Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

David Clark

Ellazulva üldögéltem az udvaron egy hatalmas tölgy alatt. A hosszú iskolahét okozta fáradtságot pihentem ki éppen, kezemben egy hatalmas gyógynövény-lexikonnal. Egy-két arra tévedő embertől (nem voltak túl sokan, inkább a medencénél láttam nagy tömeget) kaptam is pár furcsálló pillantást, de ők nem is tudhatták, hogy a lexikon mögött egy egyszerű regény lapul, és azt olvasom ilyen jókedvűen. Bár nem tagadom, érdekesek a gyógynövények (nem véletlenül kölcsönöztem ki a könyvet, még szándékaim vannak vele), de még az én tudásvágyam is kikapcsol egy ilyen szép szombati délelőttön.

Olvasásomból egy hang ragadott ki, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, annyira nem számítottam rá, hogy bárki megközelítene itt.
- Szia, én David vagyok, nem gond ha leülök ide melléd pihengetni egy kicsit?

Meglepettségemben egy pillanatig haboztam, de úgy tűnt ez őt nem zavarja, úgy döntött csak lehuppan mellém, és bemutatkozik.
-Én levitába járok, első évfolyamos vagyok, de úgy elfáradt a szemem a tanulásba, gondoltam egy kicsit lejövök és pihenek, sétálgatok, de annyira meleg van, hogy az kibírhatatlan. A rengeteg eső után, nagyon furcsa ez a hirtelen 30 fok számomra. Tudod én amúgy is Angliában nevelkedtem, így még nagyon is szoknom kell, itt ezt a meleg időjárást. Még jó hogy észrevettem ezt a szép nagy lombos fát, hogy le tudjak terülni egy kicsit

Nem szakítottam félbe, hallottam a hangján milyen jó kedvvel mesél mindenféléről, ami eszébe jut. Nagyon kellemes hangja volt, kezdtem egyre inkább örülni, hogy mellém csapódott. Egyik pillanatban, amikor éppen levegőt vett, gyorsan közbeszúrtam én is egy gyors bemutatkozást.

- Szia David, Mária vagyok. Talán kicsit megkésve mondom, de eddig nem igazán volt rá lehetőségem – igyekszem kedvesen szurkálódni, megbántani nem akarom, csak kicsit bajban vagyok a szavakkal - de örülnék ha csatlakoznál hozzám.

Halkan nevettem, és szerintem neki is lejött, hogy nem bántásból mondom.

- Én itt nőttem fel, Magyarországon, úgyhogy ezt még elviselem. De kíváncsi leszek az arcodra, amikor beköszönt a 47 fok. Valószínűleg ugyan olyan szenvedő lesz, mint az enyém is. – igyekeztem megütni egy kedves, kicsit viccelődő hangnemet – Ilyenkor adok hálát annak, hogy egy ilyen nagy kőépület, mint a suli, sokáig hűvös marad. Meg aztán, kint a fák alatt elviselhető – kicsit kínosnak éreztem az időjárásról beszélgetni tovább (~tudja, hogy itt elviselhetőbb, azért jött ide, miért ismételtem meg, jesszus?~), ezért kicsit zavarba jőve témát váltottam  – Szerintem láttalak már órákon… Legalábbis úgy rémlik, mintha elég sok óránk lenne együtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

David Clark és Angelica Black Wing

Még éppen csak felajánlottam Davidnek, hogy szívesen keresek vele valamilyen bűbájt, ami lehűt majd a melegebb napokon, amikor vidám köszönést hallottunk. Egy nagyjából velünk egyidős lány sietett felénk széles mosollyal az arcán, kezében egy fürdőruhával.

Miután David bemutatkozott, és Angelica leült mellénk a fűbe, mosolyogva én is elmondtam magamról pár szót.

- Szia, én Mária vagyok, szintén elsős levitás. – Megeresztettem Angelica felé egy barátságos mosolyt, és elkezdtem elpakolni a gyógynövénylexikont és a regényt a táskámba. – Jól megtaláltuk egymást. Mindannyian elsősök vagyunk, levitások, és itt kötöttünk ma ki, ebben a kertben.  Micsoda véletlenek!

David megemlítette a gyógynövénytant, és igen, már kezdett derengeni, hogy ott láttam már többször is. Úgy rémlik, hogy az is ő volt aki…

- Te voltál az, aki meghajolt a kalaplengető gomba előtt ugye? Annyira kedves gesztus volt tőled! Végülis megértem, ha már ő is hajolgat, néha-néha viszonozhatjuk a kedves üdvözlését. Tényleg tetszett! – mosolyogtam felé elismerően.

Közben feltűnt, hogy ezzel a felkiáltással a szavába vágtam, így gyorsan bocsánatot kértem, majd kérdőn néztem én is Angelica felé. Közben, hogy elfoglaljam magam, a korábban csak hanyagul ledobott kék taláromat összehajtottam, majd a már becipzározott táskám tetejére raktam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Angelica Black Wing és David Clark

Visszamosolyogtam Davidre, örültem, hogy beigazolódott, hogy tényleg ő volt az. Kínos lett volna, ha mégis összekevertem volna valakivel.

-Nem az én könyvem Angelica, az tuti! Túlságosan vigyázok rájuk ahhoz, hogy el tudjam hagyni őket! - nevettem fel, majd bizonytalanság lett úrrá rajtam - De azért megnézem, biztos ami tuti... - miközben beszéltem, kinyitottam a táskámat, és elkezdtem keresgélni a benne lévő könyvek, és füzetek között - Minden tankönyvemet magammal hordom, hogy bármikor tudjak olvasni, ha kedvem szottyan rá, úgyhogy itt kell lennie vala... Igen, itt is van! Megtaláltam! De azért köszi Angelica! Ha szeretnéd később segíthetek megkeresni a gazdáját!  - megkönnyebbülten mosolyogtam, hogy nem vagyok olyan szétszórt, hogy egy tankönyvemet elhagyjam, majd szépen visszacipzároztam a táskámat, és félre raktam.

Valahol azt olvastam, hogy bizalmatlanságot árul el, ha beszélgetés közben magam és mások közé pakolom a dolgaimat. Amikor ez átfutott a gondolataimon, kicsit arrébb toltam a táskámat, így most már az nem Angelica, és köztem, hanem mögöttem volt.

- Én is csak az alap kötelezőket vettem fel egyenlőre, de majd meglátom hogyan sikerülnek a vizsgáim, és a szerint változtatok jövőre. Kicsit aggódom a dolgozatok miatt, remélem nem lesznek túl nehezek...

- Én szeretek kirándulni, nyaranta rendszeresen megyek egy mugli táborba, még az előző iskolámban ismertem meg valakit aki mesélt róla. Általában egyhetes, sokat túrázunk, de mellette vannak mindenféle vicces programok, fürdés, éjszakai túra, különböző játékok... - a kedvenc részeim mindig a játékok, és ezt talán láthatják is rajtam, hiszen rendesen fellelkesültem, ahogy meséltem. - És természetesen mivel muglikkal megyek, folyton vigyáznom kell, de hát páran azt sem vették észre amikor véletlenül (mikor még kisebb voltam) színváltóssá változtattam egy százszorszépet. Kicsit megijedtem, mert visszacsinálni már nem tudtam, de senkinek nem tűnt fel végül semmi.

- Jó volna, ha itt is szerveznének egy-két kirándulást év közben. Biztosan vannak érdekes helyek, ahova mondjuk egy mugli túravezetővel nem is tudnánk eljutni. Szívesen jelentkeznék, ha lenne ilyen.

David kérdésére (hogy melyik a kedvenc tantárgyam) egyből a gyógynövénytan ugrott be, nem is kellett sokáig gondolkodnom. Elmerültem a gondolataimban ahogy felidéztem magamban a szebbnél szebb és érdekesnél érdekesebb növényeket, amiket a lexikonban láttam. Ki is ment a fejemből, hogy válaszoljak, elmerengve, a képzeletemben gyönyörködtem a pipacsnarancs-csíkoscsalán hajtásainak gyönyörű színében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

David és Angelica

- Jövő héten körbe kellene kicsit kérdezősködni, hogy tényleg akadna-e rá jelentkező, - javasoltam a szervezett kirándulások ötletére - és ha esetleg összegyűlne egy kisebb csapat akkor kereshetnénk vele egy tanárt, vagy prefektust. De szerintem nem kéne leszűkíteni levitásokra, biztos más házakban is vannak akiket érdekelne.

- Hát félni, még nem félek... Aggódni is csak most aggódom, mire eljutunk a vizsgákig, addigra valószínűleg megtanulom az anyagokat... Legalábbis... Remélem...

Az előző iskolámban rendszeresen tanultam, mindig jól felkészültem a dolgozatokra, és szeretném ezt a jó szokásomat itt is megtartani. Eddig a sok újdonság kicsit hátráltatott, nagyon sok mindent olvasok a könyvtárból is, úgyhogy kicsit el vagyok havazva, de ha beleszokom az ittlétbe, biztos könnyebben haladok majd a tanulnivalókkal. Apropó, könyvtári könyvek... Még ki akartam venni egy csillagképelemzésről szóló kötetet, hogy legyen mit olvasnom, ha végzek a gyógynövénylexikonnal. Annyi minden lehet ebben a könyvtárban amit máshol nem tudném elovasni, és ez olyan kíváncsivá tesz! Tudom, hogy most egy kicsit csapongok a témák (gyógynövénytan, asztrológia) között, de hát csak így érhetem el, hogy találjak valamit ami igazán tényleg komolyan a szenvedélyem lesz majd! Viszont most hogy így elszaladt a mai nap, lehet ráérak majd holnap menni a könyvtárba...

David kérdésére megkordult a gyomrom. Hiába, régen volt az a reggeli. Gyorsan megköszörültem a torkom, és éreztem ahogy a hajam takarásában a füleim elvörösödnek (meg talán az arcom is?! Jujj, ugye nem?!). Elkezdtem babrálni a szoknyám szegélyével, miközben válaszoltam.
- De, most hogy mondod, éhes vagyok. Kihagytam az ebédet, mert nagyon belemerültem a könyvembe, úgyhogy most már tényleg ideje lesz majd egyek valamit. - nevettem el magam a saját szétszórtságomra visszaemlékezve. - Szerintetek ideje bemennünk? Hány óra lehet?

Ahogy körülnéztem, láttam, hogy egyre hosszabb árnyékot vetnek a fák, és rózsaszínesedik az ég alja (Holnap nagy szél lesz). A felmelegedett rét még ontotta magából a meleget, de itt az árnyékban kezdett kicsit hűvös lenni. Gyors oldalpillantást vetettem a taláromra, méregettem, hogy vajon lehűlt-e már annyira az idő, hogy jól esne felvenni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Leila

Oda sem figyelve bóklászom a kastélyban, elmerengve a gondolataimban. Bátor dolog a részemről, hiszen tudom, hogy ilyen későn tilos itt lennem, de érzem, hogy valami húz előre. Hiányoznak az otthoniak, a bátyám, a szüleim, még az a piszok kis Fodri kutya is, aki mindig ellopja a bal papucsaimat. Úgy éreztem, szükségem van egy kis levegőre, otthon is, ha bántott valami, mindig a kertbe ültem ki. Megnyugtat a megszokottság.

Merengésemben észre sem veszem, hogy a kastély egy olyan részére jutottam, ahol még azelőtt nem jártam. Átlépek egy boltíven, és eláll a lélegzetem az elém táruló látványtól. A holdfény játszik a szökőkút vizén, és az apró estikék illatukkal bódítanak el. A szép udvarba belefeledkezve sétálok előre a kút felé, majd odaérve rámosolygok a vízen úszó tükörképemre. A honvágyamat mintha elfújták volna, és megkönnyebbülve nézek körül a kertben.

Megpillantok egy lányt, aki lapokat tart az ölében, és mintha festene valamit. Jesszus, mi van, ha egy prefektus?- suhan át a gondolataimon, és gyorsan És túl zajosan... belevetem magam az egyik közeli kis bokorba. Kezemmel megszorítom fehér hálóingem alját, és lapulok, reménykedem, hogy nem vett észre, teljesen meggyőzöm magam, hogy egy prefektussal van dolgom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Leila

Erre jön, erre jön, erre jön, Merlinre, meghallott, na most mi lesz... Hallom a lépéseit, túl hangos voltam, jaj ne, ó, ne...
- Öhm... - Ez a kérdés nem hangzott úgy, mintha éppen le akarna szidni... Lehet mégsem prefektus? - Hali, izé... Virágot szedek? - dadogtam kérdő hangsúllyal, ezáltal olyan hiteltelen lett a mondatom, hogy még én magam se hittem el. - Najó, igazából csak sétáltam és megláttalak, de ugye te nem vagy prefektus?! - hadartam tovább. Remélem, hogy megértette a lényeget, azaz hogy tudni szeretném nem büntet-e meg amiért itt talált.

Jobban megnézve nem tűnik idősebbnek nálam, sőt talán fiatalabb is egy picit. Fekete haján szépen táncolnak a fények, és a kezét jobban megnézve látom, hogy valami maszat van rajta.
- Mit csináltál a kezeddel? - terelem el gyorsan a témát, szememet összehúzva.

Csillapodva dobogó szívemre téve a kezeimet felállok, és alaposabban szemügyre veszem a velem szemben lévőt, ezúttal már nyugodtabban.
- Mária vagyok, elsős levitás. Mit csinálsz ilyenkor idekint? - És ugye biztos nem vagy prefektus? Kérdezném de moderálom magamat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Leila

Amikor kimondja, hogy nem prefektus, teljesen megnyugszom, és óriási vigyorral az arcomon nézek rá. Mosolyom még szélesebb, mikor kiderül, hogy festék ragadt az ujjaira.

- Ó, így már értem. - nevetek rá - Csak képzeld magad a helyembe, megijedsz, elbújsz, és egy lány valami sötét maszattól csöpögő ujjakkal, najó, tudom, hogy nem csöpögött, de a képzeletem csodákra képes, szóval hogy egy ilyen lány sétál feléd, miközben hátulról megvilágítja a telihold... - itt játékosan összeborzongok - Hát, el kell ismerned, hatásos egy belépő!

A bemutatkozást hallgatva kikászálódom a bokorból, és megindulok a kút felé, ha jól láttam arrafelé festegetett eredetileg is, úgyhogy remélem követni fog. Elmosolyodok a tevékenységét hallva, és rájövök, hogy ez hiányzott nekem még nagyon: A zene.
Hirtelen rádöbbenek, hogy a válaszomra vár, és gyorsan meg is adom.
- Kijöttem levegőzni egy kicsit. Tudod, otthon sokat sétáltam este az udvarunkon, és ez itt egy kicsit hiányzik. Szomorkás hangulatom volt, lehet ezért is tűnt még baljósabbnak az előbbi jelenet. - mosolyodom el, majd, hogy biztosan ne vegye magára, megnyugtatom - Ne haragudj, hogy megijedtem tőled! Így már egyáltalán nem vagy ijesztő!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Leila

Amikor Leila rájátszik az ijesztőségre, úgy érzem, megtört a jég közöttünk. Még mindig mosolyogva érünk oda ahol festegetett.
-Megmutatod min ügyködtél? - kérdezem tőle. Amilyen aranyos arcot vágott az előbb, biztosan valami aranyos kis napsütötte mezőt, vagy esetleg az esti Udvart festette meg.

- Ha tudnék szépen festeni, tuti lefesteném ezt az udvart... - sóhajtottam, ahogy körbepörögve beittam a gyönyörű kert látványát. Hiába, gyengém az esti táj... Majd gunyorosan folytattam - De tőlem maximum egy kis pacsmagolás telik ki, nem vagyok egy művész alkat. A hangszerekhez jobban értek. De anya azt mondta, mindig nagyon vicces kitalálni mit akartam festeni! - nevetem el magam.

- Képzd, egyszer festettem lábbal. Egy haaatalmas nagy vászonra álltam rá, és forogtam körbe-körbe. Még a bátyámmal csináltuk, amikor kicsik voltunk.

Az emlék hatására ismét elfog a honvágy, nem tudom meg fogom-e tudni állni, hogy elsírjam magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Leila

Elkerekednek a szemeim ahogy a festményt bámulom. Hát ez nem napsütötte rét!-fut át a fejemen a gondolat.

Elmesélem neki a kis történetet, mialatt bámulom a festményt, majd halványan elmosolyodok a válaszán.

Alaposan ledöbbentem.
Másrészről a festmény gyönyörű. A szó szoros értelmében elképesztő. Olyan érzések vannak benne amik önkéntelenül is egy könnycseppet indítanak meg az arcomon. Végül a honvágy nem is játszik szerepet benne, ezek az új érzések teljesen elnyomják azt.

Az idézet... Kis korom óta beszélek angolul, így nem jelent gondot elolvasni a feliratot. Milyen igaz... Ez a barátság is könnyekkel kezdődik. Lehajtott fejem miatt arcomba hullik a hajam, könnyeim halkan potyognak a szandálba bújtatott lábfejemre. Meghatódom a festménytől, bár nem vagyok biztos benne, hogy értem a mögötte rejlő történetet.

- Ez gyönyörű... - mondom ki hangosan is, kicsit rekedtes, halk hangon. Remélem attól még hallotta. Fejemet felemelem, úgy döntök, nem szégyellem előtte könnyeimet. Szemeimet határozottan az övéire szegezem, hogy lássa, őszintén így gondolom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Leila

Leila nem mond semmit, csak néz rám, megértéssel a szemében.
-Mi vitt rá, hogy megfesd ezt? Már ha nem vagyok túl indiszkrét... - érdekes lánynak tűnik, és nem szeretném, ha megszakadna a beszélgetés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Leila

-Ezt átérzem, nekem is van, hogy csak úgy leülök zenélni, és csak úgy megszületik egy-egy dallam. - mondom a válaszára mosolyogva.

Ezután egy nagyot ásítok, miközben megdörgölöm a szememet. Lehet jó volna bemenni, ha eddig nem kaptak el, remélem ezután sem fognak, de nem kéne kockáztatni... Ahogy egy hűvös szellő végigsimít, megdörgölöm a karom, és kicsit megreszketek.

-Én szerintem lassan visszamegyek. - mondom a lánynak - Jót fog tenni az alvás a holnapi nap előtt. - mosolygok rá. - Te? - nézek rá kérdőn.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Leila

Szavairól eszembe jut, hogy mit mondott pár éve a nagymamám. Kint voltunk a kertben, egy fullasztó nyári délutánon, én a jégkrémemet nyalogatva elfeküdtem Mama ölében. Ő éppen az első koncertjéről mesélt, hiszen tudta, hogy imádom őt hallgatni. "Mind tapsolni kezdtek, hallottam, ahogy Nagyapád fütyülni kezd, és hirtelen megértettem, amit mindig is mondott nekem..." Idéztem fel magamban Mama szavait, majd hangosan kimondva fejeztem be őket:
- Minden művet ketten keltenek életre, aki előadja, és aki meghallgatja. Ezt mondta mindig a Mamám, amikor a koncertjeiről beszélt. Szóval ha tudsz hallgatni, akkor elmondhatod, hogy fontos részed a zene. - finoman vállat vonok, és összekulcsolom a kezeimet a hátam mögött.
Megilletődöttségemben, remélem nem hangzott túl furán amit mondtam, előre hátra hintáztatom magam a talpaimon.

- Hát akkor... Szerintem induljunk meg a szobáink felé. Nem tudom ti hol laktok, de azt hiszem én arról jöttem. - szavaimat kísérve bizonytalanul mutatok az egyik folyósóra. -Vigyázz magadra, és remélem sikeresen elkerülöd a prefektusokat! Jó éjt Leila!- Köszöntem neki, majd közelebb léptem, és lassan ölelére tártam a karjaimat, hogy el tudjon húzódni ha nem szeretné. De úgy éreztem, nekem most jól esne egy jóéjt-ölelés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Mei

Vidáman mosolyogva támasztom a falat a pálya szélén, ahogy Meire várok.  A két lábam között a földre van támasztva a seprű alja, és a kezeim között ritmusra jobbra balra döntögetem, ahogy magamban az "I believe I can fly"-t dúdolgatom. Először nem voltam biztos benne, hogy ezzel nem bántom-e meg a seprűmet, de már a második refrénnél tartva határozottan úgy érzem, ő is élvezi. A napsugarak melegítik a bőrömet, és már-már melegem kezd lenni a vastag ruhákban amiket magamra aggattam.

Amikor Mei kilép a pályára, izgatottan szorul össze a gyomrom. Abban az egy pillanatban átsuhannak rajtam különböző képek; ahogy hat arctalan, de egyértelműen eltökélt emberrel összeölelkezve vágunk neki egy meccsnek; ahogy feszülten figyelek rá, hova kéne reppenjek; és végül ahogy egymás nyakába ugrálva örvendünk a győzelemnek egy nehéz meccs után. Gyorsan legörgetek egy hajgumit a csuklómról, és szorosan összefogom a tincseimet, ezzel visszarántva magam a valóságba.

A felszólítására pár pillanatos fáziskéséssel reagálva végigsimítok a nyélen, majd megmarkolom és szépen, finoman én is a levegőbe emelkedek. Nem sietem el a dolgokat, mert tudom, hogy a seprűm nem szereti, ha elbízom magam. A nyári szünetben otthon is rendszeresen gyakoroltam, így nem jöttem ki a gyakorlatból. Erős eltökéltséggel, határozottan ülöm meg a seprűt, és örömmel bólogatok a lány szavaira.
- Ne bánj velem kesztyűs kézzel! - vigyorgok válaszul, hiszen pontosan tudom, hogy játék közben az ellenfél se azért lesz, hogy megkönnyítse a dolgomat. Szorosan mellérepülök, és feszületen figyelem, hogy minél gyorsabban tudjam követni, ha elindul.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Mei
Elkapom a pillanatot amikor Mei kilő, és mögéigazodok, nagyjából három, három és fél méterrel lemaradva. Jólesően kicsit megrázom a fejem, hogy érezzem ahogy a menetszél hátrasöpri a copfomat. Buzgón, vidáman, és talán egy kis bizonyítási vággyal megerősítve magam zuhanok a lány után, megbízva benne (akármit is készül éppen csinál... Hé, nem zavar, hogy túl közel van a föld? Hé!). Látom, hogy meddig kéne zuhannom, de önkéntelenül is kicsivel előbb rántom felfelé a seprűm nyelét, nagyjából egy méterrel a föld felett, és onnan ereszkedek tovább Mei szintjére. Az arcomon már nem látszik vigyor, helyette csak a teljes koncentráció. Zavar, hogy nem tudtam pontosan leutánozni a feladatot, de már nem tudok vele mit csinálni, így igyekszem az előttem repülő lányra figyelni, halvány bosszúságomat félretéve.

Még nincs a seprűm teljesen vízszintben, amikor el kell kezdjem az éles kanyarokat. Ez visszacsempész egy halvány mosolyt az arcomra, hiszen ezt a feladatot rendben végre tudom hajtani, amilyen kicsi vagyok, könnyedén fordulok amerre a lány vezet. A bal kanyar utáni emelkedés meglep, de még épp időben kapom felfelé a seprű orrát, így nem csúszom be Mei alá. Kicsit közelebb megyek, így nagyjából két méterre csökken köztünk a távolság, majd kipirult arccal intek neki, hogy minden rendben, amikor elkapom a  pillantását.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Mei
Korai volt a fellélegzés, ahogy összeszedem a gondolataimat, Mei újra nekiindul előttem. Mivel azt hittem, meg fogunk állni, ez váratlanul ér, így mire észbekapok már három-négy méterrel is előttem száguld, nálam 10-20 centivel magasabban. Amennyire csak tudok, rásimulok a seprű nyelére, és így igyekszem közelebb kerülni hozzá - de épp csak a távolságot sikerül tartani. Annyira az alakjára koncentrálok rá, hogy alig veszem észre a ponyvát, és élesen fel kell rántanom a seprűm, hogy ne ütközzek bele, ezzel viszont megint nő a lemaradásom. Ennek köszönhetően viszont jobban tudok reagálni az irányváltoztatásaira is, amire szükségem is van, hiszen a lebukásaimon van még mit csiszolni. Ugyanaz az ösztön, ami az előbb is felrántatta velem a seprűt, most is így tesz, így bő fél méterrel suhanok el a padsor felett. Látom ahogy Mei vészesen közel kerül, és bár azt nem, pontosan hogyan, de valahogy durvábban vált irányt, mint az normális lenne. Ez le is lassítja, így én a seprűre simulva újra felveszem a két-három méteres távolságot.

Látom, ahogy a föld felé kanyarodik, de most nem hagyom megtéveszteni magam, változatlan sebességgel zúgok el mellette amikor ő megáll... Azazhogy, tessék? Fékezek le meglepődve, majd amikor meglátom, hogy egy helyben lebeg, visszafordulok, és megállok vele szemben. Persze, amikor számítok arra, hogy még nincs vége, akkor van vége. Tipikus. Fél kézzel megdörgölöm az orrom hegyét, ami máris kipirosodott, és boldogan mosolyogva fogadom a dícséretét. - Köszönöm! Mondjuk azt szerintem nem láttad, de a hirtelen ereszkedéssel vannak... Problémáim néha. - Nem akarok elhallgatni előle semmit, ha egyszer nem tudtam megcsinálni, ne legyen abban a hitben, hogy tökéletesen végrehajtottam a feladatokat.

- Őszintén szólva fogalmam sincs, - vonok vállat - attól függ milyen pozícióra keresnek majd embert. Szívesen lennék terelő, de nem tudom az én alkatommal mennyire lennék hasznos a csapat számára. A hajtáson is gondolkoztam, mert ott meg jól jöhet, hogy kicsi vagyok és viszonylag fürge, de majd lesz valahogy. Az a fontos, hogy játsszak, az már majdnem hogy mindegy milyen poszton. Jó, mondjuk fogó nem lennék. - Helyesbítek nevetve, és a hideg is kiráz a gondolatra, hogy 150 pontnyi apró aranygömböc elkapása múljon rajtam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Mei
Mosolyogva vállat vonok, hiszen számomra természetes, hogy ha segíteni próbál, ne titkoljam el előle a gyengeségeimet. Azon igyekszünk épp javítani nemde? Lebegés közben enyhén jobbra-balra hintázok a seprűn - csípőből -, így amíg beszélgetünk, kicsit újra megkeresem az egyensúlyomat a karcsú nyélen. Felcsillan a szemem, amikor Mei alkalmasnak ítél a terelősdire.
- Én igazából csak azt nem szeretem, hogy ők vannak a figyelem középpontjában, és nagyon nagy felelősség van a vállukon. Mert persze, lehet nyerni akkor is, ha az ellenfél kapja el a cikeszt, de ez nagyon nagyon nehéz. Én nem tudom, hogy el bírnám-e viselni azt amit ez a teher jelent. Terelőként annyival könyebb, hogy nem csak egy van belőlem, jobban megoszlik a figyelem. Így inkább érzem magamnak csapatjátékosnak. - Fejtegetésemet gyorsan lezárom, nem akarom túlragozni, ezzel ő is tisztában van.

Elkapom a felém hajított ütőt, bár nem ott ahol kéne, úgyhogy szerencsétlenkedek vele egy sort, mire végre a markolatánál simul a kezembe. Izgatottan, de mégis erősen gyanakvő szemmel tartom rajta a szemem a gurkón, ahogy balra és felfelé elkanyarodva leírok egy kis félkörívet, ezzel tíz, tizenkét méterre eltávolodva a ládától. Jobb kezemben az ütőt szorítva egy kézzel kapaszkodva lebegek egy helyben, amíg Mei bele nem üt a labdába. Egészen pontosan ütötte felém, de kicsit balrább helyezkedem, hogy jobb kezemre essen a gurkó. Az utolsó pillanatig fogom bal kezemmel a seprűt, majd hirtelen elengedve teljes erőből ütök bele a felém igyekvő labdába. A seprűvel együtt hátratántorodok egy-másfél métert, miközben már bal kezemmel újra megtalálva a nyelet igyekszem megakadályozni, hogy jobbra kipörögjek. Amint újra viszonylag stabilan érzem magam, elindulok arrafelé amerre a gurkót ütöttem. Nem lett valami erős, az ütő tetejével találtam el, így ívesen fölfelé száll, át a láda felett, arrafelé amerről korábban jöttünk, a piros zászlókhoz. Nagyon gyorsan a pálya fölé ér, ezért is indulok meg, hogy közelebb legyek, mire Meinek sikerül utolérnie.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Mei
Nagyjából a pálya közepénél tartok, amikor a gurkó új pályára terelődik Mei által. Izgatottan süvítek el balra, erősen felfelé, miközben fejben lejátszok egy ütési lehetőséget, és kissé idegesen észlelem, hogy nem a jó oldalamra fog érkezni a labda, szó sem lehet tehát arról, hogy egy kézzel megpróbáljam visszaütni. Nagyjából 20-25 méter magaságban átpasszolom az ütőt a bal kezembe, és irányt változtatva, tompább szögben próbálom keresztezni a gurkó útját. Utolsó pillanatban bukok le egy-másfél métert, és ezt az extra lendületet is felhasználva, két kézzel erősen megmarkolva az ütőt, fogaimat összeszorítva passzolom vissza a labdát.

Szerencsére. Ha nem tartanék a föld felé, az ütés biztosan lelökött volna a seprűmről. Így is megingok, de mivel nem egy helyben próbálok lebegni, hanem haladok, a gravitáció segít a megmaradni a nyélen. Bő tíz métert zuhanok, miközben szorosan rácsavarodok a seprűre, egyszer át is fordulva a tengelyem körül. Éles szögben, rohamos sebességgel közelítek a talajhoz, így mire sikerül felhúznom magam vízszintesbe, már csak 5-6 méterre vagyok a földtől. Hevesen dobogó szívvel fordulok Mei felé, és magam mellett leengedve kirázom a görcsös szorítástól zsibbadó kezeimet. Egyiket a másik után. Kihasználom azt a kevés időt, amíg a másik lányon van a sor, hogy kicsit rendbe szedjem magam, és fejben felkészüljek a következő ütésre. Bedobott a kemény vízbe, és egyfelől örülök, hogy még javarészt meg tudtam ugrani a feladatokat amiket adott, másrészről viszont aggodalmasan húzom össze a szemeimet, ahogy azon gondolkodom, mi jöhet még ezután.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Mei
Nincs sok időm kifújni magam, szapora szívverések közepette biccentem oldalra a fejem és próbálom kitalálni mi ütött a lányba. Ahelyett, hogy megküldené a gurkót, ahogy eddig, csak pofozgatja, nem is, terelgeti felém. Most mi történik? Teljes zavarodottságban lebegek és bámulom ahogy egyre közelebb ér. Most akkor vége? Beszélni akar velem? Meddig jön még? A gondolataim egymást kergetik a fejemben, én pedig csak várom, hogy történjen valami, akármi amivel tudom, hogy mit kéne kezdenem.
Mei változatlan sebességgel halad felém, és ösztönből, vagy csak véletlen megérzésből, de gyanakodva hátrébb kezdek lassan húzódni. Úgy logikázok, hogy ha beszélni akarna velem, intene, vagy legalábbis a ládához menne a gurkóval, nem hozzám, így feszülten figyelem, hogy mire készülhet. Át akarja adni? Pörgök tovább, és vonakodva, de mégiscsak megállok, várok, hogy mit tesz.

Sikeresen meggyőzöm magam, hogy váltani szeretne velem pár szót, ezért csökkenteni kezdem kettőnk közt a távolságot. Ekkor el is lövi a gurkót, ami pár pillanattal később magasan elszáguld felettem. Biztos nem akarta, hogy zavarjon, majd visszajön... - vélelkedek magamban, és begyorsítva odareppenek Mei mellé, így, hogy immár nem kell tartanom attól, hogy belállok egy csapásának útjába. - Igen? - nézek rá kérdőn, nagyjából egy méteres távolságból. Gondolom a korábbi "mutatványom" miatt akar váltani velem pár szót, esetleg megdorgálni, hogy vigyázzak jobban. Mindeközben fél szememet a gurkón tartom, ami sebesen átér a pálya végéhez, majd cikázva "feltérképezi a területet", lassan kanyarogva felénk. Felemelem az ütőmet, hiszen ez után én jövök majd az ütéssel, de ha a gurkó tartja a jelenlegi tempóját, bőven lesz időnk pár mondatot váltani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Ange

Sietős léptekkel érek ki a rétre. Nem veszem észre rögtön Angét, egészen a fák alatti padokig elsétálok. Elmerengek, gondolatban Lysandert simogatva billegek álom és ébrenlét határán az ágyamon. Kicsit felráom magam, megcsippentem az arcom, és odalépek Ange elé.
- Szia! Miért kerestél? - majd a lustaságom győzedelmeskedik, és felvetem, hogy pihenjünk le. - Nem ülünk le a padra?
Válaszra se várva lehuppanok kényelmesen, és egészen a jobb széléig kihúzódom. Felettünk egy terebéllyes fa zieg-susog, engem pedig nagyon megnyugtat, talán kicsit el is bódít a hangja. Csukott szemmel, de még teljesen ébren várom, hogy Ange elmeséje miért keresett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Mei

Érzem ahogy a szélcsípte arcom tovább pirosodik, és ezúttal nem a magaslati levegő miatt. Mégsem kellett volna bevárni, gondolom magamban, ahogy az ütős kezemmel az arcom eltakarva pukkan ki belőlem is a nevetés.
- Bocsi! Nem voltam biztos benne, úgyhogy gondoltam… Nem, igazából nem tudom mit gondoltam, de akkor legközelebb majd nem gondolkodok, csak ütök.
Nyoma sincs a kezdeti zavaromnak, hiszen látom, hogy Mei sem dorgálásból, hanem láthatóan jól szórakozva (az most mellékes, hogy rajtam) mondja amit mond. Bólintok a felvetésre, de nem állhatom meg, hogy hozzá ne tegyem mosolyogva-szemforgatva:
- Most megpróbálom nem azt hinni, hogy beszélni szeretnél.

Még szinte be sem fejeztem a mondatot, amikor a gurkó nagyjából tíz méter távolságba ér tőlünk. Hirtelen kilőve indulok meg felé, egy pillanatra hátralesve, Mei hogy reagálta le az indulásomat. Pár pillanat múlva elérem a vaslabdát, és picit túl is repülök rajta. A nem teljes sebességgel közlekedő labdát egy éles kanyarban visszafordulva megközelítem, és egy gyenge, barátságos passzal megküldöm nagyjából Mei irányába. Én magam is elindulok a karikák felé, széltében igyekszem a lánytól kicsit eltávolodni, hogy legyen helyünk az ütésekre. Ha minden jól megy, igyekszem olyan 14-15 méterre, kicsit átlósan lemaradva követni a lányt, és felkészülni az érkező labdára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Merem, nem merem, merem, nem merem...  Merem? Ó-ó.
Habozva lebegett a kezem félúton a szám és a tál között. Egyrészt el akartam fogadni hogy ez jött ki, de a másik felem csak vissza szerette volni dobni a cukorkát a többi közé, úgy téve mintha a piros m&m a kezemben sem lett volna.
Csak ellazítom az ujjaimat. Csak egy picit, és igazából sose volt a kezemben... Nem. Nem csalunk, megcsinálom. Ez jött ki, akkor most már vállalnom is kell.
Ügyet sem vetve az esetleges furcsa tekintetekre amiket háztársaimtól kaptam, bedobtam a számba a cukrot, és seprűmet a vállamra véve kisiettem reptanra.

A dolgon nem segített, hogy Ő is ott volt az órán.  Egészen örültem, hogy kiszellőztetem kicsit a fejem, erre a passzoknál összekerültünk, és többször is meg kellett szólítanom. Hihetetlen fura érzés beszélnem vele, mert minden alkalommal oda kell rá figyeljek, hogy ne Sodózzam le.

Jó, tényleg most vagy soha.
Felzárkózom az egyedül sétáló fiúhoz, és bátortalanul rámosolygok.
- Szia Bence, - kezdem, és reménykedek, hogy nem vette észre a habozást a neve előtt - te izé szóval véletlenül nem váltak el a szüleid  általános után?
Pazar kezdés, tudom, gratulálok is magamnak. Hirtelen ez az alternatíva tűnik a legvalószínűbbnek, no meg az álmomban is így történt, de azért nem kell nagy ész ahhoz, hogy az ember rájöjjön, eredetileg nem ezt akartam mondani. Inkább valami olyasmit terveztem, hogy "véletlen nem Sodó Bencének hívtak alsóban? Annyira hasonlítasz az elsős szerelmemre!"
Na igen, azt hiszem ezt így mégsem tudom csak úgy kimondani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bence
Kedd délután

Hát, ez kínos. Valahol ott szívnám vissza az egész ötletet amikor a válás véletlenszerűségébe megy bele, mert abból már érzem, hogy ez a tipp itt nagyon nem jött be. Elpirosodott arccal, zavarban hallgatom válaszát, és én igazán, annyira de nagyon igyekszem valami értelmeset kinyögni, de közben azért imádkozom, hogy arcom színét tudja be a korábbi órának.

- Nos, én csak gondoltam, mert emlékeztettél - itt megrázom a fejem, és nem megyek bele jobban a kínos témába - ez igazából mindegy, szóval örülök, ha nem váltak el, meg minden. Az nagyon jó, ha nem. Igen, nagyon - és mert nem tudok mit kezdeni magammal, bólogatok is összemakogott szavaim mellé - akkor nem is zavarlak tovább.

S azzal sietősen elindulok a kastély felé. Nem vagy normális, nem vagy normális, nem vagy normális, ezt most miért kellett?! Vádolom önmagamat, majd egy hirtelen késztetéstől fogva nagy levegőt véve hátrafordulok, és mindent vagy semmit alapon a biztonság kedvéért tisztán megkérdezem (ahogy azt az előbb kellett volna, khm).
- Soha nem hívtak téged Sodó Bencének?
Még a lábujjaimat is görcsbe húzom a csizmámban, annyira kínosan érzem magam, de ha már egyszer belekezdtem végigcsinálom. Ha kétely maradna bennem, az lenne a legrosszabb, mert lehet máskor újra megpróbálnám. Jesszus, az maga lenne a pokol.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bence
Kedd délután

Őszintén szólva annyira elmerülök a saját szerencsétlenkedésemben, hogy meg is lepődöm amikor visszakérdez. Természetesen ahelyett, hogy kizökkentene, és végre meg tudnék nyugodni, csak jobban összezavar és végül már ott tartok, hogy előbb elhiszem róla, hogy egy negyven éves szibériai fehérteknős-pingvin-róka, minthogy ki tudjam bogozni hogy mit mire mond és kérdez. Persze valószínűleg ebben a helyzetben nem vele van a gond, hanem én vagyok enyhén szólva is zavaros, de ó ezzel most annyira nem tudok mit csinálni hirtelen.
- Én nem is tudom mit akartam, mindegy, hagyd csak, bocsi tényleg, tuti ebből most nem értettél semmit sem, de hidd el nem is fontos.
Legalábbis neki nem fontos. Hogy nekem az-e, az már más tészta.

A köszönése állít meg, hogy szedjem össze magam és igenis mondjam végig. Olyan értetlen, és zavarodott, hogy egyszerűen nem hagyhatom csak úgy ott magyarázat nélkül. Így meg is adom neki, bár arra nem számítok, hogy ez újabb kérdéseket vet majd fel, és ott állva csak egy vágyam van: elbújhasak valahová, ahol egy darabig nem talál rám senki.

Arra ami ezután jön, nem számítottam. Komolyan, akkor döbbenek rá, hogy valahol eddig sem voltam biztos magamban, és most, hogy elismeri, hogy Ő az, tényleg Ő az, nem csak tévedtem, hitetlenkedve nézek rá. Az arcomból kifut a szín, majd nagyon hirtelen leszek újra vörös, és tágra nyílt szemekkel lépek hozzá közelebb. Összeszorult gyomorral, dobogó szívvel ölelném meg, és nyitnám a szám, hogy megkérdezzem "Tényleg te vagy az?", amikor megfagyaszt a következő mondatával. A kezeim testemtől épp csak eltávolodva fagynak meg az oldalamnál, és az egyetlen dolog ami megmozdul rajtam, az a seprűm, ami lassan kicsúszva a kezemből puffan a hóban. Csak nézem az arcát, ahogy beszél tovább, és valahol a seprű mellett puffannak az ábrándjaim is.

- Egy - kezdek bele a válaszba akadozottan - volt osztálytársam, aki kicsit hasonlít rád, - végül egy mély levegővétel után kimondom - és hirtelen azt hittem, hogy talán csak a neve változott meg.
Megriadok egy kicsit a kiabálásra, de tehetetlenül mosolyra rándul a szám széle.
- Jól vagy? - kérdezek rá, de a szitkozódás emlékére kuncogni kezdek.

A halk nevetés hirtelen fordul át valami egészen másba, és ijedten veszem észre, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon. Odakapva törlöm le, de ami megtörtént, megtörtént, a könnyek egymás után cseppennek le a hóba. Reszketegen elnevetem magam, és a hajamba túrva felnézek az égre.
-Ne haragudj, csak hirtelen... Én sem tudom miért kezdtem el sírni. Olyan bolond vagyok, nem? - és csak hogy hitelesítsem magam, megtoldom egy halk nevetéssel a végét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bence
Kedd délután
Szívem szerint nem mondanék erre semmit, ha kételkedik hát had kételkedjen, viszont úgy tűnik ma nem tudom jól kontrollálni magamat, mert mégis kibököm:
- Nagyjából ugyanúgy néztek ki. Még a mosolyotok is kísértetiesen hasonló - eddig bármikor visszaemlékeztem a mosolygó Sodóra, mindig az én arcom is felderült, de most, most egyszerűen fáj visszagondolni. Fáj, mert egy pillanatra elhittem, hogy visszakapom, és így egyszerre újra elvesztettem.

Hallom, amit a lábáról mond, és el is nevetem magam a hozzáállásán, de könnyekkel a szememben nem nyújthatok valami meggyőző látványt. Igyekszem nem gondolni arra, hogy igazából a seprű is miattam esett a lábára, mert ha még bűntudat is érkezne a katyvaszom mellé, nem tudom mit csinálnék. Igazából az is lehet, hogy érzem azt a bűntudatot, csak már teljesen összezavarodtam. Simán lehet. Csak állok ott, meg se próbálva rendszabályozni a bennem kavargó érzelmeket, gondolatokat, így eltelik pár pillanat mire felfogom, hogy karok fonódnak körém. Egy utolsót szipogok döbbenten, majd ügyetlenül visszaölelem a fiút, és a kabátjába fúrom az arcomat. Meglepett mosoly bukkan fel a szám sarkában, és egy icipicit közelebb lépek én is.

Belenevetek a kabátjába ahogy bocsánatot kér, olyanért amiről nem is tehet, és amiért sosem vártam el, hogy bocsánatot kérjen.
- Sodó - dünnyögöm bele a kabát anyagába, reményeim szerint elég hangosan azért ahhoz, hogy meghallja - Nem Bodó... De tudod mit? Nincs jelentősége - majd ahogy arrébb húzódik, széles vigyor kúszik az arcomra - hiszen van már egy Lóránt Bencém!
A sírástól kipirosodott szemeim is mosolyognak rá, ahogy picit elhúzódom, hogy a zsebemből előkotorjak egy zsebkendőt. Kicsit nehezemre esik az orrfújás, mert újra és újra elnevetem magam a felhozott különlegességén (a seprű és a lábujj, hölgyeim és uraim), de végül csak összeszedem magam, és kicsit rendbe szedődve veszem fel a seprűinket a földről.

- Gyere akkor, elkísérlek a gyengélkedőre a lábujjaddal - mosolygok rá, és magamhoz szorítom az ő seprűjét is, nehogy elmeneküljön. Nyomatékosításul a fejemmel az épület felé biccentek, és meg is indulok. Elgondolkodva lépkedek a ropogós hóban, és bizonytalanul, lassan, de azért fűzök az előbbi idegösszeomlás-szerű-izémhez egy kis magyarázatot, nehogy azt higgye ő csinált valamit.
- Azt hiszem csak egy kicsit túlidegeskedtem a dolgot azért volt ez az egész, szóval ne aggódj, normális esetben nem vagyok ennyire labilis - egyelőre jó, szép kezdés, csak így tovább - pár napja volt egy álmom, amiben ez történt, úgyhogy azért voltam ilyen ideges, mert azt hiszem túl sokáig vártam a dologgal.

Hát igen, mire eljutottam a merem-nem merem m&m játékig, már rég túlidegeskedtem az egészet. De talán nem is baj, hiszen így most szereztem egy Lórit. Mert olyan nincs, hogy Bencézzem. Ó nem-nem, és ezt hamarosan ő is megtudja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bence
Kedd délután

Titokban somolygok a névmemóriáján, de amikor az arcom színét pedzegeti tettetett felháborodással nézek rá.
- Nem is pirultam ki! - vágok be egy durcás arcot, majd átgondolva a dolgot inkább belemegyek a kiskapuba amit kínál - najó, lehet kicsit megcsípkedett a menetszél...
A "menetszél"-ből inkább "benetcél" lett, bedugult orromnak hála, úgyhogy a fiútól kissé elfordulva kifújom az orromat. A sálamat lazítgatva fordulok vissza hozzá, és éppen a sapkámat húzom lejjebb a megkötőinél fogva, amikor előadja a vérfarkasos sztoriját, amin csak mosolyogni tudok. Komolyan, egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy mellette nagyon nincs is más arckifejezésem (a sírást hagyjuk, az különben sem az ő hibája volt).

- Mondhatnád, hogy eltalálta egy gurkó - mosolygok rá elindulva, majd elhúzott szájjal újragondolom - nem, az mégsem jó, az nagyobbat üt. Átsétált rajta egy ártalmatlannak kinéző levitás? - teszem fel legújabb ötletemet, egy kicsit mosolygós-kötekedős hangon, amit magam sem tudok igazán hova tenni. Hogy biztosan értse, miről (avagy inkább kiről) beszélek, színpadiasan végigmutatok magamon, a fejtetőmtől a lábujjaimig.

- Kicsit ködös, - kezdek bele az álmom boncolgatásába - de ott volt először Ő, azután vágott egy fintort, és hirtelen piros szegélyes talár lett rajta. Tudod, ilyen hirtelen csak lett, ahogy az az álmokban szokás. Valamikor ekkor elkezdtem hallani két veszekedő hangot, egy férfiét és egy nőét, aztán papírszakadás volt, és ugyanaz az alak, aki addig Sodó volt, a te helyeden ült az órákon. Tudom, hogy ez nem valami nagy álom, meg minden, de azt hittem... Szóval, ez meggyőzött abban, hogy hasonlítotok, és meg kellett kérdezzem.
Mondandóm végén picit vállat vonok, és megigazgatom a seprűket a hónom alatt. A következő pár lépésnél kijjebb kerülök a diákok által letaposott ösvényről, és a finom, érintetlen hóban csoszogok egy picit, nagy vigyorral az arcomon. Izé, lehet, hogy egy pár lépést ugrándozom is, de  ezért igazán nem lehet hibáztatni.

Mosolygok magamban, hogy nem haragszik rám, és megkönyebbülten sétálgatok tovább, pár lépésre a csapástól, még mindig a letaposatlan hóban. Bólintok a szavaira, de amikor cukinak nevez, a nyakamat behúzva bújok el a sálamban - ezzel egyúttal hagyva, hogy tincsek tekeredjenek az arcom elé. Nem bánom, éppen a pirulásomat próbálom elrejteni előle. Dünnyögök valamit, amit nagyjából lehet egy "ugyan-ugyan"-nak érteni, de azért csak a havat bámulva meredek előle. Cuki? Zakatol bennem a hangja, és újra és újra hallom ahogy megszólal. Cuki, cuki, cuki, cuki...

Az ajtóhoz érve hagyom, hogy ő érjen oda először, és mintegy témaelterelésként (illetve dehogy témaelterelés, én olyat soha) hozzáteszem a korábbi témához.
- Ráesett egy könyv? - majd a biztonság kedvéért nevetve hozzáteszem - Igen, van nálam könyv, igen, tudom hogy a repüléshez nem kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bence
Kedd délután

- Vagy csak meguntam, hogy a pirulással piszkálnak, ezért inkább a tettek mezejére léptem. Azaz jelen esetben a lábadra - nevetek vele együtt, adva egy újabb magyarázatot.
A szemeimet ezután a hóba nyomódó lábaimra szegezem, és menet közben magam után hagyott lábnyomokat figyelem. Egyszer-egyszer előrréb szaladok pár lépést, és míg Lóri odaár mellém, körbeforogva egy-egy virágot mintázok a cipőm talpával. Pont ezért nem is látom meg a fájdalmas fintort, ami az arcára ül ki.

- Egyre inkább úgy gondolom én is, hogy hiba lett volna - mosolygok rá, miután végzek egy újabb virággal. Kicsit kijátszadozva magam térek vissza a fiú mellé az ösvényre, és most már nem is áll szándékomban elcsatangolni mellőle amíg vissza nem érünk.
A felvetésre, hogy meséljem el valakinek az álmaimat, megrázom a fejem, és bár már készülnék ellentmondani, mégsincs rá szükség, mert ő is viszakozik.
- Azt mondod, avassak be mást is a kis titkunkba? Hát nem is tudom - húzom egy kicsit, majd miközben finoman nekikoccintom a vállam a karjának, megtoldom - á, nem-nem...
Egyébként teljesen egyetértek azzal amit mond, határozottan jófej srác, de az ilyesmit nem kötjük a másik orrára - legalábbis én nem szoktam. Egy hímnemű egyed van akit el szoktam halmozni normál esetben bókokkal - Lysander. Nem szeretek ilyen nyíltan véleményt nyilvánítani, mert aztán jöhetek a menetszeles kifogásokkal.

-Ööhm... - gondolkozom el kicsit ijedten az összehúzódó arcát látva - Mit szólsz akkor ahhoz, hogy én voltam béna, és én ejtettem rád az én seprűmet, amíg te másfelé figyeltél?
Majd odanyújtom neki a karom, hogy támaszkodjon rám a lépcsőn ha kell. Gondolkodni kezdek, hogy figyelemelterelésként mit meséljek neki, és amikor beugrik, húzni kezdem magam után a gyengélkedő felé, hogy mielőbb odaérjünk.

Mesélni kezdek neki a fiatal és túlságosan izgága Masáról, aki magára döntötte egyszer a karácsonyfát és az amellett lévő állólámpát. Részletesen elmesélem milyen érzés volt elterülni a szőnyegen, magamon egy szúrós fával, az arcom előtt meg két négylábú nyáltengerrel, akik azonnal elkezdték nyalogatni a hajamból a rászóródott cukorkarikákat. Egy élmény volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Dimi bábácsi és az ELME játéka
*-* Kész vagyok, mehetünk!- 🎶

Furcsán érzem magam, ahogy mugli ruhában cikázok végig a folyosón az emberek között. Félvállra vett hátizsákom teng-leng mögöttem, ahogy jó szokásomhoz híven gyerekes ugrándozással közlekedek a folyosón, rá se pillantva a „Ne szaladj!” táblára. Jókedvemnek az sem szabhat gátat, hogy a pocakomban elkezd kavarogni a frissen elfogyasztott árnyékfeketére sült pirítós és a körtelé.
Csak a napsütésre kiérve lassítok le, és két karomat kicsit magam elé tartva sétálok tovább csukott szemmel, miközben a hirtelen jött világosságtól pár csepp könny folyik ki szorosan lezárt szemhéjaim alól.
- Egyszer élünk egyszer nem – mondaná a belső hangom, de lelövöm számára a poént, és hangosan is elmotyogom. Két kő, egy virágágyás, és egy combnak ütköző pad után merem csak megkockáztatni a pislogást, de azért egy teljes fogsoros grimasz még mindig csücsül az arcomon.

És ekkor látom meg őket. A grimasz csodálkozó tátogássá szelídül, a szemem meg már nagyon nem csak a könnyektől csillog. Akaratlanul is megbámulom, úgy ahogy még soha senkit, és miközben felé veszem az irányt, alig figyelek oda a talajra a lábam alatt. Meg igazából úgy bármi másra. A fekete bőr szinte hívogat, hogy simítsak végig rajta, és alig bírok magammal az izgatottságtól ahogy melléérek.

- Azta – suttogom elhűlve, ahogy kinyújtom felé a kezem. A modorom azért még mindig nem hagyott el teljesen, így a megzaklatni készült motor mellett álló Dimi bácsi felé fordulok.
- Komolyan nem viccelt, és én is mehetek vele?! – majd gyorsan oda-vissza pillantva kettejük között, kibököm ami régóta kikívánkozik – megfoghatom?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Dimi bábácsi és az ELME játéka
*-* Kész vagyok, mehetünk!- 🎶

Bármit megígérnék neki, annyira elvarázsol a motor. Apropó, lehet, hogy eddig eszembe se jutott, hogy akár én is vezethetnék, de ahogy megtiltja... Nem Masa, nem szabad.
Ha lenne bakancslistám, most felírnám rá, hogy szerezni egy motorosjogsit, de mivel nincs (és ha lenne is elhagynám) csak kiélvezem a pillanatot, és vigyorogva szalutálok.
- Kivételesen nincs rajtam szoknya - nézek Dimi bácsira, miközben körbeszaladok a motor körül, szinte folyamatosan rajta tartva a kezem.
Teljesen bezsongva állok meg végül, és veszem át a felém nyújtott bukósisakot, miközben valahogy úgy nézhetek a tanáromra mint egy a bot elhajítására váró kiskutya a gazdájára.

- Mit csináljak, hová üljek, merre megyünk, egy eldugott kis földúton sem kormányozhatok egy kicsit? - zúdítom rá a kérdésáradatomat, miközben a fejembe nyomom a kulupot, és a szíjjával babrálok. Fel sem tűnik, hogy kimondtam olyan gondolatokat amiket csak magamnak szántam, helyette lesem Dimi bácsi utasításait, mint egy... Oké, visszatértünk a kutyás hasonlathoz. Hát, akkor nagy levegő, kutyaszemek, és... - Egy iciri-picirit?

Belebújok és begombolom a farmerdzsekimet, és a táskát visszaveszem a hátamra, immár rendesen, nem csak félvállról. A mozdulatsor közben a réten ücsörgők felé pillantok, és látom, hogy bámulnak minket, mire újult erőre kap a vigyor az arcomon. Bámuljatok csak, ugye hogy nekem milyen jó?!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Dimi bábácsi és az ELME játéka
*-* Kész vagyok, mehetünk!- 🎶

A szenvedélyek furcsa dolgok, példának okáért én sem tudtam, hogy ennyire oda tudok lenni egy kétkerekű lélekvesztőért. Mikor végül elszakítom a tekintetem a motorról, hogy könyörgő szemeimet HVH-mra vezethessem, feltűnik, hogy eléggé indulhatnéka van, így nem is problémázok tovább. Mindennek megvan a maga ideje, és bár sokan talán felnevetnének, ha ezt hangosan mondanám ki, de azért igenis ismerem én is a határokat. Jó-jó, és néha ha úgy hozza az élet oda is figyelek rájuk. Jézus, itt dobálózok ilyen szavakkal mint az "élet", mi lesz a következő, a "bezzeg az én időmben"? Fú, betegre röhögné magát rajtam minden legilimentor.

Lebiggyesztem az alsó ajkam amikor kijelenti, hogy nem vezethetek, de látszat-sértődöttségem nagyjából kimerül ebben az egy másodpercben, aztán újdonsült lelkesedéssel nyomom a fejembe a sisakot, és csatolom be a szíjját az állam alatt. Egy pillanatra félrebiccentem a fejem, ahogy előrevetítem magamnak a lehetséges felszállási módokat. Csak pár pillanatnyi habozás, majd egyik kezemmel Dimi bácsi vállán megtámaszkodva rámászok az ülésre, lábaimat komikusan széttárva oldalra, eltartva a motor testétől. Az instrukcióknak megfeleően ráfogok az előttem ülő derekára, és igyekszem odafigyelni, hogy izgatottságomban ne nyomorgassam túl az oldalát.
A lábaim a V alakot megtartva lóbálódznak előre-hátra, egész addig amíg instrukciókat nem kapok rájuk vonatkozóan. Szófogadóan teszem amire kér, és kiszélesedik a vigyor az arcomon, ahogy elindulunk. Nos, észre sem vettem hogy eddig is mosolyogtam, azt hiszem ez egyelőre hozzámnőtt.

Hangosan örömködök ahogy felszállunk, és pillanatokon belül mindenki kis pici pettyé válik a mezőn. Nézelődök jobbra-balra, de igyekszem nem nagyon kidőlni, nehogy bezavarjak a motor egyensúlyába. Az út első részében tartom magam, és csak néha kiáltok fel, ha valami különösen gyönyörűt látok, és mindenképpen fel akarom rá hívni útitársam figyelmét. Aztán amikor hullámvasút-üzemmódba kapcsolunk, egyre több juhúú és vííí sikítódik Dimi bácsi fülébe. Hupsz, bocsánat. Megesik.

Kicsit csalódottnak érzem magam amikor landolunk, egy csapat idegen mellett, hiszen olyan gyorsan elrepült ez az út. Lekászálódok, a sisakot leveszem a fejemről, amitől láthatóvá válik kipirult arcom, és a széltől és siaktól kiborzosodott hajam. Beletúrok picit hátul, hogy fellélegezhessenek a hajhagymáim, miközben enyhe bátortalansággal nézek szembe a... Nem, fogalmam sincs kik ezek, csak annyit tudok, hogy egyetemisták.
- Hahó - köszönök a korábbi kiáltozásoktól kicsit karcos hangon. Körbefordulok, szemügyre veszem a hatalmas épületet, miközben magamon érzem a többiek tekintetét. Mielőtt bármit is mondhatnék, egy alsó hangon 180 centis lány lép oda hozzám, és fellelkesült arccal kezdi el borzolgatni a hajam. Talán még gügyög is egy kicsit a bemutatkozásához. Kifejti, hogy milyen szép, befonható hajam van, és mire észbekapok, már el is kezdi a két fonatot a fejem két oldalán. Csak dermedten meredek magam elé, ahogy próbálom feldolgozni az élményt, miközben az arcom láttán többen elnevetik magukat.
- Engedd el, ő ilyen, úgyis mindjárt végez - bíztatnak, és a helyzet annyira valószerűtlen, hogy visszakúszik az arcomra a korábbi vigyor egy moderáltabb, halványabb változata.
- Masa vagyok, - kezdem meg válaszomat a hirtelen érkező bemutatkozásokra, majd érzem ahogy pattan a hajgumi a fonatok végén, és két határozott kéz fordít Dimi bácsi felé.
- Na, kész. Milyen? - hallom a hangot magam mögül, ahogy Dimi bácsinak szegezi a kérdést. Kíváncsian felemelem a kezem, hogy megtapintsam a fonatot, de a lány rácsap a kezemre, amolyan "ne tedd tönkre a mesterművem" stílusban. Dozzogós arcot vágok, amit csak a néha-néha megránduló szám sarka tör meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nimibogyó

- Hess na! Sicc innét, te kis cukorfalat! Te is te hé ott, nem mész el onnan? Rossz kiscica! - nem azt mondom, hogy percek óta tőlem zeng a rét, ahogy a száradó macskamentaszagra körém gyűlő cicókat próbálom elhajtani, de de. Nagyhiszeműen lecuccoltam a hengerekkel, falapokkal, köteg spárgákkal, hogy majd amíg száradnak a kis levélkék még barkácsolok is cicónak pár jópofa játékot, erre a tervem dugába dőlni látszik, mert a kastély összes cirmosa, feketéje, fehére és karamellája itt sündörög a lábam körül. Megfogom a tegnap este varrt groteszk plüssegereket, és eldobom őket, hátha utánuk mennek - meg ahogy én azt elképzeltem. Nagyot sóhajtva egyenesedek ki egy percre, arcomat a nap felé fordítom, beszívom a friss, nyarat ígérő tavaszi levegőt. Elönt a békabéke, a nyugalom, meg a világszeretet, hogy aztán újra felidegesíthessem magam, amikor visszapillantva meglátom a levelek felett két miliméternyire szuszogó cirmost.

- Héha már na! - nyúlok a karjai alá, és emelem le a magaslatról. Az eldobott plüssegereket esélyem sincs egyelőre visszaszerezni úgy néz ki, ha egy pillanatra nem figyelek, rögtön megtámadják a kincsemet. Pedig ez Lysander ajándéka lesz! A múltkor nyert ajándékutalványból is szereztem neki egy haatalmas cicatornyot, de szeretnék csinálni neki egy mini akadálypályát ahol igazán kiélheti a vadászösztöneit. Hátha akkor csak minden második hajnalban támadna orvul rá az ágyról lelógó nagylábujjaimra.