Charlotte

-Különös csengésű? Miért?-teszem fel a kérdés, eddig ő az első aki így gondolja, még nekem se tűnt fel, hogy a nevem különös csengésű lenne, de ha ezt egy kívülálló mondja, akkor az úgy is van és elhiszem, de azért érdekel, hogy miért mondta ezt.
-Szép neved van-majd kezet fogok vele és lehuppanok mellé egy szabad helyre, innen hallgatom őt és közben nézem a tájat, ami már sötétbe burkolózott. Nem tudom, hogy mi lesz ebből a beszélgetésből, hogy ő e az én emberem és, hogy majd most kijárási tilalom után csinálunk-e valami balhét. A balhé alatt nem a veszekedést értem, nem szeretnék összeveszni senkivel, mondjuk Márkkal múltkor sikerült, de az más,majd vele úgyis beszélnem kellesz. A kérdésére őszintén válaszolok.
-Untam már, hogy folyton a könyveket bújom és semmi kaland nem történik az életemben mióta itt vagyok, úgyhogy elindultam szétnézni hátha találok valamit ami felviszi az adrenalin szintemet és nem találom unalmasnak azt, hogy itt vagyok.És te?-teszem fel neki ugyanazt a kérdést amit ő is nekem. És várom a válaszát, szinte mondhatnám azt is, hogy most ugrik a majom a vízbe, hisz ha ő is kalandot keres akkor jó emberrel beszélgetek, ha nem akkor meg csak ismerkedem. Mondjuk már lassan közeleg a kaland, hisz ha megtalál minket egy prefektus itt és most akkor együtt kerülünk bajba.

Yannick

Nagyokat szippant a levegőből. Már jó ideje az erkélyen tartózkodik, nem törődve a kicsit friss idővel, hisz neki már mit sem számít. Mostanában egyre inkább érzi magányosnak magát, ugyanis Tristannek se híre, se hamva. Fél, hogy megbántotta valamivel a fiút, esetleg hallott a Noeles incidensről, és emiatt kerüli. Ő tényleg nem akarta bántani a rellonost, minden sejtje küzdött ellene, de mit sem ért a nagyobb erővel szemben, már pedig egy vámpír esetében nincs nagyobb úr a várszomjnál, és Oliv makacsul halogatja a démon szükségleteinek kielégítését. Már nem sír, már tükörbe mer nézni, de annyi bátorságot még mindig nem sikerült összeszednie, hogy Noel elé álljon, és bocsánatot kérjen tőle. Fél, retteg attól, mikor következik ez be megint, és nincs itt vele senki, hogy a nyakába zúdítsa a gondjait. Drake tudná, mit mondjon, ha máshoz nem is ért mostohaapja, ahhoz nagyon, hogy megkönnyítse a lány létezését. Életnek már rég nem nevezi, ő már meghalt, már csak véglegesen fel kéne fognia, és nem holmi apró darabkákban kapaszkodnia, mintha azok mentőövek lennének számára.
A szemei a semmibe merednek, a korláton könyököl, és úgy néz ki, meg se moccan, ilyenkor simán elmehetne szobornak, egy szép, kecses, de merev, és veszélyes szobornak.
Az sem foglalkoztatja különösebben, hogy az eső szemerkél, sőt, mintha Isten a lány hangulatához passzintaná az időjárást. Napsütést már rég nem látott, és minden vágya, hogy végig nézzen egy nap felkeltét, vagy nyugtát, de számra mindkettő jelenség egyenlő a halálos ítélettel, és bár néha nem ez látszik, de nagyon nem szeretne még meghalni... végleg.
Fel nem tudja fogni, hogy lehet az, hogy valaki kétszer is meghaljon, már pedig, az éjszaka lényei jócskán részesültek ebben a kiváltságban, de ő nem tartozik közéjük... nem akar közéjük tartozni.
A teste megfeszül, ahogy meghallja a közeledő szív dobbanását, és most felettébb érzékeny erre. Neki már nem dobog, és ennél kínzóbb dolog nehezen létezik a világon. Szeretett ember lenni, ő azon kivételes esetek közé tartozott, akik sose vártak többet az élettől, elég volt nekik, ami jutott, de tőle elvették ezt...

Szerencsére ma nem kell dolgoznom, mert megkértem Jamie-t, hogy a mai napot hadd töltsem el úgy, ahogyan én akarom. Ma még nem alszik nálam Đomi, kezdd összecuccolni és majd csak holnap költözik be. Kicsit át kell majd alakítani a szobát, úgy, ahogyan ő szeretné. Bár amikor kérdeztem azt mondta jó úgy, ahogy az van. Nem, á-á, nincsen az úgy jól, legalább két szekrény még kell és még át is kell festeni, nem tetszik nekem, hogy fehér színű, addig legfeljebb az én szobámba alszik, én meg a kanapén. Nem! A kanapén egészen biztos, hogy nem fogok aludni, tök kényelmetlen, ő sem fog ott szunyókálni, majd alszunk ketten az ágyamon, elég nagy az ahhoz, hogy mind a ketten elférjünk rajta. Mondjuk a csajok lehet nem fognak örülni ennek a kisgyereknek, de én imádom Đominicot, úgyhogy ő nem fog menni sehova. Na, mindegy, ezt majd kitalálom, inkább bemegyek a suliba, még az erkélyen hagytam az egyik tankönyvem, mikor kiültem oda tanulni. Szeretek ott lenni, az erélyen mindig minden olyan nyugodt és csendes minden, a diákok nem igazán szoktak ott mászkálni, főleg, most nyáron. Inkább a réten, vagy a faluban csatangolnak, ha tehetik, most amúgyis vizsgaidőszak van, mindenki azokra koncentrál, így nem járnak ki oda. Felveszem az edzőcipőm, egy hosszú fekete nadrágot, egy szürke hosszú ujjút, amin található pár gomb, és egy kis sötétszürke mellényként is felkapok. Teljes a szett, indulhatok!
Kilépek a lakásomból és gyors léptekkel igyekszem a kastély felé, ugyanis esik az eső, aminek örülök, csak teljesen vizes leszek. Legalább lehűl kicsit a levegő. Már este van, de a Holdalt és a csillagokat sehol sem lehet látni, mert a felhők eltakarják azokat.
Mikor megérkezek a suliba egyenesen az erkély felé veszem az utam. Pár perc alatt feljutok. Egy lányt veszek észre, most semmi kedvem csajozni, viszont szívesen dumálnék valakivel.
 - Szia Újvári Yannick vagyok, prefektus. Neked nem kéne már a szobádban lenned, szépségem? - kérdezem vigyorogva, miközben a lány mellé megyek.

megjelenés

Yannick

Nem fordul le, valaki határozottan az erkély felé jön, és az eridonosnak most nagyon nincs kedve a társásághoz. Már-már megdöbben magán, hisz sose vetette meg mások jelenlétét, még most így se. Persze, ahogy jön az idegen, ő is úgy rendezi a vonásait, nem akar elriasztani senkit, holott a pár hete történt események, ezt nagyban megcáfolják, mindenesetre a lány igyekszik túl tenni magát rajtuk.
Az ajtó nyílik, ahogy az várható volt, nem tekint hátra, holott nagyon kíváncsi arra, ki vetemedett még arra, hogy ilyenkor kijöjjön ide. Ő nem önkéntesen szegi meg a takarodó szabályt, neki csak ekkora szabad kimozdulni, és némi friss levegőért cserébe bevállal pár büntetést, azon aztán ne múljon.
A bemutatkozását hallva, el kell mosolyodnom, majd érdeklődve tekintek rá kék szemeimmel.
- Hmm... most megbüntetni készülsz, vagy flörtölni?- mosolyog rá, majd a vissza is fordul a táj felé. Nem mondja, hogy rosszul estek a szavai, de valamiért a nyakam ráteszi, hogy így indít minden második lánynál, neki meg valamiért nem nyerő ez.
- Ugyan már, egy olyan embert mondj, aki még nem hágta át a takarodóra vonatkozó szabályt- nevet fel halkan, mert ha már ő itt van, tuti a többi buzgó mócsing is akcióba lépett, neki meg semmi kedve egy egész prefi gárdával összefutni.
- Olivia Meyerson, Eridon- nyújtja felé illedelmesen a kezét, miközben az arcát fürkészi. Nem olyan meleg ez  a kéz, mint az embereké, és még csak hideg sincs, hogy arra foghatná. Nem, nem áll szándékában úton-útfélen hangoztatni, hogy nem  ember, épp ezért érdekli annyira, vajon mit fog szólni ehhez.
Tapasztalatból tudja, hogy félnek mindentől, ami új, vagy ami más. Én is szörnyetegként tekint magára, hisz úgy jár-kel, hogy közben nem dobog a szíve, ami ugye elengedhetetlen egy ember létezéséhez, na igen, egy emberéhez. Csak az nyugtatja meg, hogy van a kastélyban még valaki, aki talán ugyanígy tekint magára.
- Nem mellesleg, a prefektus uraság mit keres erre? Ez nem a legközkedveltebb hely, nem?- dönti kissé oldalra a fejét, úgy vizslatja Yannickot. Oké, nem mondja, hogy nem rossz pasi, mert egyáltalán nem az, sőt, csak... Oliv nem is mer senkire úgy gondolni, annyira egyszerűen kárt tud tenni bennük, hogy inkább azt helyezi előtérbe.

Blanka

Megérkeztünk. A táj egyszerűen gyönyörű és hűvös szellő lengedezi be  az erkélyt. Odaszaladok a korláthoz és az erdő felé nyújtom a kezem. Most megint hülyének fog nézni, de nem igazán érdekel. Annyira szeretnék most repülni és elmenni az erdőbe, a fekete fenyők alá. Bár az én erdőm nem fenyőerdő. De ez is csak olyan árnyas és faillatú. Miközben mosolyogva visszafordulok az ide tartó úton elhangzott dolgokon gondolkodom:
-Nem nincs barátom, magamban is remekül elvagyok-nevetek, persze én is megnézem a felhozatalt, de ennyi. És rólam köztudott, hogy nem tudok valakit a kinézete alapján szeretni, mélyebb beszélgetésekbe még senkivel nem bonyolódtam.
-Hát neked van. Blankus?-kérdezem, újra nevetek az általam kitalált nevén. Remélem nem veszi zokon. Visszahozta a jókedvem, már régen nem nevettem ennyit!
Elgondolkodom, azon amit mondtam... Nos nem voltam teljesen őszinte,de muszáj fenntartani a látszatot. Szeretnék én együtt lenni valakivel, de nem fogok erőltetni semmit...
-Huh, furcsa kérdés.-húzom el a szám. valószínűleg igen voltam már, de hogy tárjam elé ezt a tényt. Nem fog gyengének gondolni? Nem hiszem, ez hülyeség... Nem  fog szánalmasnak gondolni. Ha meg igen egyszerűen itt hagyom, ezt eldöntve válaszolok:-Igen voltam már, de viszonzatlan volt...-kis szünetet tartok, még átgondolom a dolgot.-...azt hiszem.
Kicsit szúr valami a szívem tájékán, de nem engedem, hogy a bánat bekebelezzen.
-És te? Voltál már szerelmes?-kérdezem és közben odaintem magam mellé, hogy a tájban gyönyörködve beszélgessünk.
-Hát nincsenek szerelmesek! De az erkély akkor is gyönyörű.-nézek rá félmosolyra húzva a szám. A szememmel hívogatom a korláthoz.

Különös... egy árva lélek sem sétál a kastélyban, pedig már rég elmúlt a takarodó ideje. Hoppácska, nekem járőröznöm kéne, elvégre prefektus vagyok... na mindegy, majd máskor. Sietősen lépkedek, mert leginkább már a lakásomban szeretnék lenni és forró fürdőt venni, mmm... milyen jó is lenne. A lépcsőket már kettesével szedem, most tényleg gyors akarok lenni. Pár perc alatt megérkezem az erkélyre, ahol rögtön egy lányt pillantok meg. Mondom, én vagyok a világ legszerencsésebb embere! Egyszer akadok össze egy diákkal az éjszaka közepén és az is lány. Még ilyet! Csak remélem nem valami 14 éves kiscsaj, azokkal nem kezdhetek ki, bár most amúgy sincs túl sok kedvem flörtölni. Végül nem foglalkozok a könyvvel, ő sokkal érdekesebb. A lány mellé lépek, közben pedig mély hangomon megszólalok, jelzem neki, hogy prefi vagyok és közben be is mutatkozom. Ránézek a lányra és megállapítom, hogy mosolyogva válaszol. Klassz csajnak tűnik, legalábbis a beszédstílusából ezt ítélem meg.
 - Ó, hogy eltaláltad! Így szoktam flörtölni. - felnevetek. Nem, egyáltalán nem így működik ez nálam, megmutatnám, hogyan is csinálom, de semmi kedvem. Végig mérem a lányt, pont úgy, ahogy általában szoktam a nőket. Hmm... csinos, csinos és egyedi is, tetszik, majdnem olyan, mint Katherine, rá is tudnék várni, ha kellene. De egyelőre tökéletesek nekem az egy éjszakás kalandok, nem akarok szerelmes lenni, az olyan hülyeség. Akkor egy csomó rossz dolog is történhetne, szakítanánk,  vagy az egyikünk megcsalná a másikat. Nem, nem, nem, a szerelem nem nekem való.
 - Őőő... - úgy teszek, mintha gondolkodnék. - Nem, nincsen olyan diák, aki ezt a szabályt nem szegte volna meg. Ha gonosz prefi lennék, akkor most rögtön kiadnék neked egy büntető munkát. Szóval a büntetésed... - megint úgy csinálok, mint az előbb, egyáltalán nem tagadom, imádok prefektus lenni. - Csak hülyéskedem, ha tudsz egy értelmes okot mondani, miért is vagy itt, akkor nem kapsz büntit. Pedig az ilyen rosszkislányokat, mint te vagy, muszáj megfenyíteni és nekem vannak tökéletes módszereim. - vigyorgok a lányra, remélem érti mire gondolok. Beletúrok a hajamba és továbbra is a lánykát nézem. Azt hiszem ez az este jó lesz, legalábbis jobb, mint ahogy terveztem.
 - Olivia, olyan gyönyörű név, akár a te kinézeted. - bókolok, majd kezet fogok a lánnyal. Az én nagy kezemben teljesen elveszik az ő kicsi kacsója, ám azt érzem, hogy nagyon hideg a keze.
 - Húha... te nem fázol? - kérdezem kissé aggódva. Láttam a filmekben, még otthon, hogy ilyenkor a pasi mindig odaadja a csajnak a pulcsiját. A pi... francba! Most miért nincsen rajtam pulóver?! Ha ezt a kis mellénykét adom rá, azzal egyáltalán nem segítek neki. Így hát támadt egy másik ötletem. Gyorsan lekapom magamról a kis mellénykét, aztán a hosszú ujjúm és az utóbbi ruhadarabot a ráhúzom a lányra, ha tetszik neki, ha nem. Nos... "kicsit" nagy rá az én ruhám, de mindegy, jó az neki. Időközben a kockáshasamat is megvizsgálhatta, ám most már magamra öltöm a kis mellénykémet, legalább a hátam ne fázzon. Nem gombolom azt össze, nincsen értelme.
 - Hát nem, csak itt hagytam valahol a könyvem, de te érdekesebb vagy, holmi tankönyvnél. - vigyorgok a lányra. - Mit tervezel ma estére?

Kaatt

Blanka kicsit megijed, amikor a lány hirtelen fut a korláthoz, de megnyugszik, amikor látja, hogy csak az erdőt nézi.
~Ez a lány tényleg szereti az erdőt. Mondjuk innen tényleg szépnek tűnik, főleg így hogy mögötte megy le a nap.~
Nézi a lányt.
-Tényleg szép az az erdő.-Mondja mosolyogva.
~Furcsa hogy, azt mondja magában is elvan. Ritka az ilyen. Bár lehet csak álca.~
Odamegy a korláthoz és nézik együtt a szép tájat.
-Blankus.Ez jó.-Nevet fel.- Nem. Nincs. De nem is keresem. Ha jön valaki akkor esetleg lehet valami, de csak ha már eléggé ismerjük egymást. Tudod, úgy vagyok vele, hogy a külső megfog és a belső pedig megtart.-mosolyog a lányra.
Kat elgondolkodott valamin, de Blanka úgy érzi jobb, ha nem kérdezi meg, hisz olyan jó a lányt így látni, hogy nem morcoskodik.
Blanka Rolandra gondol, de el is hessegeti a fejében mászkál fiút, mert most nem akar vele foglalkozni.
-Ismerős érzés.-húzza el a száját a nagy vigyorgás után.- Velem is megtörtént már, de ebbe most inkább ne menjünk bele.-Mosolyodik el újra.-Igen, voltam, és hála istennek voltak jó tapasztalataim és nem csak mindig pofára estem.~ Lehet, ezt nem kellett volna mondani, még a végén Kat félreérti és azt hiszi, hogy ezt azért mondtam mert úgy gondolom, hogy vele mindig ez történik.~
-Talán kibirjuk nélkülük.-Mosolyodik el.
Nem lehet mást hallani csak azt ahogy Kat és Blanka levegőt vesznek, meg persze pár rövid madárbeszélgetést, ami nem igazán kelti fel Blanka érdeklődését. Két-három percig csöndben állnak és várja hogy Kat megtörje a csendet valamivel mert Blanka megint bele fog merülni a gondolataiba és még a végén elmegy Rolandhoz és elmondja neki az érzéseit és hogy azóta mindig a fejében járkál.

Yannick

Hála égnek, az égető érzés a torkában már-már elenyésző, így nem is érez különösebb késztetést aziránt, hogy a srác vérét vegye. Ez igazán dicséretre méltó, a végén még rendes vámpír lesz belőle. Magában felhorkant, tudja, hogy ez az állapot nem maradandó, tudja, hogy nem kell sokat várnia ahhoz, hogy megint elveszítse önmagát. De nem szeretné, irtózik attól a vadállattól, ami voltaképp ő, és még fél is tőle, hisz... azt az énjét még nem sikerült megismernie.
Valahol mélyen hálás a srácnak, hogy kirángatja ebből a depresszióból, ugyanakkor furcsálja is, hogy nem rohant még el fejvesztve. Nem sokan bírnak meglenni a társaságában, nem is hibáztatja őket ezért. Az emberek ösztönösen megérzik a veszélyt, és Oliv legyen bármilyen kedves is, elsősorban egy ragadozó, és főképp emberek vérével táplálkozik, tényleg nem veti meg őket azért, hogy harcolnak az életükért... már amíg tudnak.
- Javaslom, keríts valahonnan egy könyvet, vagy járj tanfolyamra, mert ez már divatjamúlt- kacsint a srácra jó kedvűen. Persze, megértette, hogy nem ily' módon próbál felszedni valakit, és ez igazán felüdíti. Mostanság, legalább is mióta visszatért ide, szerencsére elkerülték az ilyen alakok, viszont így nem is tudna mit kezdeni a helyzettel. Sose lenne képes megbántani senkit, de a hátán feláll a szőr, ha valaki sablonszövegekkel, filmekből nyúlt cselekedetekkel próbálja elnyerni a szimpátiát, többnyire nem is sikerült neki.
- Jajj, kérlek, mondd, hogy nem kell ágytálakat takarítanom, könyörgöm- játssza meg a pánikot, de aztán elvigyorodik. Mint azt már említette, némi büntető munka egész csekély ár a szabadságáért.
- Ha azt mondom, hogy a napnak csak ezen szakaszában lehetek kint, értelmesnek tartod?- fordul felé, most komolyan. Nem hazudik, ugyanakkor nem is várja Yannicktól, hogy megértse, a prefektusokat vélhetőleg nem avatták be a ténybe, hogy itt nem csak mágusnövendékek leledznek, szép is lenne.
- Öhm... kösz.... azt hiszem- néz rá zavartan. Tényleg nem tud mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel, el szokott attól, hogy bókoljanak neki, és az emberek, akikkel össze szokott futni, inkább átkozzák... okkal.
- Nem, én...- persze hiába is kezdené ecsetelni, nincs itt szükség semmilyen lovagias cselekedetre, ideje sincs rá, mivel Yannick felsőjének boldoga tulajdonosa lesz rövid úton.
- Köszönöm, így már is jobb- mosolyog beletörődőn. Lényegében neki édes mindegy, hogy még egy ruha plusz, mínusz. Nem érez se meleget, se hideget, és még csak meg se fázhat. Hmm, tényleg érdekes, hogy még nem szorult a gyengélkedő szolgáltatásaira.
- Uhhh, te milyen magas vagy már- kuncogva nyújtja elő két kezét, hogy megmutassa, a felső jócskán eltakarja azokat, olyannyira, hogy nem is látszanak azok a karok.
- Eeej, ilyet mondani vizsgaidőszakban. Most megyek, megmondom Felának, hogy engem érdekesebbnek tartasz a mandragóránál, tuti, el lesz ragadtatva- próbál fenyegetőn ránézni, de csak viccel, és hamar el is árulja magát, mert egy vigyor kíséretében, megvillantja fogait. Persze ügyel arra, hogy a prefi ne lásson többet a kelleténél.
- Nem tudom, általában csak járkálok, és élvezem a levegőt. Tudod.... nap közben nem hagyhatom el a szobám... öhm fura betegség, érzékeny vagyok a napra... nagyon- a korlátnak támaszkodva nézi a tájat, miközben erőlködik azon, hogy eltüntesse a komor vonásokat az arcáról, persze sikertelenül, ez mindig is olyan dolog lesz, amit nem fog tudni megemészteni, sose szerette, ha korlátozták valamiben, erre most... megrázza a fejét.
- Na, és te? Becserkészed a gazfickókat, akik kint kószálnak? Mondjuk ott, nézd- ragadja meg egyik kezével Yannick karját, és közelebb húzva magához, mutat a Fénylő lelkek udvara felé, ahol három alak viháncol. Elégedett vigyor ül az arcán, mindig is fel szerette dobni a szabályszegőket, még úgy is, hogy akkor épp ő is ezt tette.

Blankus^^
Kifogytunk a témából és most csönd ereszkedik ránk. De nem kínos csend, legalább is én nem érzem annak, oldalpillantást vetek újdonsült barátnőmre, hogy vele mi a helyzet.
~Hopssz! Máris úgy gondolok rá, mint egy barátra, pedig ez lehet, hogy iszonyatosan korai...sőt, biztos!~-gondolok bele.
Próbálok valami épkézláb témát kigondolni, amiről sokáig lehet beszélgetni.
-Kivel vagy egy szobában?-kérdezem, mert én nemsokára beköltözök a tesómhoz, csak órák kérdése.
Hirtelen megragadom a kezét. Az érintésemre megmerevedik, de nem rántja el a kezeit,hanem kitágult szemekkel hallgatja a mondanivalóm:
-Álljunk fel a korlátra!-kérem és rögtön lecsapom a kezem a kőre és felhúzom magam rá.
Úgy érzem a világ fölött állok. Minden az enyém, bármit megtehetek!
Kiáltani van kedvem, de félek, hogy Blanka hülyének néz, várakozóan lenézek rá, hogy jön-e?
Vállat vonva visszafordulok a gyönyörű tájhoz és elkiáltom magam:
-Blankaaaaa!- a hegyek még sokáig verik vissza a hangom, ahogy a nevét mondom. Tulajdonképpen nagyon szép neve van.
Teszek pár lépést az egyébként széles korláton, ez tuti tilos! De nincs itt senki, nem igaz?
-Gyere már!-kérem nevetve, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy teszek, mintha kicsúszna a lábam és mindjárt leesnék. Sunyin figyelem a reakcióját.

Kaatt

Hála a jó égnek Katnak sikerül feldobnia egy témát.Amivel megtöri a kínos csendet, ami akkor az erkélyen uralkodott.
-Még senkivel.-Néz maga elé szomorúan. Te? Gondolom tesóddal, ha már ő is itt van.-Mosolyodik el.
~De jó neki, hogy van testvére. Mármint aki itt van, és nem olyan messze, mint az én kis Martinom.~
Amikor a lány hirtelen dobja fel a merész ötletet, Blanka meglepődöttségében válaszolni sem tud.
-A korlátra? Te hülye vagy? Le fogok esni.-Neveti el magát.- Én ilyen magasba biztos nem állok ki. Az ügyességemmel az első lépésnél lecsúsznék.-Nevet fel méginkább.
Amikor a lány elkiáltja magát, Blanka nagyon nevet. De nem rosszindulatból, csak olyan furcsa, hogy a lány ilyen magasan képes még ordítozni is. És amikor még járkálni is elkezd, Blanka teljesen kitér a hitéből. Ő is merész, na de ennyire.
-Dehogy megyek.-mondja nevetve, de amikor Blanka látja hogy a lány megcsúszik úgy ugrik fel a korlátra mint aki egész életében ezt gyakorolta, és semmi féle félelem érzete sincs.
-Te jó isten, le fogunk esni. -ordítja Blanka és a lányba kapaszkodik.
Mámorító egy érzés, de Blanka akkor is nagyon fél.  Nem mer máshova nézni, se le se fel, se oldalra mert érzi, hogy le fog szédülni. Becsukott szemmel áll a lány mögött, aki az előbb valószínűleg csak megjátszotta, hogy leesik. Ha Blanka nem értené a vicceket most azonnal lepattanna innen és válaszolni sem válaszolna a lánynak semmiféle kérdésére, amiért az előbb a szívbajt hozta rá. De szerencsére nincsenek ilyen problémák és Blanka kezd egyre bátrabb lenni, ahogy a lágy szél fújja a haját. Mintha megnyugtatná. Lassan elengedi a lány és megpróbálja kinyitni a szemeit. Még hunyorít, de már így is nagyon szép a látvány, amit lát.
Halk lépteket hall az erkély csukott ajtója mögött.
-Jön valaki.-Súgja oda a lánynak.

Kat és Blanka

Roland levegőre vágyik, de lusta lemenni az udvarra vagy bárhova, ahova túl sokat kéne lépcsőznie, így az erkélyt választja. Pedig nem kéne így eltunyulnia, mert már így is azóta nem igazán mozdult ki a kastélyból, amióta találkozott Blankával. Pedig az már legalább egy hete volt. Hiányzik neki a lány, pedig alig egy órácskát ha együtt lehettek.
Ahogy az erkélyhez vezető folyosón megy hallja, ahogy valaki vagy valakik ordibálnak valamit és az egész beszélgetésből annyit vesz ki hogy, "Blanka"
Gyorsabban szedi a lábait, pedig nem biztos, hogy az ő Blankája az egyetlen Blanka a suliban.
Amikor az erkély elé ér, kétszer is meggondolja, hogy rányúljon-e a kilincsre, amivel kinyitja az ajtót. De mit veszthet. Azzal benyit és látja, ahogy Blanka és egy másik lány a korláton állnak.
-Sziasztok. Hát ti mit csináltok?-Kérdezi teljes nyugodtsággal. Mintha mindenhol ilyeneket lehetne látni, hogy két lány egymásba kapaszkodva áll egy erkély korlátján.

Katt és Roland

Nyitódik az ajtó. Ha most egy tanát jön be, valószínűleg mind a ketten megkapják a büntetőmunkájukat. De Blanka nem is igazán csodálkozna rajta, hisz már két hete itt van és még nem kapott büntetést semmiért. Pedig általában Blanka mindenhol már az első pár napban büntetést gyűjt be.
De nem tanár jön az erkélyre, hanem Roland.
-Ro. Ro. Ro. Roland. -mondja meglepetten.- Te mit keresel itt? Egyébként szia.
A nagy hévben és boldogságban, hogy látja őt, leugrik a korlátról Kattal nem törődve és Roland nyakába ugrik.Szó szerint. Olyan hirtelen ugrott a fiúnak hogy még Blanka is megijedt saját magán. Visszaszáll a földre és teljes talppal lent van.
-Ne haragudj. Nem tudom, mi ütött belém. Én. Én nem tudom. -Elhallgat.
~ Mi a fenét csinálok? Teljesen megbolondultam? Csak így lerontom? És alig ismerem? És. És. És. És minden. Meg vagyok húzatva.~ Szidja a fejében magát.
Nem tud mit tenni. Teljesen lefagyott. Próbál beszélni, de nem jön ki hang a száján. Reméli hogy Kat megszólal helyette is, bár ő az egész dologról semmit nem tud. Igaz, ebből a hirtelen megmozdulásból levonhatta a dolgokat.

Blanka és Roland

Érdekes ez a helyzet itt állunk egymásba fogódzva  és végül is egymást tartjuk. Vicces ez a helyzet itt,de ugyanakkor jó buli is. Minden megszűnt és csak ketten vagyunk meg a gyönyörű táj . Amikor Blanka odasúgja nekem, hogy valaki jön, bólogatok,jóllehet már  régebben meghallottam  a hangokat. A fülem megedződött az erdőben, ahol minden apró zajra figyelnem kellett ...
Benyit egy srác, nem nem tanár, sem nem prefektus ... Blanka azonban mintha elpirulna és csak zavarba jönne. Furcsa így  látni, mindig vágánynak láttam , mostmár berezelt ... Beleugrik a fiú nyakába, majd gyorsan visszatér  a földre. Némán  nézem a jelenetet. A hirtelen beállt csend bántja a fülem, és látom, hogy Blanka nagyon zavarban van plusz a srác se mondana a világért sem semmit így megtöröm a hosszúra nyúlt csendet. Azzal, hogy kinyújtott kézzel a sráchoz lépek és bemutatkozom neki:
- Szia, Katniss Leyla Clare vagyok ,a Levitából . Még nem ismerjük egymást, egyébként csak hülyültünk egyet  Blankával... Ti ismeritek egymást?- kérdezem még mindig feléje nyújtott kézzel.

Kat És Blanka

Roland már épp kezdte volna a mondandóját, hogy levegőzni jött és bla bla.
De amikor Blanka hirtelen a nyakába ugrott, lesokkolt. Nem tudott megszólalni, megmozdulni.  Kellett vagy fél perc amíg észhez tért de addigra Blanka már magyarázkodni kezdett, de hála a jó égnek abbahagyta. Csak álltak ott. Amikor a másik lány bemutatkozott, akinek mint Roland is megtudta, valami Leyla a neve, Roland nem felé nyújtotta a kezét, hanem hirtelen felkapta Blankát és magához ölelte. Csak ölelte, és úgy érezte legszívesebben örökre így maradna. Aztán lerakta Blankát és csak nézett rá. Nézett és mosolygott. Olyan édes mosoly ült ki az arcára, ami leírhatatlan. Roland soha nem volt egy romantikus típus, így nem is kezdett el nyáladzani ott, és elmondogatni Blankának, hogy így szereti, úgy szereti és szerinte egyelőre erre egyáltalán nincs is szükség. Egyelőre ténylegesen ismerjék meg egymást, mert még egyikük sem tud a másikról semmit.
Valószínűleg mindketten tudják, hogy ez több lesz, mint barátság.
Milyen érdekes. Eljönnek egy iskolába, tanulni és talán még szerelemre találnak.
Leveszi a szemét Blankáról és a másik lány felé fordul.
-Bocsánat, Szalai Roland vagyok a Rellonból.-Mosolyog- Fogjuk rá. -Mosolyog és kacsint a lányra.
Visszanéz Blankára. Reméli, hogy Blanka nem baráti ölelésnek szánta az egészet és Roland értett mindent félre. Bár, akkor nem magyarázkodott volna.
-Egyébként zavarlak titeket? Mert ha igen, akkor elmegyek szívesen.-Azzal ránéz a napra, amiből már csak egy pici látszik. Aztán ránéz Blankára és érzi, hogy a szíve majd ki ugrik a helyéről, valószínűleg a boldogság miatt. Eddig egész héten fontolgatta, hogy beszél Blankával, erre kijön levegőzni és minden összejön pá pillanat leforgása alatt.

Olivia

Ha nem esne az eső és világítani a Hol, no meg látszódnának a csillagok és nem lenne hideg egész romantikus lenne ez az este. Ám sajnos az eső esik és felhők borítják az égboltot. Hát ez van, így sem rossz olyan a helyzet, legalább itt van mellettem egy lány, akivel elég jól el tudok beszélgetni, remélem azért nem csak dumálni fogunk, a szánkat másra is használhatjuk. Kissé más ez a lány, mint a többi, leginkább Kathez tudnám hasonlítani, ő is olyan különleges, mint ő itt mellettem. Sajnos Katherine-nel valamiért mostanában nem sikerül összefutnom, kezdem azt hinni, hogy már nincs is a suliban.
 - Úgy gondolod? - vigyorgok. - Képzeld, már kerestem a könyvtárban, de sehol sem találtam. - sóhajtok és még a fejemet is megrázom, mintha tényleg kerestem volna azt a nem létező könyvecskét. - De te igazán segíthetnél nekem, ha veled keresném, biztosan megtalálnám. - kacsintok a leányzóra. Hmm... tényleg tetszetős, főleg, hogy be is szól nekem. Végre egy lány, aki nem adja túlságosan könnyen magát és visszaszól nekem. Szemeimmel a lányt fürkészem, s eközben a szó a büntetőmunkára terelődik.
 - Ó, dehogy, más ötletem van. - vigyor. Ám azt a csodálatos, hiperszuper tervemet még nem akarom a tudatára adni, legalábbis addig, míg el nem árulja miért is van itt. Így is-úgy is megbüntetem, úgyhogy teljesen mindegy.
 - Nem, nem tartom értelmesnek. - mondom a lánynak, miközben a szemeit nézem. Igazából semmilyen indokot nem fogadok el, úgyhogy kár törnie magát. - Holnap fel kell takarítanod a lakásomban, ez a büntetésed. Képzelheted, hogy néz ki egy férfi háza. - mondom a lánynak. Bizony, ez pont tökéletes lesz neki, legalább addig is egy kis időt tölthetek vele, sőt, sokat, ha jó nagy kupi lesz.
Ekkor lekapom magamról azokat a ruhadarabokat, amelyek a felsőtestemen vannak és ráaggatom az egyik a lányra. Ő ellenkezik, de nem foglalkozok vele, muszáj lovagot játszanom, gondolja azt, hogy nem vagyok annyira faragatan tuskó, mint amilyennek elsőre tűnök. Jól áll neki a pulcsim és megjegyzi, hogy eléggé nagy vagyok, amire csak elvigyorodom. Amit pedig ezután mond még nevetek is.
 - Jaj, ne is említsd Felagund professzort! Nem tartozik a kedvenceim közé... - az elmúlt öt év alatt sokszor megszívatott már és úgy érzem nem igazán kedvel engem, szerintem senkit sem kedvel saját magán kívül.
 - Aha, aha persze. - mondom, miközben megforgatom a szemeimet. Biztosan hazudik, igaz ilyet még soha senki nem mondott nekem ebben a kastélyban, hogy fényérzékeny, de a hazugság szagát érzem a levegőben, nem pedig a zsíros igazságét (XD). Ekkor a leányzó megragadja a karom és kicsit közelebb húz magához, megmutatja hol vannak a rosszfiúk.
 - Engem inkább a rosszkislányok érdekelnek, mint amilyen te vagy. - vigyorgok és Olivia felé fordulok és közel hajolok a az arcához, ajkaink szinte már összeérnek, kíváncsi vagyok, hogy arcon fog csapni, vagy a másik lehetőséget választja: megcsókol, esetleg csak simán elfut.

Kat és Roland

Blanka szíve majd kiugrott a helyéről. Amikor pedig Roland felkapta é magához ölelte érezte, hogy Rolandnak is nagyon hevesen ver a szíve.  Egy pillanatra elfordul Rolandtól, ránéz Katra és vigyorog. Aztán visszafordul a fiú felé.
~ Te jó ég. Ez. Ő.Mi.Itt. Nem akarom elhinni. Ilyen nincs. Ez teljesen. Huhh. Erre  nincsenek szavak.~
Odamegy a korláthoz és felül rá. Onnan figyeli, ahogy Roland és Kat bemutatkoznak egymásnak.
-Nem, nem zavarsz.-Mosolyog a fiúra.  Kicsit távolabb áll, hogy ne kelljen kitörnie a nyakát ahhoz hogy lássa az arcát.
-Szóval mit csinálsz errefele? Csak nem szerelmes párokat jöttél ide nézni?-Nevet a fiúra.
Megfogja Kat kezét és felugrik a korlátra. Most már bátran. Mintha ennél is mámorosabb érzést akarna elérni. Vagy csak szimplán Rolandra akarta a frászt hozni. Maga sem tudja, de mégis jó muri a korláton járkálni állni és ugrándozni.
Követni akarja Kat példáját, aki az előbb Blanka nevét kiáltozta de inkább csak huhogni kezd mint a baglyok, csak sokkal hangosabban.
Elneveti magát. Annyira vicces ott fent állni és huhogni. Roland felé fordul.
-Nem jössz fel? Eléggé mámorító érzés itt a magasban állni. - Abban a pillanatban kissé meginog, elveszti az egynelsúlyát és majdnem leesik, de hála a jó égnek előre  ugrik, egyenesen a földre zuhan és beveri a fejét.

Blanka és Roli
Érdekes, hogy mennyire zavarba jöttek. Még a fiú is, akiből igazán nem nézném ki, hatalmas izmaival és termetével. De nekem végül is mindegy, sőt örülök, ha Blanka örül. Amikor bemutatkozik, és elmondja, hogy rellonos, kicsit összeszűkül a szemem, de nem mondok semmit, inkább rámosolygok barátságosan, majd követem Blankát a korlátra, onnan kiáltom vissza a srácnak:
-Dehogy zavarsz, sőt , többen jobb a társaság!-mondom, de csak félszívvel mosolygok.
Elindulok a korláton és közben a tájat bámulom. Zsibbasztóan jó itt állni, nem értem miért nem csinálják többen. Kicsit távolabb húzódom tőlük, és magamban sorra veszek néhány dolgot.
~Kizárt, hogy csak barátok lennének, aranyosak együtt, bár túlságosan félnek még egymástól, talán, ha lesz hozzá kedvem segítek nekik...~pár lépést teszek visszafelé hozzájuk.
Nevetve figyelem Blankát, ahogy huhog a világba. Aztán odaugrok mellé és én is kiáltok egyet.
Olyan jó ez egész és tulajdonképpen nem is olyan maguknak valók a rellonosok, mint ahogy mondják.
Nevetek és jól érzem magam, éppen az erdőt bámulom-újra- mikor a szemem sarkából látom, hogy Blanka megcsúszik, azonnal utánakapok, de addigra ő már leugrott az erkély kövére, szerencse, hogy nem a mélységbe. De beverte a fejét.
Semmivel nem törődve ugrom utána és térdelek le mellé:
-Blanka!-kiáltom kétségbeesetten, fogalmam sincs mit kell tennem ilyen helyzetekben, talán megbizonyosodni róla, hogy eszméleténél van-e, így tovább szólongatom:-Blanka? Blanka, jól vagy? A francba! Mondj már valamit!-kérem és közben segélykérően Rolandra pillantok.

Yannick

- Ne hidd, mikor legutóbb ott jártam, én se találtam meg amit kerestem- csüggedten pillog, hisz nem is sejti, hogy ennek is csupán csajozós éle volt. Oliv már rég kijött az ilyen körökből, így talán, ha pofára esne előtte egy nagy csokor rózsával, se venné észre, viszont menekülne a vérszag elől. Összegezve, senki ne essen pofára rózsával előtte.
- Tudod, ha egy pasi azt mondja, más ötlete van, akkor, vagy a lecóját akarja megíratni, vagy az ágyába csalni. Te melyik kategóriába tartozol?- szegezi Yannicknak a kérdést, mert ő ugyan soha nem lesz egy éjszakás barátnő, arról a másik le is tehet, és jobb szeret tiszta lapokkal játszani, főleg, ha nem neki kell kiteríteni azokat a lapokat.
Pislogás nélkül mered rá, vajon ezt komolyan gondolta-e. Oliv nappal semmiként nem fog megjelenni az ajtaja előtt, és sejti, a srác meg nem rajong az éjszakai takarításért. Az emberek azt az időt olyan haszontalanságokkal töltik, mint az alvás. Tényleg tökre felesleges, nem mellesleg egy csomó időt elvesz az életedből, ami...gáz.
- Nem akarom elképzelni, és nincs rajtam sem uniformis, sőt még csak tollseprű sincs nálam, látod? Ha minden áron látni akarsz, hívj el randizni, vagy mit tudom én, gyere a könyvtárba, de ne hidd, hogy a bejárónőd leszek- szikrázó szemekkel mered rá, mert hiába sejti, a srácot, csak jó szándékok vezérlik, ő akkor sem lesz senki szobalánya.
- Mellesleg, varázsló vagy, rémlik? Mennyi idődbe telne kitakarítani pár pálcaintéssel?- mert azt képtelen elhinni, hogy nem használja ki a képességeit. Már pedig egy Evapores elmotyogása tényleg nem nagy erőfeszítés.
Aztán csak lenyugszik, még el is vigyorodik. Ő mondjuk szerette Felát, még annak ellenére is, hogy félt tőle. Idén a saját érdekében nem vette fel az óráját, hisz tudja, mennyi baleset történik ott, ő meg tényleg nem szeretné elveszíteni a fejét.
Csak vállat von, ha nem akarja, nem hiszi el, ez már nem az eridonos dolga. Mindenesetre, talán meg is nyugszik, ezt a hozzáállást jobban szereti, mint a tömérdek kérdést, és mintha a prefit is kezdené megkedvelni, na ez aztán új neki.
Észrevéve a szabályszegőket, közelebb is vonja magához társát, hogy megmutassa neki, de arra nem számít, hogy ilyen kimenetele lesz a dolognak, ezért csak megilletődötten pillog rá, majd cinkos mosoly ül ki az arcára.
- Úgy gondolod, rossz vagyok?- búgja a fülébe, majd aprót harap az ajkába, épp csak annyira, hogy az jó legyen, és ne serkenjen ki a vére. Aztán hátrébb is húzódik, és tovább vizslatja a tájat, mintha mi sem történt volna. Persze az a fránya félmosoly csak ott marad a száján.

Olivia

 - De ha ketten keresnénk lehet könnyen megtalálnánk. - mondom vigyorogva. Talán direkt nem veszi a lapot, vagy nem is érzi, hogy ezzel be akarok nála próbálkozni? Á... nem tudom. Ezek a női agyak... sosem tudom mire gondolnak, kivéve azoknál, akiknek az agyuk helyett káposzta van, na náluk nem nehéz rájönni min "agyalnak". Mondjuk az olyan csajokkal nem is igazán szoktam leállni és dumálgatni. Nos, ők az egy éjszakás kalandjaimba tartoznak.
Szóval megtörténik a bemutatkozás és kiderül, hogy a leányzó neve Olivia, rögtön bókolok egyet, szeretném elcsábítani ezekkel az ócska szövegeimmel, úgy tűnik nem igazán sikerül. Ez tetszik benne leginkább, ő nem olyan, mint a többi lány, nem alél el rögtön tőlem. Bár nem igazán szeretek a lányok után futni, inkább ők kaparintsanak meg engem, de néha én is teszek kivételt. Viszont a következő kérdésén kicsit meglepődök, de próbálok visszatérni a Yannick-os mosolyomhoz.
 - Gondolhatod... - mondom, remélem ebből már ért. Eztán elárulom neki mi lesz a büntetése, mire nyavalyogni kezd. Bah, azt hiszem ő sosem lesz a barátnő, legalábbis nem fogunk soha összeköltözni, ha egy kis takarítás miatt máris húzza a száját. A mai nők... cöh... egyszerűen elképesztőek.
 - Ó, nem probléma, pillanatok alatt szerzek én neked olyan uniformist, ami nekem nagy fog tetszeni és tollseprűt meg majd kérek valahonnan. - kacsintok Oliviára. - Majd a takarítás után randizunk, legalább az idő alatt közelebb kerülhetünk egymáshoz. Ja, igen, kénytelen leszel nálam takarítani, mert ez a büntetőmunkád, ha nem akarsz 1000 szavas fogalmazásokat írni, vagy diáktársaid előtt megalázni magad. Na aggódj, ennél vannak rosszabb büntetések is a tarsolyomban. - mondom halál komolyan. Ezzel tényleg nem viccelünk, ha nem jön el hozzám holnap takarítani, akkor annak lesz következménye. Nem igazán szoktam büntetőfeladatokat osztani, csak akkor, ha valami hasznom van belőle. Mi értelme egyáltalán ilyeneket osztogatni? Én kicsit sajnálom azokat a diákokat akik gonoszabb prefik, vagy tanárok kapják el.
 - Óh, ne aggódj, én ugyan nem felejtettem el, de én jobban szeretném látni, ahogyan végigsikálod a padlóm egy kis szoknyácskában. - vigyorgok. Hú, már előttem is van a jelent, ahogy Olivia egy kis miniszoknyában takarítja a padlóm. Mmmm... tetszik, tetszik. Végül lehiggad a lány, megragadja a kezem és közel húz magához, hogy megmutasson pár diákot, akik éppen kinn mászkálnak. Mikor megpillantom őket, a lány felé fordulok és egy kicsikét még közelebb lépek hozzá, ajkaink szinte már összeérnek, megszólalok.
 - Mmmm... - újra végig mérem. - Igen. -
Azt gondoltam, hogy meg fog csókolni, ám nem ez történik, ajkaiba harap - ami igazán szexis - és odébb lép. Na jó, nekem ehhez már nincs kedvem, inkább haza megyek. El is indulok, de mielőtt még lelépnék a lány mögé lépek és a füleibe súgom:
 - Várlak holnap, szépségem.

Kat és Blankus

Mivel mind a két lány azt mondja, hogy nem zavar, így marad.
~Ennek a lánynak ilyen meglepő, hogy Rellonos vagyok vagy csak belement valami a szemébe?~ Roland elmosolyodik a gondolaton.
-Levegőzni jöttem.-Mosolyog a lányra.
Amikor a lány hirtelen felugrik a korlátra, Roland nem tudja elképzelni, mire készül Blanka. Ordibál, ugrál és nevet. Mint egy kisgyerek. Roland jót mosolyog rajta, hogy milyen édesen csinálja még ezt is.
Feltűnik neki hogy a lány ez erdő felé bámul. Ő is odanéz hátha jön ott valami és azt nézi ennyire Kat. De nincs ott semmi, csak a sok fa és még több fa.
~Na mindegy, biztos elgondolkozott valamin.~
-Inkább kihagyom, köszi. De szerintem neke... Abba a pillanatban a lány megcsúszik és majdnem hátraesik, de hála a gyors reflexének és valószínűleg Kat gyors reflexének is nem esik hátra, csak előre, de egyenesen fejjel a talajnak.
Kat odaugrik, Roland megszólalni sem bír. Nem egy ijedős fajta, de most nagyon megijedt.
-Blanka! -Kiált fel és odaugrik a lányhoz.
Mivel Kat már beszél hozzá, ezért Roland ijedten és szótlanul mered a lányra.
~Mi lesz most? Mi lesz ha komolyabban megsérült? Mi lesz ha, ha meghal? Nem, ilyenre még gondolnom sem szabad.~
-Most mit csináljunk?- Néz értelmetlenül Katra.

Blank és Roli
Még mindig ott térdelünk és Blankát szólongatjuk. Hirtelen elkezdek remegni, muszáj lesz valamibe belekapaszkodnom, megint előjöttek az emlékek. Milo halála kísértetiesen hasonlít erre.
~Nem!Nem! Ezt nem akarom~ zihálva felpattanok és könnyekkel az arcomon dőlök a korlátnak. Próbálok nagyokat lélegezni és elfojtani a zokogást, de nem megy! A könnyek úgy csorognak az arcomon, mint hegyről a patak. A kezem remeg, és amikor visszanézek a srác még mindig tanácstalanul álldogál. Nagyon úgy tűnik, hogy nekem kell elsimítani az ügyet.
De nem megy! Nem tudom összeszedni magam!
Óriásiakat lélegzek, és -bár még mindig sokkosan-de Blanka mellé csúszok, felemelem a fejét. Szerencsére nem tört be. Újra szólongatni kezdem, de mikor úgy tűnik nem fog válaszolni újra úrrá lesz rajtam a pánik. Alig tudom kinyögni Rolinak:
-Szólongasd, vagy hozz vizet és... és...-alig bírom kimondani a szavakat annyira zokogok....locsold fel, ha nem kel fel, akkor vidd el a gyen.... a gyengélkedőbe... -mondandóm végén óriási levegőt veszek. Már nem folynak úgy a könnyeim, most tuti hülyének néz, de nem érdekel! Nem érti ő sem, senki sem! Milo halála... Nem bírom!
~Képes leszek valaha kezelni az ilyen helyzeteket?~kérdezem magamtól, miközben nézem, ahogy Roli a lányt keltegeti.

Kat és Rolcsi

Blanka mindent érzett és hallott, amit KAt és Roland tett és mondott, de nem bírt megszólalni vagy bármit csinálni. Megpróbált megszólalni többször is, de még a száját sem tudta kinyitni. Nagy erőfeszítések által kinyitotta a szemét.
-J..J.. Jól vagyok. -Mondta, miközben lassan megpróbálta felemelni a fejét, ami nem igazán sikerült, de aztán úgy gondolta, hogy jobb, ha egyelőre nem erőlteti.
-Csak.. Csak maradjatok itt velem.-Mondta és úgy érezte, könnyebben megy a beszéd, de még mindig nagyon nehéz volt.
~Hogy lehetek ennyire béna? Mindkettejükre a szívbajt hozom.~
 Blanka úgy érzi, hogy most nincs másra szüksége csak hogy mellette maradjon valaki. Furcsa hogy Blanka milyen higgadt, és nem kezd el bőgni. Bár most úgy érzi, még arra sincs ereje. A szavak kimondása is fájdalommal jár.
 Megpróbálja megmozgatni a karját és a lábát, de egyik sem megy. A fejét sem igazán tudja megemelni, de nagy küszködéssel kicsit megemelte, remélve, hogy ezért kissé megnyugszik Roland és Kat is.
~Szép vagyok. Az első nap, amikor végre barátra találok akkor is a szívbajt hozom rá.~
-Bo..Bocsánat.. Én nem akartam.. -Egy könnycsepp csordul ki a szeméből.
Még mindig próbál megmozdulni, ami nagyon sok erőt vesz el tőle. Ránéz Rolandra. Látja a félelmet a fiú szemeiben. Ahogy Blanka visszarakja fejét a földre, hihetetlen szúrást érez az oldalában.
-Az oldalam.-Visít fel.- Na..Nagyon fáj. Áááá.-Könnycseppek hada jelenik meg az arcán.

Celestyn Sobolewska
ruha

Egy újabb nap, újabb felfedezésre váró területek a kastélyon belül. Most csak egy helyre fogok eljutni, csak egy dolog érdekel, amiről már hallottam másoktól. Az erkély az, és hát azt hallottam róla, hogy nagyon szép, és a kilátás is gyönyörű a városra. De ami különösen érdekel, hogy elvileg nem lehet onnan leesni, és ki szeretném próbálni, hogy valóban igaz-e. Na jó, lehet, hogy az mégsem menne, mert mi van, ha az csak mende-monda? Na mindegy, azért megnézem, hogy milyen. Elindulok hát,és viszonylag hamar meg is találom, asszem kezdek belejönni, kezdem megismerni a kastélyt. Valóban, a kilátás egyszerűen fantasztikus, és ahogy lenézek a falura, látom az embereket. Elég vicces, hogy innen olyan kicsinek tűnnek, mint a hangyák, és ettől mosolyra húzódik a szám. Egy jó pár percig csak nézem a tájat, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve szorosan megfogom a a korlátot, és felmászom rá.Szerencsére elég jó az egyensúly érzékem ahhoz, hogy ne essek le, bár kicsit nehéz, de végül sikerül megállnom a korláton. Innen nézve talán még érdekesebb, és valahogy más is az egész mindenség. Úgy érzem, mintha repülnék, és ez boldogsággal tölt el, aminek hangot is adok egy halk kacajban. Na, most ha látna valaki, az lehet hülyének nézne, de ez most nem érdekel, jól érzem magam és kész.

Natacha.

Mai terv: a kastély felfedezése. Vagyis, hogyan vesszünk el egy életre a varázslatban. Igaz, hogy hősünk nem éppen úgy néz ki, mint egy túrázó. Léptei gyorsak, de nem túlzottan magabiztosak, hiszen gőze nincsen arról, hogy merre lehet. Folyosó, folyosó hátán. Festményekkel, amik folyton csacsognak mindenféle marhaságról. Celestyn olykor felmordulva, meglehetősen mogorva tekintettel szedi a pálcika lábait, egészen addig, amíg egy halk kacajt nem hall az egyik erkély irányából. Kíváncsiság? Nem. De.
Kilép a balkonra, amikor is egy szőke lány hátával találja szemben magát.
- Ki van párnázva odalenn? - szólal meg a nem túl mély hang.

Celestyn

Olyan jó idefenn. Ezt az érzést szavakba ne lehet önteni. Imádom a magasságot, és az ehhez hasonló veszélyes dolgokat. Ilyenkor érzem azt, hogy igazán elememben vagyok. Meg ki tudja meddig itt állnék, ha valaki nem zavarna meg, és az a valaki egy srác. Hangja alapján nem lehet túlságosan idősebb nálam, még az is lehet, hogy egykorú velem. Ki tudja. Épp a távolba meredek, arcomon egy halvány mosollyal, mikor meghallom a hátam mögül a hangot, mire hátrafordítom a fejem. De talán túl nagy a lendület, amivel ezt a mozdulatot véghez viszem, így elvesztem az egyensúlyom, s majdnem leesem, oda a mélybe, ha nem lenne ez a varázslat az erkélyen. Még sikítani sincs időm, olyan gyorsan történik miden, de szememet becsukom, s mikor újra kinyitom, már az erkély padlóján találom magam. Egy kisebb rémület lett rajtam úrrá, ami még egy pár percig nem múlik el, s ennek a hatása alatt szólalok meg.
- Te, te meg akartál ölni? Mi van, ha nincs az a varázslat a korláton? Mi? - kérdezem, szinte teljesen kifordulva magamból. Aztán veszek néhány mély levegőt, hogy kicsit lenyugodjam, és miután ez valamennyire sikerül is, lassan felállok a földről. Már valamennyire barátságosabban nézek a srácra, de még mindig nem múlt el teljesen a sokk, ezért hamar leveszem róla a tekintetem, és a korlátnak támaszkodom, de nem szólok semmit, csak némán figyelem a fiút.

Natacha.

Egyre biztosabb benne, hogy a lány le fog zuhanni. Nem gondolja, hogy a hangjával megijesztheti őt, de úgy tűnik, hogy nem túl tiszta a szőkeség lelkiismerete. Jobb szemöldökét a magasba emeli, és vizsgálja a fiatal hölgyet, aki valószínűleg egykorú vele. De az már kevésbé lenne igaz, ha gondolatban kijelentené, hogy háztársra talált. Ez csak egy megérzés. De biztosan nem zöld ez a lány.
Aztán valóban megcsúszik. Nem tudni, hogy ez a kis incidens halállal fog-e végződni, azonban Celestyn ebből a távolságból nem tud mit tenni. Gyorsan lép kettőt - hogy ne mondhassa rá senki, hogy elmebajos -, mire a szőkeség megjelenik mellette. Na, ez volt a váratlan, ijesztő része az egésznek. A srác alig láthatóan összerezzen, a szőke lány meg visszalép a korláthoz, aztán kiabálni kezd, mint egy agyament.
- Valószínűleg halott lennél. - mondja tárgyilagosan, kevés bűnbánattal.
- Bocs. - nyögi ki nagy nehezen, tarkóját vakargatva.

Celestyn

Ez a srác, tuti rellonos. Az egész viselkedése, hanghordozása arra utal, hogy egy zölddel van dolgom. Talán ha lezuhantam volna, még akkor sem érezné semmiféle bűntudatot, élne tovább úgy, ahogy eddig is, mintha ő sosem lett volna ott, vagyis itt. De szerencsére a varázslat hatására az erkély padlóján landolok, pont a srác lába előtt. De ez már szerintem meglepte őt, ahogyan engem is, egy kicsit. Kérdésemre a lehető legnyugodtabban válaszolja azt, ami nyilvánvaló, és én is tudom.
- Na nem mondod? Erre már én is rájöttem. - Mondom, még mindig feldúlt hangon.
Nyugi Natacha, nyugodj meg, nem a srác hibája, nem kell emiatt ráfömednem. Végül is tudtam, hogy van ez a varázslat a korláton, csak nem hittem benne. Mindegy, lenyugszom, és előveszem azt az énem, amit mindenki ismer, és szeret. Vagy épp nem. Ízlés kérdése. veszek egy mély levegőt, és kifújom a gőzt, majd egy mosollyal nézek vissza a srácra.
- Nem jössz ide? Itt jobb a kilátás. - mondom, s egy fejrándítással invitálom a srácot ide, mellém. - Amúgy a nevem Natacha. Neked mi a becses neved? - kérdezem, s bemutatkozáskor a kezem nyújtom felé. Kíváncsian nézek rá, arcát fürkészve, hogy vajon mi a reakciója erre a nagy hangulatváltozásra.

Natacha.

Végül nem zárul halálesettel a hölgyemény mutatványa. Aminek elkerülése - hála a varázslatnak - amúgy egészen látványosra sikeredett. Zöld szemeivel fürkészi a szőke, számára oly' furcsa lányt. Nem háza béli, az biztos. De hogy melyikhez tartozhat, nem tudja eldönteni. Igaz, magukkal a házakkal sincsen még teljesen tisztában, annyira új neki a helyzet, s maga az iskola is. Lenéz bal mellkasára, Rellonos jelvényére, majd a lányra tekint, hátha elkaphatja az ő mellkasán virító házazonosítót, de ez sikertelennek bizonyul.
Még egy fület bántó sipítozás, majd teljes hangulatváltozás. Ez nem normális viselkedés. Mármint, mindenkinek az a normális, amit megszokott. Neki ez oké, Celestyn egyik szemöldöke viszont megemelkedik a változásra.
- Celestyn Sobolewska. - mutatkozik be 15 éveshez nem illő komorsággal, komolysággal.
Odasétál tehát lomha lépteivel Natacha mellé, s utólagosan kezet nyújt neki.
- Örvendek. - nézelődni kezd - Ez lenne a birtok?

Milan

Ma szerencsére nem voltak vizsgáim, így egész délelőtt a szobámban, ágy a KH-ban lebzseltem. Kicsit azért unatkoztam, mert nem vót kivel beszélgetnem, de azért próbáltam magam valamivel lefoglalni. Rajzoltam, tanultam a következő vizsgámra, egészen mostanáig. De most, meglátogat egy bagoly, egy levéllel, minek tartalmát elolvasva először nem hittem a szememnek. Anyuék azt akarják, hog majd én adjak nevet a kicsinek. Ilyen nincs, komolyan, ilyet amúgy lehet? Látszik, hogy annyira megbíznak bennem, hogy rámbízzák ezt a számomra megtisztelő feladatot. De nem is értem, miért. Talán tudják, hogy mindenkinél - lehet még náluk is - jobban várom a kicsit. Így a levéllel a kezemben, és egy másik kis fecnivel indulok útnak, egy olyan helyre, ahol nyugodtan tudok gondolkodni. És erre a legmegfelelőbb hely az erkély. Hamar elérek oda,legalábbis nekem úgy tűnik, hisz gondolataimba merülve haladok végig a folyosókon,és csak a lábaim visznek a célirány felé. Ott nem vagyok egyedül, mert egy másik srác is ott áll. Pár percig csak némán figyelem,biztos távolságból, hogy észre ne vegyen,de aztán egy mély lélegzetvétellel erőt veszek magamon, és mellé lépek, nekitámaszkodva a korlátnak, majd szemem a srácra téved, és elmosolyodom. Aztán újra a kis papírfecnit tanulmányozom,és gondolkodni kezdek a legszebb néven, amit egy fiúnak, vagy esetleg lánynak csak adhatnak, persze japán névben kell gondolkodni, de ez nem megy olyan könnyen, és pár perc után szüneteltetem, és Bagolyfalvát figyelem, de közben ismét neveken gondolkodom.

ruházat