Yannick

Nagyokat szippant a levegőből. Már jó ideje az erkélyen tartózkodik, nem törődve a kicsit friss idővel, hisz neki már mit sem számít. Mostanában egyre inkább érzi magányosnak magát, ugyanis Tristannek se híre, se hamva. Fél, hogy megbántotta valamivel a fiút, esetleg hallott a Noeles incidensről, és emiatt kerüli. Ő tényleg nem akarta bántani a rellonost, minden sejtje küzdött ellene, de mit sem ért a nagyobb erővel szemben, már pedig egy vámpír esetében nincs nagyobb úr a várszomjnál, és Oliv makacsul halogatja a démon szükségleteinek kielégítését. Már nem sír, már tükörbe mer nézni, de annyi bátorságot még mindig nem sikerült összeszednie, hogy Noel elé álljon, és bocsánatot kérjen tőle. Fél, retteg attól, mikor következik ez be megint, és nincs itt vele senki, hogy a nyakába zúdítsa a gondjait. Drake tudná, mit mondjon, ha máshoz nem is ért mostohaapja, ahhoz nagyon, hogy megkönnyítse a lány létezését. Életnek már rég nem nevezi, ő már meghalt, már csak véglegesen fel kéne fognia, és nem holmi apró darabkákban kapaszkodnia, mintha azok mentőövek lennének számára.
A szemei a semmibe merednek, a korláton könyököl, és úgy néz ki, meg se moccan, ilyenkor simán elmehetne szobornak, egy szép, kecses, de merev, és veszélyes szobornak.
Az sem foglalkoztatja különösebben, hogy az eső szemerkél, sőt, mintha Isten a lány hangulatához passzintaná az időjárást. Napsütést már rég nem látott, és minden vágya, hogy végig nézzen egy nap felkeltét, vagy nyugtát, de számra mindkettő jelenség egyenlő a halálos ítélettel, és bár néha nem ez látszik, de nagyon nem szeretne még meghalni... végleg.
Fel nem tudja fogni, hogy lehet az, hogy valaki kétszer is meghaljon, már pedig, az éjszaka lényei jócskán részesültek ebben a kiváltságban, de ő nem tartozik közéjük... nem akar közéjük tartozni.
A teste megfeszül, ahogy meghallja a közeledő szív dobbanását, és most felettébb érzékeny erre. Neki már nem dobog, és ennél kínzóbb dolog nehezen létezik a világon. Szeretett ember lenni, ő azon kivételes esetek közé tartozott, akik sose vártak többet az élettől, elég volt nekik, ami jutott, de tőle elvették ezt...

Yannick

Nem fordul le, valaki határozottan az erkély felé jön, és az eridonosnak most nagyon nincs kedve a társásághoz. Már-már megdöbben magán, hisz sose vetette meg mások jelenlétét, még most így se. Persze, ahogy jön az idegen, ő is úgy rendezi a vonásait, nem akar elriasztani senkit, holott a pár hete történt események, ezt nagyban megcáfolják, mindenesetre a lány igyekszik túl tenni magát rajtuk.
Az ajtó nyílik, ahogy az várható volt, nem tekint hátra, holott nagyon kíváncsi arra, ki vetemedett még arra, hogy ilyenkor kijöjjön ide. Ő nem önkéntesen szegi meg a takarodó szabályt, neki csak ekkora szabad kimozdulni, és némi friss levegőért cserébe bevállal pár büntetést, azon aztán ne múljon.
A bemutatkozását hallva, el kell mosolyodnom, majd érdeklődve tekintek rá kék szemeimmel.
- Hmm... most megbüntetni készülsz, vagy flörtölni?- mosolyog rá, majd a vissza is fordul a táj felé. Nem mondja, hogy rosszul estek a szavai, de valamiért a nyakam ráteszi, hogy így indít minden második lánynál, neki meg valamiért nem nyerő ez.
- Ugyan már, egy olyan embert mondj, aki még nem hágta át a takarodóra vonatkozó szabályt- nevet fel halkan, mert ha már ő itt van, tuti a többi buzgó mócsing is akcióba lépett, neki meg semmi kedve egy egész prefi gárdával összefutni.
- Olivia Meyerson, Eridon- nyújtja felé illedelmesen a kezét, miközben az arcát fürkészi. Nem olyan meleg ez  a kéz, mint az embereké, és még csak hideg sincs, hogy arra foghatná. Nem, nem áll szándékában úton-útfélen hangoztatni, hogy nem  ember, épp ezért érdekli annyira, vajon mit fog szólni ehhez.
Tapasztalatból tudja, hogy félnek mindentől, ami új, vagy ami más. Én is szörnyetegként tekint magára, hisz úgy jár-kel, hogy közben nem dobog a szíve, ami ugye elengedhetetlen egy ember létezéséhez, na igen, egy emberéhez. Csak az nyugtatja meg, hogy van a kastélyban még valaki, aki talán ugyanígy tekint magára.
- Nem mellesleg, a prefektus uraság mit keres erre? Ez nem a legközkedveltebb hely, nem?- dönti kissé oldalra a fejét, úgy vizslatja Yannickot. Oké, nem mondja, hogy nem rossz pasi, mert egyáltalán nem az, sőt, csak... Oliv nem is mer senkire úgy gondolni, annyira egyszerűen kárt tud tenni bennük, hogy inkább azt helyezi előtérbe.

Yannick

Hála égnek, az égető érzés a torkában már-már elenyésző, így nem is érez különösebb késztetést aziránt, hogy a srác vérét vegye. Ez igazán dicséretre méltó, a végén még rendes vámpír lesz belőle. Magában felhorkant, tudja, hogy ez az állapot nem maradandó, tudja, hogy nem kell sokat várnia ahhoz, hogy megint elveszítse önmagát. De nem szeretné, irtózik attól a vadállattól, ami voltaképp ő, és még fél is tőle, hisz... azt az énjét még nem sikerült megismernie.
Valahol mélyen hálás a srácnak, hogy kirángatja ebből a depresszióból, ugyanakkor furcsálja is, hogy nem rohant még el fejvesztve. Nem sokan bírnak meglenni a társaságában, nem is hibáztatja őket ezért. Az emberek ösztönösen megérzik a veszélyt, és Oliv legyen bármilyen kedves is, elsősorban egy ragadozó, és főképp emberek vérével táplálkozik, tényleg nem veti meg őket azért, hogy harcolnak az életükért... már amíg tudnak.
- Javaslom, keríts valahonnan egy könyvet, vagy járj tanfolyamra, mert ez már divatjamúlt- kacsint a srácra jó kedvűen. Persze, megértette, hogy nem ily' módon próbál felszedni valakit, és ez igazán felüdíti. Mostanság, legalább is mióta visszatért ide, szerencsére elkerülték az ilyen alakok, viszont így nem is tudna mit kezdeni a helyzettel. Sose lenne képes megbántani senkit, de a hátán feláll a szőr, ha valaki sablonszövegekkel, filmekből nyúlt cselekedetekkel próbálja elnyerni a szimpátiát, többnyire nem is sikerült neki.
- Jajj, kérlek, mondd, hogy nem kell ágytálakat takarítanom, könyörgöm- játssza meg a pánikot, de aztán elvigyorodik. Mint azt már említette, némi büntető munka egész csekély ár a szabadságáért.
- Ha azt mondom, hogy a napnak csak ezen szakaszában lehetek kint, értelmesnek tartod?- fordul felé, most komolyan. Nem hazudik, ugyanakkor nem is várja Yannicktól, hogy megértse, a prefektusokat vélhetőleg nem avatták be a ténybe, hogy itt nem csak mágusnövendékek leledznek, szép is lenne.
- Öhm... kösz.... azt hiszem- néz rá zavartan. Tényleg nem tud mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel, el szokott attól, hogy bókoljanak neki, és az emberek, akikkel össze szokott futni, inkább átkozzák... okkal.
- Nem, én...- persze hiába is kezdené ecsetelni, nincs itt szükség semmilyen lovagias cselekedetre, ideje sincs rá, mivel Yannick felsőjének boldoga tulajdonosa lesz rövid úton.
- Köszönöm, így már is jobb- mosolyog beletörődőn. Lényegében neki édes mindegy, hogy még egy ruha plusz, mínusz. Nem érez se meleget, se hideget, és még csak meg se fázhat. Hmm, tényleg érdekes, hogy még nem szorult a gyengélkedő szolgáltatásaira.
- Uhhh, te milyen magas vagy már- kuncogva nyújtja elő két kezét, hogy megmutassa, a felső jócskán eltakarja azokat, olyannyira, hogy nem is látszanak azok a karok.
- Eeej, ilyet mondani vizsgaidőszakban. Most megyek, megmondom Felának, hogy engem érdekesebbnek tartasz a mandragóránál, tuti, el lesz ragadtatva- próbál fenyegetőn ránézni, de csak viccel, és hamar el is árulja magát, mert egy vigyor kíséretében, megvillantja fogait. Persze ügyel arra, hogy a prefi ne lásson többet a kelleténél.
- Nem tudom, általában csak járkálok, és élvezem a levegőt. Tudod.... nap közben nem hagyhatom el a szobám... öhm fura betegség, érzékeny vagyok a napra... nagyon- a korlátnak támaszkodva nézi a tájat, miközben erőlködik azon, hogy eltüntesse a komor vonásokat az arcáról, persze sikertelenül, ez mindig is olyan dolog lesz, amit nem fog tudni megemészteni, sose szerette, ha korlátozták valamiben, erre most... megrázza a fejét.
- Na, és te? Becserkészed a gazfickókat, akik kint kószálnak? Mondjuk ott, nézd- ragadja meg egyik kezével Yannick karját, és közelebb húzva magához, mutat a Fénylő lelkek udvara felé, ahol három alak viháncol. Elégedett vigyor ül az arcán, mindig is fel szerette dobni a szabályszegőket, még úgy is, hogy akkor épp ő is ezt tette.

Yannick

- Ne hidd, mikor legutóbb ott jártam, én se találtam meg amit kerestem- csüggedten pillog, hisz nem is sejti, hogy ennek is csupán csajozós éle volt. Oliv már rég kijött az ilyen körökből, így talán, ha pofára esne előtte egy nagy csokor rózsával, se venné észre, viszont menekülne a vérszag elől. Összegezve, senki ne essen pofára rózsával előtte.
- Tudod, ha egy pasi azt mondja, más ötlete van, akkor, vagy a lecóját akarja megíratni, vagy az ágyába csalni. Te melyik kategóriába tartozol?- szegezi Yannicknak a kérdést, mert ő ugyan soha nem lesz egy éjszakás barátnő, arról a másik le is tehet, és jobb szeret tiszta lapokkal játszani, főleg, ha nem neki kell kiteríteni azokat a lapokat.
Pislogás nélkül mered rá, vajon ezt komolyan gondolta-e. Oliv nappal semmiként nem fog megjelenni az ajtaja előtt, és sejti, a srác meg nem rajong az éjszakai takarításért. Az emberek azt az időt olyan haszontalanságokkal töltik, mint az alvás. Tényleg tökre felesleges, nem mellesleg egy csomó időt elvesz az életedből, ami...gáz.
- Nem akarom elképzelni, és nincs rajtam sem uniformis, sőt még csak tollseprű sincs nálam, látod? Ha minden áron látni akarsz, hívj el randizni, vagy mit tudom én, gyere a könyvtárba, de ne hidd, hogy a bejárónőd leszek- szikrázó szemekkel mered rá, mert hiába sejti, a srácot, csak jó szándékok vezérlik, ő akkor sem lesz senki szobalánya.
- Mellesleg, varázsló vagy, rémlik? Mennyi idődbe telne kitakarítani pár pálcaintéssel?- mert azt képtelen elhinni, hogy nem használja ki a képességeit. Már pedig egy Evapores elmotyogása tényleg nem nagy erőfeszítés.
Aztán csak lenyugszik, még el is vigyorodik. Ő mondjuk szerette Felát, még annak ellenére is, hogy félt tőle. Idén a saját érdekében nem vette fel az óráját, hisz tudja, mennyi baleset történik ott, ő meg tényleg nem szeretné elveszíteni a fejét.
Csak vállat von, ha nem akarja, nem hiszi el, ez már nem az eridonos dolga. Mindenesetre, talán meg is nyugszik, ezt a hozzáállást jobban szereti, mint a tömérdek kérdést, és mintha a prefit is kezdené megkedvelni, na ez aztán új neki.
Észrevéve a szabályszegőket, közelebb is vonja magához társát, hogy megmutassa neki, de arra nem számít, hogy ilyen kimenetele lesz a dolognak, ezért csak megilletődötten pillog rá, majd cinkos mosoly ül ki az arcára.
- Úgy gondolod, rossz vagyok?- búgja a fülébe, majd aprót harap az ajkába, épp csak annyira, hogy az jó legyen, és ne serkenjen ki a vére. Aztán hátrébb is húzódik, és tovább vizslatja a tájat, mintha mi sem történt volna. Persze az a fránya félmosoly csak ott marad a száján.