem szoroz... Új súlya lett ennek az egésznek, ahgy párhuzamba állítottam magamban.
- Mit szólsz inkább ahhoz, hogy mondok neked hármat, és abból kell kiválasztanod amit tényleg megfogadsz majd? És fordítva. - vetem fel az új ötletet, ismét becsempászve a beszélgetésünkbe a számolgatósdit. Először öt volt, most már csak három. Nem fogok hazudni, a kérdésem mögött időhúzási szándék is van, így miközben kiszakadva a bűvöletből elé sétálok, agyam már sebesen kattog azokon a bizonyos opciókon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=788612#post788612][b]Radetzky Bercel - 2020.01.11. 17:44[/b][/url]

- Mit kezdjek veled? Túl kedves vagy.
Húzom el a számat, de persze egy pillanattal később már mosoly húzódik a számon. Én ugyebár, mint rellonos, kötelezően gonosz kell, hogy legyek, bár igazából, ezt sosem definiálták nekem pontosan, hogy mit is jelent. Mármint, hogy miként kellene gonosznak lennem, de a rám aggatott mintát ugye bólogatva helyeslem. Nem hiszem persze, hogy a csínyek, amiket elkövetek, és a gondolatmeneteim eléggé lefednék a “gonosz” fogalmát, de igazándiból nem is nagyon túráztatom magam ezen.
- Egy-egy. Szóval az egy-egy az nem kettő, de ha kettőt adok és kettőt adsz az kettő? Remélem a gyerekeink az én matematikai képességeimet öröklik majd.
Szerintem egy adott és egy kapott csók az kettő, szerinte meg egy. És ha valaki csak ad, de nem kap azt el lehet felejteni? Vagy az egy fél? És két két lehet egy egész akkor is, ha különböző embereknél van? Vagy ha mondjuk mind a kettőt ő adja, de nullát kap, akkor az tulajdonképpen csak két fél? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg bennem, de valahogy úgy érzem, inkább jobb csendben maradni, mert nem akarom, hogy faképnél hagyjon. Ha már egyszer idáig eljöttünk, mert eljöttünk, és én tisztelem benne, hogy volt olyan bátor, hogy elhívott, akkor már szeretném, ha élvezné is. Hogy mi a franc van velem, azt meg úgy inkább senki ne kérdezze, de élvezem a lány társaságát. Igazán, őszintén, élvezem. Szóval ilyen az, amikor valami hiányzik az életünkből és megkapjuk egy váratlan módon? Pedig semmi kedvem nem volt kötődni, se hozzá, se máshoz, de az utóbbi pár napban még csak eszembe se jutott, hogy bármelyik lánynak füttyentsek. Mintha valami kezdene tényleg elromlani bennem.
Tudom, hogy utál, amikor zavarba hozom, de tetszik, hogy megtörténik, és bár nekem ez könnyen megy, hiszen van tapasztalatom, valamiért azt érzem, hogy neki egyáltalán nincs. Nem tudom, hogy szerencsés-e, amiért pont én vagyok az, akivel lesz, mert hát már most is tapasztal pár dolgot, de talán mégis. Vannak olyan srácok, akiket eddig ignoráltam, de most furcsa mód felmérgesít és riaszt a gondolat, hogy egy Edith típusú lány közelében legyenek, hogy hozzá érjenek, hogy… lehunyom egy pillanatra a szemem, mert nem szabad belegondolnom, különben felkelve megkeresném, és nagy valószínűség szerint, gondolkodás nélkül megütném őket. Azt nem merem mondani, hogy megverném, mert valószínűleg alul maradnék. Van olyan helyzet, ahol nem segít a tény, hogy Radetzky Andor az apám.  
- Félsz, hogy mit kellene leírnod a papírra?
Kérdezem vigyorogva, felpillantva rá, a kezemben lévő tollal a nadrágját piszkálgatva, majd csalódott morranással felpillantok rá.
- Ah, azt hittem, hogy ez is olyan, mint a párnák, tudod, átforgatható.
De nem. Viszont ez nem akadályoz meg abban, hogy megcsípjem az anyagot, és kicsit közelebb húzzam magamhoz a nőt.
- Nem túl meleg, szóval szerint, ha le akarsz ülni, akkor az ölembe ülj.
Mondom neki úgy, mintha ez teljesen természetes lenne, és mintha nem is figyelnék, hogy mit mondok, mert olyan nagyon el lennék foglalva a fogadalommal. Pedig figyelek, és meg kell hogy mondjam, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt valaha is megunjam. Imádom őt zavarba hozni.
- Mondok hármat.
Pillantok fel rá végül határozottan és eltökélten. Egyetlen egy volt a fejemben, de mivel hármat szeretett volna, megadom neki a választási lehetőséget.
- Szólj, ha valamivel nem értesz egyet, szóval ne menj bele valamibe, mert én akarom, társak vagyunk. Ne félj tőlem, én ezt ugyanúgy tanulom, mint te. Egy részét legalábbis. És a harmadik, maradj önmagad.
Hogy melyiket választja, az rajta múlik, én megadtam neki a hármat, és kíváncsian figyelem, hogy ő miket okoskodott ki nekem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=789629#post789629][b]Edith Ixchel Payne - 2020.01.18. 00:30[/b][/url]

Bercel
ruha ami végre nem ruha

Értetlenül hallgatom a fejtegetést, miközben próbálom értelmezni szavait. Én eddig a csókot valahogy valahol máshogy képzelhettem el mint ő, legalábbis a kifejtése arra enged következtetni, hogy meglepem a válaszommal. De nem tudok mit tenni, így képzelem, tapasztalni meg... csak nyelek egyet a gondolatra.
- Igen. Nem. Mármint - bonyolódok bele saját gondolataimba, elveszve valahol ott ahol a kettőből kettő lesz, ami négy, de most kettő... igen, én is remélem, hogy a gyerekeink majd az ő mate-
Oh.
- Erre most - fut fel a pír a fülemig - azt hiszem nem mondok semmit.
Van valami abban ahogy hozzám ér, ami újra és újra meglep. A fizikai kontaktus egyáltalán nem idegen számomra, ebben mégis van valami ami más mint amit eddig tapasztaltam... és ezzel egyidőben nem tudom, nem csak azért  érzem-e másnak, mert bebeszélem magamnak. Nem tudok kiigazodni saját magamon, se a reakcióimon, így inkább mielőtt jobban belemennék a helyzet lassú és minden bizonnyal halál kínos kielemzésébe, inkább közelebb lépek Bercelhez.
Erre tessék, már megint kezdi. Lepillantok a nadrágomat piszkáló tollra, majd vissza az azt mozgató ujjak gazdáinak szemeibe.
- Inkább csak nem akarok semmit megígérni meggondolatlanul - helyesbítek. Nem, nem félek... nem írnék rá olyat, amit nagyon nem akarnék. Egy halk pff hang hagyja el ajkaimat a kifogás hallatán, majd ahogy közelebb húz, egyik kezem finoman pöckölgetni kezdi el az ujjait. Na, azért na azért na. Arcomon halvány, féloldalas mosoly látszik, ezzel még nem is lenne bajom, de amikor kifejti, hogy miért kéne az ölébe ülnöm, hát oké, megint nyert. Legalábbis ami a zavaromat leplezni óhajtó torokköszörülést illeti, hiszen azt mindenképp megnyerte magának, azonban - talán - számításaival ellentétben nem bólintok az ajánlatra, hanem jobb lábam magam alá hajtva ülök le, lényegében saját cipőmre és vádlimra. Nem azt mondom, egy tíz perc múlva már hangyák mászkálnak majd az ereimben vér helyett, de egyelőre megteszi.
- Nem fázok fel, ígérem - pillantok rá angyali mosollyal, nagy levegőt véve, hogy felkészülten várhassam véleményét az ötletemmel kapcsolatban.
Egy hosszúra nyúló pillanatig engedem, hogy szavai zavartan futkossanak össze-vissza gondolataim között, de aztán mély levegőt veszek, és nekiállok rendet tenni magamban. A szemeit figyelem, azokban a lágyan csillogó zöldekben keresem a jövőnket, de csak magamat pillantom meg, miközben a válszokat kutatom. Lehet, hogy át kéne gondolnom jobban őket, lehet, hogy nem a megérzéseimre kéne hivatkoznom, de egy hangocska mégis azt súgja a fülembe, hogy merjem leírni amit gondolok. Merjek dönteni. Talán kíváncsi, sőt biztosan kíváncsi mit választok a felkínált fogadalmak közül, de nem mondok egy szót sem, csak lefirkantom a kis cetlire: "Nem fogok félni se Berceltől, se a há kapcsolatunktól".
Ezután felemelem, úgy tartom, hogy ő is láthassa, majd szabályosan élire hajtom, s a kútba ejtem.
- Ha kimondom, nem válik valóra - magyarázom meg halkan viselkedésemet, majd arcom újra felé fordul, tekintetem újra az övét keresi. Most kívánság, vagy fogadalom? Esetleg mindkettő. Nem tudom mire gondol most, nem tudom, hogy érti-e, hogy ezzel mit is fogadtam meg igazából. Hiszen ha nem tartok tőle, meg fogom mondani, ha valami nem tetszik. Ha nem tartok tőle, nem érzem majd úgy, hogy meg kéne változnom érte. Azt remélem, nem veszi magára, ahogy fogalmaztam, hiszen ez a fajta félelem nem olyan mint amit akkor éreztem amikor a tó nem engedett a felszínére. Ez inkább a jó fajta, ami éberen tart, felkészültté tesz, óvatossá és... Nem azért érzem mert azt félem amilyen, hanem azt, amit nem tudok még róla. Azt hiszem.
- Ne add fel az álmaidat amik előttem voltak - bököm ki tétován az első ötletemet. Ujjaim végigsimítanak érdekes - pikkelyekre emlékeztető - nadrágomon, birizgálni kezdek pár flitterkorongot. Másodiknak mondani már könnyebb, hiszen nagyjából látom miben gondolkozzak. Ha mondjuk azt mondta volna, hogy a "megszeretem a vizilovakat" "megtanulok autót szerelni" és a "elmegyek egy katicapettyetlenítő tanfolyamra" közül válasszak, hát én is ilyeneket mondanék neki, így azonban picit jobban megválogatom szavaimat. Ez már megint valami olyan amit elviccelhetnénk, de mégsem tesszük. Miért?
- Ne engedd, hogy kiszorítsam az életedből a barátaidat. - A hangsúlyom kicsit kérdőre vált a mondat végén, ahogy nem is igazán tudom mit mondjak. Talán furcsának hathat ez a fogadalom, de valami olyasmire gondolok, hogy ne hanyagolja el a mostani kapcsolatait, csak azért mert egy új lett... véletlenül sem szeretnék elvenni tőle senkit, aki eddig fontos volt számára, szeretném, ha nem történne olyan nagyon nagy változás, ha nem sínylené meg viszonya a miénket. Mármint, khm, nem olyan viszonya... az fura lenne, ha lenne neki.
- Beszéld meg velem a gondolataidat nyíltan és őszintén - hangzik el végre a harmadik felvetésem is. Nem tudom, hogy egyáltalán van-e jogom ilyesmit kérni, de maximum nem ezt választja...

//Ez itt a hozzászólásom vége, úgyhogy jelzem, hogy fogadalmat tettem! "Nem fogok félni se Berceltől, se a há kapcsolatunktól".//

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=789982#post789982][b]Francesco Nico Bianchi - 2020.01.20. 11:33[/b][/url]

- Ahhoz mindkettőnknek innia kéne - mert bizony, ha ezek az ötletek megvalósulnának - füllentsen a nő bármit is róluk -, akkor ott egyikük sem lehetne józan, hiszen ellenkező esetben megdőlne az elmélet, miszerint ők csak barátok. Márpedig mi mások is lehetnének ugye, mikor megegyeztek az utolsó találkozásukkor, meg most is csak haveri minőségben csevegnek. Persze Emily ötlete is nyilván az, amit mondott és véletlenül sem egy fergeteges szex, mert ugye az lenne. Vagyis nem. Na jó, Nico elméje már nem egészen tiszta. - Szóval kartondobozokon akarsz szánkózni? Nem vagyunk ehhez túl idősek? Esetleg a gyerekeket elküldhetjük - töprengve vizslatja a kezében tartott üveget, miközben próbálja magát elképzelni a megadott szituációban. Hát nem tudom, nem az ő világa, pedig ő igen sok baromságban benne van. Talán túl sokban is.
A kérdésre nem felel, elég az, hogy nem veszi el az üveget. Tulajdonképpen igen is, meg nem is. Részben bánná, mert olyasmit tesz meg az ember részegen, amit józanul nem feltétlenül, ezek a dolgok pedig nem egyértelműen fakadnak puszta gyávaságból. Az, hogy ittasan talán nem tudná visszafogni magát és kezdeményezne, a lehető legrosszabb ötlet, ami valaha felmerülhet. Ellenben talán ez lenne a megfelelő időpont, hogy végre félretegye ezt a gyermeteg sértettséget, ami egy meg nem történt megcsalásból fakad.
Lehuppan a nő mellé, combjuk könnyedén feszül egymásnak, az érzés pedig kellemes bizsergést hagy maga után. Ahogy a csilingelő hang ráköszön, akaratlanul is felé kell fordulnia, hogy barna íriszeit a nőébe fúrja. Mindig ilyen gyönyörű volt, vagy csak még szebb lett, mióta nem egy idiótával múlatja az időt? Kissé kétkedve fogadja a mozdulatot, melyet a másik felé intéz, el azonban nem utasítja. Hagyja, hogy a hosszú ujjak elmerüljenek tincseiben, le viszont nem meri hunyni a szemét, minden idegszála készenlétben van. Hogy pontosan miért, az egyelőre még számára is rejtély, csak azt tudja, hogy nem engedheti el magát, mert megígérte, hogy józan marad. Legalább részben.
- Valóban nem - ajkát megnedvesíti kissé, mert úgy tűnik, kiszáradt, miközben Emily-t hallgatta. A nő még sohasem hívta Francesco-nak, de a szájából elhangzó név hirtelen nagyon szimpatikus, mi több, erotikus felhangot kap. El tudná képzelni, ahogy az alatta heverő nő ezt suttogja a fülébe, miközben a csúcsra jut. De ez miért is jutott eszébe? Jézusom. Már csak arra eszmél, hogy miközben férfiassága észrevétlenül éled fel nadrágjában, Fisher is elhúzza puha kezét, ettől pedig hirtelen nagyon hideg lesz. - Vigyázunk rád és nem engedjük, hogy felelőtlenül fogadkozz - elmosolyodik, majd gyorsan meghúzza az üveget, hogy jó három-négy korty leguruljon. Csak akkor kezd neki a bravúros ötletének.
- Mi vagyok én, aranyhal? - felvonja fél szemöldökét, ahogy törzsével a másik felé fordul, szemeit pedig apró vonalakká szűkíti. Mondjuk nem gondolná, hogy bármi baj lehetne ebből. Végül is, mit kérhetnének egymástól, nemdebár? Biztos csak valami ártatlan kívánság, mondjuk fizetnie kell egy kávét vagy ilyesmi. Jah. Vagy ilyesmi. - Amúgy benne vagyok - megemeli az üveget, hogy koccinthasson a nővel. Őszintén szólva nem akarja megnyerni a fogadást, kíváncsi, hogy a nő mit kíván. Azonban be kell látnia, hogy a fogyasztás tempója alapján esélyesen ő nyer majd.
- Tíz perc és itt az éjfél. Zűrös évünk volt, jó lesz lezárni - ez a megállapítás megér egy újabb korty italt, azonban most már nem sieti el. Mintha szándékosan nem nyelne akkorákat. Hm, érdekes.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=789991#post789991][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.01.20. 14:17[/b][/url]

- Ne légy savanyú, ha egy nap gyerekeink lesznek, akkor így is, úgy is kartonon fogsz csúszni a domboldalon.
Jó, hát előbb beszélek, mint gondolkozok, nyilván ennek az eredménye az, hogy nem azt mondom, hogy majd ha neki gyerekei lesznek, valamikor a jövőben, akkor majd ő fog velük játszani ilyet, hanem, hogy nekünk. Ha most egy mesében lennénk, megállítanám az időt felkernék, és ütemesen verném a fejem a falba, addig, amíg magamhoz nem térek a hülye kijelentésekből. Vagy, ha lenne egy időnyerőm, akkor csak visszaforognék, mondjuk akkor egészen addig, amíg ki nem találom a csodás agyammal, hogy gyakoroljunk randit, és ki se mennék a házból aznap reggel.
- A lényeg a lényeg Nico, hogy ma véget ér az év, bármit megtehetünk, mert éjfélkor lezárul.
Mondjuk addig nem nagyon hiszem, hogy már lenne időnk kartont szerezni, elcaplatni a domboldalra, rávenni őt, hogy üljön fel mögém, és karolja át a derekam, és lesuhanni, pedig úgy átmenni az új évbe, valljuk be, mágikus lenne. De azt hiszem a derekam átölelésekor megtörne, és nemet mondana. Pedig csak barátok vagyunk. Barátok. Aham. Főleg én, aki minden átkozott női trükköt bevet annak érdekében, hogy rám figyeljen. Direkt hívom Francesconak, mert sosem tettem, és mert szerintem annyira erotikusan lehet kimondani, hogy az ember nyakán a kis pihék égnek álljanak, nem húzom el a combomat, sőt, ujjaimmal teljesen elveszek a fürtjeibe. Igazából nem csak őt kínzom azzal, hogy ott vagyok az aurájába, hanem saját magamat is, hiszen így érzem, ahogy a testem mindinkább vágyik rá. Amikor már nem simogatom az azért van, mert érzem a határt, még így is, hogy már igencsak hatott a pezsgő, érzem, ahogy a melleim feszülni kezdenek, és az egész bizsergés végigjár, aztán hirtelen hiányozni kezd, hogy kapcsolat legyen közöttünk, de félek, ha újra kezdem, akkor elhúzódik, mert talán az elsőre nem volt felkészülve, de a második támadásra már igen. Nem akarom elriasztani, azt szeretném, ha visszajönne hozzám, ha szeretne, úgy, ahogy régen, ha hinne és bízna bennem, mert így most olyan, mintha nem is ismerne, nem tudom elmondani neki, hogy mennyire fáj a barátjának lenni, mert, ha elmondom, akkor tudom, hogy messzire üldözöm.
Felpillantva az égre inkább csak kortyolok még egyet, és magamban fogadkozok, hogy nem fogok hülyeséget tenni, nem szabad, mert ha már csak tényleg pár napunk is van együtt, akkor szeretném, ha boldogan telne, ha szépen válnánk el egymástól. Két hét. Semmire sem elég két hét. Három, ha nagyon szigorúan vesszük. És mi lesz utána? Hogyan fogunk mi barátok maradni, ha mások nem lehetünk? Elárulom, sehogy.
- Az aranyhal három kívánságot teljesít, és ha te nyersz, akkor nekem kell teljesítenem. Úúú! Nagyon érdekel, hogy ha hármat kívánhatnál tőlem, mi lenne az. Már kérheted például, hogy főzzek, nagyon sokat fejlődtem, folyton dicsérnek. Még a végén kibérlem azt a sarki üres üzlethelyiséget, és csinálok benne ilyen reggelizetetős kávézót. Tudod, van az a német viselet, azt hiszem német, amiben így kidobják a nők a mellüket, és nagy korsókkal járkálnak. Mondjuk az annyira nem reggeliztetős, de érted, mire gondolok.
Miközben magyarázok, és nagyon lelkesen magyarázok a csehóról, amit csinálhatnék, majdnem leöntöm magam a pezsgőmmel, de kár lenne érte, szóval akkor már inkább a testemben végezze, mint a testemen. Azt nem mondom, hogy a fejemben nem az kattog már, hogy milyen lenne a bútor színe, vagy, hogy melyik lányokat lenne érdemes ott foglalkoztatni, mert hát ugye a csecs az úr. Ez lenne a mottónk is. Mondjuk lehet, hogy lenne azért vendégseregünk. Ah, ez a kis ivás mennyire szexistává tesz, hát ez valami hihetetlen.
- De ha most itt nekiállsz úgy cuppogni, mint egy aranyhal, akkor én nagyon fogok nevetni Nico.
És ha megnevettet, akkor az is esélyes, hogy beleborulok a szökőkútba, de akkor behúzom őt is, és akkor aztán fogadalmak helyett mi kerülünk oda, és azzal nem nagyon tudom, hogy mit kezdene az elvarázsolt kút. Inkább csak közelebb hajolok hozzá, ha már így felém fordult, és gyakorlatilag centikre az arcától az arcommal pillogok bájosan, mielőtt a két üveg összekoccan.
- Győzzön a jobbik.
Mondjuk én azt szeretném, ha ő nyerne, mert a magam kívánságát nem szeretném kimondani, eléggé furcsán venné ki magát, ha azt mondanám, hogy mi, mint barátok, töltsünk együtt egy búcsú éjszakát. Szóval nyerjen csak Nico, hátha ő is ezt szeretné.
- Lezárni.
Nem tudom, hogy én le akarom-e zárni, mert a jövőm bizonytalanabb, mint eddig bármikor. Úgy csinálok, mint aki iszik, de egy korty se megy le. Nagyon kis hamis vagyok, még kuncorászok is magamon, hogy milyen kis hamis vagyok. Jaj azért fejbe csapott rendesen ez a pezsgő, hogy a fene vigye el.
- Félek Nico ettől az új évtől. Hogyan szeretnéd kezdeni?
Fordulok felé érdeklődve, és ahogy kimondom a kérdést, az első tűzijáték a magasban szétpukkan, én pedig összerezzenve nevetem el magam, felemelve a pezsgőmet.
- Vesztettem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=790106#post790106][b]Radetzky Bercel - 2020.01.21. 20:02[/b][/url]

Azt szeretem benne a legjobban - igen, tudom, nagyon durva azt mondani, hogy szeretek benne valamit, és nem csak kedvelek -, hogy ennyire őszinte reakciói vannak egy-egy megnyilatkozásomra, és még csak nem is tudja véka alá rejteni, hogy szörnyen zavarban van tőlem. Én pedig ezt nagyon élvezem. Tévedés ne essék, sosem lennék bántó, vagy olyan ember, aki alázza a másikat, mert anyám megtanított a nők tiszteletére, és pontosan tudom, hogy megölném ezt, aki rosszul bánik az unokahúgaimmal, így hát nekem sem áll szándékomban rosszul bánni senkivel, különösen vele nem, hiszen nem tett semmit, amivel kiérdemelné, sőt, van valami furcsa érzés is bennem. Egészen kedvelem. De még csak egy kicsi telt el, és még nem ismerem rendesen. Nem is mondok neki ilyen dolgokat. Egy valamit tudok csak, hogy ma éjjel szeretném megcsókolni, nem tolakodón, őszintén. Ezt viszont, hogy mióta elhívott, szinte zavarban elmélkedek ezen, most először élem át, és bár ő nem is tudja, de engem is pirulásig hajtott a kezdeményezésével.
- Nem teszek semmit, amit te nem akarsz.
Pillantok fel rá komolyan, mert ahogy megpöcköli az ujjaimat, védekezőn visszahúzom. Felnőtt, a mi világunkban, de gyerek még a lelkében, és ha velem kell leélnie az életét, azt szeretném, ha boldog lenne, ha nem egyezne bele mindenbe, amit én akarok, ha ő is egy velem egyenlő személy lenne, és ezt érezze is, és érvényesítse is az akaratát. Most is, mikor megpöcögtet, nem bántón, de érzem, hogy a határokat feszegetem, és fogalmam sincs, hogy hogyan lesz ebből csók. Talán nem ma kellene. A mondatot komolyan és komoly arccal mondom neki, a szemeimet a szemeiben tartva, próbálom éreztetni vele, hogy mi az, ami nem vicc, amit tényleg úgy is szánok, hogy kimondom, de nem akarom megijeszteni sem. Ez a helyzet, bár egész jól kezeljük, tudom, hogy mind a kettőnknek félelmetes, de én a lazasággal leplezem, és a vonásaim csak akkor engednek, és váltok át ismét bizonytalanba, amikor már megint a papírt nézem, és nem láthatja, ahogy elmélkedek. Talán nem is jó gondolta a csók. El kellene engednem? Talán. Filózva nézem a papírt, mintha nagyon gondolkoznék, és csak a mozdulata, hogy mellém helyezkedik ránt ki abból, hogy szigorúan a papírt nézzem.
- Ez az elemihez köthető? Nem leszel olyan könnyen beteg?
Én csak nagy vonalakban ismerem az elemi mágiát, sosem érdekelt annyira, hogy mélyen beleássam magam, bár azt hiszem, miatta muszáj lenne egy kicsit jobban odatennem magam, hogy ne kérdezzek meg minden apróságot, mert most kicsit bugyutánk érzem magam, mint aki semmit sem tud, és csak egy srác, aki rányomult a lányra ész nélkül.
- Jogos. Tetszik.
Erősítem meg a döntése helyességében, bár meg kell vallanom, egy másikat tippeltem volna. De szerencsére nem egy vetélkedőben vagyunk, hogy rossz válasz esetén megrázzon az áram, vagy leöntsenek egy vödör jeges vízzel. Bár persze, az egyet nem értés még vezethet válóokhoz, de ez azért egyetértés, csak máshogy. Azt hiszem. Lassan már olyan bonyolultan gondolkozom, mint egy nő. Komolyan mondom, téboly.
- Képes lennél eltiltani a barátimtól? Tök jó arcok.
Mondjuk annak meg oka van, hogy vele még nem dicsekedtem el, mert nem akartam még azt mondani, hogy a menyasszonyom. Még azt szeretném, ha lenne neki egy kis nyugi, és a társaságba majd úgy vezethetem be, hogy abba kétség se férjen.
- Ejj te.
Rázom meg a fejem játékosan, ahogy megkocogtatom a papírt, és végül, kicsit elfordulva, hogy ne lássa, mit írok fel a papírra, lejegyzem a választásomat, aztán, hogy ő, úgy én is felmutatom a papírt, melyen ez áll: "Fogadom, hogy nyíltan és őszintén beszélek Edith-tel, hogy az álmaink egymás álmaivá váljanak, ahogy életünk is eggyé válik. Bizalmasan." Kicsit összemixeltem a kettőt, a barátaimat nem féltem, és őt sem tőlük, csak azt tényleg egy másik lapon szeretném kezelni, és nem egy fogadalomba beleerőszakolni.
- Nos, kisasszony.
Összehajtva a papírt, ha készen áll, beledobom, hogy az övével együtt merüljön el. Egy kicsit még nézem, aztán szembe fordulva vele, felhúzódom a kút szélére, és egy kisebb A/6-os fekete bőrkötéses füzetet húzok elő a kabátom belső zsebéből, amit a bejelölt oldalon felnyitok, és felé fordítva átnyújtom neki. A gyűrű rajzolt verziója. Ahogy elindultam.
- Mit gondolsz róla?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=790120#post790120][b]Edith Ixchel Payne - 2020.01.21. 21:30[/b][/url]

Bercel
ruha ami végre nem ruha

Egészen őszintén? Talán egy picit bánom már, hogy elhessegettem a kezét. A szavak komolyságát, és az üzenetét is értem, arcomról a durc és a zavar pillanatok alatt tűnik el, és csak egy lágy mosoly marad, egyenesen neki címezve. - Köszönöm - simítok a fülem mögé egy tincset azzal a kezemmel ami eddig közöttünk lógott, s testtartásomon is láthatja, hogy ez nem csak egy üres szó, hanem az, hogy kérdés nélkül vette figyelembe a kimondatlan kérésem rengeteget számított nekem. Akár tetszik akár nem, akár elismerem akár nem, ott van bennem, hogy ha elutasítom az ilyesfajta közeledéseit, nem fogunk egyről a kettőre jutni. És mégis, ahogy visszahúzza a kezét már nem bánom, hogy hozzám ért, és ha újból megtenné, talán nem is húzódnék újra el, szóval ezek szerint mégiscsak járható út ez is. Cselekedetről cselekedetre épül a bizalom, és bizony néha távolabb kell ülnie a Kishercegnek ahhoz, hogy a Róka megbízzon benne. Tudom, hogy a levélben úgy hivatkoztam rá, de nem azért hívtam el, hogy megcs... szóval hogy megcsókoljon, bár nem ámítok senkit, gondoltam rá. Gondoltam, és nem tudom, hogy fog alakulni. Nem tudom, hogyan reagálnék rá ha megtenné...nk, de azt sem tudom mondani, hogy ne merülne fel bennem a kérdés, hogy miért nem, ha nem. Még magamnak is bonyolult vagyok, így egyelőre csak boncolgatom magamban a kérdést tovább, miközben letelepszem mellé a padkára.
- Hát elvileg jobban bírom a hideget, szóval gondolom meg, vagy felfázni is kisebb az esélyem - mélázok el, és bár megpróbálok visszaemlékezni arra amiket Westwood mondott, inkább arra hagyatkozom ahogy érzem magam, azokat veszem alapul amiket tapasztaltam. - De ráültem a lábamra, azért mondtam - fut szélesre egy vigyor az arcomon, megadva a végső magyarázatot. Ha a lábamra ülök nem fázom feeel, bibibíí.
Feszült figyelemmel várom a fogadalmakat, ki is választom a nekem tetszőt, és már mutatom is. Tagadhatatlan az arcomra kiülő megkönnyebbülés válasza hallatán, és mivel nem feltételezem róla, hogy csak azért mondaná, hogy jobban érezzem magam, meg sem kérdőjelezem őszinteségét. Észrevétlenül, de megint közelebb léptem kicsit hozzá. Vajon ezeket ő is látja, vag ymég csak nekem ilyen ordítóan egyértelműek az apróságok?
- Neeem - rázom meg rögtön a fejem -, pont ezt nem akarom véletlenül sem - lepődök meg, és próbálok visszaemlékezni hol rontottam el a megfogalmazást. Talán nem kellene mindent hatszor végiggondolnom, csak leírnom ami jön, és akkor könnyebben társalognánk? Megpróbálom.
Az első furcsa jel, az az, hogy milyen sokáig ír. A második, hogy a szöveg soknak is látszik amikor felém fordítja a lapot, de szemeim akkor kerekednek csak el igazán, amikor a szöveget is felfogom. El kell olvasnom kétszer, hogy megértsem, de aztán egy féloldalas kis mosoly ül az arcomra, úgy pillantok fel rá újra.
- Én magamban kevertem össze a fogadalmakat, te a papíron - szusszanok fel mintha csak nevetnék, majd az övével egyszerre dobom papírkámat a kútba. Halványan mosolyogva pörgetem le újra fejemben a mondatát, mondatait, csak hogy aztán elsápadjak nagy örömöm közepette.
- Azt is rá kellett volna írni, hogy fogadom? - fürkészi tekintetem az elsimult víztükröt, de nem nyúlok utána, csak az ijedtség és a nyugodt higgadtság furcsa elegyével pislogok föl Bercel szemeibe. Hát remélem, hogy nem, mert szeretném megfogadni, ha már egyszer rávettem magam. Mondjuk lehet nem is ez számít igazán, hanem az elhatározás. - Áh, mindegy - rendezem végül magamban, ha működik így, akkor azért tartom be, ha nem, akkor pedig puszta ígéretből és lelkiismeretből. Bólintok, csak úgy magamnak, lerendezve a kérdést.
Érdeklődve figyelem, ahogy kotorászni kezd, s közben én is helyzetet váltok kicsit, megcserélve lábaimat, ne csak az egyik zsibbadjon el. Kérdés nélkül nyúlok ki, és veszem át a kis noteszt, finoman véve két kezembe, óvatosan nyitva ki teljesen. Egy ujjam alig láthatóan remegve végigsiklik a papíron, követve az egymásba fondó indák mintáját, meg-megállva néhány levélnél.
- Ez egy gyűrű - kérdezném, ám helyette kijelentem. Persze nem az óvodás az ég kék színvonalon, hangom csodálkozón, meglepetten, sőt még talán picit hitetlenül is. Ujjam még csak a második kört futja, amikor mosoly szökik arcomra, és tényleg, észre sem veszem, de már megint mosolygok, pedig általában ennyit azért nem szoktam. - Te rajzoltad? - ez már ténylegesen kérdés - Nekem? - és ez méginkább az.
Felpillantok, aztán újra le, és ha nyúl is a füzetkéért, csak nagyon vonakodva adnám oda, jól esik nézni a vázlatot. Szapora szívdobogásomtól picit zúg a fülem, válaszától függően vagy azért, mert az enyém, vagy azért, mert tévedtem egy cseppet. Ha őszinte akarok lenni, furcsa, de remélem, hogy az előbbiről van szó. - Meglepett, tetszik, bonyolult, mégis letisztult, nem hivalkodó, de ha megnézed részleteiben, akkor gyönyörű... bár egészében is - sorolom összefüggéstelenül ami eszembe jut, hiszen ezt kérte, én pedig épp most fogadtam meg, hogy nem gondolkozom többet azon mit mondjak, csak megteszem, és maximum utólag majd szépítek. Persze csak ha lesz rá szükség. - Miért? - az utolsó kérdés, legfontosabb mind közül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=790134#post790134][b]Radetzky Bercel - 2020.01.21. 22:39[/b][/url]

Nem felelek, nem kell tovább ragozni a dolgot, mind a ketten tudjuk, hogy komolyan mondtuk, amit mondtunk. Tudom, hogy valóban hálás, amiért én nem olyan vagyok, mint a rellonos fiúk keltette illúzió, és megvallom őszintén, féltem is, hogy majd csalódás leszek neki. De nem tudok vele másabb lenni, mint amilyen a felszín alatt vagyok. Másokkal többnyire semleges, de mégis, Edith-ben, a szemeiben van valami, ami miatt nem tudok más lenni. Mintha egy riadt, de makacs őzzel vívnék állandó párharcot, mikor a tekintetébe fúrom a magamét.
Nem vagyok szentimentális, távol álljon tőlem, de egyik éjjel a szemeivel álmodtam, és később, mikor már hajnalban ébren feküdtem a plafont bámulva, rajta gondolkoztam. Azon, hogy talán okkal éppen ő az, mintha jókor, jó helyen a jó ember lett volna. Mintha csak Botond irányította volna apát, hogy megismerjem milyen az, amikor társa van az embernek. Nem tudom még mindig, hogy akarom-e ezt, de azt igen, hogy vele sikerülne. Minden testvérem így választott párt, meglátta és rabul ejtette. Edith engem is rabul ejtett, vele más vagyok, vele másabb minden. Néhány napja sokszor fekszem ébren, és azon gondolkozom, hogy nem bánom. És azt, hogy nem akarom, hogy ő bánja. Egészen zavarba hoz akkor is, amikor nincs a közelemben, mintha csak erre született volna.
- Valóban.
Most, hogy így megnézem, tényleg a lábán ül, és ez helyzeti előnyt jelent neki a felfázással szemben. Azt hiszem, egy kicsit dekoncentrálttá váltam, vissza kell találnom magamhoz, mert a végén még totálisan hülyét csinálok magamból, és ez azt eredményezné, hogy azt mondaná az apjának, hogy bárkit, csak engem ne. Én pedig ezt nem akarom. Nem akarom őt mással látni, mert Edith az én megfejtésre váró rejtvényem. Féltékeny volnék? Ez a helyzet egyre nevetségesebb.
- Csodás páros vagyunk Krikszkraksz. Tényleg, taníts meg arra, hogyan kell kimondani a középső neved.
Nem mintha meg akarnám tanulni, vagyis de, de magamban akkor is Krikszkraksz marad, mert szerintem nincs ember, aki rontás nélkül le tudná írni. Viszont, ez is egy olyan dolog, amivel azt szeretném megmutatni, hogy érdeklődöm iránta, nem csak a nagy dolgok iránt, de az apróságok iránt is. Szeretnék mindent tudni róla, hogy mi rejlik a fekete szemek mögött, hogy ki ő. Minden részletét meg szeretném ismerni. Megrázom a fejem, mert nem hiszem, hogy rá kellett volna, nekem csak szebben tetszett úgy, de most már nem is ez a lényeg, hanem a véleménye arról, amit a kezében lát.
- Bravó Sherlock. Egy egy gyűrű.
Nagyon örülök neki, hogy felismerte, anyám biztos most büszkén, megkönnyezve ezt nézne minket, hiszen ezek szerint mégiscsak örököltem valamit a tehetségéből. Ő festőművész, aki unatkozott otthon a négy fia mellett, ezért alapított egy művészeti iskolát, és az első két gyerekében semmi, a harmadikban nyomokban, de a negyedikben, abban teljesen benne van az, amit ő is imád. A füzetet a kezében hagyom, és bár sok minden lapul benne, mégis, úgy érzem, ha bele is lapoz, idővel amúgy is megismerné a tartalmát, hiszen éppen most fogadtam meg.
- Igen.
Ezt is eltalálta. Az arcom nyugodt, a hangom is, halvány mosoly látható talán rajta, ahogy finoman érzem, hogy rávezeti magát a lényegre. Aztán jön a kérdés, és a mosolyom egy picit lejjebb lankad, majd azért újra megjelenik.
- Mert a menyasszonyom vagy, úgy illik, hogy gyűrűd is legyen.
Ez az egyszerű válasz, miközben kicsit közelebb csúszok, előrehajolva megnézem a mellette lévő jegyzeteket. Ilyen sötétben az apró macskakaparás valóban nem nagyon olvasható, így mindent magától mondott ki, én pedig ujjammal odabökök egy-egy részre, hogy érezze, mennyire jól leírta, amit jelképez.
- Mert ilyen vagy nekem Edith. Bonyolult, ám mégis letisztult, őszinte. Aki nem hivalkodó, mégis egészében kellemes. Ha pedig igazán a mélyére ásol, meglátod, hogy részleteiben gyönyörű. Igéző a szeme, a szája, ahogy elpirul. Meglepett, de tetszik.
Felpillantok rá, mert most, ahogy így görnyedek, megint én vagyok alacsonyabban, de látni akarom az arcát, és persze, van bennem egy kis biztonsági játékosság is, hogy csak akkor folytatom, ha megbizonyosodtam róla, hogy rendben vagyunk. Akkor, és csak helyezem rá mélykék bársonydobozt, benne a gyűrűvel, a kezében lévő füzetre.
- Csak kérlek, ne dobd bele a kútba, és ha lehet, te se ájulj bele. Nagyon ciki lenne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=790159#post790159][b]Edith Ixchel Payne - 2020.01.22. 11:44[/b][/url]

Bercel
ruha ami végre nem ruha

Felháborodottságot tettetve nézek rá, de nagyon látszik, hogy csak mű, csak játék minden gesztusom. Hát mi az, hogy Krikszkraksz, azért hat karakter még nem a világvége, elnevezhettek volna llanfair… izének is, na akkor lennék csak igazán krikszkraksz. Idáig sikerült megjegyeznem a falunevet, de igazából tovább nincs is szükségem rá, hogy tudjam, ha ennyire rákeresek, már kiadja az internet találatként. Éljenek a mugli találmányok.
- Ixchel – lágyulnak el vonásaim -, mintha t nélkül mondanád azt, hogy east, utána meg mint a csel – magyarázom a kiejtést, megnyomva a hangsúlyt az első szótagon. Volt akinek az iszikkel magyaráztam az elejét, és mondtam, hogy mintha levágná a végét, és ísz, de na, az east egyszerűbb. Az x persze csak leírva szerepel, így ami miatt az emberek általában furcsán pislognak a leírt verzió láttán, pedig kimondva valójában nem is jelent annyi gondot. Jó, ne akarjon senki okmányirodába menni, mert amíg egy Kiss Piroskának is elírják háromszor… Én mit mondjak? Eddig a Pixel a kedvencem. HOGYAN, MIÉRT? – Pedig arra gondoltam, hogy ha megváltozik a nevem, elhagyom – bököm ki kis tétovázás után. Nem beszéltem még ilyesmiről senkivel, de én biztos nem tiltakoznék az ellen, ha... hát szóval, ha fel kéne vennem az ő vezetéknevét, akkor meg már úgysem használom az Ixchelt, így akár ezt is megléphetném. Persze felvehetném az itt is anyakönyveztethető Szivárványt (igen, utánanéztem), de eeeeeeeeh, nem. Köszi, nem. Leírni is egyszerűbb ha rövidebb, minden ügyintézés kevesebb visszakérdezéssel jár, és a bankkártyás tranzakciónál is kisebb az esélyem rá, hogy elgépelem. No meg amíg az Ixchel különlegesen hangzik, a Szivárványtól azért égne a fejem rendesen.
Nem is reagálok a szarkasztikus megjegyzésre, csak szám széle rándul meg, és már süppedek is vissza saját gondolataim közé. Fel-felpillantva figyelem, ahogy türelmesen várja, hogy rendezzem magam, feltegyem kérdéseimet amik elő akarnak szökni. Nem úgy értettem azt a miértet, ahogy ő, bár nem javítom ki, hiszen ez is egyfajta válasz. A miértem talán arra vonatkozott inkább, hogy miért alkotott valamit, miért ölt bele ennyi energiát és kreativitást ahelyett, hogy csak választott vagy választatott volna valamit. Az, hogy ennél sokkal egyszerűbb szinten értelmezte a kérdésem számomra azt jelenti, hogy foglalkozni szeretett volna a… velem. Nem csak elintézte, hanem talán szívesen tette?
Újra és újra meglep azzal, ahogy cselekszik. Amikor először fordított maga felé és nézett határozottan a szemembe, megszeppentem, de azóta tekintetének rengeteg árnyalatát fedeztem fel, olyan oldalait is, amit mások hetek vagy hónapok alatt mutatnak csak meg. Innen már látom, hogy amit zöldnek hittem nem csak egy árnyalat, szivárványhártyája sehol sem ugyanolyan, s ugyanígy ő is több annál, mint amit akár csak megpróbáltam elképzelni. Nem vagyok elérzékenyülős típus, mégis rögtön az az első ami felmerül bennem, hogy ilyen szavak hallatán szoktak a filmekben sírni az emberek, és talán kicsit valahol meg is értem őket. Közelebb csúszik, én is felé hajolok, hogy jobban lássam a lapokat, alakunk körbeveszi a kis füzetet, halvány árnyat vetünk környezetünkre. Tényleg nem figyeltem a szavakat, a gyűrűt mutatta, hát arra koncentráltam. Sőt, attól sem kell tartania, hogy belelapoznék a füzetkébe, egyrészt azért mert lenyűgözött az ábra, másrészt pedig mert nem szokásom beleütni az orrom olyan dolgokba, amikhez nem kaptam engedélyt. Persze lehet, hogy egyszer meg fogom kérdezni, hogy megleshetem-e a többi oldalt, sőt az is elképzelhető, hogy egyszer magamtól állok majd mögé, karolom át a nyakát, és válla fölött átlesve figyelem csendben, ahogy alkot, miközben egy tincsem lassan, puhán hull majd elé az asztalra. Finoman rátámaszkodnék, ujjaim összekulcsolva pihennének a falapon nyugodt mozdulatlanságban, és csak bámulnám, ahogy az övéi újabb és újabb vonalakat húznak a papírra. Lehet, hogy adnék párat Iridis tollaiból, hogy szivárványos színükkel kísérletezhessen, mintákat, apró képeket hozhasson létre a színpompás tollak segítségével.
A ma este során nem is tudom hanyadszorra ugrik a szívem a torkomba, és már lassan állandósul a pír arcomon. Megint csak keresem a szavakat, de nem igazán találom, hiszen nem azért mondtam amiket mondtam, mert a rejtett jelentésüket magamra  szerettem volna vonatkoztatni. Fel sem foghatom, hogyan ismert ki ilyen gyorsan, szinte pillanatok alatt, így csak meghatottan (jó hát, minek hazudjak) figyelem, ahogy közelebb hajol, és a közelséget, magasságunkat kihasználva én is odahajolok, hogy homlokára adhassak egy csókot. Nem mozdulok hirtelen, így ha meglepem el is húzódhat akár, de ez nem csak egy olyan heccből rövid puszi, hanem rendes, kimondhatatlan érzelmekkel teli. Köszönöm, nagyra értékelem, meghatódtam, megdöbbentem, szeretem, és megannyi más, amit sorolhatnék én a tűzijátékokig is akár, akkor sem tudnék elmondani mindent, amit elmondhatnék.
Visszahúzódok, szemeim lassan nyílnak ki, észre sem vettem, hogy behunytam őket. Szám elnyílik, majd becsukódik egy kiejtett hang nélkül, s csak a meleg mosoly marad az arcomon. El sem tudom képzelni, hogy ennél is van még tovább, de ekkor előkerül a kis dobozka is, én pedig kész, itt vesztettek el, ez a felvezetés pont annyira csigázott eddig, hogy még nagyobbat dobbanjon bennem a gyűrű. Hiszen most már nem kételkedek benne, hogy az van-e a dobozban. Nincs több Sherlock-kérdés.
- Dehogy – nevetem el magam, remegősen. - Te tényleg eléred, hogy meg se tudjak szólalni, el sem hiszem – rázom meg picit a fejem, majd bal kezemmel jobban alányúlok a füzetnek, hogy a rá tett dobozt balommal biztonságba emelhessem. A jelzésre figyelve hajtom össze a kis füzetet és helyezem a lábamra, nehogy leessen. Egy pillantás fel, és ha Bercel nem tiltakozik, felnyitom a dobozt, hogy teljes valójában is megcsodálhassam a késszé munkált vázlatot. Gondolkodás nélkül simítom végig hűvös felületét, majd óvatosan ki is emelem a vájatból. Tenyeremre fektetem, ugyanúgy követem végig ujjaimmal rajta a mintát, mint korábban a rajzon, miközben elcsodálkozom rajta milyen jelentőségteljes is egy ilyen kis ékszer, egy könnyű, vékony, apró karika. Mégis, ahogy rajta az indák, a mi életünk is úgy fonódik össze általa.
- Melyikre kell…? – kérek egy apró segítséget, felpillantva. Nem emlékszem, balra eljegyzéstől, jobbra házasságkötés után, vagy pont fordítva? A gyűrű még mindig tenyeremen pihen, csak érzelmi súlya nagy, egyébként olyan könnyű, szinte meg sem érzem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=790169#post790169][b]Radetzky Bercel - 2020.01.22. 15:03[/b][/url]

- Értem.
Először csak ennyit mondok arra, ahogy ő könnyedén kiejti a nevet, majd megpróbálja elmagyarázni nekem, hogy hogyan kellene kiejteni. Kellene, mondom, mert attól még, hogy valamit jól hallasz, nem is biztos, hogy jól is ejted ki. Én például rengeteg dalszövegben énekelek mást, mint ami van. Mármint eleve “énekelek”, szóval innen sejthető, hogy milyen is az, és mindezt úgy teszem, hogy a születésemtől fogva angolul is beszélnek hozzám. Szóval nem minden ám a hallás. Mutatóujjamat felemelve jelzem neki, hogy készülök valamire, a nagy műre, mert bizony most az következik majd. Szóval.
- Íszcsel.
Vagy legalábbis valami ilyesmi lenne a dolog, ha jól értelmeztem, és talán nem is hangzik annyira rosszul első nekilendülésre, de biztos lehet benne, hogy másodikra megmarad a Krikszkraksz, hát nem fogok én itt szórakozáni. Amúgy se így mondtam volna ki, hanem úgy, hogy ikszel, mint amikor a kviddics fogadásnál ikszel a csapatra, akinek szurkol. Ha meg nevetni van kedve, most megteheti, mert tudom, hogy később majd elmegy a kedve a nevetéstől. Eléggé adta magát ez a mai este.
- Radetzky Edit? Nem hangzik rosszul.
Egész könnyen megy a kimondása, és nem csak rosszul nem hangzik, de szinte tetszik is, hogy ilyen könnyed és lágy, pedig aztán itt lenne a lehetősége a házassággal valami mást is felvenni, annyi kiváló név anyakönyvezhető manapság. Ott van a Denerisz példának okáért, elvégre a mi házasságunkkal megkap maga mellé egy sárkánybolond sárkányt. De ha ez a vonal nem jön be neki, akkor még mindig lehet Erdőcske, Kiwi, Mazsola vagy éppen Pötyi. Illetve, ha jól tudom, már Zene is. Radetzky Pötyi, remélem egy ilyen nevű feleséggel minimum miniszternek kell lennem a jövőben.
- Hogy anyukád ne érezze magát rosszul, mondhatnánk, hogy nálunk ez a hagyomány. Mindenki csak egy nevet visel.
Nem tudom, hogy ez mennyire tetszik neki, de mivel nem csak az ő apja, hanem az enyém is nyakig benne van ebben az őrületben, úgy korrekt, ha én is beleadok valamit. Vagyis, ha valami nem tetszik a családjának, akkor fogja nyugodtan rám, hogy én kérem, vagy én javasoltam nyomatékosan, hogy legyen így vagy úgy. Itt ülve, úgy érzem, hogy egy szövetség tagjává válok éppen, hogy talán a mellettünk elhaladók, akik még mindig értetlenkednek, hogy én meg ő hogyan jelenhetünk meg kéz a kézben újra és újra, megérthetik, hogy ezt igazán sosem érthetik meg, mert van valami, ami átjár minket, ha együtt vagyunk, mintha tényleg egy néma szövetség két tagja lennénk, akik ismerik a másik minden rezdülését, és éppen ezért pontosan értik is, hogy mire gondol a másik. Tudom, hogy sokan csodálkoznak azon, hogyan is nem vették észre ezt a kialakuló szövetséget, de hiszem, hogy ha most tekintenek ránk, akkor talán megértik, hogy ez jelen volt, csak olyan láthatatlanul, mint most is. Mi ketten pedig rohamtempóban haladunk a végzetünk felé, és furcsa az érzés, és furcsa a gondolat, hogy Edith mellett nem félek ettől. Nem tudom, hogy mi van benne, hogy mi van a tekintetében, de amikor csak ketten vagyunk, merek beszélni olyan dolgokról is, melyekről eddig még nem, vagy csak Médinek.
Mintha csak a gondolataim között lépkedne, olyan tökéletes pillanatban érintik meg ajkai a homlokomat, elmosolyodva hunyom le a szemeimet, érzem, ahogy zavaromban elpirulok, pedig nem is tudtam, hogy ilyen képességgel is rendelkezem. Nem hiszem, hogy az elmúlt tíz évben valaha is előfordult volna velem a zavarom kivetülése, most mégsem zavar, hogy látja, mit váltott ki azzal, hogy olyan finom törődéssel ért hozzám, ahogy talán anyán kívül senki. Mert nem akartam, hogy bárki is úgy érjen, hogy attól én zavarba jöjjek. Még mindig mosolygok, amikor a szememet kinyitom, és furcsa hiányérzetem támad attól, hogy elhúzódott. Úgy tűnik, valami elindult, valami, amit még nem tapasztaltam, és most nem tudom, hogy hányadán is állok a dologgal, de az biztos, hogy a zavarom is jól esik, és nem félek kimutatni. Nem tudom, hogy mit tesz velem ez a lány, de nagyon jól csinálja. Csendesen figyelem, ahogy a gyűrűt tanulmányozza, és már most örülök, hogy végül nem csak felkaptam egyet az ékszerboltban, hogy nekem mindegy, csak haladjunk, hanem tényleg időt fordítottam rá, hogy olyan legyen, amit szeretettel hordhat, ki tudja, talán élete végéig.
- A balra.
Ha jól tudom, de ebben nem vagyok biztos, ám még mielőtt bármit is tehetne elveszem a gyűrűt a tenyeréből, és szabad kezemet kinyújtva felé, kérem, hogy kezét a kezembe helyezze. Na ilyet se sűrűn terveztem csinálni, az is biztos, egészen izgulok, hogy mégis megtörténik. Azt tudom, hogy méret, annyi lánytestvére van, mint a nyüh, elég volt csak egyet kikapnom közülük - Arianat -, és már meg is volt, ami kellett. Finoman, hogy ne sértsem meg a bőrét sehol, húzom fel ujjára a gyűrűt, de nem engedem el a kezét azonnal, előbb végigsimítok az ujjain, ösztönös, magától jövő reakcióként, miközben a gyűrűt is kicsit a helyére igazítom.
- Tökéletes.
Állapítom meg és finoman visszahelyezem a füzetre a kezeit, és valahogy nincs kedvem még mindig elengedni, de nem tartom szorosan, hogy ha szeretné, ő elhúzhatja.
- A könyvben benne van minden titkom. Ha érdekel. Nem nagy dolgok, igazából.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=790313#post790313][b]Francesco Nico Bianchi - 2020.01.23. 20:23[/b][/url]

Érdekes módon ezúttal nem érti félre az utalást: meg sem fordul fejében, hogy nekik, kettejüknek lesz gyereke, hiszen mivel csak barátok, Emily nyilván arra célzott, hogy neki is lesz, meg Nico-nak is, és akkor az már többes szám. Igen, ezt így meg lehet magyarázni és sokkal egyszerűbb emögé bújni, mint belátni, hogy nagyon is arról van szó, hogy ők csinálnak párat. Éppen ezért reakció nélkül hagyja a megjegyzést, mintha meg sem történt volna. Így lesz jó.
- Hát akkor én be fogok rúgni - bólogatva beszél, majd maga elé emeli az üveget, s mintha csak szerelmes lenne, farkasszemet néz vele egy pár másodperc erejéig, végül magához öleli. Kicsit sem tréfás látvány, ahogy épp megszeretgeti a pezsgőjét, áh. Elvégre az emberek napra nap intim viszonyba kerülnek különböző pénisz formájú dolgokkal, mint mondjuk egy palack, egy uborka, vagy egy üveg pezsgő. És ölelgetik is. Mindeközben tényleg szorosan egymás mellé kerülnek, bizsergeti a nő forró combjának érintése. Bárcsak beférkőzhetne a finom anyag alá, hogy érinthesse a puha bőrt, végigsimítson rajta és apró csókokat leheljen rá... Ahogy régen. Már közel három hónapja nem közeledett hozzá úgy, csak álmaiban falta a vörös ajkakat, túrt a dús tincsekbe, s érezte, ahogy Emily körülöleli. Mégsem illik ilyesmire gondolnia, még a végén kívánságnak minősül így szilveszter éjszakáján és lebukik, miken fantáziál.
- Én ennyire nem szaladnék előre a helyedben - hangosan felnevet, így nem kizárt, hogy néhány kíváncsi szempár feléjük fordul. Jó, el tudja képzelni Fishert bögyös pincérnőnek, valószínűleg a férfi adná neki a legnagyobb borravalót, hogy még a jövő hétre jusson belőle. Eközben újabb tisztátalan képek árasztják el elméjét, amit azzal próbál háttérbe szorítani, hogy értelmes válasz megfogalmazására törekszik. - Nem tudom, mit kívánnék. Talán azt, hogy megszerezd azt az állást, amit annyira szeretnél. Meg azt is, hogy sikerüljön az államvizsgád. És, hogy találj magadnak valakit, akit igazán tudsz szeretni - észre sem veszi, hogy miközben ezeket felsorolja, egyik sem rá vonatkozik. Ekkor ébred rá arra is, mennyivel fontosabb számára az, hogy Emily-vel minden rendben legyen, mint az, hogy kapjon valamit. Igyekszik kerülni a nő tekintetét, majd belekortyol a pezsgőbe, mert addig sem beszél hülyeségeket. Amúgy ez hülyeség? Mármint az, hogy ennyire nem foglalkozik a saját igényeivel. Hiszen megbántották, megsértették, megalázták a fél falu szeme láttára - tekintettel arra, hogy Bözse néni csak annak nem mondja el, amit lát, akivel nem találkozik, de talán még annak is levelet küld róla, lényegében a fél falu azonnal értesül mindenről. Ennek ellenére már nem haragszik, csak vágyódik. Vágyik a régi Emily után, azután, akibe beleszeretett. Mintha ő ülne most mellette.
- Mármint erre gondolsz? - és igen hölgyeim és uraim, Nico elkezd cuppogni, akár egy hal, még igyekszik olyan buta fejet is vágni hozzá, kiguvadó szemekkel. Láttatok már valaha szőrös halat? Ha nem, akkor jól nézzétek meg, mert egyszer még csodájára fognak járnak a világon! Egyébként nem szórakozik sokáig, mert nem akar totálisan idiótának tűnni, de azért nem kíméli a nőt. Szereti a nevetését, jó hallgatni. Újabb korty gurul le torkán, legalább addig se beszél.
Hallja, ahogy szavait megismétlik, de nem reagál különösebben. Igen, szeretné lezárni, mert legalább annyi bosszúsága volt ebben az évben, mint boldogsága, de inkább több. Hátha kettőezer-húsz jobb lesz. A kérdésre Emily felé fordul, a vereségre pedig tekintete az üvegre siklik. Csak most tűnik fel neki, hogy az övé kiürült, míg a nőében még van. A tűzijátékok robbannak körülöttük, de hirtelen mégis fülsüketítő csendnek érzi az egészet. Íriszei ellágyulnak, megremegnek, combjával megböki a másikét, majd egy könnyű mozdulattal odahajol a telt, kívánatos ajkakhoz. Egyetlen pillanatra habozva áll meg, beszívja a finom virág illatot, szemei félárbocra zuhannak. - Én is vesztettem - hangját elnyeli a durranások zaja, csupán lehelete tisztán érezhető. Már nem gondolkozik, egyszerűen betapasztja a másik száját. Az volt a feladat, hogy éjfélkor csókoljon meg valakit, ő pedig csak Emily-t akarja. Az üveget könnyedén ejti maga elé, ami koppan ugyan a földön, de nem törik össze, csak hangosan elgurul. Végre felszabadulnak kezei, így nem tétovázik és átkarolja a nőt. A mozgáskoordinációja már nem az igazi, így nehézkesen sikerül végrehajtania a manővert, de a lényeg az, hogy most végre karjában tarthatja Fishert és csókolhatja. Nem emlékezett rá, hogy ennyire jó. Már el is felejtette, mennyire hiányzott neki az érzés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=790322#post790322][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.01.23. 21:59[/b][/url]

Kuncogok a látványra, ahogy az üveget nézi, majd magához öleli, és a helyzet az, hogy szörnyű féltékenység támad meg, mert én akarok lenni az üveg. Nem, ez mér réges-rég túl van azon, hogy szeretnék valamit, én akarok. Nicoval lenni, Nicoé lenni. Sosem akartam semmit annyira, mint őt, és ha anno azt hittem, hogy az első szerelem felemészt, hát tévednem kellett, mert nem, nem az első emészt fel, hanem az igazi. Mindent is látok vele. A jövőnket, az életünket. Semmi nagyravágyás nincs benne, én arra vágyom, ami mellette voltam, arra az érzésre, arra a biztonságra, arra a tökéletességre. Vissza mindent, úgy, ahogy volt, és újra azt, hogy ő meg én mi legyünk. Nem érdekel, ha megbukok, ha állástalan leszek, ha nincstelen és földönfutó, világ életemben megéltem a jég hátán is, kibírtam mindent, amit az élet hozott, és itt vagyok. De azt, hogy ő egyre távolabb és távolabb kerül tőlem, nem bírom.
Néha álmomban azt álmodom, hogy ébren fekszik és rám gondol. Olyankor felébredve, a hátamra fordulok, és én is rá gondolok, hogy bárcsak valóban rám gondolna. Egyik éjjel még el is indultam hozzá, így, ahogy voltam, pizsamában, rajta egy kabáttal, ám végül csak néztem, ahogy a sötét ablakok belevesznek a korai ködbe. Fogalmam sincs, hogy mit hittem, hogy ha bekopogok éjnek évadján és ajtót nyit, vajon mit mondok, mi az, amivel meggyőzhetem őt, hogy van közös jövőnk. Csak az az egy szó jutott eszembe, de ami a filmekben működik, a valóságban nem hiszem. Sokszor álmodok róla, hogy velem van, és tudom, hogy néha a nevét suttogom, hiszen Cole arca olyankor más reggel, aggodalmasabb.
- Miért gondolod, hogy téged nem szeretlek igazán?
Kérdezem csendesen, nem is rá nézve, a pezsgőnek intézve a kérdést. Nem hiszem, hogy jó lesz hallani a választ, vagy, hogy szeretném-e, hogy a tudatáig eljusson, mert bármennyire is csodás az első két kívánság, a harmadik fájdalmasan dobbantja a szívem. Nem tudom, hogy miért hiszi, hogy őt nem szerettem soha szívből, hiszen most is szeretem, bármit megadnék érte, hogy adjon egy második esélyt. Hogy képes legyen megbocsátani nekem. És bele kéne gondolnom abba, hogy ő mennyire vágyik a boldogságomra, de valahogy az agyamban most teljesen más kattog, kicsit lejjebb görbül a szám, és inkább iszok még, mert jobb a nyelés pontossággára gondolni, mint arra, hogy ő el tud engem képzelni mással. Nekem nem menne, nem lennék rá képes. Önző lettem miatta, mert én csak magamnak akarom.
- Az álom állás itt tartana, el kellene viselned évekig, sőt lehet, hogy évtizedekig. Biztos, hogy ez jó ötlet? Amúgy nem olyan rossz ám a másik két hely sem. Ha Skóciába megyek, akkor nem hiszem, hogy valaha is eljövök onnan, az iskola árva és félárva gyerekek oktatására szakosodott, nem lenne lelkem otthagyni őket. De nem tudom, hogy elbírnám-e. Mármint gondolj bele, elmegyek nyugdíjba, és akkor jövök rá, hogy nincs semmim és senkim, mert nem voltam képes elmenni szülni, vagy megtartani egy férfit. A másik hely meg, na az nagyobb harc lenne. Fegyelem és nyakig begombolkozás, ráadásul nincs előkészítőjük, sőt, mestertanoncokat oktatnak. Őket annyira nem kedvelem.
Nem szép dolog ilyet mondani, tudom, még a hangom is lejjebb halkítom, hogy ne is hallja meg más, hogy ilyet mondok, mert nem szép dolog azt mondani, hogy nem kedvelem őket annyira. De sokkal flegmábbak, mint a gyerekek, és én jól elvagyok azzal, hogy néha egy unikornis hozzáragad az ujjamhoz, vagy annyira elmegy az idő, hogy elfelejtem, hogy egy műanyag tiara van a fejemen és azzal sétálok hazafelé. Az előkészítőben mindig boldog vagyok. A Bagolykő már nehezebb dió.
- Neee!
Hirtelen kap el a nevetés, mint amikor régen túl sokáig csikált a borostájával, és az előbbi elmélkedésből egy pillanat alatt átváltok nevetésbe, mibe kishíján belefulladok, olyan vörössé válok. Vidáman csilingel, felszbadultan, és nem is tudom mióta ma először nevetek igazán többedszerre is. Ha az év hullámzott is, a búcsú tőle vidám, amit köszönünk a magunknál tartott pezsgőnek. Arcomat nevetve temetem a kezeimbe, és egy kicsit megrázom.
- Ez a kép beleégett az elmémbe.
Kicsit könnyes szemekkel nézek rá, és bár nem így terveztem, de egy pillanat alatt elveszek a tekintetében, és érzem, hogy hirtelen már semmi más nem számít, az sem, hogy a tűzijáték már elkezdődött, és az se, hogy kik vannak körülöttünk. Csak Nico számít, és az, hogy itt van velem az új év első pillanataiban. Közeledik, én pedig nem akarok csalódni. Azt akarom, hogy megtegye, a szívem hevesen ver, és ha tényleg olyan kis lények vannak a fejemben, mint az Agymanókban, akkor most mind arra koncentrálnak némán, hogy az ajkai az ajkaimhoz érjenek.
Még a fejemben van a válasz, az a kettő szó, hogy "nem baj", kimondani azonban már nem tudom, mert abban a pillanatban minden értelmét veszti, egyedül a kapott csók számít. Az, hogy hónapok után ajkaink újra találkoznak, és én érzem azt a szikrát, ami a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig végigszánkóznak a testemen abban a pillanatban, hogy Nico és én újra egyek leszünk. Az üvegem némán csobban a vízben, de már nem foglalkozom vele, csak azzal, hogy balommal a hajába túrjak, míg jobbommal azt a szeretett szőrös arcot simogassam. Nekem ő a minden. Fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha ennek a csóknak vége szakad, de bárcsak itt maradhatnánk örökre, együtt.
- Azt kívánnám, hogy én legyek a boldog befejezésed.
Suttogom az ajkaiba, egy pillanatnyi megállásban, de nem szeretném, hogy elkezdjen gondolkozni ezen, úgy érzem, hogy Nico elég részeg ahhoz, hogy reggel ne emlékezzen ezekre a szavakra. Mi barátok vagyunk, nem lehet több, mert ha megértené, hogy nem tudok közömbös lenni iránta, akkor nem lenne mellettem. Akkor elkerülne, és olyan rövid időnk van. Gondolkodás nélkül csókolom meg most én, felsőtestemmel egészen a testéhez simulva, hogy érezzen engem, igazán. Nem akarom elengedni, de nem akarom azt sem, hogy megbánja, hogy megcsókolt.
- Ha szeretnéd, egy éjszakára kiléphetünk a barátságunkból.
Mert vágyunk egymásra, tudom, hogy így van, hiszen ismerem a csókját, ismerem a testét, tudom, hogy velem akar lenni, ahogy én is vele, de mást akar mellettem látni, én pedig őt szeretném magam mellett tudni, ám ma éjjel lehetnénk többek, mint amik vagyunk, de fogalmam sincs, hogy meglépné-e ezt. Talán túl messzire mentem, de ki kellett mondanom. Apró csókot lehellek állára és nyakára, de a válasz miatt visszatérek a szemeihez, és kezébe adva az életem, várom az ítéletet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=791959#post791959][b]Radetzky Edit - 2020.02.05. 00:55[/b][/url]

Bercel
ruha ami végre nem ruha

- Iszcsel - ismétlem utána, picit odébbtolva a hangsúlyt az i-ről. Érzem a görcsösséget benne, pedig igazából az egész sokkal puhább, lágyabb hangzású mint ahogy az ő ajkáról legördülnek a hangok. Azonban ha elengedné, ha csak úgy szinte oda sem figyelve szólna utánam, erőlködés nélkül, már megérteném. Már felismerném, tudnám, hogy engem szólít, megjegyzetem. Arcom nyugodt, abszolút nem nevetem ki a kiejtésért, sőt, jól esik, hogy próbálkozik.
- Szeretnéd, ha felvenném a nevedet, vagy inkább zavarna? - kérdezek rá, félrebiccentett fejjel. Bár az előbb úgy kijelentettem, hogy ha megváltozik hogyan lesz, de nem is biztos, hogy ezt ő szeretné... megint későn kezdek gondolkodni. Más párok - párok? - talán hebegve habogva beszélnének erről, de engem most valamiért nem érint kényelmetlenül. Bár igaz ami igaz, ettől még ugyanúgy Editként szólnak majd utánam, csak a papírjaimon áll majd más karaktersorozat. Attól még én, én maradok. Elmosolyodok azon, hogy így gondol Anyára, de végül inkább megrázom a fejem. - Nem füllentenék ilyesmit, az rosszabbul esne neki is, nekem is.
Nincs mit titkolnom, elvégre nem azért hagynám magam előtt a nevem, mert nem értékelem, hogy megkaptam, így tudom, ő sem lenne érte szomorú. Az enyém volt, nyomtalanul nem tűnik el, viszont eddig sem használtam - minek hát akkor? Ha rossz fát teszek a tűzre ígyis-úgyis egy pillanat alatt leszek újra Edith Ixchel Payne.
Nem tudom, hogy mire számítottam a ma estétől, de gyűrűre? Biztosan nem. Hirtelen magyarul szavaim sem lennének rá, hogy kifejezzem az érzéseimet, de megeshet, hogy még anyanyelvemen sem boldogulnék. Ezek helyett tehát olyat választok ami közös, amit mindketten tökéletesen beszélünk, nem kellenek hozzá kódok, sem gondolkodás, csak a szándék, és bőr a bőrön. Közelebb hajolva orromba szökik samponjának illata, már-már ijesztő mennyire tudatában vagyok annak mit csinálok, és mégsem jövök zavarba a tetteimtől. Persze, hiszen már nincs tovább hova, mi? Egy apró gombócot nyelve vissza húzódok el, szemeim kinyílnak, hogy tekintetem találkozhason az övével. A halvány mosoly láttán vissza kell fognom egy reszketeg, megnyugvó lélegzetet, az arcára vetülő kósza fényekben pedig mintha több piros keveredne mint eddig... Zavarba jött, igaz? Nem a fény játszik a bőrén, nem a szemem káprázik és nem a gondolataimmal babrálnak, hanem én is hatással vagyok rá. Sebesen, mégis rendszertelenül dobogó szívvel figyelem, észre sem véve, hogy mosolya az én arcomra is átkúszik, és megpróbálom megőrizni ezt a pillanatot, olyan tisztán ahogy csak lehet. Különleges. Értékes. És talán, talán talán egyre fontosabb számomra, de ebbe egyelőre nem merek, s nem is akarok jobban belegondolni.
Lesütöm tekintetem, és megállom, hogy az őszinte arckifejezésért köszönömöt mondjak. Mielőtt elveszek kérdéseim és talányaim közt figyelmem újra a kezemben tartott ékszer felé fordul, hogy mielőbb biztonságban tudhassam - az ujjamon. Egy apró pillanatig tétovázok csupán mielőtt kezébe adnám a karikagyűrűt, majd ki is nyújtom a kezem felé. Jól láthatóan remegnek az ujjaim, még úgy is, hogy kicsit megpróbálom kifeszíteni őket. Ugyanaz a ritmus ami őket mozgatja dobol a fülemben is, szinte süketté téve minden másra ami körülöttünk zajlik.
Olyan gyorsan történik, hogy pislogni sem merek, és tudom, hogy ezt a pár pillanatot valószínűleg nem fogom egyhamar elfelejteni. Bár hivatalosan már eldőlt, hogy összekötnek minket, igazából most érzem úgy, hogy az egész valóssággá is fog válni. Nem húzom el a kezem, hagyom, hogy ő simítsa vissza a kis könyvecskére, picit megmozgatom az ujjakat, hogy ahogy egymás mellett súrlódnak érezzem az ékszert teljes valójában, de nem emelem ki Berci kezéből. Mutatóujjammal végigsimítok a tenyerén, egy láthatatlan vonalat követve, s csak az újabb szavakra pillantok fel, nem szakadva ki a pillanatból.
- Minden? - kérdezek vissza, s végigpillantok a lapokon, amik nem simulnak egymáshoz már olyan szorosan mint hajdanán tehették. Számtalanszor kihajthatták már ezt a füzetet, látszik rajta, ahogyan az is, hogy tulajdonosa nagy becsben tartotta, és a használat ellenére nagyon nagyon vigyázott rá. Először csak megemelem bal tenyerem, ami így az övé felett pár miliméterre lebeg a levegőben, majd visszahúzom, hogy két kézbe fogva a könyvecskét kinyithassam az elején. Így érzem helyesnek, rendesen megbecsülni azokat a titkokat, emlékeket, amiket most felkínál számomra. Felnyitom az első oldalon, kíváncsian fedezve fel a mintát vagy szöveget. Nem figyelek a környezetünkre, így a kút másik oldalához telepedő tanárpárosra sem, inkább felpillantok Bercire.
- Ha titoknak nevezed őket, biztosan fontosak. Nekem nincs ilyesmim - rázom meg picit a fejem a jegyzetekre utalva - de rejtegetnivalóm sem igazán.
- Nem most, hiszen most látni is alig látnám, de egyszer majd megmutatod miket rajzoltál? - hajtom rá a fedelet a könyvecskére, s óvatosan ráhúzom a gumiszalagot is. Most itt van ő, inkább figyelem az arcát, és hallagatom a szavait, elvégre amit már leírt, lerajzolt nem tűnik el.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=792537#post792537][b]Radetzky Bercel - 2020.02.09. 11:56[/b][/url]

- Majd még gyakorolom.
Azért hülyét nem csinálok magamból, hogy itt hatvanszor kimondjam a nevét, mígnem álmomban sem fogok tudni már mást csinálni, mint csak ismételgetem, hogy Iszcsel, Iszcsel, Iszcsel. Még a végén olyan lesz, mint Bloody Mary, háromszor kimondod, aztán megjelenik. Azért mindennek van határa kérem szépen, nem kell itt annyira túlzásba esni.
- Nálunk ez hagyomány. A sógornőim is mind Radetzky-k, tudod, így lesz erősebb a család, meg minden ilyesmi.
Én mondjuk ezzel annyira nem értek egyet, mármint maga a hagyomány szép, hogy mindenki felveszi a családnevünket, de ez kicsit kényszer is nem? És ha én kötőjelesen írnám inkább a nevem? Ha jól tudom az ő családjában olyan is van, aki nem is előre tette a férje nevét, hanem a kötőjel után, szóval náluk ez szabadabb, de nálunk eléggé rákötelezett módon működik. Ha tetszik, ha nem, Radetzky leszel.
- De ettől függetlenül sem zavarna, megtisztelő gondolat.
Mivel nem hiszem, hogy ismeri a családom ezen törekvését, hiszen rákérdezett, hogy bánnám-e, tudom, hogy komolyan felmerült benne a gondolat, és meg kell vallanom, nagyon tetszik, hogy így gondolkozik, mert ez is valami, amivel közelebb juthatunk egymáshoz. Tudom, hogy bármikor is történjen meg a házasságunk, legyen ez ma vagy két év múlva, nem lesz könnyű neki sem, hiszem minden egyes lépésünk számos új élethelyzetet teremthet, olyanokat, melyekre képtelenség felkészülni, hiszen mind a ketten most először vagyunk ilyen szituációban.
Elmosolyodom azon, hogy mennyire remeg a keze, hogy mennyire fél attól, amit ez az egész jelent. Én is félek, de próbálok erősnek mutatkozni. Ez olyan férfi dolog azt hiszem. Próbálod meggyőzni a nődet, hogy nincs akkora vész, közben meg dehogy nincs, viszont, mint férfi, egy pillanatra sem törsz meg, csak mentek előre, mert majd úgyis ott lesz a korábban említett szivárvány az út végén. Mondjuk tényleg inkább szivárvány legyen, és ne ő legyen Radetzky Szivárvány, mert lehet, hogy még engem is elkergetnek otthonról. Megmosolyogtat, ahogy egymáshoz érünk, ismerkedünk egymás bőrével, az övé finom, puha, az enyém érdesebb, mivel többnyire seprűn ülök, vagy, ha nem akarok bent lenni a házban, akkor fát aprítok. Olyankor senki sem akar a közelembe jönni, mert azt hiszik baj van. Hogy ideges vagyok, vagy valami rossz ért. Olyankor anya a kedvencemet csinálja és mindenki olyan kedves velem, pedig én csak egyszerűen kedvet kaptam ahhoz, hogy fát vágjak. De a világért se mondanám el, hogy nem a dühös kis tini lelkem szól ki ilyenkor segélykérően, mert valljuk be, minden ember szereti, ha kényeztetik.
- Minden.
Erősítem meg, mert valóban, ebben a füzetben van minden, ami fontos, nagy becsben tartom, még ha nem is tudtam elkerülni, hogy az idő vasfoga ne üljön meg rajta. De ez a legkevesebb, amíg biztonságban van, és úgy érzem, hogy most is jó helyen pihen, Edith kezei között.
- Ne aggódj, majd lesznek. Már látom is magam előtt.
Kiegyenesedek, kicsit megköszörülöm a torkom, és úgy csinálok a levegőben, mintha valóban írni kezdenék. A hangom kissé elvékonyítom, de nehezen válik rendesen lányossá, talán kicsit mókásan hat.
- Kedves naplóm, öt éve vagyok ennek a szerencsétlennek a felesége, és még mindig nem tudja, hogy a kedvenc színem a napsárga. Nem az okker, nem a narancs, komolyan, mit lehet olyan nehezen megjegyezni a napsárgán? Még a világ is súg neki, hiszen a nap fent van az égen. Csak fel kéne emelnie a fejét… mindegy, mosolyogtam rá azért, de holnap kicseréltetem ezt az undorító táskát valami szépre. El fogja hinni, hogy tőle kaptam. Ezért vagyok nő, hogy játszmázzak. Amúgy tud cuki is lenni, például, hogy nem felejtette el az évfordulónkat. Igaz, hogy egy hónapja volt, de ez már lényegtelen. Legalább ma jó gyereket hozott haza a bölcsiből. Se nem kínai, se nem néger, és nem is fiú. Megnyugtatóan fejlődik.
A végére azért nevetve elhúzódom, ha esetleg szeretne megütni, akkor ne legyen olyan könnyű dolga. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan alkalom közöttünk, amikor beveri majd a képem, és azt se mondhatom, hogy nem jogosan, hiszen kivívtam. Én valahogy mindig nyakig vagyok a bajban.
-   Szívesen.
Bólintok is hozzá egyet, miközben akaratlanul is meghallom, hogy már vannak, akik elkezdték a visszaszámlálást. Azért valamivel meg kellene dobni ezt az estét még nem?
- Hunyd le a szemed.
Javaslom, és ha megteszi, akkor óvatosan közelebb hajolok, és finoman, nem tolakodón, és teljes szándékossággal a szája szélére lehellek egy csókot, miközben az első tűzijáték a magasba emelkedik. Nem akarom, hogy kelletlen legyen az első, ráadásul a kiírás szerint egy rellonost kell megcsókolni, nem a rellonosnak kell megcsókolni. Viszont nem húzódom el, ha akarja, akkor folytathatjuk ezt, ha nem, akkor simán csak kívánhatunk egymásnak boldog új évet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=794881#post794881][b]Francesco Nico Bianchi - 2020.02.20. 08:28[/b][/url]

A visszakérdezésre megrázza fejét. Nem akar most arról beszélni, miért gondol és mit, különben is egyre kótyagosabb a feje. Az összefüggések már nem olyan egyértelműek és egyre inkább elbizonytalanodik, ami eddigi összeesküvés elméletét illeti. Talán tévedett, ha pedig így van, akkor elvesztette azt, akit eddig a legjobban szeretett, mert Emily bizonyára már nem akarna vele lenni. Az továbbra is rejtély, miből vonja le ezeket a csodás következtetéseket, de kalapáccsal se lehetne kiverni őket a fejéből.
- Emily, én nem utállak. Sohasem utáltalak, nem is lennék rá képes. Ha így lenne, nem kívánnék neked jót, nem gondolod? - ebből leszűrhető, hogy igenis azt akarja, hogy a nő maradjon vele, még azzal a tudattal is, hogy már mással fogja együtt látni. Mert Nico már nem teheti boldoggá, ezt az esélyét eljátszotta, mikor nem szólt neki Ophelia-ról, majd amikor később kiakadt Bánkin, akivel nem is történt köztük semmi. És akkor azt még nem is tudja, hogy a férfi amúgy le is feküdt a szőkével, igaz, az jóval azelőtt volt, hogy Fisher-rel összejött volna. Mégis inkább neki kéne szarul éreznie magát és nem a másiknak. - Szerintem azt kell csinálnod, amit szeretnél. Ha ez azt jelenti, hogy árvákkal fogsz foglalkozni, akkor azt jelenti. Ha előkészítősökkel, akkor azt. Neked is csak egy életed van - megvonja vállát, elvégre ő is érzi, hogy roppant szentimentálisra sikeredett ez a kis beszéde. Nem mintha baromságot mondott volna, mert tény és való, hogy nem lesz több esélyük megragadni a lehetőségeiket.
Szerencsére, mielőtt túlságosan elkomolyodnának, felmerül az aranyhal téma, Emily pedig hangosan kezd nevetni a férfi alakításán. Nem mondom, hogy nem direkt csinálta, hisz így sikerült elterelnie a beszélgetést más irányba, arról nem beszélve, hogy hallhatta ezt a csilingelő hangot. - Remélem is, mert többet nem csinálom - mosolyogva kémleli a nő vonásait, majd elkapja tekintetét és meghúzza az üveget. Ebben a pillanatban még nem sejti, hová fognak kifutni a dolgok, mert igazán belegondolni sem akar, csak ártatlanul lendül bele a játékba.
Éjfélt üt az óra, az első tűzijátékot fellövik, ő pedig összevont szemöldökkel vizsgálgatja üvegének nem létező tartalmát, hogy aztán konstatálja, Emily-ében még maradt. Ez hogy történhetett? Észre sem vette, hogy ennyit iszik, mikor fogyhatott el az utolsó kortya is? Lényegében már mindegy. A nő vesztett, ő pedig nyert, legalábbis elméletben, hisz Nico önuralma már akkor odalett részben, mikor combjuk egymáshoz simult. Azért van ez a nagy felhajtás itt és most, hogy megcsókoljon valakit, amint átlépnek az új esztendőbe és van olyan szerencsés, hogy ez a valaki éppen Fisher. Egy kívánsága is lehet. Nem csoda hát, hogy némi habozás után odahajolva tapasztja be a telt ajkakat, szinte érzi, mennyire édes. Találkozásuk pezsgő ízű, nagyon forró és nagyon türelmetlen. Az üveg a földön koppan, karjai körbeölelik a vékony alakot, hogy a hajlandóság kimutatásának pillanatában közel, egészen az ölébe húzza a nőt. Nem hagy neki nyugtot, talán egy apró lélegzetvételt engedélyez kettejüknek: olyan ez a perc, mint mikor a sivatagban szomjazó ember oázisra lel. Ahogy elszakadnak és Emily suttog valamit, pont nem hallja, mert egy durranó petárda teljesen betölti hallójáratait, de mivel végeredményben a csókot folytatják, nem firtatja tovább. Balja a hátra, majd a lapockára csúszik, ahogy a hosszú hajkorona arcába és vállára hull, míg jobbja beletúr a fürtökbe. Selymes és puha, ahogy mindig.
- Kívánlak - szemeiben tüzes vágy ég, időtlen idők óta csak álmában övé a nő és még ha holnap mindketten meg is bánják, ha Emily egy életen át gyűlölni fogja ezért, most az övé lesz. Kezei gyorsan mozognak, először a fenéken simítanak végig, hogy végül a térdhajlatokba kerülve felemeljék Fishert egy időben azzal, ahogy Nico is talpra áll. Még nem teljesen részeg, így elszakítja egymástól ajkaikat, nem enged a kísértésnek, csak minden koncentrációját összeszedi, hogy eltűnjenek a Fénylő Lelkek Udvaráról és saját nappalijában találják magukat. A folytatáshoz nincs szükségük közönségre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=795274#post795274][b]Radetzky Edit - 2020.02.22. 14:36[/b][/url]

Bercel
ruha ami végre nem ruha

- Köszönöm - bólintok mosolyogva, értélekve a szándékát. Tiszteletben tartom, hogy lehet nem az a fajta aki mások előtt próbálkozik, hanem majd ha tökéletesre csiszolta amit szeretne, akkor libben be vele, hogy "ja hát ez? ezt tudom". Persze, tévedhetek, de úgy érzem nem azért kérdezgetett mert nem kíváncsi a válaszra. Magyarázatára szám elkerekedik, egy apró o-t formál, de valahol meg is nyugtat... Hiszen ez megint egy olyan kérdés ami igazából nem is kérdés, ha akarom ha nem, meg fog történni, így se ellenkezni, se töprengeni nem kell rajta. Minek? Elfogadom, a név csak egy név.
- Csak azért, mert úgy gondoltam, hogy ez rajtad is múlik - kezdem el ruhám korcát piszkálni zavartan. - Akkor ezt... Azt hiszem meg is beszéltük - pillantok fel. Jó, hogy szóbakerült, így nem fogok tovább azon gondolkozni ő mit szeretne, vagy mit várnak el tőlem. Így tiszta, egyszerű, egyértelmű, megnyugtató.
Érdeklődve figyelem, ahogy kihúzza magát, és már ott elharapott vigyorral dőlök hátra ahol még csak annyit mond, kedves naplóm. Várom, szinte érzem a csattanókat, a gyerekeken fel is kacagok, de nem, megütni eszem ágában sincs. Aranyos a jövő amit lefest, félrebiccentett fejjel hallgatom, s igyekszem nem belegondolni abba, hogy ha azt mondja öt éve házasok vagyunk, bölcsis gyerekekkel... Mondom nem gondolok bele. - Hazahozhatsz más gyerekeket is,  de akkor te beszélsz a dühös szülőkkel - fenyegetem meg naaagyon morcosan, de komolyan, még talán a szemem is összeszűkül... Se.
A kialakult hangulatba belefolynak a visszaszámlálás hangjai, s kiszakítanak a kis időtlen illúziónkból, amiben eddig ücsörögtünk. Megelevenedik körülöttünk az udvar, s csak onnan tudom, hogy az előző percekben nem csupán álmodtam mindent, hogy ujjamon kitapinthatom a piciny, kecses ékszert. Pislogok a kérésre, szívverésem felgyorsul, arcom ismét kipirul, pedig nemrég hagytam el csupán extra színét. Talán egy pici bizonytalanság is látszik rajtam de ijedtség nem, hiszen tudom, hogy ha nem akarnám nem kötelezne semmire. Általában akkor szoktam megnyugodni, ha valami ki van szabva, most pont az ellentétének örülök... Mi van velem? Látszik melyik az a pillanat amikor elhatározásra jutok, tekintetem egy pillanatra a fiú szájára rebben, majd újra szemeit keresem meg, hogy egy halk, reszketeg lélegzetvétellel tegyem amit javasolt.
Megszűnik körülöttem minden. A fülemben dobogó vértől néma, fekete semmi vesz körül, s szinte csak idegességemtől összehúzódott gyomromat érzem. Pilláim megremegnek, kinyílnának, de nem engedem őket, egy aprót szusszanok. Szedd össze magad.
Még szinte fel sem fogom mi történik, megérzem a könnyű puszit, nem is, nevezzük nevén, csókot. Egy mély levegő bennem reked, s a tűzijáték hangjára picit megrezzenek, de az első apró kis remegés után nem foglalkozok vele tovább. Nem tudnám megfogalmazni mit vártam ettől a pillanattól, az biztos, hogy azt hittem, hogy kínosabb lesz. Ennek ellenére egy rövid simítás után mozdulatlanná dermed, és érzem, hogy a kezembe helyezi a döntést. Vár, hogy megtaláljam a válaszaim, hogy rájöjjek mit szeretnék. Mintha mostanra pontosan érezné hogy milyen bizonytalanul állok az ilyesmihez, hiszen most már bökdösnöm sem kell, mint korábban mikor ujjai lábamat cirógatták végig; érzem, hogy odafigyel rám.
Fejem könnyű, levegős, zavarban érzem magam, mégsem érdekel ki láthat. Közelebb hajolnék, de egy hang megszólal bennem, hogy ne tegyem, majd szinte rögtön pont fordítva, elhúzódnék, de ekkor valami a folytatásra ösztökél. Saját reakciómtól megzavarodva mozdulok meg, épp csak annyival fordítva el fejem, hogy ajkaim alig-alig érintve végigsimítsák az övét, majd egy reszketeg, apró szusszanás kíséretében elhúzódok. Nem messze, nem is hirtelen, alig pár centire, úgy nyitom ki szemeimet, keresve övéit.
- Boldog új évet - suttogom magunk közé, furcsa, lágy hangon, ami hallatán nem is tudom megállni, hogy ne süssem le tekintetemet. Fel sem igazán fogom mi történt, önkéntelenül harapok rá bizsergő alsó ajkamra, iciripicirikét hátrébb húzódva, visszapillantva szemeibe. Nem tudom hová nézzek, mit csináljak, és ez talán látszik is. Már nem emlékszem, hogy én azt mondtam, hogy egy-egy csók az egy-egy és nem kettő, vagy kettő, de az biztos, hogy jelen esetben nem tudnám számokkal jelölni a pillanatot. Se egy, se sok, se kettő se kétszer egy, csak... nem tudom, van egyáltalán értelme ebbe belekavarodni?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=798755#post798755][b]Radetzky Bercel - 2020.03.16. 22:29[/b][/url]

Finoman elmosolyodom, amikor megköszöni a dolgot, habár ez egyáltalán nem szükséges, hiszen komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Én nem az a fajta levegőbe beszélő alkat vagyok, aki nem csinál mást, csak olyan nagy kijelentéseket tesz, hogy az ember azt se tudja, merre van az előre, és még ő sértődik meg, ha a másik fél esetleg felhozza neki, hogy igazán lehetne akkor az a rész most már, amit megígért. Egy csomó ilyen figura van a világban, tudom, mert nagyon sokkal találkoztam én is. Eléggé elítélő vagyok, ami azt illeti, nagyon könnyen tudok bepörögni egy-egy negatív megmozdulás kapcsán. És nem, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most örök harag, és csak mert valami nem klappolt, nem kellesz, de tény, hogy odabent, a kis lelkemben, elkezdem figyelni azt a részt egy kicsit jobban, és vagy csalódok, sajnos, vagy szerencsére rájövök, hogy az nem volt más, csak a véletlenek furcsa összjátéka.
- Mondták már, hogy nagyon bájos vagy?
Kérdezem kedvesen, de a kérdésben megbújik az őszinte érdeklődés is. Mert imádom, hogy ennyire próbálkozik ő is azon, hogy ez az egész kettőnkről szóljon, hogy tényleg ketten legyünk benne. Fogalmam sincs, hogy mikor fog bekövetkezni a tény, hogy Edith Payne a feleségem lesz, de már nem félek tőle. Mert féltem, bevallom férfiasan, az első találkozásunktól kezdve, ahogy a fekete szemekbe mélyedtek a zöldjeim. Mert volt valami azokban a szemekben, amik, még ha sosem vallanám be, de elindítottak bennem valamit. Mára pedig már tudom, hogy érzelmi téren én sokkal mélyebben benne vagyok ebben, mint ő, ha úgy tetszik, a szerelem irányába én indultam meg korábban. Hogy ez valaha kiderül-e? Nem tudom. Talán egy pár év múlva, ha megkérdezi, hogy mikor lett ez több, akkor el merem majd mondani neki, hogy részemről mikor. Viszont ez még nem az, de halad afelé, hogy azzá váljon, ami két embert normál körülmények között összeköt, és őszintén remélem, hogy egy nap majd ő is így tekint majd ránk. Egy olyan érzés birtokában, ami kettőnket köt össze, ami házasságunk szilárdítója lesz.
Tehát féltem. Mostanáig. Féltem, mert valami olyat láttam meg benne, amit korábban talán csak egy emberben, valakiben, aki egykor a világomat jelentette, de sosem tudott róla, és már sosem tudhatja meg. Ebben biztos vagyok, hiszen a tisztelet, ami bennem van Edith iránt erősebb, mint az, hogy eláruljam őt. Még ha engedné is – sokan csinálják ezt mostanában – nekem akkor sem kellene más, nem lennék képes mással lenni úgy, hogy ő a társam, még ha nem is én választottam őt, hanem kaptam. Nem bánom, hogy így lett, már nem.
- Rendben, ezt mindenképpen eljátszom egyszer.
Nem is olyan rossz dolog ez, nem? Tervezni, elképzelni a jövőt. Hogy nekünk egy nap lesznek gyerekeink, vagyis egy nap eljutunk majd arra a pontra, amikor máshogy nézünk egymásra, amikor máshogy érzünk majd egymás iránt. Az első lépést pedig ma tesszük meg, ahogy a hangok kiszakítanak minket, és ahogy én mozdulok, majd ő mozdul, és történik közöttünk valami. Egy apró csók. Egy olyan mozzanat, mellyel az új évbe érkezünk. Egy olyan évbe, ami tele lesz meglepetéssel, kiszámíthatatlan pillanatokkal. Mozdul, és én hagyom neki, engedek, kivárok, nem követelek. Lehet, hogy mondjuk Bianchi proftól kellene magánórákat vennem, mert ahogy elhúzódik, észreveszem, hogy a tanáraink már nem foglalkoznak azzal, hogy itt kiskorúak is vannak. Hiszem, hogy a versem segítette őket ahhoz, hogy egymás szájában kössenek ki. Elmosolyodom, próbálom a gondolataimat Edith-en tartani, és arra törekedni, hogy a másik oldalon zajló események miatt ne legyen pofátlan a vigyorom.
- Boldog új évet.
Suttogom én is, mert ez egy olyan pillanat, amibe egyikünk se szeretne mást belevonni, ez most csak a miénk, és ha le is hajtja a fejét, ha arrébb is húzódik, tudom, hogy az apró lépéseink után most gyakorlatilag csináltunk egy távolugrást, és egy nagyon új helyzetbe hoztuk magunkat. Haladunk, de lassan, és nem is akarok kapkodni. Ahogy a páros pukkanva eltűnik, megjelenik a kaján mosoly az arcomon, mert nem tudom tovább türtőztetni magam. Ez már igen.
- Um, elkísérlek a Navinéig. Azt hiszem, most ránk fér a pihenés.
Döntöm el hirtelen, és kelek is fel, hogy a kezem nyújtsam felé. Nem akarom, hogy ezek után kínban üljön mellettem, én meg toljam a hülységeimet, hátha megmenthetem a helyzetet. Inkább sétáljunk vissza, hiszem még rengeteg időnk lesz együtt. Még akkor is, ha mások gyerekeit cipelem haza az iskolából.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=806587#post806587][b]Theon Delacroix - 2020.04.22. 11:25[/b][/url]

Sokszor ígértem már meg, hogy más leszek. Hogy egy napon megjavulok, és felhagyok az eddigi polgárpukkasztó életemmel. Bizonyára sokan örülnének neki, hisz megkönnyíteném a mindennapjaikat, ha nem rám kellene figyelniük, nehogy valami óriási baromságot csináljak, amiért nemhogy a suliból, de talán még az országból is kitoloncolnának. Jogosan mondom azt, hogy mindezt tekintetbe véve sem gondolkodtam el a tetteimen sohasem. Nem zavart különösebben, ha valakit magamra haragítottam, pikk-pakk elfelejtettem és folytattam mindent, mintha misem történt volna. Kivéve egyetlen alkalmat. Azt hittem az is olyan lesz, mint a többi kalandom. Játszadozom egy kicsit a fiúval, aztán amikor már nincs rá szükségem, akkor eldobom. Egyszerű, ugye? Így gondoltam én is, egészen addig, míg rá nem jöttem, tévedtem. Benett könnyáztatta arca napokig kísértett, s még teszi is álmaimban minden este. Ám miután kimentem az állomásra utána, sem lett jobb a helyzet. Abban a reményben sétáltam ki azon az esős napom, hogy tisztázzam magamban a dolgokat, de nem sikerült. A helyzet csak rosszabb lett.
Most pedig odáig süllyedtem, hogy a falat fogdosva mászok végig a folyosón, enyhén ittas állapotban, hangosan nevetgélve konkrétan a semmin. Még az is megeshet, hogy a saját ostobaságom és kiszolgáltatottságom az, amely ilyen reakcióra késztetett ebben a kicsit sem beszámítható állapotban. A fejem kóvályog, szemeim égnek, míg a torkom az alkoholtól száraz. Azt hiszem, már értem mit érezhetett Benett amikor a szülinapját ünnepeltük. Anno nevettem az ügyön, hiszen én elég jól bírom a piát, ám most még is sikerült annyira kiütnöm magam, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban kidobhatom a taccsot, akárcsak ő tette. Vicces, hogy mindenről, még egy ilyen undorító dologról is ő jut eszembe, ugye?
Fogalmam sincs, merre vagyok vagy, hogy mit csinálok még fenn a kastély kövein. Nem kéne itt lennem, hisz igaz még nincs takarodó, már alig tartózkodik pár diák a falak között. Arra sem foghatom, hogy járőröznöm kell, hisz ma nem én vagyok a soros. Talán abban reménykedem, hogy végre láthatom őt, mivel mát tiszta, hogy kerül engem.
Épp a fénylő lelkek mellett sétálok el lassan, mikor ismerős fürtök kúsznak be a perifériás látásomba. Megtorpanok, fejem gyorsan fordítom nyitott falszakasz felé. Azt hiszem, képzelődöm, így megdörzsölöm a szemeimet, de miután a látásom ismét kitisztul s a fiú még mindig a kis padon ül, lábaim automatikusan kezdenek el az irányába fordulni.
- Van még egy szabad helyed? – Teszem fel a kicsit sem idióta kérdést, tekintve, hogy csak egymaga ücsörög az ülőalkalmatosságon. Hangom magabiztossággal teli, bizonyára a pia utóhatásait élem át jelenleg, ahogy meg sem várva a válaszát, dobom le magam a kőpadra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=807255#post807255][b]Radetzky Bercel - 2020.05.01. 08:10[/b][/url]

- Akkor jobban viseled, mint én.
Állapítom meg kedélyesen, mert én ölni tudnék azért, hogy bámulnak, majd pusmognak valamit, aztán megint bámulnak. Még ha nem is rólam van szó, akkor is az őrületbe tudnak kergetni ezek a nagy nézések. Nem olyan ember vagyok, aki ehhez könnyen tud idomulni, sőt, a legkevésbé sem vagyok az a fajta, akinek ez könnyen megy, mégis, próbálom a lehető legminimálisabbra csökkenteni a tényt, hogy belül forr az agyvizem. Nem akarok támadási felületet adni, ahogy azt sem szeretném, hogy bárki megtudja, hogy érzékeny pontot képez Edit. Nem, és nem. Vannak titkok, amik maradjanak csak titkok. Arcom vigyor pimaszba húzódik, amikor kijavítja magát.
~ Úgy tűnik, tudok én olyat mondani, ami megváltoztatja a véleményed.~
Elégedett vagyok, mert bár nem rólam gondol mást, hanem a helyzetről, van egy olyan érzésem, hogy ha most őszintén elmondok neki mindent, ami a nagy helyzetben benne van, akkor nem akar majd egy kicsit talán finomodik a gyűlölete és a megvetése. Ha utál az nem zavar, de az, amit jelen pillanatban kiváltok belőle, nagyon is.
- Igen. De ha apád kérdezi, akkor nem. Akkor keményen odateszem magam az utód kérdésben, csak nem vagyok olyan sikeres fogantató, mint ő.
Azért azt nem mondtam, hogy az őszinteség mellett nem leszek megbotránkoztató, Milcsike pedig nem róhatja fel ezt nekem, mert öt és harmincöt között annyi Payne van, mint égen a csillag, de tizenöt mindenképpen. Szóval nem, annyira sikeres, mint ő, nem is szeretnék lenni. Terveim szerint Edit lesz az egyetlen, bár nem tudom, hogy ő akarna-e tőlem többet, mint beszélgetés, és ha úgy alakul se fogom feldobni neki, hogy körözzük le az apját gyermekszámban. Ez lenne az igazi kihívás, ő a házasságunk feléig csak szülne és szülne. Szerencsétlen nő. Mondjuk az biztos, hogy a végére bedilizne,, meg én is. Mert csak így annyit tudnék elmondani a feleségemről, hogy ő itt Edit, terhes. Hát azért ennél azért többet szeretnék.
- Vágom, semmi nyelves csók, és csak a blúz alatt taperolhatok.
Még a halántékomat is megütögetem, mint a néger fószer azon a mémen, hogy nem vagyok én buta gyerek, jegyzetelek mindent. Hogy miért szoktam büntetőmunkán lenni, vagy bevert képpel? Hát ezért a stílusért, amit az emberekkel szemben képviselni tudok. Csodálatos, tudom, de nem tehetek róla. Mondanám, hogy tehetnék ellene, de azt meg nem akarok. Maga vagyok a csoda, de még mennyire.
- Elsőéves rellonos. Vörös hajú.
Nem tudom, hogy mennyire lehet így beazonosítani, de amúgy sokat lógok a suliban Médivel, vagy ő velem, ezt sosem tudtam igazán eldönteni. Szóval, ha már figyelt, akkor már láthatta őt, és a kisasszony láthatóan rendben van. Leszámítva persze, hogy most éppen gyűlöl, mert szerinte azzal a ténnyel, hogy belementem a házasságba, elveszít engem, ami egy bullshit baromság, de magyarázd ezt meg egy nőnek. Elárulom, lehetetlen. Alig várom, hogy elkezdje a baromságait ontani magából ennek kapcsán. Idült mosoly ül ki az arcomra, ahogy mesél a gyermekkori lányról, és tudom, hogy akkor is elbűvölt volna. Sőt, ha korábban észreveszem őt, nem kizárt, hogy nem lettek volna más lányok. Ahogy néz, az a sötét, titkokkal teli tekintet, ahogy az ember mögé akar férkőzni és benne lenni egyszerre. Az a hátborzongatás, amit kivált. Minden, az egész.  
- Valóban nem leszek. Nem hazudok, csak nem szeretem kiteregetni a szennyest. Ha kérdezel, válaszolok, de inkább itt, ahol senki sem hallja. Elég nekem, amit apámért vagy az apádért kapok.
Valljuk be, az öregeink nem könnyű esetek. Házas vagyok, holott még van érvényes diákigazolványom. Az apósom egy unatkozó playboy, aki amerre jár, gyereket hagy maga után. Az apám a minisztérium egyik arca, hivatalvezető, aki esélyes arra, hogy egy nap mágiaügyi miniszter legyen. Azért egy ilyen alappal az embert túlontúl észreveszik.
- Azért ez így túl szépen hangzik. Az anyám tiszteletre és becsületre nevelt, az ő tanítása szerint élek. Védem, akit védenem kell.
A földön alvás az egyfajta megnyugtatásnak szánt plusz, de ahogy hallgatom, érzem, hogy ez nagyon megragadta a figyelmét. Hát igen, mondják, hogy az ördög a részletekben rejlik.
- Több, mint vonzalom.
Torpanok meg a fénylő lelkek szökőkútjánál, ahol a szilvesztert töltöttük. Ezek szerint nem ez az a hely, ahol az idejét töltené. Úgy néz ki, többnek hittem a dolgot a részéről. Vagyis, túlságosan szeretném, hogy több legyen a részéről.
- Ezért nem közeledem hozzá.
Zsebre dugott kézzel az égre emelem a tekintetem, és próbálok okosabb lenni, mint amilyennek kinézek jelen pillanatban. Agyamban szaladgálnak a múlt emlékei.
- A kedvenc tantárgy a bájitaltan, ha olyan helyen van, ami minket köt össze, és nem ez a hely, akkor ahol lehet úszni, szóval a medence. Vagy, megvárom, amíg felrobban a kezemben, mert gondolom, fel fog előbb-utóbb.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=807582#post807582][b]Milan Nayati Payne - 2020.05.03. 16:13[/b][/url]

- Megszoktam. Az emberek szeretik kibeszélni és nagyon megnézni azokat, akik nem olyanok, mint ők – jegyzem meg csendesen. Nem hiszem, hogy nagyon ki kéne fejtenem a dolgot. Egy az egyben úgy festek, mint egy indián egy filmből. Persze nem meglepő, mivel az őseim részben azok, de rajtam nagyon kiütközött az a vérvonal. Edit kicsit szerencsésebb, neki világosabb a bőre. Meg hát amúgy is, barátságos lány, nem pedig egy morgós srác. Kisebb koromban zavart, aztán alkalmazkodtam a dologhoz. És mélyen elrejtettem az igazi énemet. Nagyon mélyen.
Felmordulok a vigyort látva, még csak az hiányzik, hogy ez a ficsúr itt elbízza magát. Csak mert most már éppen nem akarom kinyírni még nem jelenti azt, hogy puszipajtások is leszünk. Bár ha tovább folytatjuk ezt a diskurzust még kisül az is, hogy mi tök normális srácok vagyunk és van egy közös ellenségünk, aki ellen bizony össze kell fogni.
- Ne aggódj, én vagyok az utolsó, akit megkérdezne bármiről. Gyűlölöm és ezt ő is tudja – igyekszem figyelmen kívül hagyni az utódlásos beszólást. Főleg azt, hogy képes a keményen-t meg a fogantatást egy mondatban használni. Igyekszem, tényleg nagyon igyekszem. De megfeszül a nyakizmom és ökölbe záródik mindkét kezem. – Azt hiszem, hogy ez egy elég nagy pozitívum. És nem vagyok olyan hülye, hogy azt hangoztassam, hogy nem vagy képes teljesíteni az elvárásokat, mint férj. A végén még kiházasítaná valami förtelemmel Editet.
Nagy nehezen préselem ki a szavakat, és tisztában vagyok vele, hogy most biztosítottam arról, hogy megőrzöm a titkát, titkukat, sőt azt is a tudomására hoztam, hogy nem tartom őt annyira borzalmasnak. Baromira nehéz ezt kimondani, de így van. Tényleg jobban jár vele a húgom, mint azokkal az alakokkal, akiket apám előszeretettel rángat bele a családba.
- Barom vagy, Radetzky – csóválom meg a fejemet a hülye kis vicce miatt és mosolyra húzódik a szám. Nem vigyorra kérem szépen, mosolyra. Nem hülye ez a gyerek, tudja mire gondolok, de kiforgatja a szavaimat. Meg mindenki másét is. Nem is csoda, hogy olyan hírnévnek örvend amilyennek.
- Akkor rajta tudod tartani a szemed – nem, gőzöm sincs hogy ki a kiscsaj. Marhára nem szoktam figyelgetni, hogy ki kivel lóg együtt. Jó, Bercike más, de azért ennyire pedofil állatnak nem tartom, szóval ha láttam is a kis rokonával sem feltételeztem semmi extrát. Edit ő más, idősebb ugyan, de mivel a húgom így Bercike pedofil, ennyi.
Ó hát remek, ez az arckifejezés hiányzott még nekem … most pont úgy fest, mint aki fülig szerelmes. Fasza. Örülnöm kéne ennek, hogy látszólag ennyire kedveli a tesóm. Ha nem lennének benne a dologban a szüleink és nem ők erőltették volna, most valóban nagyon boldog lennék. Meg aggódnék, hogy miért pont őt választotta Edit, de az már másabb lenne.
- És apád mire nevelt? - mert hírből ismerem a fószert, de az egy dolog. Az anyját már többször említette, teljesen máshogy mint a fatert, azért ez is sokatmondó. Mindenesetre ezek az elvek tetszenek. Főleg, hogy türtőzteti magát miattuk. A földön alvás az megnyugtató ám, csak éppen létezik kanapé is, és még én sem találnék kivetnivalót hogy egy ágyban alszanak, amennyiben csak és kizárólag alszanak. Senki nem taperol meg hasonlók. Elvileg. De a fene se tudja.
- Szóval most várod, hogy ő mit lép – kissé ködösen fogalmazok, mert itt már a falnak is füle van, meg a bokornak, a szökőkútnak, mindennek. Editen múlik, hogy mi lesz. Hogy ő viszonozza-e, hogy ő ad-e bármiféle jelet arra, hogy közeledhet hozzá. Nehéz ügy. Mint ahogy ez a levél kézbesítés is az. Itt sincs a lány. Ha nem kötné össze őket az úszás is a medence lenne a következő hely, ami az eszembe jutna, hiszen hydro a csajszi. – Akkor irány a medence. Útközben meg agyalhatnál azon, hogy mégis milyen helyeken voltatok együtt, ahol jófej voltál vele. Lejárom a talpam miattad Radetzky!
Bosszús képet vágok és ingerülten cseng a hangom, ám derűsen csillognak a szemeim. Színjáték az egész. A kastélyban vagyunk, itt nem jópofizunk és főleg nem lelkizgetünk. Márpedig nem kívánom még lerombolni azt a látszatot, hogy ki nem állhatom a sógorom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=807797#post807797][b]Ivanich R. Benett - 2020.05.05. 22:24[/b][/url]

A padon üldögélek, távol a hűs víztől, csobogását azonban még ide is elhallom. Amióta visszajöttem, egyre kevesebbet törnek rám rémálmok. A szünet alatt szerencsére sikerült eltemetnem magamban a Theon iránt érzett érzéseimet. Egy rossz emléknek fogom fel, amiből csak tanulhattam. Ezért még valahol hálás is vagyok neki. Sok embernek elsírtam azóta a bánatom, de az egyetlen épkézláb megoldás az, ha megerősödöm és továbblépek. Nem sajnáltathatom magam örökké, és nem várhatok arra, hogy magától megváltozzanak a dolgok körülöttem. Jó volt, hogy feltöltődhettem, elfeledhettem a tanulás miatt felhalmozódott stresszt, a barátaimmal pedig mindvégig tartottam a kapcsolatot valahogy. Bejött ez a dökös csapatépítő kirándulás korábban, aztán amíg tanítási szünet volt, sokat voltam otthon. És szerencsére a viszony sokkal jobb, a bátyámmal ha találkoztam, normálisan viselkedett. A szüleim elváltak, apa külön él, így a hely is kicsit nagyobb az otthonunkban, és már nem annyira elutasító velem szemben, mint korábban. Úgy tűnik, helyrejött az életem. De még nem akarom lekopogni, mert óvatos vagyok. Munkácson is töltöttem pár hetet, az is nagyon jó volt, mert egy csomó helyre elvittek, és felkészítettek arra, hogy most már a második évfolyamot gyarapítsam. Új tárgyak, nehezebb követelmények. Mindenesetre óriási meglepetésként ért az évnyitó ünnepélyen, hogy nem csupán évfolyamelső lettem, hanem megosztva bár, de elnyertem az iskolaelső címet. Ez azt is jelenti, hogy legyőztem Márkot a nagy versenyben. Óriási volt az öröm az arcomon, és a mai napig vigyorogva hordom büszkén az ezt tanúsító kitüntetést. Bárcsak egyszer a jelvény is a taláromra kerülne... De nemsokára elég érett leszek szerintem ahhoz, hogy a házam prefektusává váljak, csak még egy kicsit szorgalmasabbnak kell lennem a házvezetőknél, még ha ezt nem is nézik annyian jó szemmel. Persze a rellonosok közül... És igen, a körletünk körüli kalamajkát se volt könnyű elviselni, azaz hogy egy ideig az Eridon falai között kellett aludjak, de még mindig jobb, hogy nem a zöldekhez küldtek le az alagsorba. Eleinte féltem, hogy viszontlátom Theont valami olyan módon, ahogy azt a múltkor, a vasútállomáson, de szerencsére napok, sőt hetek óta nem találkoztam vele itt, úgyhogy megnyugodtam.
Amíg fel nem tűnt. A boltíves oszlopok közötti rések egyike mögül szúrhatott ki. Körülnézek, de nem látok senkit rajtunk kívül. Basszus... Kétségbeesett fejjel sütöm le a szemem, és csukom be az ölemben pihenő tankönyvet, mert hát mi mást csinálnék itt, mint tanulnék.
- Neked is szia... - próbálok mosolyt erőltetni az arcomra. - Hát, van máshol is hely - mondom neki értetlenkedve. Nagyon unnám, ha még mindig nem tette volna magát túl rajtam. Kicsit nagy a szám, ami persze csak álca. A torkomban dobog a szívem, de a szünet alatt megnőtt ennyire az önbizalmam, hogy kicsit nyers legyek vele.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=808965#post808965][b]Theon Delacroix - 2020.05.19. 22:48[/b][/url]

Szerintem Benett meg sem lepődik a mostani állapotomtól, hisz ha nem is ismer eléggé, pletykákat már épp eleget hallott rólam, azzal kapcsolatban, hogy mikre vagyok képes. Bár be kell valljam, ez a húzásom még engem is meglepett. Általában kipróbálok én mindenféle módszert, dehogy az alkohol után nyúljak, na az új keletű még számomra is. Szükségem volt egy kis könnyítésre, a játékaim viszont nem voltak kaphatóak. Hogy bevalljam, mostanában a számuk is jócskán megcsappant. A jó öreg veteránok, mint amilyen Oliver és Anna is, ők megmaradtak, s bár nagyon kedvem sincs hozzájuk nyúlni, azért még kitartanak mellettem. Majdnem olyan ez, mintha barátok lennénk extrákkal, csak hát nekem olyanra ugye nincs szükségem. Akadnak azonban páran, akik a megpróbáltatásoknak hála lemorzsolódtak. Mert igen, legfőképp krízishelyzetnek lehetne mondani azt az érzelmi kavalkádot, ami egy nap alatt lezajlik bennem. Szeszélyes természet voltam mindig is, de mióta a kis levitás szépfiúval összekaptunk, azóta szinte kibírhatatlan vagyok. Utálat, elkeseredettség, bűntudat, vágy és még sorolhatnám, mi minden megy végbe szőke buksimban a pillanatok töredéke alatt, mikor elgurul az a bizonyos gyógyszer. És ez még nem minden. Arról elfelejtettem beszélni, hogy a nap legnagyobb részében olyan vagyok, mint egy agyonvert krumpliszsák, amikor csak tehetem, fekszem a rellon körletében lévő kis ágyacskámban és… csak vagyok. Ez a mostani szituáció. Valószínűleg a vasútállomásos találkozásunk tett be ennyire, ott is legfőképp a tudat, hogy tehetek akármit, Benett gyűlölni fog, mert elvesztettem felette a hatalmamat. Elkúrtam nagyon, ezt már így visszatekintve én is látom, hála a környezetem reakciójának, amit a történet elmesélésre kaptam. Mindenki szerint egy idióta voltam és Prücsök ennél jobbat érdemel. Kapaszkodjatok meg, mert valóban átgondoltam a dolgot. Nem is egyszer, őrlődve saját büszkeségem és a fiú iránt érzett érzelmeim között. Beláttam a viselkedésem abszurdságát, és mérlegeltem jó párszor, hogy mi is a fontos. Ahogy viszont a mellékelt ábra is mutatja, a gondolkodásaimnak nem szokott jó vége lenni. Most először végeztem ittasan és persze, hogy ilyen állapotban kell összetalálkoznom a kavalkád kiváltójával. Hirtelen visszajön minden, ami a szünet alatt megfordult a fejemben; egy percre mérges, majd szomorú leszek, mígnem elnevetve magam botorkálok közelebb hozzá, hogy ott helyért kuncsorogjak.
- Azok nem tetszenek – végzek egy gyors körbetekintést, majd el is fintorodok, hogy demonstráljam igazamat. Aztán úgy, ahogy vagyok, lehuppanok mellé a padra. Nem végzek semmilyen gyanús mozdulatot, csak vagyok ott, bámulva ki a fejemből okosan, mígnem előkapok egy szál cigit, és rágyújtok.
- Mi… jót olvasol? – Egy pillanatra kiszárad a szám, így kénytelen vagyok nyelni egyet, hogy újra legyen elég nyál a nyelvemnek a beszédhez. Aztán csak úgy, rutinszerűen meglendítem a karom a háta mögött, ám még mielőtt a kezemmel körbeölelhetném, megállok. Furcsa ez. Mások ittasan erőszakosak, én józanon vagyok az.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=809847#post809847][b]Ivanich R. Benett - 2020.05.29. 01:47[/b][/url]

Na jó, ezt én se gondoltam komolyan, hogy majd a szép szavakkal távol tudom magam tőle tartani, főleg az előzmények után. Jön, közelít, állandóan megtalál. Amúgy is kezdtem belefáradni a bujkálásba. Bárhol legyek a kastélyban, utolér, és ideje volt belátnom, hogy nem tudom őt évekig kerülgetni ezen a helyen, ahhoz nem elég nagy ez az iskola, pedig számos útvesztője nélkül se sikerült minden pontját kiismernem, hiába volt rá egy teljes tanévem. De ez az év más lesz. Nem csak a hibák halmozása szempontjából. Próbálok egy kicsit erőre kapni, minden értelemben. Kiállni magamért, amennyire lehet. Aztán még ki tudja, hogyan alakul, hiszen amennyire terveztem, annyira másképp alakult minden tavaly is. Szerintem el kéne engednem azt, amitől túlságosan izgulok. Átmenni leszarom stílusba, nem is tudom hirtelen, hogy melyik házra üt jobban ez a viselkedés. Szóval igen, Theontól függetlenül is van mit helyrerakni az életemben. De a problémáim elől, így őt is beleértve, sajnos nem tudok elfutni. Mély levegővétellel hagyom, hogy helyet foglaljon mellettem, de a biztonság kedvéért kiszorítom magam a pad szélére. Beletúrok a hajamba, amíg a kínos csend tart, ami alatt végül rágyújt. Büdös füstszag csapja meg az orrom, el is fintorodom rá. Csettintek a nyelvemmel, mert ez most nagyon nem hiányzott. Nem azért jöttem az udvar friss levegőjére, hogy ezt a barmot szaglásszam, de tudom, hogy csak provokálni akar, ezért meg kell őrizzem a hidegvérem. Idegesen dobolni kezdek a lábammal, és szinte alig várom, hogy lelépjen innen. Ekkor lesz egy olyan gyanúm, hogy valószínűleg nem teljesen józan. Ahhoz túlságosan ismerem, sajnos. Nem úgy viselkedik, mint általában, hiába kiszámíthatatlan, a hangja is furcsán cseng, na meg az orrom se csal.
- Csak bűbájtanra tanulok - mint mindig, majdnem ezt is hozzáteszem, de végül a hátam mögötti karjára nézek, ami épp felém közelítene, így kissé meg is rándulok ültemben. - Te ittál? - förmedek rá ingerülten.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=811319#post811319][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.06.13. 17:56[/b][/url]

Ha csak egyetlen pozitív hatása volt annak, hogy Zsombor ott hagyta a születésnapján akkor az az elemi mágiájában nyilvánult meg. A benne tomboló harag és csalódottság olaj volt a tűzre - szó szerint, ugyanis azóta sokkal könnyebben hajtotta végre a gyakorlati órák feladatait. Eleinte küzdelmes volt a munka, mert azt sem tudta, hogyan lásson neki. De talán csak egy ilyen negatív élmény kellett, hogy kibillentse a biztonságosnak vélt szűk zónából és hatalmas fejlődésen esett át. Megértette, hogy miért pont a tűz választotta őt, a többi elemet túl nyugodtnak találta magához. Néhányszor ott maradt megnézni, hogy a többiek hogy gyakorolnak, hogy ez mennyire volt szabályos cseppet sem érdekelte. Csak ült és nézte a csodát amit a hozzáhasonlók létrehoztak látszólag a semmiből de mégsem volt képes igazán értékelni őket. Ezzel szemben ha másik pyromágus tanítvány volt éppen soron szinte pislogás nélkül figyelte, hogy mi történik odabent. Ilyenkor úgy érezte, mintha belül lángra lobbant volna. Megesett, hogy nem tudott uralkodni magán és a vadmágia maga alá gyűrte, de azért igyekezett önkontrollt gyakorolni, hogy ne váljon közveszélyessé.
Ezen a napom épp a gyakorlati óra volt az utolsó aznapra, de nem volt kedve utána visszamenni a szobájába, így úgy ahogy volt egyenruhában a táskájával nekivágott a szabadlevegőnék. Útközben talárját begyűrte a könyvek közé, még épp annyi hely volt a tancuccai mellett. Mintha csak oda találták volna ki. az udvart túl nyüzsgőnek találta, egyébként sem kötődtek kellemes emlékei ahhoz a fához, ami alatt épp nem csoportosultak iskolatársai. Inkább továbbállt, és addig bolyongott, míg végül ki nem kötött a fénylő lelkek udvarán, amit meglepő módon üresen talált. Úgy gondolta, hogy más is akad majd talán, aki nem vágyik a nagy nyüzsgésre ezért egy ilyen félreeső, de mégis kellemes helyen húzza meg magát, de tévednie kellett. Nem mintha nem örült volna egy kis magánynak, épp ellenkezőleg. Ledől a selymesen puha fűbe, az iskolatáskát a feje alá tette és lehunyt szemmel hagyta, hogy a Nap felmelegítse.