Dziewczynka

Az út veszélyes dolog tud lenni. Az ember csak rálép és a lába már el is sodorta egy olyan helyre, ahol alapvetően semmi keresnivalója nem lenne. Nie. Semmi. Nem az egyetemre gondolok, ott alapvetően van dolgom, hiszen kell egy B terv.
Ma reggel viszont nem kellett bemennem - még jó hogy, sche.ße, hiszen szombat van - és sikerült egy olyan helyen kikötnöm, amiről egyáltalán nem volt szó a napokban. Ha teljesen őszinte vagyok magammal - és ilyen csodás lénynek mégis hogyan hazudhatnék? - akkor nem is biztos, hogy jó ötlet volt.
Mire ez eszembe jutott, már mindegy volt, mert a Bagolykőben kaptam el egy srácot, hogy megkérdezzem, merre találom Szofit. Háztárs lévén kicsit több fogalma volt róla, hogy hol látta utoljára, szóval elindultam a faluban. És itt ugye még a varázslatnál és térfigyelő-kameráknál is élesebb fegyvert adtak a kezembe... Öreg néniket. Bizony.
Mire kettőt pillázhattam volna a gyönyörű kék szemeimmel, már meg is ragadta a néni a zakóm ujját és pletykált mindenféle esküvőről, meg búbánatról, mire nekem csak annyi jutott eszembe, hogy "spadaj"*. Nagy nehezen végighallgattam, aztán végül valami térre irányított el.
Alapvetően nagyobb helyre számítottam, szóval nem volt nehéz dolgom. Mindössze annyi, hogy a padon ücsörgő szőke mögé settenkedjek és kissé oldalba bökjem. Annyira nem volt nehéz dolgom.

*
Spadaj - na húzz innen

Dziewczynka

A lány kicsit zihált, kicsit ki volt fulladva talán, de ettől még kétségem sem támadt afelől, hogy ő lenne-e Szofi. Kicsit talán több ideje nem láttam, mint ahogy az tervben volt még anno, de a dolgok változnak, engem lefoglalt a munka, őt meg gondolom a tanulás. Bár úgyis szakított volna rám időt, ez rettenetesen sz.r kifogás. Igaz, nem is akartam megmagyarázni a dolgot sem neki, sem magamnak, elvégre ennyire nem foglalt le.
Bizton állítom, hogy az ember nem pont ilyen fogadtatásra vár. Elképzeli, hogy jaj, majd a lány a karjai közé veti magát, vagy legalább elmosolyodik. Egy kicsit. Egy hangyányit. Erre mit kapok? Egyből le lettem dorombolva, hogy mit keresek itt, sőt, majdnem egy jobb-horgot is kaptam. Nem lett volna szerencsés, utáltam volna törött járomcsonttal, maszkban játszani a jövő heti meccsen.
- Én is örülök, hogy látlak, Szofia - vágtam zsebre a kezemet lazán, miközben pofátlan módon végigmértem. Mégis miért ne tettem volna? Jogom volt hozzá, amúgy sem tudott már sok újat mutatni a sárkány-lányka. Egy kicsit kevésbé volt gebe, mint mikor utoljára láttam, ez pedig megmosolyogtatott. Mindig mondtam neki, hogy ha kihagy egy ebédet, akkor olyan vékony lesz, ha oldalt áll nekem, nem fogom észre venni. 2D-s Szofi.
- Már ölelést sem kapok? Semmi? Rémes egy spiné vagy, jobb is ha hazamegyek - szűkítettem össze a szemeimet egy pár pillanatra, de egy percig sem gondoltam komolyan. Még volt egy pár napom, mielőtt megint vissza kellett volna mennem.

Dziewczynka

Kész, a szőkénél leálltak a fogaskerekek, csodás személyiségem teljes transzba ejtette. Lehetséges, hogy legközelebb talán írok neki egy cetlit, vagy valami, még a végén miattam kap szívrohamot, oszt elpatkol. Igazán a lelkemre venném, a sajtóról nem is beszélve. Ők még nálam is jobban a lelkemre vennék. Sosem szabadulnék meg tőlük. Az a nézés meg...
- Ha szóltam volna, akkor vagy eszedbe jut pólót felvenni, vagy nie jössz el. Ismerlek már jómadár. Felejtsd el! - forgattam a szememet, hogy aztán megkerüljem a padot. Elvégre eddig ott ácsorogtam mögötte és így most közénk került az ülőalkalmatosság. Mikor közölte, hogy nem kapok ölelést, persze e létező legbánatosabb kiskutya fejemet vettem elő, az ajkamat lebiggyesztve. A nők meglehetősen kegyetlenek.
- Amúgy ne nézz többet így, még a végén megijedek, hogy dedikálnom kell a dekoltázsod. Ciki lenne, de nem egyedi eset - fintorogtam, miközben az egyik kezemet lazán zsebre vágtam. Nem meglepő módon jött a cukkolás, hogy hát úgysem mennék még haza, mivel alig egy-két perce toppantam be ismét az életébe. Engem ilyesmikkel nem szabad cukkolni, mert megteszem, most már csak azért is. Most viszont nem volt kedvem.
- Ne bízd el magad, Chenkova, még bármikor hátat fordíthatok! - közöltem komolyan, amit aztán muszáj volt elviccelnem. Alpakka fej. Nem is értem, miért csináltam... Majd ráfogom, hogy a saját boldogságom érdekében tettem. Láttam, amint végigmért, szóval színpadiasan sóhajtottam, hogy aztán körbe forduljak színpadiasan.
Mire újabb megjegyzést tehettem volna, leányzó már a nyakamban kötött ki, én meg felnevetve emeltem meg egy kicsit.
- Te is nekem, Dziewczynka. Mi van veled? - kérdeztem végül.

Dziewczynka

Bár nem látta volna be, tudtam, hogy igazam volt, mert semmiféle epés válasz nem érkezett. Megfogtalak, szöszi... Most az egyszer nem dörgöltem az orra alá, csak megvontam a vállamat és tovább léptem gálánsan. Ő meg képes volt rá, hogy kiröhögjön! Hát miféle változásokon esett át, csókolom? Hogy egyesek milyen kis pofátlanok lettek, eszem megáll.
- Hát nem tudom, szerintem egyezzünk ki hatvan - negyvenben. Úgysem fogom lejjebb adni, vagy belemész, vagy hetven harminc a javamra - tártam szét a karjaimat tanácstalanul, mintha ettől még én érezném rosszul magam. Pedig nem így történt, tökéletesen nyugodt volt a lelkem, még talán egy kicsit a boldog felé tendált. Ennek meg az előttem ácsorgó futócuccos szőke volt az oka.
Nem zavartattam magam attól, hogy lestírölt, mój Boże, nem vagyok holmi szende szűzlány. Nem, az iménti állítás egyetlen részlete sem igaz rám.  Viszont a fenyegetésem nem ért célt, egészen felháborodott arcot vágtam.
- Ha! Komolyan azt hiszed, hogy még neked teszek szívességet? Nie! Ezek után legfeljebb elhátrálni fogok - nevettem el magam a végére, hogy aztán egy laza mozdulattal odébb túrjak pár tincset a hajamban, vissza a helyükre. Mert ugye én az exem társaságában csupa lazaság és menőség vagyok, ezt senki nem vitathatja el tőlem.
A hölgy, mintegy lefegyverző akcióként, váratlanul a karjaimba vetette magát, én meg kissé megölelve viszonoztam a gesztust, hogy aztán visszapakoljam a földre és elengedjem mikor úgy akarta. Vagy talán egy-két másodperc késéssel. Ő a szemembe bámult, én pedig nem törtem meg a kontaktust, csak kicsit megsimítottam az állát.
- Esküvő?! Esküvő... wesele? És engem, a legnagyobb partyarcot meg sem hívtál? Szégyelld magad el! Dzs - hangeffekt és színpadias kézmozdulat, amivel egy taslit utánoztam. Mintha rendezési hiba csúszott volna valamelyik mondatba. Áh, mindegy is, nem érdekel. No, helyben vagyunk. Megint a döbbenet.
- Hozzád jöttem. Te is tudod, hogy Zeusznak is voltak gyengéi - vontam meg a vállamat elbűvölő mosollyal, mind a 32 fogam megcsillogtatva.  

Dziewczynka

Természetesnek tűnt, hogy belement a hatvan negyven arányba, ez még tőlem egy egészen elfogadható ajánlat volt. Sosem voltam az a kifejezetten önzetlen ember és ez a mai napig nem is változott semmit. Megkockáztatnám, hogy soha nem is fog. Lewy ilyen volt és ilyen is marad, mert jól érzi magát, köszöni.
Szofi mintha kicsit elnosztalgiázott volna, vagy csak elbarangoltak a gondolatai, nem tudtam volna pontosan megmondani. Az már egyszer biztos, hogy nem igazán volt ellenére a társaságom, aminek azért a magam visszafogott módján örültem. Így is jóval többet villantottam a komolytalan énemből, mint amennyit eredetileg terveztem. Puff neki. Mármint neki nem, mert még a színpadias mozdulat elől is elhajolt.
- Az attól függ. Igényt tartottál volna rá? Hm... nie, ez nem a helyes kérdés. Hagytad volna? - kérdeztem megnyomva az utolsó két szót, a szemébe bámulva. Nem volt nagy szokásom, de most őszinte választ vártam, amit nem viccel el, ha pedig nem bámulom, tutira elüti valami viccel vagy még csak nem is válaszol a kérdésre. Ismertem már Szofit. Szóval a kezem a hátáról kicsit lejjebb, a derekára vándorolt, miközben halványan elmosolyodtam. Határozottan furcsa volt ez az egész felállás, mert hát istenem, mégiscsak az exem volt a karjaim közt tartott, enyhén alulöltözött, ex-menyasszony szöszi. A témát terelve megkérdezte, hogy mit keresek itt, én pedig egy egyszerű, lényegre törő választ adtam, amin ő meg teljesen elhűlt pár másodpercre. Azt hittem teljesen nyilvánvaló volt, nem hagyott hidegen még most sem teljesen.
- Hm, hát nekem is. Zeusz amúgy sem volt normális. Tudod mi tetszik még? A hajad. Elég sokat nőtt... ez rád nem igaz, csak a hajadra, de azért nem nézel ki rosszul - jegyeztem meg nevetve. Szerintem már ismert annyira, hogy tudja, megpróbáltam a komoly helyzetet egy viccel elütni. Közben az egyik copfját kezdtem piszkálni a kezemmel, ami épp nem a derekán pihent.

Dziewczynka

Azt hiszem, meglehetősen normáltalan dolog volt a részemről sőt, talán még bánnom is kellett volna, hogy itt ácsorogtam Magyarországon, a karjaim közt Szofival, akit egy ideje nem is igen akartam zargatni, de valahogy mégsem ment. Pedig esküszöm én nagyon pró... ja nem. Bocs. Talán a régi Lewy, aki nem játszott világbajnokságokon, nem esett még seprűről és nem esett még pofára párkapcsolatban, be lett volna sz.rva. De azóta ez már elmúlt. Most csak az érdekelt, hogy itt voltam a csajszival, aki lássuk be: azért még mindig jelentett valamit. Különben nem léptem volna interakcióba a helyi nénikkel. Fuj.
Azért nagy sikerként éltem meg mégis, hogy tudatosítottam benne: ez most egyáltalán nem vicc. Hiába is próbálta volna elpoénkodni, megmondhattam volna, hogy stop, Chenkova, elég volt.
- Katasztrófa vagy. És életképtelen is. Tudom javasolni cicavirág, hogy máskor szépen tedd le valahova a hátsód és firkantsd le egy papírra, hogy " Hé má Bojarski, szükségem lenne a hülye fejedre xy helyen" és küldd el bagollyal. Átlag fél órával a levél kézhez kapása után a helyszínen is vagyok - forgattam a szemeim. Azt hittem, hogy legalább ennyire már ismer. Tudhatta volna, hogy mint az exe, hajlandó vagyok kihúzni különböző szar helyzetekből, megjelenni vele rémesebbnél rémesebb alkalmakon és úgy általánosságban figyelek rá. Erre való az ex. Vagy nem....?
A keze a vállamra csúszott, én meg minden figyelmemet a hajfonatra koncentráltam, mert félő, ha nem teszem, olyasféle ötletek jutottak volna eszembe, amit később egész biztosan megbánunk. Mármint főleg ő, én amondó vagyok, hogy YOLO.
- Hm, akkor nekem mi a mentségem? +25%-os grátisz, vagy ilyesmi? Én kaptam azt, amit belőled kispóroltak? - cukkoltam egy kicsit, de továbbra sem néztem fel az arcába, mert hát... túl közel volt, meg efféle nyalánkságok. Alapvetően másnál nem zavartattam volna magam, de ez mégiscsak Szofi volt.
- Hát... fogjuk rá, 75%-ban miattad vagyok itt. A maradék 25 a pécsi egyetem érdeme, most éppen ott szívok - vonogattam meg a vállamat, enyhén oldalra biccentve a fejemet. - Nem fagysz meg?

Szofi

Persze a szőke elviccelte, de aki ismerte eléggé, tudta, hogy leginkább nem tudta, mit írhatott volna. Pláne az, hogy ugye az exe vagyok - ez milyen szarul hangzik már -, hogyan is írhatott volna nekem. Hát nem tudom. Pennával? Golyóstollal? Olyan mindegy, úgyis eljöttem volna, ha arra kér. Mert én egy ilyen címeres ökör vagyok.
- Pedig én tök erre számítottam, olyan izé tudsz lenni. Most vetem új seprűt, kényelmes is, gyors is... nem értem mi bajod van! Máskor írjál vagy bánom is én... szerezz mobilt, telefonálj - horkantam fel. Valahol volt egy ilyen mugli ketyerém, még az egyik edzőtábor alatt sózta rám a szobatársam, azóta is pudlikat küldözget nekem az arckönyvön. Normáltalan...
Ha fel is tűnt Szofinak, hogy mennyire közel állt hozzám, nem zavartatta magát, csak közölte, hogy rossz vagyok, mire csak ártatlan félmosolyt villantottam rá. Ugyan! Én egy angyal vagyok, azért is tiltottak el két hétre a kviddicstől a múlt hónapban. Szegény srácot hordágyon vitték le a pályáról. Mármint azt, ami megmaradt belőle... De már jobban van, köszöni!
- Igen, tudom, rémes vagyok és igen, képzeld egyetemre járok. Magyarországon. Most  hagyom, hogy feldolgozd és esetleg következtetéseket vonj le belőle... - grimaszoltam, hogy aztán végigfuttassam a kezem az oldalán finoman. Igaz, orosz, lehet nem kéne annyira féltenem a megfázástól.. de hé, én meg Lengyel vagyok, engem sem különösebben érdekel a hideg.
Magas labda volt. Túlságosan is ahhoz, hogy esetleg átgondoljam, majd azt mondjam, köszi ezt most nem csapom le. Szóval mire annyit mondhatott volna, hogy kviddics, az ajkaim az övéit súrolták finoman. Csak egy pár pillanatra.
- Na most mondhatod, hogy fűt a romantika - közöltem sötét pillantással, majd kibújtam a zakómból és a vállára terítettem - Kihozod belőlem a legrosszabbat.

Dziewczynka

Határozottan elégedett voltam a végeredménnyel, hiszen elértem azt, amit akartam. Mondjuk mindig ez volt, de most azért mégiscsak egy makacs szőke volt az ellenfelem. És mégis csak kinyögte, hogy legközelebb ír... Bár őszintén, reméltem, hogy a közeljövőben nem fog megint házasodni. Bolond szőke.
- Nekem így tökkkkkéletesen megfelel, Dziękuję - még a köszönönek is az udvariasabb formáját választottam, oh wooow, nézzenek oda, micsoda gentlemanhez van szerencsénk. Nem sokkal később azonban az egyetemre terelődött a szó, az orosz hölgy egyből összeszűkült pillantással nézett rám, én meg elhúztam a szám kicsit grimaszolva, majd a tarkóm vakargattam egy párpillanatig. Hogy is kéne belefognom?
- Ö, hát izé, azzzz úgy volt, hogy volt ez a selejtező és hát... jött az a barom Smith az amcsi játékstílusával... maradjunk annyiban, hogy egy hétig nem engedtek pályára, anyám meg szokás szerint beverte a balhét - sóhajtottam fel végül, hogy lazán megvonogassam a vállamat ismét. Nem hazudtam azt, hogy szégyellem, sőt, ha visszamehetnék az időben, talán egy kicsit erősebben rúgtam volna oda a seprűjének, hogy ne csak egy kicsit pörögjön be, hanem centrizze ki a srácot a pályáról. Francokat nyúlkál a labdáért, mikor éppen rádobnám?
Aztán jött a kihagyhatatlan magas labda, ami miatt aztán pár pillanatig bámult rám, egészen pontosan addig, míg a vállára terítettem a zakót.
Mire kontrázhattam volna a megjegyzésére, már közelebb is húzott, folytatva, amit én olyan nagy bátran elkezdtem. A kezem a derekára vándorolt ismét, ezúttal szorosan magamhoz vonva, míg a másik a tarkójára csúsztattam finoman. Csak ugye vannak olyan rettenetes emberi igények, mint pl. oxigén.
- Azért lásd be, hogy hiányoztam - vigyorodtam el végül, majd lágyan az ajkába haraptam. - Egy egész kicsit...

Dziewczynka

Ismertem már annyira a leányzót, hogy tudjam: halvány sejtelme sem volt arról, minek is kéne történnie a pályán. Éppen ezért nagyon is tudtam értékelni, hogy mégis hajlandó volt figyelemmel kísérni a ténykedéseimet. Mármint azt illetően, hogyan próbáltam különböző módokon nem meghalni, másokat eltenni láb alól vagy pontot szerezni.
- Igazán drága vagy, hogy a pártomat fogod, a bíró valahogy annyira nem díjazta a kis malőrt. Szünet volt a meccsen. Emberhátrányban ugyan, de legalább nyertünk - bólogattam meggyőzően. Szerintem senki nem gondolta egy percig sem, hogy azt az új seprűt véletlenül vettem. Mert ugye én nem törtem szét az előzőt a bírón meccs után. Áááá... ugyan! Nem értem miről beszélünk.
Továbbra is tartom az állításomat, hogy rossz ötlet volt ma idejönnöm. Már ha az ő érdekeit nézzük. Ezzel csupán annyi a baj, hogy én túlságosan önző voltam ahhoz, hogy az előbb említett dolgokat figyelembe vegyem. Amúgy sincsen semmi értelmük.
Mikor a homlokát az enyémnek döntötte, finoman végigsimítottam az arcán, ami tőlem meglehetősen gyengéd gesztusnak számított. Komolyan. Nem sűrűn csináltam, ha fotózkodni is kellett esetleg rajongóval, legfeljebb a vállára dobtam a karomat, oszt jól van, lapozzunk.
- Oh ne aggódj, most nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen - a szokásosnál is egy kicsit mélyebb volt a hangom, talán kicsit rekedtesebb is, de a fene, most ez nem az én hibám volt. Halkan felnevettem inkább, majd a nyakába nyomtam egy apró csókot.
- Tudom. Ebben jó vagyok - mosolyodtam el végül fanyarul, miközben átkaroltam a hátát finoman és a fejem kissé az övének támasztottam. Szerettem a haja illatát. A jó életbe is, nem kéne ilyesmikre gondolnom. - Most akkor mi is van?

Dziewczynka

A mai események elég váratlan fordulatokat vettek, hiszen én mint a múltbéli dolgok képviselője érkeztem... Hát... annyira talán nem is lettek lezárva, mint amennyire azt az ember elsőre gondolta volna. Én azonban nem bántam, jól volt ez így, meglehetősen hiányzott már a szöszi. Amikor éppen eszembe jutott, mert ugye ez a jó abban, ha valamit profi szinten csinálsz: lefoglalja az agyad, nem pörögsz olyasmiken, amiken nem kellene.
- Nem akartál? Na, ez új! - kérdeztem sikertelenül leplezve az enyhe meghökkenést a hangomban. Oké, békésen megtárgyaltuk anno, hogy ő jobbra, én balra megyek. Úgy gondoltam, hogy ő is így gondolta. Ezek szerint illett volna jobban megtárgyalni a dolgokat. Nem mintha nem lenne már teljesen mindegy...
Közölte, hogy nem tudja, mondjam meg inkább én, hiszen én jöttem vissza. Egy pár pillanatra muszáj volt elgondolkoznom, az ajkamba haraptam, majd megvontam a vállamat. Nem tudtam volna kapásból olyan választ rávágni, ami helyes is és nem bánom meg. Azaz a kettő kéz a kézben járt, ha helyesen cselekszem, úgyis megbánom. A pokolba a lelkiismerettel, 20 évig nem volt sehol, akkor azt hiszem, tud még várni egy kicsit.
- Nem akarok ilyesmiről egyedül dönteni. Amondó vagyok, hogy beszéljük meg egy kávé vagy hasonló mellett. És Mój Boże, vedd már fel azt a zakót rendesen, hát mindened kilátszik, Dziewczynka... - ráztam meg a fejemet rosszallóan, majd elengedtem, levettem a válláról az enyhén nagy ruhadarabot, hogy aztán tartsam neki makacsul, míg bele nem bújt.  Életképtelen nőszemély, hát egyszer fut velem össze, akkor is a falu közepén, egy szál melltartóban...
- Szóval? Mit szólsz, Chenkova? Iszunk valamit? - érdeklődtem kis mosollyal, majd begomboltam a zakót. Rajtam aztán nem fog ki.

Dziewczynka

Talán kicsit feltűnő volt, hogy mindenképpen ragaszkodtam az öltözéséhez, de ez van, anno is háklis voltam arra, hogy hol és mennyit mutat magából. Az, mikor én mondjuk a kviddicses talárom vagy mezem lepasszolom, az más kérdés, ő mégiscsak nő... Nem az én nőm, de attól még nő. Legalább a kávéba beleegyezett, amit már a magam részéről haladásnak tekintettem.
- Senki elől. Mindenki elől. Ahogy tetszik. Egyrészt nincs kedvem neked levest hozni bögrében, ha megfázol, másrészt meg utálom, ha bámulják a volt barátnőmet, mikor épp velem van - kicsit olyan idegenül hangzott az ex jelzés ebben a szövegkörnyezetben, de nem zavartattam magam azzal, hogy kijavítsam. Mit mondhattam volna helyette? Jaj, nem, jó ez így.
A süti megjegyzésre egy pillanatra elfintorodtam, aztán meg összefutott a nyál a számban. Mondhattam volna, hogy "de én még nem ebédeltem", de nem hiszem, hogy bevette volna a kifogást. Aki már legalább egyszer evett velem, többnyire megjegyezte azt, hogy a desszerttel szoktam nyitni és a levessel fejezem be. De hogy ez miért furcsa mindenkinek? Pf.
Nem tellett sok időbe az odaút, igazából alig volt pár perc és már ülhettem is le a szöszivel szemben, aki azonnal vetkőzni kezdett, hogy engem bosszantson. A rosszallásom kifejezendő horkantam fel, majd megráztam a fejem.
- Nem győzöm hangsúlyozni, hogy rettenetes vagy. Hm, nem is tudom. Mondjuk azt, hogy ezentúl kicsit többször a nyakadra járok majd... Persze, ha nem vered ki a balhét rajta rögtön - tettem hozzá gyorsan. Még csak az hiányzott, hogy meg kelljen küzdenem egy sárkánnyal. Több értelemben is. A pályán éppen elég ellenfelem volt, a magánéletben nem szerettem az ilyesmit gyűjteni.
A pincér kis híján az ölembe dobta az étlapot, annyira bámulta Szofit. Szóval sokatmondóan ránéztem, majd a pincérre mutattam.
- Látod? Erről beszéltem.

Dziewczynka

Azonnal mentette magát, hogy ő sosem balhézott velem, amit be kell lássak, hogy sajnos teljesen igaz volt. Azaz nem az a baj, hogy nem tette, hanem az, hogy ezt most nem vethettem a szemére. Fenébe, hogy nyerem így meg a vitát? Pf, Bojarski, nem vagy már a csúcsformádban.
- Nie, sajnálatos módon teljesen igazad van. Szégyelld el magad - forgattam a  szemem, de nem gondoltam komolyan. Hogy is tettem volna? Hiszen nem is csinált semmit a szerencsétlen ruszki csajszi. Kissé kérdő arccal nézett rám, de én fenntartottam a semleges arckifejezést, amit a világ nagy része számára alapban kijuttattam. Hát nem mindenki érdemli meg, hogy én rámosolyogjak. Ugyan már!
Szinte már idegesített, ahogy a pincérsrácot méregette, de nem tettem szóvá, inkább összevont szemöldökkel kezdtem tanulmányozni az étlapot. Közben az ujjaimmal idegesen doboltam az asztalon. No tessék, feszült lettem! Már csak ez hiányzott! Kösz, noname pattis gyerek, igen kedves tőled...
- Nekem valahogy nem az esetem - jegyeztem meg cinikusan, rápillantva az étlap fölött, amolyan "most komolyan, Szofi?" fejjel, de aztán inkább csak visszasüllyedtem a választék mögé. Végül egy ásványvízben és egy áfonyás pitében egyeztem ki magammal. Ha ezt az idegállapotot még megboostolom egy kis koffeinnel, tuti agyvérzést kapok...
- Nem zavar - vágtam rá elkapva a tekintetemet. Ezt a játékot én találtam fel, kisanyám, nem fogod ellenem használni, no-no. Nincs az az isten. - Miért, úgy nézek ki, mint akit zavar? Csak fura... Apukád sem díjazná...

Dziewczynka

Komolyan néha már egészen untam, hogy mindig mindenben igazam van. Na, nem Szofival szemben, tőle szinte már zokon is venném, ha nem erősítene meg ebben a képzetben...
- Hát nem tudom, erősen meg kell még gondolnom... Tak, lehetséges - bólogattam végül elgondolkozva pár pillanatra. Persze soha nem gondoltam komolyan az efféle haragban levéseket. Ha én valakire haragudtam, azt általában balesetnek álcázva "kicsit" megsértettem. Mármint testileg. Ezért nem szokott velem soha senki balhézni a csapatból, még az edző sem. Mikor legutóbb a rándulásom miatt kivett a kezdőből, fejbe dobtam a kvaffal. Szerintem annyira nem tetszett neki a dolog...
- Nagyon aranyos lenne... főleg, ha most lenne nálam egy kvaff... - sóhajtottam fel, miközben az étlapba mélyedtem. Valahogy a múltkori jelenetet itt is el tudtam képzelni, csak éppen a pincérgyerekkel. Nem bírtam a fejét. Hát mégis hogy nézett ki? Pf!
Közben Szofi a saját trükkömet akarta használni ellenem, amit persze nem voltam hajlandó hagyni, mert hát miért is tettem volna? Ugyan már, gondolkozz, szöszi és találj ki valami kreatívabbat!
- Talán egy egészen kicsit... - mondtam végül halkan és mély levegőt vettem, mikor a keze lefogta az enyémet. A dobolást így kénytelen voltam abbahagyni. Hát, ez van, legalább az ízületeim nem kopnak tovább. Persze a fejem azonnal a bugyuta srác felé kaptam.
- Egy mentes víz lesz és egy áfonyás pite - mondtam pár pillanatig habozva, ő meg csak állt ott. Szóval a másik kezemmel szépen intettem, hogy "huss... most már igazán húzz innen". Egyáltalán nem értett az időzítéshez a srác.
- Tudom, találkoztam vele pár héttel ezelőtt. - jegyeztem meg végül úgy mellékesen, visszanézve a velem szemben ülő szöszire.

Kamilla

Mondhatjuk, hogy egészen sok ismerősöm származott a Bagolykőből. Nem csak abból az időszakból, mikor ide jártam, sokkal későbbről is, mivel néha elszoktam jönni megnézni egy-két házak közt zajló kviddics mérkőzést, ha az időm éppen engedte.
Egy ilyen alkalom során találkoztam Kamillával is, akit utána félre is hívtam beszélni. Ha valaki jól nyomja, akkor azon nincs mit tagadni, ő pedig nem játszott rosszul. Javasoltam is neki, hogy esetleg próbálkozzon meg egy helyi ificsapat felvételijén. Fogalmam sincs, hogy végül elment-e.
Annyi biztos, hogy most itt voltam Magyarországon és így több időm és energiám tudtam az itt élő ismerőseimre fordítani. Oké, a német és lengyel haverjaim néha kicsit nehezteltek, amiért kevesebbet vagyok otthon, de az csak egy dolog. Attól még ugyanúgy tudtam nekik alpakka fejet vágni ha esetleg kommunikáltunk. Köszönöm, kamerás mobiltelefon!
Szóval úgy gondoltam, ha már egyszer  úgyis a környéken járok lecsekkolom a leányzót, hogy mi is van vele újabban. Éppen ezért küldtem neki egy baglyot, amiben megírtam, hogy ha van kedve, ma délután háromkor találkozzunk itt a játszótéren.
Én jelen pillanatban madár módjára gubbasztottam egy mászóka tetején, a kedvenc fekete bőrkabátomban és farmerban. Még túl meleg volt a december ahhoz, hogy túlságosan felöltözzek. Ezt megcáfolandó egy prémbe öltözött néni rohant el nem messze a kutyájával. Még azon is kabát volt.
- Magyarok...

Dziewczynka

Persze neki hangsúlyozni kellett, hogy nincs nálam labda, mire a szememet forgattam. Annyira rettenetes tudott lenni néha, elrontotta az ember minden örömét. Pedig mennyivel jobb lett volna, ha esetleg nálam van és véletlenül fejbe dobhatom a srácot. De még egy cikesszel is megelégedtem volna! A kis aranylabdaccsal nagyon jól lehetett célba dobni.
- Ez az ő szerencséje - tettem hozzá bólogatva, hogy aztán kicsit kinyújtóztassam a hátamat. Egészen elgémberedett az ücsörgéstől, pedig nem is voltunk itt sok ideje. Fránya lázadó csontozat.
Végül valami egészen nyakatekert módon eljutottunk addig a pontig, hogy kiböktem: Találkoztam az apjával még egy pár héttel ezelőtt. Természetesen nem ez motivált arra, hogy idejöjjek, sem semmi ilyesmi. Igazából nem lepett meg, szoktam kapni tőle a szülinapomkor üdvözlő baglyot, meg képeslapot, legtöbbször cukrászdás kuponnal, mert hogy olyan a hátam, mint a Sátáné. Tehetek én róla, hogy be van esve? Nem, akkor meg mit kell miatta molesztálni?
- Összefutottam vele, megittunk egy italt. Ő egy vodkát, én egy mentes vizet, felespohárból. Oroszországgal játszottunk barátságos mérkőzést, gondolom kijött megnézni - vontam meg a vállamat lazán, mintha ez amolyan mindennapos eseménynek számítana. Igazából nem volt az, de most mit kéne eltúloznom? Lehet, hogy csak bepánikolt a lánya rettenetes udvarlóján és nosztalgiázni akart.
- Komolyan úgy nézel rám, mint aki mindjárt letépi a fejemet. Rossz Szofi, nézz másfelé, vagy embereld meg magad, a vesémbe érzem a pillantásod, még a végén mehetek orvoshoz - közöltem végül kissé durcásan. Mielőtt azonban folytathattam volna, megérkezett a pincér, remegő kezekkel, hallottam, ahogy a villám hangosan kerepelt a tányéromon.
- Hadd adjak egy tanácsot, dziecko... ha mindig így remeg a kezed, mikor nőre nézel, akkor ezt még gyakorold, mert az lesz az egyetlen barátnőd - jegyeztem meg közömbös arccal felnézve rá, majd megveregettem a vállát. Majd csak felfogja az értelmét a mondandómnak. Azzal halálos lelki nyugalommal láttam neki a pitémnek.

Dziewczynka

Amikor kiderült, hogy ja amúgy én beszéltem az apjával, egyből jött a gyilkos tekintet, meg a faggatózás, hogy miről beszéltünk. Kalkulálhattam volna rá, de valahogy kimaradt a szórásból. Mentális jegyzet Bojarskinak: válogasd meg a szavaid, sfej.
- A szokásosról. Kviddics. Miért nem nősültem még meg. Kviddics. Még mindig annyit keresek-e, mint pár éve. Kviddics. Kire kéne fogadjon. Befolyásolja-e a fizetésem és a kviddics azt, hogy még nem nősültem meg és ennek tükrében kire kéne fogadjon? Apád kissé zakkant - jegyeztem meg, miközben körbepillantottam a helyiségben. Egészen hangulatos volt, már ha azt nem számítjuk, hogy Mr Ragya itt rontotta a levegőt.
Minden esetre annyi biztos, hogy Szofi még a szokásosnál jobban is felkapta a vizet és egy pillanatra elgondolkoztam azon, mikor is fújja magát lufi méretűre és repül más szelek felé.
- Akkor te fizetsz, nincs mese... ma még nem ettem semmit, felhúznám magam, ha elvennéd a reggelim - néztem rá figyelmeztetően. Általában nem zavart a kaja hiánya, de most már itt volt előttem, nekikezdtem, meg minden, ráadásul hogy az istenben szedek ki egy áfonya foltot a Vistula ingemből? Nem játszunk ilyet.
A fenyegetésére szenvtelen pillantással felnéztem rá, majd megvontam a vállamat. Annyira nem tudott meghatni az ilyesmivel, vele ellentétben engem a szüleim nem igen tudtak befolyásolni, legrosszabb esetben fognám a cuccom és átvinném a lakásomba Varsóban. Bumm? Isteni csapás!
- Áldásom rá, mondd meg nekik, hogy karácsonykor narancspudingot szeretnék - közöltem közömbösen, majd a vizembe ittam és hátradőltem a széken, hogy végigmérjem. - Befejezted a duzzogást, vagy fizethetek és mehetek a dolgomra?

Kamilla

Éppen nemtetszésemet fejeztem ki a kutyák gardróbját illetően, sztereotípiába nyomorgatva bele egy egész nemzetet, mikor is a várt leányzó megjelent a színen. Persze egyből rá kellett kérdeznie, hiszen ő is e pompás népet gyarapította. Kabátos kutyák...
- Teljesen nonszenszek vagytok. Én itt ülök pulcsiban, meg sem rezzenek, a néni még az ebre is garbót húzott, pedig nem hiszem hogy a kis karikalábú tacskó annyira odafagyna a talajhoz! - tártam szét a karjaimat tanácstalanul állva az eset előtt. Mi lesz a következő, sapka, hogy ne fázzon a füle? Goromba gorgók...
Nem lepődtem meg azon, hogy Kamilla eljött, igazából számítottam rá. Ha másként dönt, akkor szerintem úgyis vette volna a fáradtságot egy fecnire, hogy "hé, Bojarski, alkalmatlan az időpont". Azonban ő közben letelepedett szintén a mászókára, én meg elvigyorodtam.
- Áh, kis magyarországi kitérő az elkövetkezendő x időre... tanulok, meg meglátogattam Szofit... szóval ja, ilyesmik - vontam meg a vállamat, miközben a kapucnimat igazgatva figyeltem hol az utcán közlekedőket, hol a Rellonos leányzót. Nem mondhatnám, hogy sokat változott mostanság.
- Azt hiszem, legutóbb Pesten láttam őket, akkor sikerült felugranom egy buszra és elmenekülni... Azóta nem igen volt hozzájuk szerencsém - csóváltam meg a fejem, majd ránéztem - És veled mi van mostanság?

Dziewczynka

Persze egyből rákapott egyből ő is a nősülési kérdésre, mire csak a szemem forgattam megrázva kicsit a fejemet. Ez a Chenkova család nem teljesen normális, azt hiszem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem őket, csak, hogy eltérnek az átlagtól.
- De, biztosan lenne, csak én még attól is szenvedek, ha egy lány le akarja nyúlni a pulóveremet, nem, majd a nevemet adom neki! Esélytelen - sötétült el egy pár pillanatra az arcom, majd csak ráncoltam egy kicsit az orromat. Hiába a jó idő, oda se Magyarországnak, én nem akarok egy irányításmániás nőt a nyakamba. Nem köszönöm. - Mi túlgondolni való volt a kapcsolatunkon?
Ezt hirtelen nem tudtam hová tenni. Régebben ezt valahogy mindig elfelejtette említeni, most meg valahogy váratlanul ért. Oda se neki, lapozz, Lewy.
Szofi úgy meredt a kávés pohárba, mintha annak a mélyén lappangott volna a világ minden kimondatlan tudása. Néha nem értettem, ez pedig nagyon bosszantó tudott lenni. Csak ült ott az aranyszínű tincseivel, meg a zavarbaejtően kék pillantásával és bámult a tetves löttyébe.
- Ha minden áron a családommal akarsz találkozni, gyere el karácsonykor Varsóba. Úgyis hazamegyek arra az időszakra, nem bírnám ki itt - egyértelmű volt, hogy most nem Bogolyfalváról volt szó, hanem az egész országról. Szofi ismert már annyira, hogy értse, hogy engem a szívem mindig haza fog húzni.
- Tudom... te is - a végét már inkább magamnak tettem hozzá, mint neki, miközben nagyot nyeltem és a poharam oldalán kicsapódó kis lecsorgó cseppet kísértem figyelemmel. Sokkal könnyebb volt ilyesmiket úgy bevallani, ha nem kellett a szemébe mondanom. Mert mikor ránéztem, akaratom ellenére is feltolult bennem az a rohadt hiányérzet, ami azóta sem akart csillapodni.
- Kérsz a sütimből...? Egész finom - ajánlottam fel végül, hogy egy kicsit tereljem a témát.

Dziewczynka

Mikor sokatmondóan a zakómra pillantott, én csak grimaszolva legyintettem. Az más volt, ezt nem ő hisztizte ki, ráadásul önszántamból adtam oda neki. Amúgy is a szponzoruk volt a Vistula, ha szólok, kapok egy másikat. Ennyit a zakó ügyéről.
Közben a hölgy ecsetelni kezdte nekem, hogy mint reménybeli vej voltam számontartva, én meg persze felsóhajtottam. Ez mondjuk jellemző volt az apjára.
- Nem tudom. Azt sejtettem, hogy bír engem, de nem gondoltam, hogy ennyire. Amúgy sem voltunk annyira undin-lánykérősen egymásba gabalyodva - nevettem el magamat a hajamba túrva egy kicsit. Kínos  téma, mert ugye én is megvoltam a szüleivel, meg minden, de nem hiszem, hogy valaha arra vetemedtünk volna Szofival, hogy összekössük az életünk.
A kijelentésére megköszörültem a torkomat, majd pár pillanatig a semmibe meredtem, hogy aztán ismét ránézzek. Kényes téma volt ez mostanság.
- Anyukám nem lesz ott. Mármint... ő visszaköltözött Pestre - vontam meg a vállamat végül. Szerettem őt, meg minden, de nem bírtam volna egy pesti kis lukban ünnepelni, mikor a csapatom és  a nagyszüleim is vártak Varsóban. Nem kérhetett tőlem ilyesmit és ezt ő is tudta.
Közben elé toltam a sütit halvány mosollyal és inkább a vizembe ittam, hogy kicsit legyen időm gondolkozni. Tényleg egészen hiányoltam már Szofit és a hülyeségeit, de ez ilyenkor tudatosult bennem a legjobban.
- Szóval akkor hogy legyen...? Összefussunk néha napján, vagy maradjunk a levelezésnél? - kínos kérdés volt, de szükségszerű. Nem hiszem, hogy bírtam volna folytatni a bagolyban való üzengetést, de a lehetőségét legalább felajánlottam.

Princess Szofi

Elejtett egy kósza megjegyzést arról, hogy én fontosabb lettem az apjának, mint ő maga. Természetesen csak felnevettem erre a megjegyzésre, hogy aztán tiltakozó fejrázással jelezzem az egyet-nem-értésemet. Soha nem tett volna ilyet, hiszen a lánya volt a szeme fénye. Még akkor is, ha azért el tudott volna fogadni egy kviddicssztárt a családban.
- Azért ezt a kijelentést túlzásnak érzem, csak szeretett volna a családban tudni, hogy legyen kinek mesélni a kviddicsről.
Legutóbbi találkozásunkkor is alig bírtam belefojtani a szót, pedig lássuk be, azért az ilyesmiben elég jó vagyok. De most mit tehettem volna? Nem akartam megsérteni, kedveltem a pasast a magam módján.
Szofi kerülte a pillantásomat, miután felhozta a kis viszályát az én édesanyámmal, de nem zavartattam magam. Továbbra is figyeltem őt. Még bocsánatot is kért, holott ez nyilvánvalóan nem az ő hibája volt.
- Ugyan... Igazából ezzel zsarolta ki belőlem az egyetemet, meg ugye voltam közben sérült is párszor és csak úgy bennem maradt, hogy kéne valami a... kviddicsen kívül. De tényleg eljöhetnél velem... én örülnék neki - és ugye nekem leginkább ez számított. A nagyszüleim meg kifejezetten kedvelték Szofit, szóval így a részemről nem volt akadálya az egésznek.
Közben Szofi hajlandó volt megkóstolni egy egészen kicsi cafatot. Ha vennék magamnak egy törpe kanárit, még az is nagyobb étvággyal rendelkezne, mint a velem szemben ülő szőke.
- Nem, nem tévedsz, kivételesen igazad van. De most nem kelsz fel az asztaltól, míg be nem nyomtad azt a sütit. - közöltem végül elégedett mosollyal hátradőlve és le sem vettem róla a pillantásomat. Néha hajlamos voltam aggódni érte, pedig lássuk be: nem az erősségem.
- Jó, akkor majd igyekszem többször idelátogatni.. lehetőleg gyakrabban, mint eddig.

Princess Szofi

Végül belement, hogy velem töltse a karácsonyt, ami nem tudom, hogy mennyire volt jó vagy rossz ötlet, de azért mégis... Szükségem volt rá valamiért. Aztán hogy majd mi sül ki belőle, azt a jövő megmondja, addig is örülök a fejemnek és igyekszem nem összetörni magam.
- Akkor azt hiszem, ezt  meg is beszéltük, de szerintem apukádnak ne említsd, még a végén valami kéket kapsz tőle karácsonyra... - forgattam a szememet rosszallóan, hogy aztán az asztal fölött átnyúlva megsimítsam finoman az arcát. Mikor nem gondoltam rá, olyankor egyáltalán nem is éreztem, hogy hiányzott a lány... De mikor eszembe jutott, rémesen pocsék érzés volt. Hát, ilyen az élet, kérem.
- Őszintén Szofi, lassan a ropik dagadt tehénnek érzik magukat melletted... ha látni nem is láttam volna, biztosan észreveszem, mikor megölellek. El tudnálak cipelni a klubhelyiségedig ölben, úgy hogy utána még csak nem is szuszognék... - pillantottam rá sokatmondóan, hogy aztán megigyam a maradék vizemet és az üres poharat a két tenyerem közt gurgassam kicsit. Megnyugtató volt és addig sem paráztam rá Szofi kérdésére, ami arra irányult, hogy én miért is csókoltam meg. Sokkal jobban örültem volna, ha ezt a kérdést nem itt és nem most teszi fel, de mit volt mit tenni?
Most azonban nem mertem elkapni a tekintetem, túl komoly volt az ügy.
- Azért kérdezed, mert megint attól tartasz, hogy lelépek a fenébe és elő sem kerülök évekig? Nincs tervben  - közöltem, miközben letettem a poharat az asztalra és a kezem nyújtottam neki az asztalon. Magamhoz képest meglehetősen el voltam ma lágyulva. Az edzőm már beszólt volna.
- Princess, miért kell neked mindig mindent tudnod? Azt hittem, ez teljesen egyértelmű... - nevettem fel kicsit, miközben hol őt, hol az asztallapot figyeltem.

Princess Szofi

Balett. Megint az átkozott táncról volt szó, ez valami olyasmi volt, amit Szofi mindenre képes volt kifogásként felhozni. Szívem, mi a baj? Á semmi, balett. Drágám, miért nem eszel? Á balett. Ráérsz a hétvégén, dziewczynka? Á, nem, ne haragudj, balett. Ha rajtam múlt volna, már korábban meglátogattam volna a moszkvai létesítményt egy kanna benzinnel meg egy szál cigarettával. Csakhogy túl egyértelmű lett volna a dolog, hát egyelőre hanyagoltam.
- Te is tudod, hogy ez a kifogás nálam nem válik be, szerintem már mérlegelhetted volna - ráztam meg a fejem rosszalló arckifejezéssel, aztán összefontam a karomat a mellkasom előtt. Nem akartam semmibe belekényszeríteni, de nem volt kedvem minden alkalommal azon agyalni, hogy mikor is kerül kórházba a hülyesége miatt.
Nemet akartam mondani. Ki akartam jelenteni, hogy mind a kettőnknek sokkal jobb lenne, ha nem találkoznánk, mert ugye eddig is minden olyan frankón ment. De ahogy az ujjait az enyéimbe fűzte; minden alkalommal, mikor felnevetett, vagy elmosolyodott, úgy éreztem magam, mint aki alól kirántották a seprűt. Az, hogy Szofit szeressem, nem döntés kérdése volt, soha nem rajtam múlott.
- Nem is kell, Dziewczynka. Csak egy szavadba kerül és maradok, te is tudod... Még akkor is, ha ez abszolút nem fair - pillantottam végül fel rá. Az érzelmi dolgokban soha nem álltam a helyzet magaslatán és ezt szerintem mindenki tudta rólam. Ahogy azt is, hogy Szofi óta egyetlen lánnyal sem tartott tovább a dolog 48 óránál. Odáig ért a tűréshatárom, aztán elpattantak az idegek, én pedig továbbálltam, mintha mi sem történt volna.
- Te mindig, de kezdem megszokni - jegyeztem meg, mielőtt viszonoztam volna a csókot, a tarkójára csúsztatva a kezem. Sok dolgot állítottak már rólam, de azt, hogy Szofi jó hatással lenne rám, még senki nem merte feltételezni.
 

Princess Szofi

Csak legyintettem, hogy nem tesz semmit, ugyan, hagyja csak. Nem haragudtam rá, csak nem akartam, hogy azt higgye, hogy ez a kifogás majd nálam jól működő dolog lesz. Kicsit szerintem már elszokott a dolgaimtól, ami őszintén nem is túlzottan meglepő. Mit tehetett volna az évek során? Pláne ha még vőlegénye is volt... Kicsit jól esett volna orrbatörölni a gyereket. Egy terelőütővel. Kicsit nagyon.
Őt nem érdekelte a fair-play, engem pedig még annyira sem. Annyi volt a lényeg, hogy most itt volt, velem. Ennyi érdekelt ebben a pillanatban, szóval ott abban a pillanatban szerettem volna, ha egy kicsit legalább lelassul az idő. Mert hogy nemsokára el is kellett engedjem, ami egyáltalán nem jelentett számomra megkönnyebbülést. Nem szakítottam el a pillantásomat az övétől, csupán kissé oldalra fordítva a fejem, csókot nyomtam a tenyerébe.
- Az csak rajtad áll, Dziewczynka - jegyeztem meg szórakozottan, aztán hagytam, hogy felállva elsétáljon, még megsimítva kissé az oldalát, mikor elhaladt mellettem.
Ezek után csak csúfondáros mosolyt villantottam Mr Pattisra,majd elkértem a számlát, miközben kibámultam az ablakon keresztül. Ez a nap sem így volt eltervezve, mégis elégedett voltam. Olyannyira, hogy a nyomorult kis pincérgyereknek otthagytam még egy kis borravalót is, majd felkelve kicsit leporoltam az ingem.
Mielőtt leléptem volna, még kiraktam a kezem oldalra, épp időben ahhoz, hogy a srác felkenődjön rá, majd az ujjaim a vállába mélyedtek.
- Csak egyszer szólok: El a kezekkel - mondtam épp elég halkan, hogy csak ő hallja, majd üdvözült mosollyal léptem ki az ajtón - Do Widzenie.
Nem hiányzott a zakó.

//köszönöm a játékot   //

Kamilla

A lány kifejtette véleményét, miszerint én, meg a tacsi nem vagyunk egy súlycsoport, mire szinte rivalizáló pillantással mértem végig a lassan távolodó, aranyos, négy lábú szőrcsomót. Igen, határozottan aranyosabb volt nálam. Talán a cukisági faktor egybefügg a fázással. Vagy csak egész egyszerűen a tacskó hasa túl közel van a földhöz. Néha muszáj elvont gondolatmeneteket lefolytatnom magammal.
- Lehetséges. De ez a néninek nem ad indokot a bundára és a kucsmára. Bár lehet, csak szolidarit a tacskóval - sóhajtottam fel végül, végigszántva az ujjaimmal a tarkómon, majd ismét a mászókán nyugtattam az ujjaim, miközben a tekintetem a Rellonos lányra tévedt. A szemöldököm automatikusan a homlokom közepére vándorolt a kijelentésére, de azért közben kissé el is vigyorodtam.
- Nem hiszem, hogy ezt átgondoltad eléggé, Kamilla... De persze, meg akarom nézni, hogy haladsz - bólintottam, hiszen egyértelmű volt, hogy ki fogok majd ülni egy Rellon meccsre, hogy lássam, hogyan is alakul a jövő generációja.
Elmesélte, nagyjából mi is a helyzet vele, mire én hümmögve bólogattam egy párat, jelezve, hogy bizony figyelek, még akkor is, ha nem úgy néz ki elsőre. Azonban az idő számomra relatív volt, nem igazán mértem percekben. Sokkal inkább élményekben, talán ezért is értem oda a legtöbb helyre időben.
- Fogalmam sincs. Három edzéssel ezelőtt. Az olyan hattól kilenc napot jelent - vontam meg a vállamat végül lazán, mintha ez lenne a normális.

Maja kedves  
Az ablakod alatt, december 24 hajnala, kinézet

Azt hiszem Javínak igaza volt és az az utolsó pohár tojáslikőr tényleg nem kellett volna. De ugye nekem aztán beszélhetett szegény hajtó, csak leintettem, hogy "maradjál már magadnak" aztán felhörpintettem a krémes itókát. Nem is vagyok biztos benne, mikor fogalmazódott meg bennem ez az egész ötlet, de mire észbe kaptam, már magamra cibáltam a sapkámat, a kabátomat, hónom alá vágtam a kis dobozkát és kirángattam a Wierzbat a szekrényből. Határozott léptekkel hagytam el a koleszt, miközben igyekeztem Manut meggyőzni, hogy ez igenis jó ötlet, maradjon, igya a forrócsokiját és hallgasson el. Elég jól mehetett, mert az őrző végül feladta, visszasétált a szobámba, én pedig sértetlenül indulhattam utamra.
Meglehetős csend telepedett már a kertváros ezen részére, de a Maja által elkottyantott infók és pár lelkes szomszéd által a napokban elújságolt adatok alapján elég hamar megtaláltam a házat. Egy pillanatig csak ücsörögtem az utca közepén, féloldalasan pihenve a seprűmön, végül csak sóhajtottam és lehuppantam a közlekedési eszközről.
Jóformán egy puma lopakodási képességeivel közelítettem meg azt a bizonyos ablakot, ahol ismét hezitáltam, a kezemet a levegőben tartva. Aztán csak megtörtént. Kopp. Kopp. Ko-koppkopp. Do you wanna...? Na jó, elég lesz.
Mély levegőt véve igazítottam még egyet a hajamon, miközben az ajándékot a másikban szorongattam, és próbáltam a seprűm is állva tartani. Különlegesen tehetséges vagyok az ilyesmiben. Utánam a vízözön...

Maja kedves  
Az ablakod alatt/ban/előtt, december 24 hajnala, kinézet
I already did.

Passzolom így utólag, hogy mennyire volt jó ötlet idejönnöm. Persze, nem attól féltem, hogy rossz ablak lesz, vagy hogy a nénik pletykáltak. Igazából nem is féltem, csak volt az az apró szúrás szerű érzés a mellkasomban, hogy mi van, ha ez rossz ötlet volt? Már mindegy, hiszen a kopogás megtörtént.
Végül a világításnak hála  láthattam, ahogy a leányzó alakja egyre közeledett, majd felszabta az ablakot és hitetlenkedve pillantott rám. Az ajkaim összepréselve intettem lazán. Nem is akadt lehetőségem arra, hogy megszólaljak, mert az ujjai a számra tapadtak, elhallgattatva, majd befelé kezdett húzni. Meglepően erős volt ahhoz képest, milyen vékony, szóval nem sok lehetőségem volt tiltakozni, az izzósor szétcseszte a hajam, a farmerom térde úszott a virágföldben és sikerült a függönybe is belegabalyodnom.
Amolyan "komolyan?" fejjel néztem rá, majd finoman az ujjába haraptam. Azaz sokkal inkább hozzáértem a fogaimmal, de jeleztem, hogy ilyent nem játszunk.
- Neked is jó estét, Mistress - forgattam a szemem, miközben végignéztem magamon és rosszallóan felhorkantam. Ennyit arról, hogy kifogástalanul nézek ki. Legalább az ajándék egyben volt! A seprűmet bevadásztam, majd becsuktam az ablakot magam után és csak aztán néztem rá ismét.
- Mint látod, éppen koszos vagyok. Ezzel. Nem mi, hanem ki. Mint az ábra is mutatja, én.  - Ennyire lehetetlen válaszokat is ritkán szoktam adni, de a helyzet szinte könyörgött érte.
Megcsípte a saját vállát, ez pedig annyira magas labda volt, hogy egyszerűen nem lehetett kihagyni. Leraktam az ajándékot az ágyára, majd hozzá sétáltam, bele egyenesen a személyes terébe, majd a kezem a derekára csúszott és magamhoz vontam, a másik kezemmel az övét a vállamra téve.
- Látod, mennyire igazi vagyok? - kérdeztem halkan, bársonyos hangon, miközben letörölhetetlen vigyor ült az arcomon.

Maja kedves  
Nálad, december 24 hajnala, kinézet
You should. Listen: your brain says you should take a step back.

Azért a módszerem hatásos volt, szinte azonnal elkapta a kacsóját az arcom közeléből, mire kissé az ajkamba haraptam és megráztam a fejem. Nie, gondolj másra, hülyegyerek! Engem csak az és akkor fogjon meg, aki és amikor én akarom.
"Éjszaka van", pf, mintha ez jelentene is bármit. A szám elhúzva kicsit, szkeptikusan pillantottam a skandináv-mintás pizsamában pompázó bombázóra, hogy aztán az órámra pillantsak.
- Há' nemtudom... legutóbb mintha nem zavart volna. - A hangomban nem kevés pimaszság bujkált, pedig esküszöm, én igyekeztem rendes lenni. Ja, nem. Az nem ma volt. Már jött volna a reflex-grimasz, amivel pofonra szoktam reagálni - már amikor nem kapom el és szorongatom meg kicsit a "hölgy" kezét -, de végül Maja nem kívánt felképelni, szóval csak felszusszantam, majd enyhén előre hajolva hagytam, hogy a hajamat macerálja. Érezd magad kivételesnek, kisanyám!
- Igen, tudom, vonzó vagyok, ne fényezd az egóm, így is elvakít - érintettem meg az orra hegyét a mutatóujjammal, halvány mosollyal. Persze, jól esett, de attól még mia san mia. Nem leszek kevésné s fej, mert ő aranyos.
Ezt bizonyítandó le is csaptam a kínálkozó alkalomra, hogy egy kicsit elszédítsem szegény lányt. Határozottan tetszett, hogy nem varrta a nyakamba magát, de nem is hívta rám az aurorokat, amiért hozzáértem.
Az az apró mosoly egészen átmelengette az amúgy fagyos kis szívemet. Ami baj. Hello, Satan is back? Határozottan nem volt jó ómen, hogy a lány kezdett valamiféle ragaszkodás félét kiváltani belőlem.
- Nem tudom, téged egy toronyba zár, engem meg visszaszáműz a pokolba? Nincs kedvem még hazamenni - jegyeztem meg halkan, miközben le sem vettem a pillantásom a lányról. A tekintetem megállapodott az ajkain, elég feltűnően, legalább tíz-tizenöt másodpercig bámultam, míg rá nem vettem magam, hogy enyhe grimasszal lehunyjam a szemeim, lesunyva a fejem. A kezem a derekáról visszacsúszott az oldalam mellé, majd megköszörültem a torkom.
- Csak... Boldog karácsonyt szerettem volna kívánni! - Azt hiszem, ez eddig is egyértelmű volt, de kellett egy alibi, hogy elléphessek tőle, az ajándék pedig erre tökéletes volt. Felnyaláboltam a fehér csomagot az ágyról, még kicsit megigazítottam rajta a piros masnit, majd átnyújtottam Majának a dobozt. - Ezt... neked hoztam. De szigorúan egyedül, csak is szenteste bonthatod ki. Clear?
Míg választ nem kaptam, épp annyira felemeltem az ajándékot, hogy ne érhesse el. Pozitív válasz esetén végül megkaparinthatta a súlyos dobozt.

Maja kedves  
Veled, december 24 hajnala, kinézet
Don't even mind, my brain says I should fire Heart. I'm confused.

Azt hiszem, kezdte elfogadni, hogy nem harapok - milyen hazugság, hiszen nem is olyan régen tettem meg! - és már pimaszkodni is mert. Ez kb addig tartott, ameddig hozzá nem értem, de nem zavartattam magam, elvégre legalább tudtam, hogy sikerült kicsit zavarba hoznom. Szerettem, mikor a lányok értékelik a próbálkozásaim.
- Még szerencse! - nevettem fel halkan, miközben a hajamba túrtam kicsit, hogy rendbe tegyem, bár már perfekt volt. Azt hiszem enyhén kényszeres vagyok, ez valami pótcselekvés lehet, vagy nem tudom... Attól még kicsit higgadtabb voltam tőle, így nem is igazán számított. Elújságolta kétségbeesetten, hogy nem engedne a pokolba, mire csak vigyorogva megcsóváltam a fejemet. Elég sok rajongóm volt olyan csacsi, hogy összefogva elkezdjenek "Satan"-nek becézni, kedvesen, így már nem zavartattam magam az ilyen poénokon.
- Áh, legalább lenne végre időm pihenni és nem lenne miatta bűntudatom. Deeee aranyos tőled, majd megnézem, ahogy próbálsz a védelmemre kelni - mozgattam meg kicsit a hátam, mert hirtelen ingert éreztem az izmaim mozdítására. Reflex, kérem, reflex. Azt hiszem, a hajturkálás nem segített, mert nagyon erős kényszert éreztem, hogy a megmaradt kis távolságot is áthidaljam köztünk. Egyértelműen rossz döntés lett volna, hát rövid hezitálás - túl sok -, után rávettem magam, hogy elengedjem. Nem szabad!
Az ultimátumom elfogadásra került, hát végül átnyújtottam a csomagot, amiről egyből kérdezett, hogy törékeny-e. Egy halvány, meglehetősen vérszegény mosoly kúszott az ajkaimra, majd pár pillanatig a padlóra bámultam.
- Bizonyos értelemben. Vigyázz rá, kérlek - néztem rá most már komolyan, mert azt hiszem ez eldőlt és elég reménytelenül éreztem magamat. - Azt hiszem, hogy mennem kéne, mielőtt még ostobaságot csinálok.

Maja kedves  
Veled, december 24 hajnala, kinézet
Nah, me neither.

Csak megráztam a fejemet, hogy egyelőre ah nem muszáj, inkább nem találkoznék az anyjával. Mi van, ha komolyan kihajít, vagy kiakad és leüvölti Maja fejét, hogy miért is lóg velem? A rajongás támogatása kb addig szokott tartani, míg a lány közelebbi kontaktusba nem kerül a "sztárolt" személlyel.
A doboz ügyében figyelmeztettem, hogy csak óvatosan vele, noha nem volt biztos, hogy majd érteni fogja, miről is beszéltem. Legfeljebb majd rákérdez én meg hazudok majd valamit, hogy a kártya nem szabadna összekarcolódjon, vagy ilyesmi. Ő viszont meglehetősen meggondolatlanul a személyes terembe sétált, majd egy puszit nyomott... volna az arcomra, ha nem éppen akkor pillantok rá. Azonnal tettem egy lépést hátra, mielőtt tényleg olyasmibe rángatom, amibe nem kéne.
- Nem hinném, hogy tudod mit beszél, Kicsilány... - ráztam meg a fejemet rosszallóan, a hangszínem sem éppen arról árulkodott, hogy én az a kifejezetten jó fiú vagyok. Megköszörültem a torkomat, majd egy vágyakozó pillantást vetettem rá, hogy aztán csukott szemmel megrázzam a fejemet. - Bocs az előbbiért. Nem direkt volt.
De lehetett volna! Szóval léptem párat hátra, majd a hátamat a falnak döntve ácsorogtam ott. Most először sutának éreztem magamat az unikornisos ágynemű és a halott kaktusz társaságában. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt szabadna, vagy kéne.
- Nem muszáj, de az lenne a helyes - mosolyodtam el kissé, megsimítva az ajkam a hüvelykujjammal.

Maja kedves  
Veled, december 24 hajnala, kinézet
You don't need to

Nem leszidásnak szántam, hogy nem tudja, miről beszél, csupán figyelmeztetés volt. Azt hittem, már elég jól tudja, hogy ha szőke herceget akar fehér lovon, jobb ha vág egy hátraarcot és elindul az ellenkező irányba, mert itt jelenleg nincs raktáron.
A kijelentésére halkan felnevettem, majd közelebb csúsztam hozzá és finoman megsimítottam a hátát, miközben a haját odébb tűrve a füléhez hajoltam.
- Hát nem is... Azt hittem elég nyomatékosan a tudtodra adtam már, hogy veszélytelenebb szórakozás után illene nézned - Tudtam, hogy épp elég közel hajoltam hozzá, hogy a lélegzetem a bőrét súrolja. Mikor közölte, hogy ha annyira akarok, akkor menjek csak, csak halkan felmorrantam és idegesen a hajamba markoltam, hogy aztán lassan kifújjam a levegőt.
Felkeltem, majd elsétáltam az ablakig, hogy onnan visszasétáljak a szobája ajtajáig, aztán megint vissza, hogy aztán megtorpanjak kb szemben a leányzóval. Én mondtam neki, hogy mennem kéne, de jött itt a szomorú kiskutya szemeivel.
Szóval végül csak odasétáltam, majd letérdeltem elé és a kezeim közé fogtam finoman az arcát.
- Hogy te milyen rohadtul csökönyös tudsz lenni! - néztem rá már-már kétségbeesetten, hogy aztán az ajkaim az övéit súrolják. Nem kellett volna. Nagyon nem. Hát, ez van, én próbáltam lebeszélni! Francot se érdekli.