Annabell

Hőség. Sok mindennel kellett megküzdenie eddigi élete során, de mind közül ez volt a legrosszabb. A hőmérséklet változás mindig kihozta belőle az állatot és az ő esetében ez nem volt épp kedvező sem magára, sem másra nézve. De a mostani helyzet egészen más volt, nem érzett fáradtságot, sem melankóliát, még az agresszió is messzire elkerülte. Boldog volt. Ezeket a szavakat ritkán merte még magában is kimondani, hiszen általában amint valami ilyesmi ütötte fel a fejét az agyának egy rejtett részében többnyire rossz vége lett. Ma viszont van oka rá, hogy félretegye az összes hátán cipelt képzeletbeli súlyt és csak a táskájával foglalkozzon. Két év után visszatérhet a kastélyba. Hosszú ideig volt távol, túl hosszú ideig. Útközben megfogalmazódott benne, hogy talán már nem is tud varázsolni. A szigor, a fegyelem amit a katonák között kapott végleg kiölt belőle mindent, legalábbis mosolyogni már biztosan elfelejtett. Unott tekintettel nézett végig az egyre sokasodó fákon, pedig a helyet az otthonának tartotta, inkább, mint Sopront, vagy a laktanyát. Miután hazajött Ausztriából, néhány napot otthon maradt, tiszteletből, majd amint lehetett már indult is ide. Mugli eszközöket választott, halogatta a dolgot ameddig csak lehetett, magának sem merte bevallani de azért egy kicsit tartott a viszontlátástól. Már biztosan mindenki elfelejtette, pedig neki az a célja, hogy maradandót alkosson. Mikor meglátta  a kastélyt türelmetlenül felgyorsította a lépteit, mély levegőket vett, hogy egyenletesen tudjon haladni, már nem érdekelte mi várja odabent. A tölgyfaajtó után nyúlt és egyetlen lépéssel szelte át az utolsó egy métert. Megérkezett. Megvárta, míg az ajtó hangosan csapódik be mögötte, majd néhány lépést még tesz és az utolsó lendülettel dobja le a megviselt terep zöld hátizsákját, amitől megfosztotta a laktanyát utólagos engedelmükkel. Hirtelen azt sem tudta mihez kezdjen annyi minden kavargott benne, úgy érezte felrobban. Diákokat nem látott, de nem is nagyon nézett körbe, ez az ő pillanata volt senki másé és az elégedett fintort a képén nem is kellett látnia senki másnak. Visszatért.

Annabell

Azt hitte, vagy legalábbis úgy tervezte és reménykedett benne, hogy ez a pillanat az övé lesz. Nem ronthatja el senki. Belép az iskola kapuján, mint valami rég nem látott hős, vállán a táskájával besétál a klubhelyiségbe, mintha soha semmi nem történt volna. Nem akart belebukni senkibe, reménykedett benne, hogy senkivel nem fog összefutni. Kár volt elkiabálni. Alig néhány percet tölthet csak egyedül, amikor egy igencsak hisztérikus hang ütni meg a fülét. Arra nincs ideje, hogy realizálja, vajon mit is mond, mert hirtelen a földön köt ki. Elég rendesen beveri a fejét és a hátán is érzi, hogy bizony nem szimplán elesett, hanem valaki rajta landolt. Nem lett volna annyira kellemetlen a dolog, ha csak simán nekimegy valaki, a svung amivel valószínűsíthetően betámadta a srácot nem lépéstempó volt. Néhány másodpercre lehunyja szemét, mély levegőt vesz és kinyitja a szemét, a válaszhoz viszont nincs már birkatürelme.
-Jól vagyok, szerencsétlen. Mi lenne ha odafigyelnél és nem száguldoznál?
Teszi hozzá félhangosan majd nem épp kedvesen odább taszajtja a lány a látóteréből, persze nem erősen, inkább gyöngéden, de határozottan. Ilyenkor az a legjobb, ha senki nincs a közelébe, mert egy esetleges önkéntelen reflex folytán kárt tesz valakibe. Lassan felül, megropogtatja a nyakát, majd egy gyors mozdulattal már ismét talpon is van, szerencsére jó messzire a lánytól.
-Mit csináltál volna, ha nem kelek fel? Lenyarvogtad volna ideáig a gyógyítót? Szerencse, hogy nem egy kis taknyost gázoltál el.
Fújtat néhányat, kiropogtatja az ujjait néhány percig nem is figyel a földön ülő lánykára. De a lovagiasság ami mélyen eltemetve leledzik csoffadt kis lelkében arra inti, hogy legalább segítsen felállni a lánynak. Szem-forgatva sóhajt fel lehajol a lányhoz és a hóna alá nyúlva felállítja, akár egy kisdedet.
-Ez itt a fék, ha meg akarsz állni billentsd hátra a lábadat.
Adja ki az instrukciót, miközben lehajol, hogy megmutassa pontosan hogy is kell ezt csinálni. Bár ő soha nem volt jó ilyen dolgokban, az elméleti részével még csak-csak tisztában van.

Annabell

Még mindig halálosan mérges volt. Nem szerette ha valaki ilyen hirtelen ekkora erővel csapódik neki. A lányok meg nem szokták csak így levenni a lábáról, szóval ez duplán borzasztó testi és lelki megaláztatás volt neki egyaránt. Megrázza a fejét, ökölbe szorítja a kezét, számol tízig, ahogy tanították neki az óvodában - na meg a pszichológusnál - és igyekszik valami kellemesebb hangnemet megütni, tekintve, hogy a lányka eléggé megrémült. Nem ez volt a célja, egyszerűen csak nem ura a cselekedeteinek, és olykor-olykor - valójában elég gyakran - elszáll az agya. Akkor pedig fusson, ki-merre lát.
-Semmi gond.
Nem volt valami meggyőző, de mentségére legyen szólva, igyekszik szerencsétlen gyerek. Nem tudja elfogadni a bocsánatkéréseket, olyankor még az illetőről és lekapja a tekintetét, borzalmas és felkavaró számára látni a sajnálatot a másik arcán. Amint megadja az instrukciókat, rögtön három lépést hátrál, mielőtt még bárki félreérti a dolgot, elsétál a táskájáért, felkapja a hátára és visszasétál a lányhoz, biztos távolban állva meg tőle de nem messzebb egy karnyújtásnál, hogyha üt a szükség órája és a kislány megint palacsintásat akar játszani, akkor ott legyen és elkaphassa.
-Mégis ki engedte meg neked, hogy ön és közveszélyes szórakozást folytass pont itt? A kastély teli lépcsőkkel, te meg elég szerencsétlennek nézel ki.
Végigvezeti rajta a tekintetét, a végeredményt pedig egy nyögéssel konstatálja. Tényleg elég sutának tűnik, vékony karok, vékonyka testalkat, jön egy fuvallat és lefújja a szegényt a körlépcső tetejéről.
-Ne félts engem, volt már rosszabb is.
Megrántja a vállát, de inkább a távolba néz, véletlenül sem akar ránézni a kori bajnokra, de nagy sokára megszólal a fejében az édesanyja hangja. Így nincs mit tenni, mindenféle lelkesedés nélkül, unott, monoton hangon kérdez vissza ő is.
-Te? Te jól vagy? Nem ütötted meg semmidet?
Kényelmetlen lenne, ha el kellene vinni a gyengélkedőre, de ahhoz képes elég eredményesen áll a lábán, úgyhogy őszintén reméli, hogy nem kell sehová sem kísérgetni.

Annabell

-Ideje volt erre rájönni...
Továbbra is morog, holott már semmi baja sincs. Mindig is szeretett az ilyen dolgokon hosszasan elzsörtölődni akár egy öregember, mert lelki szemei előtt szép egymásutánban játszódtak le a mi lett volna ha jelenet. Egy extrémebb esetben akár még ki is törhette volna a nyakát. Ennyire azért nem aggódik mások testi épségért, de a sajtjáért igen. Szívesebben marad távol az ilyen dolgoktól.
-Ohh szóval te azt hiszed, hogy iszonyatosan talpraesett lány vagy. Az ilyenek szoktak a legnagyobbat koppanni.
Határozottan unja a beszélgetést. Jobb dolga is van, mint egy az érdektelen csevegést hallgatni, amit igyekszik egyoldalúra csökkenteni, elindul, tesz néhány lépést előre, de a lány csak mondta, nem akar továbbállni.
-Mondtam, semmi baj. Csak vedd le a görkorcsolyádat és menj szépen vissza oda, ahonnan jöttél.
Elfintorodik. Mondhatott volna csúnyábbat is, a kastély viszontlátásának örömére, de nem akart felesleges szitkozódásokba bocsátkozni, főleg úgy, hogy a lányka valójában nem érdemelte meg. Fentebb dobja a hátán a táskát, menni készül, toporog, türelmetlen, nem akar itt lenni.
-Igyekezz, hogy ne legyen legközelebb, mert nem biztos, hogy itt leszek, hogy feltudjalak szedni a padlóról.
Bólint, még egy hamiskás mosolyra futja, de ez számára a végszó. Utoljára végignéz a lányon, megcsóválja a fejét, beletúr a hajába és elindul a Rellon felé. Innentől a lány mehet, amerre csak akar, Kornél hivatalosan is leveszi róla a szemét, már ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Ráérős lépteinek szünetei között még hallja a lány nevét, megtorpan, megfordul, de egy addig, amíg kimondja a sajátját.
-Kornél vagyok.
Ilyennek is lenni kell. Elárulta a nevét, ám ennél többet nem hajlandó kiadni magából. Gyorsabbra veszi a lépteit, mert egyre közelebb érzi magához a célt, a Rellont.

Kislány


Fáradt volt, méghozzá halálosan. Újabb álmatlan éjszaka, nem akarta lecsukni a szemeit, mert akkor megint jön a vörös fény. Fogalma sem volt mi okozhatta ezeket az álmokat, de már nagyon idegesítette, hogy mindig ugyan az, minden éjjel. A délelőtt nagy részét azzal töltötte, hogy elpakolta a még széthagyott holmijait, majd levette a dögcéduláját és nézegette egy darabig, mintha az erőt adna neki. Persze nem  jött semmi válasz, sem a jobb érzés, így morogva visszaakasztotta a nyakába, lenyelte a gyógyszeradagját és felöltözött. Fekete pólót vett fel, farmer térdnadrágot és a szokásos tornacipőt. A haja kissé kócos volt, borotválkozni pedig nem volt kedve, így borostásan és kócosan vágta be a háló ajtaját maga mögött. Szótlanul, lehajtott fejjel szelte a folyosókat, szeretett volna valami célt kitűzni magának, de nem jutott eszébe, hogy merre kellene mennie. Zavartan kaparta elő a zsebéből a pakli kártyáját, lassan tempót vett fel és a lapokra koncentrált. Gyorsan kevergette az ujjai között, négyfelé vette, a következő pillanatban pedig már megint egy pakli lett belőle. Észre sem vette, hogy időközben merre megy, csak sűrű beszédre lett figyelmes. Felkapta a fejét és körbepillantva elfintorodott. Na ide aztán nem akar jönni, gyorsan tovább is sétálna de a szeme megakad egy apró kislányon, aki kerek szemekkel nézi a mozgó alakokat, mintha annyira izgalmas lenne. Az angyal megjelenik a vállán, az amelyik nyitott szemmel és füllel figyel a katonaságon. Gyerekeket és nőket előre, nem hagyhatja itt, lehet, hogy valami baja van. De persze az ördög sem maradt szó nélkül. Kornél hajlott rá, hogy rövid úton elhúzzon, lépett is egyet előre de végül felnyögött és egy gyors mozdulattal a kislány mellett termett. A kártya forgatását persze nem hagyta abba, tettetett érdeklődéssel nézte a kislányt egy darabig, csak az utolsó pillanatban szólalt meg, mielőtt kellemetlen lenne.
-Ugye nincs semmi baj?
Minden szó mint a keserves kínhalál, bár az arcán egyáltalán nem látszódott, a hangján sem hallatszódott mennyire nem fől a foga ehhez a beszélgetéshez.

Kislány

Váratlanul érte a kislány reakciója, nem számított rá, hogy egy apróságtól olyan reakciót fog látni, amit bármelyik nőtől. Hátrált egy lépést, attól félve, hogy esetleg megijeszti, mert bár nincsenek rá tanuk de nem ez volt a célja. Kezdi egy kissé bánni, hogy nem lépett le az első adandó alkalommal. Viszont, ha már itt van, akkor igyekszik kihozni a legjobban a helyzetből. Látja, hogy a kislány egészen ki van tekeredve így felsóhajtva leguggol elé, így majdnem egy magasságban vannak.
-Azt hittem, hogy sírsz, vagy ilyesmi.
Megvonja a vállát, minden erejével azon van, hogy ne fintorodjon el. Ujjai között szüntelenül pörgeti a kártyát, nem kell már figyelnie rá, hogy mit csinál, az keze szinte önállóan mozdul.
-Nem vagy te egy kicsit fiatal Eridonosnak?
Semmi nem kerüli el a figyelmét, ahogy a kislány felpattant láthatóvá vált a címere a talárján. Tizenkettőnek is alig nézte a csöppséget, azt hitte, hogy valamelyik tanárnak a kölyke, vagy csak felszökött a faluból a kastélyba, de csalódnia kell. Kezdi érteni, hogy mire fel volt a furcsa hangnem, biztosan érettebb, a koránál biztosan.
-De ne aggódj, nem akarlak bántani, vagy ilyesmi.
Megenged magának a lány felé egy félszeg mosolyt, összecsapja a kártyákat, az egyik tenyerébe fogja őket a másikat pedig a lányka felé nyújtja.
-Kornél vagyok.
Micsoda őszinteség, kedvesség, mégis szennyes lelkét csak még koszosabbnak érezné, ha csúnyán viselkedne a gyerekkel. Bár nem volt gyakorlata az ilyesmiben, csak távolról látott ennyi idős kislányt, mégis úgy gondolta, hogyha az idősebb példányoknál ez bejön, miért ne sikerülhetne a fiatalabbaknál is?

Kislány

Ha látta volna magát kívülről, már szétröhögte volna az agyát. Egy lány sem vette még le a lábáról, most mégis a kis tündér elé egy pillanat alatt leguggolt. Nem volt mindig ő félelmetes és tartott attól, hogyha bunkón viselkedik meglátja a kislány szemében azt, amitől utálja magát. De amikor ehelyett egy mosolyt látott az arcán, amolyan igazi kislányosat ő is elvigyorodik.
-A hölgyek?
Hátrapillant a válla fölött. Soha nem foglalkozott velük igazán és ahogy alaposan szemügyre vette őket, már értette, hogy miért nem. Nagy részük nagyikorú volt, kiéhezetten integetettek neki és nem érdekelte őket, hogy egy kislány is figyeli a jelenetet. Fintorogva fordul vissza Ashley felé és hallgatja amit mond.
-Hú akkor már kész nő vagy, de ez nem jelenti azt, hogy ezeket a szipirtyókat kellene bámulnod.
Felkel és a hóna alá nyúlva megemeli a kislány és leteszi oda ahol háttal áll a portrénak és nem látja, mit művelnek a kiéhezett öregasszonyok. Ő soha nem volt az a típus, akinek az ilyesmi bejött volna. Nem szerette ha ezüsttálon kínálják neki a dolgokat, arra hamar rá lehet unni. De inkább nem gondolt ilyesmire, egy kislány társaságban, mert zavarba hozta a dolog, illetlennek érezte.
-Örülök, Ashley.
Bólint és most az egyszer valóban komolyan is gondolja. Ritkán akad ilyen társasága és bár soha nem szerette a gyerekeket mégis kihívást érzett abban, amit mondott. Megpörgeti az ujjai között a kártyákat, kiteríti és a kislány orra előtt.
-Na jó, majd én megpróbálom, hátha egy kicsivel ügyesebb vagyok. Húzz egyet.
Cirka húsz év alatt bőven volt ideje gyakorolni, reménykedik benne, hogy sikerrel jár, hiszen ez a hobbija.

Mint minden tipikus férfi, nem foglalkozik az árulkodó jelekkel, nem is igazán tudja, mi az, ami jó egy kislánynak és mi nem. Világ életében azt feltételezte, hogy a gyerekek nem igényelnek más csokinál, cukornál és rengeteg játéknál. Egy hétköznapi kölyök számára semmi más nem lehet fontos, talán még az, hogy falkában tömörüljenek és rosszalkodjanak, de ennél többet nem igazán néz ki egyikből se.  Ezért sem érti, hogy Ashely miért van egyedül, talán nincsenek barátai? Vagy csak egy kis magányra vágyott, amibe ő egész rendesen belekontárkodott, de úgy tűnik, a kislánynak ínyére van a dolog.
-Jegyezd meg a lapot, amit húztál tündérke, aztán add vissza.
Annyira természetesen jött neki a becézés, észre sem vette. Ashely tényleg olyan volt, mint egy kis tündér, pici, könnyű és bár Kornélnak nem tűnt fel elsőre, de nagyon szép. Inkább csak úgy nézett rá, mint potenciális alanyra, akinek biztosan tetszeni fognak a trükkjei. A vele egykorúakat már nem lepi meg a dolog, kíváncsi, vajon a kislány rájön-e a turpisságra. Amint visszaadja a lapot, Kornél becsúsztatja a pakliba, megkavarja, majd az egyik kezén fektetve a kislány felé tolja és rákoppint.
-Tessék, vedd egy a lapokat és nézd meg, ott van-e köztük a tiéd.
Még akkor sem találna ugyanolyat se, ha naphosszat keresné, a srác mégis izgul, reméli nem csúszott hiba a gépezetbe, Ashley nem jön rá a trükkre, helyette inkább meglepődik, szeretné, ha örömét lelné benne.

Ahogy Ashley egyre lázasabban keresi, úgy lesz az ő vigyora egyre szélesebb. Hát mégiscsak sikerül majd átverni. Fogalma sincs, mi járhat a kislány fejében, csak arra tud gondolni, hogy mekkorát fog csodálkozni, ha végül előkerül a lap. Szinte biztos volt benne, hogy nem fog egyszerűen lebukni, de ilyen lázas keresésre azért nem számított. Vigyorogva hagyja, hogy átnézze a kislány, keresheti, úgysem fogja megtalálni.
-Szólj, ha feladtad.
Elégedett vigyor kúszik a szájára, mondjuk elég nagy gonoszság, hogy kihasználja, hogy a kislány nem ismeri a stílusát és a trükköt, de hát pont ezért gyakorolt hosszú éveken keresztül. A legtöbb vele egykorú már élvezi az ilyesmit, csak az ő lelkének egy része maradt ilyen csököttül gyerekes, nyilván nem ok nélkül. Elnézegeti a kislány arcát, amikor belemerül a keresésbe, egyébként nem teszi meg, mert feltűnt neki, hogy néhány árnyalattal sötétebb az arcszíne, az érkezése óta. Ha ez miatta van, hát biztosan bóknak veszi, mert akkor valami biztosan jól csinál. Talán mégsem annyira reménytelen a gyerekekkel szemben. Soha nem vallaná be, hogy szórakoztatónak találja a helyzetet, de hát, valahol mélyen egyszer ő is szívesen lenne apa, talán.
-A hajadban nem nézted meg.
Felvonja a szemöldökét, odanyúl a kislány füle mögé, ahonnan általában az érméket szokta kiszedegetni. Azt Hajni óta senkinél vetette be, főleg azért, mert a lány orv módon sajátította ki magának a relikviát ami érzékeny érintette, azóta pedig nem hajlandó az érmék elővarázsolására. Szóval, visszatérve a történethez, lassan nyúl a kislány válla mögé és hirtelen rántja vissza a kezében, amibe ott van a szív király. Néhányszor megforgatja az ujjai között a kislány orra előtt, könnyű volt, pedig aggódott, hogy esetleg lebukik.

Igazán kicsinyes dolog átverni a kislány, de legszívesebben elnevetné magát, ahogy végignéz a bosszantó tündérarcon. Tényleg ennyire egyszerű lenne átvágni egy lánykát, aki nyilvánvalóan azért van itt, mert a varázslók között is különleges képességeket örökölt.
-Hidd el, nem most tettem oda...végig ott volt.
Felnevet, még a kezeit a feltartja, hogy ártatlannak látszódjon, de pont ez az, amit nem kellett volna. Hiába vágta át, úgy tűnik az éleslátás mégiscsak hozzátartozik a lányhoz. Elkomorodik, köhint és megkavarja a lapokat.
-Semmi, ne foglalkozz vele.
Nem akarja megijeszti, esze ágában sincs elmesélni mi történt a kezével. Ha a kislány nagyon erősködik, akkor majd kitalál valami hazugságot, ami kevésbé horrorisztikus, mint a valóság. Tovább pörgeti a lapokat, és a gondolatai is valahogy így cikáznak az agyában.
-Tudod mit? Mutatok még egy trükköt, hátha most ügyesebb leszel.
Továbbra is guggolva marad, hogy egy szintben legyenek, a kártya pörögni kezd az ujjai között, majd szétteríti őket kivesz egyet találomra és megmutatja a kislánynak.
-Jegyezd meg melyik lap volt hercegnő.
Rákacsint, majd visszateszi a lapot, ismét összeforgatja őket.
-Megkérem a két piros dámát, hogy segítsenek megkeresni a lapodat.
Izgul ő is, mert ez a trükk eddig csak egyszer sikerült neki, de valami látványosra lesz szüksége, hogy elterelje a figyelmet saját magáról. Kiveszi a két  piros dámát, egyiket a pakli aljára a másikat pedig a tetejére teszi. Utána a bal kezébe veszi a lapokat végül átdobja a paklit a jobb kezébe a bal kezébe pedig három lap marad. A két dáma, és középen egy harmadik, rajta a világ szeme.
-Remélem, ez volt a lapod...
Lassan fordítja meg a lapot, közben végig Ash arcát bámulja, hogy lássa az eredményt.

Ashley

Fogalma sem volt róla, hogy a lányban miféle érzések játszódnak le, miközben ő megpróbált nagyon rendes gyerek lenni. Talán épp az volt a baj, hogy nagyon rendes volt, túl jól játszotta a szerepét. Ha tudná, hogy fél óra alatt szerzett magának egy kéretlen imádót, azonmód valami otrombaságot tenne, csak azért, hogy a kislányt eltántorítsa az érzéseitől. Hiszen Ashley sem tudja, mivel áll szemben. Kornél egy borzalmas ember, még borzalmasabb személyiséggel megáldva, de ezt ő is pontosan tudja magáról, csak épp most jól viselkedik, igyekszik egy pici lány kedvére tenni, ami sikerült is neki.
-Ez nem a te dolgod pici lány, akkor sem mondanám el, ha megpróbálnál rá kényszeríteni.
Villant rá mosolyt és igyekszik inkább másfelé terelni a szót. Esze ágában sincs egy olyan kislánnyal beszélgetni a sebeiről aki alig nőt ki a földből, meg úgy senkivel sincs, ez az ő titka, amit csak kevesekkel oszt meg és a kis törpe nincs köztük.
-Igen, bizonyára csak csaltam.
Felsóhajt. Tudta, hogy valami ilyesmi lesz a vége, de ekkora drámára azért nem számított. Sóhajtva kel fel, nem foglalkozva azzal mennyire elmacskásodott a lába a térdeléstől és a kislány után megy. Mégsem hagyhatja csak így szó nélkül itt. Valójában ez is megfordul a fejében és majdnem annyiban is hagyja a dolgot de a józan esze és a pici dohos szíve is arra ösztönzi, hogy cselekedjen  valami jót. Rövid keresés után rá is talál a kislányra, aki ott guggol egy lovagi páncél mögött.
-Most mégis mit csinálsz?
Összevonja a szemöldökét, miközben lepillant rá, majd hirtelen a dereka után kap és fél kézzel, könnyedén a vállára emeli a csöppséget, ellenkezést nem tűrve. Lehet, hogy sikítani és kapálózni fog a kis törpe, de ez őt egyáltalán nem gátolja meg semmiben.
-Most szépen visszaviszlek a körletedbe, nem fogom hagyni, hogy itt kuksolj.
Öles léptekkel indul el az Eridon irányába, szerencséje van, mert pontosan tudja, merre kell menni, hosszú lábainak hála pedig, gyorsan megszabadulhat a kislánytól.

Runa

Piszkosul fájt a feje, már kora reggel óta. Nem tudta mit kezdjen magával. A tehetetlen és értelmetlen fájdalom mindig feldühítette, de most rosszabb volt, mert nem tudott ellene mit tenni. Hiába vette be a gyógyszerét, nem használt semmit. Ebédidőre már mindenre ráfogta, ezek között szerepelt a front, a wudu bábu és átkozás egyéb válfajai. Bár egyik sem tűnt túl valószínűnek, azért mégiscsak elütötte vele az időt és addig sem koncentrált egyenesen a fájó pontra, attól csak még inkább megőrült volna. Estébe hajlott az idő, már valószínűleg sötét is volt odakint, amikor a gyomra fájón megkordult. Nem akart a többiekkel enni, senkit nem akart látni. Amúgy sem volt nagy kedvence a közös étkezés, ezt jobban szerette egyedül intézni, mert akkor azt kapott maga elé, amit csak akart, ahogyan akarta. A Nagyteremben ugyan széles a válaszék, de egyik sem igazán az ő fogának való. Így nagy nehezen magára kapott egy fekete farmert, egy szürke pólóval, fölé egy fekete  pulóvert, a döglánca természetesen elengedhetetlen kellék, hiszen mindig rajta van, fő a változatosság és zsebre dugott kézzel elindult a konyhába, hogy harapjon valamit. Na nem úgy, hanem valami ételt. Ezek a kétértelmű gondolatok mindig elszórakoztatták, egy pillanatra most is egy féloldalas, gonosz de gyors vigyor kúszik a szájára, majd el is tűnik. Nem szívesen gondol ilyenekre, mert olyankor mindig elfogja a vágy. Már lassan két hete volt az utolsó telihold, most megint várhat...ő pedig gyűlöl várni. Egyszerre volt kellemes és kelletlen ez az időszak, de igyekezett a két telihold között normálisnak tűnni, hiszen mégiscsak egy iskola falai között van és nem kellene a gyilkolásra gondolnia. Ezek között a gondolatok között érkezik meg a konyhába összevont szemöldökkel és grimaszolva. Lelöki a kapucnit a fejéről, körbepillant. Azt rögtön látja, hogy nincs egyedül. Ahogy alaposabban szemügyre veszi a lányt, látja, hogy egész csinos, talán még beszélgetni is leáll vele, már ha értelmes társaságnak gondolja, bármi jó lesz, ami normális mederbe tereli a gondolatait.
- Steaket szeretnék, de inkább véresen.
Mondja az odaérkező manónak. Szereti kiszolgáltatni magát, ennyi kényelem azért még benne is van, ráadásul annyira lelkesnek tűnnek, nem okozhat nekik csalódást. Futólag rámosolyog a lányra, majd a szembelévő székhez sétál, de nem ül le rá, inkább pár ülőhellyel odébb. Még mindig fenn akarja magának tartani a lehetőséget, hogy távol tartsa magát tőle.
- Nem emlékszem láttam-e már lányt ennyire falni bármilyen édességet...
Köszönésnek ez is megteszi, jobb, mint a semmi.

Runa

Kényelmesen helyet foglal a széken, hogy nagyobb figyelmet szentelhessen a kedves hölgy delikvensnek. Különösebben senkit nem tisztel meg a figyelmével, vagy legalábbis nagyon kevés olyan ember van, de unatkozik és ilyenkor még ez is jobb mint a semmi. Bizalmát csak abba tudja fektetni, hogy nem egy hisztis, nyavalygós kislányt fogott ki magának, mert akkor a kajájával együtt szépen visszasétál a Rellonba, vagy meg sem várja az ételt, ez a lány viselkedésétől függ. Összevont szemöldökkel figyel, mivel most nem igazán érti, mi történt.
- Te most vérzel?
Beharapja az alsó ajkát és úgy figyeli a barna lányt. Na hát, párszor már volt ilyen hatással az emberekre, de nem ebben az alakjában és azok az emberek nem az orrukból véreztek. De azért meglepődve konstatálja az eredményt, hiszen semmit nem  tett, csak mondott pár szót, aztán helyet foglalt. Mikor a lány folytatja a "csevejt", úgy dönt, nem tulajdonít a dolognak túl nagy jelentőséges, ameddig nem kérik a segítségét, bár nem tudna túl sok mindent kezdeni a helyzettel, maximum kiabál egy manónak, hogy kezdjenek vele valamit.
- Igazad van, és jól sem lehet lakni velük.
Megvonja a vállát, csak a miheztartás végett és másfelé néz. Komolynak szánta a kijelentést és minden megvolt ahhoz, hogy annak is tűnjön, a hangszín, az arca, a testbeszéde, semmivel nem árulta el magát s bár a bujkáló vigyor ott ül a szája szélén, nem azért van ott, mert igyekszik elrejteni azt, mekkora nagy humorbombát robbantott. Sokkal inkább azért, mert tényleg ez az igazság.
- Köszönöm, hogy az egészségem miatt aggódsz, de hidd el, a steak jót tesz.
Ebben a percben meg is érkezik a várva át vacsora és, hogy ő nyomatékod adjon a mondandójának, jó nagy adagot vág belőle, és begyűri a szájába, mindezt persze olyan stílusosan. Alaposan megrágja a falatot, miután pedig lenyelte rákacsint az ismeretlenre.
- Egyébként nem eszem zöldséget, az én egészségemre ártalmas és még az íze is gusztustalan.
Fintorog, miközben újabb adagot vág magának a húsból. Fél szeme azonban a vérző orrát szorító lányon van, csak a miheztartás végett.

Runa

Nem tudja mire vélni az állandó orrvérzést, egészen addig, amíg az ismeretlen lány meg nem magyarázza a dolgot. Akkor viszont éppen, hogy csak a száját nem tátja el. Hiszen, fizikailag ez lehetetlen. Vagy mégsem? Talán a annyira megemelkedik a pulzusa, hogy a szervezete ezzel próbálja kompenzálni. Mindenesetre elég szórakoztató, nem is tudja elrejteni a vigyorát.
- Szóval helyesnek tartasz, remek. Nagyon hálás vagyok, hogy így juttatod a tudtomra, eredeti.
Egy pillanatra felvonja a szemöldökét, szívesen gúnyolódik, meg is teszi, viszont soha, semmi pénzért nem menne oda neki segíteni, az nem ő dolga. Megpróbálhatna aggódást színlelni, de ezen információk után képtelen lenne normálisan véghezvinni a dolgot, nyíltan pedig nem akarja kinevetni, hiszen nem tehet róla, legalábbis közvetlenül nem ő a hibás. Közvetve pedig, nos, csukja be a szemét és akkor nem éri vérveszteség. Azonban nem kell sokáig azon gondolkodnia, hogy mit is kezdjen a helyzettel, mert a lány felveszi a beszélgetés fonalát, könnyebben, mint azt ő gondolta és egész kis kellemes csevej alakul ki egy egyszerű megjegyzésből. Soha senki nem kérdezett még tőle ilyesmit, ismételt nevetést vált ki belőle az okos kis meglátás, de a szemeiben komolyság látszik. A szimpla és őszinte válasz egy szimpla igen lett volna, hiszen számára minden hónapban eljön az a pillanat, amikor "felcsap kannibálnak", de nem önszántából. Szemérmetlenül végignéz a lányon, megrágja magában a szavakat.
- Mondhatjuk így is. De veled nem laknék jól...bár, szívesen megkóstolnálak, ha arról lenne szó.
Eközben meg is érkezik a várva várt vacsora. Amikor a manó leteszi elé a tányért, egy aprót biccent és rögtön neki is kezd felvágni húst. Úgy tűnik a kívánsága maradéktalanul teljesült, ugyanis a hús belül szinte nyers, természetesen ez lesz a kedvenc része.
- Fémes íz. Minek nézel te engem? Vámpírnak? Megnyugodhatsz, nem vagyok az. Még hogy fémes íz...
Felnyög majd egy szemforgatás keretében bekapja a falatot, hogy addig se kelljen reagálnia. Az igazság az, hogy Runa valahol rátapintott a lényegre, az igazságtól ugyan messze jár, de inkább higgyen amit akar, ahelyett, hogy megmondaná neki az igazságot, annyira bolond azért nem lenne, annyira pedig nem nyilvánvaló, hogy valaki csak úgy beletaláljon. Fél füllel hallgatja a további eszmefuttatást és ebben a pillanatban kezdi megbánni, hogy egyáltalán szóba állt vele. Defektes, ehhez kétség sem fér. Be sem áll a szája és azzal pedig egyáltalán nem foglalkozik, hogy épp belemászott egy vérfarkas aurájába, ami neki nem igazán tetszik, főleg akkor nem, ha eszik.
- Kornél vagyok.
Kelletlenül mondja ki a nevét, fontolgatta, hogy inkább hazudik, hogy utána ne essen zaklatás áldozatául, ám végül meggondolta magát és maradt ez eredeti verziónál. Viszont tény, hogy Runa az egyik legidegesítőbb lány, akivel találkozott, amióta visszajött és ez azért nagy szó.

Runa

Merlin legyen a tanúja rá, ő próbál normális körülmények között megvacsorázni, mint egy átlagos diák, de szeleburdi kisasszony nem akarja békén hagyni. A vér szaga, ami számára betölti a helységet sem segít a dolgon. Nem mintha kívánná, abszolút nem, inkább csak zavarja az evésben, mert normális körülmények között mindig megborzad tőle, márpedig az ő szaglása igencsak a helyén van, jobban, mint egy átlagos kastélylakónak. Fél szemmel a lányt figyeli, mintha arra várna, hogy mikor fog összeesni, vagy egyszerűen csak túlpörgeti magát és kidől. Soha nem volt még "szerencséje" Levitásokhoz testközelből és most már kezdi érteni, hogy eddig miért nem állt le velük egy pillanatra sem. Általánosítani azért elég nagy baklövés, de ennyit megbocsájt magának, ha ezzel megússza a többi izgágát a bandából.
- Nem, nem tudhatod. Kénytelen vagy megbízni a szavamban, elég kellemetlen, mert általában gyakran hazudok.
A kislány túl magabiztos. Kornél bizonyosra veszi, hogy ő abban a hamis nyugalomban tengeti itt a napjait, hogy a kastély teljesen biztonságos, nincs itt mitől félni, minden a legnagyobb rendben. Már magában nem veszélytelen dolog összezárni egy rakás kis varázslót, akik próbálgatják az erejüket. Hát még ha Runa megtudná, mennyi más veszély leselkedik mindannyiukra a folyosón, vagy akár a tulajdon hálókörletükben is. Legszívesebben megijesztené a lányt, hogy messzire fusson.
- Mond csak, te mindig ennyire idegesítő vagy?
Teszi fel a kérdést, miután befejezte a vacsoráját és óvatosan ellökte magától tányért, amiért egy manó már rögtön rohan is. Szórakoztatja a kérdés, el is terül egy csúfondáros vigyor az arcán, miközben ezúttal a lány felé fordul és mindent tudótan összefonja maga előtt a karját, mint aki választ sem vár a kérdésre, hiszen amúgy sem lehetne meggyőzni az ellentettjéről. Valójában érdekli a lány mentegetőzése, vagy okfejtése a dolog a kapcsán, mert legalább elszórakoztatja.

Angel

Hiába a hideg, a sporttól akkor sem lehet eltántorítani. Most is futott, végig az erdőn, a faluban és a kastély körül. Nagy kört írt le, de így legalább tudott gondolkodni egy kicsit a mostanában bekövetkezett változásokon. Annyi biztos, tovább már tettheti, hogy közömbösnek találja valaki, aki mostanában kislányból kinőtte magát csinos kis csajjá a szemében. Talán a szüntelen ostromlás, vagy épp a csöndes törődés volt az, ami rávezette őt erre. Az erődben kénytelen volt kényszerpihenőt tartani, érezte, hogy a tüdeje nem bírja már soká, ráadásul furcsán ismerős volt neki a terep. Tudja miért, de valamiért mégis meglepődött, hogy milyen könnyen viszi le a lába a kitaposott ösvényről. Tudta merre kell mennie, így egy hosszabb pihenő után folytatta a futást. Jó pár óra eltelhetett mire visszaért a kastélyba és belökve a bejárati csarnok ajtaját belépett a melegbe. Az első dolga az volt, hogy a pólója aljába beletörölte az arcát és körbepillantott a csarnokon.
Na ez az, amit nem szabadott volna.
Hallotta az ismerős szívdobbanásokat, az ismerős illatot és remekül kivette a tömegből, de a tekintet, az nagy hiba volt. Fancsali képet vágott, ugyanis gondolatainak fő tárgya pontosan ott állt a csarnok egy távolabbi részében, de még nem vette észre. Emberi szemnek talán kissé túl gyorsan indult meg az Alagsor felé de az apró dolog azonnal kiszúrta és bájos kislány módjára kezdett integetni neki.
- Na ez hiányzott még...
Szűrte ki a fogai között, ugyanis Ash mellett ott állt egy fiatal nő is, aki nem lehetett más, mint Ashley anyja. Mindig is utálta az ilyesfajta találkozásokat és ha lehetett nagy ívben elkerülte az anyósjelölteket, de most nem tudott mit tenni, mindketten felé néztek, így hát egy morgás keretében elindult a két nőnemű felé, felkészülve a legrosszabbra. Mikor odaért tisztes távolságban torpant meg előttük, sunyi módon rákacsintott azért az apró dologra, hogy lássa nincs baj, majd kezet nyújtott az idegen nőnek is, lesz ami lesz.
- Szép napot, Reviczky Kornél.
Nem szokott bemutatkozni, de most az egyszer talán kivételt kell tennie, bármennyire is fájt neki.

Angel

A szituáció kezd kissé kínossá válni. Zavartan toporog, nem tudja mihez kezdhetne a helyzettel, ráadásul az dübörgő szívdobbanások kizökkentik a kezdeti gondolatmenetből. Furcsa, hogy Angelnek pontosan olyan illata van, mint Ashleynek, de ez volna igazán meglepő számára, ha tudna gondolkodni. A farkas belül mocorog a felismerésre és ha állatiasabb mivoltában lenne, biztosan összefutna a nyál a szájában. Jelen pillanatban azonban nagyon is emberi és emberi érzések kerítik a hatalmába. Tudja.
 - Köszönöm.
Bólint, majd kislányos zavarában a tarkóját kezdi vakargatni. Azért mégiscsak furcsa, tekintve, hogy a SVK tanárnővel áll szemben. Legalább megtaníthatja Asht védekezni, ellene. Egy-két átok igazán nem árt neki, kapott ő belőle bőven és nem mind teríti le, ami elég kínos a jövőre nézve.
 - Menj csak, itt foglak várni.
Bólint, de már a tekintetével keresi a kibúvót. Egy porcikája sem kívánja ezt a beszélgetést, főleg amikor Angel egy nagyon is emberi témával rukkol elő. Egy pillanatra meg is lepődik, azt hitte, rögtön belecsapnak a közepébe, de elkönyvelte ezt egy bemelegítésnek.
 - Igen, amikor megláttam rögtön ő jutott róla az eszembe, nem bírtam otthagyni.
Nézi a távolodó lány alakját, egy ideig követi a remek hallásának segítségével, egészen addig, amíg el nem veszik a morajban, ekkor pedig jön a desszert, ő nem fog köntörfalazni, főleg nem az apró dolog édesanyjával szemben. Zsebre vágja a kezeit és lenéz a nőre.
 - Jól érzi. Hallom a zavart légzését, és a dörömbölést a mellkasában.
Összevonja a szemöldökét, ideje lenne színt vallania, nem csak rébuszokban beszélnie. Kiönthetné a lelkét, de ez nem a legalkalmasabb időpont erre.
 - Vérszomjasnak és kegyetlennek titulálnak a varázslók, félnek tőlünk és jól is teszik. De nem áll szándékomban bántani a lányodat és soha nem tennék benne kárt, semmilyen értelemben.
Direkt tartja a szemkontaktust, hogy Angel láthassa az igazságot a tekintetében.  Elszántan próbálja lefutni a tiszteletköröket, de ez koránt sem olyan, mint amilyennek lennie kellene.
 - Mostanra már tisztában lehetsz mindennel. Akkor tudnod kell azt is, hogy nem hazudok. De Ashley nem tudja és ez így is van rendjén, nem akarom, hogy féljen, vagy ami még rosszabb, féltsen.
Elfintorodik, nem bírja megállni, azért ő mégiscsak Kornél, nem fogja meghazudtolni önmagát.

Angel

Csak szánalmat ne. Ez volt az első gondolat, ami az eszébe jutott amikor meglátta Angel arcán a szánalom félreismerhetetlen jeleit. Ismerte jól az emberi természetet, a vérfarkasokkal szemben általában két magatartást tanúsítottak azok a személyek akik tudomást szereztek a dologról. Vagy undorodtak, vagy szánalmat éreztek. Sokkal jobban érezte volna magát, ha Angel kiakad és kiabálni kezd, eltiltja őt Ashtől. De ez a tekintet, a szánakozás, bizonyára valamit nagyon félreértett. Hiszen Kornél szeretett vérfarkas lenni - az esetek többségében. Élvezte, hogy az állatias mivolta kiütközik a mindennapi életben, tekintettel a fogaira, a hallására és a szaglására. Tudta, hogy természetfeletti erő birtokában van és ezáltal életek tud elvenni. Bár a vérfarkasságot nem tudta szabályozni, előidézni, vagy befolyásolni, azért mégiscsak több volt, mint amit a kastélylakók többsége bármikor is magáénak tudhatott, vagy tudhat.
 - Nem kell megküzdeni velük, az az én dolgom.
Nos, ez már kicsivel közelebb áll ahhoz, hogy Angel miért érezhetett szenvedést is, amikor rápillantott. A vérfarkas mivolta nélkül is bőven volt neki elég problémája, ott volt a kényszeres hazudozás, az elfojtott agresszió és mindennek a tetejében a bipoláris zavar.
 - Neked teljesen elment az eszed. Lehet, hogy az életemben tényleg ő a legjobb dolog, de neki én vagyok a legrosszabb.
Keserűen felnevet a felismerésre, hiszen igaza volt és ezt a vele szemben álló nő is pontosan tudta, csak őt is befolyásolták az érzelmei, mint ahogy jelen pillanatban őt is, de erről nem igazán akart tudomást venni. Talán csak azt akarta elérni, hogy eltiltsa tőle a lányt, és hogy ő megszeghesse ezt a tilalmat, kerüljön bármibe is.
 - Fenyegetés? Hatástalan. Egész gyerekkoromban fenyegettek, már nem ijedek meg tőle. Egyébként sem féltem az életemet és rajta nincs senki, akit féltenék. Mit tudnál elvenni tőlem? Ashelyt? Megteheted. Sőt, talán jobb is lenne ha megtennéd.
Nem fenyegető, puszta tényként közli az amúgy is nyilvánvaló dolgokat. A  fenyegetés süket fülekre talál, ha neki célozzák, szimplán lepereg róla.
 - Nem hagynám, hogy valami baja essék. Meg tudom védeni, szinte mindentől. Ugyanakkor ezzel egyet kell értenem. Nem lehetek mindig a sarkában, hogy kihúzzam a bajból.
Összefűzi maga előtt a karjait és egy pillanatra beszívja az alsó ajkát, miközben felvonja a szemöldökét. Hát nem elég nyilvánvaló? A céljuk egy, inkább az elérésük útja különbözik.
 - De a végletekig sem tudom titkolni előtte. Szeretném azt hinni, hogyha eljön az ideje és tudomást szerez a dolgokról, már lesz olyan érett, hogy eltudja dönteni mit akar.

Angel majd Ashely

 - Soha nem tennék vele ilyet.
Vágja rá szinten rögtön. Természetes, hogy ő a velejéig romlott, de soha, soha nem bántaná Ashelyt, semmilyen értelemben. Talán ez az egy dolog az, ami jó benne és semmi más. Lehet, hogy Angelnek mégiscsak igaza van? Hogyan tudna ő bármit is viszonozni Ashnek? Ez teljes képtelenség, ebben sehol nem látja a logikát? Miért lenne az jó a lánynak, hogy egy vérfarkas, leszerelt katona, aki egész életlében szinte semmi jót nem élt meg, szívesen tölti vele az idejét. Attól eltekintve persze, hogy bármitől és bárkitől megtudja védeni.
 - Remélem, ha sor kerülne rá, vagy esetleg megkérlek rá, a szavadon foghatlak- Sőt, követleni fogom, hogy teljesítsd be az ígéretedet, nem sok minden van, amiért szívesen élek.
Nem hagyja magát legyőzni, megtanították rá, hogy nem tehetik és arra is, hogy semmitől nem félhet, neki nincs gyenge pontja, vagy legalábbis eddig nem volt, Angel pedig soha nem tudná bántaná a saját lányát, ez evidens. Féloldalas, hűvös mosoly terül szét az arcán, miközben egyik lábáról a másikra egyensúlyoz, a kezei pedig még mindig összefűzve pihennek a mellkasán.
 - Ha valaki hozzáér, akár egy ujjal is...bárki...annak legközelebb nem lesz ujja, amivel megérinthetné, vagy keze, amilyen kedvem van. Ha leszek olyan kegyes és életben hagyom és nem töröm ketté mint egy fogpiszkálót. A farkas pedig csak az erdő mélyén él, jó messze a kastélytól.
Azt persze inkább nem részletezi, hogy a farkasölőfű főzet nem tartozik a kedvenc italai közé, ezért nem is szívesen veszi be, ezzel nem szívesen borzolná a kedélyeket, főleg azért nem mert már távolból hallja a kislány lépteit és ahogy közelebb ér, már az illatát is remekül ki tudja venni a tömegből.
 - Olyan az illata, mint a tavasznak, ezer közül is felismerném.
Elréved és észre sem veszi, hogy nem reagál Angel utolsó kijelentésére. Szemeivel végigköveti ahogy a lány leugrál a lépcsőn és ismét előttük terem. Elmosolyodik és csak akkor pillant Angelre, amikor a köszönést meghallja.
 - Én szintúgy, viszlát.
Amint Angel lelép, rögtön lehajol hozzá, hogy a szemébe nézhessen.
 - Szóval itt hagysz, nem szép dolog tőled.
Szomorú kölyökkutya képes vág, de a tekintete nevet, ma először.

Ashley

Próbálj elviccelni a dolgot, hátha akkor előbb szabadul meg a kislánytól és nyugodtan lehet a gondolatai között. Sok mindenre rájött most, hála Angelnek, aztán, hogy ő mennyire hálás érte, az majd idővel kiderül. Valahol mélyen örül a találkozásnak, legalább túlesett rajta és nem kellett rá heteket készülnie. Letisztázták egymás között a legalapvetőbb dolgokat, és ez azért megkönnyebbüléssel töltötte el. Mindezeket persze esze ágában sincs elmondani a hercegnőnek, az lesz a legjobb, ha azt hiszi, hogy csak az időjárásról volt szó. Továbbra is a térdére támaszkodva figyeli az aprócska arcot, bár érdekes, most már annyira nem kell lehajolnia hozzá, nem fáj a háta ha beszélget vele. Ilyen gyorsan nőnek a gyerekek?
 - Csak vicceltem. Érzed jól magadat otthon, ne aggódj én nem fogok unatkozni. Két napot meg valahogy majd csak kibírok.
Nehezére esik, de egy mosolyt megereszt felé, majd automatikusan hátrál, amikor Ashely közelebb lép hozzá, de aztán megembereli magát és kővé dermedve hagyja, hogy Ashley belesuttogjon a fülébe.
 - Csúfolnak? Ki az aki csúfol?
Összepréseli az ajakit, hogy ne törjön fel a morgás a torkából. Épp most fogadta meg, hogyha valaki bántja, vagy akár hozzáér azt nevetve kettőbe töri, ne kelljen most rögtön megszegnie a szavát. Kémleli egy ideig a tekintetét, majd felsóhajt. Nem akarja megijeszteni, így inkább enyhít egy kicsit a dolgon.
 - A helyedben én ne szégyellném, ez egy nagyon különleges képesség és csak nagyon kevesen születne rá. De ha szeretnéd, akkor titokban tartod.
El sem gondolkodott még ezen mélyebben. Valahogy egészen természetesnek vette, hogy Ashley nem hétköznapi, hanem különleges, csak arra kellett rájönnie, hogy miben is az, de tudta, hogy valaminek lennie kell. Az átlagon feletti képessége,  és még a metamorfmágia is, lesz min gondolkodnia. Felsóhajt, megsimítja a lány barna tincseit majd visszaengedi a kezét a térdére.
 - Jobb lesz ha mész, anyukád már nagyon vár.
Az ajtó felé pillant, ennyi kedvesség bőven elég volt neki mára, ráadásul már tényleg szeretne szabadulni a helyzettől, mert kezd belefájdulni a feje.

Ashley

Féloldalas, de inkább hűvös, félelmet keltő vicsor húzódik a szájára, de a tekintete még mindig szórakozott, nem akarja nagyon megijeszteni, csak annyira, hogy komolyan vegye és jól az agyába vésse a dolgot.
 - Jegyezd meg annak a nevét aki a legközelebb csúfol téged.
Bólint, majd egy pillanatra felvonja a szemöldökét. Kornél képes rá, hogy a kastély mögött élve elássa az illetőt, vagy épp nem élve, amilyen kedve van. Mindenesetre nem tetszik neki ez a hozzáállás és szeretne rajta változtatni, Ashelyt nem bánthatja senki, hiszen ő maga komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy a kislány életben maradjon és biztonságban legyen, nehogy már más beleköpjön a levesébe.
 - Nincs mit.
Bólint, de amit nem vár, az a reakció, amire készülhetett volna. Kővé dermed, hallani ahogy a fogai összekoccannak. Igyekszek nem elhúzódni és nem odébb rakni Asht, szerencsére sikerül is neki, ez a nap...tiszta siker. Már épp indulna, hogy végre maga mögött hagyja a csarnokot, de amint kiegyenesedik a kislány láthatóan összeszedi a maradék bátorságát és darálni kezd. Igyekeznie kell lépést tartani vele, de így sem sikerül minden egyes szót elkapni, csak a lényegesebbeket. Bál, tánc, hercegnő, ruha. Összerakja magába a képet, de nem hisz a fülének. Ő meg a bál? Tömeg, diákok, és öltöny, nem farkasnak való. Összehúzott szemekkel figyeli a csöppséget, mintha arra várna, hogy ő maga nevetésbe törjön ki, de mivel ez nem történik meg, tudomásul kell vennie, hogy a kérdés komoly volt.
 - Szóval szeretnél elmenni a bálba...
Inkább kérdés, mintsem kijelentés, mert szeretné ha ez az egész csak föltételezés lenne. Nem azért, mert szégyenli a kislány társaságát, koránt sem, csak nem igazán neki valók az ilyen dolgok, a tömeg, a visongás a zene, a kifinomult érzékeinek hála a legrosszabbat hozza ki belőle, így okkal kerüli az ilyesmit, de hát, tud neki valaki ellent mondani?
 - Megbeszéljük, rendben? Most menj.
Megadóan sóhajt fel, ez körülbelül egyet jelent az igennel. A háta közepére se kívánja a dolgot, de ha Ash menni akar, nincs más választása. Talán titkon attól fél, hogy akkor valami más viszi, és inkább ő, mint más. Lehet, hogy másnak nem lennének tiszták a szándékai.