Caius

~ Rédey (bácsi:P) ~

Vajon itt is úgy van, mint a Roxortban, hogy a Nagyterem alatt egy ugyanolyan helyiség van, és a manók eleget tesznek a diákok kívánságainak!? Mert szerintem igen, de ezt csak akkor tudom meg, ha kiderítem. Több, mint valószínű, hogy valahogy a nagyterem fele lesz a konyha, így arra indulok meg. Minden bizonnyal a terem "alatt" lesz, így aztán lefele veszem az irányt. Keresgéltem még egy darabig, mire sikerült megtalálnom a helyet. Belépve azonnal megcsapott az ételek illata, de igazából nem ezért jöttem ide. Titokban reménykedek, hogy lesz itt egy olyan manó, akit meg lehet fűzni, hogy adjon nekem vajsört. A Roxfortban sikerül, remélem itt is. Azonban erről az álmomról hamar le kellett tennem, ugyanis az egyik ülőalkalmatosságon egy tanár ücsörög. Így látásból nem igazán ugrik be, hogy ki is lehetne, vagy mit is tanít, de ameddig nem akar büntetést varrni a nyakamba, addig tökéletesen mindegy a számomra. Inkább kérek valami sütit a manóktól, majd a tanár felé veszem az irányt.
– Jó napot Professzor. Leülhetek? –ilyen is ritkán fordult elő velem, hogy pont egy tanárral beszélgetek, illetve sütizek. Általában kerülöm a tanerőket, és csak akkor állok velük szóba, ha nagyon muszáj: vagyis az órákon. Itt most kényszerhelyzet van, mert ameddig itt ücsörög, addig biztosan nem jutok vajsörhöz a suliban. Mondjuk nem értem magamat sem, a csárdában gond nélkül kérhetnék egyet, de mire hazamegyek, az még sok idő. Addig meg nem bírom ki. Közben megkapom a süteményeket is, de ameddig a tanerő nem engedi, addig nem ülök le. Mégis csak illetlenség lenne engedély nélkül leülni, és annyi tisztelet még szorult belém, hogy megvárom a választ.
– Hogy van? –közben újabb kérdést teszek fel, hogy azért életben tartsam a beszélgetést.

Zora

Kezd eluralkodni rajtam a fáradság, hiszen lassan fél 12! Elnyomok egy ásítást. Amióta idejöttem, legalább fél tizenegyig fent maradok, egyszerűen nem tudok aludni, aztán meg olyan gyorsan jön rám az álmosság, hogy alig van erőm fel vánszorogni a hálóterembe. Otthon legutóbb akkor volt ilyen, amikor megszületett  a testvérem.
 Még egy ideig álmodozom félálomban, amikor a lány felajánlja, hogy visszavisz a klubhelyiségbe. Kizökkenek a merengésből, és bólintok egyet. Feláll, és én is felállok, és kinyitom az ajtót.

Ellll

Nem kellett sokáig várni... Kívánságom valaki számára parancs. Alig, hogy megettem egy pogácsát máris betoppant egy kölyök. Ahogy látom kb. harmadikos lehet, kicsit elveszett, legalábbis szerintem. Ide csak az jön egyedül, aki valami illegális murit akar, esetleg elege van mindenkiből vagy nincs is kivel jöjjön. Nagyon remélem hogy ez az igazság, mert ha ő is szorgalmit hozott nem akarja látni a reakciómat. Nem leszek vidám és örömteli meg főleg...
- Szia! Persze! Foglalj csak helyet, van itt elég. - Nézek körbe a teremben, végül is csak én vagyok itt egyedül, felőlem bárhova ülhet, engem különösebben nem zavar. Fogadjunk most az a rész jön amikor a diák megilletődik, jön valami hivatalos duma, aztán alig várja hogy elhúzzak a fenébe. Tudom... én is voltam diák, mellesleg ez az ötödik tanévem itt, rájöttem már pár dologra.
- Jól, köszönöm. Gondolom te is. Ki nem érezné jól magát Sütiországban... - Sütiország, háh, mint valami kisiskolásoknak szóló rajzfilmben. Gyer velünk Sütiországba, a barátság lágy ölén... Oké, normális vagyok még, csak egy kicsit elkalandoztam.
- Szerintem nem csak a süti miatt jöttél... remélem nem szorgalmit hoztál. - Tudom, hogy nem, annyira azért nem vagyok hülye, de azért kíváncsi vagyok mit válaszol. Én végeztem, felállok, körülnézek, megakad a szemem a finomabbnál finomabb italok arzenálján. Töltök is magamnak egy pohárral, méghozzá a vajsörből. Visszaülök, hogy tovább hallgathassam a lurkót, mintha csak egy vallatás lenne.

~ András bácsi ^^ ~

Bólintottam egyet köszönet képen, és leültem a tanerővel szemben. Beleharaptam az egyik sütibe, közben elmosolyodtam a szavain.
– Én is jól vagyok. Sütiország? Maga nevezni el így helyet? –érdeklődtem a falat lenyelése után. Azért itt nem csak sütemények vannak, mert végül is konyha, nem cukrászda. A faluban úgy is van egy, a suliban elég furán mutatna. Közben olyan érzésem támadt, mintha átlátna rajtam, és ezt közli is velem. Ennyire látszik rajtam, hogy a vajsörért jöttem, nem pedig sütiért? Pedig nem is vagyok függő... annyira. De kiderült, hogy talán mégsem vagyok annyira átlátszó.
– Nem, nem hozni szorgalmit. Restellem, de nem jut eszembe, hogy maga milyen tárgyat is tanít. –elnézést kérően húztam el a számat. Aztán érdeklődve néztem, ahogyan felkel, és titokban reménykedtem, hogy már el is megy, de mégsem. Inkább az italokhoz megy, tölt magának valamit, majd visszaül. Az orromat azonnal megcsapja a vajsör illata, ráadásul még jobban szomjazom rá. Az viszont furcsa, hogy egy tanár iszik ilyesmit a suliban. Itt talán másabbak a szabályok, vagy inkább csak a diákoknak van megtiltva? Na, majd mindjárt kiderül.
– Úgy tudni nem lehet alkoholt inni az iskolában. Vagy csak diákoknak tilos? –közben megeszem a megkezdett süteményemet, és érdeklődve várom a választ. A végén még kiderül, hogy jó fej a tanár, és még lehet vele iszogatni is. Mondjuk az érdekesen jönne ki, ha valaki bejönne még ide, és rajta kapna, hogy egy tanárral iszogatok. Nem csak én szívnám meg, hanem még ő is.
– Mellesleg Elliot vagyok. Maga? –talán a neve alapján be tudom azonosítani, hogy milyen tárgyat is tanít. Viszont ismerős az arca, tuti hogy tanulom a tantárgyát, a kérdés csak az, hogy mit is tanít. Sok tantárgyam nincsen, szóval 3 közül lehet válogatni, mivel az MM-et Kahlil tanítja, az önismeretet meg egy nő. Az meg kizárt dolog, hogy a velem szemben ülő férfi nő legyen, hacsak nem ivott százfűléfűzetet.

Sharlotte

Elli-belli

Mókás. Nem gondoltam volna, hogy ismét egy külföldi diák lesz a társaságom, bár tetszik az akcentusa. Néha az az érzésem mintha nem is Magyarországon lennék, a magyar diákok szinte már kisebbségnek számítanak. Szerencse, hogy egyelőre még nem kötelező a kétnyelvű oktatási rendszer bevezetése. Ők legalább megtanulnak magyarul, bár nincs is túl sok választásuk.
- Aranyos... de nem! Csak úgy, kicsúszott a számon. - Mondjuk nem lenne rossz mint fedőnév, az tény. Ha több időt fogok itt tölteni valószínűleg ez lesz a kulcsszó. Ahogy magamat és a diákokat ismerem biztosan szükség lesz még rá...
- Nem hoztál? Hála Istennek... - Megkönnyebbültem. Végre nem egy stréberrel van dolgom. Tudjátok ti, hogy milyen szerencse ez? Manapság bárhova megyek mindenki egyből a vizsgákról és a pontokról faggat, lassan úgy érzem magam mint egy tengerentúli celeb.
- Elvileg nem nézik jó szemmel, de vagyok már 18 éves. - Iszom még egy kortyot. Ez a "nem szabad" vagy a stréberség egyik jele, vagy az irigység kezd kibontakozni. Mennyibe hogy ő is kér? Szinte biztos vagyok benne. Én is voltam diák, állandóan a csínytevés járt a fejemben, azóta már felnőttem...
- András! Rédey András, ha így jobban rémlik. - Elliot, nekem személy szerint nem ismerős ez a név, bár amennyi diák jár hozzám naponta már meg sem lepődöm magamon. Ez a vajsör kezd lassan elfogyni, én pedig unatkozni...
- Kérsz? - Felőlem... Van itt elég, én is csak egy ember vagyok. Ha neki ez minden vágya, hát legyen.
- Vegyél csak nyugodtan, én itt sem vagyok!

Annabell -Bál

A köszönés után a karomat nyújtottam a lánynak, majd ha azt elfogadta, elindultam. Kérésére könnyítettem kicsit a tartásomon, de még mindig erősen kihúzva álltam. Közben azon agyaltam, hogy tudtak ílyen feszesen állni régen az emberek. Nekem már most fáj a hátam, pedig nem rég  óta tartom így magam. És az már biztos, hogy a bál után keresek egy masszőrt.
A nagyterembe lépve megkaptuk az álarcainkat, én egy sötétkék darabot tettem az arcomra. Majd kicsit beljebb lépve a lány felé fordultam.
-Mihez lenne kedve, kedves? Esetleg enne valamit a kor legfinomabb ételei közül, vagy megkóstolna valamely pezsdítő italt? Sőt tudja mit? Előbb táncoljunk! Mármint. Felkérhetem egy táncra?
Ismét a kezemet nyújtottam felé, amit ha elfogad el is indulok a parkett felé. Anno az iskolában tanultunk pár illemszabályt, amiben a bálokon való viselkedés és táncolás is benne volt. Akkor nem tartottam fontosnak ezt az órát, de visszagondolva nem ártott nekünk.  Így amikor a parkettre értünk először megpörgettem a lányt és csak utána fogtunk össze a tánchoz. Úgy mozogtam és irányítottam a lányt, mint aki tudja, hogy mit csinál , ami igaz is, hiszen elég sok táncóránk volt. Amiből később kialakult a hobbim is, bár azt nem nagyon tudnám egy ilyen bálon kamatoztatni.
A végén egy lépést tettem hátrafelé, majd a lány szemébe néztem, és meghajoltam.
-Köszönöm a táncot! –Mosolyodtam el, majd ismét a kezemet nyújtva neki kivonultam a parkettről. Egyenesen az italok felé mentem, ott pedig a lányra néztem.
- Mit kíván, hölgyem?

Eric - Reneszánsz bál
    Eric a karját nyújtott és bevezetett a terembe, én pedig egy ruhámhoz illő, ám világoskék álarcot kaptam. Mikor megálltunk és megkérdezte, mit szeretnék, egy kicsit elgondolkodtam. Nekem mindegy volt. Azért jöttem el, mert elhívott, bár én is itt akartam lenni, hogy gratuláljak a két srácnak. Nem nagyon ismertem őket, de itt ez nem igen számított.
- Szíves örömest táncolok Önnel – pukedliztem egyet, majd a tánctérre vonultunk. Megpörgetett, ahogy azt kell és táncoltunk, ahogy azt kell. Nem most kellett először ilyesmit csinálnom, így könnyű dolga volt Ericnek, nem volt nagy cucc vezetni engem. Siklottunk, ahogy az elvárható, megtartottuk a távolságot, ahogy azt illik, a szám végén pedig meghajolt, ahogy az szokás.
- Én is köszönöm a táncot – mosolyodtam el, majd újra elfogadtam a kezét és hagytam, hogy az italokhoz vezessen. Körbenéztem, és őszintén szólva egyikbe se ittam volna bele szívesen. Ki tudja, hogy mit tesznek bele? Ettől függetlenül azonban a tény nem változott, hogy iszonyat szomjasnak éreztem magam. Végül úgy döntöttem, a fiúra bízom magam.
- Valami kellemes frissítőt, mondjuk azt, amit Ön – jelentettem ki cselesen. Így nyilván olyat fog adni, amit ismer, vagy amit ő is meg fog inni, akármi is legyen az. Ketten menjünk neki az ismeretlennek, egyedül amúgy sem muris. Ha töltött, kezemben az itallal a többiek felé fordultam, majd egy kérdést szegeztem neki.
- Mi szél fújta Önt erre? S minek köszönhetem, hogy a sors pont úgy rendelte, Ön az én kísérőm lesz? – mosolyodom el. Ez a magázódás igazán tetszik, hozzá tudnék szokni. Valahogy sokkal inkább érzem úgy, hogy tiszteljük egymást – mármint mi diákok, itt lakók -, mint ha tegeződnénk. Persze így is lehet éreztetni másokkal, hogy nem kívánatosak, vagy épp utáljuk őket, de ebben az a szép, hogy még ezeket a dolgokat is udvariasan tesszük.

Emily

Most talán madarat is lehetne velem fogatni, olyan nagyon boldog vagyok. Ennek több oka is van; az egyik az új iskola, ahol remélhetőleg sok új barátot szerzek, és nagyon sok vicces kalandban lesz majd részem. A másik oka pedig az, hogy már rögtön a megérkezésemkor egy ilyen nagyon aranyos lánnyal találkozom, aki még mellesleg eridonos is, pont mint én. Talán ő lesz az első ember,akivel összebarátkozom. Legalábbis nagyon remélem. Megfogom a másik bőröndöt, és elindulok a lány után, vagyis pontosabban mellette próbálom tartani vele a lépést.
- Köszi! - Felelem egy nagy vigyor mellett. - Nem is tudom. Erről anyuék soha nem mondtak semmit, és igazából engem sem érdekelt különösebben. Szóval ezt nem tudom neked megmondani. Bár most,hogy kérdezted, elkezdett engem is érdekelni. - Fejtem ki, talán kicsit hosszabban is a kelleténél, de remélem ez nem zavarja őt. A kastélyba lépve, elakad a lélegzetem, annyira szép, már ez a bejárati csarnok is. Akaratlanul is kicsúszik a számon egy "wáo" miközben körbenézek. Nagyon figyelek Emily-re, hogy merre, és mit mutogat, hogy legalább azt megjegyezzem, hogyan jutok el innen az eridon toronyba, és vissza. A kastély többi részét majd úgyis fel fogom fedezni, ha máshogy nemis, nagy bolyongások, és eltévedések árán.
- Nem baj, szeretem a magasságot. - Felelem egy mosoly keretében. Nem valahogy mindig is vonzottak az extrém,ea talán kicsit veszélyes dolgok, főleg a magasság. Szeretek a magasban lenni, mert onnan minden kisebbnek látszik, és több dolgot láthatok onnan fentről.
- Öhm... te sokszor tévedtél el kezdetben? - hangzik egy random kérdés tőlem, ami kifejezetten érdekel. - Csak mert olyan nagynak tűnik ez az egész kastély, és ahogy magamat ismerem, hát....- itt nem folytatom tovább, mert biztos megértette mire akarok ezzel célozni. Legalábbis remélem.

Natacha

A kastély belőle is pont ugyan olyan reakciót váltott ki, mint szerintem mindenki másból. Egy hatalmas mosollyal nyugtázom a "váó"-ját.
-És még nem láttál mindent.-
Teszem hozzá titokzatosan, mint aki nem akarja lelőni a következő poént. Ugyan fogalmam sincs, mi lesz a következő dolog, ami csodálkozásra kényszeríti, mert nekem személy szerint a mozgó képek voltak a falon. Azt hiszem az első hetekben több órát álltam egy angol teadélutánt ábrázoló festmény előtt, s mint valami valóságshow-t figyeltem a megfestett alakokat, akik hol elmentek szomszédolni, hol kiáltozva vitatkoztak. Igen...egy mugli származású lánynak nehéz volt ezt így kapásból feldolgozni. Most már csak mosolygok magamon, hogy milyen fejet vághattam a legapróbb varázslatra is.
-Ha tényleg érdekel, nézz be a könyvtárba, ott tuti találsz valami utóneves könyvet, amiben benne van.-
Bár mondjuk én egyelőre csak tankönyveket kölcsönöztem, de amennyi iromány ott található...szinte biztos vagyok benne, hogy megtalálja a neve eredetét. Ha varázsló családból származik, akkor pedig még a vezetékneve alapján milliónyi érdekes információra bukkanhat. Egyébként nem is lenne rossz ötlet kicsit utánanézni a saját nevemnek is. Lehet kiderül, hogy vannak azért boszorkány felmenőim, csak néhány generációval feljebb.
-Hm...-
Mosolyodom el a lány hirtelen kérdésén, majd néhány pillanatnyi nosztalgiázó gondolat után nevetve folytatom.
-Ami azt illeti, az első 2 hónapban találomra közlekedtem, de eleve úgy indultam el a kastélyban, hogy "csak fel akarom fedezni" így sosem kellett kimondani, hogy eltévedtem. Egyszerűen éppen arra jártam, amerre vitt a lábam. Aztán persze valahogy hazakeveredtem, de kétszer ugyan azon a folyosón nem igazán mentem végig. Szóval nyugi, szerintem mindenki hozzá van szokva az útbaigazítandó gólyákhoz.-
Fejezem be a kissé hosszúra nyúlt válaszomat egy szelíd mosollyal és a legtöbb biztatással a hangomban, ami tőlem tellett.

Emily

A felét sem? Na azt elhiszem. Végül is ez még csak bejárat. De már ez is csodás, és akkor milyen lehet a kastély többi része. Nagyon sok időt töltöttem muglik között, és otthon sincs semmi, vagyis nagyon kevés mágikus tárgy van, mivel vannak mugli barátaink is.
- Azt meghiszem. - Felelem még mindig a falakat és mennyezetet vizslatva. - Majd arra is sort keríték. - Az biztos, hogy nemsokára meglátogatom a könyvtárat, persze tanulás céljából akartam először elmenni oda, már ha odatalálok. Sok felfedezni váró hely van itt, gondolom, és én minden zúgát meg akarom ismerni a lehető leghamarabb, ami talán egy év, ha nem több.
- Úgy izgibb is. Végül is én szeretek eltévedni, mert az úgy sokkal izgibb,mintha tudatosan mész a célirány felé. De akkor nem csak én leszek béna,ha eltévedek - mondom, és elnevetem magam. Én bárhol képes vagyok eltévedni, még ott is, ahol vagy ezerszer jártam, de ilyenkor jót nevetek magamon. És itt is biztos az lesz, de engem nem zavar,nem fog zavarni.

~ András bácsi ^^ ~

– Pedig jó kis név, nekem tetszik. –jobban belegondolva, tényleg találó a név, mert nem hiszem, hogy a diákok normális ételért jönnek le. Vagy valami ital kell nekik, vagy sütemény. Én már csak tudom, a Roxfortban is ilyen diákok voltak, szerintem itt sincs ez másképp. Valahol minden diák egyforma, és ki az aki kibírná vajsör nélkül az iskolai éveket? Csak az, aki még nem kóstolta.
– Nem. Ennyien letámadják Tanár urat a szorgalmikkal? –nem tudnám magamat elképzelni tanárnak. Az a sok diák, meg a sok vita, meg az órák megtartása, szorgalmik és vizsgák javítása. Belegondolni is rossz, nemhogy átélni az ilyesmit. Nem lenne hozzá türelmem, és mint tudjuk, ha engem kihoznak a sodromból, az másnak fog fájni, és nem nekem.
– Azt gondolni, elvégre tanár. Engem nem zavarni, csak kérdeztem. Nem vagyok még tisztában sok szabállyal, a Roxfort másmilyen volt. –vontam meg a vállamat. Való igaz, hogy a két iskola különbözik, de lemerem fogadni, hogy van benne azért hasonlóság is. A szabályok eltérőek, meg kell tanulnom, hogy itt mit szabad, és mit nem. Nem kell még büntetés, mert Jamie rögtön ki is akadna, ha megtudná.
– Ahm Mugliismeret, ha nem tévedni. –igen, minden bizonnyal azt a tárgyat tanítja a tanerő. Legalább ezt is megtudtam.
– Ez valami teszt akar lenni? Nem fog büntetést adni, ha inni belőle? –mosolyogva kelek fel a székről, és megyek töltök magamnak az italból. Ha megbüntet, akkor megbüntet, de egy vajsörért megéri szenvedni. Belekortyolok, és minden zamatát kiélvezek. Imádom, egyszerűen nem tudok betelni vele.
– Készülni már szünetre? –minden bizonnyal igent fog rá mondani, mert ezt tudom leszűrni, ha már örült annak, hogy nem hoztam szorgalmit.

Natacha

Kicsit lassítok a lépteimen, hogy Natacha alaposabban is körülnézhessen a Csarnokban. Azt mondják minden út Rómába vezet, nekem a kastélyon belül minden út a bejárathoz vezetett. Ez volt számomra a biztos tájékozódási pont, ahonnan gond nélkül megtaláltam a főnixek "fészkét".
-Mindenképp érdemes.-
Nyugtázom egy könnyed mosollyal a kijelentést, miszerint tervezi, hogy meglátogatja a könyvtárat, majd tovább folytatom a sétát a lépcsők felé. Közben magamban levonom a következtetést, miszerint kevesebbnek tűnik a lépcső amikor az ember rohan, mert most, ahogy előretekintettem, mintha a végtelenségbe kígyóznának fel a fokok.
Amíg az eltévedésről beszélek -jóval hosszabban, mint szoktam- alaposabban is szemügyre veszem a lányt. Nem lehet nálam sokkal fiatalabb, bár számomra ezt mindig is nehéz volt eldönteni, és irigylésre méltóan gyönyörű szőke haja van, úgyhogy ezt nem felejtem el majd valamikor megdicsérni.
-Akkor majd kalandozz sokat.-
Biztatom a választ hallva Natachát, és kicsit visszarángatom magam a nosztalgiázó gondolatokból a jelenbe. Hirtelen más eget rengetően fontos információ, amit feltétlenül el kéne mondjak neki nem jut eszembe, elvégre nemsokára tényleg kap egy patrónust, aki sokkal többet tud majd neki segíteni, viszont egy dolog mégiscsak beugrik.
-Egyelőre a gólyalakban fogsz lakni, igaz?-
Fordulok hirtelen a lány felé kérdő tekintettel, talán némi meglepetéssel az arcomon, amit valószínűleg nem fog tudni szegény hova tenni, pedig csak a saját ötletemen csodálkoztam el, hogy ez miért csak most esett le, hogy épp egy új kisfőnixszel beszélgetek.

Caius

Vécsey András

Lassan nyitja ki a könyvtár ajtaját, majd biccent Matildának, és halkan veti be magát a sorokba. Valami nagyon furdalja az oldalát, és minél előbb rá akar jönni. Igen, még a vámpírok is lehetnek kíváncsibbak a kelleténél, már pedig az a varázslat, amit látott, igen felkeltette az érdeklődését.
Sejti, nem minden második londoni tud ilyet. Igen, hazaruccant, észrevétlenül, mert neki megy mindenféle komplikáció nélkül. A gyorsaság az egyetlen, amit imád ebben a létben, a többit csak nyűgnek érzi.
Az ajkába harapva járja végig a sorokat, a megfelelő könyvet keresve, de van egy sejtése, hogy azt itt nem fogja megtalálni. Segítséget mégse kérhet, mert magyarázkodnia kellene, részben, hogy hol látta, és mikor, és abban az időpontban, miért nem volt a kastélyban. Igen, az Eridonos nem szokta hangoztatni, hogy már nem az emberi fajt képviseli, a szemfülesek úgy is rájönnek, vagy ha másra nem is, arra, hogy kirí a többiek közül, talán, mert megszólal bennük a vészcsengő, amit még egy rellonos is nehezen tud előidézni. Na, igen mert valamiért ösztönösen megérzik, hogy veszélyben vannak. Mikor a lány "kifordul magából", cseppet sem örül ennek.
Felsóhajt, majd meglátva az ajtót, be is nyit rajta - talán kicsit nagyobb erőt beleadva, de ha már varázsolni nem képes.... Na, igen az a híres zárolt részeg. Bár nem fogja megérteni, miért kerítenek akkora feneket neki, ha mindenki be tud jutni, kicsit nagyobb erőfeszítéssel.
A bent lévő sötétség nem zavarja, mivel volt ideje hozzá szokni, tekintve, hogy csak akkor képes "létezni". Még mindig fájlalja, hogy nem mehet ki a tűző napra. Nos, maradt még benne emberi... kérdés csak az, hogy vajon meddig...

Meyerson kisasszony

Vécsey András

Talán most először érzi rossz dolog a már-már hangtalan járás, hisz nem akar ő ráijeszteni a tanerőre, főleg így vizsgaidőszakban. Szégyenli magát, de az átélt események közepette nem igazán a tanulás körül forogtak a gondolatai - hol a vérszomjával küszködött, hol emésztette magát, mert.... gallyra vágta az egyik barátját-, így nem biztos, hogy léphet ő ötödikbe. Talán jobb is így, először az új énjével kell megbékélnie, ami alapból nehéz, tekintve, hogy még mindig szörnynek érzi magát, amiért szívdobogás nélkül jár-kel, na meg, mert ha ő éhes, valakiben, vagy valamiben kár esik. Tudja, hogy ezt nem jó dolog magába fojtani, de se Trisnek, se Noelnek nem akar erről beszélni, Drake előtt meg semmi pénzért nem tűnne gyengének, és itt ki is fújt az ismerősök azon tábora, akik valami csoda folytán, tudják, mi történt vele a fél év alatt.
Persze tudja, hogy az igazgató, meg talán a tanári kar előtt sincs titokban. Ésszerű lenne, főleg, hogy a rellonnak is van egy házivempje, akivel semmi víz alatt nem találkozna még egyszer. Na, meg... így érthető, miért nincsenek nappal órán, meg úgy sehol sem.
Próbál a lehető legmesszebb nézelődni a tanártól - nem volt nehéz leszűrnie, nincs egyedül-, de mivel, semmi számára hasznosat nem talál, muszáj közelebb merészkednie.
A könyvcímeket böngészve keresgél, miközben lassan lépked. Tényleg próbálja nem ráhozni a frászt, neki ez sosem állt szándékában, na jó, akkor talán, mikor az agyát ellepte a vörös köd, de akkor határozottan nem volt önmaga.
Hirtelen esik le elé egy könyv, mire még ő is összerezzen, majd a címet elolvasva, hangosan puffog. A vámpírokról szeret olvasni, sokat tanul belőle, már ha képes olvasni a sorok között, na de a kivégzésük... morogva rakja a könyvet a helyére, aztán haladna tovább, de figyelmetlenségének köszönhetően, már hallja is, ahogy a tanerő levegőt vesz.
- Oh, elnézést, nem akartam megzavarni- tekint le a férfire, aki szintén valami könyv felett görnyed. Az arca ártatlan, mint mindig, még egy bocsánat kérő mosolyt is megvillant.
- Mit teszik olvasni?- dönti oldalra a fejét, és kíváncsian mered a könyvre és a jelenlegi tulajdonosára felváltva.
- Oh, Olivia Meyerson vagyok, eridonos- nyújt kezet, mert ez valahogy belé rögződött. Ő csak próbálja megmutatni, hogy nem illik bele a vámpírokról alkotott képbe, viszont már-már felkészül arra, hogy a tanerő szemében megvillan az a tipikus fényt, mint amikor valaki valamit titkos dologgal van tisztában.

Meyerson kisasszony

Felagund professzor
előzmény

Tekintve, hogy a denevérekkel vagyok elfoglalva, váratlanul ér a testem köré tekeredő béklyó, bár maga a tény, hogy Felgund "leterített", már kevésbé meglepő. Fájdalmas nyögés és puffanás vágódok el kőpadlón. Elég korlátozott a mozgásterem, de azért igyekszem úgy esni, hogy ne az arcomat, hanem inkább csak a vállamat zúzzam szét.
A hisztérikus kacagásom gyorsan elhal és átfordul néma, könnyek nélküli zokogásba. Bár még én sem tudom rendesen definiálni, hogy mit is akar jelenteni a rázkódás, amit produkálok. Már nem tudok mit reagálni a történekre. Elképzelem, milyen szánalmas és egyben nevetséges látványt nyújthatok gúsba kötve fekve a padlón, piszkosan, csatakosan, a tüskés növénytől meg a denevérektől szerzett karcolásokkal és egyéb apró sebekkel borítva. Mindennek a tetejében pedig a karjaim már teljesen elzsibbadtak, kérdéses, hogy egyáltalán meg tudnám-e még őket mozdítani, ha nem lennék megkötve. A tehetetlenség és tudatlanság nagyobb félelemmel tölt el, mint az, hogy nincs tovább: szembe kell néznem a prefesszorrnal és a büntetéssel.
Igyekszem erőt venni magamon és amennyire lehet megnyugodni. Csak most jövök rá, hogy egészen kimelegedtem a hajszában, és a levegőt is hangosan sípolva veszem. Nincsenek ábrándjaim afelől, hogy Felagund mennyire értékelné, ha hagynám elhatalmasodni a kezdődő hisztériás rohamot. Megpróbálok minél kevesebb zajt csapni, hogy érzékeimmel könnyebben koncentráljak a tanárra. A férfi hangja nyugodtan cseng, de azért egy pillanatra sem hiszem, hogy teljesen elült a vihar. Feszülten várom, hogy jöjjön már ide, essünk túl az egészen. Alig, hogy ezt végig gondolom, már meg is hallom a léptei meg a botja kopogását, aztán egy reccsenés és még egy.
- Neeeeeee! A pálcám! - kiáltok fel dühösen, belevágva az öreg szavába. Hagyom, hogy a bennem szunnyadó melodimágia felszínre törjön és a hangomba vegyüljön, ahogy éles, magas frekvencián hosszan kitartva a hangot fejezem ki ellenkezésemet a pálcámat ért támadással szemben. Egy pillanatra elfelejtem, hogy a meccsnek már vége és "hol a helyem". Elönt a pulykaméreg, nem is gondolom végig, hogy mit csinálok - ma éjszaka már sokadjára -, utólag pedig már nem tudom visszaszívni a hangomat. Megint rémült kifejezés költözik az arcomra, ahogy tudatosul bennem, hogy mit csináltam. Nem akartam, nem volt szándékos... de a hirtelen harag meg a melodimágia nem valami nyerő párosítás. Félve sandítok Felára, hogy megállapítsam mennyire sikerült erősre a gemitus. Most már azt sem mondhatom, hogy nem támadtam meg a professzort, mert a mágikus hanghullám minimum egy enyhe fejfájást vagy rosszullétet okoz a tanerőnek. Bár ha szerencsém van, azt hiheti, hogy mindez csak a korával jár...~Most már a Rocharddal való legközelebbi találkozásom miatt is aggódhatok..~ Gondolom keserűen, még ha Fela bá most nem is vesz elő a melodimágia miatt, Rochard tutira érzékelte, hogy varázsoltam - még ha komoly kárt nem is okoztam senkiben.
- Én... Ön... - nem tudom, mit kellene mondanom, csak zavartan hebegek-habogok.
A saját szerencsétlenségem egy rövid időre szinte feledteti, hogy egyébként meg vagyok kötözve és minden kis karcolásom fájdalmasan lüktet - csak arra térek vissza a valóságba, hogy eltűnnek a béklyók. A hirtelen fény miatt hunyorgok egy sort, de ahogy hozzászokik a szemem, elképedve bámulom a karomat. Mi tagadás, nem valami szép látvány. Nem merek felnézni Felgundra, miközben az szitkozódni kezd, amivel csak még egy lapáttal tesz a nyomorúságomra. Igazságtalannak érzem a szavait. Még ha egyáltalán lenne gyógynövénytan és tanulnám is, miközben a sötétben próbálok elkerülni egy átkot, nem valószínű, hogy előbb nekiállnék beazonosítani minden növényt. Azt nem tudom meg, hogy konkrétan hogy is sikerült így elbánnom magammal, vagy hogy mire számíthatok, de jobbnak látom megtartani magamnak a kérdéseimet. Miközben Fela néhány percre egyedül hagy, hasizomból ülő helyzetbe tornázom magam. Megpróbálok felállni is, de az nem sikerül, így csak ülve várakozok.
Nem tudom, Felagund mit dörzsöl a homlokomhoz, de mintha enyhülve a viszkető fájdalom. Örülök, hogy nem is kell a járással próbálkoznom, hanem a professzor azonnal a lebegtetést választja.


Nagyon hosszúnak tűnik az út az üvegházból a nyugati szárny második emeletére, amit ráadásul - számomra - kínos csendben teszünk meg. A gyengélkedőre érve a professzor egy ágyra irányít, ekkora a méreg még jobban szétterjedt a testemben. A megérezésünkre a gyógyító is felbukkan, kissé nyúzottan, de élénk szemekkel jön megkérdezni, hogy mi történt. Felagund közli vele, hogy nincs szükség a segítségére, ennél már csak azon lepődök meg jobban, hogy a gyógyító ezt további kérdezősködés nélkül tudomásul veszi, rám alig vet két pillantást és magunkra is hagy minket. Nem tűnik valami nagyon elkötelezettnek a munkája iránt, pedig ha minden igaz, mestertanoncként lesznek vele gyakorlati óráim. Bár, ilyen GYNT tudással talán tényleg nem ártana átgondolnom a terveimet...
- Professzor úr... akkor, ez most... milyen méreg és mennyire súlyos? - kérdezem kissé félénken, az ernyedt végtagjaim felé pillantva. Lehet, hogy jobban kéne tartanom attól, hogy milyen büntetés vár rám, de jelenleg mégis jobban izgat a testi épségem.

/Turnman Katalin/

Felagundot egyetlen másodpercig sem érdekelte a lány pálcája, teljesen jogosan tette, amit tett. Egyáltalán nem szerette volna, ha nekiáll esetleg még hadonászni vele, házvezetőkhöz járkálni pedig még ennyi kedve se lett volna. Jó helyen van ott az üvegház padlóján, majd ha másnap jön rendbe tenni a dolgokat, szépen kidobja a kukába, elégeti, felrobbantja… vagy valamit csinál vele. Katkót azonban kicsit jobban megviseli a fadarab elvesztése, s valami irtózatosan magas visítást hallat. Ettől megint annyira felmegy benne a pumpa, hogy legszívesebben visszakézből lekeverne egy pofont neki, de akkor minden bizonnyal együtt repülnének az iskolából. Fejfájásra való jeleket nem tapasztal, s először nem is igen érez semmit, csak egy pillanat múlva vesz észre valami nedveset az orra alatt. Méghozzá az orra vérét, ami ettől a hülye nyivákolástól eredt el.
- Jobb lenne, ha befogná a száját! Mégis mit képzel, he?! A következő ilyen baromságnál kap egy kábító átkot, aztán nem lesz gondom magával holnapig!
Sebastian nem igazán ismeri az Eridon házvezető tanárát, nem sok közös programban vettek részt ezidáig. Nem is tud róla sokat, csak hogy valami énekléssel összefüggő, lári-fári tudományt oktat. Amúgy sem vette ő sohasem komolyan a varázslással szorosan összefüggő tárgyakat, azt, amiben meg még kornyikálni is kell, még annyira sem. A lány biztosan az egyik tanítványa lehet, az is a rosszabbik fajtából. Talárja ujjával letörli a vért az orra alól, nem igazán törődve azzal sem. Van belőle jó pár neki, majd az asszony kimossa szépen otthon, és minden rendben lesz.
Igazán nem érti ő ezeket a mai fiatalokat. Az rendben van, hogy bejön ide randalírozni, de, hogy nekiessen a tanárának egy pálca miatt? Lemegy a faluba és körülbelül öt perc alatt vehet másikat… persze, ha az anyagi kerete megvan rá. Azt meg nem igen hinné, hogy aki ide jár iskolába egzisztenciális problémákkal küszködne. Jó, vannak azért olyanok is, de azokat meg valamennyire a tanoda is kisegíti ilyen esetekben. Ahelyett, hogy örülne annak, hogy Sebastian megpróbál rendes lenni vele és segíteni, még a történtek után is, inkább hisztizik. Rohadtul elege van már ezekből a diákokból.

Az út az üvegházból a nyugati szárnyig valóban csendben telik. Felagund nem igen akar ezek után beszélgetni a lánnyal, s magában fortyog inkább. Közben azon is elgondolkozik, vajon miféle szankciókkal illethetné őt, s a legkülönfélébb büntetőmunkák jutnak az eszébe. Az esszéíratás érdekes módon azonban, meg sem fordul a fejében. Régen pedig nagyon bevett szokása volt, de az egy másik generáció volt. Azok még komolyan vették ezeket a feladatokat, s nem röhögtek azon, ha azt mondta mínusz húsz pont, ha nem készül el a munka. A legnagyobb szégyen volt, ha valakitől pontot vontak, nem ám még húszat! Most mi van? Valaki ír öt sort egy általa kitalált lényről az LLG tanárnak, aztán már be is nyelheti azt a húsz pontot. Nevetséges. Ahogyan nevetségesnek tartja az idei pontverseny alakulását is. Elképedve nézte, ahogy egyik nap még a Levita vezet 1000 ponttal, másik nap a Navine húz el 800-cal. Fontos-fontos dolog a pontverseny, de azért kollegái is lehetnének csak egy árnyalatnyival szigorúbbak, hogy ne kelljen már minden szir-szarra pontokat osztogatni. Vonni mindenesetre már nem fog semmit Katkótól, úgysem oszt vagy szoroz. Plusz még a nevét sem kérdezte meg, pálcájának sötétjében pedig nem működik valami jól a beépített arcfelismerője.
Ami megnehezíti még az utat, az a sötétség. Lévén pálcájával éppen a lányt szállítja, az övét pedig eltörte, kénytelenek a sötétben bebotorkálni. Nem mintha a professzor nem ismerné tökéletesen az utat, saját szobája is a gyengélkedő közvetlen közelében található. Sajnos. Amennyi diák ott megfordul az ügyes-bajos dolgaival… hihetetlen. És idegesítő. Pontosan ezért esik jól számára kimenni néhanap az erdőbe, ahol a létező legnagyobb csend várja a Mágustanoda környékén. Ott nincsenek ordítozó diákok - vagy épp tanárok -, és nem kell hallgatnia a festmények állandó susmogását sem. Maximum egy-egy madár énekét, vagy a természet egyéb zajait, amihez teljesen hozzá van szokva.
Végre valahára elérik azonban a gyengélkedőt, ahol rögtön meg is jelenik az a kimondhatatlan nevű sarlatán. Mikor Felagund meglátta a hirdetőtáblán először ezt a nevet, nem is akart hinni a szemének. Tény, hogy a Bagolykő sosem volt túlzottan szerencsés javasasszonyok terén, hiszen egyik sem bírta itt tovább egy évnél, de hogy ennyire elkeseredettek legyenek azt nem gondolta volna. Természetesen egyből meglátogatta az igazgató urat és panaszt emelt, hogy miféle embereket nevez ki erre a pozícióra, de süket fülekre talált. Azóta sem igen ápol jó viszonyt az illetővel, így hangos szavakkal azonnal el is küldi.
- Takarodjon innen, majd én ellátom! Nem ért maga úgysem semmihez, csak a kuruzsláshoz!
Tsosie nem is szól egy szót sem, csak bólint egyet és otthagyja őket. Megszokhatta már az öreg stílusát, s, hogy valószínűleg sosem fogja elismerni a munkásságát. Még csak az kéne. Sebastiannak mindig is bejárása volt a gyengélkedőre, hiszen tudása bármelyik javasasszonyéval vetekedhetne. Ettől függetlenül sosem érzett magában szemernyi elhivatottságot sem egy efféle szakma iránt, nem az ő tisztje, hogy más hülyeségét helyre hozza. Csinálják csak azok, akik tényleg kedvüket lelik benne.
Katkó végre elfekszik az ágyon, s a megvilágítás is olyan, hogy végigmérheti teljes egészében kivel van dolga. Kérdését legszívesebben elengedné a füle mellett, de végtére is joga van tudni mi történik vele.
- Velő bogyónak hívják a növényt, amelynek az éretlen termésébe sikeresen belefetrengett. Kezdeti fázisban bénulást okoz, ahogyan azt maga is észrevehette, majd szépen lassan elkezdi elzárni a légutakat, belülről fojtva meg ezzel áldozatát.
Hangja megint teljesen nyugodtnak hangzik, az sem hatja meg, hogy a diák lehetséges haláláról beszél. De nem véletlenül ilyen higgadt… tudja jól, hogy melyik szekrényben, s pontosan melyik polcon található a méreg ellenszere. Habár, ha éppen nincs készleten belőle, az jelenthetne némi problémát.
- Ó, azt majdnem elfelejtettem mondani, hogy van ellenszere! Megint ez a fránya feledékenység…
Jegyzi meg egy kevés kárörvendéssel hangjában. Remek élmény volt néznie a lány elképedt arcát, amikor a fulladásról beszélt úgy, hogy ő maga közben a füle botját sem billegette, s az ágy mellett állva a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy bármit is tehetne, ami a javulására szolgálna. Pontosan tudja mennyi ideje van, mielőtt a méreg elkezdi kifejteni utóbb említett hatását, s szeretné ennek minden apró percét felhasználni, hadd érezze át egy kicsit tetteinek következményét a prefekta.
Ekkor tűnik fel neki ugyanis egy csillogó jelvény a lány mellkasán, melyet meglátva egy picit elmosolyodik. Végre ráakadt egy darab tökéletes büntetésre. Oda is nyúl érte, és leveszi azt róla.
- Azt hiszem erre nem lesz már többet szüksége. A házvezetőjével majd tudatom, hogy keressen egy alkalmasabb személyt, egy ilyen felelősségteljes pozícióra.
A prefektusi jelvényt talárja zsebébe helyezi, kulcscsomója mellé. Ő maga sohasem látta el ezt a feladatkört diákként, de házvezető-helyettesi majd házvezetői rangjában elég sok embert fosztott meg, illetve ruházott fel vele. Ügyet sem vet arra, hogy ez mennyire fogja esetlegesen rosszul érinteni a lányt, előbb kellett volna gondolkodnia.
Sóhajt egyet, s nagy erőt véve magán megindul az egyik, fiolákkal tömött szekrény irányába. Elforgatja a zárban a kulcsot, és ki is veszi a lilás löttyöt tartalmazó üvegcsét. Nagy szerencséje volt, hiszen éppen az utolsó darab a polcon, elkészítése pedig sokkal több időt venne igénybe, mint amennyi ideje Katkónak hátra van, a fulladásos tünetek produkálásáig. Lazán becsapja a szekrény ajtaját, s kezében a fiolával visszaindul az ágy felé...

Nem maga a tény, hogy darabjaira hullott a pálcám, idegesített fel ennyire. Majd veszek egy újat Bogolyfalván. Azért durrant el az agyam, mert nem értem, mi szükség volt erre. Oké, hogy ő a tanár, de akkor sincs joga tönkretenni a pálcámat, vagy akármilyen tulajdonomat. A másik, ami nagyon felvitte bennem a pumpát a gúnyos megjegyzés volt. Ettől függetlenül tudom, hogy nem kellett volna melodimágiát használnom, és hogy egyáltalán nem vagyok olyan helyzetben, hogy még nekem álljon feljebb, de nem tudtam visszafogni magam. Igazság szerint be kell vallanom, hogy némileg elégtétellel töltött el, ahogy Felagund orra alatt megjelent az első kövér vércsepp. De nem volt időm, sem lehetőségem kiélvezni ezt a picinyke revánsot, Felagund szavai elvették tőle a kedvem. Mivel nem szerettem volna a továbbiakban eszméletlen résztvevője lenni az eseményeknek, így befogtam a számat.


A gyengélkedőn már jobban biztonságban érzem magam, mint odakint az üvegházban Felagunddal kettesben. Csak nagyokat pislogok hallgatva, ahogy az öreg professzor elküldi Uff bácsit. Némileg bántotta a piciny lelkemet, ahogy Felgund mind ezidáig  beszélt velem, de nem gondoltam volna, hogy ugyanilyen stílusban szól a "kollégáihoz" is. Nem tudom eldönteni, hogy ez csak azért van-e, mert nekem már előzetesen sikerült jól az ideire mennem, vagy alapjáraton is ilyen. Eddig biztos voltam benne, hogy velem is csak azért lekezelő és undok, mert mérges, de már nem vagyok benne biztos. Csak azt tudom, hogy sokkal szimpatikusabb ember volt, amíg a bájitaltan órákon a diákság hozzá nem értését taglalta, és nem konkrétan velem beszélt úgy, ahogy. Van még mit fejlődjön az emberismeretem.
Csak félve merek kérdezni, és látom a professzoron, hogy nem is szívesen válaszol. De válaszol, és ez a lényeg, legalább, hogy mi van velem. Rémültem, félelemtől tág pupillákkal pislogok Felagundra, aki totál szenvtelenül közli, hogy mindjárt elzáródnak a légútjaim és megfulladok. Csak nyelek egy nagyot, de nem merem feltenni a kérdést, hogy "most akkor mi lesz?", csak várom a folytatást, mert kell lennie folytatásnak. Egyrészt megkönnyebbülök, amikor közli, hogy van ellenszer, de ugyanakkor egy sötét arckifejezés is átsuhan a képemen. Kezd nagyon idegesíteni Felgund stílusa. Mintha nem lennék már így is elég nyomorultul. Ó, és persze ahelyett, hogy elindulna azért a bizonyos ellenszerért, még szívózik velem egy sort. Észreveszi a jelvényemet. Az önelégült mosolya nem sok jót ígért, érzem, hogy mi fog következni, és nem is kell csalódnom, Fela bá színpadiasan elkobozza tőlem a plecsnit. Szégyenkezve elfordítom a pillantásom a férfiről, de egyébként nem adom jelét, hogy mellbe vágott volna a dolog. Igaz, hogy jószerével prefektus vagyok, mióta idekerültem, teljesen hozzá vagyok szokva a tisztséghez tartozó kötelességekhez és privilégiumokhoz, de nem élem meg drasztikus változásnak, hogy Felgund ezt most elveszi tőlem. Sosem ragaszkodtam igazán a prefektussághoz, és jogosnak is érzem, hogy egy ilyen kirohanás után leváltsanak.  
Fela nagy kegyesen mégis elindul a szekrény felé, hogy idehozza az ellenszert. Ami ezután jön, meg már viccnek is rossz. Yarista ront be a gyengélkedőre sápítozva, aggódva, és egyenesen belerohanva Felagundba. Hitetlenkedve pislogok a fiúra - időközben odáig jutott a méreg, hogy a szemhéjaimon meg a számon kívül semmimet sem tudom mozgatni. Nem értem, hogy az fenébe keveredett ide, meg ha a folyosókon kószált is, hogy jutott eszébe, hogy megnézze mi történik. Most ő is ugyanúgy büntetőmunkát fog kapni, mint én. Na, jó, ő talán valamivel könnyebben megússza, bár Felagundnál sosem lehet tudni. Már épp válaszolni készülök a kérdésére - bevallva, hogy mekkora barrom vagyok, és közben jól leteremtve őt, amiért idejött -, amikor én is meghallom, ahogy a fiola szilánkokra törik. Kell vagy fél perc, amíg eljut a tudatomig, hogy Yar éppen az ellenszert tette tönkre. Ebben a fél percben csak üres tekintettel bámulok magam elé, átengedve Felangundnak a lehetőséget, hogy közölje Yarral mekkora idióta.
Aztán eljut a tudatomig a tény, hogy meg fogok halni. Legszívesebben megütném Yart, vagy legalább a párnámat darabokra cincálnám, de minthogy egyikre sem vagyok képes felüvöltök. Nem érdekel, hogy Fela az előbb emiatt kábító átokkal fenyegetett. Kábítson el, mit bánom én. Jobb is meghalni, ha nem vagyok a tudatomnál. Nagy levegőt veszek és velőtrázó, fájdalmas, egy sebzett vad artikulálatlan ordítása szakad fel a torkomból. Elöntenek az érzelmek, félelem, düh. Tudnom kéne kordában tartani az erőmet, hiszen itt van Yar és a medál, amit tőle kaptam, a kabalám. De hogyan tudna pont a vele eltöltött hétvége, a barátságunk gondolata megnyugtatni, amikor miatt fogok meghalni. Egyenesen Yart célzom meg a hullámokkal, bár túlzás azt állítani, hogy képes vagyok rendesen célozni. Beérem bármivel, amiben sikerül kárt tennem, amit sikerül darabokra cincálnom. Valahogy muszáj levezetnem a feszültséget. Túlságosan megrémít a halál gondolata ahhoz, hogy akár csak egy pillanatra is józanul gondolkodjak. Volt ellenszer, nincs ellenszer. Számomra csak ennyi az egész.
A kiáltásom elcsendesedik, könnyek gyűlnek a szemembe, majd patakként csorognak végig az arcomon. Yart keresem a tekintetemmel. Nem akartam igazán bántani...én csak... ~ Ez életem legelcseszettebb estéje!~
- Meg fogok halni...? - Felagund felé pislogok, a hangomban még ott csendül a remény, és a professzortól várom, hogy eldöntse a sorsomat. Az nem lehet, hogy tényleg csak ennyi, hogy kész, vége, megfulladok. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg nehezebben veszem a levegőt, vagy már csak beképzelem a dolgot.

/Turnman Katalin & Yarista Palarn/

Sebastian sosem törődött igazán azzal, hogy mennyien kedvelik őt, az iskola diákjai vagy épp tanárai közül. Hiszen egyáltalán nem ez a fontos. Tudja magáról, hogy jó abban, amit csinál, a világ is tudja róla ezt, így nem vágyik elismerő szavakra, ölelésekre és önfeledt mosolyokra senkitől. Teszi a dolgát, igyekszik minél nagyobb tudásanyagot átadni az ifjaknak, és ennyi. Nem kell, hogy szeressék, nem kell, hogy dicsérjék a módszereit, majd ha felnőnek úgyis rájönnek, hogy néha a szigor az egyetlen járható út, amivel sikereket lehet elérni. Felagundnak egyszerűen ilyen a jelleme… nem fog ő senki kedvéért sem máshogy beszélni, ugyanúgy leteremtené az iskola igazgatóját is, ahogy Katkót, ha úgy hinné neki van igaza. Sosem jópofizik senkinek, nem nyal, nem áll be a sorba, szimplán csak hidegen hagyja ki, mit gondol róla. Éppen emiatt nem fogja érdekelni az sem, ha a lány számára ezek után kevésbé lesz szimpatikus az öreg… na és, akkor mi van? Az órájára ugyanúgy járnia kell, a feladatokat ugyanúgy meg kell oldania és vizsgáznia is kell a tanév végén. Az, hogy ezt milyen szájízzel teszi nem sokat nyom a latba.
A prefektusi jelvényét sem jókedvéből kobozta el a professzor. Azok után amit Katkó megengedett magának ez még egy enyhe következmény. Természetesen a büntetőmunkáját is kitalálta már a lánynak, bár előbb célszerű lenne, ha túlélné a ma estét. Zsebéből előveszi az általa gyűjtött szakállas mendérke nevű növényt, s egyetlen mozdulattal a szemétbe hajítja. Az egész idióta incidens miatt nem ért rá időben, a megfelelő módon konzerválni azt, s így már nem ér semmit. Még egyszer viszont esze ágában sincs neki begyűjteni, majd megteszi helyette az ex-prefektus...
... talán nem is egyedül. Yarista robog be ugyanis a gyengélkedőre, a maga egyáltalán nem kedvelhető stílusát bevetve. Az öreg ügyet sem vet a köszöntésére, csak felhúzza egyik szemöldökét, ahogy ránéz. Észrevéve Katkót rögtön megindul felé, mit sem törődve azzal, ha ezen nemes cél érdekében át kell gázolnia Felagundon. Meg is lesz ennek a böjtje, ugyanis Sebastian a lökéstől kiejti kezéből az utolsó adag ellenmérget tartalmazó fiolát. Egy pillanatra az benne is megfagy a vér, semmi esetre sem öregbítené a hírnevét, ha az ő kezei között halna meg egy diákja.
- Aggodalomra semmi ok fiam, végül is csak az utolsó üvegcse volt.
Közli immár teljesen higgadtan Yaristával. Mindez azonban nem tart tovább pár másodpercnél, mivel a lány utolsó erejével úgy dönt, ordít még egy keveset. Az előbb sem sült ki sok jó a dologból, most azonban hála Istennek, nem ő a célpontja. Ettől függetlenül amilyen gyorsan csak tudja füleire tapasztja a kezét, s megpróbál a létező legmesszebb elhátrálni, a viharos gyorsasággal szétrobbanó üveges szekrények és fiolák éles szilánkjai elől. Ez az este valóban nem úgy alakult egyikük számára sem, ahogy eltervezték, az egyszer biztos. ~Már megint azt a rohadt melodimágia...~ Gondolja magában az öreg, s megfogadja, ha legközelebb összefut Kahlillal megmondja neki a magáét, hogy hogyan tartsa féken a diákjait, mert ez már nem állapot. Egyszerűen nem tartja normálisnak azt, amit a lány csinál, s csak őszintén remélni meri, hogy gyermekei közül egyikük sem vesz részt hasonló mágiák tanulásában. Nem biztos, hogy önfeledt lenne az öröme, ha esetleg egy otthoni veszekedés alkalmával ilyesfajta hangok törnének elő Biancából; Milant viszont egyenesen pofán röhögné, ha meghallaná tőle. Valahogy nem tudja elképzelni, hogy életerős férfiak akár magas, akár mély hangon ordibálva intézzék el ügyes-bajos problémáikat egymás között. Számára ez rendkívül idegen, s reméli, hogy még sokan vannak így ezzel, a jó ízlésű varázslók közül.
Egy pillanatra meg is kell kapaszkodnia az egyik ágy szélében, hiszen megszédült egy kicsit, de nagyobb baja nem esett szerencsére. Nem úgy, mint Yaristának, de hát ő megérdemelte... magának kereste a bajt. Érdekes egyébként, hogy akárhányszor összefut órán kívül a fiúval, valahogy mindig büntetőmunkával végződik a találkozás. Ma sem lesz ez másként, még ha csak egy „barátja” testi-lelki épségéért aggódva érkezett is ide.
- Az a bohóc, vagy sámán, vagy micsoda, minden bizonnyal hálás lesz magának ezért a rumliért, én viszont jobban örülnék, ha ez nem fordulna elő még egyszer.
Pillant megvetőn Katkóra. Nem emeli fel a hangját, nem látja értelmét. Nem neki kell majd összetakarítania, az az idióta meg csak hadd dolgozzon. Az ő készletei biztonságban vannak szobájában, illetve a szertárban, így semmiféle kárt nem szenvedett el. A gyengélkedőnek pedig amúgy sem nyújt sok segítséget, mióta ezt a pojácát alkalmazzák. Persze, ha az igazgató úr kéri, nem tagadhatja meg egy-egy bájital vagy kenőcs elkészítését, de nem szívesen, inkább csak kötelességből teszi. Másrészről viszont némi elégtétellel is eltöltik a hasonló szívességek, hiszen ebből tudja, hogy Tsosie már megint képtelen volt megfőzni valamit, s ezért volt szükség az ő szakértelmére. A lány halkan megszólal, s felteszi a nap talán legégetőbb, s legfontosabb kérdését. Felagundból akaratlanul is feltör egy aprócska nevetés, s közelebb sétál Katkó ágyához.
- Ó aranyom, talán azt gondolta hagyom meghalni itt? Korábban kell ahhoz bárkinek felkelnie, hogy túljárjon az én eszemen!
Pusztán azért volt képes a legutolsó percig higgadt maradni, mert tudta, hogy ha minden kötél szakad, akkor is támaszkodhat a pálcájára, s a saját maga által feltalált varázslatra. Egy jó évtizeddel ezelőtt alkotta meg a bűbájt, amikor rendkívüli módon elmerült a mérgek tanulmányozásában. Ez is vált aztán, az egyik szakterületévé. Tisztában van vele, hogy a velő bogyó mérge a duplahatású mérgek, röviden DHM, kategóriába tartozik, melynek kezdeti ciklusa akár két óránál tovább is eltarthat. Érdekes módon ezeknél a mérgeknél csak a kezdeti ciklus létezik, utána rögtön a végstádium következik, így a varázslat is csak az első szakaszban alkalmazható sikeresen. Letekeri botjának markolatát, hogy elővehesse ismét a pálcáját, és hozzákezdhessen a kicsit bonyolult varázslathoz.
- Ha élni szeretne, ne nagyon próbálkozzon ilyen sikításokkal újra, és maradjon egy helyben. Ja... ez nem is lesz olyan nehéz feladat.
Mosolyodik el újra, mikor rájön, hogy mekkora hülyeséget mondott, tekintve, hogy a lány jelenleg teljesen le van bénulva. Nem igazán tudna elszaladni, még ha szeretne sem. Lehunyja először is a szemét, melynek az utolsó mozdulatig csukva kell maradnia. Első körben egy nagy végtelen jelet rajzol úgy, hogy az lefedje a lány egész testét, a feje búbjától egészen a talpáig. Közben elképzeli Katkó érrendszerét, maga előtt látva a főbb vénákat és ereket, az abban folyó vért, s egyúttal a benne keringő mérget is. Ezt követi egy nyolcas rajzolása, melyet kifejezetten csak Katkó hasi részére vonatkoztat, csukott szemmel is megtalálva azt. A következő kép, melyet rajzolás közben maga elé képzel, már csak a vért és a mérget ábrázolja. Látja, ahogy a szervezet megpróbál tenni valamit az idegen anyag ellen, mindhiába. El kell azonban képzelnie, hogy a méreg valamiért mégis elkezd kiürülni a véráramból, hogy a lány felépülhessen. Amint végez ezzel a mozdulattal is, hirtelen tágra nyitja a szemét, pálcáját egyenesen a lány szívére irányítva leír egy kört, majd annak közepébe pöccint egyet, s kimondja a varázsigét.
- Venenum Excolio!
Fejében közben végig az elmúlt képsorok rajzolódnak ki, hiszen fontos, hogy a létező legerősebben koncentráljon erre. Érzi, hogy a varázslat sikeres volt, hiszen kezébe iszonyatos fájdalom szökik, olyannyira, hogy még a pálca is kiesik a kezéből. Hátratántorodik, s levegő után kapkodva huppan le a szomszédos ágyra. A varázslat egyike a legkimerítőbb és legtöbb koncentrációt igénylő bűbájoknak, amiket ismer. Nem véletlen, hogy eddig minden diák kérelmét elutasította, aki szerette volna megtanulni tőle. Csak a legrátermettebbekre, s a bájitalok világa iránt legelkötelezettebbekre hajlandó átruházni ezt a tudást. Ilyen diákkal pedig, még nem sokkal találkozott a Mágustanoda falai között.

Kati és Fela bá’

Jeremy

Majdnem a padlóra küldi az üveg tartalmát, ami talán jobb is lenne, na de így, hogy avatatlan szemek is látják. Végtére is nem tudná hová tenni a srác vértócsát, és az eridonsonak sincs kedve magyarázkodni. Talán, mert másra koncentrált, azért nem vette észre, hogy nincs egyedül, csak mikor a társasága megszólalt, ezzel ráhozva a szívbajt a vámpírra.
Több gondolat is megfogalmazódik benne, többek közt az is, vajon miért érez minden diák késztetést aziránt, hogy megszegje a takarodóra vonatkozó szabályt? Oliv más, ő csak azért ilyenkor jár-kel, mert máskor nem tud.
A másik nagy kérdés, miért épp a konyhába? Általában a házaknak van külön is, nem? Bár nem rémlik neki, hogy az Eridonnak lenne, de nem is létszükséglet számára, tudniillik, ő a szabad levegőn szokott enni... többnyire.
Még egy utolsó korty, és visszacsavarja a kupakot az üvegre, majd miután gondosan megtörli a száját, a fiú felé fordul.
- Egy különös bájital, ami állandó hűtést igényel- mosolyogva osztja meg vele a már betanult szöveget, áldja is érte mostohaapját, hogy szinte mindenre felkészítette, mielőtt visszaengedte ide. Ugyanakkor szöget üt a fejébe, ha Drake tette ilyenné, akkor nem is szimpla mostoha apa? Ez az egész annyira bonyolult neki.
- És te, mit bóklászol erre? Nem félsz, hogy egy prefibe botlasz?- kérdi félredöntött fejjel, mosolyogva persze. Nincs számon kérés a hangjában, tényleg csak érdekli, mi vezérelte erre a srácot.
Persze szorongatja a palackot, főleg most, hogy nem tenne jót, ha kiderülne, mi leledzik benne.
Fogja magát, és felül az egyik asztalra, szemet hunyva illem felett.
- Téged is kicsinálnak a vizsgák?- mert mintha ezt hallaná manapság lépten-nyomon. Ő nem csinál belőle nagy ügyet, önkényesen eldöntötte, hogy még nem áll készen arra, hogy évfolyamot lépjen, kell még idő, hogy visszarázódjon, és azt nem tanulásra szeretné pocsékolni.

Nem vagyok valami jó stressz helyzetek megoldásában.  Rendszerint képtelen vagyok higgadtan, tiszta fejjel gondolkodni ilyen esetekben.  És stressz alatt most nem a vizsgákra, vagy egy kínos beszélgetésre gondolok, hanem például arra, amikor egyszer megvadult a tükörterem és a fél világgal arrébb élő bátyán hívogatott a tükrön keresztül. Na, az elég rémisztő volt. De közel sem annyira, mint magatehetetlenül feküdni a gyengélkedőn annak tudatában, hogy ellenszer híján a bennem munkálkodó méreg hatására el fogok patkolni. Azért ilyesmi nem minden nap esik meg az emberrel.  Néhány pillanat pedig iszonyat kevés ahhoz, hogy feldogozzam a tényállást. Látom megsemmisülni az utolsó fiola ellenszert, és semmi egyéb életmentő alternatíva nem jut az eszembe, tehát igen, kétségbeesésemet üvöltés közepette juttatom a világ tudtára. Kár is erre racionális magyarázatot keresni.  Befejezem az üvöltést, mivel nem szeretnék maradandó sérüléseket okozni Yarnak . Egyelőre azonban még magammal vagyok elfoglalva és nem vele. Még Felagund szavai, és megvető pillantása sem hatnak meg. Lehet, hogy nem ordibálok tovább, de egy cseppet sem lettem nyugodtabb és félig-meddig szinte már önkívületben vagyok. Ez az egész este egy rossz vicc. Hüledezve meredek Felagundra, amikor a kérdésem hallatán csak felnevet. Nem tudom mire vélni a reakcióját és a sejtelmes válasza sem enyhíti a kínjaimat. Nem vagyok legilimentor, fogalmam sincs, mit forgat a fejében a professzor. De így külső szemlélődőként a higgadtságát és a megszólalásait leginkább az őrület első jeleiként tudom értelmezni. Más lehetőségem viszont nincs, mint erre az őrültre bízni magamat. Nem kerül sokba betartani a prof által mondottakat. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis hogy akar meggyógyítani, és eléggé meglepődök, amikor előveszi a pálcáját. Sosem hallottam még olyan varázslatról, amivel ki lehetne vonni a mérget az ember testéből. Látva, hogy Felagund milyen szakértelemmel dolgozik, kezdek megnyugodni, hogy mégiscsak túlélem az éjszakát.  Kicsit félelmetes ugyan, ahogy az öreg szeme hirtelen felpattan és a szívem felett mozgatja a pálcáját, de miután kimondta a varázsigét, én is érzem, hogy sikeres volt a művelet. Persze, a méreg nem tűnik el csak úgy egyik pillanatról a másikra, hanem csak szép lassan visszafelé kezd el lejátszódni a bénulási folyamat, ahogy a méreg fokozatosan távozik a szervezetemből.
- Köszönöm, professzor úr - rebegem hálásan a szomszéd ágyon ülő férfi felé pislogva. A varázslat végrehajtása láthatóan eléggé megviselte az öreget, és én is kimerültnek érzem magam. Most, hogy nem kell már az életemért aggódnom, hirtelen hatalmas súllyal nehezednek rám az este történései. Fizikailag is el vagyok fáradva, a meggondolatlan melodimágia használat is energiaigényes dolog, ehhez jön az események lélektani vonulata meg az érzelmi hullámvasút, amin amúgy is egész nap ültem. Nincs más vágyam, mint aludni egyet és nem gondolni semmire, de tudom, hogy még odébb van, mire ezt megtehetem.
Yar is újra felbukkan az ágynál - csurom véresen. Azonnal elönt a szégyen és a bűntudat, hiszen miattam történt mindez. Magamhoz képest azonban elég önzőn viselkedek, mert a kérdésével nagyon könnyen kiszakít a kezdődő önmarcangolásból. Gyorsan túllendülök azon a témán, hogy akár el is vérezhetett volna, és hevesen nekiállok elmagyarázni, hogy mi történt.
- Ákos elhagyott. Érted, csak így. Vagy is nem, mert írt egy levelet, hogy el kell költözniük, úgyhogy ennyi. Arra nem volt képes, hogy elém álljon és szóban közölje. Ja, de közben meg olyanokat írt, hogy még mindig szeret. Meg sem magyarázta rendesen, hogy miért megy el. Meg egyébként is, az, hogy elköltöznek, még nem kéne, hogy azt jelentse, hogy szakít velem. Mindketten betöltöttük a tizenhetet, most fogok hoppanálási tanfolyamra járni, a szabad hétvégéken simán találkozhatnánk. De szerintem ő erre nem is gondolt. Amúgy is mindig ezt csinálta! Sosem beszéltük meg rendesen, ha valami baja volt, vagy nekem volt bajom. De akkor is szeretem, és... és nem tudom elviselni, hogy csak így egyik napról a másikra itt hagyott... - a végére már egészen lehalkul a hangom, majd halk szipogásba fulladnak a szavaim. Yarista valószínűleg nem ilyesmire számított, amikor feltette azt a bizonyos kérdést. De mentségemre szóljon nőből vagyok, számomra ez volt a fontosabb, és nem az, hogy bújócskáztam ezt sort Felával az üvegházban, közben beleborultam a velőbogyóba - egy életre megjegyeztem magamnak a növényt - aztán Fela lekapcsolt és elhozott ide. Ezekről a dolgokról inkább nem is akarok beszélni, csak elfelejteni szeretném őket.
- Te jól vagy? Úgy sajnálom. Nem akartam, csak... megijedtem és kiborultam és nem tudtam, mi lesz velem - váltok gyorsan témát, visszakanyarodva oda, hogy majdnem kicsináltam az ex-rellonost.

Olivia


A lány nem vesz észre, míg rá nem köszönök, de talán még így is jobban járunk, mintha egyszerűen megfordult volna és csak úgy itt talál, minden előjel nélkül. A magam részéről legalábbis én nagyobb eséllyel kaptam volna szívrohamot az ő helyében, de hát kinek egér, kinek oroszlán. Egyébként érdekes, hogy mibe merülhetett ennyire el, elvégre csak ivott. Talán sok minden foglalkoztatja... Bár éjszaka a konyhában iszogatva én nem hiszem, hogy jó ötlet ilyen mértékű figyelmetlenséget megengedni magunknak.
Diáktársam lenyel még pár kortyot, majd egy gyors szájtörlés - vagy legalábbis arra hasonlító mozdulat - után felém fordul. Mosolyogva tájékoztat a kezében lévő palack tartalmáról. Egy különös bájital... Érdekesen hangzik.
- És miért olyan különös? Milyen jellegű? Mire jó? Te készíte...
A kíváncsi kérdések meggondolatlanul törnek belőlem elő és egyszer csak azon kapom magam, hogy már a negyedikkel bombáznám meg az ismeretlen diákot. Zavarba jövök, elvégre valószínűleg nem ez a normális reakció az iméntiekre, én pedig tényleg nagyon próbálkozom a normális, hétköznapi gyereket játszani, főleg ha a másik még egyáltalán nem ismer, de... úgy tűnik nem nagyon megy ez nekem.
- Bocs.
Morgom oda, minden iménti lelkesedésemet elveszítve, bár azért az a bájital még mindig érdekel... Meg az is, hogy miért szorongatja annyira az palackot, amit azért kezdtem el fixírozni, mert nem akartam a lányra nézni. Most visszaemelem rá a tekintetem és valahogy... talán kissé feszültnek tűnik, vagy csak én képzelem, de a testbeszéde nekem erre utal. Vajon a kérdéseim miatt, a folyadék miatt, esetleg mert megzavartam? Talán több is közrejátszik itt.
- Mert te az vagy?
Tudom, hogy nem az. Már rég beazonosítottam az összeset, így kizárt, hogy egy legyen közülük. Mindettől függetlenül ő elhiheti, hogy a kérdésem valódi, mivel a viccelődés legkisebb jelét se mutatom. Még mindig zavarnak az iméntiek.
- Egyébként egy éjféli rituális áldozásra készülök, hogy holtakat idézzek meg. Gondoltam a manók segíthetnek az alapanyagok megszerzésében, bár, mint kiderült, nincs élő kecskéjük. Kiábrándító.
Teljesen komoly vagyok, a végén még fel is sóhajtok, csak hogy élethű legyen a dolog, ám ekkor odajön az egyik furcsa kis szerzet a szendvicsekkel, amiket még érkezésemkor kértem. Erre egy vidám félmosolyt eresztek meg a lány felé.
- Hupsz, lebuktam. Csak lemaradtam a vacsoráról, mert tanultam.
Tudom, hülye vicc volt, de engem elszórakoztat és más nem számít. Legfeljebb ezek után már tényleg hülyének fog nézni. Nem ő volna az egyetlen. Pedig okosabb vagyok mindegyiküknél... Ironikus, nem?
- Nem. Lazán leteszem őket.
Tényleg nem értem, hogy mi ez a nagy hiszti a vizsgák körül. Igazából az egész csak egy béna visszakérdezés, hogy biztosra tudhassák, megtanultuk-e amit igyekeznek a szánkba rágni. Nekem pedig sose volt ilyesmire szükségem. ösztönzés nélkül is kielégítem a kíváncsiságomat, ismételnem meg majdhogynem felesleges. Akárcsak ez az egész év végi felhajtás.
- Mert te parázol?
Kissé felvonom a szemöldökömet, kérdőn nézve rá, majd a válaszát hallgatva nekilátok a megkésett vacsorámnak.

Nathaniel

Szerencsére ma páros lábbal kelt fel, úgyhogy egyből megbizonyosodhatott róla, nem változott át kalózzá az éjszaka. Pedig egy fél pillanatig, az elillanó álom révületében még azt hitte, hogy menő falába van, meg kampó a keze helyén. De nem. Az is csakhamar kiderült, hogy kampó helyett egy toll böködte a szemét, mivel sikerült egy darab pergamen felett, írás közben elaludnia. Ilyen ez a vizsgaidőszak. Mármint olyan, hogy közben egy betűt nem tanul, mert ahhoz túlságosan is eufórikus hangulatban leledzik manapság. Talán le kéne állnia az ópiátokkal. Vagy csak nem kéne annyit álmodoznia, hogy még a pizsamáját is elfelejtse levenni. Mert bizony nyalókás rövidgatyóban és hozzá illő még nyalókásabb pólóban nem mutat éppen józan képet a folyosókon mászkálva.
Ez is mind egy srác hibája. Mindig ezek a férfiak! Merthogy meglátta őt a klubhelyiségből éppen távozóban, miközben ő maga éppen kakaóért indult, és szörnyű késztetést érzett rá, hogy azon nyomban üldözőbe vegye az ismeretlen hajat. No, nem eszeveszettül rohanva, inkább amolyan csendes gyilkos módjára követi háztársát, aki – szégyen, gyalázat – eddig még sosem tűnt fel neki. Valószínűleg az lehet a probléma, hogy ha Keith jelen van, akkor az egész kis világa legjobb barátja körül forog. Ha meg nincs jelen, hát kis törpénk arról morfondírozik, mi lesz majd, ha jelen lesz.
De ez az ember! Mármint ő, aki itt előtte sétálgat, és akinek még a nevét, de a nemét sem tudja, nemhogy az anyakönyvi kivonatának a számát, teljesen kizökkenti nem létező vizsgadrukkjából. Hiszen ilyen szép hajat még nem látott a Hét Királyság népe sem! (Bár csak azért, mert eddig Leonie sem járt ott)
Igazából fogalma sincsen róla, miért nem szólítja meg a gyerkőcöt, akit követ, talán mert így mókásabb a dolog, vagy, mert még félig alszik, és álmában mindig szeret ninjásat játszani. Márpedig most ő itt az egyetlen valamire való nyalókás pizsis, mamuszos ninja! Egyik páncéltól a másikig oson lábujjhegyen, feltehetőleg majdnem hangtalanul, és próbálja minél jobban megközelíteni áldozatát. Egészen addig, míg véletlenül neki nem rohan az egyik páncélnak, és a visszapattanás lendületétől ki nem terül mögötte, mint egy kocsikerékkel ismerkedő béka. Még próbálja menteni a menthetőt, és gyorsan eltakarja arcát, hiszen ez a gyerekeknél is be szokott válni. Ha ők nem látnak, akkor őket sem látják.

Leonie

Ha reggeli, akkor kaja - legalábbis ezen a véleményen volt ifjú hősünk, mikor nagy nehezen végre kimászott az ágyból, és eljutott arra a pontra, hogy képes legyen gondolkodni. Ő ugyan pont annyira letojta a vizsgaidőszakot, amennyire azt régen is tette, így persze tanulásról szó sem volt, de mégis fáradtnak érezte magát, noha az okát ő sem találta. Mindenesetre gyors mosdás és öltözködés után - melynek során egy sötétkék farmerhez fekete ujjatlan pólót húzott -, elindult lefelé a toronyból, hogy magához vegye a jól megérdemel táplálékmennyiség első részét a konyhán, lévén ilyenkor a nagyteremben már nem volt reggeli.
Nathanielnek olyan mértékben nem állt rá arra az agya, hogy egyáltalán bárki is követheti, hogy egyszerűen észre sem vette az utána settenkedő lányt, csupán valami halk suttogást hallott, ahogy a festmények egymás között megbeszélték, hogy miért nyalókás a lány ruhája, de ebből a fiú semmit sem fogott fel. Kissé még kómás volt, és egy picurkát kócos is, de annyi baj legyen, majd a huzat kifésüli a haját, ahogy megy.
A reggelbe beálló gyökeres változás hatalmas csörömpöléssel kezdődött. Nathaniel hirtelen fordult meg, hogy megnézze, mi ez az éktelen ricsaj, mikor is meglátta, hogy egy lány fekszik a földön, egy darabokra esett lovagi páncél társaságában. A fiú szemöldöke rögtön összeszaladt a látványtól, de nem kellett hozzá sokat gondolkoznia, hogy a fura ruhás lányhoz lépjen, és érdeklődően leguggoljon mellé.
- Hé, jól vagy? - böködte meg kíváncsian a lány karját, hogy valami reakciót csikarjon ki belőle, és csak ekkor vette tudomásul, hogy akárha az ikertestvérébe botlott volna, mert a csajszi épp olyan, ha nem még vadabb vörös lobonccal rendelkezett, mint ő maga.