Állia Szipenni

Lepsényi Zalán
Ruha

Milyen jó dolog, ha az embernek nincs első órája. Reggel kényelmesen eltudok készül, nyugodtan megihatom a kávém a saját lakásom kényelmében és még így is beérek a második órára a faluból. Egyedül a könnyű táskámat hiányolom, mivel most minden könyvemet ami az adott napon szükséges magammal kell vinnem. De lassan ehhez is hozzá szokok.
Nem sokkal az első óra kezdete után felkapom a táskám és halvány mosollyal az arcomon elindulok.
A kastélyba érve kicsit alább hagy a jó hangulatom, a bájitaltan sosem tartozott a kedvenceim közé. 
Mielőtt elindulnék a nyugati szárnyba elintézek néhány apróságot a déliben. Aztán a fejetlenség folyosóján átvágva elindulok a termem felé. A kihalt folyósokon végig sétálva már éppen megállapítom, hogy milyen jó mikor nem rohangálnak körülöttem. Amikor az egyik sarkon befordulva egy srác félig elsodorta a vállam. Egy pillanatra ránézek az ismeretlenre, a bocsánat kérésre magamban legyintek. Majd mintha misem történt volna megyek tovább, végül is nem az én dolgom törődni a későkkel. Erre vannak a tanárok és a prefik.

Állia Szipenni

Lepsényi Zalán

Azon kívül, hogy egy srác előbb belém szalad ma kellemesen indul a napom.
A plusz alvás miatt nem törődök a fiúval, sőt néhány pillanattal a találkozás után már folytatom a megszakított gondolatmenetemet és újra a kviddics meccsek sorrendjén töprengek. Az első meccsünkön nem játszok, de azért nyomon követem...
A hátam mögül felhangzó kérdés miatt újfent meg kell szakítanom a töprengésemet. Egy kisebb sóhajjal fordulok meg. Mért engem találnak meg a szerencsétlenkedők?
Hüvös tekintettel nézek a srácra, aki előbb elsodorta a vállam.
-Neked is hello.
Ha már útbaigazítom egy kis jó modort is tanítok neki. Ezután átpörgetem fejben a termeket, aztán válaszolok.
-Ha az elemi mágia teraszára gondolsz, akkor második emelet keleti szárny.
Összefonom a karom a mellkasom előtt, unott arccal várom a reakcióját. Remélhetőleg nem teljesen szerencsétlen és így már oda talál.

Állia Szipenni

Benedek

Kissé bizonytalanul és lassan bólint. Ő úgy gondolja igen, itt minden nyertes kupa meg van. De persze nem tud biztosat, hiszen ő is csak egy éve van itt, és nem nem ellenőrizte le, hogy mindenről van-e itt valamilyen emlék. De szeretné hinni, hogy igen. Az újabb kérdésre aztán majdnem bólint, de végül megrázza a fejét.
- Sz...sz...sssszeretnék... cs...cs...cs...csak m...m...mmmmég n...n...nnnnem j...j...j..jjjut...t...tottam el od...odáig! - válaszolja végül leszegett fejjel, mert az igazság az, hogy ideje lett volna, ő viszont inkább elnézelődött vagy rajzolgatott. Sokszor a könyvtárban is azon kapta magát, hogy tanulás helyett firkákat készít a lap szélére. Persze azzal sincs semmi baj, hiszen az ilyesmit beadhatja művészetek feladatként. Hogy az ismételten feltörő zavarát csökkentse, az egyik kupát mutatja meg a fiúnak, ami szerinte kivételesen szép, s legnagyobb örömére Benedek is értékeli a fából faragott művet.
Meg is rázza a fejét, hogy bizony nem lehetett kis munka. Neki biztos nem menne ilyen szépen, annak ellenére se, hogy már jó ideje farigcsál. De persze nem is ezzel szeretne majd foglalkozni. Igaz azt sem döntötte el, hogy mivel... Szóval mindegy is.
Bólogat Benedeknek, hogy a hely szelleme az vonzza. Ennél jobban meg sem fogalmazhatta volna. Aztán pedig nevetni kezd a viccen, s kezét a szája elé kapja, kicsit el is fordul, úgy próbálja rendezni a vonásait.
- I...i...i...ig...g...g..gen! - mondja még mindig nevetgélve, aztán megkérdezi - t...t...t...találkoztál m...m...m...mmmmár sz... ssz...sssszellemmmmel?

Nyeste arcán látom, hogy értékeli az érdeklődésemet. Most kezd előtörni az, amit hiányolt a terembe lépésünk pillanatában. Ebből is láthatja, nem volt igaza amikor szemrehányást tett, de nem haragszom érte, hiszen azt hitte, mindenkire olyan hatással van e hely elsőre, mint rá. Elmosolyodott a szellemes mondatomon, amit takarni akar. Észrevettem, és örülök annak, hogy tetszik neki. Az este folyamán ez az első alkalom, hogy elmosolyodik. Szép mosolya van, nem említem neki, hiszen tudom, mennyire zavarba tud jönni, és az neki nem tetszik.
- Nem láttam még szellemet. Nem hiszek bennük, a muglik csak babonából hisznek benne. Én nem gondolom hogy lennének, bár már itt mondták, hogy van. Addig nem hiszem el, amíg nem találkozok eggyel. Ez is csak itt a varázslatos helyen történhet meg. Te találkoztál már szellemmel itt vagy valahol máshol? -
 Oka volt ennek a szellemes kérdésnek, de vissza is passzoltam neki. Kíváncsi vagyok ő látott-e. Ha igen akkor milyen volt. Gondolkodóba estem, nem lelhető e fel Nyeste neve valamely kupán. Nagyon gondolkodóba esem, megkérdezzem e tőle. Ez nem olyan személyes dolog, és nem is számít bóknak, amiért zavarba jöhetne.
- Okos lánynak tartalak Nyeste, gondolom a te neved is fellehet vésve valamelyik kupára. -
 Meggondolatlanul egy bók is kicsúszott a számon, ez most nem volt tudatos, de igaz, ami elhagyta a számat.
- Bocsánat a bókért. Tudom nem szereted, amikor mondják neked, még ha igaz is. Kicsúszott a számon. -
Egy kis megbánást tanúsítok, de azért csibész vagyok, mert mégis csak szeretek bókolni egy hölgynek. Most amit eddig mondtam Nyestének az este, az mind igaz volt, és őszintén jött felőlem, még ha zavarja is őt ez.

Türelem és megfontoltság. Valahogy mindig minden szituációban ezek a domináns jellemvonásai, ami vagy szimpátiát, vagy ellenszenvet vált ki másokból, ami idővel akár fel is cserélődhet. Legalább is eddigi tizenöt évében ezt a konklúziót sikerült levonnia.
- Gitározok, zongorázok és dobolok. De az utóbbit még csak tanulom. - Összegzi, viszont azt már nem teszi hozzá, hogy énekelni is szokott, ami elfér zuhanyon kívül is, egy ablak sem fog betörni miatta. Valamit tartogatni kell a későbbiekre is, hátha akad majd alkalma a demonstrálására. Bár talán ez az egy, amit nem szokott nagyon közönség előtt művelni.
A kapott feladaton ismételten elgondolkodik. Fejben pörgeti eddigi érdekesebb olvasmányait, verseit, ami helytálló lenne itt is. Az improvizáció ötletét egyből elveti, az ilyesmi egyáltalán nem az erőssége. Az ilyesmihez túlságosan is előre tervez.
- Egyik kedvenc olasz írónőmtől mondanék pár összevágott idézetet és egy Petőfi verssel zárnék. - Igazából csak hangosan gondolkodik, de ránéz Bálintra, hogy mi legyen. Ha bólint, akkor fel is megy a színpadra és megáll kissé balra húzódva a közepétől. Ő aztán nem lesz közhelyes és szokványos. Megköszörüli a torkát kissé, majd egy mély lélegzetet véve kezd bele.
- Amint belépett, megrohanták az emlékek. Arra gondolt, hogy semmi nem változott, amióta utoljára itt járt. Hosszú utat tett meg, mégis ugyanoda ért vissza. Értelmetlen volt az a sok küzdelmes év, hisz most is ugyan úgy szenved és menekül.
De az életben nincsenek rövid és könnyen járható utak. Mindenkinek végig kell járnia a számára kijelölt ösvényt, akkor is, ha meredeken felfelé megy, és tüskés bokrok szegélyezik. Viszont mindenki saját maga választja meg az útját, mindenki megváltoztathatja a saját történetét... - Kiérezni a hangjából,hogy tudja, hogy miről beszél. Mögé lát minden egyes szónak és magáévá tudja tenni. Viszont szakavatott szemnek feltűnhet még az is, hogy kezdő még az ilyesmiben. Minden egyes szava szépen csendül, de a színpadon még nem igazán tud mit kezdeni magával. Persze ez egy ilyen monológ félénél nem olyan feltűnő, mintha egy komplett jelenetet kéne eljátszania.
A Petőfi vers előtt hagy egy kis hatásszünetet.
- Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kisértetekkel van tele;
Agyamban egymást szűlik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
Lázzal verő szivemnek vére forr,
Mint boszorkány üstjében a bűvös viz.
Gyúlt képzeletem mint meteor
Fut át a világon és magával visz,
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés. - Közel áll a szívéhez ez a vers, régóta úgy érzi, hogy ez akár szólhatna róla is. Benne van mindaz, ami benne nap, mint nap végbe megy.
Ahogy befejezi, egy pillanatra lehunyja a szemét, majd mióta a színpadra lépett, most először pillant Bálintra.

Sétálok a folyosón, én ráérek. Még van egy öt percem, nem fogok késni. Ebben biztos vagyok. Fehér póló, fekete nadrág, piros bakancs. Hozzám képest nem szokványos az összeállítás. Igen ám, de itt fontos az összeállítás. Elkezdek énekelni.
- I got a ticket for a - majd ránézek az karórámra. A fenébe, magamban káromkodok és elkezdek teljes erőből futni. Elkések, csak erre tudok gondolni. Nem is, már el is késtem. Ne már, ennyit az első benyomásról, el is kezdték már szerintem. Meg is értem őket, ha nem várnak. Végül is, ki várna egy feledékenyre?
Odaérek, nagyon óvatosan nyitok be, hogy aztán bezárjam. Elkezdték. Nekem annyi. A srác kitűnően szaval. Hallgatom elhűlve, majd megrázom a fejemet. Ennyit én is tudok, mert jobbat is tudok. Itt az a lényeg, hogy jól improvizáljak. Odasétálok halkan, lehunyt szemmel, közben erősen gondolkozok. Melyik musicalt adjam elő egy személyben? Rómeó és Júlia, vagy az Elizabeth? Oda se figyelek, a földön kötök ki, a másik fiú orra előtt majdnem.
- Sziasztok, a nevem Tüszőfűi Lilith, becézni szabad, sőt egyenesen kötelező. Bocsánat a késésért, gitárt gyakoroltam - itt felállok és meghajolok. Vigyorgok, de ez nem műmosoly. Úgy bánt e jégmosoly, most inkább nem dúdolom. Majd körbeforgok - mit csináljak? Idézzek, énekeljek, táncoljak, esetleg improvizáljak egy adott szóra, szituációra?

Helena
Semmi gond, nem sietünk sehová.

  

Benedek

A szellemes téma nem éppen a kedvence. Kissé elkomorodik, de aztán bólint. Igen ő már találkozott velük, a patatusán le is kellett győznie egyet, s a mai napig nem tudja, hogyan sikerült, de igazából lényegtelen. Nem fél tőlük, de Benedek hitetlensége miatt aggódik. Valahogy úgy sejti a szellemek visszaélnének ezzel a helyzettel.
- It..tt tis ésss, m...m...mm....máshol is - feleli végül, de nem fűz hozzá komolyabb kommentárt. Az arcára van írva, hogy úgy véli Benedeknek sürgősen szemléletet kell váltania, és ha másnak nem, hát neki, Nyestének elhinni, hogy léteznek szellemek. Persze tisztában van vele, hogy az ő szava vajmi keveset ér, hiszen csak most találkoztak, de mivel sosem hazudik, reménykedik benne, hogy a fiú is elfogadja a tényt, ha ő mondja.
Az újabb kedves megjegyzésre először kikerekednek a szemei, aztán eszébe jut az évzáró, amikor is iskolaelsőnek kiáltották ki, és a szájához kap, majd hirtelen kapkodni kezdi a fejét és sietős léptekkel indul meg a vitrinek között, nehogy a másik előbb találja meg a neki címzett kupát. Mert hát Benedeknek igaza van. A korábbi iskolaelsők neve fel van itt tűntetve. Eddig nem jutott eszébe, de most igenis meg akarja találni. Kíváncsi, milyen serleget szenteltek az ő nevének. A bókos mondatot meg sem hallja, lázasan kutat, de nem leli a nevével ellátott kupát.
Néhány perc után először morcosan áll meg a terem közepén, a kezeit a csípőjére csapva, aztán hangos nevetésben tör ki. Elvégre akkor is meg volt lepve, hogy oklevelet kapott. Semmi szüksége egy kupára a nevével. Ha csak a barátja meg nem találja, nem is foglalkozik a dologgal többet. Ha nem lesz meg, akkor Benedek legfeljebb azt hiszi, a lány megviccelte őt a bók miatt.

Nyeste

 Amikor arra tértem ki az előbb, hogy nem nagyon hiszek, vagyis egyáltalán nem hiszek a szellemekben, akkor nyeste kicsit meglepődött arcot vág. Nem is meglepődött, hanem olyan volt az arca, hogy nem nagyon lenne jó, ha ezt így gondolnám a továbbiakban is. Ezt inkább a sokat sejtető tekintetéből olvastam le. Meg is említi, hogy nem csak itt, hanem máshol is megfordulhatnak ezek a nem e világi lények.
 - Még nem találkoztam szellemekkel, így nehezen tudom elhinni, hogy nem csak az emberi agy szüleményei, amit az elmúlt évszázadok alatt találtak ki. Ebből látszik, hogy mugli világban nőttem fel, mugli gondolkodás szerint. Bármi változhat a szemléletemben, hiszen még két hónappal ezelőtt még abban sem hittem, hogy varázs képességgel rendelkezem, ezt is idő volt elhinnem. Te sokat segíthetsz ebben a témában nekem. -
 Mire kimondtam az utolsó mondatomat, Nyeste már rég máshol volt. Elszaladt, mintha keresne egy kupát. Lehet azt keresi amin az ő neve van. Szerintem nem találja, mert akkor nem ilyen arcot vágna, mert már itt is terem mellettem. Vagy csak a bók miatt tette ezt, mert nem szereti amikor neki mondják.
 - Halottam, hogy szoktak rendezni bálokat, mulatságokat. Ha lesz egy mostanában, akkor lenne kedved velem eljönni? Örömmel venném, ha egy csinos hölgy oldalán mutatkozhatok a nyilvánosság előtt. főleg veled, akit nagyon is kedvelek, még ha csak most ismerkedtünk össze. Ez abból a szempontból is jó, mert így elkerülnek téged a szoknyapecérek. -
 Komolyan kérdezem tőle, hogy eljönne e velem egy rendezvényre, hiszen jó a társaságában lenni, és szeretném, ha velem jönne, ha neki is kedve van hozzá. Megint kicsúszott a számon egy-két bók, de ez már nem fog javulni nálam, hiszen ez már a véremben van, az a kérdés, hogy Nyeste ezt mennyire tudja tolerálni. Az utolsó mondatomnál már mosolygok, ezt viccesen vett bóknak szánom, remélem ő csak a vicc részét látja benne, bár nem hiszem, ő ennél okosabb lány. Könnyen át lát sz ilyeneken.

Benedek

Valamelyest érti persze Benedeket. Ő is muglik közt nőtt fel, bár ő egészen kicsi kora óta művelt varázslatos dolgokat, többnyire akkor, amikor csúfolták - de ez lényegtelen. Nyeste tehát világ életében tudta, hogy az édesanyja boszorkány volt és ő örökölte a képességeit. Azt is tudta, hogyha elég idős lesz, akkor ebbe az iskolába jöhet majd tanulni. Apuka mindent elmondott neki. Legalábbis, mindent, amit egy mugli szülő tudhat. A szellemekről persze Apuka sem tudott, de nem is próbálta sosem azt állítani, hogy nem léteznek. Így ha Nyestét meg is lepték az ilyesmi dolgok, nem különösebben gondolkozott el rajtuk. Elfogadta, hogy ebben a világban minden lehetséges. Az is, amit muglik közt babonának, képtelenségnek vélnek.
- H...h...h...hogy d...d...d...ddderült k...k...ki? - kérdezi meg Benedeket érdeklődve, ahogy a fiú arra tér ki, hogy sokáig nem tudta, hogy varázsolni is tud. Az ilyen történetek mindig érdekelték.
Ezt követően azonban el kell szaladnia ellenőrizni, hogy van-e a nevével ellátott kupa. Mivel nem talál ilyet, először morcos lesz, de végül kineveti magát és hamar meg is nyugszik. Ismét mosolyogva pillant a mellette álló fiúra, úgy hallgatja az újabb szavakat. Bólogat is rendesen. Ő is hallott tavaly a bálról, de nem érezte szükségét, hogy elmenjen rá. Ki is kerekednek a szemei, hogy rögtön meghívják, kicsit talán el is pirul, de valami furcsa indíttatásból örül is a dolognak, s elhatározza, hogy igent fog mondani. Azonban a szoknyapecéres résznél muszáj ismét elnevetnie magát. Kizártnak tartja, hogy ilyesmitől tartania kéne.
Mikor végre megnyugszik, határozottan, bár kissé zavart mosollyal az arcán válaszol:
- Igen. Elmegyek. Vvvvveled! - aztán hirtelen eszébe jut valami, a szemei is felcsillannak és még hozzá fűzi - egy f...f...f...ffeltétellel!
Hatás szünetet tart, amíg a másik feldolgozza az információt, aztán folytatja.
- B...b...bbbef....ffejezed az ug..ugggratásomat! - gondol ő itt a bókokra, hiszen teljesen komolytalannak tartja az egészet.

Nyeste feltette a kérdést, ami egy idő után mindenképp előjön, amikor az életemről mesélek. Nem baj, mert nem olyan a kérdés, meg mindig is szívesen válaszolok rá.
 - Amikor megkaptam a levelet, hogy felvételt nyertem ide a varázsiskolába. Nagymamám varázsképességgel rendelkezik, pedig csodálkoztunk azon is, hogy édesanyámon miét nem jött ez ki, de nagymama erre is választ adott. Szóval így derült fény arra mivel is rendelkezem. Ennyi a történet. Van egy-két dolog amiről le kellett emiatt mondanom, de jelenleg ezt nem bánom. Örülök annak, hogy itt lehetek, mert akkor nem ismerhettelek volna meg téged. -
 Azon viszont meglepődtem, hogy a lányt váratlanul érte a báli meghívás. szerintem nem vette észre azt, hogy ln látom ezt a meglepettséget az arcán, de jobb is.
  - Nagyon megtisztelsz azzal Nyeste, hogy együtt mehetünk a bálba. Örülök neki, hogy igent mondtál. -
 Következő kérése nagyon meglepett engem. Mondhatni nagyon nem számítottam rá, és szíven ütött, hogy a bókjaimat ugratásnak veszi, pedig tudhatná, nem annak szánom azokat, hanem az igaz, és ez nekem szívből jön.
 - Nyeste, megértem, hogy nem vagy hozzászokva a bókokhoz, de én nem ugratásból mondom neked ezeket, hanem mert úgy van ahogy mondom, és szívemből jövő. Ezért nem értem a kérésed. Próbálom betartani a kérésed, de ezt neked is tudni kell. Szó nincs ugratásról. -
 Nagyon komolyan mondom ezt Nyestének, mert nem értem ezt a kérését. Fontos személyé vált már ilyen rövid idő alatt is.

Benedek

Érdeklődve dönti oldalra a fejét, aztán még nagyokat is pislog, hogy csak így... semmi rendhagyó... Nem is érti. Meggyőződése volt eddig, hogy mindenki mutat valamit, valami egészen kis picit, mielőtt ide kerül. Máskülönben honnan tudnák az iskolában, hogy valóban ide való?
- Akk...kkor t..t...tte n...n...nnnnem is v...v....vvvarázsoltál mm..mmmmég ezelőtt? - bukik belőle a kérdés, mert hát neki ez akkor is furcsa. Persze nincs vele semmi baja. Az egyetlen dolog, ami zavarja, hogy itt nincs párna, amit a fiúhoz vághatna, ahogy tovább beszél. Egy trófeát meg mégsem vághat hozzá. Nem szeretné, hogy fájjon Benedeknek, de azért nem kéne sok ilyet mondania.
Inkább csak zavartan bólogat, hogy bizony jó, hogy itt a fiú és találkoztak, elvégre tényleg jó, jót beszélgetnek eddig. Ha máskor is meg tudják ezt ismételni, akkor meg még jobb.
- Igazán n...n...nnnincs m...mm...mmit! - feleli és a haját a füle mögül előre húzza, hogy ha lehet takarja el az arcát. Főleg, hogy még több olyasmit mond neki a másik, amit nem akar hallani.
Rázni kezdi a fejét, ezzel jelezve Benedeknek, hogy hagyja abba. Lehet, hogy a másik ezt őszintén így gondolja, de Nyeste nem tudja kezelni. Sosem mondtak neki még csak hasonlót sem és rettentően zavarja - még ha valahol jól is esik, legbelül. Végül kétségbeesésében a fiú ajkaira teszi a kezét, igaz addigra talán be is fejezi a másik a mondanivalóját. Nyeste meg észbe kap, hogy talán még sem kéne ilyesmit csinálnia, így elkapja a kezeit, s a háta mögé rejti őket, aztán a földre pillant majd vesz egy nagy levegőt és felnéz, úgy kezd bele a mondandójába.
- Öhm... én...én... én... öhm... akk...kor... i...i...izé... cs..cs...cs...csak n...n...nnnne m...m...mmmond... én...én...én... nn...nnn. nnem...! - fejezi be nagyon bizonytalanul, és tördelni kezdi a kezeit a háta mögött.
- M...m...mmmeg...n...n...nnnnézzzük a t...t...ttttöbbi t...t...tttermet? - kérdezi figyelem elterelésnek aztán meg is indul az ajtó felé, mert hát a trófeateremből ennyi bizonyosan elég.

Nyeste

 Voltak olyan jellegű dolgok amik varázslásnak számítanak, de nem tudatos, hogy így mondja Nyeste. Ezekről akkor még én sem tudtam, hogy azok, meg volt némelyikre magyarázat, lehetett rá valamit mondani.
 - Olyan varázslások voltak, amiket valamilyen érzelmi állapot hozott ki, de akkor nem voltam tudatában mi is az. Egyes helyzeteket meg lehetett magyarázni mi is történt. Például volt olyan, mikor dühös voltam egy folyosón, és kipukkant pár égő. Azt lehetett az épület rossz villamossági helyzetével magyarázni, de szerintem nagymamám tudta, miről is van szó, csak nem szólt. Tudatos varázslások nem voltak, hiszen nem is tanítottak. -
 Beszélek Nyestének erről a dologról, remélem így már érthető számára a dolog, hogy miért is sikerült így a történet. Azon viszont nagyon meglepődök, hogy ennyire nem bírja a bókokat. Nem tudom miért nem érti meg, hogy én viszont nem bírom ki, ha nem mondhatok neki ilyeneket. Még nyomatékosítja azzal, hogy a számra teszi a kezét.
 - Nyeste, én elhiszem, hogy számodra ez még nagyon hihetetlen, hogy valaki bókol neked. Próbálok nem mondani ilyeneket neked, de néha kijön a számon. Nem akarok neked rosszat, bántani téged ezzel. Én ilyen vagyok, elfogadom, hogy te meg ilyen, és megpróbálok visszább venni, de kérlek legyél te is türelmes, hogy nem mindig sikerül. Néha kibújik belőlem ez, akaratom ellenére is. Megegyezhetünk ebben. -
 Látom nagyon zavarban van, kényelmetlenül érzi magát. Megsimogatom az arcát, remélve ezzel megnyugszik egy kicsit.
 - Szerintem menjünk pihenni. Kicsit elfáradtam. -
Ezzel a lendülettel mentünk a házunkba, ezen belül is a saját szobánkba.

Kamilla *-*
Életvitel projekt, aka családalapítás
Szentmihályi Leopold <3

Aaron és a sok-sok vendég, akik majd jönnek

Vera és a süteményes stand

| már megint mibe rángatsz bele? | hangulat

Béres Bárcián;;

Mondhatnánk, hogy átlagos reggelre ébredt a kastély, ez azonban már csak a szőkés navinést nézve is sántítana. Lucánál egyébként se sokszor van a mindennapokba belesimuló tevékenység, de a mai ébredés egészen hisztisre sikerült, ez pedig elkeseredésbe, majd pedig egészen felháborodásig és zaklatottságig vitte. A kiváltó ok nem más volt, mint egy bagoly, már előző este is jött valami, de azt még nem bontotta fel, azonban ami most érkezett, nagyon felkeltette a figyelmét: az ifi csapat vezetősége küldte neki, akiknél edz és játszik már pár tanéve. Elsőre egészen megörült, kimászott az ágyikóból, aztán egészen halkan elhagyta a jelenlegi szobát, hogy a sajátjába menjen a szemüvegéért. Bármennyire szeretné néha, ha nem lenne fölösleges plusz kelléke, ha komolyan olvas vagy tanul, kénytelen használni. Most is ez a helyzet, nem csak a korai ébredéstől látja a betűket futkosni olykor alapon. De ahogy a szemüveg felkerül, kitisztul a kép, jobban, mint kéne. Felbontották vele az ifjúsági szerződést, vagyis csak eddig jutott benne, mire lesápadva eldobta a szemüveget az ágyra, kirontott pizsamában a szobából, lerohamozott a lépcsőn, majd elhagyta a navinét.
Páran már felöltözve indultak a nagyterembe reggelizni, főleg mivel nemsokára már az óráik is kezdődnek, Luca fejében azonban minden gondolatának legrosszabbika rohant végig. Nincs több profi kviddics, ha nincs ez, nem kapja meg az ösztöndíjat, és még a suliból is biztos kiteszik, mit szól majd Zoé meg mindenki? Mi lesz így vele? Teljes hidegzuhany. Remegve az idegtől robog az igazgatói felé, ahol reméli, Ádámot megtalálja, őt ismeri, tőle mer tanácsot kérni. Kedves és… jókat mulatott vele meg rajta mindig is, biztos segíteni is tud. Már ha ezen lehet. Amilyen sebesen tud, robog, egy-két könnycsepp is gördül már le, de gyorsan letörli, mikor az ajtóhoz ér.
Nagy levegő után egy koppintás után nyit be jó erősen lenyomva a kilincset.
- Ádám engem ki fognak rúgni… - és vége az életemnek. Ám nem fejezi be, csak gondolatban, kétségbeesetten tekint maga elé, de az hagyján, hogy a keresett személy sehol, egy számára még idegen embert pillant meg. Most elnézést kéne kérjen, tudja. A tegezésért meg az ajtón való beesésért pizsamában. Ha nem mondja amúgy a 150 pár centijével elsősnek is nézhetnék, pedig 19-20 éves mestertanonc lévén ideje lenne viselkednie. Végül csak meggyűri apapírt kezében és összeszorított ajkai fellágyulnak, könnyek szöknek a szemébe. Szinte látszik, ahogy homlokán lüktet az ér és már rázná a sírás, de igyekszik visszafogni magát. Nála az érzelemkitörés nem gyerekjáték. Pedig amúgy elég lett volna csak végigolvasni a papírt alapból a kezében…

Lina

Sietős léptekkel haladok végig az iskola folyosóján. Néhány levitás ugyan is azt mondta, hogy Lina errefelé kószál. Nekem pedig most rá van szükségem. Remélem, hogy nem vertek át. Sose tettem még kárt bennük, így nincs okuk utálni, bár ezt sosem lehet tudni az embereknél. Szerencsémre az egyik sarkon bekanyarodva már látom is a szőke hajkoronát. Linát már méterekről ki lehet szúrni erről és a járásáról. Annyira tipikus, hogy az már félelmetes. Egy mosoly jelenik meg arcomon és sietősen settenkedek utána. A lehajtott fejből arra következtetek, hogy ismét el van mélyedve egy könyvbe és se lát, se hall. Ahogy mellé érek megragadom a karját és húzni kezdem, miközben egy "Bu"-t hallatok. Szegénykémre úgy a frászt hoztam, hogy még a könyvét is eldobta. Egy nagyon nevetek rajta, de nem állok meg. Úgyse fogja senki elvinni amíg végzünk. Úgyis gyorsa leszek, mint a villám, csak kell valaki, aki felügyel, ne törjön rám senki. Az igazgatóiig meg se állok és meg se szólalok. Majd akkor és ott mindent elmondok neki. Hallom, hogy kérdezősködik, így csak egy sokat sejtető, huncut mosollyal fordulok felé.
- Mindjárt, mindjárt! - motyogom, majd fékezek egy nagyot. Megérkeztünk. Már visszakozik, pedig nem is tudja, mit akarok csinálni. Meglátja a feliratot és már össze is csinálja magát. Jaj Linácskám, kicsit több bátorságot és vakmerőséget. Egy szemforgatással és fejcsóválással válaszolok először neki.
- Nyugi, nincs semmi gáz. Neked csak felügyelned kell, és ha jön a diri, akkor szólni nekem. Illetve ha már túl közel van akkor feltartani, amíg kimászok valahogy az ablakon. - Remélem itt nincs semmi védőbűbáj, hogy ezt megakadályozza. Akkor nagy sz*rban leszek. - Ja, és hogy miért? Na szóval. A minap éppen büntetőmunkán voltam és Ethant osztották be hozzám. Eléggé felhúzott és soha többet nem akarok vele ilyen hosszú ideig egy levegőt szívni. Szóval én most bemegyek oda, - ekkor az igazgatói ajtajára mutatok - megkeresem a prefektusok beosztását, és átírom, hogy ő még véletlen se felügyeljen engem. Érted már? - kérdem, majd farzsebemből előkapom a pálcámat. Ez pedig ritka dolog nálam. Általában soha nem hordom magammal, inkább ott hagyom a szobába. De jelen szituációban elég nagy szükségem lesz rá.

Luca

Halkan suhan végig a folyosón az alakja. Igyekszik minél feltűnésmentesebben szelni a folyosókat még ilyenkor, hiszen a legtöbb diák még alszik, vagy ha nem is alszik, meglehetősen morcos állapotban van még, hiszen nem olyan régen kelt. Az ő szemében is ott van még kissé az álom, ám tétlenségre nincs idő, a jó munkásember ilyenkor már bizony javában dolgozik.
Szóval egy komótos arcmosás és a megfelelő öltözet kiválasztása után, Bárcián felkapott az asztaláról egy halom nemrég befejezett elszámolást, és egy másik fekete mappát, aminek még ennél is sokkal izgalmasabb tartalma volt... Aztán szépen kilépett az irodájából és az igazgatói iroda felé vette az irányt, ahol egyébként néhanapján szinte több időt töltött el, mint a sajátjában.
Az igazgató és helyettese még nem értek be, de ez nem is volt gond, ugyanis Bárcián mindig szándékosan jött ilyen korán, pontosan azért, hogy mire reggel megérkeznek, már minden a helyén legyen. Most is hatalmas precizitással rendezett az asztalukon mindent szép kupacokba, amihez neki köze volt – a saját ügyeiket tartalmazó papírokhoz értelemszerűen nem nyúlt. Egyrészt nem akarta nekik összekavarni a dolgokat, másrészt ennyi diszkréciót nyilván illik mutatni, még akkor is, ha egyébként valószínűleg semmi probléma nem származott volna belőle, hogyha hozzájuk nyúl.
Éppen pár aláírást firkantott még a megfelelő helyekre, az asztal mellett állt, de a kezével letámaszkodott rá, tekintetével a papírokat pásztázta, amikor valaki betoppant az ajtón. Lassan emelte fel kék tekintetét a lapokról, egy kérdő pillantást vetve a jövevényre. Egy apró, ám annál zaklatottabb állapotban levő hölgyike lépett be, aki láthatóan nem őt kereste és nagyon rosszul indulhatott a napja.
Gyorsan összerendezte a papírokat egy gyakorlott mozdulattal (ezt a mozdulatot elég sokszor kellett alkalmaznia, pedig csak pár napja kezdett bele a munkába), majd közelebb lépett a lányhoz.
- Jó reggelt! Ádám sajnos még nincs itt, de hátha én is a segítségére tudok lenni. - mondta neki egy nyugodt mosoly kíséretében, közben pedig gondolatban kijavította magát: Biztos, hogy a segítségére tudok lenni. Úgy gondolta, nem árthat vele sokat, hogyha egy kicsit megnyugtatja. Így aztán nem gondolkodott sokáig, csak a tekintetébe fúrta a sajátját, és igyekezett maga is minél jobban ellazulni. Szerencsére ez nem volt nehéz, az alvó kastély nyugalmas reggeli atmoszférája már eleve szinte magától elringatta az embert, úgyhogy inkább azt nem értette teljesen, a lány min borulhatott ki ennyire. Szinte látta maga előtt a következő egy percet, ahogy Luca megnyugszik kissé, éppen eléggé ahhoz, hogy rendesen össze tudja szedni a gondolatait, és át tudja látni a helyzetet. Érdeklődve kémlelte a tekintetét, keresve a jeleket, hogy már kicsit sikerült a segítségével összeszednie magát, közben pedig gyorsan a kezére pillantott, megállapítva, hogy egy levél okozhatta a zaklatottságát. Hiszen még a pizsamáját sem vette át! Ezt most már, hogy Bárcián tudta, hogy a lány tökéletesen rendben lesz, meglehetősen szórakoztatónak találta, ám ennek semmilyen jelét nem mutatta, csak továbbra is állt a lánnyal szemben, igyekezve kivetíteni rá a saját lelki békéjét.

| csak egyszer maradnál nyugton végre... |

Cookies - Aaron & Vera

Aaron és Karina

Vera, Karina és azok az átkozott sütemények