Ashley

Féloldalas, de inkább hűvös, félelmet keltő vicsor húzódik a szájára, de a tekintete még mindig szórakozott, nem akarja nagyon megijeszteni, csak annyira, hogy komolyan vegye és jól az agyába vésse a dolgot.
 - Jegyezd meg annak a nevét aki a legközelebb csúfol téged.
Bólint, majd egy pillanatra felvonja a szemöldökét. Kornél képes rá, hogy a kastély mögött élve elássa az illetőt, vagy épp nem élve, amilyen kedve van. Mindenesetre nem tetszik neki ez a hozzáállás és szeretne rajta változtatni, Ashelyt nem bánthatja senki, hiszen ő maga komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy a kislány életben maradjon és biztonságban legyen, nehogy már más beleköpjön a levesébe.
 - Nincs mit.
Bólint, de amit nem vár, az a reakció, amire készülhetett volna. Kővé dermed, hallani ahogy a fogai összekoccannak. Igyekszek nem elhúzódni és nem odébb rakni Asht, szerencsére sikerül is neki, ez a nap...tiszta siker. Már épp indulna, hogy végre maga mögött hagyja a csarnokot, de amint kiegyenesedik a kislány láthatóan összeszedi a maradék bátorságát és darálni kezd. Igyekeznie kell lépést tartani vele, de így sem sikerül minden egyes szót elkapni, csak a lényegesebbeket. Bál, tánc, hercegnő, ruha. Összerakja magába a képet, de nem hisz a fülének. Ő meg a bál? Tömeg, diákok, és öltöny, nem farkasnak való. Összehúzott szemekkel figyeli a csöppséget, mintha arra várna, hogy ő maga nevetésbe törjön ki, de mivel ez nem történik meg, tudomásul kell vennie, hogy a kérdés komoly volt.
 - Szóval szeretnél elmenni a bálba...
Inkább kérdés, mintsem kijelentés, mert szeretné ha ez az egész csak föltételezés lenne. Nem azért, mert szégyenli a kislány társaságát, koránt sem, csak nem igazán neki valók az ilyen dolgok, a tömeg, a visongás a zene, a kifinomult érzékeinek hála a legrosszabbat hozza ki belőle, így okkal kerüli az ilyesmit, de hát, tud neki valaki ellent mondani?
 - Megbeszéljük, rendben? Most menj.
Megadóan sóhajt fel, ez körülbelül egyet jelent az igennel. A háta közepére se kívánja a dolgot, de ha Ash menni akar, nincs más választása. Talán titkon attól fél, hogy akkor valami más viszi, és inkább ő, mint más. Lehet, hogy másnak nem lennének tiszták a szándékai.

[Szív Király]

Nézi, ahogy Kornél arca megváltozik, és nyel egy nagyot. Nagyon ijesztő, de nem futhat mindig el, hiszen ez most talán nem annyira neki szól. És különben is, még sosem történt baj...
Hevesen bólogat a szavakra, de a háta mögött keresztezi az ujjait. Reméli, soha nem fogja megtudni senki nevét, aki csúfolja, vagy legalábbis nem fogja Kornél megkérdezni, mert úgy érzi, annak nagyon rossz következményei lennének.
Halkan kifújja a bennrekedt levegőt, majd összeszedi a bátorságát, hogy megkérje arra, amit szeretett volna tőle. Még mosolyogni is tud, ahogy a fiú válaszol, és megpuszilja az arcán, de nem számított rá, hogy a fiú ennyire lemerevedik. Nem tudja pontosan, miért, mármint azt tudja, hogy nem szereti az embereket a maga közvetlen közelében, de hogy mindig így végződjenek az ő mozdulatai, az elkeserítő. Meg kell várnia, hogy Kornél érjen hozzá, de ez meg igazságtalan, hogy ő nem teheti csak úgy, a fiú meg, nos... igen. Talán nem kéne hagynia, hogy csak úgy felemelje, és arrébb pakolja, amikor úgy dönt, vagy hogy játsszon a hajával, de el se tudja képzelni, hogy elhúzódjon. Azt olyan komoly dolognak gondolja, mintha... mintha megpofozná, és ő nem akarja megpofozni.
A fiú indulásra készteti, de még valami eszébe jut, amit szeretne, így azt is elhadarja, rögtön meg is bánva. Ahogy félig visszakérdez-kijelent, már nincs visszaút, így megint csak bólogat rá, majd bátortalan hangszínnel, de annál nagyobb elszántsággal belül még hozzáteszi:
-Kérlek...-
Várja a választ, azon tipródva, talán vissza kéne szívnia az egészet, mert ebből baj lehet, de akkor Kornél válaszol. A nagykislány arca azonnal felderül, fogkrémreklámba illő mosollyal, majd megfordul és elszalad a bejárati ajtóhoz. Kinyitja, de még visszanéz, és integetni kezd.
-Vasárnap találkozunk!-
Kiáltja, majd ki is szalad az ajtón anya után. Lehet, hogy nem nyert háborút, de a csaták száma gyarapszik az ő javára.

Axl

Fejét kissé hátrabiccentve vigyorog rá a srácra. Roppant mulatságosnak találja, hogy egy oroszlánnal lett összehasonlítva, bár tény, hogy valóban találó a párosítás. Annyi különbséggel, hogy neki esze ágában sem volna senki lábát leharapni, s bármily’ meglepő, a 'zöldséget' sem szeretné megrágcsálni, akármennyire egészséges is lenne. Legalábbis nem most, mert nincsen nála szalvéta, amivel megtörölhetné utána a száját.
-Ne félj, nem bántalak! – s igencsak abszurd módon lábujjhegyre áll, hogy meglapogassa újdonsült zöldpajtása fejét. Szinte természetes, hogy Axel megrémül egy ilyen picike ribizlilánytól, elvégre terelő a hölgyemény, úgyhogy elméletileg könnyedén le kéne tudni csapnia a fiúcskát. Elméletileg. Azonban túl jó kedve van, így erőszak helyett inkább a forrócsokit választja, és a rellonos mellett pattogva, folyamatosan fecsegve közelíti meg az említett helyszínt, hogy aztán előtte vágódjon be az ajtón. Itt még mindig előkaphatja majd a főzőkanalat, hogy azzal náspángolja el a srácot, ha amaz kiérdemli.
-Sziasztok manók! – köszön vidáman földből alig kilátszó barátocskáinak, és rögtön be is ugrik Axel elé, hogy lefékezze őt. Ha ez nem sikerül, akkor pedig szimplán elgázoltatja magát, de nem hagyja szó nélkül az érkezést.
-Héé, nem is köszöntél nekik! Pedig nézd meg, milyen kedvesek és lelkesek! – feddi meg az urat, miközben az aprónépre mosolyog, akik máris ott sürögnek körülöttük, hogy segítségükre legyenek. Természetesen udvariasan visszautasítja őket, mert ki nem hagyná, hogy az Axel által prezentált csodacsokis itallal szolgáltassa ki magát. Segítőkészen fel is ül a tűzhely melletti konyhapultra, hogy onnan erősítse lelkiekben az úriembert.
-Nem is tudom, a fahéj jobban hangzik, de rád bízom. Lepj meg! Mondjuk, azért borsót ne rakj bele, mert azt nem szeretem. Egyszer beleragadt egy az orromba, és nem tudtam kiszedni. Utána meg anyáék jól leszidtak, amiért nem szóltam nekik róla, és egy fél napig benne volt – kacarászva, lábát lóbálva sztorizik, míg készül az ínyencség.
-Melyik házba jársz amúgy? – pattan fel izgatottan, gyorsan megigazgatja tündérruháját, majd ismét meglóbálja pálcáját a levegőben.
-Házszínűvé varázsolom a forrócsokinkat, mit szólsz hozzá? – mivel ma ő a jótündér (vagyis kitudja miféle klánból szalajtották a törpét), az volna a dolga, hogy kívánságokat teljesítsen, vagy legalább vidámabbá varázsolja mindenki napját.
-Mi is hozzá a varázsige? Mindig elfelejtem! – kezd sopánkodni. Pocsék egy boszorkány, az biztos. Kész életveszély pálcával a kezében. Viszont kivételesen lelkes az iparban!

Főzőcskézés - Állia
December 23. délután

Ma viszonylag jó kedvem van, és ez nem is csoda, hisz holnap már karácsony. Bár az kár, hogy nem vagyok otthon a családommal, de azért itt sem olyan rossz. Néhányan hazamentek, így kevesen maradtak itt, akikkel tudok beszélgetni, vagy bármi mást csinálni. És még egy dolog van, amit a mai nap folyamán mindenképp meg szeretnék csinálni, az a karácsonyi torta elkészítése, amit minden évben ilyenkor csinálunk meg anyuval. Ezért ez most semmaradhat ki, csak kár, hogy egyedül fogom csinálni, de mindegy. Vagyis.... nem leszek teljesen egyedül, mert a manók ott fognak lenni, és biztos minden lehetőséget megragadnak arra, hogy segítsenek.
Teljesen felszerelkezve megyek hát a konyha felé, bár olyan sok cuccot nem viszek magammal, mert tudom, hogy a konyhában találok mindent, ami kell. Benyitva néhány manó már szalad is elém, hogy megkérdezzék, mit szeretnék.
- Én most nem azért jöttem, mert éhes lennék. Hanem sütni szeretnék. - Vigyorodom el, mire a manók kicsit megszeppennek, némelyikük arcán enyhe rémületet is vélek felfedezni. Pedig aggodalomra semmi ok nincs, eléggé jártas vagyok a konyhában. - Ne féljetek, nem lesz semmi baj - nyugtatom meg őket, aztán előszedek mindent ami majd kelleni fog a sütés folyamán. Na akkor lássuk: Azt mondja, kell nekünk tojás..... Hol is van az? Áá, igen, már látom....

Főzőcskézés-Keiko
December 23. délután

Jó kedvűen indulok a konyha felé. Bár az ért sajnálom, hogy nem tudtam haza menni. De az ért valamit csinálok, talán valami sütit. Valami olyat, amit otthon szoktunk. Furcsa lesz a nagy családi vacsi nélkül, de itt is biztos finom lesz a vacsora. De azt ért kicsit én is főzök. Már majd nem el értem a konyhába. Zökkenő mentesen haladok egy tanár sem szólt rám. Leérve körülnézek, majd benyitok. Körül nézek.
Hirtelen egy halom manó áll körül. És azt kérdik, mit adhatnak. Mosolyogva felelem, hogy semmit, csak én szeretnék kicsit sütni. Ijedten néznek rám. Ezért hozzá teszem, hogy tudok főzni. Kicsit meg nyugszanak, de nem túlságosan. Ahogy beljebb lépek látok egy ismerős arcot. Keiko. Ő is főz valamit. Úgy látszik neki se volt ideje haza menni. hát legalább lesz kivel beszélgetni. Mosolyogva oda megyek hozzá és köszönök.
-Szia. Mit csinálsz?
Teszem fel kíváncsian a kérdést. Talán csinálhatunk valamit közösen. Úgy nézem, hogy sütit süt. Meg is kérdem.
-Segíthetek?
Remélem igen, nincs túl nagy kedvem egyedül sütni, ketten viccesebb.

Állia - Főzőcskézés

Ma kifejezetten boldog vagyok, ahhoz képest, hogy milyen lehangolt voltam az elmúlt időszakban. Na igen, és ezen van a hangsúly: elmúlt. Merthogy az már a múlté, nem akarok oda többet visszasüllyedni, mert az nagyon nem volt jó. De hát az ember életében ilyen időszakok is kellenek, nem lehet mindig, mindenki boldog, mert az milyen lenne már. Jó, persze egy ideig tök muris lenne az egész, de aztán már csak nyomasztó lenne szerintem, hogy csak jó dolgok történnek az emberrel. De most már úgy érzem, minden tisztázódott itt benn, a fejemben, már csak az zavar, hogy nem vagyok otthon a családommal.
Most itt vagyok a konyhában, azzal az eltökélt szándékkal, hogy én sütni fogok. És nem is akármit. A kedvenc sütimet, tortámat, amit anyuval minden karácsonykor elkészítünk, így ez idén sem maradhat el. A manók kicsit furán néznek rám, hogy én sütni akarok, mintha még életükben nem láttak volna lányt sütni. Na mindegy, végülis helyet adtak nekem, én pedig hozzá is látok. Először a vizet rakom oda a tűzhelyre, hogy arra egy másik edénybe rakjam a felvert tojásokat. Egy ideig kevergetem, mikor rájövök, hogy közben a vajat meg kéne olvasztanom közben, így egy másik edényben odarakom azt is. Hát ez így nem fog menni, ehhez nekem több karra lenne szükségem, vagy egyszerűen csak egy bűbájra. Ah, nem bűbájt most nem használok, valahogy csak megoldom.
Aztán, mintha csak hívtam volna megjelenik Állia, és szerencsémre segíteni szeretne.
- Szia! Sütit próbálok sütni. Jaj, annak nagyon örülnék! A vajat kéne megolvasztani, és aztán tejet kéne beleönteni. Meg tudnád nekem azt csinálni? - Nézek rá kérlelőn, és ha megteszi nekem ezt, én a tojást kevergetem tovább, amihez aztán szép lassan adagolom a többi dolgot, ami kell bele. Egyszercsak, mintha csak megéreznék, hogy itt valami finomság készül, szinte egyszerre dugja ki a fejét Mogyoró, és Mazsola a kis puffskeinem, amit ajándékba kaptam. Nagyon aranyos, és igazából nem is tudom miért lett Mazsola a neve, csak így ez jutott az eszembe először.
- Na mi van, szeretnétek valamit? - kérdem vigyorogva a két szőrgombóctól, akiket közben gyorsan leteszek az asztalra, és remélem, hogy nem akarnak ott randalírozni.

Főzőcskézés-Keiko

Szinte tökéletes a mai nap. Jó az idő nincs gond most éppen. Otthon most ugyan nem tudok sütni, de ez pont jó az alkalom ahhoz, hogy kipróbáljam az itteni konyhát. Ahogy belépek egy halom manó támad meg. De a válaszom után ott hagynak mondván még egy. Ebből arra következtetek, hogy nem én vagyok ma az első. Megnézem, ki lehet az. És nagy meg lepetésem Keiko. Bár mint ha kicsit kevés lenne a keze. Megyek és segítek. Mi után köszöntem és meg kérdeztem szabad-e segíteni, beállok hozzá. Látszik, hogy örül a segítségnek és meg a társaságnak. Elkezdem kevergetni a vajat, ahogy kérte. Közben mosolyogva válaszolok és kérdezek tőle pár dolgot.
-Persze elég jól tudok főzni/sütni.
Ehhez kicsit jobban mosolygok. Majd folytatom.
-Mit sütsz? És hogy hogy itt vagy? Mért nem vagy otthon?
Teszem fel a kérdéseim. Remélve hogy nem kérdek túl sokat. Mert csak simán kíváncsi vagyok. Közben majd nem kész is vagyok. Már öntöm a tejet és kész is.
-Kész vagyok, most mit csináljak?
Remélem, még tudok segíteni, mert jó így főzni. Közben elő bújnak Keiko állatkái. Nagyon aranyosak. Meg kérdem hogy hogy már két állata van legutóbb még csak egy volt.
-Nagyon aranyosak az állatkáid. De nem csak egy volt még legutóbb?
Felrakja őket az asztalra. Én is oda megyek és mosolyogva meg kérdem meg-e simogathatom őket.
-Meg szabad őket simogatni?
Közben jobban meg nézem az kisállatokat. Majd gyors gondolattal a mellettük lévő tálból kiveszek párszem diót és feléjük nyújtom nekik. Remélve hogy szeretik. És mivel a gazdájuk hasonlóról érdeklődik, szerintem el fogják venni.

Főzőcskézés - Állia

Talán kellett volna hívnom magam mellé valakit, mert ezt így egyedül nem tudom megcsinálni. Jó, persze itt vannak a manók, de nekik most szerintem egyéb fontosabb elfoglaltságuk is van, minthogy nekem segítsenek, inkább szenvedek egyedül. Mondjuk ha több kezem lenne, az nagyon jó lenne,legalábbis a jelen helyzetemben. Bűbájt meg most nem akarok használni, és nem csak azért, mert fent felejtettem a szobámban a pálcám. Na jó, ez a legfőbb oka, de ha nálam is lenne a pálcám, akkor sem használnám, mert az ilyen dolgok, mint a főzés, varázslat nélkül a jobbak, esetleg viccesebbek.
Aztán pont mikor a legrosszabb helyzetben vagyok, vagyis hogy két edényre kéne egyszerre figyelnem, és kavargatnom, szinte varázsütésre jelenik meg Állia, és segíteni szeretne. Mit ne mondjak, ennek most felettébb örülök, ha nem lenne foglalt mindkét kezem, akkor tuti a nyakában kötnék ki, de így ez kimarad.
- Jaj, nagyon hálás vagyok - Mondom, miközben átadom neki a fakanalat, amivel az olvadozó vajat kevergettem eddig.
- Egy japán süteményt készítek, amit minden évben ilyenkor szoktunk megcsinálni anyuval. Most ezért nem vagyok otthon, mert szerintem jobban el vannak foglalva a kistesóm érkezésével, és nem akarok láb alatt lenni csak. De majd jövőre, és akkor már négyen leszünk. - nevetek fel, közben pedig tovább adagolom a hozzávalókat a tojásba. - És te? Hogy-hogy nem otthon vagy a családoddal? - kérdezem, majd amint Állia befejezte a rá bízott feladatot, elveszem azt, és lassan adagolva öntöm a tojáshoz. És végül ezzel is készen vagyunk, így gyorsan beleöntöm egy tepsibe, és mehet is a sütőbe. - Na, akkor ezzel most egy ideig nem lesz dolgunk. Melyik a kedvenc gyümölcsöd? Vagyis mit szeretnél, mit rakjunk majd a sütibe? Én személy szerint eper-párti vagyok, de most válassz te. - kacsintok a lányra.
És előkerül a kötényem zsebéből a két szőrmókom is, akiket leteszek az asztalra.
- De legutóbb még egy volt, de nemrég az egyik ismerősömtől kaptam ezt a kis fehér gombócot, így már kettő van. - Vigyorgok a lányra, s a mosoly végig ottmarad az arcomon. Csendben nézem, ahogy eszik a felkínált diót, Mogyoró szinte habzsolja, ha ember lenne, akkor már rég rászóltam volna, hogy ne tömje ennyire, de mivel nem az, így ez is elmarad.
- Persze, simogasd meg őket nyugodtan, nem harapnak. - kacsintok a lányra, majd halkan nevetve leülök az asztalhoz, és várom, hogy elkészüljön a tészta.

Főzőcskézés-Keiko

Élvezem a főzést Keikoval. Jól haladunk, közben beszélgetünk, épp kapom a következő kérdésemre a választ. Oh, szeretem a japán konyhát. De jó neki kis tesója lesz, kedves tőle hogy ez ért itt marad. Ezen mosolygok és így felelek.
-A japán sütiket szeretem. kedves tőled hogy itt maradtál.
Már kapom is az én kérdésem. Mért nem mentem haza? Hát mert sokat kell még tanulnom talán azért, de inkább mert, most nem lesz otthon mindenki és azok akik nincsenek pluszba hiányoznának.
-Hát azért mert tanulnom kell és most nem is lesz otthon mindenki. De legalább tudok veled felfedezni a kastélyban.
Jó sok mindent fel tudnánk fedezni. Vagy kimehetnénk, hátha van kint is felfedezni való. Bár szerintem már mindent láttam. Közben elveszi azt, amit én csináltam és bele önti a többi dologhoz. Aztán gyorsan bele önti egy tepsibe és beteszi sülni. kész is van egyelőre, most már nincs is per pillanat dolgunk. Ezt ő is meg erősíti. Valamint megkérdi melyik a kedvenc gyümölcsöm, mert ez gyümölcsös süti, hát az eper nem rossz ötlet. Vigyorogva válaszolok.
-Rendben. Hát nem is tudom, tejszínhabos süti lesz? Mert ha igen akkor nekem jó az eper azt szeretem.
Már most szeretném meg kóstolni a sütit. Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Közben már a két állatkájáról beszélgetünk, mert kibújtak a zsebéből. Amikor diót adok nekik, örömmel elveszik. És gyorsan elkezdik enni. Közben Keiko meg erősít, tényleg egy állata volt. Nagyon aranyos az új állata is. Ezt szóvá is teszem.
-Nagyon édesek, cuki az új állatkád is. Most már tudom tőlem is mit kapsz, persze csak akkor, ha még örülnél egy állatkának.
És már el is döntöttem, hogy meg lepem a régen vágyott kisállatával. Ha bele egyezik, hogy meglepjem. Közben még kérdek majd miután Keiko azt mondja, hogy szabad őket simogatni. Lassan oda nyúlok és először csak az egyiket simogatom. Majd miután meglátom, hogy a másik irigyen néz, őt is elkezdem. Nagyon puha mindkettő és látszik rajtuk, hogy élvezik. Majd miután eleget simogattam őket ránézek Keikora. Megkérdem, hogy áll, mit kell segítenem.
-Na hogy áll a süti? Mit segítsek?
Majd hirtelen még hozzá teszek egy mondatot.
-Különben nagyon kezesek az állatkáid. Jól nevelted őket.
Most már én is a tésztát nézem, és úgy várom a választ.

Főzőcskézés - Állia

Örülök, hogy jött Állia, és besegít egy kicsit, mert egyedül nem hiszem, hogy nagyon ment volna, lehet ezért csináltuk régen anyuval mindig ketten, vagy esetleg többen. És épp a legjobb pillanatban érkezett, így örömmel adom át neki a fakanalat, hogy kevergesse az olvadozó vajat.
- Óh igen, felfedezni. Mondjuk már szinte bejártam az egész iskolát és környékét, de azért biztos találunk még olyan helyet, ahol soha nem jártunk. Sok rejtélyt tartogat ez az iskola. - mosolygok a lányra, közben beteszem a tésztát a sütőbe, majd a két szőrmókkal leülök az asztalhoz.
- Igen, tejszínhabos lesz. Jaj remek, akkor megtennéd, hogy amíg sül a tészta, megmosod az epreket? Ott van. - mutatok az asztal másik végébe, majd egyszer ránézek a tésztára, aztán segítek én is epret mosni, miközben a kis állatkák a diót eszik. - Hát igen, nagyon aranyosak. Komolyan? Át persze, hogy örülnék, szerinted nem lesz az úgy már kicsit sok? - kérdezem, a fejemmel az állatkák felé bökve, s elnevetem magam. Viccesen nézne ki, hogy már három szőrmókom van, de nem baj, az állatsimogatóban ellesznek úgyis, ha nekem dolgom van. Mogyoró már úgyis megszokta az ottani közeget, és a kis oroszlánnal igen jó barátságot kötött már, és mit ne mondjak, nagyon aranyosak úgy együtt. Jaj, egyszer majd meg kell azt is örökítenem, ahogy ők ketten játszanak, mert az valami eszméletlen aranyos. De mi lesz, ha a kis oroszlán már nem is lesz olyan kicsi?
A két kis állat nagyon jól bírja a sok simogatást, sőt, még élvezik is, ahogy látom, bár ez nem csoda, a helyükben én is ennyire élvezném, mint ahogy ők is.
- Ja, igen a süti. - kapok észbe, így odaszaladok a sütőhöz, és gyorsan kiveszem a már kész tésztát. - Huh, sikerült, és nem rontottuk el, legalábbis én így látom, na de most ugrik a majom a vízbe. - mondom, majd kifordítom a tésztát a tepsiből, és igen, sikerrel jártunk. Míg még meleg, kettévágom, és félreteszem, majd előveszek két nagyobb tálat, a tejszínt, e a cukrot.
- Na, akkor most csináljuk azt, hogy a tejszínt kettéosztjuk, és az egyiket te csinálod, a másikat én. Rendben? - vigyorodom el, majd ha beleegyezik, a kezébe nyomom az egyik habverőt, és már csinálhatjuk is a habot a tortára.
- Ja,most igen, de Mogyoró gyakran csinál butaságokat, és nagyon felelőtlen tud lenni. Persze ő csak egy állat, szóval nem lehet emiatt hibáztatni, de valahogy érzem, hogy igazából nagyon is okos. Bár tudom, ez kicsit hülyén hangzik. - válaszolok neki, miközben a habot verem fel, és végül ezzel is készen vagyunk, így az egyik tálba belekeverem az egész eper-darabokat.
- Akarod te megkenni a tortát? - kérdezem, s ha elvállalja, akkor nézem, hogy ügyeskedik, ha nem, akkor meg megcsinálom magam. Csakhamar ezzel is készen vagyunk, és én egy pár pillanatig gyönyörködöm benne, de végül Álliát is megérezve, hogy kér-e belőle felvágom, és 1-1 szeletet kiteszek két tálba. Na, akkor lássuk milyen lett.

Főzőcskézés-Keiko

Hát egyedül nem is, de legalább sütök. Így is jó. Legalább tudok beszélgetni. Otthon persze az egész család együtt szokott sütni meg viccelődni. Most ebből kimaradok. Közben kevergetem a vajat, de ez után a gondolatmenet után már be is fejeztem. Közben meg is beszéljük, hogy szünetben felfedezünk új helyeket. Egymásra mosolygunk, ő közben beteszi a tésztát. Közben kérdezek, elég gyorsan megkapom a választ. Eltaláltam, tejszínes lesz. Olyan japán tortát már láttam, az is epres volt. Már nagyon várom milyen lesz az íze. Ezt meg is mondom. És a kérdésre is fellelek közben. Persze nagy vigyorral az arcomon.
-Ó. Olyat már láttam, kíváncsi vagyok milyen az íze. Persze, segítek, mosom is az epreket.
Miután ki örültem magam elmegyek epret mosni. Szépek az eprek és látszik, hogy frissek. Keiko még rá néz egyszer a tésztára és jön nekem segíteni. Közben az állatkáiról beszélünk. És örömmel veszem, hogy örülne egy állatkának. Talán holnap le is megyek az állatkereskedésbe. Bár amit én adnék az nem biztos, hogy bírná a mostaniakat. Ezen gondolkozva közben felelek.
-Szerintem nem lenne sok. De én nem olyan kisállatra gondoltam.
Ehhez rejtélyesen mosolygok, remélve, hogy kíváncsivá teszem. Közben eszébe jut a tészta. Gyorsan oda rohan és kiveszi. Pont jó lett. Szépen kijött a tepsiből. Mondhatni mesteri. Ezt meg is mondom.
-Nagyon jó lett, kész cukrász vagy.
Közben már félre is tette és már a krémet készíti elő. Megyek is segíteni. De már ő is mondja, mit csináljak.
-Rendben, csinálom, csak mond a receptet, hogy tudjam, hogyan csináljam.
Rám vigyorog, én pedig visszavigyorgok és átveszem a tálat. Közben meg is cáfolja az állataiba vetett hitem, miszerint jól neveltek. Szerinte nem, csak szeretnek a figyelem központjában lenni és ezért mindent megtesznek. Ez el is mondom neki.
-Szerintem csak a figyelem központjában szeretne lenni.
Közben verem én is a habot, de ez már ész is. Várom, hogy én tegyem-e bele az epret vagy ne, biztos megmondja. De csak elveszi és megkérdi akarom-e kenni. Erre mosolyogva és bólogatva felelek.
-Persze, nem látszik, de én is szoktam otthon sütni-főzni.
Elveszem a kenő kést és elkezdem kenni. Elég könnyen megy most nagyon jó a tészta ebből is látszik, hogy már kihűlt a krém pedig még pont elég meleg. Miután ez kész. Keiko elkezd benne gyönyörködni, egy kicsit én is. De aztán elkezdi felszelni. Elő vesz két tányért és ki rak rá két szeletet. Odanyújtja nekem az egyiket. Leülünk és el kezdjük enni. Mondhatom mennyei.

Meglepetésem *--*;;
December 24. 18:00

Karácsonyra hangolva öltözni jó! Főleg kicsit Lucásan.
Kis karácsony, nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom? Ha kisült már, ide véle, hadd egyem meg, melegében! Jaj de szép a karácsonyfa, ragyog rajta a sok gyertya. Itt egy szép könyv, ott egy labda. Jaj de szép a karácsonyfa! Végre, végre, eljöttek az ünnepek. Bár nem egészen úgy tervezte Luca, ahogy ez most alakult, de ettől csak egy egész kicsit bánatos. Azt hitte, majd szépen hazamegy és találkozhat Benjivel meg a szüleivel, boldogan karácsonyoznak, meg ilyesmik. De a prefektusi, csapatkapitányi meg ilyen teendői keresztül húzták ezt, ráadásul jött egy elég különös levél a bátyjától is, miszerint ne bánkódjon, és azért a két napért, amire tudna, ne utazzon haza. Soha egy alkalmat se hagyott még ki egyikük sem, hogy találkozhassanak, erre… Különös. Mondjuk próbált jó pofát vágni hozzá, de kicsit azért még mindig reménykedett a karácsonyi csodában, hogy azért valami módon idevarázsolódik hozzá. Hiányzik neki. Hiába a levelezések – amikben nagy vonalakban mesél csak inkább a tetteiről-, vagy az apró ajándékok, amiket kap, nem ugyan az. Ellenben a reggel kapott üzenet teljesen felvillanyozta. Nem is csak azért, mert, hogy ajándékot kap, hanem sokkal inkább az, akitől. Ő is elküldte már a fiú ajándékát, ami egy gravírozott gitárpengető volt, azt íratta bele, hogy a legtehetségesebbnek. Nagyon remélte, hogy örülni fog neki, de elképzelése se volt, hogy őt mivel lepi meg. A levélben az állt, hogy pontban este hatkor, a bejárati csarnokban várja majd a csomagja. Érdekes, hogy nem küldte fel a Navinébe, de ebbe nem is nagyon gondolt bele. Időben megkezdte a napi dolgokat, el is végezte, amit kellett. A szünetben a tanársegédi feladatait is kicsit rendbe akarta szedni, így éppen egy halom asztrológia jegyzet között csücsült, mikor észrevette, hogy már fél hat van. Mérhetetlenül nagy mosollyal az arcán húzza fel cipőjét, a pár éve kapott egyik kedvenc pólójába bújt, majd csak a hangulat kedvéért egy kis agancsos hajpántot vett fel. Nem sokat gondolkodott, sietve indult el a bejárati csarnok felé.
Suttog a fenyves zöld erdő, Télapó is már el jő. Csendül a fürge száncsengő, véget ér az esztendő. Tél szele hóval faggyal jő,elkel most a nagykendő. Miközben lefelé ballagott vígan dalolgatott karácsonyi dalokat, nem is foglalkozva vele, kivel futhat össze. Ma szenteste lesz, biztos félig üres a kastély, a többiek meg jól elvannak Luca társasága nélkül is. Majd azért a nővéreit meg szeretné keresni, de ez nem az első a listáján, sokkal inkább a meglepetés. Leplezni se tudná a kíváncsiságot, ami eluralkodott rajta tapsikolva, szökdécselve érkezik meg, az ürességtől kongó rész felé. Körbepillant, időben jött ám sehol…vagy mégis! Már majdnem azt hitte, hogy valamit félreértett, mikor egy nagy ezüst dobozt pillantott meg, rózsaszín szalaggal. El is indult felé, hogy megnézhesse, mit rejt. A kis kártya rajta, annyit hirdetett „Vakarcs”, tudta, hogy neki szól. Óvatosan kibontotta a szalagot, hogy belenézhessen mit is rejt. Kicsit még mindig rossz érzése van, amiért nem ment haza - nem tudott hazamenni-, bár a mosolygós Luca van előtérben, az látszik, mégis azért kicsit szomorkodik ott belül, eszébe is jutott, hogy tulajdonképpen egy dolgot kért titokban a Jézuskától, az pedig Benji. Még mikor azzal a kedves kismamával, Lyrával találkozott és megtalálta az érmét, akkor is azt kívánta, hogy járhassanak egy iskolába, jöhessen utánuk a bátyja.

Vakarcs  (:


 Az utóbbi időben nagyon izgatott voltam, mivel ismét szóba került a különbözeti vizsga. Annál nehezebb, minél felsőbb évfolyamra próbálok bekerülni, úgyhogy nagyon féltem ettől. Mindig is kínosnak éreztem azt, hogy a lányok jól tudnak varázsolni, én meg… öhm… nos… nem.  Szerettem Ausztriában tanulni, mert egy igazán remek társaság jött össze ott, ahol a magamfajtát képezik, és igazán hálás lehetek Alberichnek, amiért kifejlesztette ezt a módszert, mert másképpen esélyem sem lett volna elsajátítani a varázslásnak még az alapjait sem. Na, jó az alapok talán mentek volna, de egészen biztosan újra kellett volna járnom itt több évet is.
Bizonyítani akartam, hogy én is vagyok olyan jó, mint a lányok, szóval igazán odatettem magam a múlthéten. Úgy voltam vele, hogy ha most sem sikerül, akkor már nem próbálom meg többször, de most a szerencse rám mosolygott. Ettől talán már csak az lehet a szebb karácsonyi ajándékom, hogy végre találkozhatok a testvéreimmel, akiket már a tanév kezdete óta nem is láttam. Nagyon sok minden történt velük azóta, például mind a három lány prefektus lett, Luca pedig kviddicsezik. Úgy gondoltam, hogy meglepem a lányokat azzal, hogy karácsonykor költözök be hozzájuk, a kastélyba, ráadásul úgy alakult, hogy a süveg szerint én is abba a házba kerültem, ahová a csajok járnak. Nagyon sok időt fogunk együtt tölteni, minden bizonnyal megmutatják neki a környéket és segítenek neki beilleszkedni. Nem tudom még, hogy mit fogok mondani a többi navinésnek azzal kapcsolatban, hogy miért nem jártam ide eddig.  Valószínűleg egy másik osztrák mágusképzőről fogok beszélni, talán az bejön, mert egyáltalán nem hiányzik, hogy egyből lenézzenek és a testvéreim árnyékában éljek azért, mert… ilyen vagyok.
Azt mondtam Lucának, hogy szenteste napján este hatra jöjjön a bejárati csarnokhoz, mert a csomagja ott fogja várni. A kis vakarcs már elküldte nekem az ajándékát, egy gitárpengetőt, ami itt pihen a mellzsebemben, azóta mindig nálam van, csak neki fogok játszani vele, senki másnak. A cuccaimat letettem a Trófeaterem bejárati ajtaja mögé, nehogy észrevegye és lebukjak. Egy nagyobbacska ezüstszínű dobozt helyezek el pont úgy, hogy ha a lány követi a benne lévő utasítást rálásson a trófeaterem ajtajára. Hat előtt elbújok az ajtó mögött, amit azért résnyire nyitva hagyok, nehogy illetéktelen emberhez jusson az ajándékom, meg persze Lucus reakciójára is kíváncsi vagyok azért.
Hamarost meg is hallom a távolból közeledve a kicsi Czettner csilingelő hangját. Izgatottan elmosolyodom, úgy hallom a lépteiből, hogy már megérkezett. Ha lehúzza a szalagot egy meleg, kötött kiskutyás sapkát talál benne. Tudom, hogy imádja az ebeket, egyből rágondoltam, amikor megláttam Bécsben. Ha kiemeli sapit a dobozából, egy újabb cetli várja, melyen egyszerűen csak annyi áll, hogy „Fordulj meg!”. Mire ezt olvassa én már kilépek az ajtó rejtekéből és vigyorogva várom a reakcióját. Ahogy megfordul, bal karommal intek egyet és széles mosollyal az arcomon csak annyit mondok, hogy:
- Boldog karácsonyt!
Nem tudom, hogy egyből leesik-e neki, hogy ez nem csak egyszeri látogatás lesz a részemről. Mindenesetre remélem, hogy sikerült meglepnem és nem tudta meg sehonnan, hogy valami készülődik.

Bátyus **;;
December 24.

Sosem volt biztos benne, hogy az ünnepeket távol otthonról is át lehet úgy élni, hogy élvezze, ellenben most meg kell hagyni, hogy az iskolai „ünnepség” is magával hozta számára ezt. A bál. Nos, illene az elején kezdeni, hogy nem csak a szépen kidekorált terem, a sok sütemény, enni-inni való, emberek és ruhák tették örömtelivé neki, hanem az is, aki elkísérte, vagyis elvitte oda. Nem is igazán tudja ezt, hogy kell mondani, mindenesetre abban biztos, hogy merőben máshogy állt ezek után az itteni karácsonyozás kérdéséhez, még úgy is, hogy az egy sötét folt, Benji hiánya, még ott motoszkált benne. De nyilván a levelek minimálisan enyhítenek ezen, de sajnos az sem elég ráadásul, mégsem személyes találkozás, mint máskor ünnep idején. Mosolygós, boldog, energiabomba, sietős, éneklős… ez mind Luca ma. Bár kicsit magának is kezd sok lenni, majd elmúlik! Tetőtől talpig készen állva pördült meg a sarkain még a szobában, majd a kastély bejáratához sietett.
Odaérkezve vegyes érzések kerülgették, bár fogalma sem volt miért. Különös volt ez az egész, mondhatni villogott a fejében a piros kis izzó, hogy gondoljon már bele, ez furcsa, érdekes és érdemes lenne kicsit elgondolkodnia a dolgon, de az izgatottság felülírta a vészharangot. Amikor észrevette a csomagot, akkor pedig már teljesen minden mindegy alapon ballagott oda. Akár csapda is lehetett volna, igen, bár jó tesók, de ki tudja, nem? Még külön iskolában voltak félt attól Luca, hogy majd a bátyja talál sok új barátot, akik jobban fogják egy kislány dolgainál érdekelni és majd elfelejti őt. Bár minden levél, amiben meséltek valamennyit egymásnak eloszlatta ezt az aggodalmat benne, maga a gondolat nem hagyta el őt.
Levette a szalagot a dobozról eközben, és már bele is mászott szinte. Nem is ő lett volna, ha nem. Egy sapkát csinos és meleg sapkát húzott ki, ami kutyusos. Felcsillantak a szemei, kivéve pedig magához szorította azt. Miközben guggolt a doboz mellett az ölébe csúsztatta, mert valamit még látott a dobozban, amit ki is vett. A papíroson az állt forduljon meg. Pár pillanatig csak nézegette, hogy ez mi a szösz, meg mi értelme van, de hajlott arra, hogy szereti a meglepetéseket, biztos jön még valami, megjelenik egy lufi vagy ilyesmi, nagyobb dologra nem is számítana. Felegyenesedett, egyik kezében az ajándékával és megfordult.  
- Csípjen meg valaki!
Ekkor olyan sokk érte, amire ő sem számított. Elállt a lélegzete, leesett az álla, kidülledtek valószínűleg a szemei és az arcára fagyott az előbbi kis mosoly. Pillanatokig a lábai is földbe gyökereztek, aztán mikor tudatosult benne, hogy igen, ő az és itt van, mert meghallotta a hangját. Szinte rohanó gyorsasággal csökkentette le a köztük lévő távolságot és ölelte meg, amilyen szorosan csak tudta a derekánál testvérét. Erősen karolta át, el sem akarta engedni, se hinni, hogy tényleg itt van. Mikor szegényt már fulladásig gyömöszölhette, bár azért reméli ennyi ereje nincsen, csillogó szemekkel nézett fel rá, majd a kezeiben lévő kutyusos sapira.
- Köszönöm széééééépen! Boldog karácsonyt!
Megölelte ismét, aztán már úgy folytatta, hogy el sem engedte. Hangja szinte csilingelt, boldog a leányzó nagyon. Egyelőre nem tudja, hogy ez amolyan karácsonyi csoda, ami csak pár óráig tart, vagy esetleg marad is pár napot a tesó, esetleg… nem másba bele se gondol hirtelen. Így is hatalmas dolog az, ami most történik.
- Eljöttél meglátogatni minket? Meddig maradsz? Lesz időnk körbenézni? A lányok tudták, csak nekem nem szóltatok?
Támadja szegényt, de csak az öröm miatt. Elengedve tapsikol kettőt, épphogy ugrálni el nem kezd, de helyette folytatja ismét pár kérdéssel.
- Elért hozzád az én ajándékom? Tetszett?
 

ashley.

Már egészen kicsi koromban megtanultam, hogy a kötekedős magatartás nem egy jó magaviseleti forma. És bár tudtam, hogy nem egy jó dolog, valahogy soha nem tudtam ellenállni egy kis okoskodásnak, még akkor sem, ha az másnak rosszul esett, még akkor sem, ha éppen a szüleimet oktattam ki valami olyasmiről,amiről éppen úgy gondoltam, hogy jobban tudom, mint ők. Egyetlen egy dolog volt, ami képes volt a kötekedős énemet mindennél jobban előretolni a kedves, édes, mosolygós Zsombi elé; ha én ezt a Zsombit akarom, de valaki... de valaki elkezd okoskodni, ha valaki jobban tud, esetleg akar tudni nálam, s ezt nem röstelli egy váratlan pillanatban az orromra is kötni. Most is ez van. Én próbáltam jófej lenni, én próbáltam a helyzetből a lehető legjobbat kihozni, erre... erre mit kapok. Szinte megremegnek szemhéjaim, a nyakam is görcsösen akar mozogni, amikor lehajtom fejem egy pillanatnyi szusszanásra. Mikor felemelem, akkor a kezem is felemelem vele egyhuzamban, s egy nagyot harapok a sajtomból. Természetesen növényi sajt, rohamot mégsem akarok kapni, előbb megmondom én is, hogy mit gondolok.
- Egy szóval sem mondtam, hogy vannak tehenek. Tehénlepényről beszélünk, ami viszont zsákokban szállítva bármerre eljuthat, akár ide is, hogy aztán beleejtsd a cuccaidat - osztom meg vele a gondolataimat a sajtom rágcsálása közben, de csak-csak nem hagy nyugodni a dolog.
- A legtöbb embernek nincs saját tehene sem a szobájában, mégis isznak tejet reggelire - teszem még hozzá, csak úgy, hogy érezze az átmenetet. Azonban ki vagyok én, hogy ennyire otromba legyek? A kislány mosolyog, én pedig...
- Zsombor vagyok, ez az első évem - mutatkozom be neki most már hozzávetőlegesen sokkal normálisabban, mint az előbb. Meg harapok még egyet a sajtomból.

[Zsombi]

Sóhajt egyet, mert ez nem könnyű neki. Elaludt, káromkodott, és még csak nem is Kornéllal találkozott, ráadásul már most egy láthatóan ostoba emberbe botlott... akiről rövidesen kiderül, hogy nem az. A nagykislány megrázza a fejét, tökéletesen értetlenül állva az előtt, hogy ő hogy nem gondolt erre. Hiszen a fiú analógiája egyértelmű - bár kissé abszurd, de mégis. Csak Kornélt okolhatja ezért az egészért - nyilvánvaló, hogy túl sokat gondol a fiúra, ahelyett, hogy tanulna. Hiszen a találkozásaikkal minden nap legalább egy órával kevesebbet tanul!
-Igazad van.-
Nyögi ki kissé elvarázsoltan, ahogy ismét újra felméri a fiút. Nem gondolta, hogy ilyen szerencséje is lehet még ma reggel, hogy egy látszólag ostobáról kiderüljön, jól forog az esze. Azért persze összeszedi magát, mert kicsit sikerült megbámulnia a fiút a nagy Heuréka közben, és megköszörülve a torkát hozzáteszi.
-De azért azt beláthatod, hogy elég abszurd lenne a konyha közepére tehénlepényt pakolni.-
Kissé kérdő tekintettel néz rá, hogy ebben megegyezhetnek-e. Így mindkettejüknek igaza van - mert van! - és folytathatják tovább az egyéb társalgást, kevesebb tehénlepénnyel.
-Én harmadikos vagyok.-
Közli tényszerűen, majd elgondolkozik, mit is kellene még mondania. Gyakran érzi ő, hogy valamit tennie kellene, hogy előlendítsen egy társalgást, de nem tudja, mivel tudná, hiszen ő... ehhez nem ért. Gyakran érzi, de csak kivételes emberekkel, és Zsombi okosnak tűnik, aki figyelmet érdekel, nem úgy, mint sok évfolyamtársa.
-Tetszik a kastély?-
Kérdezi kíváncsian végül, és felsóhajt, mintha ugyan valami bonyolult képletet sikerült volna végre megoldania. Azután a manókhoz fordul.
-Szendvicset kérek.-

ashley.

Amikor ma reggel felkeltem és elindultam - az tulajdonképpen nem tudnám már megmondani, hogy milyen irányba és milyen céllal -, akkor eszembe sem jutott az amúgy egészen csekély mennyiséget produkáló lehetőségek listájára felvésni azt, hogy ahelyett, a mai órák is békésen eltelnének, nos... ahelyett egy aprócska méretű kis lánykával sodor össze a kellemetlen sors.
Tulajdonképpen ma tényleg csak egy kis nyugalomra vágytam, semmi különleges nem volt a listán. Esetleg egy könnyed fürdés a nap közepén - na nem mintha tudnám, hogy merre van a fürdő... -, erre... De mindegy, kár is bosszankodni rajta, csak a fejem fájdul meg, és ráadásul felesleges is már, mivel a kisasszonyka megadja magát, ami őszinte leszek; annyira meglep, hogy még a szemöldököm is felszalad valahova a hajam tövébe. Még szerencse, hogy annyira kócos, hogy nem látszik ki alóla - na jó, annyira azért talán nem, de egy kis túlzás még bőven belefér. Főleg így... egészen egyszerűen érzem a megnyert meccset, valahol ott lüktet a mellkasom alatt. Mosolygok is rendesen a sajtom alá, s közben bólogatok neki; valóban abszurd lenne, ebben nekem kell igazat adnom. Ezen a ponton pedig ennyi legyen is elég mára az izgalmakból.
Elég is lenne, ha nem mondana valami olyat, ami... kicsit torkomon s akad a falat miatta. Láttam már olyat, hogy valaki nagyobbnak mondja magát a koránál, néha még én is szeretem kihangsúlyozni, hogy mindig egy évvel idősebb vagyok az évfolyamtársaimnál, de azért... Bár, akár lehet is. Flóra - a nővérem - is ugrált az évfolyamok között, már a gimit is befejezte 15 évesen.
- Hű, akkor te már elég rég itt vagy - jegyzem meg inkább csak úgy félvállról, nem kell neki feltétlenül látnia, hogy vacillálok aközött, hogy hazudik - na jó, nevezzük füllentésnek -, esetleg zseni. Vagy fejlődési rendellenessége van, ami meg... biztosan nincs.
- Aha, csak túl nagy -  válaszolok kérdésére vállamat megrántva. Nem tudom, mennyire fontos ez, de hát neki biztosan... az otthonom sem tetszik, de sajnos néha nincs miből válogatni.
- És mi van, ha romlott ételt tesznek eléd, esetleg koszos vagy fertőzött valamivel?  - kérdezem elkerekedett szemekkel, amikor csak úgy kér valamit a manóktól.  Borzasztó, el sem tudom képzelni, hogy lesz képes majd megenni.

[Zsombi]

A mosolyából látja, hogy a fiú győztesnek érzi magát... nos, a nagykislány ezt egészen máshogy látja, szerinte nem a fiú igazát kell ünnepelni, hanem a tényszerűség bebizonyosodását, és azt, hogy a fiú felhívta a figyelmet az ő eszmefuttatásának hibájára, így nem gondolja tovább rosszul azt, amit előtte. Persze ezt nem teszi szóvá, mert tapasztalatból tudja, hogy -különösen a fiúk- nem szeretik ezt.
-2 éve, 1 hónapja, és 28 napja.-
Válaszolja a pontos tényeket, igen, úgy látszik, ma még az átlagosnál is jobban... Ashleys. Kicsit el is pirul, ahogy átfut az agyán, milyen cikizést kapna ezért a testvéreitől, akik szerencsére nincsenek itt. Reméli, hogy másik iskolát fognak választani, bár hiányoznak neki... vagy ha ide jönnek, akkor másik házba. Az eridonosoknak legyen elég csak ő.
-Túl nagy? Igazad lehet... voltál már az erdőben? Ne menj oda, nagyon veszélyes!-
Elneveti magát, amikor visszakérdez, majd az jut eszébe, Zsombi járt-e már a rengetegben, végül a tilalom, hogy nem mehet oda. Sokan tiltották már neki, és mivel ő rendes, szófogadó lány, és a hideg futkos a hátán a szabályszegés gondolatára, így természetesen esze ágában sincs oda menni sötétben. Na meg persze meghalni sem akar.
A fiú feltételezésére végül hahotázásban tör ki. Nem szokott ennyire hangosan, és látványosan nevetni, de ez annyira abszurd, hogy nem tudja magát visszafogni - különben is, itt csak a manók vannak, akik amúgy is bámulják, meg a fiú, akivel meg beszélget; senki más közönség.
-Sosem tennének ilyet. Ők minket szolgálnak... előbb ugranának ki az ablakon, mint hogy megmérgezzenek!-
Felel teljes bizonyossággal, hiszen mint minden varázslógyereknek, neki is vannak tapasztalatai manókkal, és szociálisan belenevelték a manók viselkedésének mozgatórugóját, na meg a tapasztalatai is mély nyomot hagytak benne.
Elkészül a szendvics, meg is kapja, és Zsombira nézve huncutul elmosolyodik, majd egy hirtelen mozdulattal megragadja a szendvicset, és vadul beleharap. Bizony, ha a fiú ennyire kiakadt a szendvics manók általi készíttetésének gondolatára, akkor most az a célja, hogy jól megbotránkoztassa - elvégre a másiknak már van egy nyertes csatája!

ashley.

Mindig iszonyatosan szerettem volna a nővéremre hasonlítani. Na persze ezt soha senkinek nem mondtam még el senkinek, még a naplómnak sem - mert azt az anyám rendszeresen olvassa, és elhiszi, hogy mindent tud rólam, pedig amióta rájöttem, csak teljesen légből kapott dolgokat írok bele. Volt is belőle már néhány félreértés... - , de mindenek előtt és főleg nem a nővéremnek. Azt hiszem, hogy ha megtudná, akkor visszavonhatatlanul elhinné magáról, hogy a legtökéletesebb és legzseniálisabb Szabó-Kelemen, ugyanis én vagyok az egyetlen, aki ebben a hitében nem támogatja, de még csak a lovat sem adja alá, még véletlenül sem.
És ez az, ami a legbosszantóbb az egészben. Mármint nem a nővéremben, hanem ebben a piciben itt előttem; mintha a tesóm egy kicsinyített mása állna előttem, vagy legalábbis a fiatalkori énje, amikor azzal szórakoztatta magát, hogy teljesen változatos időközönként kiabálva körbeszaladt a lakáson, és megmondta napra pontosan, hogy milyen idős az, akivel éppen szembe találkozott. És tessék... Majdnem a sajtomat is félrenyelem - igen szomorú lenne, mert amúgy a kezemben ezen kívül van még legalább két falatnyi -, mivel szinte hallom a hölgyemény szájából, hogy az én ittlétem idejét is darálja és... Nem, ezt nem akarom. Na meg aztán még ki is nevet.
Felvonom a szemöldököm, majd összeráncolom, tulajdonképpen egy tornáztatásnak is beillik, ha nagyon akarom - na persze nem akarom -, majd megvonom a vállam, miután a kedélyek lecsillapodtak. Na nem mintha annyira feldúlt lenne is bárki is, de könyörgöm, nem ismerjük egymást, kérdez valamit, aztán meg... aztán meg kinevet? De ha ő, így, akkor én meg úgy.
-  Sokkal-sokkal veszélyesebb dolgok is vannak egy sötét, hideg erdőnél, de ha majd nagyobb leszel, akkor biztosan te is megtudod... - jegyzem meg, amolyan félvállról, kicsit közelebb hajolva arcához, mint eddig voltam, szám szegletében egy gonoszkás kis mosoly játszik. Nem kenyerem a szórakozás, de ez a picinyke cinke olyannak tűnik, mint aki pontosan alkalmas erre. Na persze azt meg nem is kell tudnia, hogy itt éppen a kezében tartott szendvicsre, esetleg egy tüdőgyulladásra gondolok.
- Tudod, én azért mégis azt mondom, hogy soha nem tudhatod, ki mellett vagy biztonságban, és ki mellett nem... - teszem hozzá még, ugyanolyan vigyorral arcomon. Aztán rágcsálom nyugisan tovább a sajtomat, mintha éppen nem fordulna fel a gyomrom attól, hogy a szendvicset rágja. Hihetetlen, hogy tényleg beleharapott!

[Zsombi]

Jóízűen falatozza a szendvicset, és vigyorog, ahogy a fiú kiakad rajta - legalábbis úgy látja. Siker! Csakhogy amit meg mond, az azért egészen más irányba tereli itt a gondolatokat, és még körül is néz, mintha ellenség után kutatna, de természetesen nem a manókban nem bízik.
-Rosszabb?!-
Kérdezi kicsit elvékonyodó hangon, nagy szemeket meresztve a fiúra, aki csak harapja a sajtját. Megrázza hevesen a fejét ellenkezése jeléül, és még hátrál is vagy két lépést.
-Nem akarom megtudni!-
Közli határozottan, mert neki ugyan esze ágában sincs még az erdőbeli lényeknél rosszabbal is találkozni. Különben is, ezt nem is hiheti el pontosan - a fiú fél a manóktól, nem hiszi el, hogy nem bántanák, totálisan nem normális! Ennek gondolatára pedig még az arca is vörösbe vált, mert ilyeneket gondolni sem szép dolog másról - de szerencsére nem mondta ki. Elég, hogy káromkodott már előtte, nem kellene még modortalannak is lennie.
A fiú pedig rákontráz, így a szendvicsét fogva még hátrább lépked tőle, és gyanúsan méregeti. Azon gondolkozik, elő kellene-e vennie a pálcáját... de az biztos nagyon gyanús lenne Zsombinak, ha elkezdene utána nyúlkálni, így kicsit pánikban érzi magát... tele a keze szendviccsel, és nem tudja, hogy a sárga fenyegetés-e rá nézve!
-De... nem szabad másokat bántani!-

*nyújtózkodott az ágyában, lábujjait megmozgatta, és kitakarózott majd felöltözött és lefele a lépcsőn siettet le ne késse a reggelit* ~Vajon mi lesz a reggeli? Megint virsli?~ Majd mikor leért benyitott és elfoglalta a helyét. Mindenféle finomságok voltak az asztalon virsli,csokoládé,tej,gabona pehely,kechup,mustár,majonéz,kenyér és még sorolhatnám. Majd a tanárok is megérkeztek és neki kezdtek reggelizni.~ Milyen finomak~

ashley.

Eleinte még kellemetlen érzéssel töltött el minden alkalom, amikor valakivel nem feltétlenül kedvesen viselkedtem. Eleinte még kicsit összeszorult a gyomrom,  amikor valaki arcán láttam, hogy most nem igazán érti, miért mondom azt, amit mondok, s bár pont ezek miatt az érzések miatt szoktam le a többiekkel való szemétkedésről, mégis néha napján visszatér, ám az a laza kis gyomorgörcs már nem kíséri.
Pont emiatt félek tőle annyira, hogy visszaszokom rá, hiszen azt a Zsombit nem igazán kedveltem se én, se... hát tulajdonképpen senki más, akit ismertem és valamennyire is számított a véleménye.
És megint beütött. Megint megtettem, hogy visszaéltem valaki naivságával és... hát én borzalmas ember vagyok. Szinte utálom magam, és ha lenne velem szemben egy tükör, akkor feltehetőleg szemen is köpném magam, mert nem bírnám megállni a haragomat. De mindenesetre ha ennyire drasztikusan nem is cselekednénk, azt biztos, hogy legalább a szemöldökömet összeráncolnám, ahogy teszem most is, mert... mert... azt hiszem, érthető.
- Oké...Oké - kezdem bele rendkívül megadóan a... valamibe - mert még én magam sem tudom, mit akarok mondani -, aztán nyelek egyet. Tényleg, most mit kellene mondanom, hogy ne tartson egy szociopatának?
- Ő, tudom - nyögöm ki végül azt, ami leginkább kézenfekvő válasz lehet neki, és meglepően őszintére sikerül. Szerencsére, mert... mert előfordulhatna az is, hogy elnevetem magam, mert már történt ilyen. Ne is beszéljünk róla inkább.

[Zsombi]

Nem érti, hogyan jutottak ide - hogy valaki, aki fél a manóktól(!) fenyegetés legyen rá nézve, de tény, hogy valami ilyesmi történik. Hiszen állítása szerint van rosszabb az erdei lényeknél, ami a számára kifejezetten félelmes-de-nagyon, tekintve, hogy a nagytestű állatok távolról sem a kedvencei... hát még közelről.
Gondolkozik, hogyan védhetné meg magát a fiútól, ha arra kerül a sor. A pálcáját elővenni nem tudná most, tekintve, hogy egyik kezében egy háromnegyed szendvics van, a másikkal meg ha kotorászni kezdene, elég feltűnő lenne. Kár, hogy nem gyakorolta még eleget az elemi mágiát! Akkor most könnyedén kitalálhatna valamit, hogy a maga javára fordítsa a helyzetet...
-Akkor... akkor ne bánts!-
Közli, és a hangja inkább felháborodott, mint riadt, hiszen ha valaki tudja, hogy nem szabad másokat bántani, akkor mégis miért tenné? Elvégre az agya felfogja az üzenetet, így csakis valami komoly probléma folytán fordulhatna ez elő... ő pedig azt nem fogja megvárni, inkább a manókra néz, és megvilágosodik.
-Kérlek, adjatok neki enni, bizonyára nagyon éhes!-
Kiált nekik, és amint meglátja, hogy a manók elkezdenek a fiú felé nyomulni a különböző finomságokkal, azonnal sarkon fordul, és kimenekül a konyhából a folyosóra.

Édespofa   

Laduver

* Alig vártam, hogy végre vége legyen a délutáni óráknak. Nem értem, miért kell még a péntek délutánt is így elrontaniuk, mintha nem lenne elég, hogy egész héten be vagyunk zárva ebbe a fura kastélyba. Aztán meg még csodálkozik a tanár, ha elalszom az utolsó órán. Pff...
Mikor vége lett, elindultam az alagsor felé, azon ábrándozva, hogy a pihe-puha párnáim közt alszom egy hatalmasat, de persze szokás szerint eltévedtem.*
~ Ez a hely kész labirintus ~
* Egyik ajtó után nyitottam a másikat, de többnyire csak üres termeket találtam, míg végül a konyhában kötöttem ki.*
~ Remek.~
* Épp csak becsuktam magam mögött az ajtót, de máris három manó állt körülöttem. Nyeltem egy nagyot, becsuktam a szemeim, és már láttam is, ahogy elindul rövid ám annál tartalmasabb életem kisfilmje. De még mielőtt bármilyen izgalmas részhez eljuthattam volna, az egyik manó megráncigálta a taláromat.*
- Mi? Még élni? Nem enni meg? Ó, torta. Ez kedves. Köszönöm.
~ Úgy látszik, ma mégse fogok meghalni. ~

Stacy Lawrence

Teljesen újvilág tárult itt a szemem elé az elmúlt két napban. Azt se tudom már hol áll a fejem, rengeteg mindent meg kell még tanulnom. Sajnos nem ismerek senkit a kastélyban, ami elég nagy probléma, ugyanis jól jönne, pár hasznos infó és tanács. Mi merre van, mit lehet és mit nem és ehhez hasonlók. Mindenesetre talán kezdhetnék azzal, hogy megpróbálok fölzárkózni, hiszen hatalmas lemaradásokban vagyok és így sárvérűként semmi sem könnyű. Annyira szokatlan ez az egész varázsvilág és valahogy az az érzésem, hogy rengeteg meglepetés és újdonság fog érni.
Mintha gyógynövénytan órán hallottam volna az egyik diáktársamat a könyvtárról beszélni. Ott biztosan a segítségemre lesz valaki, ha más nem is, akkor legalább a könyvtáros (remélem).
Könyvtár, könyvtár... merre vagy? Istenem ez az iskola kész útvesztő. Nem értem, miért nem lehetett egy egyszerűbb elrendezést kitalálni... Áh, talán ez! - egy faajtóval találom szembe magam, de mintha ez különbözne a többitől. Magabiztosan nyomom le a kilincset és lépek be a könyvtár... vagy nem?! Illatokból, és a zajokból hamar rájövök, hogy ez bizony közel sem a könyvek hálószobája, hanem sokkal inkább... a konyha! Néhány manó sürög-forog és látszólag nem igazán örülnek a jelenlétemnek. Gyorsan sarkon fordulok és már mennék is, de...
- Úgy látom nem csak én tévedtem el - mosolygok az ismeretlen lányra. Őszintén szólva kicsit megnyugtató, hogy nem csak én nem vagyok tisztába még azzal, hogy mit merre találok.

Nerella

*Itt vagyok már egy ideje, de még mindig úgy érzem, hogy sose fogom megszokni ezt az egészet. Nem elég, hogy egy teljesen idegen országban, egy teljesen idegen helyen, totálisan egyedül vagyok, még itt vannak ezek a fura, hosszú fülű lények is. Egészen kirázott a hideg, mikor megláttam a tányért felém nyújtó izé hatalmas, gülü szemeit.
Nyeltem egy nagyot, zavarodottan a tányér után kaptam, de akkor valaki megszólalt a hátam mögött. Ez valamilyen oknál fogva olyan váratlanul ért, hogy miközben megfordultam, egy apró sikkantás kíséretében nemes egyszerűséggel elhajítottam a tányért. Szerencsére az egyik manó résen volt és egy csettintéssel egészben az asztalra varázsolta a tányért a tortámmal együtt.
- Te halálra megijesztettél engem. * Sóhajtottam rémülten bámulva az ismeretlen lányra, de alig fél másodpercen belül hangosan nevetésben törtem ki. Vihogva leültem az asztalhoz, és nekiláttam az édességnek.*
- Én mindig eltévedni. Hova akartál menni? * Nem zavartattam magam, a csokitorta túlságosan finom volt ahhoz, hogy a beszéd kedvéért akár egy percig is megvárakoztassam. Azzal pedig, hogy még mindig nem megy valami jól a magyar, már végképp nem törődtem. Iszonyú nehéz egy nyelv, de majd csak belejövök.*