Mat


Egész nap olyan hangulatban van, mintha közölték volna vele: a Mikulás nem létezik. Pontosabban mégsem, hiszen ezt már elmagyarázták neki párszor, csak nem hitt a sok butának. A felnőttek nem tudnak semmit, és hazudnak önmaguknak meg egymásnak! Inkább olyan érése van, mintha be is bizonyították volna, hogy márpedig akkor sincs Mikulás.
Folyamatosan sírásra görbül a szája, mert egy teljes hétvégét külön kell töltenie az ő csodálatos pajtásától. Ez a második alkalom, hogy ilyen megtörténik, pedig az első magányosan töltött nap borzalmai után Lencse még az illemhelyiségbe is megpróbálta követni Kíszt, hogy megpróbálja meggyógyítani kicsi lelkét a jelenlétével. Most persze nem sok választása volt, Nadine miatt kellett vonatra szállnia, ugyanis nővére Franciaországban tartózkodik éppen, és határozottan ragaszkodott hozzá, hogy Leonie látogassa meg. Csak annyit írt, hogy életbevágóan fontos, de az okát nem volt hajlandó megosztani a kis vörössel. Márpedig, ha hívják, ő megy, engedelmes kistestvér módjára. Jajj, Nadine, mit akarhatsz, te lány? - Ez a kérdés foglalkoztatná, ha nem érdekelné sokkal jobban, hogyan fogja túlélni ezt a végeláthatatlan hétvégét. Végigcsoszog a vonaton, és miközben jobbjával dudorodó, mocorgó pulóverét tartja, másik kezével belök egy random kabinajtót, hogy betelepüljön, mint a besenyők. Az első pillanatban még nem foglalkozik azzal, hogy ki van odabent vagy éppen ki nincs, felhúzza a pulóvert, és szabadjára ereszti az ott rejtegetett apró baglyocskákat. Bizony, lenyúlt párat a kastélytoronyból, hogy útközben is tudjon levelet küldeni: majd tízpercenként kihajít egyet az ablakon, mint egy modern Juliska. S miután táskáját ledobta, már kotorja is elő a pergament, hogy lefirkantsa első üzenetét. Pontosabban csak szeretné, mert feltűnik neki, hogy valaki éppen hozzá beszél.
-Hmm? - felpillant, és azonnal felderül elhagyatott, szomorú pandához hasonlatos képe, amint felismeri a kis banánkát. Jéé, hát ő a háztársa! Ja, nem. Akkor évfolyamtársa... vagy csak iskolatársa? Mindegy, valahol már látta, s nem egyszer.
-Sziaaa! - kiált fel, mire az összes bagoly ijedten rebben szét, ő maga pedig átvágódik a srác mellé, hogy egészen a közelében kuporodjon le. Egy kis társaság talán jót fog tenni piciny lelkének.
-Megyek a nővéremhez. Meg kell látogatnom, mert… nem is tudom igazán, miért. Biztos hiányzom már neki, olyan régen találkoztunk! - arrébb tessékel egy kis szárnyast, és ölébe húzza az imént földre csúszott üres pergament.
-Te hova tartasz? Karácsonyi ajándékvásárlást rendezel? Lehet, hogy Párizsban tényleg sokkal érdekesebb dolgokat találni. Fynnci azt mondta, szerezzek neki fütyülő szöcskét. Még sosem hallottam ilyesmiről. Te igen? De a szobatársai megint ki fogják zárni, ha folyamatosan fütyörésznek a bogarai - levegővétel nélkül kezd neki a fecsegésnek, s nem csupán azért, mert ez az alap nála, hanem mert így kevésbé van sírhatnékja.

                      A Francia Lencsilány
                                Úton Párizsba...
                                (Franciaország)

Amikor a lány bevágta a kabinajtót, azt hittem, temetésre készül, legalább is arckifejezése ezt tükrözte. Lehuppant, elővett vagy...mindenesetre sok baglyot és már írt is volna a pergamenkére, ha meg nem szólítom. Na, akkor szabadult el a pokol! Az Eridoros leányzó levetődött mellém, a madarai azonban szétszéledtek, én pedig védtem a könyvemet, és azon imádkoztam, nehogy az egyiküket megszólítsa a természet. A hirtelen kérdésözönnek körülbelül a felét nem tudtam lereagálni.
-Ki? Mi? Hol? Mikor?-próbáltam jelezni, hogy az ő tempója kissé túlontúl gyors szerény személyemnek.
-Bocs, lassíts egy picit, javíts ki, a tévedek, de ha az ismereteim nem tévesek Leonienak hívnak, ugye?-fektettem le az alapokat, majd megpróbáltam válaszolni a kérdéseknek legalább a felére.
-Nem, a gitártanárom Franciaországban "rekedt", hogy úgy mondjam egy kisebb bokasérülés miatt, így nekem kellett felcuccolnom, hogy megtanuljak pengetni.-igyekeztem egy lassabb választ adni, hátha vörös buksi átveszi a tempómat.
-Amúgy minek a sok szárnyas?-próbáltam egy épp lenyugvó állapotban lévő bagolyra mutatni, de olyan még nem akadt.
-Segítsek őket befogni?-ajánlottam fel a segítségemet. Elvégre nem minden nap fog az ember baglyot, vagy igen?

Mat


Értetlenül túr bele a loboncába, nem tudja mire vélni a visszakérdezést. Talán Mat nyitott szemmel aludt, azért nem értette, miket mondott neki eddig. Mikor a gólyalakban héderezett az iskolába érkezésekor, akadt ott egy lány, akinél tapasztalt már ilyet. No, az roppant ijesztő volt, kénytelen volt hát bebújni egy ismeretlen mellé az ágyba, hogy ne féljen egyedül.
-Igen, Leonie vagyok - helyesel nagyokat bólogatva, majd a magyarázat hallatán rögvest el is tátja a száját.
-Umm… te elmész csak azért Franciaországba, hogy gitározni tanulj? - ezen muszáj nevetnie egyet. Ezek után senki nem szólhat egy szót sem, ha Új-Zélandra utazik csak azért, hogy táncleckét vegyen valakitől.
-Akkor Te nagyon lelkes tanuló lehetsz. De közelebb nem találtál tanárt? Vagy addig vehettél volna valaki mástól órát, nem? - minimum Keith Richardsnak kell lennie annak az oktatónak, ha Mat ennyire ragaszkodik hozzá. Gyorsan körbe is néz a kis vörös, hátha megpillantja az említett hangszert. Mennyivel mókásabb volna az út, ha a banánsrác közben zenélne neki.
-Itt van a hangszered? Játszol valamit? Énekelhetnék mellé! Sok számot megtanultam ám, mert nálunk, a padláson,  folyamatosan szól a lemezjátszó. Párizsig összerakhatnánk egy performanszt, és annak biztos a te tanárod és az én nővérem is örülne. Mit szólsz? - természetesen nem vesz vissza a tempójából. Egyszerűen képtelen rá, szívfájdalom ide vagy oda; mindig pörög, mint a chemotoxos légy.
-Umm, szerintem jobban érzik magukat kint, mint a pulóverem alatt - pillant a baglyokra, bár tény és való, hogy műsor lenne, ha most elkezdenék összefogdosni mindet.
-Csak nem tudtam, hogy el szabad-e őket hozni az iskolából, úgyhogy kénytelen voltam kicsempészni az összeset, hogy tudjak írni útközben is, mert Kísz biztosan nagyon szomorú lenne, ha azt hinné, hogy eszembe sem jut. Pedig… - egészen elszorul a szíve, úgyhogy inkább előkotorja táskájából a tintát, és gyorsan lefirkant egy üzenetet a pergamenre. "Utánam kéne jönnöd!" Letépi ezt az egy sort, összetekeri, és már éppen állna fel, hogy elkapja egy tollas barátját, de mily' meglepő, kiborítja a tintát; beteríti vele magát, az ülést, de még Matet is.
-Óó, jaj, bocsánat - szabadkozik, bár nem úgy tűnik, mintha igazán megbánta volna az apró balesetet. Ahelyett, hogy feltörölgetné, rákötözi levélkéjét egy kis barna bagolyra, és egyszerűen kihajítja az ablakon. Szegény madárka egy másodperc alatt tűnik el a nagy menetszélnek köszönhetően.
-És hol fogsz aludni? Vagy a tanárod megengedi, hogy nála légy? - meg szúnyog.

                     A Francia Lencsilány
                         Úton Párizsba...
                               (Franciaország)

Látszott, hogy a hölgyemény nem nagyon tudja lefékezni energiáit, így eléggé meglepődött, mikor visszakérdeztem. Örültem, hogy eltaláltam a nevét, tekintve, hogy az egyik legjobb barátom nevét is keverem.
-Elszánt, és önfejű vagyok, mit ne mondjak.-vontam vállat félmosollyal a fejemen. Megemlítettem, hogy gitárleckéket veszek, mire Leonie a hangszerem után kezdett kutakodni.
-Ha a "harci fegyveremet" keresed, hagyd is abba!-nevettem-Lebeszéltük az oktatóval, hogy szervál valahonnan egy ilyen húros ketyerét.-próbáltam viccesre fogni a mondatot. Ekkor megint belekezdett egy egylevegős -számomra legalább is- halandzsa mondatba, de valami csoda folytán sikerült leszűrnőm a lényeget.
-El kell hogy keserítselek, de kicsit se tudok játszani, már ha lenne is min.-mondtam, és őszintén szólva kinéztem volna belőle, hogy rejteget valahol egy gitárt.
-De énekelni énekelhetünk!-egyeztem bele a mondat második részébe. Nem sértődtem meg, hogy nem akarta befogni a kis madárkákat, elvégre tényleg jobban járnak, ha -viszonylag- szabadon vannak. Megértem hiányozhatott neki az a Megnemmondomhogyhívják srác, és persze, nyugodtan firkanthat egy kis cetlit, majd kisebb üggyel, bajjal feladta. A tintafoltos nadrágom, még jobban is mutatott tintásan.
-Még a divathoz is értesz!?-mosolyogtam, miközben a lány konkrétan kihajította a kis "dögöt" a kabinból. És ekkor beüt a büdös kis tényező, amire nem gondoltam.
-Banyek, erre az egy dologra nem gondoltam!-csaptam a homlokomra.-Biztos ellakom majd valahol az alatt a két hét alatt.-mondtam, tettetve, hogy nem is annyira fontos. Na, itt bukik a tudomány...

Izabella
Anglia, Baker Street 221/B.

Iza már kevésbé volt boldog, mint én, de annyira nem zavart a dolog, mert nekem szinte szikrázott a lelkem a boldogságtól. Gyönyörű volt az aranyozott házszám, muszáj volt megérintenem, meg is tettem, majd a szőke lány felkérésére meg is csíptem őt. Nem nagyon akarta elhinni, hogy tényleg elszöktünk, hogy megnézzük a híres detektív otthonát. Viszont még mindig nem hitte el, akkor sem, mikor megcsíptem, így gondolkoztam rá, hogy megragadom a vállát... végül nem tettem, mert nem reagált volna rá jól az egykori háztársam. Talán később, ha csökkent rajta a kezdeti sokk és nem öl meg a saját tudtán kívül. Az a pár lépés nem nagyon juttatott minket előrébb a programunkat illetően, de azért nagyon jól esett még így is. Egyszerűen nem terveztem meg semmit előre, elvégre tegnap este még az sem volt biztos, hogy eljövünk ide, azaz hogy kijutunk-e. Mély levegőt véve körbepillantottam. Túlságosan is néptelen volt az utca a szokásoshoz képest, ez pedig nagyon furcsa volt a számomra. De tényleg, nem láttam még londoni utcát, ami ennyire üres lett volna, mint a Baker Street a mai napon.
- Nem, az ajándékbolt az itt van, mellettünk - mutattam a nagy kirakatra, ahol egy nő korabeli ruhába öltözve ücsörgött és olvasgatott éppen egy elég régi könyvet. - De ott tudunk jegyet venni ide, asszem négy fontba kerül talán... Mert ez most múzeum, be vannak rendezve rendesen a szobák, meg ilyesmi - próbáltam elmagyarázni a hely lényegét Izusnak, több kevesebb sikerrel. Izus kinyitotta az ajtót, ahol rögtön ki is lépett egy rakás turista, meg egy Lestradenek öltözött férfi, majdnem fellökve minket, így elrántottam Izát az útból.
- Már értem, miért van itt ekkora kihaltság... tárlatvezetés volt! - nevettem fel, de a nevetés hamar abbamaradt, mert a nyakamba zúdult egy nagy vödör hideg víz... Mrs. Hudson nem túl kíméletesen öntözte a virágait, azt hiszem... Amikor Joli nénit említettem, elég értetlen arcot vágott, szóval mély sóhajjal indultam az ajándékbolt felé, a hátamra vágva a táskámat.
- Joli néni a nevelőanyám, vele élek, mióta anyámat otthagytam. Eredetileg csak a keresztanyám volt - mondtam, majd benyitottam az elsőre kicsinek látszó üzletbe, körbepillantva. Az ajtó csilingeléssel feltárult, a nő pedig pár pillanatra felnézett ránk, érdeklődő pillantással, majd vissza a könyvébe. Az üzlet hátuljában volt a pénztár, ehhez két helyiségen kellett áthaladni, ami tele volt mindenféle érdekes, Sherlock vonatkozású ajándéktárggyal. Nekem leginkább a pólók, a kalapok és a jelvények ragadták meg a figyelmemet. Persze ezektől elszakítottam a pillantásomat és a pénztárhoz lépve vettem magunknak két jegyet, az egyiket utóbb átnyújtva Izabellának.

Mat


-Óóó, akkor nincs is nálad gitár? - szontyolodik el kissé, és nagyot sóhajtva kibámul az ablakon, ahol az imént eltűnt egyik aprócska baglya. Így már sokkal rosszabbnak ígérkezik az utazás. Sőt, miket gondol! Az egész hétvége egy katasztrófa, úgy, ahogy van, le kéne ugrania a vonatról, és hazaszaladni. Vagy egészen Budanekeresdig. Ki tudja, Kísz kikkel tölti az idejét, amíg a törpe nincs ott! Lehet, hogy elhívja Ellát unaloműzés gyanánt... Te szent zsíroskenyér hagymával és pirospaprikával! Akaratlanul is felkiált, miközben a maradék pergament összegyűri a kezében, és elhajítja. Egyenesen Matnek. Hoppá! Kicsit belefeledkezett saját bajaiba, és elfelejtette, hogy nincs egyedül. Előveszi legártatlanabb őzikeszemeit, és rápislog a fiúcskára.
-Jajj, hol is tartottunk? Ének! Ugye, ének? Szerintem, sokkal jobban jár mindenki, ha nem teszem. Bár Fynnci szerint nagyon szép a hangom, de hát ő a bátyám. Neki az a dolga, hogy füllentsen nekem - vigyorodik el, miközben mégiscsak összeszedi a földön heverő gyűrött, tépett pergament, és azzal kezd Mat orra előtt hadonászni. Elég ingadozó hangulattal rendelkezik. Az egyik pillanatban tökéletes világfájdalom csücsül az arcán, a következőben pedig már őszintén kacarászik sárga pajtásán… pajtásával.
-Óóó, persze! A divatszakmában fogok elhelyezkedni, fel sem tűnt? - felpattan, és megpördül a srác előtt, hogy szemügyre vehesse mai összeállítását. Piros ruhácska, rajta egy rikító színes pulóver, amit valószínűleg Kísz ruhatárából nyúlt le, ugyanis vagy a térdéig leér, citromsárga harisnya, megspékelve egy rénszarvasos térdzoknival. Tökéletes összhang! Mintha beleesett volna a ruhás konténerbe.
-Most is éppen az egyik divatbemutatómra tartok. Azok a párizsi kifutók... - és azok a párizsis szendvicsek! Visszahuppan Mat mellé, és maga alá rendezgeti pipaszár lábait.
-Te… - ismét eltátja a száját döbbenetében. Ez a fiúcska valami egészen hihetetlen!
-Te úgy jöttél el egy teljesen idegen országba, hogy még szállásod sincs? - vagy egy fél percig bámul rá hitetlenkedve, majd kitör belőle a nevetés, és felemeli jobbját, baljával pedig megfogja Mat kezét, hogy belecsapjon vele saját tenyerébe.
-Ez így olyan izgalmas! Tudsz franciául? Én csak pár szót, amit a nyaralásunk alatt tanítottak a fesztiválozók, de azt hiszem, azzal nem boldogulnék, meg elég csúnyák is… - vidáman megvonogatja vállát.
-Végül is… azt nem tudom, Nadine szállása merre van, de biztos elférnénk mind a ketten nála. Mit szólsz? Az utcán mégsem aludhatsz, és már nagyon hideg van odekint. Bár én csak két napot maradok, talán még annyit sem… ha Keef eljön értem. De a nővérem biztos nem rakna ki Téged a szabad ég alá, ha megkérem rá. Mert amúgy lehet ám... nála sosem lehet tudni, milyen kedvvel ébred.

                         A Francia Lencsilány
                              Úton Párizsba...
                                     (Franciaország)
Láttam a lányon, hogy valami eszméletlen nagy fájdalom gyötri lelkét, de nem tudtam elképzelni akkora szomorúságot az amúgy vidám hölgyeményben, hogy még fizikai úton is ki kell adnia magából a feszültséget.
-Kösz, nem vagyok éhes!-köptem ki egy cetlit. Bambiszem összeszedte a papírdarabokat, majd felvilágosított, hogy nincs egy jó hangja.
-Hát, az én húgom pont kegyetlen őszinte, a nővérem meg dicsérni szokott. Azért hiszek csak neki, mert ő aztán tud énekelni...-gondoltam vissza arra az esküvőre, ahol a nővérkém fellépett. Átjárt a melegség, de visszapottyantam a képzeletem édes kis nosztalgiájából.
-Látom, szöges ellentétek vagyunk.-mondtam az épp megforduló Leoine-nak. Fekete, hátul lógó sapka, Avril Lavigne arcképével ellátott, az én méretemnél körülbelül három mérettel nagyobb koncertpóló, a tintafoltal ellátott, bordós színű, szűk nadrág, és a sötétbarna bakancs totál elütöttek a lány kedvelt színvilágától. Hát hiába, régi Emo mivoltom csak a ruhatáramban maradt meg, habár nálunk az egész gyerekgárda elég feltűnő ruhatárat tudhat magának. Amikor közöltem utastársammal, hogy nincs szállásom, kis szünet múlva elkapta a röhögés, és vele együtt engem is.
-Hiába, a szerencsétlenségből nekem jutott bőven.-csap bele Leonie tenyerébe.
-De megoldom! Várjunk, van nálam egy mágikus sátorféle!-kaptam a fejemhez. El is felejtettem, hogy már hetekkel az utazás előtt megvettem, hogy megkíméljem mugli felmenőimet a sok költekezéstől.
-Játszunk valamit! Tudsz Unozni?-szedtem is ki a kártyákat a tatyómból. A lehetőségre, hogy lesz egy útitársam, legalább felkészültem. Nem is hiába!

Mat


Az tény, hogy irracionálisan megviseli még egy kis külön töltött idő is Kísztől, nem tehet róla. Persze, ez a szituáció egészen más, mintha a kastélyban külön flangálnának - bár azt is ritkán teszik -, hiszen ott mégiscsak elérhető távolságban vannak egymástól, de most… most olyan nagy a távolság! Vörös törpénk fel sem foghatja, hogy nem pattanhat pajtása hátára, amikor csak kedve tartja. Ez a valóság annyira abszurdnak tűnik számára, mintha a Földet pálcikára szúrta volna egy óriás, és nyalókaként most kilógna a szájából.
-Umm… én sosem hiszek Fynncinek, de persze nagyon szeretem, amiért mindig megdicsér - vigyorodik el. Tulajdonképpen pont úgy bánik vele a testvére, mint egy nagy óvodással, merthogy Lencse bizony le is ragadt azon a szinten, ezt kár volna szépíteni.
-Óóó, a nővéred énekel? Akkor biztos mindig szép a karácsonyotok: tudtok kánonban énekelni a fa körül! - tapsikol párat, de ha már belekezdett, nem hagyja abba, és megtapsolja Mat öltözetét is. Ami egyébként igencsak lehangoló.
-Ettől az öltözettől olyan szomorúnak tűnsz. Színesben kéne járnod, mert.. mert az.. az sokkal színesebb! - vágja ki magát roppant fifikásan a mondatból.
-Van is nálam Kísz ruháiból pár, át akarsz öltözni? - félő, ha pajtása szerelésében meglátná újdonsült barátocskáját, egész úton őt ölelgetné hiánypótlásnak. Ahh, hogy mennyire magányosnak érzi most magát! Újabb adag tintát vesz elő, és megint ráfirkant néhány szót egy gyűrött pergamen cetlire, hogy egy újabb baglyot tessékeljen ki vele az ablakon, majd egyből odalép táskájához, és elkezdi kipakolni belőle az említett ruhadarabokat. Pontosabban inkább egy hatalmas rendezetlen kupacot dobál Mat mellé az ülésre, ő maga pedig letérdel a halom elé a földre, és arcát belefúrja a rikító káoszba. Alig vannak problémák a lelkében… vagy fejében.
-No, kérsz valamit? - néz fel egy fél perc elteltével, és meglóbál a srác orra előtt egy lila boát. Hogy ilyeneket minek hozott magával…?
-Umm… és abban a sátorban meleg van ilyenkor? - ráncolja össze homlokát, amint előkerül a mentőötlet. Komolyan elgondolkozik ezen az eshetőségen. Végül is a sátorozás jó móka. - És hova akarsz sátrat verni? Az Eiffel-torony lábához? - kuncogja el magát, és már pattan is fel a játék hallatán. Első gondolata, hogy fogócskázzanak a vonaton, úgy tűnik, nem fog megvalósulni, ám jókedve töretlen, ahogy beleveti magát a szétszórt ruhákba, miközben ismét helyet foglal Mat aurájában.
-Uno? Nem ismerem! Az valami kártyavár építős játék? Egyszer húsz emeletes várat csináltunk otthon, de szerintem apa csalt, mert mintha láttam volna, hogy kicserélte a paklit a sajátjára - ezen elmélkedik egy fél pillanatig, majd megrázza a fejét. - Nem csalhatott! Azt mondta, nem bűvölte meg a kártyákat - kis naiv Lencse.

                          A Francia Lencsilány
                                 Úton Párizsba...
                                         (Franciaország)

-Nem, csak ő.-feleltem, amikor a nővérem énektehetségéről kérdezett-Habár néha elénekelgetünk, miközben zongorázik.-emlékeztem vissza a tavalyi karácsonyra, amikor a szürke patás éneklése közben a szomszéd nyanya átszólt, hogy.....hmmm, igen, fogjuk be. Leonie megtapsolta a szerelésem, ami tényleg nem az ő ízlésvilága. Még meg is jegyezte, hogy szomorúnak tűnök bennük.
-Van kevés színes cuccom, de a sötét színeket mindig is jobban kedveltem. Amúgy ki az a Kísz?-érdeklődtem az említett személyről, az épp kipakoló Lencsikétől.-Nem kell, jók a saját gönceim!!-ráztam mindkét kézfejem, ami nevetségesen hasonlított az integetésre, amikor az eridoros lány előhúzta annak a bizonyos Kísznek a tulajdonában lévő ruhákat. A szállásomat illetően kisebb probléma merült fel, de szerencsére nem az utolsó pillanatban tűnt fel, hogy van hol aludnom.
-Aha, mint egy rendes házban!-nyugtattam meg utastársamat, a fekhelyem hőellátását illetően. És hogy hol verek tábort? Na, ez jó kérdés!
-Dunsztom sincs, habár az Eiffel-torony elég csábítóan hangzik...-simogattam a nemlétező szakállamat-Úgy is szerettem volna élő szobor lenni!-vigyorogtam. Lencsike pakolászás közben előkavart egy lila színben pompázó boát, átfogalmaztam a mondatomat.
-Csak nem fesztiválozni készülsz?-csillantak fel a szemeim-Véletlenül mindig van nálam egy szív alakú- és egy party szemüveg.-húztam elő a szemcsíkéket a táskámból.
-Mehetünk a buliba!-nyomtam Leonie orrára a szív-szemüveget, majd kissé elmosolyodtam.
-Jól áll.-ferdült felfelé a szám jobb sarka. Felajánlottam, hogy játékkal töltsük a megmaradt időt, habár célravezetőbb lett volna nem egy mugli játékkal feltennem a kérdést, hisz még a muglik között sem elég elterjedt játék ez az Uno.
-Az komoly.-csodálkoztam. Húszas kártyavár! Nem kis teljesítmény!
-Akkor inkább...nézd!-fordultam meg, hogy megmutathassam Leonie-nak.
-Havazik!-mutattam a lassan szállingózó fehér pöttyökre. A fehér táj olyannyira megérintett, hogy teljesen elmélyedtem az egészben. Felemeltem jobbomat, s megérintettem az ablak üvegét, teljesen elfelejtkezve a külvilágról...

Mat


-Többet kéne színes ruhákban járnod, mert… mert én is mindig felvidulok reggelente, ha belenézek a tükörbe. És Wowbagger is mindig sokkal boldogabb, ha befestem a fekete szőrét sárgára; akkor kicsit olyan, mint egy csibepudli. Vagy egy szőrös banán. Már nem úgy, mint te… vagyis te nem vagy olyan szőrös, mint Wow, csak banán. Mármint sárga. Szóval érted… - nagy gesztikulálások közepette magyaráz, s ha Mat nem vigyáz, a hadonászó törpe még fejbe is kólintja roppant lelkesedésében.
-Kíííísz! - belesüpped az ülésbe, de a következő másodpercben már újra feltérdel, és kihúzva magát folytatja.
-Ő az én pajtásom! Együtt lakunk a padláson… és tulajdonképpen Budanekeresden is, ha éppen oda kell mennie - elmereng az utóbbi napok mesés idilljén, amit abban a lakásban átélt, és ettől újra összeszorul a gyomra. Hogy fogja túlélni ezt a pár napot egyedül? Vagyis… mégsem olyan egyedül, hiszen itt van Mat, később pedig majd a nővére boldogítja, de az mégsem ugyanaz.
-Nem szoktunk elválni, úgyhogy kicsit hiányzik - igen, ez azt jelenti, hogy tényleg nem töltenek el pár óránál több időt külön. Valamiért egyikük sem érzi magát olyan komfortosan a másik nélkül; legalábbis Lencse biztosan nem.
-A leghosszabb idő fél év volt, mert Keef ösztöndíjjal elutazott, viszont az már olyan nagyon régen történt! Alig emlékszem rá - kamuzza, és mielőtt elbőgné magát, mint egy kisgyerek, inkább témát vált.
-Amíg te élő szobor leszel, én gyűjtöm a pénzt vacsorára! - kuncogja el magát, s miután megkapja a menő szemüveget, már hangosan nevet.
-Akkor ma buliba megyünk? Vuhhúúú! - felpattan a helyéről, és fantasztikus higanymozgásával egyből betolja az évszázad figuráit. Búvárkodás, szeletelés, szüretelés, mosogatás, húsdarálás, birkanyírás; minden kisujjból megy neki. Cseppet sem zavarja, hogy nincs zene, amire táncolhatna. Mindenki olyant képzel hozzá, ami jólesik neki - Lencse többek között kacsatáncot hall a fejében.
-Havaziiik! - a kijelentésre újból levágódik a fiúcska mellé, és majdhogynem átmászva rajta kibámul az ablakon.
-Csinálhatunk angyalkááát! - rángatja meg a ruhaujját.

                        A Francia Lencsilány
                                 Úton Párizsba...
                                         (Franciaország)

-Inkább maradok a szokásosnál!-mosolyogtam. És amúgy is, a sötét színek jobban állnak. Habár lehet, hogy beszerzek egy-két világosabb árnyalatokban pompázó göncöt.
-Nem is nagyon vágyom egy ilyen ősemberszerű szőrzetre! Főleg nem sárga színben!-vigyorogtam a lányra, kissé behúzott nyakkal, nehogy véletlenül lepofozza rólam a szemüveget. Amikor rákérdeztem Kísz nevére, látszott, hogy Leonie igen hosszan tudott volna mesélni a srácról.
-De szuper! A padláson laktok mint a......a padláslakók!-Micsoda perfekt nyelvtan tudással vagyok én megá'dva! Hiába a nyelvtan sose tartozott az erősségeim közé, ahogy a többi kommunikációval kapcsolatos dolog se!
-Elhiszem mennyire!-Az empátia viszont remekül megy!-Én is legszívesebben a nővérem lábán lógnék állandóan.-kunkorodott felfelé a szám egyik sarka. Tényleg, el is hozhattam volna Harryettet! De jó, hogy most ugrik be!
-Én se hagyom szívesen magára Ririt, hisz elég törékeny a kis szentem, de szüksége van rá.-préseltem össze az ajkaimat. Láttam, hogy a lány kis híján elsírja magát, ezért lapozni akartam, de ő ezt is megtette.
-Oké, szobor-jelmezem is van!-lelkesedtem-Tudod, ez varázstáska! Bármit beletehetsz, gond nélkül elfér benne.-próbáltam titokzatos pofát vágni. Amikor feltettem a szemüveget a fejére, nevetésben tört ki.
-Oké, Party Hard! Zene is van ám! De csak ha szeretnéd!-kacsintottam Lencsike felé. Tényleg rejtegettem egy magnót a varázs-tasimban, igaz, csak Taylor Swift számok voltak benne. Amikor az eridoros hölgyemény felpattant, hogy táncolhasson, én vidáman tapsoltam az ülésről. Észrevettem a hóesést, mire Leonie szinte áthajtott rajtam, de nem fájt, sőt, inkább nevethetnékem, mintsem sírhatnékom támadt.
-Oké, első dolgom lesz, ha leszállunk!-mosolyogtam szünet nélkül.-Képzeld, a nővérkém egyik ismerőse tud mesterséges havat csinálni!-kezdtem mesélni.
-Nem idegesít, hogy folyton szóba hozom?-kérdeztem, mert eléggé nem szeretem, ha idegesítem az embereket, Habár a húgimát előszeretettel kergetem az őrületbe!

Kinézet, fekete hajjal

Nagyon szeretem a sportokat és ez alól a téliek sem kivételek. Kiskoromban telente mindig elmentünk egy-egy hétre síelni, így egész fiatalon megtanultam már siklani a havon. Szokássá vált bennem, hogy egy hetet ilyen fajta szórakozásra szánok, most sem akartam elmulasztani, ezért megkérdeztem a barátaimat, hogy nem akarnánk-e eljönni a hegyekbe. Miután többen is igent mondtak, biztosra vettem, hogy nagy buli lesz, jól fogjuk magunkat érezni. A célpont Gerlitzen névre hallgat, bár én még személy szerint nem voltam ott, a többiek nagyon jónak találták és sokan dicsérték. Az ünnepekkor otthon meséltem erről a tervről az ikertesómnak, Victoriának is, aki rögtön kedvet kapott hozzá. Az egyik barátnőjével ők is eljönnek, bár ahogy sejtem, nem nagyon fog velem lenni, az ideje legtöbb részét a barátnőjével fogja tölteni kettesben síelgetve. Chh, jellemző.
Egyik hétvégén meg is valósítottuk a programot. A találkozót a közös szálláshelyükön beszéltük meg, amolyan apartmanszerű házikónál, mert épp szünet van és senki sem tudta, hogy karácsony után ki hol lesz. Én Izával mentem vonattal. Az út során fantasztikus volt látni az Alpok vonulatait, még sosem jártam errefelé. Az túlzás, hogy nem láttam ekkora hegyeket, mert Koreából mindig a Himalájához mentünk síelni, de jó érzés volt látni Európa kincseit. Épségben megérkeztünk, a hotelben lepakoltunk és megvártuk a többieket. Megkönnyebbültem, amikor mindenki épségben megérkezett és jó volt látni a húgom cuccát is az egyik szobában. Ők már valószínűleg kint lehettek a hegyen. A házhoz tartozott egy kis étterem is, ahol napi háromszor étkezhettünk. Miután köszöntöttük egymást elmentünk enni, hogy ne korgó gyomorral vágjunk neki a síelésnek.
- Nem baj, ha az ikertesóm és az egyik barátnője is itt fognak aludni? Ők is síelni jöttek, de nem hiszem, hogy napközben sokat találkoznánk velünk, legfeljebb a felvonóknál. Viszont butaságnak tartottuk külön szobát kikérni nekik, tudjátok milyen spórolósak a szülők. – Mondtam ebéd közben mindenkinek címezve, de nem biztos, hogy mindannyian hallották vagy figyeltek volna. Csak nem fognak megharagudni ezért, ha meg nem is hallották, majd meglepődnek, hogy kettő van belőlem.
Miután jóllaktunk elkezdtünk öltözni. Vagy fél órát kellett szentelnünk a készülődésre, mert elég sok ruhadarabot kellett felvennünk, már aki nem akart megfázni. A szokásos póló és a hőfogó aláöltözet fölé két vastag pulcsit vettem, a külső felszíne úgy nézett ki, mintha pamut lenne, pedig az bizony víz-, hó- és hideglepergető bűbájjal volt megáldva. Karácsonyra kaptam és nagyon örültem neki, legalább nem akadályoz annyira a mozgásban, mint a kabát. Síszemüvegem és sapkám is fekete volt, így jól kitűnhetek a hóból, ha netán elesnék, bár ha nem csinálok nagy örökséget és adrenalinnal dús dolgot, akkor nem szabadna elesnem. Csak most itt lesz Grace is.
Nem túl gyorsan, de azért megérkeztünk a sípályához is. Ausztriába csak a snowboardomat hoztam, ha nagyon megunnám és sílécre akarnék váltani, akkor majd könyörgök a tesómnak, hogy cseréljünk. Kék és fekete kötésű boardomat viszonylag könnyű volt cipelnem a többiekhez képest, köztudott, hogy sícipőben elég rosszul lehet sétálni. Egy valaki, mivel enyém volt az ötlet, így én elmentem megvenni a bérleteket. A sípályán voltak rendesen emberek, de azért nem volt tömegnyomor sem, amolyan átlagos nap lehetett a hegy számára. Remélem, azért megtalálom majd Victoriát.
- Akkor mi legyen? Először meg kéne tanítani Izát és Scarlettet, csak aztán kéne felmennünk közösen a csúcsra. - Mondtam hangosan, mert ezt már tényleg szerettem volna, hogy mindenki hallja. Nem akartam rögtön a mély vízbe dobni a két lányt, mert még sérülés lesz a vége. Inkább idelent kéne őket megtanítani és egy biztonságos alaptudással felmenni a kék pályára. Közben szétosztottam a bérleteket.

Síelés - avagy bénázzunk
Dasha, Grace, Lina, Tony és Scarlett

Juhéé, síelünk!
Dasha, Grace, Iza, Scarlet és Tony

Iszonyatosan hosszú út áll Lina mögött, és hazudna, amit egyébként sosem tesz, ha azt mondaná, kellemes volt. Elvégre Pécs és Gerlitzen nem éppen szomszédos városok, de még csak közel sincsenek egymáshoz. Még szerencse, hogy édesapjának épp egy határmenti városban kellett valamilyen konferenciára mennie, különben zötykölődnie a vonaton vagy fél napot, így legalább néhány órával megúszta. Az egyetlen vigasza a végtelennek tűnő úton a lenyűgöző táj volt. Mindig is szeretett a természetben gyönyörködni, most sem tett másképp. Kissé kellemetlenül érezte magát a rosszalló pillantásokért, amiket azért kapott, mert gyermeki lelkesedéssel sikoltott fel, és nyomta arcát a koszos ablaküvegnek, valahányszor meglátott egy őzikét, vagy egy nyúlcsaládot átnyargalni a fagyos mezőn. Aztán meg a havas hegycsúcsok ejtették ámulatba, és képzeletben már siklott is a havon. Időnként el-elszundított, szerencséjére azonban nagyjából az út közepétől egészen a végéig kellemes útitársra talált egy idős nénike személyében, akinek elmesélte, hogy síelni megy a barátnőivel a hegyekbe, majd szóba került a lány hobbija is, a jégtánc. Szegény néni csak nézett, mint pocok a lisztben, hogy mégis mi a fenét akar egy táncos azokkal a rusnya sílécekkel meg snowboarddal, vastag téli dzsekiben, amikor megmaradhatna a kecses korcsolya és flitteres ruhák varázsában. Lina szégyenlősen elmosolyodott, igyekezett elmagyarázni, hogy a két sportág nem üti egymást, ám a néni hajthatatlan volt, és megígértette a lánnyal, hogy az eltervezettnél is jobban fog magára vigyázni, nehogy eltörjön a lába, és odalegyen a sportkarrier. Gerliteznben az állomáson búcsút vettek egymástól, és Lina elindult a szálláshely felé. Útközben szinte minden kirakat előtt megállt, és igyekezett észrevétlenül pásztázni magát az üvegekben, mert ezer százalékig biztos volt benne, hogy ennyi ülés után a feneke felvette egy szabályos négyszög alakját. Nagy nehézségek árán ugyan, de csak megtalálta a többieket, gyorsan a szobájukba sietett, hogy minél előbb megszabaduljon a bőröndöktől, mert bár otthon úgy tűnt, nem hozott el elég cuccot, a cipekedésnél kiderült, hogy valószínű a fél házat belepakolta a hatalmas kofferba. Eztán gyorsan átöltözött: trikó,póló,pulcsi,kabát,még egy kabát és még egy, ami mindenféle bűbájjal el volt látva, ugyanígy a nadrágokkal is, majd belebújva a sítalpakba evickélt kifelé a többiekhez. Már a tervezéskor felvetődött a probléma, hogy a társaságból ketten nem tudnak síelni, és Lina természetesen ajánlkozott, hogy minden tudományát, amivel csak rendelkezik, igyekszik a tőle telhető lehető legjobban átadni. Persze, ha akad még olyan a bandában, aki szívesen vállalná az oktató pozíciót, a szőkeségnek nem lenne ellene kifogása, elvégre többen jobb és hatékonyabb eredményt érhetnek el.
-Azt hiszem, igazad van Dasha. Túl mély víz lenne, ha rögtön a csúcsról kéne leszáguldaniuk. Ha jól emlékszem van itt valahol egy gyakorlópálya…
Körbepillant, és szinte észre sem veszi, hogy a csapatkapitány átnyújtja neki a bérletét. Gyorsan észbe kap, legbelső zsebébe mélyeszti, majd visszatér a terep pásztázásához. A koriját tenné rá, hogy van itt egy ilyen pálya, kifejezetten erre a célra, már csak az a kérdés, hogy merre található. Gyermekkorában volt itt utoljára síelni, kicsit megkopott a helyismerete, de nem adja fel, amíg meg nem leli, az egyszer biztos. Miza, Scarlett készüljetek, Linácska elméletben már akcióba lendült!

deszkaa :3

Már az ünnepek előtt ki volt írva a kis táblánk aljára a mai nap dátuma, én magam véstem fel oda, miután Dasha elhívott levélben síelni. Természetesen a válaszom hatalmas és azonnali igen volt, mivel a múltkori kalandunk is életre szóló élménynek bizonyult. Egy olyan élménynek, amit nem kéne elmondanom Tonynak... Szóval miután többször majdnem elszóltam magam, úgy döntöttem, jobb, ha többet meg sem szólalok. Ezért  mikor ma reggel szólaltam meg tegnap délután óta először, mikor is kimásztam az ágyból, majdnem átestem a szőkén, fejjel le az ágyról... Azt hiszem, hogy az bizony szitkozódás volt, röhögéssel vegyítve. Gyorsan felöltöztem, majd átkutattam az utazótáskámat, hogy mindent beraktam-e, aztán végigsimítottam a snowboard deszkámon és elszáguldottam teázni. Persze nem csak magamnak csináltam, mert nem vagyok olyan szemét, de a drága párom megint nem akart kimászni az ágyból, szóval kénytelen voltam elvinni a takarót. Miután kipiszkáltam és ő is rendbe szedte magát persze lehetett sietni a vonatra, amit szemforgatással fogadtam. A vonatút elég hosszú volt, de ahhoz meg, hogy elaludjak, rövid, tehát jobb ötlet híján ismételten a szőkét zaklattam, többször is megkérdezve, hogy miért hozzuk a kutyát, mikor egy napot csak kibírna otthon. Deee nem, Palomának jönni kell! Már alig várom, hogy lássam, hogyan siklik a mini síléceivel. Mikor odaértünk, rögtön böngészni kezdtem a térképet, hogy hol is vagyunk, illetve hová kell mennünk, ezzel nem is volt baj, mert Londonban belém neveltek egyfajta jó tájékozó-képességet. Nagyjából minden rendben volt, mikor odaértünk, azon kívül, hogy Paloma mancsai már most elkezdtek kékülni, na nem szó szerint, csak képletesen. Egész pöpec volt a szálláshely, a környék pedig gyönyörű, igazából kedvemre voltak a hegyek, annak ellenére is, hogy tengerparti népség vagyok gyárilag. Lepakoltam az ágyamra, majd mély sóhajjal néztem az "álompárt".
- Még szerencse, hogy Betti nem velünk lakik Bogolyfalván, őt is hoztad volna? - kérdeztem kis iróniával a hangomban, de sajnos nem voltam benne biztos, hogy nem tette volna meg.  - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhen pusztulok.
Ezzel a kijelentéssel hagytam el a szobát és vonultam el étkezni, hogy ne korgó pocakkal induljunk neki a hegynek. Miutána  kajálást befejeztem, visszavonulót fújva elkezdtem öltözködni, azaz teljes outfit váltáson estem túl, mert azért ezt mégiscsak utazásra vettem fel és enyhén szólva is befagyott volna a hátsóm, ha ebben megyek snowboardozni. A cuccom teljes egészében fekete és szürke színben pompázott, a deszkámtól eltekintve, mert az fekete volt, lángnyelves. Igen, már ezelőtt is voltam párszor snowboardozni, voltak elég érdekes családi hagyományaink. Mikor odaértünk, amennyire csendben csak lehetett, Dash mögé lopakodtam és elkaptam a derekát fél kézzel.
- Szia Dash! - nevettem végül. - Bocs, hogy késtünk, de cserébe hoztam kutyát is. Nem, nem tudom minek.
Mindezek után begyűjtöttem a bérletemet, figyelve arra, hogy Dash mit mond, de szemmel tartottam a szöszkémet is. Kifejezetten muris látvány volt a kutyával, meg felszerelésben. A többieket néztem, nyugtázva, hogy azért ők is felkészültek rendesen, majd integettem Izusnak is, Alina felé pedig biccentettem egyet.
- Nos akkor innét hogyan tovább? - kérdeztem a kedvenc sztárcsapatkapitányomat, elvégre ő szervezte ezt az egészet, mármint ő volt az ötlet szülőanyja.

Kinézet, fekete hajjal
Szerencsére eddig minden rendben volt, megérkeztünk a hegy lábához, a sípálya pénztárához. Csak akkor tűnt fel, hogy Grace-ék a kutyájukat is hozták, amikor kijöttem.
- Megőrültél? Mit fogsz csinálni a kutyával miközben siklasz? Elgázolhatják a többi síelők és még baja eshet. – Mi a fene? Egy kutya a sípályára? Ha velünk lesz és össze-vissza fog futkározni, akkor sok síelőt zavarhat. Egy tapasztalt ember elérheti a 90km/óra sebességet is, de annál is többet akár, és ha akkora erővel beleszáguld egy kutyába, akkor nincs miről beszélni egyik élőlénynél sem. De talán a kutyának lenne fájdalmasabb, hisz az ő testébe állhat bele egy síléc. Vagy kettő.
Megvettem a bérleteket és mindenkinek a kezébe nyomtam. Felmértem a helyzetet, Iza és Lina síelnek, Grace, Tony, Scarlett és én pedig snowboardozunk. Közülünk két embernek kell segítenünk elsajátítani az alapokat. Alina nagyon rendes volt, ő már az elején jelezte, hogy szívesen segít Izának síelni tanulni, bevallom őszintén elég nehéz helyzetben lettem volna, ha nekem kellene Izát tanítanom, miközben snowboard van a lábamra csatolva.
Már otthon is áttanulmányoztam a hegy pályatérképét, de a kasszaház falán is ott, így nem kellett fejből tájékozódnom. - Lássuk csak, a kék pálya legfelül van, vagyis miután elsajátították az alapokat menjünk majd oda. – Mondtam, majd körülnéztem kicsit és megláttam a tanulásra kialakított kisebb pályákat is. – Nézd Lina és mindenki! Ott vannak a kezdőpályák. - Mutattam enyhén balra a kezemmel. Közbenéztem, hogy mindenki rendben van-e.
- Menjünk oda. – Azzal elindultam a kijelölt kezdőpályák felé. Deszkám még a kezemben volt, mert viszonylag sík terület vezetett odáig, fölöslegesnek tartottam, hogy ugrándozva tegyem meg a távot. Miközben gyalogoltunk Scarlett mögé settenkedtem és megfogtam a vállát. – Várod már? Nagy élmény lesz! – Biztattam és ezzel is fokozni akartam a kedvét.
Odaérve már egy kicsit lejtősebb volt. Alinára pillantottam és aranyosan elmosolyodtam, ami azt jelentette, hogy „hajrá csajok, tiétek a pálya”. Szurkoltam Izának, hogy megszeresse a síelést és viszonylag könnyen, nagy fájdalmak nélkül elsajátítsa az alapokat. Aztán Scarlettre pillantottam.
- Csatold fel a boardot, aztán megmutatom, mit hogy kell. – Mondtam teljesen kötetlenül és barátságosan, majd a földre huppantam és én is csatolgatni kezdtem a kötéseket, de egyelőre még csak az egyiket csatoltam be, hogy ha netán Scarlett elesne, akkor még könnyűszerrel utána tudjak kapni. Mikor megvoltam, felálltam és a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem a lányt.
- A boardot, mint ahogy a sílécet is, az élével tudod lassítani, vagyis az előre haladás szlalomozásként is felfogható. Minden kis kanyarnál a belső élre kell helyezned a testsúlyodat, majd meg fogod látni, hogy ez beválik. Ha lapjával keresztbe fordítod a snowboardot a lejtővel, akkor is lassabban fog menni valamelyest, de minden esetben dőlj kicsit hátra, akkor tudsz rendesen élezni és kanyarodni. Na de ne siessünk ennyire. Először is tapasztald meg milyen a siklás. – A lejtő alsóbb részén állhattunk, de még volt annyi, hogy ha meglököm, akkor elindul és siklik kicsit. Megállással még nem kell bajlódnia, mert nem tud felgyorsulni és előbb-utóbb megáll magától. Elengedtem a kézét és egy nagyon kicsit löktem rajta, hogy elinduljon. Amikor leért, azaz eltávolodott tőlem két, három méternyire én is elindultam és gyorsan lesiklottam hozzá. – Tetszett? Most menjünk fel a felvonóval. Ne aggódj, nem lesz meredek. - Azzal odacsúsztam a felvonóhoz és belekapaszkodtam a felvonókötélbe, közben hátra-hátrapillantottam, hogy Scarlett is hasonlóképpen tett-e és hogy minden rendben van-e.
- Nem akartok addig felmenni és megtenni egy pályát? Nem azért, én nem küldelek el titeket, csak hogy addig ne unatkozzatok. - Kiáltottam Grace és Tony felé, míg húzódtunk felfelé a picike lejtőn. Szerintem bőven leérnének addig míg mi végzünk, aztán mikor másodszorra akarnának felmenni, akkor már mi is mennénk velünk. Nem akartam, hogy bárki is unatkozzon, de nekem az is tökéletesen megfelelt volna, ha úgy döntenek, inkább velünk maradnak.

A síkaland ötlete nem volt rossz, belementem hamar, habár nem síelni fogok, mivel azt annyira nem szerettem mint snowboardozni. Na az.. azzal nagyon jó kapcsolatot ápoltam. Régebben apámmal mindig elmentünk snowboardozni, ha volt egy kis ideje rám, míg a későbbiekben anyám is csatlakozott hozzánk elrontva az apa-fia foglalkozás szépségét. Hamar belejöttem ebbe a sportba mivel jó érzékem volt hozzá, na és a reflexeim, az egyensúlyom is köszönik szépen, megfelelőek voltak hozzá, így nem csak simán fel és lecsúszkáltam a hegyről, hanem egy kicsit extrémebb mozdulatokkal tettem. Amióta apám elment azóta nem volt rá alkalmam, na és elköltöztünk ide, Magyarországra ám Dashának hála most újra űzhetem az egyik kedvenc sportomat. A kelés időpontjában azonban volt egy kis gond. Nem sok kedvem volt felkelni, sőt szinte semennyi sem, de erről nem tehetett senki. Egy kicsit sokat voltam fent mostanában éjjel és a szervezetem még nem teljesen szokta meg a dolgot. Mikor a drága átesett rajtam és nevetésben tőrt ki, akkor a fejembe húztam a párnát, mert még nem volt kedvem kikelni... Grace végül csak összeszedte magát és kiment én pedig újra a drága félálomnak szentelhettem minden egyes másodpercemet... vagyis nem. Egy kis idő elteltével feljött és ellopta a takarót az a kis hamis.
- A takaróm! - morgolódtam és kipillantottam a párna alól, de olyan világos volt, hogy a eltakartam a szemem. - Megölsz te nő, esküszöm, te meg akarsz ölni! - nyögtem ki pár másodperccel később és felültem. Nagy sóhajjal jutott el a tudatomig, hogy én most már nem fogok aludni, szóval kikászálódtam és nekiláttam felöltözni. Miután megvoltam vele Palomára emeltem a tekintetem, aki remegve nézett rám. - Nyugi törpe, nem maradsz itt. - jegyeztem meg és erre abbahagyta a remegést, majd odabújt a kezemhez. Megsimogattam a bugyuta fejét, majd összekaptam a cuccait és lekocogtam vele. Leérve megéreztem a tea illatát, így szinte repültem a konyhába és eloroztam a saját részemet. Na hát milyen jó is egy kis tea reggel... Szórakozottan néztem ahogy Grace türelmetlenkedik.
- Nyugalom, ne parázz, elérjük azt a vonatot. - mosolyogtam rá, majd Palomára néztem. Miután megittam a teát elöblítette a bögrét és felkaptam a kutyát, majd felöltöztettem közölve, hogy ő is jön. Na persze máris jöttek az ellenérvek! Végül sikerült meggyőznöm az én kis gráciámat, hogy igen a kutya jön, szóval elindulhattunk. A vonatút olyan volt, akár egy kínvallatás, mivel vagy hatvanszor kellett elmagyaráznom, hogy a kutya jön, mert teljesen ki lenne, ha megint otthon hagynánk teljesen egyedül. Múltkor még egy párnát is széttépett, mikor egyedül volt. Mi lenne, ha egy egész napot hagynánk magára... Bele sem akartam gondolni. Megpróbáltam elterelni a témát, ám nem sok sikerem volt, ezért nagyrészt csak ismételgettem magam a vonatút alatt. Miután végül leszálltunk a vonatról megkönnyebbült arckifejezéssel tettem le a kutyát a hóba, hiszen teljesen fel volt öltöztetve, nem lesz baja. Paloma persze teljesen izgatottan ugrált körbe mindent ami csak az útjába került, így minket is. Mégis csak jó ötlet volt elhozni, mert már kezdtem aggódni amiatt, hogy nem fogja élvezni a kiruccanást. A szálláshelyig a lábam mellett jött a kutya, így egy kicsit el volt fáradva mire odaértünk. Lepakoltam, majd körbetekintettem a szobában amibe kerültünk. Persze a drágámnak volt még egy ellenvetése ami vigyort csalt az arcomra.
- Dehogy, habár megnézném ahogy snowboardozik... lehet lenyomna. Láttam is valami képet erről... a muglik tudnak valamit. - nevettem fel, majd ledobtam magam az ágy szélére. Ezután kijelentette, hogy ő mindjárt éhen fog halni, ezért felvont szemöldökkel néztem rá. - Csak nem terhes vagy... - kérdeztem abszolút komolyan, de nem bírtam sokáig, kitört belőlem a nevetés. mivel poénnak szántam. Ugyan hogy lenne terhes... De azért poénnak jó volt.  - Na jó, menjünk szerezzünk valami ehetőt, mert elfogysz itt nekem. - jelentettem ki és elsétáltam vele étkezni, de én nem ettem semmit. Nem voltam éhes, ráadásul nem is kívántam most semmit. Megeshet hogy meghűltem a napokban... A gondolat miatt megvontam a vállam, majd mikor végzett visszamentem vele a szálláshelyre és kint ácsorogtam míg átöltözött, voltam ilyen lovagias. Miután végzett én is gyorsan átkapkodtam a ruházatomat és felkaptam Palomát és kisétáltam vele. Egy kicsit szórakoztatom a törpét, hogy aztán pihenjen egy jót míg mi kiszórakozzunk magunkat. Míg ők a kezdőket próbálják megtanítani addig én elleszek a kutyával is. Nem volt kedvem oktatóbácsit játszani. Persze Grace és Dasha már ismerték egymást, így sejtettem, hogy összetartó egy csapat. Köszöntem mindenkinek, majd vállat vontam Dasha megszólalására.
- Nyugi, nem viszem fel oda!-mutattam fel a hegytetőre. - Még a végén meghalna nekem... de azért  muris lenne egyszer levinni a kezdő pályán rátéve a deszka elejére. - mondtam szórakozottan, majd figyeltem a jelenetet, miután megkaptam a bérletet. Dasha találta ki az egészet, így nem volt csoda mennyire felkészült és szépen elmagyarázta a dolgokat a többieknek, majd megindultak a kezdő pályára. Hirtelen visszakiáltott nekünk én pedig felé pillantottam, majd visszakiabáltam.
- Megvárlak titeket, ráértek gyakorolni. - kiáltottam vissza, majd gyúrtam egy hógolyót és eldobtam nem messzire. A törpe máris szedte a lábait és mikor odaért szomorúan vette tudomásul, hogy az nem egy labda. Persze én jól szórakoztam rajta és végül előszedtem a labdáját, aztán eldobtam neki. Könnyű lefárasztani a kutyát, ha ilyen kicsi. Egy ideig játszadoztam vele, majd Gracere pillantottam és vissza a kutyára.
- Szóval, van kedved borulni drága? Beviszem a kutyát aztán mehetünk... nem akarom szegény kitenni annak, hogy olyan magasra felviszem. - feleltem szórakozottan és megfogtam a kezét. -  Csak azért hoztam el, hogy megkíméljük a berendezéseket, mert itt legalább a közelben vagyunk. Ha teljesen magára hagytuk volna egy egész napra, akkor szétszedte volna a kanapét, a házat meg mindent. Lehet egy törpe de a fogai azért elég jók. - mondtam és felkaptam a visszaérkező Palomát a hónom alá aztán becipeltem magammal és letettem. Miután biztos voltam benne, hogy nem fog nekimenni semminek kisétáltam újra és a lányra emeltem a tekintetemet. Én benne voltam abban, hogy menjünk egyet és az is biztos, hogy a többiek ellesznek még egy kis ideig a tanulással, szóval belefér az az egy kör. Na és szemmel is tarthatom, nehogy nekem butaságot csináljon... Ha elesik akkor biztosan lesz hozzá pár kedves szavam! Habár jobban fogok aggódni mint azon gondolkozni, hogy mivel szidjam le, de ki tudja, amíg nem esik el addig nem tudom mi lesz. De majd akkor...

Grace, Iza, Tony, Dasha és Lina

 

Kinézet, fekete hajjal
A sípálya kasszájánál állva pillantottam meg Tony és Grace kutyusát. Mondanom sem kell, azt hittem, hogy rosszul látok. Én nagyon szeretem az állatokat, imádok velük a hóban szórakozni, de ezúttal megijedtem, vagyis aggódtam a jószágért. Szerencsére Tony sem gondolta komolyan, csupán az elején fog elleni vele. Megkönnyebbültem bólintottam és még díjaztam is az ötletét, hogy ültesse rá a deszkájára és vigye le a kezdőpályán. Vicces lenne.
Odamentünk a kezdőpályához, közben még bátorítottam Scarlettet. Talpraesett lánynak tűnt, nem hiszem, hogy nagy gondot okozna neki megtanulni snowboardozni.
- Az elején mindenki sokat esik, én is estem-keltem anno. De ha ez megnyugtat, száguldozva lehet igazán nagyokat esni, vagyis szerintem te fogsz rajtam nevetni majd inkább. – Jó deszkásnak tartom magam, de bizony, néha akkorákat tudok tanyálni, hogy örülök, ha a csontjaim nem törnek. Egyszer a fekete pályán estem el nagy sebességről, nagyjából félúton a letörésen és meg sem álltam a lejtő aljáig, végigbukfenceztem az egészet. De szerencsére nem történt komoly sérülés.
Örültem, hogy tetszett a lánynak az első siklása, ami bár nem volt több három méternél. A fenti pályákat sokkal jobban fogja majd élvezni. Felfelé menet még odakiabáltam Tony-nak és Grace-nek, hogy ha van kedvük, menjenek egy kört addig. A szőke herceg épp a hóban játszott Palomával, minek láttán elmosolyodtam, de nem tudtam sokáig nézni őket, mert felértem a lejtő tetejére. Elengedtem a felhúzókötelet és léptem pár lépést. Mikor Scarlett is felért a kezemet nyújtottam felé. Bár úgy láttam, hogy biztosan áll a talpán, pontosabban a deszkáján, azért biztatásként és védelemként elé helyeztem a karom, hogy még véletlenül se akarjon megindulni lefelé idő előtt.
- Most próbáld azt, hogy keresztbe fordítod a deszkád a lejtőnek és így kezdesz el siklani lefelé. Próbálj meg hátradőlni és a boardod hátsó élére helyezni a súlyod, akkor fog lassulni. Ha valahogy mégis irányba áll a deszkád, akkor be fogsz gyorsulni, de ne félj, nem meredek, ha megtartod az egyensúlyod, akkor előbb-utóbb megállsz. – Mondtam el a következő feladatot. Igazából fogalmam sincs, hogy hogyan kéne tanítanom, csak azt tudtam mondani, amit nekem is mondtak anno. De simán lehet, hogy pár lépést kihagyok a gyakorlásból, nem emlékszek minden utasításra, amit kiskoromban adott nekem az oktatóm. Mindenesetre, tényleg nem meredek a kezdőpálya, nem kell félnie a megállástól. Én eleinte mindig hanyatt vágtam magam, ha felgyorsultam, de csak az ijedtségtől. Féltem, hogy nem tudok megállni, pedig jobban tettem volna, ha a tanult fékezést gyakoroltam volna. De ez már a múlt.
Elsőként én mozdultam meg, hogy megmutassam, mire is gondoltam. Szemben álltam a lejtővel, ennek köszönhetően a deszkám éppen merőlegesen volt. Ugrottam egy kicsit, hogy elindítsam magam és nagyon lassan elkezdtem lefelé csúszni. Pár méternyire már egy kicsit gyorsabban mentem, ezért hátradőltem, a boardom hátsó élét pedig lenyomtam a súlyommal. Rögtön lassultam is, majdhogynem megálltam, de aztán újra hagytam lapjával csúszni. A következő méternél viszont már megálltam és felnéztem a lányra.
- Láttad? Ennyi az egész. – Nem indultam tovább, bevártam a lányt és figyeltem lépéseit. Amikor megvolt ezzel, tovább haladtam lassan, amíg a sík területre nem értem.

Juhéé, síelünk!
Dasha, Grace, Iza, Scarlet és Tony

A gyakorlópálya megtalálása kicsivel több időt vett igénybe, mint amennyit Lina rá akart szánni. Na, persze nem azért, mert nem ismerte fel a jelzést, hanem, mert a figyelme folyamatosan a meredek hegytetőről lesiklókra terelődött, és már alig várta, hogy végre ők is oda jussanak. De még mielőtt ez megtörténne vár a lányra egy nagyon fontos és felelősségteljes feladat: meg kell tanítania Mizát síelni. Soha életében nem izgult még ennyire, mint most, talán még a térdei is remegnek egy kicsit. Már csak az hiányzik, hogy nagy izgalmában közelebbi kapcsolatba kerüljön a hóval, akkor aztán el is áshatja magát… Hiszen ki látott már olyat, hogy a síoktató terül ki legelőször? Baljós gondolataitól igyekszik mihamarabb megszabadulni, és visszatérni a jelenbe Mizához és a többiekhez. Prefi társára pillant, miközben igyekszik felidézni a legeslegelső alkalmat, amikor síléc volt a talpán, illetve az első sí órát is. Pedig a vonatúton olyan szépen, praktikusan felépítette a tanmenetet, de ahogy ide ért, mintha mindent kitöröltek volna a memóriájából. Csak nem csúszott bele valahol egy Ex memoriam-ba? Pillanatnyi ideig eltöpreng ezen a képtelenségbe, hiszen csak észre vette volna, ha belefut egy ilyen varázslatba, majd figyelmét most már végérvényesen Izácskának szenteli. Ajka félmosolyra húzódik, igyekszik bizalomgerjesztő pofit vágni, nem szeretné háztársára már a kezdet kezdetén a frászt hozni, majd kissé megköszörüli a torkát, és belevág az okításba.
-Nos, én arra gondoltam, hogy először is kezdhetnénk azzal, hogy hozzászoktatjuk a lábadat ahhoz, hogy síléc van rajta. Nyugi, ez annyit takar, hogy lépünk párat úgy, hogy, ha visszanézel, egy halszálkaformát láss magad mögött. Szóval… tedd egyik lábadat, akarom mondani lécedet a másik mellé, így!
Azzal szépen, komótosan kezd lépegetni, és voila, tényleg kiadja a formát. Ezek szerint nem felejtett olyan sokat. Bátorítóan néz Mizára, reméli, hogy ezzel a pár lépéssel sikerül hozzászoknia a helyzethez. Ha a lánynak már kellőképpen megy a lépegetés, kissé nehezít a feladaton: most jön a csúszás!
-Oké, ha ez megy, akkor próbáljuk meg az oldalcsúszást, valamint a fékezést. Engedd el magad, hagyd, hogy a lábaid irányítsanak! Ha úgy érzed, meg szeretnél állni, dőlj az ellenkező irányba, és óvatosan tedd a síbotot a hóba, és húzd magad mellet! Megmutatom.
Megcsinálja a gyakorlatot, majd megáll, és tekintetét Mizára szegezi. Reméli, nem túl gyors a lánynak a tempó, ha mégis, bízik benne, hogy szólni fog. Nem szeretné elkapkodni, viszont annak sem örülne, ha Izának a csigatempó miatt menne el a kedve az egésztől.

Síelés - avagy bénázzunk
Dasha, Grace, Lina, Tony és Scarlett

Grace, Iza, Tony, Dasha és Lina

 

ĐomĐom

Nevetségesen hangzik, de eldöntöttük Đomival, hogy mi bizony Prágában akarunk szilveszterezni. Legalábbis az én fejemből pattant ki először a gondolat, a feltörekvő kviddics díva nem hiszem, hogy ilyenekről álmodozott korábban. Pedig nem szabadott volna elfelejtenie, hogy van/volt neki egy Ágoston nevezetű barátja, akivel ugyan évekkel ezelőtt ismerkedtek meg, de mondhatni nagyon jó kapcsolatot ápolnak. Mondjuk szerintem értem többet tett, vagyis ismertségünk nagyobb jelentőségű az én oldalamról, mégiscsak ő volt az első diák, akivel a vonatról való leszállás után összefutottam.
Úgy alakult, hogy a legfiatalabbik nagybácsim elutazott a barátnőjével világot látni, munkájukból adódóan pedig csak az ünnepi időszak jöhetett szóba, mint szabadidő. Ők egy tök jó kis lakásban élnek, komolyan irigyeltem azt a helyet, mindannyiszor amennyiszer látogatást tettünk nála. Ebből volt olyan négy alkalom, hiszen nem olyan régen költözött oda, tényleg fiatal a fiú, a házasságuk csak most lesz aktuális. Szóval... Idén rendhagyó módon csak jóval huszonötödike után tudtunk úgy felszabadulni, hogy átmehessünk. A bátyám először úgy volt, nem is jön, mert az ottlét belecsúszna az újévbe, amit viszont a baráti körével akar köszönteni. Na mindegy, ez bonyolult. Spontán elhatároztam, hogy megkérdezem a családtagot, kiadná-e nekem a helyet. A szüleimmel is beszéltem persze az ötletről, akik kissé vonakodva bár, de beleegyeztek. Elvégre lassan felnőtt leszek, nem ismeretlen helyre megyek, ahol pedig ők lesznek, az egész közel van "hozzánk". Az egészben annyi volt furcsa, hogy anyáék már egy-két nappal korábban összekészülődtek és kilátogattak, én pedig késve, külön úton jártam.
A szünet miatt nem volt egyszerű lefixálni a dolgot. Nagyon dobogott a szívem, amikor először felvázoltam ezt a lehetőséget Đominak, de nagyon örült, hogy gondoltam rá. Szerettük volna kiélvezni az utazás örömét, ezért a vonatra esett a választásunk. Viszonylag gyors, első osztályon pedig még kényelmes is, ráadásul külön fülkében utaztunk, alig utaztak rajtunk kívül a járaton, stb. A csomagom elhelyezése után ledőltem az ülésemre, lábamat pedig feltettem Đomi mellé. Simán végigaludtam volna az utat, ha egyedül lettem volna.
- Semmiség, tudhatnád... - kacsintottam - Heh, igyekeztem nem gondolni a sulira. Jól megy amúgy, a benn zajló eseményeket pedig nehéz lenne vázolni. Szerintem nem történt semmi hihetetlenül durva dolog. Az igazgató új, igen. Jó fej, de már túlságosan megszoktam a régit. - sóhajtottam a kilátást bámulva, aztán néhány kisebb történet következett a kastélyból, igyekeztem olyanokról mesélni, akiket mindketten ismertünk - De mesélj inkább Te! Veled sokkal több izgalmas dolog történik... Én maradtam a régi.
Egyébként valahol Szlovákiában jártunk már, közel a cseh határhoz, még ha így is számtalan kilométer választott el minket a célállomástól.

Kinézet, fekete hajjal
A kezdeti eligazodás és létszámfelmérés után elindultunk a gyakorlópályára. Scarlett ügyesen vette az akadályokat, az első siklását láthatóan élvezte. A kezdőpálya dombja nem volt magas, de sílécekkel, deszkával a lábakon elég nehéz volt és sok időbe telt mire valaki felért, ezért is találták ki, hogy egy kicsike kis felvonót tesznek ide, ami csak egy kötélből állt, mibe bele kellett kapaszkodni. Felérve az emelkedőre megmutattam új barátnőmnek, hogy hogyan lehet fékezni. Utánam ő is elindult, és ahogy azt vártam, kicsit megijedt a gyorsaságtól, de ügyesen sikerült lefékeznie.
- Ügyes! – Mondtam neki, miközben kapálózott, hogy megtartsa egyensúlyát. Nem sikerült neki, amikor eldőlt felé csúsztam és felsegítettem. – Az első eséseden túl vagy, ez természetes, ha valaki tanul. – Felállt, ismét megpróbálta és gond nélkül le tudott csúszni az emelkedő aljáig. – Király vagy! Még pár ilyen menetet csináljunk, ha azzal is megvagy esés nélkül és ráérzel a technikájára, akkor léphetünk a következő szintre. – Ismét felmentünk és ugyanilyen köröket tettünk, ahol a deszkáját oldalra fordította és úgy próbált hátradőlve fékezni. Harmadik vagy negyedik csúszás után szinte már hibátlanul ment, ezért gondoltam megtanítom neki a kanyarodást és a szlalomozást.
Miközben megint, körülbelül ötödszörre belekapaszkodtunk a felhúzó kötélbe, egy bagoly szállt le a vállamra, meglepődve néztem a madarat és csőrében a levelet. Egyik kezemmel elengedtem a kötelet és kivettem szájából a valószínűleg nekem címzett üzentet. Gwen volt az, azt írta, hogy mégis csak tud jönni és hamarosan ideér. A hírnek nagyon megörültem, ezek szerint 7-en leszünk, mint a gonoszok. Körbenéztem és megláttam Linát és Izát, ahogy ők is gyakorolnak nem messze mellettünk. – Csajok, Gwen mégis tud jönni, mindjárt itt lesz! – Üvöltettem nekik és a velem dombtetőre érő Scarlett-nek.
A lankás lejtő tetején állva megosztom az új tervemet a rellonos lánnyal. – Most megmutatom, hogyan kell kanyarodni. Már a deszkádat irányba kell állítanod, vagyis kicsit gyorsabb lesz, de ne ijedj meg, a lejtő alján használd azt a fékezési technikát, amit eddig gyakoroltál. Kanyarodni is hasonlóképpen lehet, ugye most a testeddel fogsz oldalra nézni, mivel a deszka menetirányba áll. Ha hátradőlsz, ugyanúgy, mint eddig, akkor iránynak balra fogsz kanyarodni, ha előre, akkor pedig jobbra. Vigyázz, hogy mikor előre helyezed a súlyod, akkor a lábaddal próbálj meg élezni, mintha csak lábujjhegyre állnál. Vagyis ne csak a válladdal dőlj, mert akkor eldőlsz a hóba. Megmutatom. – Ezúttal is bemutattam, hogy mire gondolok, mert nem tudtam, hogy mennyire volt érhető. Hiába tudok jól magyarul, mégis csak tanult és nem anyanyelv. Elindultam lefelé, testemmel jobbra nézve, deszkával egyenesen, ahogy azt kell eredetileg. Gyorsabban siklottam, ezért, hogy Scarklett még jól lássa a mozdulatot és ne legyek tőle távol, először jobbra kanyarodtam félig hajlított térddel. Miután átszeltem keresztbe a pályát, hátradőltem és balra, a másik irányba kanyarodtam. Rögtön utána le is értem már, ezért a hátra kanyarnál a deszkámat befordítottam magam elé, ahogy eddig tanítottam Scarlett-nek és megálltam. Jeleztem neki, hogy jöhet.

Azt kell mondjam, hogy ez a reggel kifejezetten idegőrlőnek bizonyult a számomra és elég alaposan próbára tette a nyugalmamat is. Kezdve ott, hogy rémesen sokáig kellett várakoznom a szőkére, folytatva azzal, hogy elhozta magával Palomát. Ezzel alapban nem sok gondom lett volna, de azért mégis volt, elvégre szegény kutya mit fog ott csinálni? Síelni nem síelhet, elvégre ő egy kutya, szóval a hotelszobában kell maradjon. Ami meg ugye necces, mert még a végén szétrág valamit, aztán fizethetem... Fene... A vonaton elég sokat morogtam is miatta, de azért néha áttértem más témákra is, nagy ritkán persze.  Ő meg próbálta elterelni a témát, amit nem hagytam. Az van amit én akarok. Ez a gondolat meg elég öntelt mosolyra késztetett.  Odaérve már le is tette a kutyát, aki jobban fel volt öltözve, mint én. A kis lényecske izgatottan pattogott körbe-körbe, ami tényleg aranyos volt, de ettől még nem éreztem úgy kevésbé, hogy nem kellett volna elhozni... Na mindegy, sok dologról akkor sem tudom meggyőzni, ha földhöz vagdosom magam.  A szállásig persze elfáradt a kis dög, ez azért kicsit megnyugtatott...  Pakolásztam egy sort, de nem túl sokat, közben kicsit gúnyolódva az uramon, de azért nem annyira, hogy megbántsam.
- Jaj hagyj a fikcióiddal, nem szeretném látni Bettyt, ahogy itt ugrál a deszkájával... - néztem rosszallóan az ágy szélén heverő fiúra. Kijelentettem, hogy éhen halok, erre beszólt, hogy csak nem terhes vagyok-e, mire pókerarccal ránéztem. Ő már elkezdett röhögni, én viszont még mindig  semleges arccal bámultam rá.
- Ki tudja... - vontam vállat, majd elmentem vele enni és vele ellentétben én tényleg kajáltam is, annyit, hogy ne legyen üres a gyomrom, de ne is legyek rosszul.  Tony viszont nem nagyon evett sokat mostanában, ez pedig aggasztott. - Te amúgy jól vagy? Olyan...nyúzottnak tűnsz újabban.
Persze kicsit megdöbbentett, hogy képes volt kint ácsorogni, amíg én öltöztem, de attól még aranyos volt tőle és ezért puszit nyomtam a buksijára.  Mikor végre odaértünk, Dasha természetesen megrovásban részesített, amiért elhoztuk a kutyát, mire én olyan "én megmondtam" fejjel lestem Tonyra, meg Palora.  Erre aztán szöszke elkezdte magyarázni, hogy de ő nem hozza fel a kutyut, amivel engem is megnyugtatott végre. Na ugye! Megszereztem a bérletet, aztán kérdőn néztem Dashra, aki nem sokkal később elvonult oktatni Scarlettet. Tony persze elmélyülten kezdett játszani a kutyával, amin nem lepődtem meg, én inkább a pályákat kezdtem figyelni. Aztán végül  hajlandó volt tudomást venni rólam, megkérdezte van-e még kedvem borulni. Felvontam a szemöldökömet, majd szélesen elvigyorodtam, megvonva a vállam.
- Az attól függ, te akarsz-e borulni... - vihogtam fel, majd figyeltem rá, mikor elmagyarázta, miért hozta el a törpét. Ezek után elfutkározott vissza a kisállattal és jött is hozzám. Oldalra biccentettem a fejemet elgondolkozva, majd puszit nyomtam az arcára, a deszkámat szorongatva.
- Akkor jössz, vagy mi lesz? Hm? Mi van, fél a szőke herceg? - dobtam egy nyelvnyújtós smileyt, majd megigazítottam a ruhámat és a felvonó felé pillantottam.

Lavia
~ Anglia, Baker Street, 221/B.

Izabella
Anglia, Baker Street 221/B.

Iza továbbra sem volt valami éber, azt hiszem, hogy teljes egészében lesokkolta a tudat, hogy az őrült ötletünket véghezvittük és most itt voltunk, az én kedvenc városomban, Londonban. A város még mindig lüktetett a nyüzsgő, rohanó élettől, ami betöltötte. Budapest soha nem fogta meg a szívem annyira, mint ez a szépség. Egyszerűen ez volt számomra az élet középpontja. És mindig ez is marad. Miután végighúztam az ujjaim az ismerős számokon, jött a balszerencse áradása, nekem vissza kellett rántanom Izát, hogy ne üssék el a tolongó turisták, éppen derültem volna egy jót a leányzón, de sajna ez elmaradt, mert a házvezetőnőnek öltözött hölgyecske volt szíves nyakon önteni egy vödör jeges vízzel. Azaz nem engem akart, hanem az ablakpárkányon díszelgő virágokat, de meg kell hagyni, azért nekem is jutott belőle bőven. Ez nem az én napom! Miután hagytam magamat egy kicsit lecsöpögni, nevettem egy sort magamon és Izuval a nyomomban bevonultunk az üzletbe. Az első helyiség viszonylag kicsi volt és zsúfolt is, polcokkal, amiken pennák, jelvények és hűtőmágnesek, meg efféle csecsebecsék sorakoztak. Volt háztársamat hátrahagyva elvonultam a hátsó, kissé tágasabb helyiségbe, ahol egy pár fényképezkedett pipával és a detektív híres vadászkalapjával a fején. Nem tudom, ez a gondolat most annyira nem ragadott meg, inkább a szoba leghátsó szegletébe vonultam, ahol megvásároltam a két jegyet, majd előkerítettem Izát. Átnyújtottam neki a jegyét, amit ő megköszönt. A kijelentésére halvány mosollyal válaszoltam.
- Még én sem teljesen, de azért próbálok barátkozni a gondolattal - kuncogtam, majd a nézelődő lányra pillantottam ismét. - Akkor bemegyünk?
Persze ezt nem rendes kérdésnek szántam, mert én akkor is bementem volna, ha ő úgy dönt, hogy még itt marad pár órán át és bámulja a replikákat.  Legyezgettem kicsit a szeme előtt előredőlve, hogy rám figyeljen, mintha el lenne bambulva.
- Huhúú, itt vagy még? Menjünk! - kuncogtam, majd a jegyemet szorítva indultam ki  a boltból. Biccentettem a még mindig olvasgató kis hölgynek, aztán egy hangos csilingeléssel kitártam az ajtót, hogy a szemem elé táruljon a sorban álló következő turnus látványa. Gyorsan besoroltam a pár emberke mögé, aki már állt előttünk, mielőtt más megteszi helyettünk, majd izgatottan az ajkamba haraptam. Be akarok már menni!

Lavia
~ Anglia, Baker Street, 221/B.

Izabella
Anglia, Baker Street 221/B.

Kezdtem komolyan aggódni Izabelláért, miután még a jegyek megvételekor sem tért magához a döbbenetből. Persze reagált a környezeti hatásokra, de csak tompán, mint aki pár másodperces késében van az idővel. Mély sóhajjal néztem rá, megsimogattam kicsit a vállát bátorító mosollyal, de aztán kimentem az utcára és beálltam a sorba. Az utca most is ugyanolyan gyönyörű volt, mint mikor legutóbb jártam itt, az emberek siettek, de elégedettnek tűntek. Felhőből csak báránykák szálldogáltak jobbra-balra, különböző formákat felöltve, a kisnyúltól a cilinderig. Persze nem sok időm volt ezeket nézni, mert nem sokkal később megérkezett a szőkeség, már valamivel élénkebb pillantással. Mindezek ellenére én persze aggódtam érte, mert máskor nem ilyen szokott lenni. Lehet, hogy rossz ötlet volt őt magammal hívnom? Remélem, minden rendben van a drágával... Nagyot nyelve ránéztem, majd elhúztam a számat.
- Figyelj Iza... minden rendben van? Mármint, ha megbántad, hogy eljöttünk, már mehetünk is haza... Nem akarom, hogy ne élvezd az első itteni látogatásodat! - mosolyogtam rá szélesen, még egyszer, de aztán persze meghallgattam a kérdését. Nem törődtem a közelünkben állók rosszalló pillantásával, mert a lány velem volt, ergo joga volt hozzá, hogy beálljon a sorba.
- Nem sok minden történt velem az utóbbi időben - vontam vállat kis mosollyal, majd az arcát néztem. - Egészen jól elvagyok a művészetek tantárggyal, nem bántam meg, hogy felvettem idén.
Nem sokat tudtam Izával találkozni, mióta átmentem a Rellonba és ez egy kicsit hiányzott is, de ettől függetlenül nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Elhúztam a házamat, belegondolva abba, mikor is beszélgettem vele utoljára rendesen, kicsit elkeserítő volt a helyzet. Lenyeltem a torkomban növekvő gombócot, majd mosolyt erőltettem az arcomra.
- És veled mizujság? - kérdeztem rápillantva, majd az ajtóra, ahol időközben ismét megjelent a Lestradenek öltözött uraság. Elmosolyodtam és Izára néztem izgatottan. Nyitva az ajtó és már csak pár lépés, meg egy küszöb választ el minket a Baker Street 221/B-től.