Az ígéret nyomán ajkai finom mosolyra húzódnak. A csárda fényeiben élénken csillogó szemeit le sem veszi a nő szájáról. Legyen így. Grace halk nevetésére saját mosolya is kiszélesedik, közben végig a vizslatott száj pici szegletében elmélyülő ráncokat figyeli. Kellemes látvány. Aztán a fáradt levegőt kieresztve lesüti pillantását, és ráérősen italába kortyol. Miss Green eszmefuttatására az erős szeszt ízlelgetve, jóleső meglepettséggel bólint. Az nem hibádzik, teljes mértékben logikus. Okos. Egy messzemenőkig pozitív, váratlan csalódás.
- Ügyes – mondja egy újabb, elégedett biccentés kíséretében, s kipillantva a pohárból, megkeresi a nő tekintetét. – De azt hiszem, az éleslátás meg gyors észjárás minden további nélkül elvárható egy csapatkapitánytól.
Szívesen hozzátenné azt is, hogy a vonzó megjelenés valószínűleg már nem felvételi követelmény, mégis – szemmel láthatólag – adottsága a kisasszonynak, de nem akar sem tolakodó lenni, sem olyan srácnak tűnni, aki csak azért van itt, hogy az esti szórakozását felcsípje. Szó sincs róla. Rég kinőtt már az ilyesfajta szórakozási cikkek hajszolásából, sőt, igazából soha nem is volt az a nagy csajozó fajta, amivel az emberek általában első pillantásra megbélyegzik. Persze, ha eszébe jut Szofi és az elmaradt esküvő, saját magát kell megcáfolnia. Nem, ha így nézi, nagyon is szoknyapecérnek tűnik – különösképp abroncsos, menyasszonyi ruhapecérnek. Ott valami elborult az agyában, de az is lehet, hogy csak a másikról való gondoskodás hajtotta, hiszen így, hogy felnyitotta az orosz lány szemét, megakadályozott egy úgyis bekövetkező válást. És egyébként is, Miss Chenkova volt a kezdeményező fél. Hunter, ne légy túl szigorú magadhoz.
- Oh, valóban? – nevetve fordul Grace-hez, s bár hangja elhal, szája széles vigyorban marad. A pulton könyökölve, szemöldökeit feljebb húzva fürkészi a haját csavargató csapatkapitányt, fejében számtalan izgalmas gondolat kalandozik. – Nézd, olvasni utálok, a klubhelyiség tele, a dolgozataim kivétel nélkül készen sorakoznak az asztalomon. Épp ráérek.
Közben, a kapitánnyal való szemkontaktust csak egy pillanatra szakítva meg fordul a mosogató kocsmároshoz, hogy kérjen még egy kör italt. Aztán kíváncsi tekintetét visszavezeti partnerére, s cinkos mosollyal továbbfűzi szavait.
- Nem mondták még, hogy nem szép dolog mások ízlését fikázni? - színpadias sóhajjal csóválja meg fejét, de ajkai nem biggyednek le, csak még feljebb, majdhogynem füléig futnak. - Inkább hagyd ezt meg nekem, hadd döntsem én el.
Az újabb poharak előttük koppannak a márványpulton. Hunter az egyiket Grace oldalára tolja, a másikat maga elé húzza. Közben figyelmesen hallgat, próbálja rendezni magában a nő szavait. Túl sokat jár itt, rendben van, nincs gond, ez kiküszöbölhető. Csak jobb helyeket kell neki mutatni.
- Mindenki ismeri a háza csapatkapitányát - feleli egyszerűen, a pohara alját beszínező utolsó cseppet is eltüntetve. - Arról mesélj, mi a gond veled? Érdekel, miért is kéne más elfoglaltság után néznem...
Félhangosan beszél, hangja és egész testtartása is nyugodtságot sugall. Tekintete hol Grace arcát fürkészi, hol pedig a tőlük nem messze daloló gramofonra téved.