Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Bercel
ruha ami végre nem ruha

Egészen őszintén? Talán egy picit bánom már, hogy elhessegettem a kezét. A szavak komolyságát, és az üzenetét is értem, arcomról a durc és a zavar pillanatok alatt tűnik el, és csak egy lágy mosoly marad, egyenesen neki címezve. - Köszönöm - simítok a fülem mögé egy tincset azzal a kezemmel ami eddig közöttünk lógott, s testtartásomon is láthatja, hogy ez nem csak egy üres szó, hanem az, hogy kérdés nélkül vette figyelembe a kimondatlan kérésem rengeteget számított nekem. Akár tetszik akár nem, akár elismerem akár nem, ott van bennem, hogy ha elutasítom az ilyesfajta közeledéseit, nem fogunk egyről a kettőre jutni. És mégis, ahogy visszahúzza a kezét már nem bánom, hogy hozzám ért, és ha újból megtenné, talán nem is húzódnék újra el, szóval ezek szerint mégiscsak járható út ez is. Cselekedetről cselekedetre épül a bizalom, és bizony néha távolabb kell ülnie a Kishercegnek ahhoz, hogy a Róka megbízzon benne. Tudom, hogy a levélben úgy hivatkoztam rá, de nem azért hívtam el, hogy megcs... szóval hogy megcsókoljon, bár nem ámítok senkit, gondoltam rá. Gondoltam, és nem tudom, hogy fog alakulni. Nem tudom, hogyan reagálnék rá ha megtenné...nk, de azt sem tudom mondani, hogy ne merülne fel bennem a kérdés, hogy miért nem, ha nem. Még magamnak is bonyolult vagyok, így egyelőre csak boncolgatom magamban a kérdést tovább, miközben letelepszem mellé a padkára.
- Hát elvileg jobban bírom a hideget, szóval gondolom meg, vagy felfázni is kisebb az esélyem - mélázok el, és bár megpróbálok visszaemlékezni arra amiket Westwood mondott, inkább arra hagyatkozom ahogy érzem magam, azokat veszem alapul amiket tapasztaltam. - De ráültem a lábamra, azért mondtam - fut szélesre egy vigyor az arcomon, megadva a végső magyarázatot. Ha a lábamra ülök nem fázom feeel, bibibíí.
Feszült figyelemmel várom a fogadalmakat, ki is választom a nekem tetszőt, és már mutatom is. Tagadhatatlan az arcomra kiülő megkönnyebbülés válasza hallatán, és mivel nem feltételezem róla, hogy csak azért mondaná, hogy jobban érezzem magam, meg sem kérdőjelezem őszinteségét. Észrevétlenül, de megint közelebb léptem kicsit hozzá. Vajon ezeket ő is látja, vag ymég csak nekem ilyen ordítóan egyértelműek az apróságok?
- Neeem - rázom meg rögtön a fejem -, pont ezt nem akarom véletlenül sem - lepődök meg, és próbálok visszaemlékezni hol rontottam el a megfogalmazást. Talán nem kellene mindent hatszor végiggondolnom, csak leírnom ami jön, és akkor könnyebben társalognánk? Megpróbálom.
Az első furcsa jel, az az, hogy milyen sokáig ír. A második, hogy a szöveg soknak is látszik amikor felém fordítja a lapot, de szemeim akkor kerekednek csak el igazán, amikor a szöveget is felfogom. El kell olvasnom kétszer, hogy megértsem, de aztán egy féloldalas kis mosoly ül az arcomra, úgy pillantok fel rá újra.
- Én magamban kevertem össze a fogadalmakat, te a papíron - szusszanok fel mintha csak nevetnék, majd az övével egyszerre dobom papírkámat a kútba. Halványan mosolyogva pörgetem le újra fejemben a mondatát, mondatait, csak hogy aztán elsápadjak nagy örömöm közepette.
- Azt is rá kellett volna írni, hogy fogadom? - fürkészi tekintetem az elsimult víztükröt, de nem nyúlok utána, csak az ijedtség és a nyugodt higgadtság furcsa elegyével pislogok föl Bercel szemeibe. Hát remélem, hogy nem, mert szeretném megfogadni, ha már egyszer rávettem magam. Mondjuk lehet nem is ez számít igazán, hanem az elhatározás. - Áh, mindegy - rendezem végül magamban, ha működik így, akkor azért tartom be, ha nem, akkor pedig puszta ígéretből és lelkiismeretből. Bólintok, csak úgy magamnak, lerendezve a kérdést.
Érdeklődve figyelem, ahogy kotorászni kezd, s közben én is helyzetet váltok kicsit, megcserélve lábaimat, ne csak az egyik zsibbadjon el. Kérdés nélkül nyúlok ki, és veszem át a kis noteszt, finoman véve két kezembe, óvatosan nyitva ki teljesen. Egy ujjam alig láthatóan remegve végigsiklik a papíron, követve az egymásba fondó indák mintáját, meg-megállva néhány levélnél.
- Ez egy gyűrű - kérdezném, ám helyette kijelentem. Persze nem az óvodás az ég kék színvonalon, hangom csodálkozón, meglepetten, sőt még talán picit hitetlenül is. Ujjam még csak a második kört futja, amikor mosoly szökik arcomra, és tényleg, észre sem veszem, de már megint mosolygok, pedig általában ennyit azért nem szoktam. - Te rajzoltad? - ez már ténylegesen kérdés - Nekem? - és ez méginkább az.
Felpillantok, aztán újra le, és ha nyúl is a füzetkéért, csak nagyon vonakodva adnám oda, jól esik nézni a vázlatot. Szapora szívdobogásomtól picit zúg a fülem, válaszától függően vagy azért, mert az enyém, vagy azért, mert tévedtem egy cseppet. Ha őszinte akarok lenni, furcsa, de remélem, hogy az előbbiről van szó. - Meglepett, tetszik, bonyolult, mégis letisztult, nem hivalkodó, de ha megnézed részleteiben, akkor gyönyörű... bár egészében is - sorolom összefüggéstelenül ami eszembe jut, hiszen ezt kérte, én pedig épp most fogadtam meg, hogy nem gondolkozom többet azon mit mondjak, csak megteszem, és maximum utólag majd szépítek. Persze csak ha lesz rá szükség. - Miért? - az utolsó kérdés, legfontosabb mind közül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Nem felelek, nem kell tovább ragozni a dolgot, mind a ketten tudjuk, hogy komolyan mondtuk, amit mondtunk. Tudom, hogy valóban hálás, amiért én nem olyan vagyok, mint a rellonos fiúk keltette illúzió, és megvallom őszintén, féltem is, hogy majd csalódás leszek neki. De nem tudok vele másabb lenni, mint amilyen a felszín alatt vagyok. Másokkal többnyire semleges, de mégis, Edith-ben, a szemeiben van valami, ami miatt nem tudok más lenni. Mintha egy riadt, de makacs őzzel vívnék állandó párharcot, mikor a tekintetébe fúrom a magamét.
Nem vagyok szentimentális, távol álljon tőlem, de egyik éjjel a szemeivel álmodtam, és később, mikor már hajnalban ébren feküdtem a plafont bámulva, rajta gondolkoztam. Azon, hogy talán okkal éppen ő az, mintha jókor, jó helyen a jó ember lett volna. Mintha csak Botond irányította volna apát, hogy megismerjem milyen az, amikor társa van az embernek. Nem tudom még mindig, hogy akarom-e ezt, de azt igen, hogy vele sikerülne. Minden testvérem így választott párt, meglátta és rabul ejtette. Edith engem is rabul ejtett, vele más vagyok, vele másabb minden. Néhány napja sokszor fekszem ébren, és azon gondolkozom, hogy nem bánom. És azt, hogy nem akarom, hogy ő bánja. Egészen zavarba hoz akkor is, amikor nincs a közelemben, mintha csak erre született volna.
- Valóban.
Most, hogy így megnézem, tényleg a lábán ül, és ez helyzeti előnyt jelent neki a felfázással szemben. Azt hiszem, egy kicsit dekoncentrálttá váltam, vissza kell találnom magamhoz, mert a végén még totálisan hülyét csinálok magamból, és ez azt eredményezné, hogy azt mondaná az apjának, hogy bárkit, csak engem ne. Én pedig ezt nem akarom. Nem akarom őt mással látni, mert Edith az én megfejtésre váró rejtvényem. Féltékeny volnék? Ez a helyzet egyre nevetségesebb.
- Csodás páros vagyunk Krikszkraksz. Tényleg, taníts meg arra, hogyan kell kimondani a középső neved.
Nem mintha meg akarnám tanulni, vagyis de, de magamban akkor is Krikszkraksz marad, mert szerintem nincs ember, aki rontás nélkül le tudná írni. Viszont, ez is egy olyan dolog, amivel azt szeretném megmutatni, hogy érdeklődöm iránta, nem csak a nagy dolgok iránt, de az apróságok iránt is. Szeretnék mindent tudni róla, hogy mi rejlik a fekete szemek mögött, hogy ki ő. Minden részletét meg szeretném ismerni. Megrázom a fejem, mert nem hiszem, hogy rá kellett volna, nekem csak szebben tetszett úgy, de most már nem is ez a lényeg, hanem a véleménye arról, amit a kezében lát.
- Bravó Sherlock. Egy egy gyűrű.
Nagyon örülök neki, hogy felismerte, anyám biztos most büszkén, megkönnyezve ezt nézne minket, hiszen ezek szerint mégiscsak örököltem valamit a tehetségéből. Ő festőművész, aki unatkozott otthon a négy fia mellett, ezért alapított egy művészeti iskolát, és az első két gyerekében semmi, a harmadikban nyomokban, de a negyedikben, abban teljesen benne van az, amit ő is imád. A füzetet a kezében hagyom, és bár sok minden lapul benne, mégis, úgy érzem, ha bele is lapoz, idővel amúgy is megismerné a tartalmát, hiszen éppen most fogadtam meg.
- Igen.
Ezt is eltalálta. Az arcom nyugodt, a hangom is, halvány mosoly látható talán rajta, ahogy finoman érzem, hogy rávezeti magát a lényegre. Aztán jön a kérdés, és a mosolyom egy picit lejjebb lankad, majd azért újra megjelenik.
- Mert a menyasszonyom vagy, úgy illik, hogy gyűrűd is legyen.
Ez az egyszerű válasz, miközben kicsit közelebb csúszok, előrehajolva megnézem a mellette lévő jegyzeteket. Ilyen sötétben az apró macskakaparás valóban nem nagyon olvasható, így mindent magától mondott ki, én pedig ujjammal odabökök egy-egy részre, hogy érezze, mennyire jól leírta, amit jelképez.
- Mert ilyen vagy nekem Edith. Bonyolult, ám mégis letisztult, őszinte. Aki nem hivalkodó, mégis egészében kellemes. Ha pedig igazán a mélyére ásol, meglátod, hogy részleteiben gyönyörű. Igéző a szeme, a szája, ahogy elpirul. Meglepett, de tetszik.
Felpillantok rá, mert most, ahogy így görnyedek, megint én vagyok alacsonyabban, de látni akarom az arcát, és persze, van bennem egy kis biztonsági játékosság is, hogy csak akkor folytatom, ha megbizonyosodtam róla, hogy rendben vagyunk. Akkor, és csak helyezem rá mélykék bársonydobozt, benne a gyűrűvel, a kezében lévő füzetre.
- Csak kérlek, ne dobd bele a kútba, és ha lehet, te se ájulj bele. Nagyon ciki lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Végül sikerült meggyőznöm Masát a kviddicscsapatba való belépésemmel kapcsolatban és utána meg is történt a jelentkezésem. Úgy döntöttem a múltkori gyakorlás után, szükségem van még pár órára, hogy kitapasztaljam legalább a seprűt, ha a labdákhoz nem is férek hozzá. Senkinek nem szóltam a terveimről, még Masának sem. Nem akartam, hogy esetleg csatlakozni legyen kedve és előtte kelljen újra megismerkednem a repülés csodálatos élményével. Semmiképp nem akartam, hogy lent legyen velem a pályán, így kerestem egy szabad órácskát, amikor épp semmi dolgom, amit nem volt nehéz találni és elindultam a kviddicspálya felé. Nem vagyok tisztában a csapatok edzési terveivel, vagy ha esetleg ki kell bérelni a pályát, amennyiben gyakorolni szeretnél ott, de igazán nem esik nehezemre visszafordulni a kastélyba, ha mégsem lesz szabad a hely. Némán lépdelek a lefelé vezető úton és közben próbálom felidézni a legutoljára seprűn töltött élményemet, de egyszerűen oly régen történt, már tényleg nem tudom, mennyire megy még jól. Jövő héttől kezdődnek az edzéseim, amin a többiek is ott lesznek már, előttük pedig semmiképp nem látszhatok teljesen kezdőnek, aki azt sem tudja, melyik végét kell fogni a seprűnek. Egyénileg is lehet valamennyire fejlődni, pláne teljesen egyedül, legalábbis ez a terv mára. Útközben nem látok senkit őrülten száguldozni a pályán, így megnyugodva folytatom utam, azonban közelebb érve meglepően veszem észre, hogy bizony valaki beelőzött. Egy lányt látok a kviddicspálya másik végében, amint a seprűjével csinál valamit. Nem tudnám hasonlítani semmihez, amit eddig láttam, így az egyik páholy tövébe húzódva szemlélem pár percig a mozdulatait. Nem úgy tűnik, mintha a kviddicsre gyakorolna, de ez rövidesen úgyis ki fog derülni számomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Bercel
ruha ami végre nem ruha

Felháborodottságot tettetve nézek rá, de nagyon látszik, hogy csak mű, csak játék minden gesztusom. Hát mi az, hogy Krikszkraksz, azért hat karakter még nem a világvége, elnevezhettek volna llanfair… izének is, na akkor lennék csak igazán krikszkraksz. Idáig sikerült megjegyeznem a falunevet, de igazából tovább nincs is szükségem rá, hogy tudjam, ha ennyire rákeresek, már kiadja az internet találatként. Éljenek a mugli találmányok.
- Ixchel – lágyulnak el vonásaim -, mintha t nélkül mondanád azt, hogy east, utána meg mint a csel – magyarázom a kiejtést, megnyomva a hangsúlyt az első szótagon. Volt akinek az iszikkel magyaráztam az elejét, és mondtam, hogy mintha levágná a végét, és ísz, de na, az east egyszerűbb. Az x persze csak leírva szerepel, így ami miatt az emberek általában furcsán pislognak a leírt verzió láttán, pedig kimondva valójában nem is jelent annyi gondot. Jó, ne akarjon senki okmányirodába menni, mert amíg egy Kiss Piroskának is elírják háromszor… Én mit mondjak? Eddig a Pixel a kedvencem. HOGYAN, MIÉRT? – Pedig arra gondoltam, hogy ha megváltozik a nevem, elhagyom – bököm ki kis tétovázás után. Nem beszéltem még ilyesmiről senkivel, de én biztos nem tiltakoznék az ellen, ha... hát szóval, ha fel kéne vennem az ő vezetéknevét, akkor meg már úgysem használom az Ixchelt, így akár ezt is megléphetném. Persze felvehetném az itt is anyakönyveztethető Szivárványt (igen, utánanéztem), de eeeeeeeeh, nem. Köszi, nem. Leírni is egyszerűbb ha rövidebb, minden ügyintézés kevesebb visszakérdezéssel jár, és a bankkártyás tranzakciónál is kisebb az esélyem rá, hogy elgépelem. No meg amíg az Ixchel különlegesen hangzik, a Szivárványtól azért égne a fejem rendesen.
Nem is reagálok a szarkasztikus megjegyzésre, csak szám széle rándul meg, és már süppedek is vissza saját gondolataim közé. Fel-felpillantva figyelem, ahogy türelmesen várja, hogy rendezzem magam, feltegyem kérdéseimet amik elő akarnak szökni. Nem úgy értettem azt a miértet, ahogy ő, bár nem javítom ki, hiszen ez is egyfajta válasz. A miértem talán arra vonatkozott inkább, hogy miért alkotott valamit, miért ölt bele ennyi energiát és kreativitást ahelyett, hogy csak választott vagy választatott volna valamit. Az, hogy ennél sokkal egyszerűbb szinten értelmezte a kérdésem számomra azt jelenti, hogy foglalkozni szeretett volna a… velem. Nem csak elintézte, hanem talán szívesen tette?
Újra és újra meglep azzal, ahogy cselekszik. Amikor először fordított maga felé és nézett határozottan a szemembe, megszeppentem, de azóta tekintetének rengeteg árnyalatát fedeztem fel, olyan oldalait is, amit mások hetek vagy hónapok alatt mutatnak csak meg. Innen már látom, hogy amit zöldnek hittem nem csak egy árnyalat, szivárványhártyája sehol sem ugyanolyan, s ugyanígy ő is több annál, mint amit akár csak megpróbáltam elképzelni. Nem vagyok elérzékenyülős típus, mégis rögtön az az első ami felmerül bennem, hogy ilyen szavak hallatán szoktak a filmekben sírni az emberek, és talán kicsit valahol meg is értem őket. Közelebb csúszik, én is felé hajolok, hogy jobban lássam a lapokat, alakunk körbeveszi a kis füzetet, halvány árnyat vetünk környezetünkre. Tényleg nem figyeltem a szavakat, a gyűrűt mutatta, hát arra koncentráltam. Sőt, attól sem kell tartania, hogy belelapoznék a füzetkébe, egyrészt azért mert lenyűgözött az ábra, másrészt pedig mert nem szokásom beleütni az orrom olyan dolgokba, amikhez nem kaptam engedélyt. Persze lehet, hogy egyszer meg fogom kérdezni, hogy megleshetem-e a többi oldalt, sőt az is elképzelhető, hogy egyszer magamtól állok majd mögé, karolom át a nyakát, és válla fölött átlesve figyelem csendben, ahogy alkot, miközben egy tincsem lassan, puhán hull majd elé az asztalra. Finoman rátámaszkodnék, ujjaim összekulcsolva pihennének a falapon nyugodt mozdulatlanságban, és csak bámulnám, ahogy az övéi újabb és újabb vonalakat húznak a papírra. Lehet, hogy adnék párat Iridis tollaiból, hogy szivárványos színükkel kísérletezhessen, mintákat, apró képeket hozhasson létre a színpompás tollak segítségével.
A ma este során nem is tudom hanyadszorra ugrik a szívem a torkomba, és már lassan állandósul a pír arcomon. Megint csak keresem a szavakat, de nem igazán találom, hiszen nem azért mondtam amiket mondtam, mert a rejtett jelentésüket magamra  szerettem volna vonatkoztatni. Fel sem foghatom, hogyan ismert ki ilyen gyorsan, szinte pillanatok alatt, így csak meghatottan (jó hát, minek hazudjak) figyelem, ahogy közelebb hajol, és a közelséget, magasságunkat kihasználva én is odahajolok, hogy homlokára adhassak egy csókot. Nem mozdulok hirtelen, így ha meglepem el is húzódhat akár, de ez nem csak egy olyan heccből rövid puszi, hanem rendes, kimondhatatlan érzelmekkel teli. Köszönöm, nagyra értékelem, meghatódtam, megdöbbentem, szeretem, és megannyi más, amit sorolhatnék én a tűzijátékokig is akár, akkor sem tudnék elmondani mindent, amit elmondhatnék.
Visszahúzódok, szemeim lassan nyílnak ki, észre sem vettem, hogy behunytam őket. Szám elnyílik, majd becsukódik egy kiejtett hang nélkül, s csak a meleg mosoly marad az arcomon. El sem tudom képzelni, hogy ennél is van még tovább, de ekkor előkerül a kis dobozka is, én pedig kész, itt vesztettek el, ez a felvezetés pont annyira csigázott eddig, hogy még nagyobbat dobbanjon bennem a gyűrű. Hiszen most már nem kételkedek benne, hogy az van-e a dobozban. Nincs több Sherlock-kérdés.
- Dehogy – nevetem el magam, remegősen. - Te tényleg eléred, hogy meg se tudjak szólalni, el sem hiszem – rázom meg picit a fejem, majd bal kezemmel jobban alányúlok a füzetnek, hogy a rá tett dobozt balommal biztonságba emelhessem. A jelzésre figyelve hajtom össze a kis füzetet és helyezem a lábamra, nehogy leessen. Egy pillantás fel, és ha Bercel nem tiltakozik, felnyitom a dobozt, hogy teljes valójában is megcsodálhassam a késszé munkált vázlatot. Gondolkodás nélkül simítom végig hűvös felületét, majd óvatosan ki is emelem a vájatból. Tenyeremre fektetem, ugyanúgy követem végig ujjaimmal rajta a mintát, mint korábban a rajzon, miközben elcsodálkozom rajta milyen jelentőségteljes is egy ilyen kis ékszer, egy könnyű, vékony, apró karika. Mégis, ahogy rajta az indák, a mi életünk is úgy fonódik össze általa.
- Melyikre kell…? – kérek egy apró segítséget, felpillantva. Nem emlékszem, balra eljegyzéstől, jobbra házasságkötés után, vagy pont fordítva? A gyűrű még mindig tenyeremen pihen, csak érzelmi súlya nagy, egyébként olyan könnyű, szinte meg sem érzem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

- Értem.
Először csak ennyit mondok arra, ahogy ő könnyedén kiejti a nevet, majd megpróbálja elmagyarázni nekem, hogy hogyan kellene kiejteni. Kellene, mondom, mert attól még, hogy valamit jól hallasz, nem is biztos, hogy jól is ejted ki. Én például rengeteg dalszövegben énekelek mást, mint ami van. Mármint eleve “énekelek”, szóval innen sejthető, hogy milyen is az, és mindezt úgy teszem, hogy a születésemtől fogva angolul is beszélnek hozzám. Szóval nem minden ám a hallás. Mutatóujjamat felemelve jelzem neki, hogy készülök valamire, a nagy műre, mert bizony most az következik majd. Szóval.
- Íszcsel.
Vagy legalábbis valami ilyesmi lenne a dolog, ha jól értelmeztem, és talán nem is hangzik annyira rosszul első nekilendülésre, de biztos lehet benne, hogy másodikra megmarad a Krikszkraksz, hát nem fogok én itt szórakozáni. Amúgy se így mondtam volna ki, hanem úgy, hogy ikszel, mint amikor a kviddics fogadásnál ikszel a csapatra, akinek szurkol. Ha meg nevetni van kedve, most megteheti, mert tudom, hogy később majd elmegy a kedve a nevetéstől. Eléggé adta magát ez a mai este.
- Radetzky Edit? Nem hangzik rosszul.
Egész könnyen megy a kimondása, és nem csak rosszul nem hangzik, de szinte tetszik is, hogy ilyen könnyed és lágy, pedig aztán itt lenne a lehetősége a házassággal valami mást is felvenni, annyi kiváló név anyakönyvezhető manapság. Ott van a Denerisz példának okáért, elvégre a mi házasságunkkal megkap maga mellé egy sárkánybolond sárkányt. De ha ez a vonal nem jön be neki, akkor még mindig lehet Erdőcske, Kiwi, Mazsola vagy éppen Pötyi. Illetve, ha jól tudom, már Zene is. Radetzky Pötyi, remélem egy ilyen nevű feleséggel minimum miniszternek kell lennem a jövőben.
- Hogy anyukád ne érezze magát rosszul, mondhatnánk, hogy nálunk ez a hagyomány. Mindenki csak egy nevet visel.
Nem tudom, hogy ez mennyire tetszik neki, de mivel nem csak az ő apja, hanem az enyém is nyakig benne van ebben az őrületben, úgy korrekt, ha én is beleadok valamit. Vagyis, ha valami nem tetszik a családjának, akkor fogja nyugodtan rám, hogy én kérem, vagy én javasoltam nyomatékosan, hogy legyen így vagy úgy. Itt ülve, úgy érzem, hogy egy szövetség tagjává válok éppen, hogy talán a mellettünk elhaladók, akik még mindig értetlenkednek, hogy én meg ő hogyan jelenhetünk meg kéz a kézben újra és újra, megérthetik, hogy ezt igazán sosem érthetik meg, mert van valami, ami átjár minket, ha együtt vagyunk, mintha tényleg egy néma szövetség két tagja lennénk, akik ismerik a másik minden rezdülését, és éppen ezért pontosan értik is, hogy mire gondol a másik. Tudom, hogy sokan csodálkoznak azon, hogyan is nem vették észre ezt a kialakuló szövetséget, de hiszem, hogy ha most tekintenek ránk, akkor talán megértik, hogy ez jelen volt, csak olyan láthatatlanul, mint most is. Mi ketten pedig rohamtempóban haladunk a végzetünk felé, és furcsa az érzés, és furcsa a gondolat, hogy Edith mellett nem félek ettől. Nem tudom, hogy mi van benne, hogy mi van a tekintetében, de amikor csak ketten vagyunk, merek beszélni olyan dolgokról is, melyekről eddig még nem, vagy csak Médinek.
Mintha csak a gondolataim között lépkedne, olyan tökéletes pillanatban érintik meg ajkai a homlokomat, elmosolyodva hunyom le a szemeimet, érzem, ahogy zavaromban elpirulok, pedig nem is tudtam, hogy ilyen képességgel is rendelkezem. Nem hiszem, hogy az elmúlt tíz évben valaha is előfordult volna velem a zavarom kivetülése, most mégsem zavar, hogy látja, mit váltott ki azzal, hogy olyan finom törődéssel ért hozzám, ahogy talán anyán kívül senki. Mert nem akartam, hogy bárki is úgy érjen, hogy attól én zavarba jöjjek. Még mindig mosolygok, amikor a szememet kinyitom, és furcsa hiányérzetem támad attól, hogy elhúzódott. Úgy tűnik, valami elindult, valami, amit még nem tapasztaltam, és most nem tudom, hogy hányadán is állok a dologgal, de az biztos, hogy a zavarom is jól esik, és nem félek kimutatni. Nem tudom, hogy mit tesz velem ez a lány, de nagyon jól csinálja. Csendesen figyelem, ahogy a gyűrűt tanulmányozza, és már most örülök, hogy végül nem csak felkaptam egyet az ékszerboltban, hogy nekem mindegy, csak haladjunk, hanem tényleg időt fordítottam rá, hogy olyan legyen, amit szeretettel hordhat, ki tudja, talán élete végéig.
- A balra.
Ha jól tudom, de ebben nem vagyok biztos, ám még mielőtt bármit is tehetne elveszem a gyűrűt a tenyeréből, és szabad kezemet kinyújtva felé, kérem, hogy kezét a kezembe helyezze. Na ilyet se sűrűn terveztem csinálni, az is biztos, egészen izgulok, hogy mégis megtörténik. Azt tudom, hogy méret, annyi lánytestvére van, mint a nyüh, elég volt csak egyet kikapnom közülük - Arianat -, és már meg is volt, ami kellett. Finoman, hogy ne sértsem meg a bőrét sehol, húzom fel ujjára a gyűrűt, de nem engedem el a kezét azonnal, előbb végigsimítok az ujjain, ösztönös, magától jövő reakcióként, miközben a gyűrűt is kicsit a helyére igazítom.
- Tökéletes.
Állapítom meg és finoman visszahelyezem a füzetre a kezeit, és valahogy nincs kedvem még mindig elengedni, de nem tartom szorosan, hogy ha szeretné, ő elhúzhatja.
- A könyvben benne van minden titkom. Ha érdekel. Nem nagy dolgok, igazából.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Nagyon izgultam amiatt, mikor a föld elé irányítottam a seprűmet, hogy nem lesz-e rossz vége a manőveremnek, hiszen tudtam, hogy egyáltalán nem egy veszélytelen cselekedetet hajtottam végre. Szerencsém volt, hogy az utolsó pillanatban végül sikerült lereagálnom a helyzetet, ezzel pedig elkerülnöm a becsapódást. Sokat repkedtem, de nem tartottam magam olyan gyakorlottnak, emiatt pedig több hibalehetőséggel kellett számolnom, mint annak, akinek már jól ment a seprű irányítása, a manőverezés, a különféle helyzetek lereagálása. Az akcióm közben Bencét szem elől tévesztettem, kicsit le is lassítottam, őt kémlelve, hogy hol lehet. Hirtelen arra eszméltem fel, hogy szinte a semmiből megjelenve megkocogtatta vállamat a lábával kárörvendően.
- Hú, de rafkós valaki! - fürkésztem tekintetettem az övéit, majd egy nagy mosoly kíséretében gratuláltam neki.
- Mindenesetre szép volt - feleltem, miközben felkészültem lélekben is az újabb macska-egér hajszára, ezúttal viszont én voltam a cica. Ha ő is benne volt, hagytam magunknak egy kis szusszanásnyi időt, mielőtt nekikezdünk a második fordulónak, hogy kicsit kipihenhessük a fáradalmakat.
- Hajrá, egérke! Lássuk, elkap-e a cicus! - mondtam neki nagy lelkesen, miután kifújtam magam, majd elkezdtem számolni. Kíváncsi voltam, hogyan fog egérutat nyerni a fiú, és milyen manőverekkel fog mulattatni. Azt tudtam, hogy ő eleve gyakorlottabb volt nálam, úgyhogy felkészültem rá, hogy ez bizony nem lesz egy egyszerű játszma, és nagyon össze kell kapnom magam, ha győzedelmeskedni szeretnék felette.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Érdekes módon ezúttal nem érti félre az utalást: meg sem fordul fejében, hogy nekik, kettejüknek lesz gyereke, hiszen mivel csak barátok, Emily nyilván arra célzott, hogy neki is lesz, meg Nico-nak is, és akkor az már többes szám. Igen, ezt így meg lehet magyarázni és sokkal egyszerűbb emögé bújni, mint belátni, hogy nagyon is arról van szó, hogy ők csinálnak párat. Éppen ezért reakció nélkül hagyja a megjegyzést, mintha meg sem történt volna. Így lesz jó.
- Hát akkor én be fogok rúgni - bólogatva beszél, majd maga elé emeli az üveget, s mintha csak szerelmes lenne, farkasszemet néz vele egy pár másodperc erejéig, végül magához öleli. Kicsit sem tréfás látvány, ahogy épp megszeretgeti a pezsgőjét, áh. Elvégre az emberek napra nap intim viszonyba kerülnek különböző pénisz formájú dolgokkal, mint mondjuk egy palack, egy uborka, vagy egy üveg pezsgő. És ölelgetik is. Mindeközben tényleg szorosan egymás mellé kerülnek, bizsergeti a nő forró combjának érintése. Bárcsak beférkőzhetne a finom anyag alá, hogy érinthesse a puha bőrt, végigsimítson rajta és apró csókokat leheljen rá... Ahogy régen. Már közel három hónapja nem közeledett hozzá úgy, csak álmaiban falta a vörös ajkakat, túrt a dús tincsekbe, s érezte, ahogy Emily körülöleli. Mégsem illik ilyesmire gondolnia, még a végén kívánságnak minősül így szilveszter éjszakáján és lebukik, miken fantáziál.
- Én ennyire nem szaladnék előre a helyedben - hangosan felnevet, így nem kizárt, hogy néhány kíváncsi szempár feléjük fordul. Jó, el tudja képzelni Fishert bögyös pincérnőnek, valószínűleg a férfi adná neki a legnagyobb borravalót, hogy még a jövő hétre jusson belőle. Eközben újabb tisztátalan képek árasztják el elméjét, amit azzal próbál háttérbe szorítani, hogy értelmes válasz megfogalmazására törekszik. - Nem tudom, mit kívánnék. Talán azt, hogy megszerezd azt az állást, amit annyira szeretnél. Meg azt is, hogy sikerüljön az államvizsgád. És, hogy találj magadnak valakit, akit igazán tudsz szeretni - észre sem veszi, hogy miközben ezeket felsorolja, egyik sem rá vonatkozik. Ekkor ébred rá arra is, mennyivel fontosabb számára az, hogy Emily-vel minden rendben legyen, mint az, hogy kapjon valamit. Igyekszik kerülni a nő tekintetét, majd belekortyol a pezsgőbe, mert addig sem beszél hülyeségeket. Amúgy ez hülyeség? Mármint az, hogy ennyire nem foglalkozik a saját igényeivel. Hiszen megbántották, megsértették, megalázták a fél falu szeme láttára - tekintettel arra, hogy Bözse néni csak annak nem mondja el, amit lát, akivel nem találkozik, de talán még annak is levelet küld róla, lényegében a fél falu azonnal értesül mindenről. Ennek ellenére már nem haragszik, csak vágyódik. Vágyik a régi Emily után, azután, akibe beleszeretett. Mintha ő ülne most mellette.
- Mármint erre gondolsz? - és igen hölgyeim és uraim, Nico elkezd cuppogni, akár egy hal, még igyekszik olyan buta fejet is vágni hozzá, kiguvadó szemekkel. Láttatok már valaha szőrös halat? Ha nem, akkor jól nézzétek meg, mert egyszer még csodájára fognak járnak a világon! Egyébként nem szórakozik sokáig, mert nem akar totálisan idiótának tűnni, de azért nem kíméli a nőt. Szereti a nevetését, jó hallgatni. Újabb korty gurul le torkán, legalább addig se beszél.
Hallja, ahogy szavait megismétlik, de nem reagál különösebben. Igen, szeretné lezárni, mert legalább annyi bosszúsága volt ebben az évben, mint boldogsága, de inkább több. Hátha kettőezer-húsz jobb lesz. A kérdésre Emily felé fordul, a vereségre pedig tekintete az üvegre siklik. Csak most tűnik fel neki, hogy az övé kiürült, míg a nőében még van. A tűzijátékok robbannak körülöttük, de hirtelen mégis fülsüketítő csendnek érzi az egészet. Íriszei ellágyulnak, megremegnek, combjával megböki a másikét, majd egy könnyű mozdulattal odahajol a telt, kívánatos ajkakhoz. Egyetlen pillanatra habozva áll meg, beszívja a finom virág illatot, szemei félárbocra zuhannak. - Én is vesztettem - hangját elnyeli a durranások zaja, csupán lehelete tisztán érezhető. Már nem gondolkozik, egyszerűen betapasztja a másik száját. Az volt a feladat, hogy éjfélkor csókoljon meg valakit, ő pedig csak Emily-t akarja. Az üveget könnyedén ejti maga elé, ami koppan ugyan a földön, de nem törik össze, csak hangosan elgurul. Végre felszabadulnak kezei, így nem tétovázik és átkarolja a nőt. A mozgáskoordinációja már nem az igazi, így nehézkesen sikerül végrehajtania a manővert, de a lényeg az, hogy most végre karjában tarthatja Fishert és csókolhatja. Nem emlékezett rá, hogy ennyire jó. Már el is felejtette, mennyire hiányzott neki az érzés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Kuncogok a látványra, ahogy az üveget nézi, majd magához öleli, és a helyzet az, hogy szörnyű féltékenység támad meg, mert én akarok lenni az üveg. Nem, ez mér réges-rég túl van azon, hogy szeretnék valamit, én akarok. Nicoval lenni, Nicoé lenni. Sosem akartam semmit annyira, mint őt, és ha anno azt hittem, hogy az első szerelem felemészt, hát tévednem kellett, mert nem, nem az első emészt fel, hanem az igazi. Mindent is látok vele. A jövőnket, az életünket. Semmi nagyravágyás nincs benne, én arra vágyom, ami mellette voltam, arra az érzésre, arra a biztonságra, arra a tökéletességre. Vissza mindent, úgy, ahogy volt, és újra azt, hogy ő meg én mi legyünk. Nem érdekel, ha megbukok, ha állástalan leszek, ha nincstelen és földönfutó, világ életemben megéltem a jég hátán is, kibírtam mindent, amit az élet hozott, és itt vagyok. De azt, hogy ő egyre távolabb és távolabb kerül tőlem, nem bírom.
Néha álmomban azt álmodom, hogy ébren fekszik és rám gondol. Olyankor felébredve, a hátamra fordulok, és én is rá gondolok, hogy bárcsak valóban rám gondolna. Egyik éjjel még el is indultam hozzá, így, ahogy voltam, pizsamában, rajta egy kabáttal, ám végül csak néztem, ahogy a sötét ablakok belevesznek a korai ködbe. Fogalmam sincs, hogy mit hittem, hogy ha bekopogok éjnek évadján és ajtót nyit, vajon mit mondok, mi az, amivel meggyőzhetem őt, hogy van közös jövőnk. Csak az az egy szó jutott eszembe, de ami a filmekben működik, a valóságban nem hiszem. Sokszor álmodok róla, hogy velem van, és tudom, hogy néha a nevét suttogom, hiszen Cole arca olyankor más reggel, aggodalmasabb.
- Miért gondolod, hogy téged nem szeretlek igazán?
Kérdezem csendesen, nem is rá nézve, a pezsgőnek intézve a kérdést. Nem hiszem, hogy jó lesz hallani a választ, vagy, hogy szeretném-e, hogy a tudatáig eljusson, mert bármennyire is csodás az első két kívánság, a harmadik fájdalmasan dobbantja a szívem. Nem tudom, hogy miért hiszi, hogy őt nem szerettem soha szívből, hiszen most is szeretem, bármit megadnék érte, hogy adjon egy második esélyt. Hogy képes legyen megbocsátani nekem. És bele kéne gondolnom abba, hogy ő mennyire vágyik a boldogságomra, de valahogy az agyamban most teljesen más kattog, kicsit lejjebb görbül a szám, és inkább iszok még, mert jobb a nyelés pontossággára gondolni, mint arra, hogy ő el tud engem képzelni mással. Nekem nem menne, nem lennék rá képes. Önző lettem miatta, mert én csak magamnak akarom.
- Az álom állás itt tartana, el kellene viselned évekig, sőt lehet, hogy évtizedekig. Biztos, hogy ez jó ötlet? Amúgy nem olyan rossz ám a másik két hely sem. Ha Skóciába megyek, akkor nem hiszem, hogy valaha is eljövök onnan, az iskola árva és félárva gyerekek oktatására szakosodott, nem lenne lelkem otthagyni őket. De nem tudom, hogy elbírnám-e. Mármint gondolj bele, elmegyek nyugdíjba, és akkor jövök rá, hogy nincs semmim és senkim, mert nem voltam képes elmenni szülni, vagy megtartani egy férfit. A másik hely meg, na az nagyobb harc lenne. Fegyelem és nyakig begombolkozás, ráadásul nincs előkészítőjük, sőt, mestertanoncokat oktatnak. Őket annyira nem kedvelem.
Nem szép dolog ilyet mondani, tudom, még a hangom is lejjebb halkítom, hogy ne is hallja meg más, hogy ilyet mondok, mert nem szép dolog azt mondani, hogy nem kedvelem őket annyira. De sokkal flegmábbak, mint a gyerekek, és én jól elvagyok azzal, hogy néha egy unikornis hozzáragad az ujjamhoz, vagy annyira elmegy az idő, hogy elfelejtem, hogy egy műanyag tiara van a fejemen és azzal sétálok hazafelé. Az előkészítőben mindig boldog vagyok. A Bagolykő már nehezebb dió.
- Neee!
Hirtelen kap el a nevetés, mint amikor régen túl sokáig csikált a borostájával, és az előbbi elmélkedésből egy pillanat alatt átváltok nevetésbe, mibe kishíján belefulladok, olyan vörössé válok. Vidáman csilingel, felszbadultan, és nem is tudom mióta ma először nevetek igazán többedszerre is. Ha az év hullámzott is, a búcsú tőle vidám, amit köszönünk a magunknál tartott pezsgőnek. Arcomat nevetve temetem a kezeimbe, és egy kicsit megrázom.
- Ez a kép beleégett az elmémbe.
Kicsit könnyes szemekkel nézek rá, és bár nem így terveztem, de egy pillanat alatt elveszek a tekintetében, és érzem, hogy hirtelen már semmi más nem számít, az sem, hogy a tűzijáték már elkezdődött, és az se, hogy kik vannak körülöttünk. Csak Nico számít, és az, hogy itt van velem az új év első pillanataiban. Közeledik, én pedig nem akarok csalódni. Azt akarom, hogy megtegye, a szívem hevesen ver, és ha tényleg olyan kis lények vannak a fejemben, mint az Agymanókban, akkor most mind arra koncentrálnak némán, hogy az ajkai az ajkaimhoz érjenek.
Még a fejemben van a válasz, az a kettő szó, hogy "nem baj", kimondani azonban már nem tudom, mert abban a pillanatban minden értelmét veszti, egyedül a kapott csók számít. Az, hogy hónapok után ajkaink újra találkoznak, és én érzem azt a szikrát, ami a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig végigszánkóznak a testemen abban a pillanatban, hogy Nico és én újra egyek leszünk. Az üvegem némán csobban a vízben, de már nem foglalkozom vele, csak azzal, hogy balommal a hajába túrjak, míg jobbommal azt a szeretett szőrös arcot simogassam. Nekem ő a minden. Fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha ennek a csóknak vége szakad, de bárcsak itt maradhatnánk örökre, együtt.
- Azt kívánnám, hogy én legyek a boldog befejezésed.
Suttogom az ajkaiba, egy pillanatnyi megállásban, de nem szeretném, hogy elkezdjen gondolkozni ezen, úgy érzem, hogy Nico elég részeg ahhoz, hogy reggel ne emlékezzen ezekre a szavakra. Mi barátok vagyunk, nem lehet több, mert ha megértené, hogy nem tudok közömbös lenni iránta, akkor nem lenne mellettem. Akkor elkerülne, és olyan rövid időnk van. Gondolkodás nélkül csókolom meg most én, felsőtestemmel egészen a testéhez simulva, hogy érezzen engem, igazán. Nem akarom elengedni, de nem akarom azt sem, hogy megbánja, hogy megcsókolt.
- Ha szeretnéd, egy éjszakára kiléphetünk a barátságunkból.
Mert vágyunk egymásra, tudom, hogy így van, hiszen ismerem a csókját, ismerem a testét, tudom, hogy velem akar lenni, ahogy én is vele, de mást akar mellettem látni, én pedig őt szeretném magam mellett tudni, ám ma éjjel lehetnénk többek, mint amik vagyunk, de fogalmam sincs, hogy meglépné-e ezt. Talán túl messzire mentem, de ki kellett mondanom. Apró csókot lehellek állára és nyakára, de a válasz miatt visszatérek a szemeihez, és kezébe adva az életem, várom az ítéletet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Szokás szerint Dana túl merész, én úgy látom, hogy ilyen lányokat ismerek csak! Jó, Laura mondjuk nem tenné, szóval ez sem igaz, de egyébként szerintem csak olyanokat ismerek. Mondjuk nagyrészt kviddicseseket ismerek, így aztán nem értem már én sem, hogy miért csodálkozom. Viszont én egy esti hajszánál nem fogom megkockáztatni, hogy bajom legyen - nem érdekel, ha gyávának tartanak -, inkább megoldom okosba az egészet. Szerencsém is van, sikerül elkapnom Danát, a mosolyom már csak kés által lehetne szélesebb, meg az elégedettségem mutatója is a maximum skálát verdesi.
- Köszi, de te is ügyes voltál, és volt némi szerencsém is - nem akarom elvenni a kedvét, ha egyáltalán lehet ilyet csinálni vele. Szerintem nem nagyon, csak ha megbántják, ő mindig vidám... úgy általában. Mellérepülök és tényleg örülök, mert ez igazi elismerés egy baráttól, és egy bűntárstól egyben. Érdeke,s hogy egyelőre még mindent megúsztunk, persze, hogy mivel már prefektus Dana, így nem lesz probléma ezzel sem... csak ha egy tanár kapna el, de arra azért kicsi az esély.
- Cin-cin - nevetek, majd elrajtolok. Először is megvárom, míg elkezd üldözni, majd elindulok merőlegesen a lelátó felé, középtájt. Hasonló dolgot akarok csinálni, mint ő tett, de nekem négy irányom lesz menekülni, így nehezebb kiszámítani az egészet. Jó, fel és a le túl kockázatos, de a bal vagy a jobb bőven játszik. Először enyhén balra húzom, mielőtt nekimennék a páholynak, majd hirtelen rántom jobbra, de azért hagyok bőven helyet. Egyrészt azt sem szeretném, ha Dana meglátogatná a páholyt, másrészt én sem szeretnék a gyenguszon aludni. Szóval jobbra rántom, aztán felfelé, és megyek a páholyok mentén. Hátrapillantok, és a karikák felé veszem az irányt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

- Na, majd legközelebb megpróbálok még több erőt, lendületet beleadni az egészbe - tekintettem rá mosolyogva. Tudtam, hogy egy tapasztaltabb ellenféllel kevesebb az esélyem a győzelemre, de sosem voltam az a feladós típus. Nem izgultam azon, hogy lebukunk-e ezen az estén, szerencsém volt ilyen téren, hogy kineveztek prefektusnak, mert sokkal könnyebben mozoghattam mindenfelé, mint előtte. Meg amúgy is felvágták a nyelvem, valahogy kimagyaráztam volna a dolgot. Egy kis pihenőidő és számolás után Bence elrajtolt, én pedig nem cicóztam, rögtön utána eredtem. Merőlegesen a lelátó felé sietett, majd a páholyok felé vette az irányt, aztán rafkósan jobbra rántotta járgányát. Bőszen követettem őt, bár kicsit túl gyorsra vettem a tempót, és ennek köszönhetően majdnem sikerült találkoznom a páhollyal. Épp egy picin múlott az egész, de aztán szerencsére sikeresen vettem az akadályokat, így újra a fiú mögött voltam seprűmet még gyorsabb tempóra fogva. Nem volt egyszerű dolgom, mivel alighogy egyenesbe jöttem, máris felfelé kellett repülnöm a páholyok mentén tovább haladva.
- Látom, nagyon elemedben vagy! - kiáltottam utána, nehéz volt tartani vele a lépést. Igyekeztem maximális tempóra kapcsolni, végre sikerült picit közelebb érnem hozzá, ám még mindig nem tudtam utolérni, közben pedig már a karikák felé jártunk. Kíváncsi voltam, hogy mi a terve arrafelé, bár valószínűleg meg is tapasztaltam idővel, mivel még nem sikerült teljesen beérnem őt, bármennyire is próbálkoztam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Súlyos ládát lebegtetve magam előtt érkezem a kviddicspálya szélére, a bal oldali páholyokhoz, ahová Natival a találkát beszéltük meg. Egy lélek sincs kint most a pályán rajtunk kívül, ami nem is meglepő, hiszen szombat délelőtt a legtöbben ilyenkor pihenik ki az egész heti hajtást, vagy épp a reggelihez való felébredés fáradalmait. Ráadásul kevés olyan elszánt diák van, aki a hideg és a locspocs ellenére szívesen pattanna seprűre, ha már egyszer a meleg ágyába is visszadőlhet bekuckózni. Pedig a kviddicshez ez az idő még istenes, volt már részünk rosszabban is a meccsek alatt.
- Jó reggelt és bocsi a késésért - állok meg Nati mellett, a földre engedve az engem idáig hűségesen követő ládát. - Elfelejtettem, milyen macerás kikérni a gyakorló labdákat. Bemelegítettél már? - kérdezem kedvesen a lány felé fordulva, miközben megszabadulok a kabátomtól, és azt a lelátó egyik padjára dobom.
A láda vészjósló zörrenéssel hozza a tudtunkra, hogy a benne pihenő gurkók szívesen kiszabadulnának egy meccs erejéig, de azt hiszem most várniuk kell. Ma csak a cikeszt fogjuk megkergetni egy kicsit.
- Nem is tudom mikor fogtam utoljára. De meccsen még soha, úgyhogy nincs előnyöm veled szemben - pillantok át Natira, két törzshajlítás között - Mennyire biztosan repülsz? - vonom össze a szemöldökeimet egy pillanatra, ahogy tudatosul bennem, hogy fogalmam sincs, mit tud és mit nem. A többi csapattársam nagy részét már láttam játszani, így nagyjából tudom, mire számíthatok velük kapcsolatban, de akad egy-két új játékos is, akiről az ismereteim a nulla felé tendálnak. Ilyen Nati is. És mielőtt felreppenünk, azért jó lenne tudni, hogy készüljek-e párnázó bűbájjal vagy valamivel, ha véletlenül lezuhanna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Én csak visszamosolygom rá, mert erre nem nagyon lehet mit mondani. Nagyon bírom Danát, mindig elemi erővel veti bele magát mindenbe, főleg, ha mókázás, vagy valami szabályszegés van. Na, akkor kivirul, mint a tavaszi rét, olyankor érde3mes vele igazán egy légtérben lenni. Most viszont más dolgom van, azzal kéne foglalkoznom inkább. Az első manőver bejön, hatra pillantva látom, hogy okos voltam, mert tényleg hagytam elég helyet, Dana pedig sikeresen elkerülte a balesetet. Hú, ezzel jobb lenne vigyázni, mert nem biztos, hogy Danamanót nem kapja el a hév és kockáztatni fog. Ez meg csak egy móka, még ha segíti is a fejlődést a manőverezéshez.
- Micsoda? – kiabálok vissza, mert a szélzajtól nem értem. Egy kicsit csökkentem a sebességem, mikor már beérek a karikáig érek, és szlalomozni kezdek a három karika között. Majd élesen visszafordulok az utolsó oszlopnál és befékezek. Ha elég közel volt, talán elmegy mellettem, és akkor én leszek az üldöző. Próbálom majd követni, csak ne ütközzünk! Végül bármi is lesz, hagyom, hogy elkapjon, illetve ha meglep, akkor hagynom sem kell, de nem törekedek, hogy túl hosszú legyen a kergetőzésünk. A Hold ugyan kegyes hozzánk, de jó lenne majd nappal folytatni az új szezonban, nem pedig a lelátóról nézni, vagy a gyenguszról kapni a híreket.
- Szerintem egyezzünk ki döntetlenben – mosolygok rá a végén, majd szép lassan leereszkedem a közeli páholyba. Kicsit kifújom magam, és érzem, ahogy az adrenalin alábbhagy, én pedig kezdek szétesni egy kicsit.
- Na, mesélj, mi van veled ördögfióka! - vigyorgok rá, magam elé helyezve a seprűt. – Ugye nem büntetsz meg? – összeszorítva a szám, amit, picit balra húzok, félig somolyogva kérdezem tőle. Nem sok esélyt adok a „de”-re, hacsak nem meg akar tréfálni vele. Fel fogok háborodni, megígérem, ehehe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

A fiú mindig is remek bűntársam volt, nem csupán a barátom, bár meg kellett hagyni, hogy kettőnk közül ő volt az, aki nálam józanabbul tudott gondolkodni. Én amolyan fejjel mentem a falnak típus voltam, emellett túlságosan is vakmerő, persze ő is benne volt minden mókában, de azért nálam meggondoltabban viselkedett. Ez pedig a javamra vált, mert ha időnként nem húzott volna vissza a valóságba, nem figyelmeztetett volna, hogy esetleg túl messzire megyek, akkor sok esetben rosszul jártam volna. Jelen esetben is neki köszönhettem, hogy nem találkoztam a páhollyal, mert hagyott elég helyet a manőveremre. Mindig is szerettem kockáztatni, ebben is nagyon hasonlítottam a nővéremre, ő is elég "kalandvágyó" típus volt. Bence odakiabált nekem valamit, de nem igazán hallottam, hogy mit, láttam, hogy sok értelme nincs repkedés közben dumálni, inkább csendben üldöztem őt tovább. Felvontam szemöldököm a srác karikás produkciójára, majd egy elismerő mosollyal mentem utána, nem semmi manővert hajtott végre, úgy tűnt, talán jobban élvezi az űzött vad szerepét, mint a vadászét. Mondjuk jó móka volt a fogócskás játék, remekül elszórakoztunk. Egyre sebesebbre vettem a tempót ráhajolva teljesen a seprűm nyelére, és egyre közelebb kerültem a fiúhoz. Az utolsó oszlopnál hirtelen befékezett, én pedig gyorsan tovahaladva mellette, megérintettem a vállát egy széles vigyor kíséretében. Idővel lefékeztem sikeresen, majd visszarepültem a pajtásomhoz, és kiegyeztünk egy döntetlenben igazságosan.
- Benne vagyok! - erősítettem meg, majd a közeli páholyba ereszkedtünk le. Kicsit ki is fáradtam a nagy üldözéses játékban, de persze ezt Bencének eszem ágában sem volt szóvá tenni, bár lehet, hogy látszott rajtam, sőt, biztosan.
- Hű, hogy mi van velem? Hát, tudod, zajlik az élet, ahogy illik - feleltem neki, miután kiszuszogtam magam, majd magam mellé helyeztem a seprűmet, hogy ne kelljen tartanom a beszélgetés alatt.
- Tudod, múltkor meséltem neked Mihail-ról, mikor úgy volt, hogy lehet alakulgat valami. Hát, képzeld, szilveszterkor szakítás lett a vége a dolognak. Én úgy éreztem, hogy nem foglalkozik velem, ő meg úgy, hogy nem adtam neki elég időt, bár nem tudom mire, mert ha érdekeltem volna bármennyire is, vagy esélyt akart volna adni ennek az egésznek, szerintem akkor nem hanyagolt volna úgy el. Szilveszterkor is csak azért találkozott velem, hogy kiderítse, mi történt Somával, akivel akkoriban baráti státuszban voltam. Egy ideig tépelődtem magamban Mihail kapcsán, de aztán rájöttem, hogy túl könnyen elengedett, így én is túltettem magam a dolgon - vázoltam fel a lényeget az én szemszögemből Bencének, majd egy kis hatásszünet után, hogy feldolgozhassa a hallottakat, folytattam.
- Somával barátok voltunk, nem volt köztünk semmi, míg volt barátom. Persze nem voltunk közömbösek egymás irányába, idővel pedig egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Aztán végül összejöttünk. Vele nem egyoldalú a dolog, kölcsönösek az érzelmeink egymás iránt, ráadásul egyezik a temperamentumunk is. Ő amúgy Rellonos, felsőbb éves - meséltem Bencének nagy beleéléssel. Reméltem, hogy tartós lesz a kapcsolatunk Somával, idáig remekül alakult köztünk minden.
- Na, és veled mi újság? - kérdeztem vissza érdeklődve, hiszen egy kis ideje nem tudtunk komolyabban elbeszélgetni egymással, mivel mindketten eléggé el voltunk foglalva a tanulással és egyebekkel.
- Nehogy azt hidd, hogy megúszod bünti nélkül, te rosszcsont. Legalább száz fekvőtámaszt csinálj itt helyben - élcelődtem vele. Tudtam, hogy érti a poént, hiszen mindig is egy húron pendültünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Bence
lisztjét szórja égre földre

- A csehóban - vágom rá, és szinte a lábaim is elgyengülnek, olyan rekeszizmot rengető röhögésbe kezdek. Hol fizetsz hóval? Csehóban! Kész, zseniális, napiMasapoén, imádom, nagyon ciki, hogy saját viccemen ennyire nevetek, de nem tehetek róla, már lassna a könnyeim csordulnak ki. Hogy ezek után hogyan kerülök olyna állapotba, hogy értelmes mondatokat hozzak össze, azt... fogalmam sincs, nem tudom, kész rejtély, legalább akkora, mint hogy hová tűnt el a tacskós-szívecskés zoknim bal fele.
- Jó, akkor mondj nemet, de úgyis kiszedem a fejedből - ragaszkodok az igazamhoz, amit tudok én, sőt, imádok. Nem kell kimondania mit gondol... én sem szoktam mindig mindent, lehet pont ezért kezdjük megszokni, hogy a sorok mögé nézzünk. Na meg főleg a vegyeskereskedésben, mert a múltkor is fellöktem Ági nénit, és vehettem neki másik üveg kovászos uborkát.

A játék észrevétlen fordul át komolyabba, és ahogy beharapott ajkakkal figyelem Bence arcán az érzések váltakozását, az enyém is igazodik, és csinos kis pírrózsák nyílnak szerte a pofimon. Elég spontán vagyok, azt sem szoktam tudni mit csinálok másnap délután, azaz kit akarok árverni, igazából már azt sem, hogy tíz perc múlva egyáltalán ébren leszek-e még, de... Igen, lehetséges, hogy egészen picit néha-néha, félálomban, amikor gyengébb vagyok a zavarommal szemben elábrándoztam már én is hasonlókról. Most azonban teljes kapacitással működök, a helyzetet nem is igazán tudom kezelni, megzavar, hogy ez így felmerül. Talán erre mondják, hogy nagyon gyerek vagyok még? Lehet, hogy csak túlmisztifikálom ezt az egész együtt élés dolgot, sőt, biztosan, de hát nem tehetek róla, ezért nem szoktam gondolkozni mielőtt cselekszem, mert megijednék, ha megtenném. És persze, ez néha nem jön rosszul, mert így lehet nem vágnám be a sípcsontom amikor át akarom ugrani a padokat egy helyből, de mellette meg nem tudnám olyan könnyedén venni a dolgokat, mint így teszem. Most is, nem tudom elviccelni a témát, a felvetített jövőképet, amit persze, én kezdtem, de... jajj, továbbra is rettenetesen zavarba hoz.
- De csak a te kedvedért - motyogom teljes pírpompámban, majd ahogy felhúz, szorosan át is ölelem, elrejtve arcomat egy reszketeg légvétel erejéig. Jézusom. Ez a jövő dolog tényleg ijesztő.
Viszonylag gyorsan összeszedem magam, a gondolatokat elűzik a vicceim, a környezetünk rejtette megannyi játéklehetőség, de ó, egészen biztos, hogy ha egyedül maradok, és eszembe fog jutni ez a pillanat, nyughatatlanul ugrálok majd... vagy lefutok egy félmaratont... lerepülök... na, érti mindenki.

- Az hát - mosolyodok el a boldogsága láttán, lábaim észevétlen dobolnak picit gyorsabban mint eddig. Sajtkukac-üzemmód, az bizony. - Egyedül Márkért nem vállalok felelősséget, de beszélek vele róla - biztosítom, szüleimet meg sem említve. Ők biztos örülni fognak, legalább nem az ő ágyukon ugrálok majd hajnalban, hogy foglalkozzanak velem, hanem lesz más, aki leköt. Márknak meg majd elmotyogom amikor épp valami regény legérdekesebb részénél tart, hogy a tudatalattija szokhassa a gondolatot, de ne ellenkezhessen.
- Hmm hmm hmm - élvezem a hajamat simító ujjak cirógatását, elgondolkodva a komoly kérdéseken - Gondolkodni rengeteget, csak... - sóhaj, ez is olyan dolog, amitől tartok. Pedig nem kéne, tudom, hogy nem kéne, van még egy csomó időm kitalálni, na meg ha nem találom akkor sincs semmi, csak... szeretném ha a lehető legjobban alakulna, na. - Világot látni akkor lenne jó, ha lenne valami olyan munka amivel lehet, tudod, mint hivatásos csoki vagy matractesztelő - vigyorgok fel, hiába tudom, hogy nem pont így gondolta.
- Tényleg elgondolkodtam az aurorságon, biztos, hogy lekötne és nem unatkoznék mellette, csak... Nem tudom, nekem való-e, és most nem is csak fizikálisan, de... mondjuk mentálisan. Érted.
Kemény téma ez, tudom én, most Bence kicsit betekintést nyerhet milyen is az, ha tényleg, komolyan gondolkozni, vagy tervezni kezdek. Ritka pillanat, nem szokványos, kicsit másik oldalam, ami ritkábban bújik csak elő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

- Hogy hol? Masaaaaaa – nevetni kezdek, sőt örülten röhögni, hát hogy lehet ILYEN szóviccet elsütni? Azért a feladatról nem feledkezem el, szóval kergetőzés indul, mi pedig puffanunk a hóban, aztán fordul a kocka és maki ül a hóban… vagyis rajtam éppen, de van valami ilyesmi mugli gyermekdal valami képzelt piros ruhás fickóról, aki ajándékokat oszt.
- Megint te csalsz – vágok hülye arcot neki, de felőlem nyugodtan kiolvashat bármit a fejemből. Talán már mondtam, de nem vagyok benne biztos, hogy néha nem les bele, amikor olvasgatok egy kanapén, vagy éppen heverészve várom, hogy beszökjön hozzánk, és ő átváltozik vissza makiból úgy, hogy ne lássam meg. Ha így is van, annak csak örülök, én is meg szoktam lesni, amikor rám vár. Cuki, ahogy majszolgat a padon üldögélve, vagy éppen kergetőzik valami állatkával. Aztán persze Masa kihozza belőlem a jövőbelátó agyamentet és hülyeségeket beszélek. Talán úgy mondanám mégis, hogy kissé előreszaladtam az időben. Lehet, hogy nem kéne megijeszteni magunkat ezzel. Ráérünk még azon gondolkodni, hogy öregkorukban tökmagokkal dobáljuk majd egymást, mert nem vitte ki valaki a szemetet. Látom azt is, hogy elpirul, szóval cselekszem és megölelgetem, a két pulóverembe húzom, ami alatt átfagyni kívánó testrészeim lapulnak.
Szerencsére odafent már van néhány pokróc és gyorsan be is burkolózunk. Oké, Masának nem kéne, de nekem muszáj, remélem nem betegszem meg. Utálom inni azokat az undorító ízű gyógyfőzeteket, pfejj.
- Úúúú, megyek! – vigyorgok két marékkal, de Márk említési visszább veszi a mosolyom szélességét. – Oké, majd véletlenül nem találkozunk vele – vonok végül vállat, olyan nagy gond mi lehetne? Márk ugyan nem kedvel, de azon kívül, hogy csúnyán néz rám, még nem tett lépéseket ellenem. tudnám mi baja, biztos jobban kijönnénk, de valamiért nem szimpatizál velem, emiatt én sem tudok felhőtlen lenni, ha a közelben van. Pedig még csak ég sem vagyok.
- Csokitesztelő! Jó gondolat – mosolyodom el felette, és továbbra is szórakázok a hajával. Közben látom, hogy bekomolyodik kissé, ilyen is ritkán van, hogy látom. Vagy olyankor, amikor én ott vagyok, sokkal vidámabb, ami elmondható rólam is. Te jó Merlin alsógatyája, milyen rég volt az a dolog a barlangban! Azóta is a vízesésnél lógok be hozzá, ha úgy esik… Kicsit odébb billentem a fejem, hogy lássam a szemeit, mikor elmondja, hogy tetszik neki az auror témakör. Hú! Komoly terv, én nem tudom, hogy megbírkoznék-e ilyesmivel.
- Mentálisan? Értem mire gondolsz, de ne aggódj emiatt, szerintem szuper auror lehetsz, ha azt szeretnéd. De most komolyan – megpróbálom felhúzni magam mellé, és átölelni, a fejem az övéhez dönteni. – Voltál már iskolaelső, prefektus, kviddicses, meg most is ügyes vagy mindenben. Nem hiszem, hogy az aurorság kifogna rajtad. Nem mellesleg legilimentor is leszel addigra, amihez azért kell sok minden. De, ha nem megveszem a helyed - nevetek fel, kissé furcsábban, mint szoktam, mert tényleg megtenném érte. Igaz, pénzem az nincs rá, de hát szeretek a kedvében járni.
- Én nem tudom, mi leszek, nekem még csak elképzelésem sincs. Talán gyógyító, vagy állatokkal foglalkozó valaki – tűnődöm el, de nem jutok igazán dűlőre magammal. Tényleg el vagyok veszve, hogy mi legyen belőlem. Ha jobban menne a kviddics, még azt is megpróbálhatnám, de nem hiszem, hogy annyira tehetséges lennék. Nagyot sóhajtok és csak bámulok magam elé… kicsit befáradhattunk.
- A csehóban, mi? – felé fordulok és rámosolygok szélesen, majd nevetni kezdek hangosan, átölelem őt és nevetek, a fejem pedig a vállán remeg a röhögéstől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Bercel
ruha ami végre nem ruha

- Iszcsel - ismétlem utána, picit odébbtolva a hangsúlyt az i-ről. Érzem a görcsösséget benne, pedig igazából az egész sokkal puhább, lágyabb hangzású mint ahogy az ő ajkáról legördülnek a hangok. Azonban ha elengedné, ha csak úgy szinte oda sem figyelve szólna utánam, erőlködés nélkül, már megérteném. Már felismerném, tudnám, hogy engem szólít, megjegyzetem. Arcom nyugodt, abszolút nem nevetem ki a kiejtésért, sőt, jól esik, hogy próbálkozik.
- Szeretnéd, ha felvenném a nevedet, vagy inkább zavarna? - kérdezek rá, félrebiccentett fejjel. Bár az előbb úgy kijelentettem, hogy ha megváltozik hogyan lesz, de nem is biztos, hogy ezt ő szeretné... megint későn kezdek gondolkodni. Más párok - párok? - talán hebegve habogva beszélnének erről, de engem most valamiért nem érint kényelmetlenül. Bár igaz ami igaz, ettől még ugyanúgy Editként szólnak majd utánam, csak a papírjaimon áll majd más karaktersorozat. Attól még én, én maradok. Elmosolyodok azon, hogy így gondol Anyára, de végül inkább megrázom a fejem. - Nem füllentenék ilyesmit, az rosszabbul esne neki is, nekem is.
Nincs mit titkolnom, elvégre nem azért hagynám magam előtt a nevem, mert nem értékelem, hogy megkaptam, így tudom, ő sem lenne érte szomorú. Az enyém volt, nyomtalanul nem tűnik el, viszont eddig sem használtam - minek hát akkor? Ha rossz fát teszek a tűzre ígyis-úgyis egy pillanat alatt leszek újra Edith Ixchel Payne.
Nem tudom, hogy mire számítottam a ma estétől, de gyűrűre? Biztosan nem. Hirtelen magyarul szavaim sem lennének rá, hogy kifejezzem az érzéseimet, de megeshet, hogy még anyanyelvemen sem boldogulnék. Ezek helyett tehát olyat választok ami közös, amit mindketten tökéletesen beszélünk, nem kellenek hozzá kódok, sem gondolkodás, csak a szándék, és bőr a bőrön. Közelebb hajolva orromba szökik samponjának illata, már-már ijesztő mennyire tudatában vagyok annak mit csinálok, és mégsem jövök zavarba a tetteimtől. Persze, hiszen már nincs tovább hova, mi? Egy apró gombócot nyelve vissza húzódok el, szemeim kinyílnak, hogy tekintetem találkozhason az övével. A halvány mosoly láttán vissza kell fognom egy reszketeg, megnyugvó lélegzetet, az arcára vetülő kósza fényekben pedig mintha több piros keveredne mint eddig... Zavarba jött, igaz? Nem a fény játszik a bőrén, nem a szemem káprázik és nem a gondolataimmal babrálnak, hanem én is hatással vagyok rá. Sebesen, mégis rendszertelenül dobogó szívvel figyelem, észre sem véve, hogy mosolya az én arcomra is átkúszik, és megpróbálom megőrizni ezt a pillanatot, olyan tisztán ahogy csak lehet. Különleges. Értékes. És talán, talán talán egyre fontosabb számomra, de ebbe egyelőre nem merek, s nem is akarok jobban belegondolni.
Lesütöm tekintetem, és megállom, hogy az őszinte arckifejezésért köszönömöt mondjak. Mielőtt elveszek kérdéseim és talányaim közt figyelmem újra a kezemben tartott ékszer felé fordul, hogy mielőbb biztonságban tudhassam - az ujjamon. Egy apró pillanatig tétovázok csupán mielőtt kezébe adnám a karikagyűrűt, majd ki is nyújtom a kezem felé. Jól láthatóan remegnek az ujjaim, még úgy is, hogy kicsit megpróbálom kifeszíteni őket. Ugyanaz a ritmus ami őket mozgatja dobol a fülemben is, szinte süketté téve minden másra ami körülöttünk zajlik.
Olyan gyorsan történik, hogy pislogni sem merek, és tudom, hogy ezt a pár pillanatot valószínűleg nem fogom egyhamar elfelejteni. Bár hivatalosan már eldőlt, hogy összekötnek minket, igazából most érzem úgy, hogy az egész valóssággá is fog válni. Nem húzom el a kezem, hagyom, hogy ő simítsa vissza a kis könyvecskére, picit megmozgatom az ujjakat, hogy ahogy egymás mellett súrlódnak érezzem az ékszert teljes valójában, de nem emelem ki Berci kezéből. Mutatóujjammal végigsimítok a tenyerén, egy láthatatlan vonalat követve, s csak az újabb szavakra pillantok fel, nem szakadva ki a pillanatból.
- Minden? - kérdezek vissza, s végigpillantok a lapokon, amik nem simulnak egymáshoz már olyan szorosan mint hajdanán tehették. Számtalanszor kihajthatták már ezt a füzetet, látszik rajta, ahogyan az is, hogy tulajdonosa nagy becsben tartotta, és a használat ellenére nagyon nagyon vigyázott rá. Először csak megemelem bal tenyerem, ami így az övé felett pár miliméterre lebeg a levegőben, majd visszahúzom, hogy két kézbe fogva a könyvecskét kinyithassam az elején. Így érzem helyesnek, rendesen megbecsülni azokat a titkokat, emlékeket, amiket most felkínál számomra. Felnyitom az első oldalon, kíváncsian fedezve fel a mintát vagy szöveget. Nem figyelek a környezetünkre, így a kút másik oldalához telepedő tanárpárosra sem, inkább felpillantok Bercire.
- Ha titoknak nevezed őket, biztosan fontosak. Nekem nincs ilyesmim - rázom meg picit a fejem a jegyzetekre utalva - de rejtegetnivalóm sem igazán.
- Nem most, hiszen most látni is alig látnám, de egyszer majd megmutatod miket rajzoltál? - hajtom rá a fedelet a könyvecskére, s óvatosan ráhúzom a gumiszalagot is. Most itt van ő, inkább figyelem az arcát, és hallagatom a szavait, elvégre amit már leírt, lerajzolt nem tűnik el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Végül leszállunk, ennyi kockázatos móka még belefért, de tényleg nem lenne túlságosan jóötlet, ha húznánk a szerencsénk fonalát egy pengén tovább. Egyébként is úgy látom, hogy megfáradt a szöszke, de imádom, ahogy tartja magát. Szerintem mikor hazaér, lefekszik, mint egy kis béka. Kár, hogy ne fényképezi le nekem valaki, imádnám cinkelni vele.
- Azt mindjárt gondoltam – mondom és hasonlóan hozzá, leteszem a seprűt, hogy ne zavarjon a beszélgetésben. Végigpillantok rajta, és kíváncsian várom, hogy mi történt vele. Sajnos tényleg elég régóta nem beszéltünk, de mit lehet tenni, sok elfoglaltságunk volt, meg ő is randizgatott ugye, mint azt hamarosan el is mondta. Közben a kérdéseire bólogatok, emlékszem a véla srácra, meg arra, hogy beszéltük, hogy vigyázzon vele, na meg, ha ennyire elzárkózó, akkor tényleg lehet, hogy csak azt akarja. Nem tudom, nem ismerem a srácot egyáltalán, szóval lehet, hogy tényleg csak keresi még önmagát, vagy egyszerűen ilyen.
- Baráti státuszban – ismétlem utána furán nézve rá. -  Mi is státuszban vagyunk, kiskacsa? –  viccelődöm egy kicsit, és átölelem a jobb kezemmel megrázva a vállát, majd visszahelyezem a karom magam elé. –Örülök, hogy sikerült rájönnöd az igazságra és jól végződött – támogatom őt, még a Mihaillal kapcsolatban is, de nem fogok hazudni neki, mert egy barát megérdemli az őszinteséget.
- Na, Soma mindjárt jobban hangzik, mint Mihail… de nem ismerem. Viszont örülök neki, hogy boldog vagy végre, rád fért igazán. Néha ilyen kis szomorú voltál, láttalak ám órákon – vállalom meg, hogy kicsit megdőljön bele, olyan barátian. Tudtam, hogy hamarosan rá térünk az én dolgaimra is, addig ki kéne találnom valami vicceset, amivel egy kicsit megvezethetem. De nem jut eszembe semmi okos, így nem tudom, hogy mihez kezd majd a válasszal.
- Nem sok minden. Bár képzeld, a Karácsonyt Masáéknál töltöttük és tök jó volt. Legalábbis a 26.-a reggelig. Karolát ismered? Márk ágyában talált rájuk Masa, de amúgy rendes volt a srác, mert Karola berúgott a karácsonyi bulin és kimentette. Csaaaak… nem emlékezett semmire az előző napból. Szóval Masa meg reggel poénból rájuk tört és nem tudta, hogy Márk nincs egyedül. Gondolhatod… - mosolygok is meg nem is, mert a reggelis dolgot nem akarom elmondani neki. Maradjon meg Márk hősnek. – Amúgy az is kiderült, hogy Karola a sokadik unokatesóm, és most felveszem a jófej nagybáty szerepét. Például venni fogunk egy telót neki, mert a családja tudod, ilyen nagyon sznob, aztán gőze sincs a muglis dolgokról. Amúgy jó fej Karcsi, érdemes lenne megismerkedned vele – mosolygok immár, mert tényleg jó fej a csajszi, és nem csodálom, ha Márknak tetszik, pedig csak 15 éves.
- Szóval semmi nem történt velem -  nevetek, majd felhozom, hogy milyen büntit is kaphatnék, ha már megszegem itt a csudaszigorú házirendet.
- Százat? Egy baráti státuszban lévő egyénnek? – hitetlenkedem, majd felállok és felveszem a fekvőtámasz pozíciót Viccesen nézhetünk ki így a holdfényben, de hát ő prefi, szóval az van, amit mond. Legalábbis bizonyos  esetekben, haha. Le is nyomok két fekvőtámaszt és ránézek?
- Nem elég ennyi, csókolom? – nézek rá kiskutya szemekkel, legörbített ajkakkal, persze nevetni fogok nemsokára. És remélem nem veszi a fáradságot, hogy rám üljön, vagy mit tudom én…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

késő délután; pulcsiidő; homlokon csókolt a múzsa

A nap- és kadmiumnarancs lágyan egymásba olvad, mint egy tangó táncospár, együtt hosszan elnyújtóznak a napkorong körül, míg végtagjaik hollandrózsaszínre és organzalilára nem festik a naptányértól messze helyezkedő fellegek pontjait. Puszta vétek lenne nem megörökíteni az elkápráztató látványt, amit az anyatermészet varázsolt ma délután.
Az impressziótól megihletve felnyalábolom az ecsetkészletemet, az olajfestékeket, és a festőállványt, amit tavaly karácsonykor kaptam, és a rét felé irányulok anélkül, hogy további időt vesztegetnék. Nem szerencsés kényelmesre venni a tempót, ha az ember olyasvalamit szeretne megörökíteni, ami nem örök.
Akárhányszor megpillantom a karácsonyi ajándékom, professzionális érzést kelt bennem, a legjobb pedig az, hogy soha többé nem kell cipelnem a mázsás súlyát. Apa ügyesen megbűvölte, hogy mindössze egy pálcahintésbe kerüljön kényelmesen hordozhatóvá, vagy használatra alkalmas méretre varázsolni. Sajnos még akadnak problémáim a bűbájok alkalmazásával, de egyre többször sikerül elsőre elpakolni, vagy összerakni.
Néhány percembe kerül, mire eldöntöm, honnan lenne a legmegfelelőbb lefesteni a tájat, tudniillik, a szemszög igencsak fontos tényező. Lelki szemeim előtt pedig már a szóba hozható falak közül válogatok, amikre a végeredmény kikerülhet, ha jól sikerül. A szobám talán nem lenne megfelelő hozzá, ugyanis már annyi festmény van benne, hogy lassan búcsút inthetek a minimalizmusnak, amit a szüleim szigorúan követtek az otthonunk berendezésekor, a családi nyaralónk faházikójában viszont remekül mutatna.
Épp, hogy elhelyezem a festővásznat az állványra és elkezdem felkenni az első réteg festéket, a látómezőmbe lép valaki. Egy halk „na ne már…” csúszik ki az ajkaimon, igyekszem figyelmen kívül hagyni, miközben minden érzékemmel Merlinhez fohászkodom, hogy azzal a lendületes tempóval kiiszkoljon a látóteremből, amivel benyargalt. Na nem, mintha olyan sok mindent kitakarna, elvégre nem egy cirka két méteres, tömör, Ambrózy Henrik féle férfitest suhan át a réten, hanem egy két kerekű mugli eszközt tologató srác. Jobban meggondolva, ketten együtt talán kitesznek egy Ambrózy Henrik méretet.
-    Na jó, ebből elég… – mormolom el és a festőállványra szegezem a pálcám – Subtraxerim utilium.
Még mindig meglepetést okoz, ha elsőre sikerül elrámolni a behemót eszközt, ezúttal viszont az ámulatom hamar elillan. A vállamra akasztom a táskám és nagy lépésekben a rét közepén térdelő illető irányába indulok. Értetlen grimasz terül el az arcomon, ahogy közeledem hozzá, ugyanis nehezemre esik pontosan meghatározni, mi zajlik épp előttem.
-    Ez valami új "vegyük fel a futóféreg testhelyzetét" trend, vagy mi a sz... úgy értem, mi a szentséges Merlint művelsz? – kérdem talán kissé indulatosan, egyéb köntörfalazás nélkül, és azt remélem, a fiút nem nyeli el a táska, amiben olyan lelkesen kotorászik. Mondjuk, abban az esetben simán elrejthetném a legközelebbi fa mögé, a kétkerekűvel együtt, és gond nélkül befejezhetném, amit korábban elkezdtem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Szeretem a bicajomat. Tudom, hogy gyerekes ilyen erős érzelmeket táplálni egy mugli eszköz irányába, de itt a lehetőség; kövezzen meg az első ember, aki tizenöt évesen nem rajongott valamilyen tárgyért. A táskám mélye sötét, alig szűrődik be karjaim mellett némi fény, miközben próbálom megtalálni a szükséges csavarkulcsot és társait. Mikor megérzem ujjbegyemmel a hideg vasat, alig láthatóan elmosolyodok, és a hűvös érzés tenyerembe vándorol, ahogyan rámarkolok, és előszedem a hátizsákból. Szeretek bütykölni. Természetesen van olyan nap, amikor egyszerűbb a jól megszokott mágiát használni, azonban nekem annyira szimpatikus ez az elfoglaltság, hogy nem lenne buli, hogyha egy varázslat segítségével oldanám meg a problémát. Ajkamat nyalva görnyedek a kerékpár fölé, majd azokat beharapva koncentrálok, miközben egy mugli zenekar ismert dalocskáját dudorászom. Gondosan megpróbálom megigazítani a láncot, miközben műtős módjára meg-megtörlöm arcomat a hátsózsebembe rejtett, fehér színű rongyommal. Az egyik törlésnél csak tenyerem szélét szeretném használni, így hamarosan egy kisebb olajcsíkkal az arcomon folytatom tovább a szerelést. Teljesen elveszek a gondolataimban, amikor egy lány hangja érkezik mellőlem, árnyéka fölém magasodik, én pedig összerezzenve tekintek fel rá, miközben csavarkulcsomat lepottyantom a fűbe, s szabaddá vált kezemet mellkasomra szorítom.
- Hogy? – kérdem értetlenül, szemöldökeimet olyan mód összeráncolva, hogy úgy néz ki, mintha egy mókus farkát ragasztották volna homlokomra. Ekkor felvillan fejem fölött a villanykörte, és derűsen elmosolyodva mutatok bringámra. – Ja, hogy ez? – legyintek. – Csak szeretnék kicsit bütykölni a bringámon, mert legutóbb nagyot estem vele, és megsérült – osztom meg a lánnyal, s vállat vonok. Nem veszek észre a hangjában semmit, csupán egyszerű érdeklődésnek tűnik mindez. Ekkor ismét a táskámba bújok egy pillanatra, onnan tekintek ki rá. Eljut agyamig a kissé indulatosabb hangnem, de nem érzem sértve magam. Inkább csak elgondolkodó kék tekintetemet iskolatársam hasonló színű szempárjába fúrom. Egy ideig csak cikáznak egyikből a másikba, majd ajkaimat egy pillanatra tanácstalanul elhúzom, és egy nagy sóhaj után ismét szólásra nyitom széles, vastag ajkaimat, miközben előbújok a hátitáskából.
- Ö, zavarlak itt valamiben? – kérdem egy újabb derűsnek szánt mosollyal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

- Na, nem azért, mintha nem én nyertem volna, mert hát ez nem is kérdés, de lásd, milyen rendes vagyok, simán kiegyezhetünk döntetlenben - közöltem vele határozottan, negédes hangnemben, imádtam húzni az agyát. Tisztában voltam vele, hogy sokkal gyakorlottabb nálam, így nem sok esélyem se lett volna nyerni ellene, de ezt a gondolatot megtartottam inkább magamnak.
- Bizony, abban vagyunk, kedves barátom - vigyorogtam rá jókedvűen. Nagyon egy hullámhosszon voltunk szinte mindig és folyton meg tudott nevettetni.
- Nos, igen. Hát, a szilveszterem elég szörnyű volt, remélem, hogy jövőre jobban fog sikerülni. Egy ideig emésztettem magam a történteken, de rájöttem, hogy nem érdemes, meg mindez már a múlt - feleltem neki kicsit komorabb arccal visszagondolva a történtekre. Nem volt számomra egy egyszerű időszak, de végül sikerült túltennem magam a dolgokon, ebben pedig sokat segített az, hogy Soma végig támogatott, így nem voltam magamra utalva.
- Boldog vagyok Somával, nagyon összeillünk, hasonlítunk egymásra és kölcsönösek az érzelmek - válaszoltam neki mosolyogva, majd játékosan összeborzoltam Bence haját, miután kissé megdőltem általa.
- Ismerem, ő az egyik barátnőm! Húúúúúú, aztaaa! Mekkora lehetett már, mikor Masa rájuk nyitott! Nem lettem volna a helyében. Össze is jöttek vagy csak ott aludt? - kérdeztem kíváncsi tekintettel. Micsoda kalandok, hát elég érdekesen alakult a lány szilvesztere is, na majd kikérdezem, ha találkozunk. Amúgy is lesz mit mesélnünk egymásnak...
- Jaj, igen, hallottam már a szüleiről, nem egyszerű esetek. Én is örülnék, ha lenne telója, akkor többet tudnánk kommunikálni egymással - lelkendeztem a fiúnak. Márk is jó barátom volt, belegondoltam, milyen muris helyzet lenne, ha két jó barátom összejönne.
- Igen. Ha nem baráti státuszban lennénk, akkor ennek a dupláját csinálnád - vontam meg a vállam komoly képet vágva, majd hirtelen elképedtem, mikor nekiállt valóban fekvőtámaszozni.
- Hé, csak ennyit tudsz? Na, ne már! - vontam fel a szemöldököm, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy tovább szívatom, ha már belement a játékba.
- Ha még nyolcat lenyomsz, utána jön a nehezítés - utaltam sejtelmesen magamra, hogy bizony engem is el kell majd bírnia, ha tud.
- Lássuk, mennyit bírsz! Hajrá! - néztem rá szép szemekkel vigyorogva, majd elkezdtem pom-pom lányosan ugrándozni. Én aztán részemről mindent megtettem, hogy ösztökéljem kicsit...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

- Majd még gyakorolom.
Azért hülyét nem csinálok magamból, hogy itt hatvanszor kimondjam a nevét, mígnem álmomban sem fogok tudni már mást csinálni, mint csak ismételgetem, hogy Iszcsel, Iszcsel, Iszcsel. Még a végén olyan lesz, mint Bloody Mary, háromszor kimondod, aztán megjelenik. Azért mindennek van határa kérem szépen, nem kell itt annyira túlzásba esni.
- Nálunk ez hagyomány. A sógornőim is mind Radetzky-k, tudod, így lesz erősebb a család, meg minden ilyesmi.
Én mondjuk ezzel annyira nem értek egyet, mármint maga a hagyomány szép, hogy mindenki felveszi a családnevünket, de ez kicsit kényszer is nem? És ha én kötőjelesen írnám inkább a nevem? Ha jól tudom az ő családjában olyan is van, aki nem is előre tette a férje nevét, hanem a kötőjel után, szóval náluk ez szabadabb, de nálunk eléggé rákötelezett módon működik. Ha tetszik, ha nem, Radetzky leszel.
- De ettől függetlenül sem zavarna, megtisztelő gondolat.
Mivel nem hiszem, hogy ismeri a családom ezen törekvését, hiszen rákérdezett, hogy bánnám-e, tudom, hogy komolyan felmerült benne a gondolat, és meg kell vallanom, nagyon tetszik, hogy így gondolkozik, mert ez is valami, amivel közelebb juthatunk egymáshoz. Tudom, hogy bármikor is történjen meg a házasságunk, legyen ez ma vagy két év múlva, nem lesz könnyű neki sem, hiszem minden egyes lépésünk számos új élethelyzetet teremthet, olyanokat, melyekre képtelenség felkészülni, hiszen mind a ketten most először vagyunk ilyen szituációban.
Elmosolyodom azon, hogy mennyire remeg a keze, hogy mennyire fél attól, amit ez az egész jelent. Én is félek, de próbálok erősnek mutatkozni. Ez olyan férfi dolog azt hiszem. Próbálod meggyőzni a nődet, hogy nincs akkora vész, közben meg dehogy nincs, viszont, mint férfi, egy pillanatra sem törsz meg, csak mentek előre, mert majd úgyis ott lesz a korábban említett szivárvány az út végén. Mondjuk tényleg inkább szivárvány legyen, és ne ő legyen Radetzky Szivárvány, mert lehet, hogy még engem is elkergetnek otthonról. Megmosolyogtat, ahogy egymáshoz érünk, ismerkedünk egymás bőrével, az övé finom, puha, az enyém érdesebb, mivel többnyire seprűn ülök, vagy, ha nem akarok bent lenni a házban, akkor fát aprítok. Olyankor senki sem akar a közelembe jönni, mert azt hiszik baj van. Hogy ideges vagyok, vagy valami rossz ért. Olyankor anya a kedvencemet csinálja és mindenki olyan kedves velem, pedig én csak egyszerűen kedvet kaptam ahhoz, hogy fát vágjak. De a világért se mondanám el, hogy nem a dühös kis tini lelkem szól ki ilyenkor segélykérően, mert valljuk be, minden ember szereti, ha kényeztetik.
- Minden.
Erősítem meg, mert valóban, ebben a füzetben van minden, ami fontos, nagy becsben tartom, még ha nem is tudtam elkerülni, hogy az idő vasfoga ne üljön meg rajta. De ez a legkevesebb, amíg biztonságban van, és úgy érzem, hogy most is jó helyen pihen, Edith kezei között.
- Ne aggódj, majd lesznek. Már látom is magam előtt.
Kiegyenesedek, kicsit megköszörülöm a torkom, és úgy csinálok a levegőben, mintha valóban írni kezdenék. A hangom kissé elvékonyítom, de nehezen válik rendesen lányossá, talán kicsit mókásan hat.
- Kedves naplóm, öt éve vagyok ennek a szerencsétlennek a felesége, és még mindig nem tudja, hogy a kedvenc színem a napsárga. Nem az okker, nem a narancs, komolyan, mit lehet olyan nehezen megjegyezni a napsárgán? Még a világ is súg neki, hiszen a nap fent van az égen. Csak fel kéne emelnie a fejét… mindegy, mosolyogtam rá azért, de holnap kicseréltetem ezt az undorító táskát valami szépre. El fogja hinni, hogy tőle kaptam. Ezért vagyok nő, hogy játszmázzak. Amúgy tud cuki is lenni, például, hogy nem felejtette el az évfordulónkat. Igaz, hogy egy hónapja volt, de ez már lényegtelen. Legalább ma jó gyereket hozott haza a bölcsiből. Se nem kínai, se nem néger, és nem is fiú. Megnyugtatóan fejlődik.
A végére azért nevetve elhúzódom, ha esetleg szeretne megütni, akkor ne legyen olyan könnyű dolga. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan alkalom közöttünk, amikor beveri majd a képem, és azt se mondhatom, hogy nem jogosan, hiszen kivívtam. Én valahogy mindig nyakig vagyok a bajban.
-   Szívesen.
Bólintok is hozzá egyet, miközben akaratlanul is meghallom, hogy már vannak, akik elkezdték a visszaszámlálást. Azért valamivel meg kellene dobni ezt az estét még nem?
- Hunyd le a szemed.
Javaslom, és ha megteszi, akkor óvatosan közelebb hajolok, és finoman, nem tolakodón, és teljes szándékossággal a szája szélére lehellek egy csókot, miközben az első tűzijáték a magasba emelkedik. Nem akarom, hogy kelletlen legyen az első, ráadásul a kiírás szerint egy rellonost kell megcsókolni, nem a rellonosnak kell megcsókolni. Viszont nem húzódom el, ha akarja, akkor folytathatjuk ezt, ha nem, akkor simán csak kívánhatunk egymásnak boldog új évet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

- Tudom-tudom, pont ezért szeretsz! - vigyorogtam rá egy huncut kacsintás kíséretében. Nagyon jól elvoltunk mindig, könnyen megtaláltuk a közös hangnemet, és ami a legfontosabb, vevő volt a humoromra. Érdekes módon szinte rögtön egy húron pendültünk, miután megismertem, ráadásul benne volt minden mókában, ami másnak szabályszegést jelentett.
- Csupán barátok? Minimum a legjobb barátok! - feleltem neki vidoran, majd belegondoltam, hogy a státusz szócska tényleg elég hivatalos kifejezés. Belegondoltam, hogy mostanság ritkábban találkoztunk, de ez teljesen érthető volt, mert egyrészt ott voltak a sulis elfoglaltságok és mindkettőnknek volt párkapcsolata. Ettől függetlenül mikor összefutottunk, úgy folytattuk a beszélgetést, mintha csak előző nap taliztunk volna utoljára. Igyekeztem azért a jövőben többet együtt lógni vele, annak ellenére, hogy elég sűrű napjaim voltak nekem is. Szerencsére ő is megértette, ha elfoglalt voltam, ebből egyikünk se csinált problémát.
- Te, lüke! - nyújtottam rá a nyelvem, az élcelődős megjegyezése után, majd elnevettem magam. Naná, hogy vettem az adást.
- Én is örülök, mindkettőnknek kijárt a boldogság - néztem rá széles mosollyal, miután jól összeborzoltam a haját. A kelleténél kicsit jobban sikerült, mint szerettem volna, de hát így jár az, aki lökdös a vállával.
- Hű, hát kíváncsi leszek, mi sül ki Márk és Karola kapcsolatából, már, ha lesz valamiféle folytatás. Fogadni mernék egy vajsörben, hogy lesz köztük valami - csacsogtam lelkesen Bencének. Nagyon bírtam mindkettőjüket, Karolára is ráfért már a boldogság, és Márkra is. Belegondoltam, milyen vicces lenne, ha a barátaim összejönnének.
- Szuper, akkor jó sokat fogok trécselni vele! - néztem rá csillogó szemekkel, egye csak meg, amit főzött. Ha már telót kap a lány, akkor használja is ki, már a lelki szemeim előtt láttam, hogy fél napig csak beszélgetni fogunk. Na, jó nem, csak pár órát...
- Tényleg, lenne kedved valamikor eljönni velem a Kísértetházba? Mondjuk valamelyik este, ha ráérsz. Idézhetnénk szellemet vagy csak szimplán felfedezhetnénk - dobtam be legújabb észveszejtő ötletemet a srácnak. Már egy ideje el akartam menni oda, Bencét pedig ki nem hagytam volna a  buliból.
- Ha tudsz többet is, akkor ne a szád járjon, édes! Bizonyíts! - szívtam a vérét, miközben majdnem elröhögtem magam, hú, de szemét tudok lenni, ha akarok... vagy nem is akartam az lenni most? Ki tudja... Miközben elkezdtem lelkesen ugrándozni, le is nyomta sikeresen a tíz fekvőtámaszt. Nagyon ügyes fiú!
- Csak poén volt! - nevettem el magam íriszeibe tekintve, majd gyorsan megindultam feléje, hogy ráüljek a hátára, nehezéket nyújtva neki. Reméltem, hogy nem roppannak meg öreg csontjai, egyszer ugyanis mindenki felett eljár az a fránya idő...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

szombat délelőtt; outfit;
köszi, hogy edzel velem!

Már a tanév elejétől fogva tudtam, hogy tagja leszek a kviddics csapatok egyikének. És nem azért, mert valamiféle látnok képességgel rendelkezem, hanem azért, mert ha egyszer a fejembe veszek valamit, azért makacsul küzdök. Emlékszem azokról a baglyokról, amikben Mór a kviddics mérkőzéseiről mesélt, az izgalomról, ami a meccsek alatt végig uralta, és már akkor lángra kapott bennem a vágy, hogy a jövőben én is hasonló élményekkel gazdagodjak.
A békés, ámde gyors reggelim után egyenesen a kviddicspálya felé iramodom. Az izgalomtól a gyomrom dióméretűvé zsugorodott, tehát csak fele annyi étel fért belém, mint általában szokott. Nem, mintha ez probléma lenne, hisz így kevesebb az esély arra, hogy kidobom a taccsot, ha Maja kemény edzésbe részesít.
Negyedórával a megbeszélt időpont előtt sétálok ki a pályára, hogy minimális professzionalizmusra adjak tanúbizonyságot és bemelegítsek az edzés kezdete előtt. Az idő gyorsabban telik, mint érzékelem, így észre sem veszem, hogy Maja elkésett, csak akkor, amikor bocsánatot kér érte.
-    Szóra sem érdemes – felelek széles mosollyal az arcomon és a termetes ládára pillantok, amikor az a gyepre puffan. Nem ismerem a gyakorló felszerelés kölcsönzésének folyamatát, be biztos vagyok benne, hogy nem lehet egyszerű, hisz akár balesetveszélyes is lehet, ha valaki nem célszerűen használja. – Igen, be – válaszolok a kérdésére, de a válaszomnak ellentmondva nekiállok bemelegítő gyakorlatoknak csak azért, hogy ne álljak tétlenül, míg Maja is elvégzi a sajátjait.
-    Nos, én is csak családi mérkőzéseken fogtam, de a repülésem egészen jó. Mármint, igencsak messze állok a profiktól, de azt hiszem simán be lehet sorolni az átlagos kategóriába – mélázom el a seprűlovaglási teljesítményemen. Az, hogy imádok száguldani, valószínűleg nem befolyásolja túlságosan a tudásom, csak a motivációm, ami már most szüntelenül csak nő.
-    Talán jobb lesz, ha magad döntöd el. Mint tapasztalt játékos, biztosan jobban határozod meg, mint én – teszem még hozzá ötletemet. Elvégre Maja ismeri az ellenfelek egy részét és gondolom, hozzájuk képest fog értékelni, míg én csak a rokonaimhoz viszonyítva tudok véleményt nyilvánítani. Lehet, hogy ami otthon átlagosnak számít az itt átlagon alulinak.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Bence
fehér lesz a világ tőle

Mint egy ártatlan kis angyalka vonok vállat megállapítására, hiszen tény, elég szemtelen módon használom ki néha extra képességeimet.
Boldogan mosolyodok el, ahogy lényegében elfogadja a meghívást, és izgatottan kezdek tervezni fejben, várva a szünetet. Na, így már van mit várni! Márkkal viszont még gondok lesznek, ezt érzem én is... Sóhajtva vonok vállat, és gondolatban feljegyzem magamnak, hogy próbáljam meg megpuhítani. Mondjuk óvatosnak kell lennem, mert lehet, hogy ha megneszeli, hogy Bence át akar jönni, felállít valami akadályrendszert ellene, aztán meglep minket egy megelevenedett Reszkessetek betörők epizóddal. Mármint nem mintha Bence betörne, nem így értem naaa.
- Majd ha nem tetszik neki valami, visszasomfordál a szobájába - igyekszem végül egy megnyugtató mosolyt varázsolni az arcomra, nehogy végül meggondolja magát. Persze nagyjából minden legendás lényt jobban gondozok, mint ahogy kétségeimet el tudnám rejteni arcomról, szóval biztosan látja ő is, de ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk a vízpartra.
Óvatoskodva hozakodok elő a tervvel, ami igazából annyira nem is terv, inkább csak egy kósza gondolat, ami egy ideje elég gyakran előkószál.
- Nem tudom, hogy ezt szeretném-e - teszem hozzá gyorsan, hiszen ez azért nem így működik, el kell olvasnom pár könyvet, cikket, beszélgetnem kell pár aurorral, besurranni az akadémiára, elkapni pár hallgatót és őket is kifaggatni, öö mit hagytam ki... Szóval igen, - utána akarok én ennek még járni, és ezzel együtt megnézni minden mást is amit csak tudok, hogy minél több minden közül választhassak majd.
Először értetlenül érzem meg a kísérletet, majd ahogy rájövök mit szeretne, elmosolyodva folyok le a babzsákból, hogy áthuppanhassak mellé. Szorosan mellé fészkelem magam a zizegő ülőalkalmatosságon, lábaimat átvetve az övéin. Karjaim köré fonódnak, ahogy beledőlök az ölelésbe, fejemet nyakhajlatába fészkelem, jéghideg nózim igyekszem nem hozzányomni a bőréhez. Tudom, tudom, bejöttünk és melegebb van, meg pokróc, de most fagyoskodott odakint. Most nem piszkálom.
Az iskolaelsőségre csak elvigyorodok, de nem áll szándékomban kijavítani, hogy Márkra gondol. Nem az a lényeg, értem én, nem hasogatok szőrszálakat.
- Azért csak akkor, ha nem kell eltenned senkit láb alól azért a pénzért - nyomom el (sikertelenül) hangomban a finom kis meghatottságot, rezonálva az ő nevetésével. - Miért, te mi tervezel lenni, amiből majd jövőt vásárolhatsz? - kérdezek vissza, érdeklődve. Valahol furi is, hogy eddig ez a téma még nem merült fel köztünk, de majd most jóóóól kibeszéljük.
- Hú, egyik sem hangzik könnyű választásnak - pislogok magam elé, beleszuszogva a nyakába. - Na hát az állatokat biztosan meghagyom neked, azoktól tuti kikészülnék. De hé, akkor lehetsz lénygondozó is, az gyógyít is, meg állat is. Vagyis nem állat, de hogy állatos, érted.
Kinyúlok, hogy szabadabban lévő kezét kezdhessem piszkálni. Ujjait kihajtom, behajlítom, miközben hallgatom válaszét, figyelem ahogy húzódik a bőr, és megnyomkodom az ujjbegyeket mert milyen cuki rózsaszínek már! Meg puhák.
- Ott - prüszkölök fel én is, s ahogy a nevetés csillapodik fészkelem el magam jobban, lelassult lélegzettel, békésen hunyorogva. - Cseh hó. Gondolkoztál már azon, hogy külföldre menj? - merül fel bennem a kérdés, s gondolkodás nélkül, hopp, már ki is szalad a számon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Márkóban meg tudunk egyezni, bármilyen elkerülési manőverben benne vagyok. Tényleg csak az zavar, hogy láthatóan nem tetszik neki, hogy Masa mellett vagyok, de most mit tehetnék? Annyira viszont nem zavar, hogy komolyabban érdekeljen erről a véleménye, egyelőre. Masa arca mint egy nyitott könyv, de én is csak mosolygok rá. Arra kíváncsi lennék, ha benéznék a fejébe, mi járna az aranyos kis kobakban, de megfogadtam, hogy nem teszek ilyet vele. Akkor sem, ha ő néha becsászkál, de nem hiszem, hogy ilyet tenne. Amúgy sem találna semmi olyat, amit már eddig ne tudott volna, vagy nem tájékoztatnám az aktuális eseményekről. Általában a Félszeműben úgyis elmondunk egymásnak mindent, szóval senki sem marad le a másik életéről igazán. Sokkal jobban házban bent lenni, igaz, az, hogy nem mozgok, így az itteni melegség párosul azzal, hogy nem melegítem magam, de szerencsére itt van mellettem a szalmaszőke társam, aki minden körülmények között az operában volt segít rajtam, ha mellettem van. Kicsit furcsa is nekem, hogy beváltott komolyabba, és elgondolkodik az egészen. Oké, én kérdeztem, de látom, hogy máshogy járt az agya, nem csak a Masáskodáson.
- Igazad van, mindent meg kell fontolni az életben. Ahogy szoktuk – egy mosolyt villantok felé, majd metakommunikálva szeretném kérni, hogy hozzám bújjon, átölelés célja kivitelezésének tekintetében. Természetesen már jön is, és többet is tesz annál, jó szorosan melegíteni kezd. Na, most mondja nekem valaki, hogy nem cuki, hanem csak hibbant? Lehet, hogy csak nekem jár ez, de akkor meg jól esik. Mindjárt melegebb is lesz, kicsit belepirulok, mégiscsak egy intim dolog ez, bármennyire nem újdonság. Addig elmondom neki az őrült és be nem tartható terveimet vele kapcsolatban, ha munkába kell állnia.
- Hát… arra alkalmatlan vagyok szerintem – de tényleg, nem bírom az erőszakot, és bár a gurkóval örülök, ha eltalálok valakit, meglátom a gyenguszon és én érzem rosszul magam tőle. Fizikailag ő, de értitek. Felfigyelek arra, hogy jól esik neki ez a dolog is – nem a kviddicses, hanem a bevásárlásos -, és ha besütne a Hold, lehet, hogy még én is meghatódnék. Jólesik, hogy jólesik, na.
- Én nem érzem olyan fontos dolognak a pénzt, inkább segítenék másokon, vagy varázslényeken – osztom meg a hirtelen kipattant ötletet vele. Nem igazán tudom, hogy mi szeretnék lenni, de jövőre muszáj lesz már kitalálni legalább nagyjából, hogy mi merre hány méter. Hirtelen feláll a szőr a nyakamon, ahogy beleszuszog, és a gerincem mentén is hideg lesz… jaj, te lány, miért teszed ezt velem? Abba ne hagyd!
- Értem – mosolyodok el, hogyne érteném. Ha én nem érteném, akkor… ja, Márkó még értheti. Na, mindegy, jól esett volna azt gondolnom, hogy őt csak én értem igazán, de ez nem így van. Talán majd egyszer változik a helyzet és én leszek a Masakiismerő kisiparos. Haha, ezt még én sem hiszem el! Hagyom, hogy szórakozzon az ujjaimmal, én pedig már rég piszkálom a haját, most vettem észre. Olyan puha is, meg cuki is, ahogy Masa maga.
- Külföldre? – ismétlem vissza. – Mi célból? Azt hiszem elárultam a választ – kuncogok, majd belenézek azokba a csoda szemekbe. – Kirándulni, más kultúrákat megnézni szívesen mennék. Amúgy pedig fogalmam sincs. Ezek szerint te elmennél innen? – kérdezek vissza, elég kézenfekvő a kérdés. Hirtelen tolom el magamtól és egy hatalmasat tüsszentek, igyekezek nem felé szórni a bacikat. Ismétlés a tudás anyja, így lesz még egy, a zsepivel, amit gyorsan előhalászok, eltüntetem az undormányos dolgokat.
- Van teád? Nekem elfogyott – pislogok rá, majd gyorsan magamhoz szorítom. – Ne haragudj, nem akartalak beteríteni – kérek elnézést a hirtelen mozdulat miatt. – Megyünk? Félek, hogy bármennyire is meleg vagy, már késő - a mutatóujjammal, ami tiszta, cirógatni kezdem az arcát, finom köröket írok vele. – Annyira egy barom vagyok, hogy nem hoztam kabátot. De… nagy pizza lesz a jutalmam – nevetek, majd megvárom, hogy le akarjon szállni rólam, de akkor felkapom, felállok és megpörgetem.
- Mehetünk, hölgyem? – kérdezem és az ujjaimat az övébe fűzbe – nem, nem a nadrágövébe – elindulunk, ha ő is szeretne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

A visszakérdezésre megrázza fejét. Nem akar most arról beszélni, miért gondol és mit, különben is egyre kótyagosabb a feje. Az összefüggések már nem olyan egyértelműek és egyre inkább elbizonytalanodik, ami eddigi összeesküvés elméletét illeti. Talán tévedett, ha pedig így van, akkor elvesztette azt, akit eddig a legjobban szeretett, mert Emily bizonyára már nem akarna vele lenni. Az továbbra is rejtély, miből vonja le ezeket a csodás következtetéseket, de kalapáccsal se lehetne kiverni őket a fejéből.
- Emily, én nem utállak. Sohasem utáltalak, nem is lennék rá képes. Ha így lenne, nem kívánnék neked jót, nem gondolod? - ebből leszűrhető, hogy igenis azt akarja, hogy a nő maradjon vele, még azzal a tudattal is, hogy már mással fogja együtt látni. Mert Nico már nem teheti boldoggá, ezt az esélyét eljátszotta, mikor nem szólt neki Ophelia-ról, majd amikor később kiakadt Bánkin, akivel nem is történt köztük semmi. És akkor azt még nem is tudja, hogy a férfi amúgy le is feküdt a szőkével, igaz, az jóval azelőtt volt, hogy Fisher-rel összejött volna. Mégis inkább neki kéne szarul éreznie magát és nem a másiknak. - Szerintem azt kell csinálnod, amit szeretnél. Ha ez azt jelenti, hogy árvákkal fogsz foglalkozni, akkor azt jelenti. Ha előkészítősökkel, akkor azt. Neked is csak egy életed van - megvonja vállát, elvégre ő is érzi, hogy roppant szentimentálisra sikeredett ez a kis beszéde. Nem mintha baromságot mondott volna, mert tény és való, hogy nem lesz több esélyük megragadni a lehetőségeiket.
Szerencsére, mielőtt túlságosan elkomolyodnának, felmerül az aranyhal téma, Emily pedig hangosan kezd nevetni a férfi alakításán. Nem mondom, hogy nem direkt csinálta, hisz így sikerült elterelnie a beszélgetést más irányba, arról nem beszélve, hogy hallhatta ezt a csilingelő hangot. - Remélem is, mert többet nem csinálom - mosolyogva kémleli a nő vonásait, majd elkapja tekintetét és meghúzza az üveget. Ebben a pillanatban még nem sejti, hová fognak kifutni a dolgok, mert igazán belegondolni sem akar, csak ártatlanul lendül bele a játékba.
Éjfélt üt az óra, az első tűzijátékot fellövik, ő pedig összevont szemöldökkel vizsgálgatja üvegének nem létező tartalmát, hogy aztán konstatálja, Emily-ében még maradt. Ez hogy történhetett? Észre sem vette, hogy ennyit iszik, mikor fogyhatott el az utolsó kortya is? Lényegében már mindegy. A nő vesztett, ő pedig nyert, legalábbis elméletben, hisz Nico önuralma már akkor odalett részben, mikor combjuk egymáshoz simult. Azért van ez a nagy felhajtás itt és most, hogy megcsókoljon valakit, amint átlépnek az új esztendőbe és van olyan szerencsés, hogy ez a valaki éppen Fisher. Egy kívánsága is lehet. Nem csoda hát, hogy némi habozás után odahajolva tapasztja be a telt ajkakat, szinte érzi, mennyire édes. Találkozásuk pezsgő ízű, nagyon forró és nagyon türelmetlen. Az üveg a földön koppan, karjai körbeölelik a vékony alakot, hogy a hajlandóság kimutatásának pillanatában közel, egészen az ölébe húzza a nőt. Nem hagy neki nyugtot, talán egy apró lélegzetvételt engedélyez kettejüknek: olyan ez a perc, mint mikor a sivatagban szomjazó ember oázisra lel. Ahogy elszakadnak és Emily suttog valamit, pont nem hallja, mert egy durranó petárda teljesen betölti hallójáratait, de mivel végeredményben a csókot folytatják, nem firtatja tovább. Balja a hátra, majd a lapockára csúszik, ahogy a hosszú hajkorona arcába és vállára hull, míg jobbja beletúr a fürtökbe. Selymes és puha, ahogy mindig.
- Kívánlak - szemeiben tüzes vágy ég, időtlen idők óta csak álmában övé a nő és még ha holnap mindketten meg is bánják, ha Emily egy életen át gyűlölni fogja ezért, most az övé lesz. Kezei gyorsan mozognak, először a fenéken simítanak végig, hogy végül a térdhajlatokba kerülve felemeljék Fishert egy időben azzal, ahogy Nico is talpra áll. Még nem teljesen részeg, így elszakítja egymástól ajkaikat, nem enged a kísértésnek, csak minden koncentrációját összeszedi, hogy eltűnjenek a Fénylő Lelkek Udvaráról és saját nappalijában találják magukat. A folytatáshoz nincs szükségük közönségre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Megbeszélték a többiekkel - azaz inkább a nála kezdeményezőbb szociális érzékkel rendelkezők találták ki, majd meggyőzték őt is, hogy érdemes lenne edzeni, kicsit összekovácsolni a csapatot az idény előtt. Nagy nehezen találtak többeknek megfelelő időpontot, miután egyeztették a vizsgáikat, órarendjeiket, különóráikat és egyéb elfoglaltságaikat, így esett a választás erre az időpontra. Sára pontosan érkezik, sőt, előbb is, hogy legyen ideje átöltözni, a cuccainak a nagy részét pedig elzárja az öltözőben, csak a telefonját hozta magával, amit majd tervei szerint a padon hagy. Maximum lesz olyan balszerencséje, hogy véletlenül pont oda ütik a gurkót. Révén, hogy nincs sajátja, mint néhányaknak, az eridonos lány az iskola által biztosított gyakorlóseprűk egyikét vette el, azon lebegve ücsörög a pálya szélén, kezében a rúnázott mobilon pötyögve, mint a legtöbb technológiával fertőzött tini. Mentségére legyen szólva, jobb oka van rá, mint a candy crush vagy a cuki cicás videók.
Az idő viszonylag jó, kissé borús, de összességében lehetne rosszabb is. Kellemetlen lett volna, ha az edzést elrontja egy nagyobb eső, nem biztos benne ugyanis, hogy nem menne-e el az emberek kedve a kinti "találkozójuktól", csak mert nem akarnak bőrig ázni. Önállósította magát annyira, hogy kikérte a seprű mellett a gyakorlólabdákat is, a kvaff, illetve a gurkók is egy-egy dobozban pihennek. Az utóbbiak koffere néha megmozdul, mintha éreznék, hogy a használatukra készülődnek, s már előre mocorognak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Hű, edzés, hű edzés, hű edzéééééééés! Maja megengedte, hogy én tartsam! Jeeee… mármint szerintem csak tesztel, de hááááá! Én vagyok az edző, bizony! Úgyhogy nagyon beállítottam a hajam is, meg minden, mágikus tintával ráírtam az edzőruhámra, hogy Edző bácsi és… be vagyok szarva! Az előkészületek jól mentek, mármint a ruha, meg az ilyenek, de eddig még csak résztvevője voltam kviddicsedzéseknek. Minden Levitás büszke lenne rám – még lehet, hogy Márkó is – amennyit egész délelőtt a könyvtárban töltöttem és ilyesmiről kerestem. Fizikai felmérés, meg dobómozdulatok, ütőkarbantartás. A fejemben ezernyi gondolat repked, miközben a pálya felé tartok. Nos, egyvalakit nem hívtam meg komolyan az edzésre, Várffy professzornak egy baglyot ugyan küldtem, hogy ha szeretné megnézni az edzést, az ekkor és ekkor lesz. Azért na, mindennek van határa, ennek lehet nyolc is! Azért remélem, a fontos teendői nem engedik meg neki, hogy kijöjjön, és akkor nem égek be annyira a többiek előtt. Nagyjából összeállítottam, hogy mit fogunk ma csinálni, pár alaptaktikát, meg bűbájokat, amivel a kviddicsppályán lévő cuccokat kezelni lehet. Még a telefonoknak is hoztam egy elvilegtörhetetlen dobozt, hogy akinél van, az majd oda teheti, ha akarja, hát ennyire figyelek én mindenkire, mint egy igazzzi e-d-z-őőőőő! Remélem, ma Masa ráér, mert utána mennék az ölébe zokogni, hogy béna voltam és vigasztaljon meg! Olyan jó lenne, ha itt lenne, csak rápillantanék és élvezném, ahogy szurkolna és erőt adna nekem. Csak hát a másik csapat tagjaként nem lett volna túl okos dolog meghívni őt, igaz? Nem igaz! De már mindegy, nem hívtam és… nyugi Bence, nagy levegő, jó leszel. Ahogy meglátom a pályát messziről, egyre ólmosodni kezdenek a lábaim, és belassulok. Kezemben egy halom pergamen, hátamon pedig a hátizsákban lapuló edzőcuccom, igen a szuper feliratos tréningruhával egyetemben. Észre sem veszem, hogy már percek óta állhatok és a kezemben szorongatva bámulom az építményt, aminek neve kviddicspálya of Bagolykő Mágustanoda.
- Helló Bence, edzésre? – a hang, mint egy villám úgy hasít át a fülemen keresztül az agyamba az ismerős hang, Dana. zavartan kapom fel a fejemet, és látom, hogy mosolyog. Sosem tudom, hogy ironizál, vagy sem, de most talán nem.
- Aha, mindjárt kezdünk, rohannom kell, szia – sikerül elmosolyodnom és gyorsan adok az arcára egy puszit, majd elindulok sietős léptekkel az öltözők felé. Magam előtt látom, ahogy furán nézhet utánam, az elhalkuló és döbbent „szia”-t lehet, hogy már csak beképzelem. Végül berongyolok az öltözőbe és gyorsan átöltözök, majd a dobozzal és az egyik gyakorlóseprűvel kisietek a pályára, ahol egyelőre csak Sára nyomkodja a telóját a seprűjén üldögélve. Gyorsan körbepillantok a lelátón, szerencsére a prof nem jött el, hála Merlinnek! Mindjárt jobban is vagyok, de tényleg.
- Szia Sára! – üdvözlöm a lányt, akitől nem messze látom, hogy a labdatartó dobozok is itt vannak már. Merlinre, olyan béna vagyok, hogy ezeket ki sem hoztam volna! – Amúgy hoztam ilyen dobozt a telóknak gurkók ellen, szóval, ha gondolod, majd dobd bele a telód, de ne legyen nálad, ha már kezdünk, légyszi – nem szeretném, ha elvenné a játékosok figyelmét egy csörgés, vagy egy üzenet. Leülök az egyik kispadra, és tanulmányozom az edzéstervet, amit csak jóindulattal lehet annak nevezni. Megvárom, amíg mindenki ideér, majd eléjük állok és fújok egy nagyot.
- Na helló Viharmadarak! - nézek szét a társaságon. - Szerintem kezdjünk is bele. Egy gyors bemelegítés, aztán repülünk. Két kör futás, a félpályáig és vissza, majd nyújtunk, meg ilyenek… úgyis mutatok mindent. Gyertek – intek a fejemmel idegesen vigyorogva, majd elindulok és felgyorsulok kockogó tempóra. A félpályától vissza magasláb-emelés, meg sarokemelés, oldalazás, felváltva és a többi. Mikor végzünk, a karjaimmal a lábamra támaszkodva fújtatok. Egy kis nyújtást és karkörzéseket mutatok még be a többieknek, nem felejtve el a derekat és a nyakat sem, ha már körözünk.
- A hajtók álljanak párba, ha valaki kimaradna, az csatlakozzon be valamelyik pároshoz.  Az első feladat passzolunk egymásnak, előbb lassú tempóban, aztán teljes sebességgel. Ne feledjétek figyelembe venni a távolságot, a sebességet, a szelet. A terelők álljanak egymással szemben középmagasan a kezdővonalra és „passzolgassák” egymásnak a gurkókat. Fogók! – előveszem a cikeszt és kiengedem. – A laszti tálalva, kapjátok el. Aki győz, az adja a büntit a másiknak - kacsintok a fogókra. – Ha mindenki kész, kezdhetjük, a következő feladat már izgalmasabb lesz – kacsintok, majd felpattanok a seprűre, magamhoz veszem a terelőütőm és a startpontra állok, és a párommal elkezdem az edzést.

//Nyugodtan lehet bárki bárkivel az instrukciókkal párhuzamban, azaz egy poszton lévővel. Az NJK-k is itt vannak. A következő feladatig nyugodtan írhattok bármennyit, de legalább egy-egy hsz legyen. A következő feladatot/kört 2020.02.24. estefelé írom/kezdem. Adok még két napot, hátha van kedvetek/időtök.//

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Én egy nagyon jó fej csávó vagyok, akárki akármit mond. De most tényleg, ha nem az lennék, szerintetek egyáltalán elvállaltam volna, hogy beiratkozom a helyi hülyékhez a kviddics csapatba? Holott már annak gondolatától is rosszul vagyok, hogy én a szexen kívül valahogy is megmozgassam a testem? A lepedő akrobatika is sport, kérem szépen. Valahol biztos is.
Mondjuk egy dolog miatt örülök nagyon a fejemnek. És hogy mi az, kérded te, aki most ezt olvasod? Nos, Szívecském, hallottál már olyanról, hogy öltöző? Bizony, az a hely, ahol egy csomó pasi vetkőzik szinte meztelenre, hogy aztán ruháikat félredobva vegyék fel az esedékes csapatuk mezét. Persze amikor a szép idomaikat mutogatják, legtöbben nem számolnak vele, hogy vannak olyanok is a helyiségben, mint amilyen én is vagyok. Két kapura játszó genyagép, aki arra izgul, hogy látja a domborodó gatyájukat. Nos igen, mennyire jó már, ha biszex vagy!
Épp egy csomó srác hagyja el nevetve a szekrényekkel teli helyiséget, mikor én kezeimet alaposan megtörölgetve kilépek a mosdó kabinjából. Mancsaim még ragadnak, akárhogy is törölgetem őket, és a mosás se nagyon segít rajtuk. Aztán nem baj, majd jobban fogom a seprűt alapon átveszem a gönceim. A tároló ajtaja hangosan záródik be, ahogy mindenemet, kivéve a telefonomat és a cigis kellékeimet, elteszem belé. Már a melegítőmben feszítek, cipőmet lustán kötözöm be. A francnak sincs kedve edzeni. Minek az? Csak megizzadsz, büdös leszel, meg másnak fájni fog minden porcikád. Semmi előnye sincs. Így mikor haverjaim belökik az öltöző ajtaját, vígan csatlakozom melléjük, hogy a pálya mellé menjek el velük szívni egy kicsit.
Jólesően fújom ki a füstöt, szabad kezemmel bőszen nyírva a zombikat felrúnázott telefonomon. Mostanság órákon is ezt nyomom, s igaz sosem voltam egy figyelmes fajta, legalább most van rá ürügyem is, hogy miért nem. Épp egy élőhalott fejét vágom le hangos csattanással, mikor kiabálásra leszek figyelmes. Ütemes számolás hangzik el a távolban, mire haverjaim nevetésben törnek ki.
- Figyeld a sok kis nyomit. Fuss Forest, fuss! – Kiáltja Oliver, hangjából csak úgy süt a gúny és a megvetés. A támogató pincsijei vele együtt kezdenek el hahotázni, mire én először oda sem figyelek, csak kuncogva elhúzom a szám.
- Amúgy Theon, nem te is ennek a csapatnak a tagja vagy? Jó hogy inkább velünk lógsz. Tuti szétvernék a csinos kis segged a pályán – markol bele a srác birtoklóan, mondatának utolsó hányadát fülemhez hajolva suttogja el.  Én undorodva húzom el szám a háztársam mosolyától, na meg szájszagától. Aztán valami bekattan. Bizonyítani akarok, hogy ez nem így van. Hogy én bizony megállom mindenhol a helyem. Leveszem a fiú kezeit magamról, majd szó nélkül, s bár nagyon morcosan, de elindulok az edző diákok felé.
Jól megkésve érek oda, a bemelegítésnek már rég vége, párokba állva küzdenek társaim a túlélésért. Szó nélkül fogom meg Sára kezét, majd rántom magam után. Labda sincs nálam, telefonom is még a zsebemben krákok, valamint a cigi is még ujjaim közt ég. Egyáltalán nem úgy festek, mint aki tényleg itt akar lenni. Mert valójában nem is.