NinaViki
//*össze meg vissza szégyenli magát a kései válaszért ._.*//

Ma nem volt iskolában, mert tegnap összeszedett valamit és nagyon fájt a pocija, meg nem igazán volt rendben minden odabenn. Nem hiába, ez az ősz már csak ilyen vírusos, bacisos. Az osztályukba nem járnak sokan, de ahhoz képest talán 4-5-en is betegek emiatt a rossz idő miatt. Azt mondták neki, hogy pár napig pihengessen otthon, feküdjön az ágyacskájában, esetleg kifestőzzön. Ezt nagyon nem szereti, sokkal aktívabb kisgyerek ő annál, minthogy ágyba kényszerítsék.  Néhányszor már érezte magát olyan rosszul, hogy fel sem bírt kelni az ágyából, főleg amikor Lengyelországba költöztek. Nem nagyon emlékszik erre az időszakra, mert kicsi volt, de ott elég sok mindent összeszedett, mert hideg volt a hegyekben, nem volt ahhoz szokva.
Ez a főtt krumplis meg teás diéta még aztán pláne rátesz egy hatalmas lapáttal az egész fekvés dologra. Képes volt az anyukája és nem ment be órát tartani csak azért, hogy mellette legyen egész álló nap. Igaz, azt nagyon élvezte, hogy majdnem egész nap csakis vele törődött, mesét olvastak, hogy ne unatkozzon annyira. Meg megcsinált mindenféle vicces varázslatot a pálcájával, amit egész biztosan Riri is meg fog tanulni, amit lesz végre pálcája. Néhány év és elkezdhet gyakorolni vele, pont olyan ügyes lesz, mint a nagyok. Az apukája meg az anyukája ismer egy csomó varázsigét a sárkányok ellen, azt is meg fogja tanulni. Nem szeretne a szülei nyomdokaiba lépni és a sárkányok között élni, csak plüssben szereti őket. Neki majd saját édességfeltaláldája lesz, mindenféle mókás finomság fogja elhagyni a műhelyét és a saját kis boltjában fogja árulni.
Délután egy kicsit magára hagyta az anyuja, mert el kellett menjen a mestertanoncokhoz valamilyen ügyet intézni. A kis szöszinek sem kellett több, úgy döntött, hogy végre eszik valami normális kaját. Hipp hopp felkapja a kis melegítőjét és elindul a konyha irányába, amit pár hete mutattak neki. Ott van egy csomó kismanó, akik azt lesik, hogy mire van szüksége. Szuperkémként lopakodik a folyosókon, nehogy valaki észrevegye. Persze egy kisgyerek mindig feltűnést kelt egy ilyen iskolában, pláne, hogy ha úgy lopakodik, mint aki rosszban sántikál, mert a látványát már alapvetően megszokták. Nem egy tanárnak van gyereke, nem olyan nagy kunszt őket a folyosón csavarogni látni.
- SZIASZTOK, MANÓCSKÁK!
 Sivítja belépve a zsúfolt, nyüzsgő konyhába. Rengeteg manó szorgoskodik itt azon, hogy a pár óra múlva megrendezésre kerülő vacsorán minden olyan zökkenőmentesen menjen, ahogy szokott.  Meglepetésére nem csak a nagy fülű lények voltak ott, hanem egy lány is. Megkéri a hozzá legközelebb álló házimanót, hogy szerezzen neki valamilyen csokis édességet, míg az odaadó manócska elmegy intézkedni az ügyben, odalép a lányhoz.
- Sziaa. Téged sem hagytak enni napközben?  
Magyarázza morcosan grimaszolva, majd lehuppan a lány melletti székre és a combjára könyököl. Szemével a szorgalmas varázslényeket figyeli, ahogy serénykednek. Olyan kis picik ezek a manócskák mégis ennyit tudnak dolgozni.
Közben Dézi kerített az ebédről megmaradt különféle csokoládés édességeket. Volt ott muffin, piskóta és egy szelet torta is. Derűsen felvisít, majd megköszöni a cukiság szerzeményét. Összességében nagyon szereti ezeket a teremtményeket, szórakoztatónak találja a viselkedésüket.
Rövid mélázás után a csokis tortára esik a választása, jóízűen harap bele az egész napos főtt krumplizás után. A lábát lóbálva nézi a mellette ülő lányt, bájosan rávigyorogva. Az arcára egy kis krém kenődött, ráadásul a mancsába is beleolvadt a tetején lévő csokoládémáz.
- Te is kérsz ilyet?
Kérdi a lány felé nyújtva a tálcát. Már majdnem elfelejtette megkínálni, annyira örült az édességnek. Remélhetőleg nem jut az anyukája fülébe, hogy kilógott sütizni, amikor még rendes ételt sem szabadna ennie, nem még nasit.

Ashley

Ashley határtalanul aranyos kislánynak tűnik, szegényke nem járt túl jól Leonieval, akinek nyilván eszébe sem jut, milyen kínos helyzetbe hozza őt azzal, hogy belöki a konyhába. Hiszen ez inkább vicces, nem? Bár vöröskénk imád szerepelni, szóval fordított helyzetben a legkevésbé sem szeppenne meg, és valószínűleg elkezdene hastáncot tanítani a konyhás manóknak.
Hamar kiderül, hogy újdonsült barátnőjét nem kell félteni, mert feltalálja magát az apróságok között. Inkább azon kéne aggódni, hogy Ash alig nagyobb náluk, így kifelé menet nem biztos, hogy észre fogja venni őt a tömegben. Igazából ezek a manócskák annyian vannak, hogy szinte bodysurfözni lehetne rajtuk. Mondjuk nem Leonnak, de ők ketten simán végigmehetnének rajtuk.
S míg háztársa és Trillke a figyelem központjában leledzik, hölgyünk osonó üzemmódba kapcsol, és befolyik a nyitva hagyott ajtórésen. Oké, igazából feltűnőbb nem is lehetne, ahogy próbál végigkúszni a padlón valami raktárfélét keresve, és szerencséjére meg is találja azt. Nem hiába állandó látogatója ennek a csodás helynek. Kikeres egy nagyobb zacskó hagymát, felkapja, és lábujjhegyen visszaoson a manókkal telt helyiségbe. Természetesen nem kerülheti el a figyelmet, és egyből betámadja egy manó, hogy mit szeretne azzal a zacskónyi hagymával. Most kezdjen el magyarázkodni, hogy zsonglőrködni tanul, és nincs elég labdája? Nem. Helyette felvisít, és elkezd Ashley felé rohanni.
-Meneküüüülj! – szegény kis teremtések nem győznek félreugrálni előle, hogy el ne üsse őket. Amint eléri az eridonos hölgyeményt, elkapja a kezét, és elkezdi kifelé rángatni. Majd legközelebb bocsánatot kér a kis barátaitól, amiért ekkora felfordulást okozott, hiszen a menekülők mindent leejtenek körülötte.
-Trill megvan? – kérdezi maga mögött becsapva az ajtót. Most, hogy végre biztonságos területre értek, ledobja a zacskó hagymát, és kikotorja szeméből a kilónyi hajat, hogy lásson is valamit. Miután ezzel megvan, izgatottan pillant újdonsült pajtására, és nevetve ugrálni kezd.
-Ez milyen izgalmas volt! Csináljuk megint! – gyors váltás: elkomolyodik az arca.
-Neeem, majd legközelebb. Most menjünk megmenteni az iskolát! – és ő komolyan elhiszi, hogy jót tesz a világgal. Felragyog az arca, felkapja a hagymát a földről, és előreugrándozik. Nem zavarja, ha esetleg Ash még nem heverte ki az iménti sokkot, elvégre ez akkora móka volt!
-Gyere, menjünk! Keressünk páncélokat. Ugye tudsz valami bűbájt, amivel sokszorosíthatjuk az alapanyagot?

ashley.

Az életnek vannak furcsa meglepetései. Furcsa, groteszk meglepetései, amik inkább illenének valami filmbe, ami gyerekeknek készítettnek álcáznak, holott csak a felnőttek értik meg a leghátsó jelentését. Ezekben a filmekben általában vannak mindenféle fura lények, amikről aztán kiderül, hogy valami sötét titkuk van, valami olyasmit tudnak, ami aztán a föld elpusztítására is alkalmas, és...
És most itt van az orrom előtt egy. Na jó. Nem pont az orrom előtt, hiszen ahhoz legalább két fejjel magasabbnak kellene, hogy legyen, míg is, hogy egyébként még mindig csak ülök. Hatalmas szeme van, nagyon apró, gombszerű orra, és hatalmas - tényleg hatalmas! - lelógó fülei, amikből hiányzik egy-egy darab, ami láss csodát, kísértetiesen hasonlít egy angyalka formájú sütőformára. Ám a legjobb még csak most jön; ki akar szolgálni.
Fáradt vagyok, eltévedtem, és nem mellesleg; a gyomrom olyan hangosan korog, hogy nem tudom kihagyni a lehetőséget. A végén két eshetőség áll fenn; az a minden manónak beöltözött kistermetű ember nem szolgál ki mégsem, hanem kinevet, esetleg mérgezett ételt rak elém, amitől hallucinációim támadnak majd, hogy még inkább megbolondítsanak a szüleim. Igen, egészen biztos, hogy ez is az ő művük. Összeszorítom ajkaimat, megrázom fejemet. Nem, nem vehetem igénybe,mert tudom, hogy abból csak nekem származna hátrányom velük szemben. Inkább csak keresek magamnak valami ehetőt, ami jelen esetben egy darab sajt, és már indulok is kifelé.
Vagyis indulnék, ha nem állná el az utat egy fiatal leányzó - vagyis inkább hajolná -, a könyveit szedegetve. Ajkaim mosolyra húzódnak, ahogy közelebb lépdelnek hozzá, így amikor az aprócska káromkodás kicsúszik a száján, már rég olyan közel vagyok, hogy az utolsó földön maradt kötetet én magam emelhessem fel, s nyújthassam felé.
- Ugyan, ez nem annyira gáz, beleeshettek volna egy adag tehénlepénybe, az sokkal rosszabb lenne. - Megrántom a vállam, amolyan félvállról - csak a stílusosság kedvéért -, miközben elmotyogom a nyugtató szavaimat. Persze lehetnének jobbak is, de éppen eszem, ilyenkor pedig arra sajnos nem telik.

Zoé

Lilla - Csak egészséges az önbizalmam  

Manda

Rosszalkodó;;

Járőrözni jönni tudni kell!
Mostanában sok olyan dolgot csinál, amire kifejezetten megkérték, hogy ne tegye. Semmi rossz nem húzódik mögötte, mégis elég különös, hogy csak-csak és egyre többször fejjel megy a falnak. Persze nem mintha nem vallana rá, de azért nem az a makacskodó típus. Igazából lát mögötte valami élvezeteset, valami érdekli és utána akar járni. A homályosuló tájat fürkészi, miközben egyre romló fényviszonyok kezdenek el uralkodni a folyosókon. A jelvénye nincs rajta, a zsebében pihen. Nem szeret vele riogatni, meg éppen kviddicseztek ma, és még nem volt ideje feltűzni. ennek köszönhető egyrészt az is, hogy ütője is nála van még, pár aprósággal együtt. A másik része a dolognak, hogy életében először fut neki egy teljesen egyes egyedüli járőrözésnek, amiből bármi kisülhet. Nem fog ütővel senkire se támadni, de amilyen pici, talán így ijesztőbb. Ilyenkor kicsit úgy érzi, hogy az a bizonyos ördög megint készül kibújni belőle, és már alig bírja elnyomni magában. Az oldalán libegő táskába csúsztatja az ütőt, az asztrológia könyv mellé, aztán maga előtt összekulcsolja a kezeit és kissé ugrándozva indul meg, miközben végig az ablakokon kifelé bámul. Valami vonzza afelé, hogy kimenjen, de nem-nem, neki azt nem szabad.
Valami olyasmit gondol ki inkább, hogy azokat a vele múltkor csúnyán beszélő portrékat tudja le először, hogy ne kelljen velük sokat találkoznia. Eleve nagyon csodálkozik, hogy még sosem hagyták őket jól helyben. Hatalmas nagy szájuk van, azzal karatéznak. Borzalmasak. Az emberek idegein táncolnak, arról nem beszélve, hogy a sértéseik mögött még nem is valami szépek. Persze van kivétel, de az igen ritka. Egyébként is még a folyosórész közvetlen közelébe se ér, de már a nagyhangú eszmecserét kell hallgatnia. A homlokára csap, majd megcsóválja a fejét. Komolyan gondolta ő ezt? Borzalmasak tudnak lenni, rajtuk még Luca kedvessége, vagy éppen ennek ellentéte se segít. Viszont arra nem számított, amit még a fülével hall. Mintha valaki visszabeszélne nekik, arról nem beszélve, hogyan és milyen tervekkel. Nem mintha nem érdemelnék meg, sőt, mai azt illeti, ha most szépen sarkon fordulna és hagyná, hogy megalázzák őket, azzal segítene a legtöbbet, de ugye érték, meg szabályszegés, már ha tényleg az folyik ott, amire gondol. Egész határozott léptekkel libeg előre, még körvonalazódik előtte egy fiú, akiről meg meri állapítani, hogy ha esetleg idősebb is nála, nem sokkal, bár nem igazán gondolná. Éppen akkor emeli fel végigmérő tekintetét a képre, mikor azt már nagyban áztatják.
- Mit csinálsz?
Az a higgadtság, nyugodtság és inkább kíváncsiság, mint kérdőre vonás bujkál a hangjában, ami egy normális beszélgetéskezdeményezésnél. Nagy barna szemeit rászegezi, de az érdeklődés megcsillanásánál többet azokban sem mutat. Egyelőre nem lép közbe, persze, ez nem jelenti azt, hogy később sem fog.
- Ezt nem szabadna ám! Te is ennyire szeretnél vizes lenni?
Kekeckedik kicsit, nem mintha tudná, kivel beszél, de nem is nagyon zavartatja magát ezen a téren. Közelebb is lépdel, de előtte még a táskáját leteszi a fal mellé, amiért az egyik portré be is szólna éppen, de ahogy ránéz, letesz róla. Tán fél, hogy Luca is ezt tenné vele? Nem, esze ágában sincs, de nem fog rögtön a jelvényével villogni, ráadásul, ha jól sejti még nem is minden portré tud róla, szóval ők se csacsoghatnak. Talán.

Aximaxi

Oké, lehet, hogy sámlira kéne állnia kishölgyünknek ahhoz, hogy meglapogathassa Axe fejét, de azért az álla még csak alig pelyhedzik, ha egyáltalán… végül is ebből az alsó szögből pont rálátása van a srác nem létező szakállára, úgyhogy kicsit még lábujjhegyre is áll, hogy megvizslassa azt. Mert ha az álmodó kíváncsi erre az infóra, egyértelműen Leonie is az, hiszen oly’ nagy köztünk az egyetértés.
-Neked nő már a szakállad úgy, mint a mikulásnak? – érdeklődik abszolút nem témába vágóan, bár lényegében azzal sincs tisztában, mi is az a bizonyos téma, amit követnie kéne. Jah, pardon! Minő udvariatlanság a részéről, egyfolytában elfelejt bemutatkozni.
-Én Leonie vagyok. Meg Linnéa is – vigyorodik el, miközben pálcás kezével elkapja újdonsült barátocskája mancsát, és jól megrázza üdvözlésképpen, majd összehúzza szemöldökét.
-Az egerek nem is rémisztőek. A vakondok sokkal inkább! Jött már veled szembe vakond az utcán? Hidd el, biztosan megijednél tőle! – Állapítja meg aggodalmas arccal, s még körbe is néz, hátha valahonnét les rá egy olyan bestia. A vérnyomása is rögtön a magasba ugrik, mikor Axel elkezdi pedzegetni, hogy el kéne tűnniük innen nagyon gyorsan. Ajjaj, csak nem máris túr a vakond? Nagyon nem is kell rángatni, megy ő magától is, csak a sarkon túl hajlandó megállni.
-Most mi lesz? Most mi lesz? Meglátott? Meg fog enni bennünket? Nézd meg! Nenene, inkább menjünk, amíg lehet! – igen, ő még mindig arról a fenevadról beszél. S kívülről kész komédiának tűnhet, hogy ide-oda próbálja meg tuszkolni a nála jóval nagyobb fiúcskát. Csodálatos huzavona ez  a részükről.
-Majd inkább én megnézem! – jelenti ki határozottan, s lép is kettőt, hogy benézzen a folyosóra, de egy kéz megállítja.
-Ne is próbálj meg visszatartani! Kemény vagyok, majd én! – aztán ahogy lepillant, észreveszi, hogy tulajdonképpen most már ő maga markolássza a másik csuklóját, s nem fordítva. Axel meg sem próbálta megfékezni? Hupsz. Ez kínos.
-Hol iiiis… most mii? – miről van akkor szó? Próbálja visszavenni a fonalat, amit alig fél másodperc alatt vesztett el valahol félúton. Zavarodottan tekint a falnak támaszkodó úriemberre.
-Az én bátyám ám magasabb még nálad is – csúszik ki a száján a megállapítás, ami megint csak sehogy nem illik ide.
-Én szeretem ezeket a képeket, velük mindig lehet beszélgetni – vihogva megvonja a vállát, majd elkezd ugrálni és tapsikolni. Messze áll tőle a konyhaművészet, de egy forrócsokit csak tudna csnálni. Illetve… ott vannak azok a kedves manócskák, akik minden bizonnyal el fognak alélni a boldogságtól, ha segíthetnek nekik elkészíteni a világ legfinomabb forrócsokiját.
-Akkor menjünk gyorsan a konyhába, mert igazad van! Ha játszani akarunk, előbb energiát kell gyűjtenünk! – nyilván neki semmi szüksége nem volna rá, de azért na. Lelkesedve pattog össze-vissza, és már indul is a konyha irányába. Remélhetőleg rellonossal a nyomában.

  - Technikailag te nem vagy vámpír, ergo nem kellene csak úgy dobálóznod ezzel a szóval.
Csak bele akartam kötni, teljesen mindegy, hogy hogyan, vagy milyen eszközzel. Nyilván ez nem tűnt a legsportszerűbb dolognak, de végül is igazam van. Bármennyire is gondolja magát annak, valahol mégiscsak ember, igaz ezt sem száz százalékosan kijelentei róla. Figyeltem az arcát, próbáltam kiolvasni a tekintetéből azt amit elhallgat előlem, de most is, mint mindig tökéletesen elrejtett mindenfajta érzelmet, ami kiolvashattam volna belőle. Már megszoktam de azért mégis elégedetlenül húztam fel az orromat, mert most sem kaptam meg azt amit akartam. A provokálás természetesen tovább folytatódik, még szép, hogy rákontráz, ráadásul azzal, hogy igaza van, még inkább kibillent a magabiztosságomból.
  - Valóban, nincs okod rá.
Itt pedig elérkezik az a pillanat, hogy nem tudok neki visszavágni, csak bámulok rá, ő pedig vissza rám. Mit nem adnék, hogyha eszembe jutna egy csípős megjegyzés, de csak olyan dolgok suhannak át az agyamon, amiket nem mondhatok ki. Hallgatólagos megegyezés volt köztünk, hiába nem volt itt senki, akkor is féltem, talán attól, hogyha beszélek róla, akkor igaz lesz nem pedig a képzeletem torz szüleménye.
  - Mégsem fogsz elmenni. Most már csak azt kell kiderítenem, hogy tulajdonképpen miért nem.
Felkelek, odasétálok hozzá, beférkőzök közé és asztal közé majd lábujjhegyre állva ráülök az asztalra, szembe vele. A hajamat az egyik vállamra húzom, szabadon hagyva azt az oldalt amibe a legutóbb belekóstolt. Kihívóan felvonom a szemöldökömet de semmi kommentárt nem fűzök hozzá. Fogalmam sincs, mi késztet arra, hogy ezt megtegyem, talán azt remélem, hogy az áthidalt távolság majd megrémíti és menekülésre készteti. Körülpillantok, fohászkodok érte, hogy egy árva lélek se lássa az akciómat, mert nem szeretném ha szárnya kellene bármilyen alaptalan pletyka. Csak tudnám mi vonz ennyire a bestiákban...
 

Zoé

Zoltán

Ismét elakadtam. Neki hosszú évek álltak a rendelkezésére ahhoz, hogy megtanulja kezelni a csipkelődést. Nekem azonban ez teljesen új dolog volt. Mindig is békeszerető ember voltam, ha nem volt muszáj, akkor nem konfrontálódtam mert nem láttam értelmét. Az utóbbi időben viszont elég sokat veszekedtem vele, küzdöttem ellene, amennyire csak az erőm engedte, de nekem nem volt fele annyi gyakorlatom se, mint neki, így hát jelentős hátrányra tettem szert. Így volt ez most is, megadta a kegyelemdöfést és ezzel elhallgattatott, sikeresen.
  - Miért is lenne? Nem vagytok egy szinten...
Elfintorodtam, de igyekeztem fenntartani a álszentség látszatát. Ezzel az egy kis mondattal egész alaposan betalált, ahogy én megtettem ugyanezt a mozdulataimmal. Rájöttem, hogy akkor tudom a leginkább bántani, ha emlékeztetem arra, hogy mit tett velem. Valamiért ez nagyon bántotta, holott én már túl voltam rajta, de láttam rajta, hogy ő nem így van ezzel. Ahogy leolvadt a nagyképű vigyor az arcáról, már láttam, hogy legalább ezzel sikerült győznöm. Pontosan tudom, hogyha az emberi szem számára láthatatlan is, ő pontosan látja a harapás nyomát a nyakamon. Nem éreztem egészen igazságosnak, hogy ezzel dobálózom, hiszen én is beleegyeztem és bár iszonyatos fájdalommal és sokkal járt, azért mégsem bántam meg annyira, hogy segítettem rajta. Ezt persze eszemben sem volt elárulni neki, bár sejtettem, hogy tudja de mégis bántotta a dolog és ez azért ha csak egy kicsit is, de jól esett. A reakciójára persze nem számítottam, meglepett, mint mindig. Megrémültem az emberfeletti gyorsaságtól, még akkor is, ha kezdtem hozzászokni az ilyesfajta megmozdulásaihoz. Mozdulatlanná dermedtem, főleg akkor, amikor leesett, hogy mire készül. Akkor sem tudtam volna elhúzódni, ha akartam volna, határozottan megijedtem. Hiszen azóta igyekszik elkerülni velem a közelebbi kapcsolatot, most viszont a saját eszközeimmel vág vissza.
  - Ez nem fair.
Alig bírom kipréseli a fogaim között ezt a három szót. Legszívesebb felpofoznám, de tudom, hogy nem érnék el vele semmit, viszont a tekintete, a tekintete szívszaggató volt. Óvatosan a keze után nyúltam és végighúztam az ujjaimat az övéin.
  - Miért érzem úgy, hogy te rosszabbul élted meg, mint én?
Egy lemondó sóhajra még futja, de semmi másra, pedig annyi mindent mondanék még neki.

Rosszalkodó;;

Az a tapasztalata eddig, hogy az itteni diákok élen járnak a rosszalkodásban. Ehhez nem kell feltétlenül házakba sorolni őket – jó, a rellon biztosan magas veri a többieket-, hiszen van elég bajkeverő mindenhol azért, és ez legtöbbször több mint kéne. Ezért van szükség a prefektusokra is, az alap kötelezettségeken kívül. Mert az, hogy segíteni kell az újakat, ez igazából mindenki feladata, meg mindenki szeretné is, hogy új barátai legyenek, beilleszkedjenek azok – Luca felfogás bekapcsol-, szóval ezt a részét kicsit érdekesnek tartja a prefektusok kötelezettségének. Ennek alapvetőnek kéne lenni, lehet csak ő túl empatikus ehhez – biztos, hogy az-, ezért érzi így. Mindenesetre a fenntartásait félreteszi, kötelességeinek pedig eleget téve, nagy unszolások árán, de végre egyedül, járőrözni jött! Még új az az érzés, amit ez okoz neki, nem is igazán tudja mihez hasonlítani. Mindenesetre boldog és izgatott is egyszerre, amellett a furaság mellett. A Nyugati-szárny földszintjén kevergett, mikor a portrés rész felé indult meg, ahol a fiút látta meg éppen nagy cselekvése közepette. Nem akar ijesztő lenni, meg felfedni se magát, bízik benne, hogy talán a jelvényvillogtatás nélkül is jut valamire, bár az első kérdésére kapott válasz nem éppen kielégítő számára.
- Fenyítesz? Nem gondolod, hogy ez a kastélyban nem csak rájuk igaz? Egyébként meg, nem lehet, hogy te vagy túl sokat nyilvános helyen?
Nem, biztosan nem, sőt, miért tenné? Nem kötekedik Luca! Ő nem olyan, szelíd navinés bárányka, akinek már egy ideje mintha hiányozna egy vagy két kereke, mert iszonyatosan felvágták mostanság a nyelvét. Lehet, a közeg teszi, vagy ennyire nem tudja elnyomni magában a kisördögöt? Igazából ő mindig megmondta, hogy nem rossz kislány, csak mókázni szeret, a baj meg abból indul, mint tudjuk. Meg egyébként is, nem keresi ő a rosszat, rátalál az magától is sajnos, vagy nem sajnos. Ami pedig az úriembert illeti, igen, ez feltűnt Lucicának is, hogy nem éppen a legszorosabb baráti kötelék van közöttük, senki nem is kérte ilyenre, de azért ez túlzás. Biztos benne, hogy a szabályszegő se élvezné túlságosan, ha falhoz szorítva kényszerítenék dolgokra, közben locsolgatnák, vagy pirítanák őt –kinek, melyik szimpatikusabb-, úgy mint most szegény banyát, aki az áldozata lett.
- Hogy én? Neem, rólam szó sem volt, én nem is locsolgatok csak úgy, mint te. Milyen szokás ez? Új divat? Menő lett vízi akadálypályát gyártani nekik?
Mutat a festményekre szinte vigyorogva, ó volt ebben minden, odaszúrogatás, irónia, meg némi érdeklődés, ami erőteljesebb, mint amúgy. Elég leleményes ahhoz, hogy tudja ez mire volt „felhívás”, ezért is mosolyog olyan szélesen az illetőre, akinek a nevét még nem tudja, egyelőre.
- Te, izébizé, remélem, semmi nem forog az agyacskádban, nem járnál jól vele, főleg ha a hajamnak baja esik! Jó lenne, ha befejeznéd a vizezést…
Ez egy remek névválasztás volt Luca részéről, de komolyan, keresve se találni jobbat, megint olyan szép szókincsileg, hogy az hihetetlen, de mindegy is. Ezt pedig már komolyan mondja, tényleg nem kíván rátérni, mennyire dühös lenne, ha az előbb említett dolgok bekövetkeznének.

Drágáim ♥ és Sziú bácsi;;

Mészárlás(Navine-Rellon meccs)után.
Nem igazán lehet szavakba önteni az érzést, ami eltöltötte jelenleg Lucát. Képtelen volt odafigyelni rendesen Kivára az öltözőnél, bent pedig a megmaradt emberei, hát, örült nekik, de képtelen volt bármit mondani. Mindenki azt kérdezgette, mi történt a pályán? Mi van azokkal, akik közben a gyógyító kezei közé kerültek. Luca hasonlóan volt, tanácstalan, belül széthullott, és nem mentálisan, hanem érzelmileg. Egész meccs alatt jól koordinálta a dolgokat, legalábbis úgy érezte, még az érzelmeket is megfelelően kezelte, de aztán amikor a csapattársai szemébe kellett utána néznie és érezte a félelmüket, a fájdalmat, a dühöt, az agressziót, ez a benne lévő aggodalmat csak még inkább felerősítette. Nem vesztette el a kontrollt, de nem is nagyon akarta korrigálni. Kedve lett volna darabjaira szedni valamit vagy valakit, vagy csak leülni és sírni, úgy, hogy szinte patakot képezzen a földre, de nem ment. Nem jöttek ki könnyek, nem tudott törni-zúzni, egyszerűen némán, amilyen gyorsan csak tudta lezavarta a Kivával való beszélgetést – ez volt a legkellemesebb a mai napon talán-, majd az öltözői teendőket és rögtön megindult a gyengélkedő felé. Igazából gondolkodás nélkül indult volna már a pályáról oda, de kötelességet sosem felejt, ez pedig az volt. Kifelé jövet rá sem néz az esetlegesen útjába kerülő rellonosokról, amilyen gyorsan tudja, szedi a lábát, és vele együtt próbálja magát is normalizálni.
Nagyon munkálkodik benne, hogy most még két pofont adna is az embereinek. Nagyon nem örül, hogy miatta ebbe sodorták magukat, egyik-másikkal még külön is számolni akar, de most az állapotukra a kíváncsi, hogy vannak és így tovább. Kezecskéi ökölbe vannak szorítva, miközben már csak egy folyosó választja el a céljától. Meg is torpan egy pillanatra, mély levegőt vesz, kifújja, elengedi ökle szorítását és gyorsabb tempóra kapcsol, hogy a hátralévő métereket pillanatok alatt lezavarja. Elég lendületesen nyit be, szemei pedig azonnal a termet kémlelik. Mikor sikerül elsőként Kristófot megtalálnia, a szíve két kihagyás után kezd újra járni, meg is borzongott, ahogy látta a pályán összegörnyedni, meg most látja ott feküdni. Legszívesebben kiáltozna és elmondaná, hogy milyen idiótaság volt, mikor elmondta a meccs elején, hogy mindenki maradjon épségben, ha lehet. Egyszerre ütné és ölelné, iszonyúan kavarog benne még a dolog, egy karcolás sincs rajta, de azt kívánja, bár lenne. Nézni sem bírja mit műveltek azok az állatok mérkőzés címen velük, ráadásul még itt is esélyes egyik másikkal összefutni. El is indul Krisi felé először. Ezerszer inkább lenne most a hőse helyében. Igen, mert ő az. Megmentette, hogy pontosan mitől, azt nem tudja és nem is akarja felvázolni magában. Nem nagyon foglalkozik vele, ki van vele, vagy ki nem. Odalépve nyúl a szabad keze felé, bár fel-felpillogva, de az alkarját megfogja, nem erősen persze. Nem nagyon szokott hozzá ahhoz, főleg ilyen állapotban, hogy kimutasson bármit, bár most meglehetősen rá lehet írva az aggodalom.
Érdeklődne, de egyelőre nem tud. Végig az arcát nézi, utána néz csak körbe, tekintete leginkább Adrin akad meg, akitől majdnem rosszul lett, ugyanis fogalma sem volt olyan dolgokról, amiről tudni kellett volna. A lányra is mérges, ma kire nem? Egyelőre várja mi van, de itt szeretne maradni, mindenkivel, sőt, ha itt kell maradniuk, Luca is maradni fog…a sziú bácsitól kér ágyikót is magának, ha kell. Várakozik, amihez egyébként türelmetlen, de most csak vár.

A meccs után
Krisi, Luca, Domi

Pocsék egy meccs volt. Mira sütőtöke tele van már azzal, hogy minden iskolabeli meccsen sikerül valami srülést okozniuk Kristófnak. A Bikáknál érdekes módon még nem amortizálták úgy le, hogy eltörjön a lába, meg a bordái, vagy a franc tudja, micsodája. Elég rendesen ki volt akadva, vegyes érezelmek dúltak benne, hiszen hálás volt Dominak, és közben mérges volt, amiért még ő is felálfozta magát, hogy Kristófot mentse. Üvölteni tudott volna, ha nem potyogtak volna a könnyei mikor odaért a két fiúhoz, akiket szépen a gyengélkedőbe szállítottak, hogy hamar ellássák a sérüléseiket. Természetesen a feketeség loholt velük, és egy pillanatra sem mozdult.
A fiúk egymás melletti ágyakra kerültek, így kettőjük között pont helyet tudott foglalni egy kis széken. Leginkább azzal volt elfoglalva, hogy Kristófnak beszéljen, és simogatta a karját, meg az arcát, de elég sokszor tette ugyanezt Domival is. Könnyes szemeit próbálta törölgetni, és egyszerűen nem figyelt másra, csak rájuk. Az kéne még csak, hogy még őket is elveszítse...
Mikor Chaske a terem másik oldalán munkálkodott, már elég sok idő telt el, így Mira felállt, és a holmiját a széken hagyva odasétált hozzá, hogy az állapotukról faggassa. Nem volt túl bizalomgerjesztő, hogy Kristóf, és Domi is ájultan feküdtek, de mondott neki olyan dolgokat, hogy kicsit megkönnyebbült. Ez viszont csak akkor sikerült ténylegesen, mikor meghallotta párja morgolódását, és mocskos száját. Odakapta a tekintetét, és pillanatokon belül visszaszáguldozott hozzá.
Egy szót sem szólt, csak nagyon óvatosan magához ölelte a fejét, és arcát a hajába fúrta. Végigsimította az arcát, majd leplezetlenül gyilkos pillantást küldött a lány felé, akihez Kristóf beszélt. Valószínűleg ő volt az, akit megmentett.
-Soha többet ne csinálj ilyet... -majdnem hozzátette azt is, hogy inkább a csajszit kellett volna eltalálnia a gurkónak, de fogalma sincs róla, hogy ezek ketten milyen viszonyban vannak, és Krisi hogy reagálna, ha nyíltan elküldené a jó büdös francba. Egyébként egy percig sem foglalkozott azzal, hogy a törpe mit akar ott. Mira ujján van a gyűrű, így övé a jog arra, hogy elsődlegesen rá figyeljen a vőlegénye. Azt persze megvárta, hogy a kislány válaszolgasson, de a Davides dolognál megfogta Kristóf fejét, és maga felé fordította.
-Ide figyelj. Tudom, hogy a tesódék durván csinálták amit csináltak, de van még egy rossz hírem...már megint hálásak lehetünk Dominak -hangját kicsit visszavette, és egy nagyot sóhajtott, miközben fejével a fiú felé bökött. Már biztos, hogy ő is észrevette, hogy ő is ott fekszik, mellette. -Megmentett. Nem rémlik már, igaz? Utánad repült, és elkapott, mielőtt szétzúztad volna a koponyádat... -szemei ismét könnyekkel teltek meg, de nem vette el a tekintetét Kristóf szemeiről.

    Sok mindent láttam már, de ilyen kviddics meccset még soha. Mintha az egész csapat megőrült volna, a kvaff karikákba dobása helyett pedig egymás befőttes üvegbe küldése lett volna a cél. Őszintén szólva meglepetés meglepetés hátán bukfencezett, kezdve azzal, hogy David az idegbeteg Mihael kezébe adta az ütőt, aztán folytatódott Miska kirohanásával – életemben nem láttam még ilyennek és bár nem vagyok ijedős, kivételesen tényleg hajszálon múlt, hogy magam alá piszkítsak tőle. A java pedig csak ezután jött. Kristóf lezúgott a tömegbe, eltalálta egy gurkó, minek következtében zuhanni kezdett, Đomi pedig utána száguldott, hogy megmentse. Ha jobban belegondolunk ez egy igazán szép dolog, bajtársias, satöbbi. Csak aztán meg elönt a düh és az aggódás, hogy hogy lehet valaki ekkora szerencsétlen, mazochista, vagy tudja a fene milyen. Ráadásul bár Mira után rohantam a pálya széléhez, a gyengélkedőre nem mentem végül.
    Az indokaim egyszerűek. Először is nem ilyen vagyok. Mármint mióta játszom anyucit, aki aggódik a gyerekéért, vagy ami még elképzelhetetlenebb, mióta aggódom én ennyire bárkiért is? Na tessék, itt az első indok. A másik, hogy hülyén érezném magam. Most őszintén, mi a francot keresek én Đomi ágya mellett? Elvileg nem vagyok senkije, legfeljebb a barátja, mégis ott ülni és a kezemet tördelni… Talán álszentségnek hinné. De talán nem is örülne nekem. Sőt, biztos hidegen hagyná, hogy én épp végtelenül odáig vagyok, mert összetörte magát. Vagy csak ezt akarom bebeszélni magamnak, hogy visszatartsam azt a mélyről jövő késztetést, hogy meglátogassam. Egyik verzió jobb, mint a másik és hamarosan rá kell jönnöm, hogy a pécsi kiruccanás óta nem vagyok egészen önmagam. Frankó.
    Nagy nehezen összelapátoltam a megmaradt önmagam szerteszóródott darabjait és elindultam a gyengélkedő felé. A fejemben már ezernyi verzió lejátszódott a találkozásunkat illetően. Na de mi a halálért izgulok? Csak beteget látogatni megyek, ennyi, semmi több. Szóval az agyam egészen nyugodtan leállhat. Az ajtóhoz érve mély levegőt vettem és halkan benyitottam. A kisebb tömörülést látva nem is volt kérdés, hogy ott fekszik Kristóf. Elindultam feléjük a mellettük lévő ágyon pedig megpillantottam Đominicot. A szívem kihagyott egy ütemet, mivel még mindig eszméletlen volt. A kis csapat mellett elhaladva rájuk pillantottam egy halvány mosoly kíséretében.
- Jobbulást Kristóf! – szóltam halkan, aztán biccentettem a két lánynak is, pusztán az illem kedvéért, majd megálltam a másik fogó ágyának végén. Kezemet az ágy támlájára tettem, majd ujjaimat végighúztam rajta és Đomi mellé érve kezét óvatosan felemelve az ágy szélére ültem. Ujjaimat továbbra is az övére kulcsoltam, mert mondani nem tudtam semmit, ő pedig még nem tűnt beszédképesnek. Piszkosul rosszul nézett ki, de a történtek után ez nem is csoda. Hüvelykujjammal finoman megsimítottam a kézfejét és reménykedtem benne, hogy hamarosan felkel, mert le akartam szúrni a meggondolatlansága miatt, de épp ezért egy dicséret is kijárt neki. Hiába, az éremnek mindig két oldala van, most pedig még fogalmam sem volt, mi ketten melyiken vagyunk.

Meccs után

Asszonykám, Lexine

Most minden jó. A csárda is jól meg, otthon is minden rendben, és a távol levő családtagjaimmal is minden oké. Már alig várom az ünnepeket. Elterveztük már most, hogy egyik nap csak itthon leszünk, aztán bemutatom a szüleimnek Lexit és Elliotot, másnap pedig a nagybátyámékhoz, Ell apjáékhoz megyünk el.
Mivel Bogárka egyre többet van újra itthon, így lazábbak a napjaim, már második napja voltam csak két órát bent. Elég sok a gyökér, főleg így az ünnepek táján. Látják más boldogságát, meg a díszeket mindenhol, és a könnyebb utat választják, részegen minden semmiségnek tűnik.
Így, hogy kevesebb gond szakadt a nyakamba, könnyen beszéltem meg a kis "lakótársammal", hogy napközben meglátogatom az iskolában. Besurranok, talán még ki sem néznek, elvégre nálam idősebbek is járnak oda.
A reggeli két és fél óra meló után hazamentem 11-kor, hogy gyorsan lezuhanyozzak. Ha hozzá megyek, muszáj normális szaggal megjelennem, mert aztán elterjesztik, hogy egy görénnyel találkozgat...
Jó melegen öltöztem, hisz a december megjött, és máris simán tudtam magam mögött nyomokat hagyni a hóban, ahogy feltrappoltam a kastélyig. Dideregve vágtam át a bejáratig, alig vártam, hogy levehessem a kesztyűm meg a sapkám. Amint beléptem, feltűnt, hogy rohadt nagy ez a hely, és minden bizonnyal megállok az első helyen, ahol esélyesnek tartom, hogy rám talál.
Így is tettem, kicsit beljebb sétáltam, és bámészkodva megálltam a lépcsősor aljában. Azért jó páran futkostak körülöttem, de legalább négy embert meg kellett kérdeznem, hogy nem látta-e a barátnőmet, mire megtudták mondani, hogy igen, látták, és valószínű, hogy ez a csarnok útjába fog esni. Nem volt más hátra, mint előre, a kabátom cipzárját lehúzva fújtam ki magam, míg várakoztam.

Szejejmem

Úgy éreztem, végre sínen van az életem. Körülöttem minden rendben volt, boldog voltam. Végre nem viszontagságok és bizonytalanság között éltem, végre próbálkoztam és ez engem is meglepett. Sok minden van a hátam mögött, de volt valaki aki feledtetett velem mindent és csak az számított, hogy neki megfeleljek, nem volt szükségem senki másra, csak rá, jobban mondva rájuk.
Ugyanakkor kezdtem egyre inkább belebonyolódni. Minden esetét mellette töltöttem, úgy aludtam el, hogy ott horkolt mellettem. Lassan de biztosan estem egyre mélyebbre a gödörbe és nem akartam kimászni. Biztos pontnak éreztem, habár nem tudhattam, hogy ő mit gondol, egészen addig amíg meg nem találtam a névre szóló borítékot az ajándékos asztalon. A nevem volt rajta. Fintorogva bontottam ki, attól félve, hogy valami belerobban az arcomba, de mivel nem történt semmi, kinyitottam és megláttam az egyik közös képünket, jót vigyorogtam rajta, aztán megfordítottam és megfagyott bennem a vér. Ott állt nagy piros betűkkel a szó, amire talán már régóta vártam, bár nem a szemembe mondta, ez így sokkal jobb volt.  Újra és újra elolvastam, hirtelen el is felejtettem, hogy hová is tartottam. Nem volt a stílusom az elérzékenyülés de igencsak sűrűn kellett pislognom ahhoz, hogy egyben tudjam tartani a sminkemet. Szokás szerint alaposan ki volt húzva a szemem, a hajam egyenesen hullott a vállamra, nem volt rajtam sapka, most először arra mentem, hogy csinos legyek. A magassarkú szóba se jöhetett, bakancs volt rajtam de kifejezetten jól néztem ki. Erről jutott eszembe, hogy nekem mennem kell. Rohanni kezdtem lefelé a lépcsőkön és már a távolból megláttam a göndör fejét. Széles vigyorral rohantam hozzá, a kezemben a félig összegyűrt képpel, szaladtam, egészen addig amíg neki nem ütköztem. Ott aztán felugrottam rá, mivel elég apró vagyok, a lábaim a levegőben kalimpáltak, miközben a nyakába csimpaszkodtam.
- Ezt azért nem gondoltam volna. A legjobb karácsonyi ajándék.
Hittem abban, hogy tartunk valamerre, mert szeretett volna bemutatni otthon, bár nem voltam épp a megfelelő barátnő alapanyag. Mégsem tudtam most visszafogni magamat, nem ment.

Asszonykám, Lexine


Kezdtem azt érezni, hogy elfelejtette, várok rá. Talán nem kellett volna azt az üzenetet írnom neki... Összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy most aztán vége, elrontottam. Nem kaptam még választ tőle, de ő már biztosan megkapta a képet. Rágcsáltam ajkamat amíg várakoztam. Csak néztem a többi diákot, és eszembe jutott, hogy már eszembe sem jut a lányokról, hogy meg kéne fűzni őket. Csak arra a lökött szőkére gondoltam, meg a kis bakira, amit...amit azt hittem elkövettem, egészen amíg meg nem láttam. Rohant felém, és csak azt vettem észre, hogy máris a nyakamban landolt. A derekát átölelve szorítottam magamhoz, szélesen vigyorogva. Belepusziltam a hajába, el nem engedtem volna semmi pénzért.
- Már azt hittem, kiakadtál rajta, és el sem jössz... - vallottam be neki a kétségeimet, de vigyorogtam, hisze ezután a reakció után mást nem is tudtam produkálni. Leraktam a földre, és lehajoltam hozzá, hogy a szavaim biztosítékául megcsókolhassam. Egyáltalán nem érdekelt, kik láttak meg minket, azért valószínű, hogy már sejthették, van valami. Már nem is akármi. Ő az enyém, a szerelmem.
- Szeretlek, lökött tyúk - összetúrtam a haját, másik kezemmel még a derekát öleltem, nehogy elmozdulhasson mellőlem. Nem is ment olyan nehezen a kimondása, mint gondoltam.
- Anyuék válaszoltak a levelemre. Már nagyon várják, hogy megismerjenek Téged, meg Elliotot. Kérdezte, hogy mi a kedvenc sütid...majd azt írjuk meg neki, rendben? - kisimítottam arcából a haját, majd a homlokára nyomtam egy puszit. Egy lépésnyit hátraléptem, úgy mértem végig, mert hát eddig nem sikerült. - Hú de csinos barátnőm van - elégedetten vigyorogtam rá.

Szejejmem

- Kiakadni? Úgy ismersz te engem? Nem ijedek meg a kihívásoktól.
Na jó igazából de, attól is nagyon parázok, hogy találkoznom  kell a szüleivel de ezt még nem nyavalyogtam neki. Nem gyakran szoktam hisztizni, nem az én stílusom, én inkább kiakadok, török, zúzok és káromkodom, de néha szoktam igazán csajszis lenni, mint például most, ahogy a nyakába landoltam. Élveztem, ahogy az ajka a hajamat súrolta, éreztem a forró leheletét ami ismét csak vigyorgásra késztetett. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon végleg megtört-e köztünk a jég, aztán amikor lerakott és megcsókolt én csak bedőltem, könnyebbé téve a dolgát és lelkesen viszonoztam, úgy, ahogy otthon szoktuk csinálni és nem érdekelt, hogy ki lát meg. Soha nem voltam szemérmes csaj, nem most fogom elkezdeni.
- Nem is vagyok lökött, annyira.
Durcásan pillantok végig rajtam pedig valójában igaza van. Nem lökött vagyok, hanem egy igazi idióta, meggondolatlan és felelőtlen, hiszen még nem nőttem fel igazán, egy nagy gyerek vagyok még mindig, de ő is az, talán pont ezért találtuk meg annyira a hangot. Mivel nem érem fel kényelmesen a nyakán én nem karolok bele, csak ráfonom az ujjaimat a karjára. Bámulok föl rá, mintha egy angyal lenne aki most pottyant le az égből, pedig inkább neveztem voltam kisördögnek, mint angyalnak. Még mindig bennem volt a félsz, hiszen az előéletem nem bővelkedik pozitív tapasztalatokban. Pont azért voltam annyira óvatos vele, inkább mentem bele érzelmek nélkül, mint érzelmekkel, de nem tudtam tenni az ellen, hogy magába bolondított.
- Én is dobtam be neked, valami hasonlóval.
Meglepett, hogy egyre járt az agyunk, bár ha már itt van, nem fogom neki elárulni, mit rejt az én levelem. Nem lehettem biztos benne, hogy vajon megfogja-e kapni, de ha nem is kapná meg, jól esett leírni és elkészíteni.
- A szüleid? És süti? Szülősüti? Engem nem csipáznak a szülők.
Elfintorodom és nyelek egy nagyot, csak úgy színpadiasan a miheztartás végett. Nem igazán tudom helyén kezelni a dolgot, főleg, hogy nekem csak egy iszákos apám van, akivel jobb, ha Jamie nem kerül egy asztalhoz, soha nem láttam működő kapcsolatot, főleg nem olyat, ahol kölykök is vannak ráadásul ennyi, féltem, határozottan így kapva kaptam az alkalmon, hogy terelhetem a témát. Hátrébb lépek és körbefordulok.
- Látod látod? Sehol a sapka, meg a te pólóid.
Széttárom a karjaimat és felvonom a szemöldökömet, bizony, próbálok csinos csajszi lenni, bár nem igazán megy, szívesebben sörözöm és tömöm a pizzát.