Danka

Eric Warren - Romániába menet - szött

Budapest úgy tűnik el a szemem elől, mintha nem is létezett volna, amit nem bánok, azonban a zsupszkulcsos utazást annál inkább. Térdre esnék én is valószínűleg, ahogy a velem jövő férfi, ha valami szúrós növény nem fogja fel az esésemet. Hassal érkezem rá, még szerencse, hogy annyi lélekjelenlétem és reakcióidőm van, hogy legalább a táskát kitartsam magamtól. Óvatosan teszem le a bokor mellé, amíg szitkozódva próbálok lekászálódni róla.
- Ha ez a nadrág kiszakad rohadtul ideges leszek! – csattanok fel idegesen, miközben lemászok erről a retekről. Istenem, de tényleg! Miért nem találta meg újonnan jött ismerősöm a bokrot? Miért nekem kellett a – nem merem elmondani – drága nadrágommal? Hm?
Pillanatnyi hányingerem, ahogy hirtelen egyenesedem ki, el is múlik pillanatok alatt, de pontosan az ilyen mellékhatások miatt szoktam hopponálni. Az sem kellemesebb néhány embernek, de nem is b*szódik bele egy bokorba, mint egy elmebeteg. Egy fokkal biztonságosabb, ha azt nézzük.
- Nem szakadt ki a nacim? – fordulok a férfi felé, aki még mindig a földön térdel. Ha nemleges választ kapok, majd kicsattanok az örömtől, de ha igenlegeset, akkor számítani lehet egy minimum tizenötperces hiszti-rohamra. Ráadásul ezt a nadrágot nemrég vettem! Borzalmas, hogy így kell megválnom tőle, ha valami baja lett. Lassan kezdek el jobbra fordulni a férfi szeme előtt, miközben én is fürkészem a nadrágot. – Ha igen, akkor inkább ne mondd el! – motyogom orrom alatt a kérést, remélve, hogy meghallja, és ennél hangosabban már nincs szükség arra, hogy kimondjam életem legfájóbb kérését. Igen, lehet kicsit drámai vagyok, de ez a nadrág gyönyörű és nagyon pöpecül áll, nem szívesen válnék meg tőle.
Forgolódásom véget ér, én pedig komótosan hajolok le a táskáért, de megakadok a mozdulatban, ahogy feltűnik a körülöttünk lévő sűrű erdő. Néhány madár csicsereg, a hatalmas fenyők elszórtan engedik be a napfényt, a talpam alatt ropognak a tűlevelek. Felegyenesedem és ismételten neki kell állnom forgolódni kikerekedett szemekkel.
- Ember! – mondom hangosabban a kelleténél, még a madarak is befogják egy kicsit. Mondom egy kicsit. – Hol vagyunk?! – nézek Ericre, valami olyasmiben reménykedve, hogy ő meg tudja magyarázni, el tudja mondani mégis hol az anyámban vagyunk. Mert én nem. Pedig a kérdéséből eléggé az jön le, hogy ő meg az ellenkezőjében reménykedik, miszerint én tudom. Nos… nem. Nem tudom, elképzelésem sincs hogy hol vagyunk, vagy merre kéne menni.
- Na ez pöpec – csettintek egyet a nyelvemmel, majd lehajolok végre azért a táskáért, óvatosan kezdek el benne turkálni, egészen addig, amíg meg nem találom a lapostalpú cipőmet. A magassarkú a táskában landol, különösen figyelve arra, hogy nehogy megsértse a tojást, majd magamra kapva a laposat, ismét Ericre nézek, és csak vállat vonok.
- Kéne egy magasabb pont, hogy legalább lássunk valamit, ne csak fákat meg fura bogarakat – mutatok a térde előtt mászó hosszú, háromlábú csodára. Kissé meg is borzongok, táskámat vállamra vetve kezdek el körbe nézni. – Arra van valami magasabb pont, na gyere – nyújtom felé kezemet mosolyogva, amit ha elfogad felsegítem, mert elég zavaró már, ahogy a földön térdel, mint egy elesett katona. Tökre frusztráló.

# # #

Hanna & Anton
#flashdance #carefulwiththemusic

kinézet | Budapesti Bűbájképtár | január 13. este

Jazzye
#nightmare × Pécsi ispotály × május 17.

Frankie | február 14 | Szabadkikötő

Thomas, drága rövidlátó barátom
valahol a szemészeten

Mikecz x Győr

---

Egy szemforgatásra telik tőlem arra, hogy lehazugoz. Ennél több nem is kell, és erőm sem lenne rá, mert jelenleg más is eléggé lefoglalja az agyam. Például a szőke pasas mögöttünk, aki meglepően sokszor, és nagyon feltűnően néz ránk folyamatosan az újságja mögül. Ember, ennél feltűnőbben nem megy?! Tudom, hogy minisztériumi dolgozó, bár még nem dolgoztunk együtt – hála Merlinnek -, de néha láttam papírhalmokkal a kezében fel s le szaladgálni a folyosókon. Biztos valami üdvöske, vagy éppen a gyakorlatát tölti nálunk. Mindegy melyik, ne hesszeljen, mert elég idegesítő, és túl fáradt és ingerlékeny vagyok ahhoz, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, még ha csak gondolatban is.
- Nem tudhatom – rázom meg a fejem óvatosan, ahogy pillantásom visszatér Emesére. Eddig is úgy tűnhetett, mintha őt nézném, annyi a turpisság, hogy a válla fölött pont rálátok újonnan jött rajongómra, így kihasználom az alkalmat. De most mellettem szóljon, hogy tényleg az előttem ülő kétségbeesett nőnek szentelem minden idegvégződésem. És más végződésem is, de ebbe most ne menjünk bele. – Majd kiderül minden előbb vagy utóbb. Addig én sem tudok többet mondani neked, mint eddig – direkt nem veszem észre, hogy mennyire jóízűen eszik, szóvá sem teszem, pedig már ott van a nyelvem hegyén a mondat kezdete. Nincs mit, b*ssza meg, hogy megmentem a segged, te meg felpofoznál, majd megcsókolnál. Komolyan mondom a nőknek tényleg nem jó semmi, és még ha egy ilyesfajta menti meg őket, mint fehérlovon betipegő hős, aki jelenleg én vagyok; az sem jó. Akkor mi a k*rva élet a jó?
- Mindig is jól olvastam bennük – vonok vállat, ajkaimhoz emelem a poharat, de mielőtt kortyolnék egyet, nyelvem hegye könnyedén végig siklik alsó ajkamon. – Nem csak te kaptad ezt a kiváltságot – mosolygok bele a pohárba, és mintha mi sem történt volna nyelem le a kortyot, majd megkeményített vonásokkal teszem le magam elé a poharat, hogy aztán tekintetem az övébe fúrjam, és amíg mondandómat be nem fejezem el nem eresztem azt.
- A gondolat betalált – kezdek bele, könyökeimmel az asztalra támaszkodom, ujjaimat összekulcsolom, így támasztom bele államat. – Nincs mára ágymelegítőm, de ha találtál volna ma már egy tükröt, akkor tudhatnád, hogy jelenleg nem állsz éppen a szexiség magaslatán, így az ötletet is elvetheted – fejezem be mondandóm teljesmértékben semleges arccal. Még csak egy gonoszabb félmosoly sem derül fel arcomon, mert nem lenne értelme. Mondhatnám, hogy fájnak a szavai, fájnak a gondolatai, de akkor hazudnék, én pedig azt nem szoktam. Csak nem mondom el az igazat, de az más lapra tartozik. Teljesen okkal gondol ilyenekre, és ahogy látom megváltozik testhelyzete, el is tudom képzelni, hogy miért, éppen ez a k*rva asztal takarja a lényeget. Szemöldököm ráng egyet, ezen kívül semmi reakciót nem vált ki belőlem, így csak hátra dőlök, miközben megrázom a fejem, lehunyt szemekkel, és kezembe fogom a poharat.
- Semmit nem változtál, Mikecz – most jött el a gonosz mosoly ideje, ami szépen fel is villan arcomon. – Ez arra is vonatkozik, hogy még mindig akarsz – töltöm újra a poharat, a kólás üveg, így ki is ürül. Az üres üveget, mint pótcselekvésképpen, a hamutál mellé tolom, véletlenül se legyen útba.

# kinézet # június 19.

- Sosem fogunk sehol kinyitni - borultam hatalmas, fájdalmas és keserves sóhajjal az üres helyiség pultjára, mire az kelletlen nyikorgással huppant. Azt hiszem a nem pihe súlyom - pedig nem is buldózer vagyok - nem tett neki jót. Ő sem lesz nyerő. Pedig már csak összesen három hely van, ma dönteni kell, így vagy úgy. Azt reméltem ennél kicsit egyszerűbb lesz, hogy nem fogom úgy érezni, kudarc az egész. Kell egy cigi, vagy kettő. Akkor is, ha most nyomtam el az előzőt a hamutálnak kinevezett fém hajlított darabba. Intettem a férfinek, hogy nem, nincs több kérdés "majd jelentkezünk" és inkább timet figyeltem oldalra fordulva még mindig tespedve a pultutánzaton. Tudom mit szeretnék, annyit beszéltünk, rajzoltunk, terveztünk. Most pedig olyan lehetetlen az egész.
- Mi lenne, ha nem abban gondolkodnánk mégsem, hogy bent választjuk ketté a teret, hanem bent is olyan lenne, mint egy udvar. Tudod minden természetes lenne, meg növények, mint ahogy az udvar - billentettem oldalra a fejem. Fogalmam sem volt ez hogy oldható meg, de ahhoz hogy akár csak egy romkocsmára is emlékeztető pub legyen, előbb használható berendezés kell. Nem akartam semmit mai modern, meg rideg. Én sem érezném jól magam benne, hát a vendégek? Közben gondolkodás nélkül húztam ki a szálat a szájából és tettem át az enyémbe mélyet szívva belőle, aztán a bal kezembe fogva inkább felkeltem.
- Nézzük meg azt a Budán lévőt, valahova ide tettem - kezdtem turkálni a zsebemben, tudom, hogy megvan a cím, csak még azt nem hol. De meg lesz, mire kell. Hiszek magamban és az a fontos, nem? De. Szerintem is, inkább még egy slukkot eltoltam mielőtt mosolyogva visszaadtam volna a maradékot. - Túl nagyok az elvárásaim, Timtim?

#timtim

# kinézet # június 19.