Ashley



Sárkányróka illusztráció

[Tanárbácsi]

Megszeppenten áll az asztal mögött a felszólításra, hogy tegezze. Utálja, amikor a tanárok ezt kérik tőle, mert ez számára annyira helytelen dolog... bár Anya is így van a diákjaival, azt sem érti igazán, és neki bizony nagyon nehezére is esik - na persze nem Anyát, hanem mást, aki szeretné.
-Igyekezni fogok. Ashley Valerie Stanwood.-
Válaszol kötelességtudóan, majd a kis rókát veszi szemügyre. Felcsillannak a szemei, teljesen elvarázsolja a kis lány, legszívesebben azonnal odarohanna, hogy megdögönyözze, és mivel a jószág igen apró, csöppnyi félelmet sem kelt benne - ellentétben nagyobb társaival.
-De aranyos!-
Kiált fel, majd illemtudóan azonnal elhallgat, elvégre most figyelnie kell, és tanulni. Végrehajtani a feladatokat, amit a tanárbácsi -Ádám- kér.
-Rendben, értettem.-
Válaszol nagyon udvariasan, és elkezd gondolkozni, milyen nevet adhatna a rókának, de aztán a kapu felé fordul, ami minden más gondolatot kitöröl az elméjéből. Nagy levegőt vesz, majd kifújja, és előbb óvatos, majd határozottabb léptekkel átsétál a kapun. Szemügyre veszi a tálakat, majd visszapillant a professzorra, hogy mit is kellene velük csinálnia, azután újra a tálakra, miközben próbálja felidézni, mit mondott Anya - az lesz a legjobb, ha a levegővel kezd.
Odaáll a tálhoz, és fölé helyezi a kezét. Összecsukja némileg az ujjait, mintha egy láthatatlan hálót próbálna kihúzni a tálból, próbálja kicsalogatni a levegőt belőle. Mintha érezne valamit, de könnyen lehet, hogy csak megcsalják az érzékei, megfordítja a kezét, összecsukja a kis markát, mintha a levegőt akarná gombócként belezárni, majd kinyitja, és csettint egyet. Anyának, amikor csettint, a levegő is "csettinteni" szokott utána, mintha valami kisülés lenne, vagy összesűrűsödött levegő, vagy ő ezt igazából nem is nagyon érti. Mindenesetre kíváncsi rá, mit mond a Tanárbácsi, történt-e valami.
A következő tálkának a vizet választja. A testvére, a kisebb "bátya" hármuk közül a vizet tudja irányítani. Ashley fölé helyezi a tenyerét, és koncentrál. Próbálja elképzelni, ahogy a vízcseppek szétválnak a hatására, majd a tál fölött megmozgatja az ujjait, és várja, mit csinál a vízfelszín. Viorelnek kopogó hangot szokott kiadni, mint amikor az eső csepereg rá, mert... mintha kiugrálnának a vízcseppek, hogy visszamenjenek. Azt látja, hogy mintha fodrozódna, de hogy azért-e, mert tud vele bánni, vagy csak a levegő hatására, amit a kezével csinál, azt nem tudja.
A földhöz sétál, egyre bizonytalanabbul. Amint odateszi fölé a kezét, ismerős vonzást érez. Olyat, mint amikor a kis földkupac megmentette a vízbefulladástól, ami korábban nem volt ott a tó alján. Elmosolyodik, és összecsukja a kezét, csak a mutatóujját hagyja ott. A tál egyik oldaláról átlósan a másik oldalára kezdi húzogatni az ujját, próbálva ezzel megnyitni némileg a földet a tálkában hogy arról a vonalról elmozduljon, egyre gyorsabban, és határozottabban mozgatja az ujját, majd abbahagyja. Nem hisz már a saját érzékeinek, és kezd nagyon fáradt lenni ettől a sok koncentrálástól, pedig hát minden bizonnyal ez még csak a kezdet, nem gondolta, hogy ez ennyire fárasztó.
A tűzhöz sétál, ami a Toronybeli kandallóban lévő tűzre emlékezteti. Odateszi a kezét, és persze érzi rajta, hogy meleg, de gőze sincs, mit kezdjen vele. A levegővel, a vízzel könnyű dolga volt, kapott róluk beszámolókat, a föld meg... az meg olyan fura számára, de a tűz? Mit csináljon vele? Végül úgy dönt, valami egyszerűt próbál, így elkezdi az ujjait húzogatni az ellenkező irányba, mint amerre a lángok hajlanak, hátha követik őt, miközben nagyon koncentrál is erre. Kis idő után ismét a Tanárbácsira néz, hogy megtudja, mi is az ítélet a számára, és még jobban izgul, mint amikor belépett ide.

Ashley

Yarcicu

Az, ahogy Yar áll a kviddicshez, nagyon tetszik. Még nem találkoztam olyan emberrel aki szintén ennyire szeretné ezt sportot, de van egy olyan érzésem, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom. De a kviddics témán hamar túlvagyunk, és már teljes erővel a karate-ra koncentrálunk. Persze első körben neki sem megy túlzottan jól, bár ez érthető is, de végül hamar belejön, amitől csak még boldogabb leszek. Most már értem miért olyan jó tanárnak lenni, és nagyon bejön. Hamar elérkezünk a rúgáshoz, ami persze már egy nehezebb rész, de Yar kicsit kapkod, és nem várja meg, hogy megmutassam, hogyan is kéne csinálni. Ennek persze megvan a következménye, és természetesen az áldozat az én vagyok. Persze megpróbálom kivédeni az érkező rúgást, de kicsit talán alábecsültem Yar erejét, amit persze a kezem bán.  Nagyon fáj, de azt tudom, hogy nem tört el. Pontosan nem tudom hogy mi lehet a baj, max egy repedés, de nem olyan nagy ügy.
- Nincs semmi baj, ne aggódj. Lehetett volna rosszabb is. - Mosolyodom el megnyugtatásképp, bár ez a végére már kicsit torz mosoly lesz, és inkább hasonlít egy grimaszra. Tényleg sokkal rosszabbul is végződhetett volna, ha nem kapok időben észhez, mert kétes, hogy a térdem bírta volna-e rúgást, de én nagyon kicsi esélyt látok rá. Szóval szerencsém volt.
- Nem, semmi komoly szerintem. Túlélem. - mosolygok Yaristára, és engedem, hogy megnézze, és egy kicsit meg is mozgatom, hogy biztos nem tört el. Hát azt nem, viszont fáj. Azt mondja, hogy meg tudná gyógyítani, de mintha az utolsó pillanatban meggondolta volna magát, mert mégsem azt teszi, helyette inkább csak egy Ferula-val kötözi be, így persze már nem tudom úgy mozgatni, ennek okán annyira már nem is vészes.
- Jó, rendben. Menjünk.  - felelem egy kis habozás után, s egy sóhaj kíséretében. Az igazat megvallva nem szeretek a gyógyítóhoz menni, sőt még a mugli orvosokhoz sem szívesen mentem soha. Ebben persze az a vicces, hogy anyu orvos. És épp ezért, mert nála sokat voltam, mikor dolgozott, és láttam olyan dolgokat, amiknék örültem volna, hogyha soha nem látom. De most tényleg úgy érzem, hogy menni kéne. És ha menni kell, hát menni kell. Eközben Mogyoró is mintha megérezte volna, hogy nincs minden a legnagyobb rendben, s még mielőtt elindulnánk, ő felmászik rajtam egyenesen a vállamat célozva meg úticélul, onnan pislog zavartan hol a kezemre, hol Yarra.

Nina

    Bár már leköltöztem a faluba, még mindig visszajártam a kastélyba, amolyan miért ne alapon. Volt egy-két ember, akik idehúztak, a többség viszont taszított, így erős dilemmába kerültem. Ettől függetlenül óráim továbbra is voltak, muszáj voltam mindenképpen bejárni, akkor meg miért ne tölthettem volna itt is a szabadidőmet? Kivételes alkalom volt, hogy nem a saját konditermembe indultam edzeni, hiszen direkt emiatt lett az is a házamban. Inkább az iskolát választottam, gondoltam összefuthatok ott pár ismerőssel, például Miskával, aki rendszeresen szokott gyúrni. Legalább megint kiderülne, hogy valamiben jobb vagyok nála. Ott volt a póker is, hát nem szétaláztam? Mondjuk legalább fejlődőképes, megérdemli az elismerést.
    Ma nem volt egy szem órám sem, de ez nem tántoríthatott vissza attól, hogy az erőnlét termébe menjek kicsit erősíteni. Leginkább a talajgyakorlatokra voltam kiéhezve ebből a szempontból, mert a hajlékonyságomat meg akartam tartani minden áron, így elsősorban a nyújtás volt a célom, a többi a fitten tartás. A táskámban azonban lapult egy röplabda is. Utoljára tizenöt évesen ütögettem, az meg lássuk be, nem ma volt. Ilyen és ehhez hasonló célokkal indultam neki a kastélyba vezető útnak. Beérve persze ugyanolyan nagy volt a nyüzsgés, ami majdnem rávett arra, hogy nyomban visszaforduljak. Kinek kell ez a visítozás, meg rohangálás? Sok újonc, aki nem tud mit kezdeni magával. Jellemző.
   A terembe lépve épp elkaptam, amint egyik háztársam – hallottam róla és a meccsen is láttam már – végtelenül nagy odafigyeléssel szemlélgeti magát a tükörben. Most mondja ezt bárki furcsának, de ilyet még én se csinálok otthon, a nagy magányomban, pedig én modell vagyok. Aztán súlyzózni kezdett, én meg nem igazán éreztem úgy, hogy köszönnöm kéne. Nem akartam megzavarni önmaga csodálatában. Annyi egyértelműen látszott, hogy teljesen odavan magáért és igen én központú a szentem, na de végül is rellonos srácról beszéltünk, nemde? Ha jól derengett a neve, akkor Róbert lehetett a nagyban gyúró. Kerestem egy kis szabad helyet, ahol lepakoltam a cuccom, majd felszálltam a futógépre. Normál kocogó sebesség helyett gyors futásba kezdtem. Sprintelni később terveztem, már ha a gép bírja a ritmusom…

[Tanárbácsi]

Igazán kimerítőnek találta ezt a néhány gyakorlatot, mert nagyon koncentrált. A tanárbácsi hívására közelebb sétál hozzá, és nagyon összpontosítva figyeli, amit csinál, és amit mond. Az ujját lesi, és a tenyerét, hogy biztos lehessen benne, semmit nem hagy figyelmen kívül, amit rögzítenie kell elméjének ahhoz, hogy sikeresen végrehajtsa a feladatot.
Odanyújtja a kezeit, és várja, hogy megkapja a kis homokvihart. Ahogy az ujjai, majd a tenyerei egyre közelebb kerülnek az elemhez, fura érzése támad, olyan, amit mindig is érzett, de soha nem tudta beazonosítani, hogy ezért van. Azt gondolta, szimplán szeret a természetben lenni, és ezt érzik a növények, és azért... reagálnak rá valahogy, vagy a mágia miatt - nem az elemi, hanem a boszorkánysága miatt, de most, hogy a tanárbácsi közelít felé, határozottan meg tudja különböztetni, hogy ez más. Erős, és csak az a szó jut róla eszébe, hogy szögletes, pedig ez egy totálisan nem ideillő szó. Azt, ami viszont passzolna a szituációhoz, nem találja, úgyhogy marad annál, hogy szögletes érzése van a földtől.
Tudta, hogy el fog jönni a pillanat, amikor megkapja a kis vihart, most mégis kissé megszeppen. Mi lesz, ha nem sikerül? Habár Ádám azt mondja, nem baj, de számára igen is baj lenne! Kell, hogy sikerüljön, ha a föld az eleme, akkor igen is szükségszerű, hogy meg tudja oldani ezt a feladatot, és különben is... amikor majdnem megfulladt, is valahogy aláhúzódott a kupac a vízben, akkor a homokvihar is viselkedjen jól, és csinálja, amit ő szeretne!
Bólint az instrukciókra, és amikor a tanárbácsi eljut az egyig, akkor megfeszített tenyérrel várja a kis homokvihart, közel készítve a másik tenyerét is, hogy rögtön körözni kezdhessen. A kis homokvihar a tenyerébe ugrik, és meglepi, hogy könnyebb, mint amire számított, mintha nem is lenne súlya, de határozottan érzi a vonzását. A másik tenyerét fölé helyezve mozgatja, mintha masszírozna valakit, de hamar megérzi, hogy ez így nem lesz jó, túl gyorsan csinálja, úgyhogy kicsit lassítani kezd. A tartó tenyerét némileg ellazítja, hogy ne legyen olyan feszes, mintha oldalról az ujjaival is próbálná tartani, de persze nem ér hozzá, a másik tenyerét pedig még jobban kifezíti, hogy az ujjai tövében lévő párnácskák jobban kiemelkedjenek, és most úgy kezdi el mozgatni, mintha egy ablakot törölgetne. Érzi az elem vibrálását, és próbálja felvenni a ritmusát is, ami egyértelműen nem ugyanolyan, amikor magához közelebb van a tenyere, mint amikor magától messzebb.
-Sikerült?-
Kérdezi félénken, mert nem biztos benne, hogy ezt ő csinálja, talán csak még nem fáradt el a homok, és azért nem hullt alá. Azért rendíthetetlenül folytatja, nehogy elrontsa, még akkor is, ha nem ő csinálja.

Ashley

Nina            

Természetesen feltűnt, amikor az egyik attraktív rellonos mestertanonc, Nina belépett a terembe, nem az a fajta volt, akit nehéz volt észrevenni. Külső adottságait kamatoztatva modellkedésből állítólag már most hatalmas vagyonra tett szert. De aztán azon kívül még, hogy aranyvérű, mást nem is igazán tudtam róla, pedig akár még az érdeklődésemre is számot tarthatott. Eléggé lesújtó pillantást vetett rám, amikor elhaladt mellettem, köszönésre se méltatott. Viszonzásképp egy műmosolyt eresztettem meg felé. Ráférne, hogy megmutassam neki, ki is az a Várffy-Zoller Róbert.
Fél szemmel figyeltem, hogy elkezdte használni a futópadot. Leraktam a súlyzókat, és teátrális mozdulatokkal odamentem ahhoz a futópadhoz, amelyik közvetlenül Nina mellett volt.
- Nina, igaz? - felé fordultam és megszólítottam, de közben már rá is pattantam a futógépre. A megszólítással csupán az volt a célom, hogy valamelyest jelezzem neki, hogy elszámolni valónk van. Egyelőre nem készültem semmi különösre, csupán láthatóan gyorsabb tempóra kapcsoltam, mint a lány. Kíváncsi voltam, hogy kihívásnak veszi-e a dolgot, vagy továbbra is levegőnek néz.
- Gyorsabban nem megy? - próbáltam meg egy kicsit még provokálni is. Persze futás közben nem nagyon akartam beszélni, egyelőre azonban még bírtam tüdővel. Baj csak akkor lenne, ha elkezdenék zihálni, de tuti, hogy kettőnk közül a lány előbb ki fog fulladni. Az csak egy dolog, hogy jól néz ki, meg karban tartja a testét, de egy komolyabb megterhelés kibírását már nem néztem ki belőle. A hozzá hasonló modellecskék eledzegetnek egy-egy órát, aztán ettől már olyan nagy sportembernek képzelik magukat. Megnézném őket egy kviddicsmeccsen! De persze féltik az aranyos kis pofikájukat.    

    Nem igazán törődtem a teremben tartózkodóval, hagytam, hadd foglalkozzon magával. Végtére is egyértelműen látszott, mennyire tuti csávónak gondolja magát, ami bár nem állt messze a valóságtól, ebben a formában olyannyira hidegen hagyott, hogy az már vicc. Nem is szándékoztam sokat foglalkozni az üggyel, így egyenesen a futópadhoz sétáltam és neki is láttam az edzésnek. Nem voltam se gyors, se lassú, inkább a kettő között, ami nekem a legkényelmesebb volt. Aha. Csak aztán a kicsi bolha jött pattogni.
    A kérdésére felvonom fél szemöldököm. Nem, valószínűleg I. Erzsébet vagyok, gondoltam beugrok kicsit futkározni, meg stírölni téged. Eszement egy kérdés volt, így meg is álltam mindezt szó nélkül, de a következő mondatát már nem tudtam és nem is akartam elengedni a fülem mellett. Felhúztam szemöldökeimet és eléggé lesújtó pillantást vettem rá. Most komolyan azt várja tőlem, hogy versenyt fussunk, ráadásul futópadon? Oh, my god, hová kerültem? Ráadásul valami köhögéscsillapítót is szereznem kellett, de ízibe, mert ez a bolhácska iszonyatos torokgyulladásban szenvedhetett. Nem tétováztam sokat a válaszon, szinte azonnal reagáltam rá, így még azt sem lehet ráfogni, hogy sokat gondolkodtam rajta.
- Az óvoda pár kilométerrel arrébb van – hangsúlyom segítőkész, mégis lekicsinylő volt, amibe belesűrítettem a „nem vagy ellenfél” véleményt és a „teszek rád” életérzést. Nyomatékosításképp még a falu irányába is mutattam, mer hát lévén onnan jövök, tudom, hol található. Nos, elmondhatom, hogy kellőképp kiélhettem magam a futópadon, a bizonyítási kényszeres Róbertet hátrahagyva pedig lepattantam és elővettem a röplabdát. Ha tényleg ki akar hívni, akkor úgyis jön a pályára – mert BIZTOS, hogy jön -, ha meg nem, akkor legalább szereztem neki pár kínos percet.

Ádám

Elmélyülten lapozgatott a Mugliismeret tankönyvében. Igazából nem mondhatni, hogy teljes erőbedobással tanult volna, inkább afféle álmodozó üzemmódban átlapozgatta a könyvet. Néha megállt egy-egy oldalon, megnézett egy képet vagy elolvasta a kiemelt szöveget, hátha van benne valami fontos. Így aztán 5 oldal per másodperces sebességgel végezte kifele a könyveket, és persze nem sok maradt meg a tartalmukból a fejében, éppen csak a legérdekesebb dolgok. Valahogy most nem volt abban a magolós hangulatban. A bal kezével támasztotta a fejét, néha eleresztett egy két nőiesen kicsiny ásítást. Nem nagyon nézelődött a tanulószobában, továbbra sem gondolta, hogy itt kellene ismerkedni. Arra van a társalgó, és egyéb szuper helyek.
Persze azért konstatálta, amikor Ádám leült vele szemben, de mikor megszólította, egy pillanatra összefutott a szemöldöke a meglepettségtől. Fel sem merült benne, hogy a fiú tudja a nevét. Az pedig végképp nem, hogy ilyen hangnemben fogja megszólítani és rögtön nekiáll becézgetni, amikor még életükben soha nem is beszéltek korábban.
Kicsit rosszallóan sandított Ádámra, habár a fiút már a kezdetektől nagyon lebilincselőnek találta, akárhányszor összefutott vele a folyosón, vagy a nagyteremben. Nem csak azért mert helyes volt - bár az volt, tény - hanem mert szórakoztatónak tűnt, olyannak, akivel az emberek jól érzik magukat. És mivel Bogi nagyon adott mások véleményére és a látszatra is, az ő szemében ez sokat számított.
- Persze, parancsolj. -
Mondta, közben kicsit megemelte a szemöldökét és a fiú elé tolta a tintásüveget. Igyekezett a lehető legkedvesebb hangnemet felvenni, de nem tudott könnyen elvonatkoztatni a meglepettségtől.
Jézus, remélem elég kedves voltam.
Egy perccel később már megbánta, hogy nem sikerült magából kicsit nagyobb lelkesedést kicsikarni, inkább lesütötte a szemeit, belehajolt a könyvébe, hogy ne kelljen a fiúra néznie. Néha persze a tekintete gonosz módon fel-felkalandozott a könyvből és pár másodpercig Ádámot nézte, de aztán le is kapta róla a pillantását, amilyen gyorsan csak sikerül. Behúzta a kezeit a pulcsijába és fejben magát korholta a bénázásáért. Ez nagyon nem jellemző rá.

Blair Devan Azomyr
Egy szabad napon



Szabad idő. Végre. Már nagyon vártam ezt a percet, amikor azt mondhatom, pihenés.
De sajnos ez így nem teljesen igaz. Nem pihenni fogok ma, hanem tanulni, elvégre itt van a vizsgaidőszak a nyakunkon, és nem szeretnék megbukni.
Keresnem kell valami csöndes helyet ahol átolvashatom a jegyzeteimet.
Gyorsan kivettem a szekrényemből az említett irományokat, felhúztam a kedvenc sapkám, elővettem a pálcám, majd elhagytam a hálókörletemet.
A folyosók érdekes mód, most üresek voltak, egy árva lélek sem tartózkodott az említett helyen. Még a szellemek sem, pedig azok naphosszat itt szoktak bóklászni. Nem is csoda, mindenki tanul mostanság.
Ahogy haladok a folyosón, az egyik teremből kiabálást hallok.
Talán valaki összeveszett egy másik emberrel? Fogalmam sincs. - gondoltam, majd halk léptekkel elindultam a zaj irányába. Talán, nem kéne ilyen kíváncsinak lennem. Sokszor kerültem már bajba e tulajdonságom miatt. Nem is tudom, miért vagyok ennyire ilyen.
A terem első látásra üresnek tűnt. Fotelok, asztalok, könyvek, és mindenféle berendezési tárgyak sorakoztak benne. Olyan volt, mintha a suli könyvtárában lennék, csak kicsit kevesebb könyvespolccal.
 - Nincs is itt senki. - jelentettem ki, majd helyet foglaltam az egyik közeli fotelon.  
 - De viszont itt tanulhatok! Mekkora mázli, hogy rátaláltam erre a helyre.
Elővettem a jegyzeteket, majd olvasni kezdtem. Már éppen végeztem volna az egyik  résszel, amikor a fejem felettem lévő polcról leesett egy könyv, pont a fejemre.
 - Hé! Ki volt az?
Csak annyit hallottam, hogy valaki motyog a fotelek mögött.
 - Halihó! Van itt valaki? - kérdeztem, miközben felkeltem, hogy körülnézhessek.

Blair unottan lófrál az iskola folyosóin. Csodálkozva bámul ki az ablakon, furcsállja a ragyogó időt február közepén. Még csak két napja jár ide, szerencse hogy egyáltalán felvették az év végén. Tanulnia kellene vagy legalább ismételni valamit de (Minek tanuljak? Egy nap van a vizsgaidőszakig, addig szinte semmit nem tudok bepótolni...)-gondolja. Ezért inkább csak felfedezi az iskolát. A keleti szárny felé veszi az irányt és közben figyeli a vele szemben elhaladó tanulókat. Mindenki be van zsongva, ki a tavasz miatt ki a vizsgák miatt. A második emeleten meglát egy kiírást: "Tanulószoba". (Ott biztos csend van) És belép a terembe. Rögtön megtetszett neki a hely, mert alig vannak bent és kellemes nyugalom uralkodik a helységben.
Óvatosan körülnéz...(Olvasni kellene valamit.) és elindul az egyik könyvespolc felé. Percekig csak áll a könyvespolc előtt, de végül kiválasztja a Tudor Hushpush: Gondolatok a gurkóról – Védekezési stratégiák a kviddicsben című könyvet. (Hátha még egyszer jól jön..) Óvatosan hajol oldalra hogy le tudja venni a könyvet a polcról, de Blair amilyen szerencsétlen... rosszul fogja meg a könyvet és az kicsúszik a kezéből, és ráesik a polc alatt ülő lány fejére.
- Oh my god.. I'm so sorry.. bo-bocsánat.. nem direkt volt! -mondja a lánynak megijedve.
- Nem lett bajod?-folytatja. Annyira szégyelli most magát, nem szokott ilyen ügyetlen lenni.

Blair Devan Azomyr


Hirtelen egy kötet landolt a kobakomon. Megrázkódtam, de mielőtt még leesett volna a fejemről is, elkaptam a levegőben.  
Egy lány rohant felém, szabadkozva. Ha, jól gondolom, ő volt, aki megkönyvezett. Ahogy látom, eléggé megijedt.
 - Elhiszem, hogy nem direkt volt. Semmi baj, nem haragszom. - simítottam meg a fejem, közben egy mosolyt vetettem a lányra.
Most eszméltem csak rá, hogy én tarok valamit a kezemben. Az előbb csak ösztönösen cselekedtem, nem is figyeltem fel arra mi is az, amit olyan szaporán szeretnék megmenteni a földre eséstől.
Szép kis könyvecske volt. Magamban elolvastam mi is van ráírva. Tudor Hushpush: Gondolatok a gurkóról – Védekezési stratégiák a kviddicsben
Hum, kviddics... Már hallottam róla. Azt hiszem, ez a sulink "sportja". Egyszer majd ki kéne próbálnom ezt is. Bár nem hiszem, hogy jó lennék benne, mert még sosem ültem seprűn. Centraliában és Balotaszálláson  nem ez volt a nyerő sportág.
- Azt hiszem ez a tiéd. - mondtam, majd odasétáltam a lány elé, és visszaadtam az említett könyvecskét.
 - Amúgy engem Elena Rose-nak hívnak. Elsős eridonos diák vagyok. Örülök a találkozásnak. Bár egy kicsit fájdalmas volt. - nevettem el magam.
 - Szeretsz kviddicsezni? - próbáltam nyitni a lány felé, nehogy elrohanjon innen félelmében.
Jártam már úgy és nem volt a legfelemelőbb érzés. Szegény elsősre eléggé ráijesztettem a régi sulinkban. Utána egy hétig bűntudatom volt.

Mivel a lány felkelt és odavitte Blairhez a leesett könyvet, ebből kifolyólag hősünk úgy gondolja hogy a lány él még szóval nincs gond. Megnyugodva mosolygott rá a lányra.
- Köszönöm szépen.- vette át a könyvet. Nem volt egy pehelysúlyú könyv, fél kilót nyomhatott legalább.
- Blair Azomyr vagyok, Navine. Két napja vagyok itt, úgy gondoltam nézek szét kicsit.- mondja és közben a fotelek felé veszi az irányt. Leül az egyikre és a könyvet leteszi maga mellé.
- Túlzás hogy szeretek, mindig a bátyám játszott helyettem. Most kedvet kaptam hozzá, gondoltam olvasok róla valamit.
Kíváncsian nézett Elenára, hiszen ha úgy vesszük ő az első itteni diák akivel szóba elegyedik. Nem meglepő, hiszem mit vár az ember két naptól.
-Hogy tetszik a suli neked? Tell me something about it.-érdeklődik.-Sajnálom, nem megy még magyar jól. Tudsz valamennyit angolul?
*Na jó most totál hülyének néz, de mit csináljak? Több magyar kifejezést kellene tanulnom*

Blair Devan Azomyr


Nos, egy újabb elsős. Megnyugvás számomra, hisz még én is az vagyok.
Megértem Blair bizonytalanságát és kíváncsiságát. Egy pár héttel ezelőtt még én is ilyen voltam. Miket beszélek? Még mindig ilyen vagyok!
- Elég jó suli. Csak kár, hogy a tanév végén a vizsgaidőszakba jöttem. Így nem sok mit tudok még róla. - válaszoltam a lány kérdésére.
 - Ne aggódj. Tudok angolul, mivel én sem voltam mindig magyar. Négy éve költöztem ide. Eleinte Amerikában éltem, szóval nem kell amiatt aggódnod, hogy esetleg nem értenénk meg egymást. - majd rámosolyogtam Blair-re.
Néha napján én is még átváltok angolra. Főként akkor, amikor nagyon nagy pácban vagyok, de ez ritka. Azonban, ha az ember jobban megfigyeli az akcentusom néha még most is hallatszik a beszédemen. Elvégre csak négy éve élek Magyarországon. Nem itt születtem, ebből kifolyólag, nem is ez az anyanyelvem. Szerencsére már nagyjából sikerült elsajátítanom a nyelvet, de valamikor nem az igazi a beszédem.
Egyszóval megértem Blair-t.
- Te amúgy honnan jöttél? - kérdeztem a lánytól.
Kíváncsi voltam, Anglia vagy Amerika melyik részéről jött. Talán ismerem azt a helyet, bár nem sokat utaztam előző életemben. Egyedül a szülővárosomba, és az árvaházban jártam. Máshol nemigen.
- You where are you from anyway? - tettem fel ismét a kérdést, ezuttal már angolul, hátha így jobban megérti amit mondok.
Ez egész jó kis ötlet volt! Ügyi vagy Elena! Blair kicsit felvidult. Szép volt! - biztattam magam.
Csoda, általában leszidni szoktam magamat. Mik nem történnek velem ezen a héten.


!!!Táboros játék!!!
Kérlek ne töröld, ne írj bele! Köszi: Táborszervezők
2014. május 8.
2014. február 25.

[Tanárbácsi]

A homokvihar kavarog, majd egyre lassul, végül aláhull. A nagykislány csillogó szemekkel nézi, ahogy kifolyik az ujjai közül, megbűvölten.
-Hű!-
Közli egyszerűen a véleményét, azután a Tanárbácsira pillant, és bólogat a szavaira. Átveszi a papírt, és olvasni kezdi, közben figyelve az instrukciókra is, ami így nem a legalaposabb, de szeretne mielőbb végezni, hogy gyakorolhassanak tovább. Szépen végigolvassa az elsőtől az utolsó betűig, megforgatja a lapot, hátha van még szöveg, majd remegő kezekkel aláírja. Az első hivatalos dokumentuma, ami már nagyon is számít!
Visszaadja, majd követi Ádámot a kijelölt helyre, és megtorpan. Kissé félve nyúl a sárkányrókáért, de a kis jószág barátságosan trappol a tenyerébe, szóval nem kell aggódnia.
-Szia!-
Köszön neki, és mivel a kis jószág igen kedvesen billegeti meg a füleit, elneveti magát.
-Jó barátok lesztek Ruruval.-
Közli, mintegy ígéretként, felemeli fejét, pillantását a Tanárbácsira, és hallgatja, amit mond, közben pedig egy japán szó jut eszébe, ami nem is tudja, honnan jött hirtelen, hiszen a japán nyelvtudása rengeteg kívánnivalót hagy maga után, mégis biztos benne, hogy ez nagyon jó lesz névnek a kis sárkányrókának. Egyelőre azonban magában ízlelgeti csak.
Ádám belevág a tananyagba, abba, amit tudnia kell, és a hallottaktól kicsit összerezzen, és szorongani kezd a gondolatra az állatokról.
-Én félek a nagy állatoktól! Ettől még lehetek jó terromágus?-
Ez bizony félelem benne, és talán addig ki fog tartani, amíg meg nem tapasztalja az ellenkezőjét, már ha a Tanárbácsi egyáltalán kedvező választ ad erre. Hiszen az is lehet, hogy ez bizony akadályozni fogja, és akkor talán el kellene gondolkoznia, hogy leküzdje ezt a félelmet.
Leteszi a kis rókát, hogy átvegye a magot, amit neki nyújtanak, és szemlélgetni kezdi, meg a környezetet is, tetszik neki ez az erdő, barátságosabb, mint ami a kastély mögött húzódik. Letérdel, és kikapar egy kis földet, hogy szépen alá áshassa a kis magot. Arra számít, hogy ezzel kapcsolatos lesz a feladata, így meglepődik némileg, amikor a bácsi egy fűzfára mutat. Nézi-nézi a nagy fát, majd a felszólításnak megfelelően, kissé feszengve, hiszen milyen bugyután hathat már, ahogy felemeli a kezét, és a levegőt húzza, de... azért mégis ezt teszi. Kinyitja a két tenyerét, az ujjait, az egyiket előrébb tartja a fa ága felé, mint a másikat, és megpróbálja behajlítani az ujjait, hátha érez valamit, de csak megköszörüli a torkát zavarában. Aztán inkább próbál kötélhúzásra gondolni, lehunyja a szemeit, és próbálja megérezni a Tanárbácsi által többször is említett kapcsot maga, és a fűzfa között, a mágikus összeköttetést, amit az adottsága generál. Nem is telik el sok idő, és érzi, mintha a fa húzná maga felé őt, kinyitja ezért a szemeit, és maga felé húzza a kezeit, remélve, hogy a faág is felé mozdul.
-Gyere!-
Suttogja, nem szándékosan, de annyira belemerült, annyira szeretné, hogy hangot ad neki.

Axel

Ree

Délelőtt sikeresen eltévedtem a faluban, és most pedig sikeresen eltévedek a kastélyban. Csak remélni tudom, hogy nem veszek el végleg. Komolyan teljesen egy labirintus ez z egész hely, kétszer nem is voltam egy helyen. Csak aztán nehogy az legyen a végén, hogy valami kis eldugott helyen találják meg élettelen testem. De ez csak nem történik meg, ugye? Hát persze hogy nem. Mindenhol csak tantermek vannak, pedig én már naaagyon vissza szeretnék térni a Levitába. Jaj de hol van a keleti szárny? Nahát, mintha itt már jártam volna. Óh igen ezt a festményt biztos láttam már ma, ez nem kétség. Akkor már a keleti szárnyban lehetek. Legalábbis remélem, hogy nem valahol máshol járok. Viszont kezdek kicsit fáradni, és azért azt csak nem teszem meg, hogy itt helyben leülök a földre, mert az milyen furán nézne már ki. Így hát rögtön az első ajtón benyitok, ahol persze van néhány diák, akik szépen végignéznek rajtam, de a tekintetek hamar vissza térnek arra amivel eredetileg is foglalkoztak, szóval olvasnak, vagy épp írnak. De mégis mit? Az egyik lány vállán átnézek és egy tankönyv lapjait pillantom meg. Szóval tanulnak. Áá akkor valószínűleg ez valami tanulószóba vagy valami ehhez hasonló lehet. De ha így van, akkor használjuk ki arra, amire való, vagyis tanuljunk. Elveszek a polcról egy könyvet, nem is figyelem hogy mit, csak akkor, amikor már kényeleme helyezem magam az ablak párkányán. Mugli találmányokról szól a könyv. Nahát, ez pont jól jönne nekem Mugliismeretre. Na nem mintha nem értenék az ilyenekhez, mert volt már dolgom Mugli cuccokkal, de azért van mit tanulnom. Na de akkor tanuljunk...

Benedikta

Ma egészen nyugis napom volt, aminek nagyon örültem. Nem rohantam sehová, nem volt időbeosztásom, szóval semmi extra. A délelőtt folyamán volt pár órám, aztán tanulhattam a vizsgáimra. Összeszedtem a könyveimet és keresni kezdtem valami szép, csöndes helyet. Először kis akartam menni valahová a kastély területére, de elvetettem az ötletet. Túlságosan tél volt ehhez és nem akartam megkockáztatni a megfázást.
Így hát könyvekkel, pergamennel és tollakkal szerelkeztem fel, majd keresni kezdtem egy helyet, ahol nyugodtan tanulhatok. Végigjártam az egész kastélyt, de csak nem sikerült találnom egy szobát. Végül megálltam egy ajtó előtt. Benyitottam és egy kis helyiségbe érkeztem, padokkal és székekkel. A fal mellett könyvespolcok sorakoztak, különböző könyvekkel. Először azt hittem, hogy könyvtár, ám amikor rápillantottam az egyik diák könyvére, tudtam, hogy tanul. Becsuktam az ajtót és kerestem egy üres asztalt.  
Hátul találtam is egyet, lepakoltam és lehuppantam a székre. Végignéztem a tanulnivalókon és úgy döntöttem, hogy nem írok le semmit. Könyvből tanulok. Fellapoztam hát az egyiket és meglepődve láttam, hogy pont a gyógynövénytant fogtam ki. Sóhajtva nekiláttam, hogy elolvassam az anyagot és a fejembe véssem. Szerencse, hogy gyorsan tanulok - gondoltam és ez megnyugvással töltött el. Szerettem olvasni, ha az nem iskolai anyag volt. Persze ott is van érdekes, de ez nem az én világom.  
Nem zavartattam magam a külső tényezőktől, körülöttem csend volt és ez a legfontosabb. Legalábbis nekem.

Issie

 Már kezdtem azt hinni, hogy örökre eltévedtem ebben a kastélyban. De komolyan, nem tudnak adni valamilyen térképet hozzá minden új diáknak? Nem, persze hogy nem. Szerintem a vezetőség, és a tanárok még élvezik is, hogy a gyerekek eltévedhetnek itt, és talán soha nem is találnak ki. Meg ahogy láttam, néhány festmény is igen jól szórakozott rajtam, mert egy helyen voltam ötször is, és ez már nagyon idegesített. Már láttam is magam előtt a valamilyen újság következő számának címlapját: "Egy lány holttestét találták a kastély egyik eldugott sarkában. Halálának okát még nem tudják." Na igen, jó kis címlapsztori lenne, de mégsem történik ez meg, mert ismét visszakerülök a keleti szárnyba. Hál' Istennek, mert már azt hittem soha nem jutok ide vissza.
És most itt vagyok, a Tanulószobában vagy micsoda ilyen, és próbálok egy kis észt nyomni ebbe a teljesen üres kobakba. De nem igazán akar menni ez az egész. Olyan unalmas, hogy az csak na, nem is tudom, hogy lehet ezt élvezettel tanulni. És ami a legviccesebb benne, hogy több mint a felét tudom már, mert anyu mugli, így sok ilyen tárggyal találkoztam már életemben, ár azért van itt újdonság. Hamar megunom, így inkább visszateszem a helyére, és már mennék is ki, de még egy lány válla felett átnézek, hogy vajon mit tanulhat olyan serényen. Hm... Ez nem is olyan unalmas, bár a növények annyira nem izgalmasak, mint például a legendás lények, de azért jobb mint azok a buta mugli tárgyak.
- Érdekes könyv? - kérdezem teljesen semleges hangnemben, a válla felett tovább tanulmányozva s könyvet, így a jem kicsit közelebb kerül az övéhez. Kíváncsi vagyok, hogy vajon ő is fiúnak néz-e, mint eddig sokan mások, hisz a hangom is mélyebb, mint a velem egykorú lányoké, és hát mit ne mondjak, a kinézetem is hasonlít egy fiúra. Na, ebből mi lesz?

Kérdésekkel teli fejjel járkálok az iskolában. Új tanuló vagyok, még nem nagyon ismerem sem a helyeket, sem a többi diákot. Mindig is csöndes, magamba forduló ember voltam, nem szoktam beszélgetést kezdeményezni talán csak a közeli barátokkal. Ellenben nem vagyok félénk típusú sem. Sokan elítéltek már ezért. Többen is vámpírnak csúfoltak megjelenésem és viselkedésem miatt. De aki meg akar ismerni azt rájön, hogy kedves és megbízható vagyok.
A hatalmas iskolán belül egy nyugodt helyet szerettem volna találni. Gondoltam a Tanulószoba pont ilyen. Kinyitottam az ajtaját. Békés helynek tűnt. Továbbmentem és leültem az egyik fotelbe. Sosem voltam az a tanulós típus, inkább tapasztalatszerzéssel szereztem információt és a tudást. Mindig is szerettem kalandozni, utazgatni, kultúrákat és lényeket megismerni. Szóval a tankönyv helyett inkább a kedvenc fantáziakönyvemet olvastam tovább.  

Dasha

A tanulást mostanság elhanyagoltam, annyi érdekesség és új dolog várt itt rám. Eldöntöttem, hogy keresek valami nyugodt helyet. Bár nem voltam még lekésve semmiről, úgy gondoltam, itt az ideje pótolni e hiányosságot és erre a célra a tanuló szobát ajánlották nekem. Mikor beléptem, láttam, hogy már tartózkodnak páran bent. Valójában nem zavart, mert valószínűleg ők is hasonló inditatásból jöttek ide.  
Elindultam az egyik fotel felé, mikor kiszúrtam, hogy az egyik lány kezében nem tankönyv van. Jobban megnéztem a lányt is, de nem volt ismerős még látásból sem. Nem akartam olvasás közben megzavarni és én is jobban tettem volna, ha azt teszem amiért jöttem. De mit csináljunk, a kíváncsiságom győzött.
-Szia! Bocs a zavarásért. Plata Luna vagyok.- mutatkoztam be neki. -Nem rémlik, hogy láttalak volna már. Új vagy itt?- kérdezem én, aki szintén nem olyan régi bútordarab itt.
- Milyen könyvet olvasol? A borítójából amennyit látok az tetszik.- mosolygok végig a beszéd alatt. Még utána is biztatóan mosolygok még a lányka válaszát várom. ~ Beszélgetve is át tudom nézni az anyagot. ~ Gondoltam, egyébiránt megleptem magam, mert nem jellemző rám, hogy csak így megszólítok valakit.        

Benedikta

Már vagy fél órája a fehér ürömről tanulom a tudnivalókat, de még semmit nem jegyeztem meg belőle. Érdekeltek ugyan a növények és a természet, ám ez a valami nem kötötte le a figyelmem. A diákok jártak-keltek körülöttem, de nem törődtem velük, ugyanis holnap lesz a gyógynövénytan vizsgám. Már nagyon ideges voltam a vizsgák miatt, szerettem volna mielőbb letenni őket, de persze ez nem így megy. Minden nap könyvekkel és tanulnivalóval keltem és feküdtem, ami már kihatott az egészségemre is. Pár napja nagyon berekedtem és folyamatosan köhögtem.
Itt a tanulószobában is próbáltam visszafojtani, de nem sikerült és párszor meg kellett zavarnom a csendet. Persze a könyvek lapjainak fordulása és a pennák sercegése eddig is hallatszott, de azokkal nem törődtem. Már vagy hatodszorra olvastam el a négy és fél oldalas szöveget, amikor valaki elhaladt mögöttem és visszarakott egy könyvet a helyére. Neki sem szenteltem több figyelmet, ám mikor fölém hajolt és a könyvemet kezdtem el tanulmányozni, kicsit meglepődtem. Egy polc felé pillantottam a szoba túlsó oldalán, ahol halmokban álltak az ilyen típusú könyvek. Miért pont az enyémet akarja? – kérdeztem magamtól, ám erre nem kaptam választ, csak egy kérdést. Érdekes könyv? – hökkentem meg, persze magamban, de kicsit furcsálltam. Hogy lehet a fehér üröm érdekes? Néha nem értettem az embereket.
- Hát nem éppen főnyeremény, de holnap ebből vizsgázom és tanulnom kell – válaszoltam az előző kérdésre és tovább tanulmányoztam a betűket. Reméltem, hogy a lány elmegy. Míg beszéltem, volt időm megnézni a diákot. Lányos arca volt, ám azt elcsúfítottam kicsire nyírt haja és piercingjei. Nem volt éppen egy szép lány, de ha neki ez tetszik. Nekem mindegy - sóhajtottam.

Luna

Amikor már láttam, hogy felém közeledik, felnéztem. Kicsit megijedtem hisz először még nem tudtam, hogy mit szeretne. Persze nem úgy tűnt mintha rosszindulatú lenne, csak azért féltem, hátha éppen az ő helyére ültem volna le.
Az ikertestvérem is mindig panaszkodott otthon, mert mindig az ő székére ültem. Természetesen rajta csak röhögtem. Sokszor még szívattam is őt ezzel. De ez most más helyzet.
Azért a kérdések után megnyugodtam és viszonoztam a mosolyát.
-Szia! Igen, új vagyok. A nevem Dasha. -Mondtam határozott, de kedves hangon.
-Ez a könyv angyalokról szól. Egy lány beleszeret egy arkangyalba és az ő történetüket meséli el. Kaland dús, igaz vannak benne véres részek. A többit érdekességet nem szeretném lelőni, hátha majd te is el szeretnéd olvasni egyszer. Ha gondolod, majd szívesen kölcsönadom. - Próbáltam bőbeszédű lenni.

Dasha

Kérdéseim után a lány arcára megnyugvás ül ki. ~ Vajon mire számíthatott szegény. ~ Ezen elgondolkozom egy kicsit, közben reméltem nem én okoztam neki feszültséget. A válaszából rájövök nem tévedtem tényleg új itt.
-Nagyon szép neved van. Koreai, vagy tévedek?- Hmm, mintha ismerős lenne a helyzet valahonnan. Megtudom, hogy a könyv az angyalokról szól és van benne minden, szerelem, kaland és minden, ami kellhet. Mikor fölajánlja, hogy egyszer kölcsön adja nagyon megörülök neki, hisz imádok olvasni, ráadásul érdekelt is a sztori az elmondása alapján.
-Köszönöm, nagyon kedves vagy. Ha majd kiolvastad, szívesen kölcsönkérném. - válaszolok mosolyogva és közben leülök a mellette lévő fotelba és leteszem könyveimet magam mellé. - Én sem vagyok régi bútordarab itt, de ha bármilyen kérdésed van, megpróbálom megválaszolni. Honnan jöttél?- kérdezem még meg tőle, mivel szimpatikusnak és érdekesnek találtam Dasha-t. Közben oda se nézve leemeltem a legfelső könyvet és rápillantottam, SVK könyv. Na igen, még akad egy pár vizsga, amit meg kellene írnom és nem árt utána olvasni. Amint Dasha elkezdett válaszolni, újra fel és le fordítgattam figyelmem és úgy hallgattam feleletét.    

Luna

Kicsit meglepett, hogy a származásomról kérdezett. Akikkel eddig találkoztam életem során azokat nem nagyon érdekelte ez. A barátaim is csak napok után tették fel e kérdést. Mindenesetre jól esett, hogy észrevette, hogy van bennem mongoloid vér, és annak még jobban örültem, hogy rájött, hogy épp koreai vagyok. De honnan gondolta?  
- Köszönöm. A nevem, vagyis a Dasha amerikai név. De jogosan tippelted, van bennem koreai vér. Pontosabban az apám koreai. Az anyám amerikai és ezért sokáig kint éltünk San Francisco-ban. De a szívem mélyén koreai vagyok. - Mondtam neki. Aztán gondolkodtam, hogy elmondjam-e neki a másik nevem, de végül úgy döntöttem, hogy elmondom.
- Amúgy a koreai nevem Park Son Yeong (박손영). De így senki sem szólít és amúgy sem ezt használom.
- Nem gondoltam volna, hogy tényleg érdekelni fogja a könyv. A mai lányok kedvence inkább a nyomozós regények. Gondoltam odaadom neki aztán majd meglátjuk, hogy tetszik-e neki vagy nem. Egy próbát megér. Ekkor jöttem rá, hogy én róla még nem is tudok semmit.
- És te honnan jöttél? Mesélj egy kicsit magadról.

Dasha

Ahogy beszélt felfedeztem arcán a meglepettséget, bár azt nem tudtam mely érdeklődésem váltotta ki. Megtudom, hogy nem lőttem bakot, tényleg van benne koreai vér. Ehhez valamelyest már van szemem, főleg, hogy elég sok félvérrel találkoztam már. Azon egy kicsit meglepődöm, hogy a neve amerikai mert elég sokszor megfordultunk ott és soha nem hallottam, hogy bárkit így szólítottak volna. Na jó, az is igaz, hogy valószínű sok nevet nem ismerek még hallomásból sem.  
-San Francisco-ban nem jártam még, de úgy értesültem szép hely. Koreában is éltél?- fűzöm hozzá és érdeklődve figyelek a folytatásra. Megemlíti a koreai nevét is aminek nagyon szép csengése van, de mivel nem használja így én is maradok az eredeti megszólításnál.  
A kis szünetben, még hallgatunk, beleolvastam a tankönyvbe és memorizáltam az olvasottakat. Nem is nagyon volt más választásom, hisz órákon nem tudtam részt venni mivel én is elég későn iratkoztam be. Majd egy kérdés hangzik el. Úgy néz ki, nem csak én vagyok kíváncsi rá, hanem ő is rám. Rá mosolygok, miközben válaszolok. -Eredetileg Thai vagyok ott születem és körülbelül három éves koromig ott is éltem. Hogy honnan jöttem, arra már nehezebb válaszolni. Sokat utaztunk a családommal és nem tartózkodtunk egy évnél tovább sehol. Utazásaink között legtöbb esetben ide Magyarországra jöttünk.- válaszolom meg kérdését. -Mesélj te is kicsit magadról, kérlek. Koreában nem jártam, de szívesen elmennék egyszer. Tudsz mesélni nekem kicsit róla?- tényleg érdekelnek az ott élő emberek, állatok és tájak is.