Ethan

Az ismeretlen, magát nagyon keménynek tartó rellonos srác eléggé csúnyán elbánt velem. De nem fogok emiatt sírni és ríni, esetleg mély depresszióba esni. Részben magamnak csináltam a bajt, mert nem tudtam befogni az oltári nagy számat. Ehhez pedig társul a "bájos" személyiségem, és a "kedves" hozzászólásaim. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy valaha a rellon rejtekébe fog valaki így földhöz vágni és egyéb. De lám, ez is megtörtént. Pedig én szentül meg voltam győződve róla, hogy hiába vagyunk mi a csúnya és gonosz zöldek, azért csak összetartunk. De tévednem kellett. 18 éves lelkemet ez "nagyon" megviselte, de ez van. Bár lehet, hogy tényleg így van, csak ez az állat volt hibás. Szülei rosszul rakták össze és selejt lett a drága. Remélem többet nem kell vele összefutnom.
A csuklóm még mindig sajog, pedig a dolog pár órával korábban történt. Azóta már vettem be valami cuccot fájdalomcsillapító megnevezéssel. De nem sokat hatott. Így arra jutottam, hogy majd máshogy csillapítom azt a bizonyos fájdalmat. Emellett jó kedv csinálónak sem utolsó az a bizonyos szer. Magamra kaptam egy bőrdzsekit, mely alatt egy fehér toll mintás póló lapult. Nadrágomat se cseréltem le, pedig egy kicsit koszos lett a nagy hadakozás közben. Dorkóban tipegtem le a faluba, és meg sem álltam az első kocsmáig. Ez pedig a Mátra Máguscsárda volt. Kissé félve léptem be, de kellemes meglepetés ért. Mióta itt jártam eléggé szépen kikupálódott. Ennek ellenére a kétes kinézetű alakok továbbra is ott ülnek egy-egy asztalnál és isszák az italukat. A pulthoz lépkedek és felülök az egyik bárszékre. Intek a pultosnak és kérek egy whiskeyt, a legerősebb fajtából, mellé pedig egy korsó vajsört. A pultos csúnyán néz rám és nehezen akarja elhinni, hogy nagykorú vagyok. Dühösen és háborogva veszem elő a muglik egyik hasznos dolgát, a személyi igazolványt, mely bizonyítja koromat. Ennek ellenére a pultos még mindig vacillált, de végül csak megkaptam a kért italokat. A whiskey azzal a lendülettel le is csúszott, amit a vaj sör követett. A korsót nem húztam le egy az egyben, az azért nagy falat lenne még nekem. De egy nagyobb kortyot sikerült.
Egyedül ücsörögtem a pultnál és boldogítottam a pultost, akin láttam, hogy élvezi a társaságom...egy ideig. Aztán inkább átcsoportosította magát egy rossz arcú férfi elé. Ez előtt kértem tőle még egy whiskeyt, ami immár kortyolgatva fogyasztottam el. A fájdalom kezdett csillapodni és engem valami kellemes bizsergés kerített hatalmába. Kezdett hatni az alkohol. A vajsör szépen fogy, miközben én egy kis mogyorót majszolok.

Ethan

Hallom én amiket mögöttem suttognak a vendégek. Azt is tudom, hogy rólam van szó, hogy engem jelölnek azok a bizonyos jelzők, és rólam ecsetelik azt, hogy mit is szeretnének velem. Mindezt nagyon jól tudom, és a tudatalattim fel is dolgozza talán. De ennek ellenére nem veszem az információt és cseppet sem zavar mindez. Eléggé meglepő ez tőlem, mert általában nem szoktam hagyni, hogy így beszéljenek rólam a hátam mögött... meg úgy amúgy sem. Egy ideig csendben tűröm, és iszogatom a vajsörömet. Érdekes, hogy eddig nem figyeltem fel erre. Talán annyira figyeltem a pultosra, vagy pedig amíg ő itt volt, addig távol tartották magukat tőlem. Ez már sosem fog kiderülni.
Egyszer csak egy olyan mondat csapja meg a fülemet, ami már több a soknál. A korty lenyelése után, már szóra nyitott ajkakkal fordulok a hangok irányába. Szám kinyitva, és kezdeném a mondatot, amikor valaki leül mellém. Hirtelen elhallgatok és kérdő tekintettel nézek az ismeretlen alakra. Nem úgy tűnik, mint aki a többihez hasonlóan molesztálni szeretne. Sőt! Figyelem amit csinál, majd tekintetemmel követem az irányt amerre fordul és amerre pillant. Onnan jöttek az obszcén kijelentések, és most hirtelen azok a kétes kinézetű alakok elhallgattak, sőt még a tekintetüket is másfelé fordították. Hoppácska! Nem kicsit lep meg ez az egész, és nem értem, hogy mi vezette a fiút ahhoz, hogy úgymond megvédjen.
- Én Hősöm! - csúszik ki a számon, nem teljesen őszintén. Mert hát meg tudom védeni magam annak ellenére, hogy nő vagyok. Nincs szükségem férfi segítségére.
- Azért köszönöm szépen a megmentést!-
A köszönet teljesen őszinte és hangomból is érződik, hogy hálás vagyok azért érte. Lehet, hogy az 'Eliza kontra rosszarcúvarázslók' párharcból vesztesen kerültem volna ki. Gyanítom, hogy itt a tanfolyamon szerzett tudásom nem sokat ért volna. Ott csak sima emberek ellen lettünk kiképezve, nem pedig varázslók és boszorkányok ellen.
- Te mindig minden ismeretlen lány megmentésére sietsz? Vagy esetleg csak én érdemeltem ezt ki? - kérdem. Szeretek kivételezett helyzetben lenni, szóval jól esne a második opció, de gyanítom, hogy nem azt fogom kapni. Ennek ellenére valami oknál fogva gombóc lett a gyomromban, amit nem értek és nem tudok hova tenni. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, ami nem biztos, hogy az alkoholnak a számlájára írható.  

Ethan

Csendben figyelem, hogy mi zajlik tőlem jobbra. Az ismeretlen megmentő kér egy italt amit a pultos kissé unott fejjel oda is ad neki. Lehet, hogy már kezd elege lenni a sok ittas illetőből. Vagy csak szimplán már álmos és fáradt, ebből kifolyólag pedig már menne haza. De ezt megakadályozza az, hogy még mindig sokan ülnek benn a kocsmában. Miután a fiú megkapta az italt megszemléli majd félre tolja. Én erre felvont szemöldökkel és kérdő tekintettel reagálok. Előbb az arrébb lökött poharat nézem, majd felpillantok a fiúra is. De nem kérdezek semmit. Nyilván megvolt az oka, hogy így reagált. Én nem vizsgálgattam ennyire az italt, amikor megkaptam, csak lehúztam és kész. Ütött is rendesen.
Utolsó kérdésemre egy nagyon diplomatikus választ kapok, és őszintén egyre szimpatikusabb a fiú. Lehet csak az alkohol teszi ezt velem, de most úgy érzem, hogy ez egy hosszú barátság kezdete lehet. Őszintén, szinte biztos, hogy az "mondatja" ezt velem. Nekem nincsenek barátaim, én nem barátkozom. Vagyis hát, akad egy-kettő nagyon régi barátom és barátnőm. De az ő számukat egy kezemen meg tudom számolni. Gyerekkoromba még barátkozós voltam, de ma már ez annyira nem jellemző.
Még észhez se térek, amikor bemutatkozik. Eléggé bugyután festhetek így. Csak pislogok rá nagyokat és fél órába telik, mire felfogom, hogy mit is mond. Hirtelen megrázom a fejem, és remélem, hogy ezzel össze tudom rázni a még működő agysejtjeimet a már kihaltakkal. Ugyanis én általában gyors észjárású vagyok és nem ennyire bárgyú. Pont annak az ellentéte.
- Nagyon örülök Ethan! Eliza vagyok! - jobb kezemet nyújtom a fiú felé, hogy bemutatkozáshoz illően kezet is foghassak vele. Így szokás, vagy nem?
- Szeretnélek meghívni egy "köszönömitalra". A whisky elég jó, és úgy veszem észre, hogy nincs megmérgezve. - Utolsó mondatomnál az ellökött pohárra pillantok, majd vissza Ethanre. Még egy mosoly félét is küldök felé, ami tőlem nagy szó. Nem szoktam sokszor úgy tényleg őszintén mosolyogni...kedvesen, bájosan, aranyosan.
- Nagyon diplomatikus vagy, ugye tudod? ... Na meg irtó helyes... - Hirtelen nagyra nyílnak a szemeim, melyekből meglepődöttség tükröződik. Én ezt most tényleg kimondtam?! Te jó Isten! Nem szabad többet innom! Alsó ajkamat óvatosan "beharapom", majd kérdő tekintettel, elpirulva nézek a fiúra. Lehet most jön a kínos csend?!

Ethan

Egy gyengéd kézfogás a válasz az Ethan felé nyújtott kezemre. Valahogy ezt is tudtam elképzelni hozzá. Eléggé úgy fest így első ránézésre, hogy jó család, jól nevelt sarja. Ebből pedig azt gyanítom, hogy aranyvérű, puccus famlíliába tartozik. Nos ha nem lenne ennyire szimpatikus, és nem mentette volna meg az életem vagy a szüzességemet, akkor talán itt is hagynám. Nem szeretem a sznob aranyvérűeket. De ő most valami oknál fogva kivételt képez ez alól.
Kérdése hallatán egy kissé fájdalmas nevetés tör fel belőlem.
- Nos hát a mai nap folyamán egy rellnos fiúcska kétszer vágott a földhöz. Valószínűleg megrepedhetett egy csontom vagy ilyesmi. De a varázsvilág gyógyszereiben nem bízom, rendes orvos a közelben nincs, így kénytelen voltam ezzel csillapítani a fájdalmat. - Az "ezzel"-nél magasba emelem a whiskys poharat, melynek az alján van még egy korty. A mondat után azt is lehúzom, mire arcom eltorzul pár másodpercre. Ez már nem esett jól. Gyorsan lekísérem egy korty sörrel, majd mintha mi sem történt volna figyelek továbbra is új beszélgetőpartneremre.
Amikor Ethan a csapos felé pillant fejemet hátra fordítva követem a tekintetét. Erre a férfi felén pillant, majd vissza újdonsült beszélgetőpartnerére. Én is vissza fordítom fejem Ethan felé, majd végigsimítom a fájó karomat. Még mindig zsibbad és fáj, de jobb, mint az eset után.
- Nos rendben, de valahogy azért szeretném majd meghálálni neked. Nem hinném, hogy bárki megtette volna, hogy egy idegen lányhoz oda megy, mert gondolom hallja, miket mondanak róla. De amúgy pedig meg tudtam volna védeni magam! Kicsi a bors de erős! - Próbálom bizonygatni, hogy nem-nem, én nem szorulok férfi segítségére. Meg tudom én védeni magam. De jelen helyzetben ezt elég nehéz lehet elhinni egy külső szemlélőnek.
Majd ezután csúszik ki a nem várt mondat a számon, melynek köszönhetően eléggé kínosan érzem magam. Ethan végül hangos nevetésben tör ki. Úgy érzem, hogy rajtam nevet, így még pirosabb leszek, mire fejemet is lehajtom és a cipőm hegyét bámulom. Eliza, ezt jól megcsináltad. Szerencsére Ethan menti a menthetőt és próbál valami hasonló kedveset mondani nekem. Mire én kissé piros arccal nézek fel rá, egy zavart de mégis őszinte mosollyal. Tudom én, hogy szép vagyok, de nem sűrűn hallom ezt más szájából. Jobb ötlet híján megpróbálom terelni a témát.
- Na és Ethan, mi járatban itt, ahol a rosszarcú varázslók járnak? Itt élsz a faluban, vagy...? - nyitva hagyom a kérdést, hogyha szeretné ki tudja fejteni ki is ő, mit is csinál itt, és a többi és a többi. A mondatom végén azonban egy nagy csuklás tör fel belőlem, melyet egy újabb követ.

Ethan

Szájhúzás ide, szájhúzás oda, akkor is így volt, és én akkor se fogok ilyen varázslatos orvoshoz menni. Egy mély sóhaj tör fel belőlem, amikor közli, hogy tényleg se közel, csak távol van mugli orvos, akihez én szívesen mennék el.
- De most legalább átmenetileg nem fáj... annyira. Előbb lelki erőt kell gyűjtenem, hogy én ilyen orvos közelébe menjek. Rettegek tőlük. - vallom be Ethannek őszintén. Egy rossz élményem miatt amennyire csak tudom kerülöm őket. Egy mugli orvos legalább nem tudja eltüntetni a csontjaimat, ha úgy tetszik neki. Sajnos igazat kell adnom Ethannek, mert ha nem lesz kezelve, akkor később csak rosszabb és rosszabb lesz.
- Jóóó, igazad van, de... - Újabb mély sóhaj, majd a padló bámulása ismét. Utálom beismerni ha valakinek igaza van. Bár nem hiszem, hogy eltört volna. Biztos csak nagyon megütöttem vagy valami ilyen kisebb sérülés. Az pedig majd magától elmúlik nem?!Mindennek ellenére nagyon jól esik csöpp lelkemnek, hogy valaki így törődik velem. Pláne, hogy ezt egy idegen, de amúgy nagyon-nagyon helyes pasi műveli. Gyanítom, hogy ezen a környéken nem sokan foglalkoznának ezzel. Pláne nem a rellon falain belül. Ott még díjat is osztanának annak, aki ezt tette velem. Mert, hogy mennyire f***a csávó. A padló bámulását csak azért hagyom abba, mert Ethan olyat mond ami nem tetszik.
- Vissza?! Oda?! Gyengélkedőre?! Tiltakozom! Vagyis hát... -
Egy sunyi és sokat sejtető mosoly kúszik arcomra, és egy csibészesnek mondható pillantást vetek partneremre.
-Egy feltétellel visszamegyek veled! Innunk kell még legalább három pohár jó minőségű alkoholt, hogy Te is velem tudj inni! Nos? -
Mosolyom továbbra sem változott amíg a választ várom. Ha igennel reagál hívom is a pultost. Remélem, hogy úgy fog. Utána pedig, ha már eléggé megittam magam, mehetünk is vissza a suliba.
Kicsit meglep, amikor kiderül, hogy ő is diák és ő is rellonos. Őszintén, erre nem gondoltam volna. Szent meggyőződésem volt, hogy már dolgozó felnőtt férfi, aki valami komoly pozíciót tölt be valami hivatalban. A fél karomat rá mertem volna tenni. Még jó, hogy nem tettem!
Válaszolnék neki, hogy örülök, hogy nem akar bántani, csak mert nem tetszik neki, ahogy beszélek vele. De ebben megakadályoz a csuklás. Aztán pedig a meglepődöttség, mivel Ethan keze a hátamra siklik. Ettől olyan érzés kerít hatalmába, mellyel még sose találkoztam ezelőtt. Valami kellemes bizsergés járja át a testemet, és mindenhol libabőrös leszek ettől. Tekintetem végigvezetem a karján, majd egészen a szeméig meg se áll. Nyelek egy nagyot, aztán csuklok, aztán nem tudok megmukkanni se. A pohár vízzel nem tudok foglalkozni, csak a fiúval. Oldalra biccentem fejem, majd nagyon lassan és megfontolatlanul kezemet nyújtom a fiú arca felé. Meg akarom érinteni, hogy ő valóban létezik-e, vagy a képzeletem szüleménye. Mert ilyen férfi nem létezik. Legalábbis én még nem találkoztam vele. Azonban kezem hirtelen megáll a levegőben közel Ethan arcához. Ráeszmélek, hogy mit művelek. Gyorsan visszahúzom karomat, majd hirtelen felpattanok a székről. Felkapom bőrdzsekimet.
- Ömmm, ne haragudj! *hükk* Én..én.. Sajnálom! - nyöszörgöm, majd fájdalmas arccal próbálom magamra erőszakolni kabátomat.

Ethan

Kicsit meglepődök amikor felajánlja, hogy a gyengélkedőn is ott marad velem.
- Azt lehet meg fogom köszönni. De ha esetleg vár valaki, vagy más dolgod van, akkor...-
Ezek szerint tényleg elhitte, hogy félek az ilyen orvosoktól. Nekem még mindig furcsa, hogy valaki így törődik egy idegennel. Személy szerint én nem biztos, hogy mindezt megtettem volna. Bár én lány vagyok. Ha fiú lennék, akkor lehet más lenne a helyzet. Bár gondolom ez neveltetéstől is függ. Az pedig már kiderült Ethanről, hogy nagyon jó neveltetésben részesült és jó gyerek. Mondom én, hogy gyerek, amikor idősebb nálam. Sebaj!
Nem kicsit lepődök meg, amikor Ethan belemegy abba, hogy igyunk és utána mehetünk. Még egy őszinte, széles mosoly is megjelenik arcomon. Őszintén szólva arra számítottam, hogy kézzel lábbal fog hadakozni ellene. Vagy pedig felkel és itt hagy, mondván, hogy senki ne erőltessen rá semmi ilyen italt. Mondjuk nem akartam én rá erőltetni. Azt mondta volna, hogy nem, akkor még egyszer megpróbálom noszogatni, de utána beletörődtem volna, és egyedül ittam volna. Aztán pedig visszamentem volna vele a suliba a gyengélkedőre. Érdekes mód valami oknál fogva ez a pasi azt mondaná, hogy ugorjunk le vele egy szikláról a semmibe, akkor is megcsinálnám. Lehet, hogy van valami plusz képessége és megbabonázott?! Biztos! Más oka nem lehet annak, hogy én ennyire furcsa, és naiv, és butus és sok negatív jelző lennék egy pasi miatt. Szóval biztos művelt velem valamit. Az a mosoly amit még odabiggyesztett a mondat végére... Na arról már ne is beszéljünk.
Eliza! Térj már magadhoz! Hát mi van veled?!?!?!
Ez a sok pozitív dolog és új érzés, amit ma átéltem, mind elvezérelt ahhoz, hogy megfontolatlanul Ethan arca felé induljon a kezem. Amit végül csak visszarántottam. Nem volt bennem elég bátorság, hogy megtegyem. Pedig ez nem rám vall. Jó, az igaz, hogy nem szoktam én a pasik felé így viszonyulni, és ilyen erős késztetést érezni az iránt, hogy megsimogassam az arcukat. Sőt, még ennél "csúnyább" gondolatok is megfordultak a fejemben.
Hallom, hogy közli velem, hogy nem haragszik, sőt nem is tudja miért kéne haragudni. Látom, hogy a pultos ott támaszkodik és várja, hogy felvehesse a rendelést. De egyszerűen az agyam lehúzta a redőnyt, és fel se fogja, hogy mi van most. A karom sajog és nem bírom tovább a fájdalmat. Abba hagyom a kabátom magamra erőszakolását. Majd egy könnycsepp is kicsordul a szememből. Szomorúság és szégyen tükröződik tekintetemből, amikor Ethanre nézek.
- Nem megy... - célzok itt a kabátom felhúzására, ami félig már rajtam van. Az egyik ujjába sikerült az ép kezemmel belebújni, de a másik a hátam mögött lóg.
A könnycseppek sorra törnek fel belőlem és úgy érzem eddig bírtam játszani a nagylányt, akinek meg se kottyant a mai nap. Nem sírok, nem zokogok. A könnyeim csak szépen lassan, maguktól buggyannak ki szemem sarkából. Arcom nem torzult el tőle, és még hang sem párosul hozzá.

Ethan

Érdekes dolog ez az adrenalin. Amikor az incidens utána robogtam a szobába a kabátomért és a cuccaimért, egyáltalán nem éreztem, hogy fáj a karom. Lüktetett és éreztem, hogy ott van, de nem fájt ennyire. Most pedig kínomban a falat tudnám vakarni. Reméltem, hogy az alkohol majd még jobban elmulasztja. De az adrenalin szintem csökkent, az alkohol pedig nem segített. Emellett az is igaz, hogy amikor Ethan belépett a képbe, akkor az a bizonyos szint ismét megugrott. De ezek szerint nem akkora mértékben, hogy elmulassza a fájdalmat.
Nem vagyok az a sírós fajta, sosem voltam. A fájdalom küszöböm is magasan van, de ez a fájdalom már nekem is betesz. Hatalmas szemekkel pislogok Ethanre, és nézem, amit művel. Piszkálja az orrát, amit nem értek, aztán lemászik a székről. Én közben valahogy lerázom a karomról a kabátot, amit az ép kezemmel tartogatok ezután. Szipogok egyet-kettőt, majd pulóverem ujjával megpróbálom letörölni könnyeimet. Ethan megnyugodhat, mert amilyen hirtelen jött a sírás, olyan gyorsan távozott is. Azért még egy-két könny ki-ki csúszik, de már nem patakban akar kifolyni a szemeimből. A pultra nyúlok és fogok egy szalvétát, vagy bármi is akar az lenni. Miközben Ethan lemászik a székről, addig én kifújom az orrom. Ekkor azonban számomra váratlan dolog történik. Érzem, ahogy Ethan rám teríti a kabátját, ezáltal pedig közel kerülve hozzám. Megszeppenek. Eddig is nehezen viseltem a közelségét, pedig akkor azért még volt egy nagyobb távolság köztünk. De ahhoz, hogy az a kabát rám kerüljön még közelebb kellett jönnie. Jaj ne! Még levegőt se merek venni, csak meredten nézek Ethanre. Keresem a tekintetét és talán ha ügyes vagyok, és ő is úgy akarja akkor elcsípem.
- Köszönöm! – motyogom a „bajszom alatt”, majd figyelem, ahogy rendezi az én számlámat. Belülről ordít velem valami belső hang, hogy ne hagyjam, hanem én fizessem a saját italaimat. Ekkor végre magamhoz térek és a táskámban kezdek kotorászni, majd kiveszem azt az összeget, amit a pultos mondott. Mivel Ethan már fizetett, így felé nyújtom a pénzt. Remélem, hogy el fogja fogadni, bár amennyire eddig „megismertem”, ez valószínűleg halott ügy. Ha nem fogadja el, akkor begyömöszölöm nadrágom zsebébe. De ekkor újabb sokk ér. Érzem, ahogy keze a vállamra simul. Hozzám ért! Jaj anyám, ez a pasi tényleg ki akar engem nyírni ma. Hallom, hogy beszél hozzám, válaszolni is kellene, de nem tudok megmukkanni sem. Elindulunk a kijárat felé, de kicsivel előtte megtorpanok. Muszáj levegőt vennem, úgyse bírom ki a suliig. Ekkor pedig megérzem Ethan illatát. Olyan közelről amennyire közelről csak lehet. Nem tudom, hogy ő hogyan viszonyul hozzám, érzi-e, amit én érzek. Neki is feltűnt-e a kémia, vagy ez csak az én részemről erős, és ő neki csak egy bajba jutott lány vagyok, akin segítenie kell. Még az se tudom, hogy én az alkohol miatt érzem ezt, amit, vagy pedig valóban, józanon is meg lenne. Olyan jó lenne ezekre tudni a választ. Ahogy megtorpanok egy gyors mozdulattal Ethan elé lépek. Testünk majdnem összeér, és csak bámulom őt. Tekintetem ingázik a szemei és az ajkai között. Erőteljes késztetést érzek, hogy tegyek valamit, de nem fogok. Én ugyan nem! Pláne azért nem, mert még sose csókolóztam és azt sem tudom, hogy kell. Ha esetleg ő is érzi, amit én, akkor majd ő megcsókol. Ha pár másodpercen belül nem történik semmi, akkor mindössze egy puszit nyomok majd az arcára, és halkan elmotyogom, hogy „Köszönöm!”.

Ethan

Őszintén szólva én a körülöttem lévő nyüzsgésből semmit nem veszek észre. Nyilván az alkohol hatása, hogy teljesen betompultam. Részemről firkálhatnak a firkászok, villoghatnak a vakuk és csattoghatnak a fényképezők. Nekem mintha megállt volna az idő. Nem hallok semmit a beszélgetésekből, a susmogásokból. Csak Ethant látom magam előtt. Szinte el sem hiszem, amikor keze a derekamra siklik. Remegni kezdek, amikor hozzám ér, hajamat hátratűri. Minden érintése teljesen kicsinál. Jól eső bizsergés kerít hatalmába, de emellett ott van bennem a félelem is. Félek attól, hogy valamit el fogok rontani, hogy rosszul csókolok, már ha ebből csók lesz. De a helyzetet nézve elég gyanús, hogy lesz. Én képtelen vagyok megmoccanni, csak mereven állok Ethannel szemben, és hirtelen arra eszmélek fel, hogy megcsókolt. Ajkaink összeértek és ez nagyon kellemes volt. Életem első csókja. Amennyire izgultam még fél pillanattal korábban, most már tudom, hogy igaz az a mondás, miszerint ezt nem lehet elrontani. De annyira hirtelen ért véget. Nem így képzeltem életem első csókját. Nem volt meg az az eszeveszett szikra, a villámcsapás, a láblibbenés. Nem tartott hosszú percekig, miközben a körülöttünk lévő világ megszűnik létezni, és csak mi ketten vagyunk. Nem kell sokáig gondolkodnom, hogy mi ennek az oka. Nincs érzelem mögötte... Most ért egy villámcsapás, mely szomorúságot hozott magával. Csak az jár a fejemben, hogy Ethan csak kihasználta a helyzetet és ha már ott voltam, akkor "kipróbált". Jaj Istenem, én buta, buta és naiv kislány. Pedig 18 évesen több eszem is lehetne. Soha többet nem fogok alkoholt inni! Soha! Miután irányba állít én csak egy nagyot sóhajtok. Szomorú tekintettel bámulok magam elé, miközben az ajtó felé indulok. Hallom, hogy Ethan beszél hozzám valami képekről, de nem fogom fel az információt. Fáj amit műveltem. Fáj az, hogy életem első csókját egy ismeretlentől kaptam. Az igaz, hogy én még mindig odáig vagyok érte meg vissza. De ez úgy fest, hogy nem kölcsönös, és talán ez a legrosszabb benne. Hagyom, hogy karját a vállamon hagyja, de én csak ép kezemmel a sérültet tartva lépkedek előre.

J e l m e z
Hogy őszinte legyek már vártam ezt a napot és kíváncsian lépkedem a nagyterem felé jelmezemben. Lehet kicsit merészebben öltöztem fel, mint szabadott volna, de majd ha a vezetőségnek nem tetszik, akkor csak szólnak. Fekete zakóm alatt egy testszínű feszülős felső van, bár első ránézésre olyan, mintha semmi nem lenne rajtam. Lehet nem nyerem el ezzel a jelmezzel a királynő címet, de nem feltétlen ezért jöttem. Sokkal inkább szórakozni egy kicsit és kiengedni a gőzt, mely már egy ideje csak gyűlik. Nagyon reménykedem benne, hogy Ethan és kedves öccse sem bukkan fel a mai este folyamán. Vagy ha mégis, akkor a terem másik felén lesznek, távol tőlem. Még mindig nem érzem készen magam arra, hogy találkozzak és beszéljek Ethannel. Arra még kell egy-két hét, vagy több.
Mivel úgy érzem nincs szükségem kísérőre ahhoz, hogy az alagsorból felcsattogjak ide, így egyedül teszem meg ezt az irgalmatlan nagy távot. Nem is értem, hogy sok lány miért hiszi azt, hogy egyedül, barátnők vagy pasi nélkül nem lehet jót szórakozni. Én egyedül is tökéletesen elvagyok még egy ilyen bulin is. Eleszegetek, eliszogatok, és nevetek a sok idiótán. Bár gyanítom, hogy nem lesznek részeg diákok, akik magukból kikelve csinálnak hülyét magukból. De azért majd megtalálom én az este vicces figuráit.
Belépés előtt elfogyasztok egy bájitalt, hogy ne legyen semmi változás rajtam, bennem. Nincs kedvem újra hülyét csinálni magamból. Beljebb sétálva megállok az egyik asztal mellett és felveszek egy füstölgő italt. Szerintem piszkosul jól néz ki a szélén egy pókkal, halálfejes pohárban. Belekortyolok és az íze sem rossz. Poharamat tartogatva nézem a mozgolódó tömeget.

Ethan, Ian, Eszter

J e l m e z
Jókedvűen iszogatom az italomat és nézegetem az izgalmasabbnál izgalmasabb jelmezeket. Vannak melyeken jót nevetek. Ilyen például a két szellemnek öltözött egyén, akik láttán hangos nevetésben török ki. De akadnak olyanok, akiktől szinte megrémülök. Na az ő jelmezüket kifejezetten irigylem. Végül nálam a befutó a bekötött szemű csaj jelmeze volt. Az nagyon komolyra sikerült! Voltak olyanok is, akik csak felkaptak egy koktélruhát a szekrényükből, és kicsit elmaszkírozták az arcukat. Pont egy ilyen lány szúrja ki a szemem, aki mellett egy piros ruhás férfi áll. Egy fintor jelenik meg arcomon a lány kreativitást mellőző ruhája láttán. Jó, én se vittem túlzásba, de azért ennyire nem lettem sablonos, mint egy félig csontváznak festett arc. Ezután nézem meg jobban a mellette álló piros ruhás fiút. Mintha villám csapott volna belém amikor felismerem Ethant. Hirtelen pedig egy harmadik fél is belép a képbe.  Valami oknál fogva ismerős az ismeretlen srác. Mintha már láttam volna valahol, de hol? Rövid gondolkodás után beugrik. Apa egyik újságában láttam már az arcát. Kviddicsezik! Szemöldököm magasba szökik, mikor egymás nyakába borulnak ők ketten. Úgy fest nagyon jó barátok lehetnek. Ezután pedig csak nézem, hogy mennyire jól elbeszélgetnek ők hárman.  
Vicces, de szinte fáj látni, hogy a szőke lány van vele. Féltékeny lennék? Lehetséges. Belegondolok, hogy mi lenne ha én lennék a lány helyében, és erre egy mély sóhaj tör fel belőlem. Inkább el is fordítom a fejem, és próbálok újra másokra és az ő jelmezeikre koncentrálni. De nem megy.  Folyamatosan visszavándorol a tekintetem rájuk. Az édes kis hármasra. Mi a ménkű van velem? Képtelen vagyok itt maradni! Semmi kedvem már bulizni és emberek között lenni. Pedig vártam ezt az estét! Kiiszom a poharam tartalmát, majd leteszem az asztalra. Elindulok a kijárat felé, de egy hirtelen ötlettől vezérelve az egyik édességtől roskadozó asztalhoz lépek. Turkálni kezdek a zakóm zsebében, míg nem előkapok egy fekete szemceruzát. Leveszek egy szalvétát a kupac tetejéről, majd írni kezdek.  „Beszélnünk kell! Keress meg!” - virít a szalvétán gyöngy betűkkel írva. Már csak valahogy oda kellene adnom neki. De hogyan? Ekkor egy újabb szalvétát veszek le a többi tetejéről, majd elindulok a hármas felé. Félúton megtorpanok. Nem, ez nem jó ötlet! De végül egy széles mosolyt magamra öltve lépek oda hozzájuk.  
- Kérhetek egy autogramot?! – nyújtom a szalvétát és a szemceruzát a fiú felé, majd csillogó szemmel figyelem az arcát. Az általam megírt szalvétát a másik kezemben szorongatom. Ha megkapom az autogramot illedelmesen megköszönöm, majd Ethan felé fordulok. Mélyen a szemébe nézek majd elindulok felé. Fél vállal „véletlenül” neki megyek,miközben kezébe nyomom a szalvétát. Reménykedem, hogy senki nem vette ezt észre, mert ha igen és megnézik, akkor csúnyán beégetem magam.
-Jaj elnézést! – mondom a fiúnak, majd a kijárat felé viharzok, de nem hagyom el a helyszínt azonnal. Megvárom, hogy mit kezd a szalvétával. Csak ezután indulok a szobám felé.

//Bocsánat, hogy belekontárkodtam a játékotokba!//

Anya

O u t f i t

Lassan már egy hónapja tengődök össze-vissza  nagyvilágban. Vagyis egészen pontosan Magyarországon. A fő terv az volt, hogy minél távolabb innen, hogy senki ne találjon rám. De rá kellett jönnöm, hogy az nehezebb, mint gondoltam. Így végül egy budapesti klubban kötöttem ki, ahol munkát vállaltam. Jelenleg mint pultos, esetenként pincér dolgozom. De megismerkedtem Erikkel, aki lassan de biztosan belevezet a nagybetűs életbe és a DJ pult rejtelmeibe. Élvezem! Nagyon jó dolog ez a "zenecsinálás", pláne ha az ember lányát ilyen alakok tanítják, mint Ő. Szuper volt a vele töltött közel három hét. Azt hiszem szerelmes vagyok, sőt időközben nagylány is lettem. De ez mellékes széljegyzet. Immár eszem ágába sincs külföldre menni. Most pénzt próbálok kuporgatni, hogy amit elszórtam, az visszatérjen. Szerencsére Erik felajánlotta, hogy lakhatok nála, és majd később beszállok a rezsibe, ha összeszedtem magam. Nagyon rendes tőle, így már egy hete vele élek.
A mai nap eléggé unalmasan kezdődik. A klub maga napközben kávézóként is üzemel, csak hétvégente este csapnak fel a fények és dübörög a house. Ma én vagyok a délelőttös és a reggeli hajrá után senki nem nyitotta rám az ajtót. Azóta csak támasztom a fejem a pultnál és unott tekintettel meredek a semmibe. Erik ma ügyeket intéz, így ő sem boldogít. A főnök pedig naponta egyszer beles, iszik egy kávét és megy is tovább. Már éppen csukódnának le a szemeim, amikor nyílik az ajtó és egy fiatal pár lép be. A pulthoz jönnek és kikérnek két hosszú kávét sok tejjel. Felveszem a rendelést, majd neki is állok az italok elkészítésének. Ők pedig eközben egy asztalhoz lépnek és helyet foglalnak. Hátra fordulok a tejért, és figyelem őket. Nagy lehet a szerelem, mert szinte felfalják egymást a tekintetükkel. Egy széles mosoly terül el arcomon és Erikre gondolok. Egy sóhaj kíséretében fordulok vissza a kávégéphez.

Anya

O u t f i t

A kávé illata lassan belengi körülöttem a helyiséget. Legalábbis a pult mögött kellemes, friss illat száll. Emlékszem, hogy az első nap a délelőtt végére már rosszul voltam ettől az illattól. Lehet ennek az oka volt az is, hogy aznap kávé akciót tartottunk és boldog-boldogtalan betalált ide. Szerintem azóta se főztem le annyi kávét, mint akkor. Kemény kezdés volt. Talán az ilyet nevezhetjük mély vízbe dobásnak.
Egy olló után nyúlok és levágom a tejes doboz sarkát, és ekkor hallom meg azt az ismerős hangot. Hirtelen szédülni kezdek és olyan erősen szorítom a dobozt, hogy nem kevés folyik ki belőle. Mintha abba akartam volna megkapaszkodni, hogy ne essek hátra. Lassan, reménykedve benne, hogy csak képzelődtem, felemelem a fejem, és tekintetemet a hang irányába fordítom. Anya áll ott velem szemben teljes pompájában. Vagyis hát eléggé megviselt a fejem. Ő nem így szokott kinézni! Csapzott haj, karikás szem és a tekintetéből is az sugárzik, hogy egy kicsit meg van fáradva. Őszintén meg se fordul a fejembe, hogy miattam néz ki így. Ugyan már! Sose aggódott értem igazán, az mindig megjátszott valami volt csak azért, hogy veszekedhessen velem. Sose fogom megérteni, hogy miért Regi a kedvenc, én pedig az utált gyerek. De az elmúlt 19 évemben már hozzászoktam. Apát is tökre megértem, hogy kinn maradt inkább Delhibe, mintsem, hogy vele lakjon. El nem váltak, de külön élnek. Talán így a legegyszerűbb mindenkinek.
Hirtelen megszólalni sem tudok. Hallom és értem, hogy mit mond anya, de lefagytam. Csak nagyot nyelek és nagyokat pislogok, de végül csak megszülök valamit...
-Öhmmm kávét főzök?! - teszem fel a költői kérdést. Tudom én, hogy Ő nem erre kíváncsi, csak hát na. Leblokkoltam.
- Te mit keresel itt? - Meredten nézek rá és várom, hogy robbanjon az a bizonyos bomba. Őszintén megvallva kicsit félek, hogy mi lesz ebből. Tudom, hogy jól nem fogok járni. Szinte már látom magam előtt újra az iskola falait. De én nem akarok visszamenni! Nem, nem és nem!

Anya

O u t f i t
Anya viselkedése meglephetne, de nem lepett. Várható volt, hogy hisztérikus magatartást fog felvenni, és várom azt a percet, amikor szívéhez kap és levegő után kapkod. Eddig egyszer láttam ennyire dühösnek, és annak ez lett a vége. Olyan szinte felpöckölte magát, hogy rosszul lett. Hát ha neki ez jó, akkor csinálja. A kezdeti rémületet lassan unalom váltja fel bennem, mikor nem hagy szóhoz jutni, hanem csak mondja és mondja és mondja. Esküszöm, hogy nem vett közben levegőt! Nem tudom, hogy bírja ezt így, de meg kell tanulnom. Ha egyszer véletlen lesz egy pasi, aki rávesz arra, hogy gyereket szüljek neki, akkor lehet olykor jól fog jönni az a tudás, mellyel anya rendelkezik: fejhangon, hisztérikusan visítani egy levegővel. Tanítania kéne.
Mivel tényleg nem hagyja, hogy megmukkanjak, így a pultra könyökölök és államat a jobb tenyerembe fektetem. Mama erre mindig azt mondja, hogy "Mi van kislányom, karózni kell a tököt?". Aztán lök egyet a kezemen, a fejem pedig így bicsaklik egyet. Sose fogom elfelejteni. Csak ő tudja ezt úgy mondani, ahogy kell.
Anyának azonnal feltűnnek a tetoválások, és természetesen nem tetszését fejezi ki. Ez is várható volt. Az elsőnél is kiakadt, pedig akkor már 17 éves voltam. Az már majdnem nagykorú! Nem tudom mit kell ebből ekkora ügyet csinálni. Egy-két újabb van csak rajtam, de mindegyik szolid a magam módján. Nem esik túl jól, mikor elhord mindennek, de már ezt is megszoktam tőle. Szar gyerekkorom volt? Igen. Sose voltunk jóba és ez ezután nem fog változni.
- Anya hallgass már el! Nem unod a saját hangod? - kérdem egy cseppen pofátlanul. Na jó, nem cseppet, hanem nagyon. Tudom, hogy ez újabb kirohanást fog kiváltani belőle, de sebaj.
- Utálok ott lenni! Utálok tanulni, ezt pedig szeretem csinálni. Nem mellesleg pénzt is keresek vele, ami jól jön. Mivel amit tőletek kapok az körülbelül semmire se elég. Ha pedig nem akarod fizetni a tandíjat, hát legyen. Nekem teszel vele szívességet! Vedd már észre miket beszélsz, ha egyszer kőkeménynek akarod mutatni magad! - egy sóhaj, szemforgatás, majd folytatom - Azt pedig felejtsd el, hogy visszamegyek! Szó sem lehet róla. Ha pedig befejezted amiért jöttél, kitomboltad magad, ahol bejöttél, ott ki is lehet menni! -
Nem kicsit vagyok dühös. Legbelül forrongok, de kifelé semmit nem mutatok ebből. Arcom és hangom nyugodt, bár utóbbi kicsit olykor-olykor beremeg. Nem szabad érzelmet sugároznom felé, mert akkor tudja, hogy elérte amit akart: Ideges vagyok! Félő, hogy ezt is ő észre fogja venni, mert hát azért 19 éve ismer... Mégiscsak az anyám.

Lina

Sietős léptekkel haladok végig az iskola folyosóján. Néhány levitás ugyan is azt mondta, hogy Lina errefelé kószál. Nekem pedig most rá van szükségem. Remélem, hogy nem vertek át. Sose tettem még kárt bennük, így nincs okuk utálni, bár ezt sosem lehet tudni az embereknél. Szerencsémre az egyik sarkon bekanyarodva már látom is a szőke hajkoronát. Linát már méterekről ki lehet szúrni erről és a járásáról. Annyira tipikus, hogy az már félelmetes. Egy mosoly jelenik meg arcomon és sietősen settenkedek utána. A lehajtott fejből arra következtetek, hogy ismét el van mélyedve egy könyvbe és se lát, se hall. Ahogy mellé érek megragadom a karját és húzni kezdem, miközben egy "Bu"-t hallatok. Szegénykémre úgy a frászt hoztam, hogy még a könyvét is eldobta. Egy nagyon nevetek rajta, de nem állok meg. Úgyse fogja senki elvinni amíg végzünk. Úgyis gyorsa leszek, mint a villám, csak kell valaki, aki felügyel, ne törjön rám senki. Az igazgatóiig meg se állok és meg se szólalok. Majd akkor és ott mindent elmondok neki. Hallom, hogy kérdezősködik, így csak egy sokat sejtető, huncut mosollyal fordulok felé.
- Mindjárt, mindjárt! - motyogom, majd fékezek egy nagyot. Megérkeztünk. Már visszakozik, pedig nem is tudja, mit akarok csinálni. Meglátja a feliratot és már össze is csinálja magát. Jaj Linácskám, kicsit több bátorságot és vakmerőséget. Egy szemforgatással és fejcsóválással válaszolok először neki.
- Nyugi, nincs semmi gáz. Neked csak felügyelned kell, és ha jön a diri, akkor szólni nekem. Illetve ha már túl közel van akkor feltartani, amíg kimászok valahogy az ablakon. - Remélem itt nincs semmi védőbűbáj, hogy ezt megakadályozza. Akkor nagy sz*rban leszek. - Ja, és hogy miért? Na szóval. A minap éppen büntetőmunkán voltam és Ethant osztották be hozzám. Eléggé felhúzott és soha többet nem akarok vele ilyen hosszú ideig egy levegőt szívni. Szóval én most bemegyek oda, - ekkor az igazgatói ajtajára mutatok - megkeresem a prefektusok beosztását, és átírom, hogy ő még véletlen se felügyeljen engem. Érted már? - kérdem, majd farzsebemből előkapom a pálcámat. Ez pedig ritka dolog nálam. Általában soha nem hordom magammal, inkább ott hagyom a szobába. De jelen szituációban elég nagy szükségem lesz rá.

Lina


Nagyon cuki Lina, hogy így aggódik értem. A kérdése, hogy történt-e valami, egy mosolyt csal az arcomra. Annak ellenére, hogy ő az idősebb, néha úgy érzem, hogy ez nem így van. A kis ártatlan, kedves, szerethető, de olykor beteg énje annyira de annyira cukivá teszi. Legszívesebben ilyenkor jól megölelgetném, mint ahogy az ember a húgát szokta. Mondjuk Regi sose ölelgetett engem. Nem is tudom, honnan szedtem, hogy a testvérek ölelgetik egymást. Ilyesmire maximum a családi fotókon került sor, mikor eljátszottuk, mennyire szeretjük egymást. Mondjuk nekem pedig ott volt Helena, olyan kishúg pótléknak. Fiatalabb nálam és nagyjából együtt nőttünk fel. Már amikor Győrben voltunk, nem pedig Delibe. Az a sok-sok titok, az a sok-sok közös balhé. Annyi minden összeköt minket. Érte, és Lináért éri meg itt lenni ebben a...hagyjuk.
- Hát volt egy nem túl kellemes szóváltásunk. De amúgy csak szimplán nem akarok vele "dolgozni". Inkább kerülném amennyire csak lehet. De cuki, hogy így aggódsz. - válaszolok a kérdésére, majd az ajtó felé fordulok. De akkor Lina újra megszólal. Én egy szúrós tekintettel és leplezett mosollyal fordulok felé.
- Na na! Jól jegyezed meg, mert ilyen nem mostanában fogsz újra látni. - kidugom a nyelvem felé, majd elmosolyodok. Nem teljesen körvonalazódott még bennem, hogy hogyan is fogom véghez vinni a tervemet. Őszintén azt se tudom, hogy merre kellene keresnem a prefektusok beosztásait. Na de majd bent rögtönözök valamit. Legalábbis remélem, hogy menni fog a dolog és nem úgy jövök ki, hogy még sok-sok együtt töltött órám lesz Ethannel. Mélyről egy nagy sóhaj tör fel belőlem. Az ajtóról újra Linára pillantok, aki eközben már befelé tessékelt.
- Kívánj kéz és lábtörést a szó átvitt értelmébe. - nyelek egy nagyot, majd folytatom - Ha nem jönnék ki örülök, hogy megismertelek. - próbálom a dramatikus hatás kedvéért nem elnevetni magam, de nem sikerül 100%-osan. Egy mosoly kúszik az arcomra.
- Na essünk neki! - adom ki a "harci kiáltást". Mivel többet ésszel, mint ész nélkül, így először bekopogok. Pálcámat a hátam mögé rejtem. Nem jön bentről válasz, így várhatóan senki nincs benn. Lenyomom a kilincset, hátha nyitva van, és csodák csodájára az ajtó kitárul. Végül is tök jogos. Egy varázslókkal és boszorkányokkal teli épületben vagyunk, ahol ha valaki be akar jutni valahova, akkor be is fog. Teljesen felesleges zárni az ajtókat. Hátra pillantok még egyszer Linára, majd beljebb lépek.
- Hahó! - mondom normál hangerővel - Van itt valaki? - kérdem, de semmi válasz nem jön. Beljebb araszolok és az igazgató asztalához settenkedem. Érzem, hogy lüktet a vér az ereimben. Szinte hallom is. Talán még Lina is hallja a szívem dobbanásait. Picit izgulok. Az asztalhoz lépek és egyesével elkezdem kihúzni a fiókokat. Óvatosan turkálni kezdek benne, de az első fiókba semmi, ami a prefektusokra utalna.
- Lina! Ha igazgató lennél, hol dugdosnád a prefektusok beosztását? - kérdem és remélem, hogy a szőke leányzó meghallja az ajtónál.

Nimród


Annak köszönhetően, hogy hosszabb időt töltöttem távol a sulitól, a büntetéseim még nem jártak le. Így visszaérkezésem után már meg is kaptam az újabb feladatot, bár ez nem tűnt büntetésnek, inkább csak valakit szívatni kellett, aztán akkor miért ne Mezőssy Elizával tegyék ezt. Szóval közölték, hogy a következő nap én leszek az idegenvezetője egy új osztálytársamnak. Tudtam, hogy reggel hol kell őt várnom és a"programtervet" is megkaptam. Délelőtt órák, délután az iskola bemutatása. Nimród, aki "turista", csendben és nyugodtan tűrte a napot. Kettőt nem szólt és ezért áldottam a nevét. Én sem vittem túlzásba, így a kommunikációnk kimerült annyiban, hogy "Ez a nagyterem, itt kell enni." vagy "Ez itt általában üres helyiség...ebből kifolyólag sok mindenre alkalmas.". Szóval összességében elég jól elvoltunk. Szinte semmit nem tudtam meg róla, de talán így a legjobb. A nap vége felé Nimród feldobta, hogy kéne enni valamit, ami belegondolva elég jó ötlet. A gondolatra még a hasam is megkordult.
- Mondasz valamit. Gyere!- intek fejemmel a megfelelő irány felé. Lassan, a kommunikációt minimálisra csökkentve lépkedtünk a konyha felé. Nimród mindössze annyit tudhatott meg, hogy nem, határozottan nem tudok főzni. A konyha szerencsére nem volt messze és mikor odaértünk csak a nem szokásos üresség fogadott. Egy manó sem sertepertélt itt, pedig mindig tőlük nyüzsög a konyha, ez az ő felségterületük. Mikor elindultunk nem tartottam attól, hogy főznöm kell ma, de úgy fest nem úszom meg. De vajon hol járnak?!
- Hát ezek meg hol vannak? Na mindegy, magunkra maradtunk. Mire fáj a fogad? Két dolgot még el is tudok készíteni. Az egyik a rántotta, a másik a szendvics. Te miben vagy otthon? - kérdem a fiútól.