Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nem szabadna félrenéznem, mégis megteszem. Ha tehetném levegő után kapnék, ahogy Henrikre céloz anélkül, hogy tudná, hogy ezt teszi, de képtelen vagyok rá, némán meredek magam elé, mintha befagyott volna az egész pillanat, mintha eltűnt volna az idő, és mostantól csak szavai, egyre ingerültebbé váló szavai viszhangozhatnának fülemben. Nem tudom megrázni sem a fejem, nem tudom azt mondani, hogy igen, nem tudom azt hazudni, hogy nem, és... Hazudni. Szóval hazudni, mi?
Felkapom a fejem mozdulatával egyszerre, tekintetem őt követi, a hirtelen mozdulattól végre megtörik a sztázis, és levegő áramlik tüdőmbe. Pár apró szikra kezd táncolni szemeim előtt, amiket gyorsan kipislogok, észre sem vettem, hogy ilyen sokáig maradtam néma, hogy ennyire menekülnék. Mozdulatból könnyebben mozdulok már én is, megrázom a fejem, először darabosan, majd egyre hevesebben. Hogy mondhat ilyet? Mitől lenne jobb vagy könnyebb? Azt hiszi, hogy szórakozásból csinálom?! Aztán... Pillanatnyi ingerültségem onnan apad el ahonnan jött, egy pillanat alatt. Miért nem készültem fel arra, hogy kérdezősködhet is majd? Felpattannék, kikérni magamnak, de nem, ahogy megtenném, már nincs is mit. Volt egyáltalán? Az is lehet, hogy csak képzeltem.
- Miért akarod tudni ezekre a választ? - kérdezek inkább vissza, egyenes válasz helyett elpillantva mellette. Nem tudom, nem tudom kimondani az okokat, indokokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nyelek, de az okozott és érzett fájdalmat nem tudom eltüntetni, mint holmi megakadt falatot. Választ, választ, választ akar, és én adjam meg neki. Annyira sajnálom. Rendben, megadom. Annyira sajnálom. Felállok, s egy pillanatig csupán zihálva meredek magam elé. Szemeim fókuszálatlanul pillantanak előre, agyam azt ordítja ne csináljam, hülyeség, és közben meg JÖN A KÉSZTETÉS, és tudom, egyszerűen már most tudom, hogy meg fogom próbálni, és utálni fog érte. Mégsem tudom nem. Azt hiszem, ebből meg fogja érteni.
Mielőtt azt hihetné, hogy elviharzok, felé fordulok. Elé lépek, tenyerem határozottan simít az arcára, majd közelebb hajolok. Arca előtt egy pillanatra megtorpanok, majd hacsak nem üt odébb, ajkaimat az övéire simítom. Szemeim lehunyom, a vizes barlang jut eszembe, ahogy elmélyítem a csókot, kezdeményezéseim oly ritka darabját. Ritka, és talán egyben utolsó darabját. Talán? Talán ez még? Nyelvem finoman végigcirógatja alsó ajkát, majd ha nem húzódik el, ujjaimmal végigsimítva arcán mélyítem el a csókot, azonban immár nem rá gondolva. Biztos vagyok benne, hogy ő is érzi a különbséget, hogy hallja, ahogy némán sikítom felé, hogy ez valami más, valaki más, valami nem olyan mint volt, ujjaim hajába túrnak, húzoom magamhoz, húzódok közelebb. Aztán a pillanat megszakad, kényszerítem rá magam, hogy kinyissam a szemem, látom őt, őt látom, az a hév pedig, ami az előbb talán megjelent, eltűnik, mintha nem is lett volna. Talán nem is volt igazán. Talán pont ez a lényeg. Hagyom, hogy őt érje a felismerés, óvatosan, lassan, cirógatva, bocsánatkérőn adva szájára apró puszikat, ameddig rá nem jön mit is akartam mutatni. Mit tettem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Akaratlan mutatom meg neki a dolgokat, nem tudom, mit szeretnék, azt hogy értse, vagy pont azt, hogy ne? Érzem, ahogy húzódózna, és sajnálom, hogy nem hagyhatom. Nem hagyhatom, mert kérdéseket tenne fel, olyanokat amikre talán még én sem tudom a válaszokat, talán én sem jöttem rá, talán soha nem is fogok. Ajkaim alatt Bencéét érzem, majd rajta keresztül azt a bizonyos másik alakét is, akit még gondolatban sem merek nevén nevezni, csak pillantása ég belém, hangja zendül a fülemben. Nem tudom mi a különbség köztük, miért vagyok más vele és vele, miért vonzanak mindketten magukhoz, mégis teljesen különböző módokon. Nem tudom, hogy érti-e, haragszik-e, szomorú-e, könnyeit ízlelem, megtartom, s remélem sosem felejtem el, mert ilyet nem akarok még egyszer átélni.

Megremegek ahogy zsebéhez nyúl, könnyeim mégsem buggyannak ki, nem tudnak, elrejti őket a szégyen, a hitetlenség, a zavar. Kegyetlenség, ha nem is vágja a fejemhez, hát vágom én a sajátomhoz, de nem lesz tőle könnyebb, nem lesz tőle jobb. Ha üvöltene velem, ha kiabálna, ha úgy érezném megkaptam ami nekem jár, lehet megkönynebbülnék, de Bence... még mindig, mindezek ellenére Bence, és nem tesz ilyet. Nekem pedig meg sem fordul a fejemben, hogy erre kérjem. Hol lenne fair? Még csak nem is biccentek a köszönömre, nem tudok, hisz mit mondjak? MIT MONDJAK?! Szívesen? Nincs mit? Urammerlin, nem. Sajnálom? Mit? Mit a rengeteg minden közül? Némán figyelem, ahogy elbabrál a kütyüivel, karjaim mereven testem mellett tartom, ellenállva a késztetésnek, hogy átöleljem magam. Álvigasz lenne az csupán. Nem köszönök el tőle, nem tudok. Reszkető, apró madártollnyi levegőket kortyolva csupán figyelem, ahogy bedugja fülesét és hátat fordít, nekem pedig abban a pillanatban remegnek meg orrcimpáim, ajkaim. Egy szakadozott szusszanás szökik ki orromon, reszketeg, egész testemmel kísért hang, s ahogy egy végre beszívott mély lélegzetet beszívok, kifújáskor már könnyeim is elerednek. - Köszönöm - suttogom távolodó hátának, olyan halkan, még talán én sem hallom meg, csak képzelem.
Ráz a zokogás, vállaim hullámoznak mint valami fekete, feneketlen mély, ragacsos tenger, fejem előrebukik, hajam eltakar, de nem képzi körém a szokásos védőburkát. Leguggolok, térdeimet átölelve ringatózok csendesen előre-hátra, előre-hátra, majd oldalra, a padnak dőlök, támasztékot keresve. Ujjaim hajamba túrnak, ahogy valami halk nyöszörgés tör fel a torkomból, kapkodom a levegőt, s miközben zihálva várom, hogy valami csoda történjen, visszatekeredjen - magam sem tudom pontosan meddig - az idő vagy épp előre... Minden néma körülöttem. Egyedül vagyok a réten, teljesen egyedül, egyedül van Bence is valahol, úton... Valahová. Mennem kéne, de nem tudok, nem nekem kéne, hogy fájjon, mégis teszi. Ujjaim a földbe túrnak, belemarkolok, körmöm alá befúróik a sár, mint ahogy belém is beette magát a bűntudat. Bence...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Lili
ő itt a Tücsi

- Hmm nem gyakran - töprengek el Lilcsók szavain, lépteim ütemére biccentgetve aprókat fejemmel. - Mióta én idejárok még csak egyszer robbant azt hiszem, vagy a többi csak apró volt és átaludtam.
Széles vigyorral tekintek magam mellé, tökre nem vágva, hogy elég rossz az irány amibe haladunk, és ez alatt most nem olyasmit értek, hogy mindjárt belehullunk egy tokáig érő pocsolyába, vagy egy láthatatlan kőfalba, lámpaoszlopba, egyéb komikus akadályba, csak... Khm, mintha nem venném észre mennyire megijesztem szavaimmal. Ami mondjuk abból a szempontból nem gáz, hiszen így nevelődnek életre a gyerekek, így legalább amikor megint robban kattan eltűnik leépül valami akkor nem áll ott, hogy miiii, hanem már tudja merre van a gyengélkedő, a mentőláda... Mentőláda, mentőláda, nyílj már ki nyílj már ki, mentőláda, mentő- ez most nem fontos.
- Ó hidd el a szülők nagyon könnyen megbocsátanak mindent - legyintek, majd ahogy átgondolom (hogy mit csinálok? ki vagyok és mit tettem magammal) hogy is hangozhatott ez, kifejtem bővebben. Inkább csendben kéne maradnom... - Mármint oké, ha meghalnál azon nem tudnának mit megbocsátani, de tuti nem rád lennének mérgesek, inkább a sulira. A bukás se olyan vészes, az első troll után a többi már nem mozgat meg annyira, én eddig fixen nulláztam minden LLG-met, aztán mégis élek, és itt vagyok. Ja meg nyilván, azért nem halsz meg.
Csodálatos sorrendben fejtem ki a gondolataimat, mi? Ennél már csak megnyugtatási skilljeim varázslatosabbak.
Kuncogva bíztatom, hogy hajoljon csak közelebb, nem fogja megenni, kapott már kajcsit a hónapban, és én bizisten kerekre pecekelt szemekkel figyelem, ahogy bátorságát siker koro... názza. - Ahhh, Tücsöööök - sóhajtok fel, majd ahogy felfogom, hogy Lili rohan, én is megindulok. - Állj meeg - kiáltok utána, ahogy rákapcsolok, Tüccs rendkívüli módon élvezi a tempóváltást, csak úgy szalad előre, már-már üldözi a kislányt, maga mögött húzva engem is. Gyors vagyok és kitartó, a kviddicsedzések jó formába hoznak. - Lili, ne fuss, elesel, ne fuss, Tücsi nem bánt! - kajabálok utána, így szaladunk a réten, mint valami rossz kabaré főszereplői.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

melegem van

- ...inkább megtermett teknőcre emlékeztetnek, páncéljukat ékkövek sokasága díszíti, őshazájukban, a Fiji-szigeteken egy partszakaszt védelmi övezetnek jelöltek ki számukra - nem csak az értékes páncéltól esetleg kísértésbe eső muglik távoltartására, hanem a gátlástalan varázslók miatt is, akik díszes üstként használják a páncélt, a tüzes rák egyébként hatásosan meg tudja védeni magát: hátsójából lángot szór támadójára... - járom a kastélyt LLG jegyzeteket bújva. Halkan mormogok magam elé, ki-kikerülgetve a velem szembe jövőket, hol több, hol kevesebb sikerrel. Ha néha egy váll koccan is, nekem nem fáj, mi az egy gurkóhoz képest. Nincs türelmem leülni szépen egy asztalhoz, vagy elfeküdni az ágyon, úgyhogy reménykedek benne, hogy a járkálás eléggé lefoglalja a mocorgási kényszerem, és meg is marad valami abból amit olvasok. Nem szeretem az LLG-t, annyira tudom, hogy nem szeretem az LLG-t...
Az udvarra lépve hunyorogva pillantok fel az égre, és mielőtt visszaugranék a vakító fehér papírlapokhoz, picit megpihentetem a szemem a növényeken. Így veszem észre a köztük tüsténkedő Babut is, aki kezében tanácstalanul forgatja a metszőollót. Lassítok lépteimen, ahogy felé tartok, és bár eredetileg sétálnék is tovább, zavarás nélkül, végül mégis megállok mögötte. - Szia Babu, büntimunkázol? - nem igazán szoktam más okból látni diákokat ilyen lelkesedéssel vagdosni az ágakat. A csonkítmányok szana-széjjel hevernek, a fakorona látszólag rendezetlenül - vagy legalábbis nem szokványosan - kanyarog, és a lány sóhaja is elég morcosnak hangzik. - Kell segítség? - ajánlom fel szolgálataimat csevegő hangon, a papírokat már téve is a hátam mögé. Ne is lássak több tüskés tüzes rákizét... Mellé lábujjhegyezek a háta mögül, és úgy pillantok fel rá, mosolyogva. Nem kinevetem, egyszerűen minden egyes pillanattal javul a kedvem amit nem a papírok fixírozásával töltök. Na nézd a mintadiák... Hé, amúgy én metszettem már, és még élnek azok a fák, úgyhogy nem kell félni! Elképzelem, ahogy vékony hangon felsikít a fa.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

ruha x dúdolat
Én, akit máskor úgy kell kiimádkozni az ágyból, most már Lysander ébresztő nagylábujjonnyalása előtt is úgy ülök fel, mint akibe az éjszaka apró szellemmanók még picuribb rugókat kötöttek volna izmok helyett. Persze, észben tartom, hogy nem mindenki kel ilyen hajnali hajnalon, nem mindenki van oda meg vissza a ténytől, hogy én tanulmányi kirándulásra megyek, így nem is csapok nagy zajt. A táskámat már előző este összekészítettem, addig tömködtem amíg minden elfért egy hátizsákban. Persze elraktam pár szatyrot, ilyen vászonfajtát, hogy ha valamiért több hely kéne meg tudjam majd oldani - és igazából már most érzem, hogy a fülemen is ezek fognak lógni hazafelé. Olyan szép masnit kötök a cipőmre, amit selyemszalagként bármelyik kishercegnő szívesen viselne a hajában, és ahogy végül kalapomat is fejemre vágom, a naptej után nyúlok. Némán tátogva az elalvás előtt is hallgatott dalt sertepertélek jobbra-balra, próbálva nem átesni a táskán, és a hozzá kötött hálózsákon. Hozzá kötöttem igaz? Azt hiszem, de nem hajolok le megnézni, és különben is épp maszatos a mancsom a krémtől.
A vállam, az arcom befehérezem, majd a tubust letéve az asztalka szélére - lábjegyzet magamnak, ne hagyjam itt - nekiállok szépen elkenegetni mindet. Az ablakon kibámulva még úgy veszem egészen időben vagyok, így ráérősen kezdek zümmögni is, megfeledkezve magamról, a felesleget meg végül a combomra kenem, random mintákba. Nem szoktam amúgy ilyesmit használni, de most éget a kirándulás szelleme - hahahahahah - és nagyon rá vagyok készülve. Még sebtapaszt is raktam el a... szóval valahova. Talán a nagyzsebbe?
Ásítok, jólesőn megnyújtózva, majd megcsipkedem picit az arcom, és nagyot bólintva felkapom a zsákom, hogy kisasszézhassak a szobából. A lassan záródó ajtón át szomorúan pislog utánam a nyitva hagyott naptej, a hálózsák, és Lysander, aki valamilyen érthetetlen oknál fogva még akkor is szeret, ha néha véletlen ráfekszem a farkára.
Ezzel a felspilázott energiával robbanok ki a kapuhoz is, közelebb szökdécselve a tanárnőhöz. - Jó reggelt, itt vagyok, Zippzhar Mária Stella, Levita, Negye- Ötödév - karattyolok amíg nevemet keresi, és nos... igazából utána is. - Mindent elhoztam, ezer százalék, ú az ott nekünk van? Köszönjüük - s azzal már rá is repülök a kis asztalra, hogy megkóstoljam a kipakolt finomságokat. Jó, azért hagyok mindenkinek, nem kell aggódni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

melegem van

Lúzer felirat? Hol? Kinek a homlokán, mi? Valamiről azt hiszem lemaradtam. A mélyről kifújt levegőt, az erőlködve kipréselt mosolyt tiszta szívnyugalommal írom a büntetőmunka számlájára, igazán fel sem merül bennem, hogy az én közeledésem váltotta ki belőle. Hát ugye a kerti munka nehéz munka, az ember leizzad, fújtat, görnyed, árnyék csak mutatóban van, ellenben a harminc fok befigyel... nem csodálom, ha nincs kedve a bájcsevegéshez és inkább inna egy forró, nem, jéghideg limonádét valamelyik árnyékos padon, egy hűvös, kőfalú folyosón. Nos igen, azért ilyen frusztráltan biztosan nem vagdosna az ember ágakat jókedvéből, úgyhogy a büntetőmunka igencsak kézenfekvőnek tűnik - és meg is ütöm vele a jackpotot. Csak bólintok, mintegy tudomásul véve, hogy eltaláltam és megerősít, de nem kérdezek rá, hogy mit tett amiért ezt érdemelte. Nem is tapintatból, szimplán csak eszembe sem jut. - Egy icipicit - bólintok, s ügyeskedem át magam a gyepre. A mutatvány már csak azért is szép, mert a saját lábamba (vagy a fű szélébe? esetleg egy kavicsba? annyi minden lehetséges!) akad a másik lábfejem, s ugyan nem zakózok, de egy berregő-fújtató véletlenül mindjártelesek hang kiszökik ajkaimon, s karjaimat oldalra kicsapva találom csak meg újra egyensúlyomat, miután úgy dobbantok be a lány mellé, mint rinocérosz az utolsó, még nem kiszáradt pocsolyába. Cuccaimat majdnem elejtem, így inkább le is dobom a fűbe, ne legyenek útban. Henlo, megérkeztem.
- Ezt itt meg itt és itt - mutatok a fa ágán a megfelelő pontokra - kell levágni, és akkor szebb termést fog hozni, mert nem a picikbe megy el a tápanyag, hanem a nagyokba és így a gyümölcsökbe is - hadarom el gyorsan amit emlékezetből fel tudok idézni, s bár magyarázatom nem tűnik túl szakszerűnek, vagyok elég határozott ahhoz, hogy látszódjon, nem csak a világba beszélek. Elvileg.
- Á, csak meguntam odabent tanulni. Te? - kérdezek vissza, majd rögtön homlokon csapom magam - hülye vagyok, büntimunka, ne is mondj semmit. - Hangyafogsornyit kinevetem magam, mielőtt felkapnék egy metszőollót én is, hogy besegíthessek. - Minden rendben? Fáradtnak tűnsz - kérdezek vissza ezúttal én, s kíváncsian figyelem az arcát. Van benne valami furi, de nem tudnám megmondani mi. De á, biztos csak a meleg teszi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Én csak edzeni jöttem le, még örültem is, hogy viszonylag üres a pálya, most viszont már nem teljesen ez a helyzet. Valaki nem fogná meg a gyereket és vezetné el innen? Légyszi? Anyu? Igibá? Azt hiszem nem sok ember van, aki egy hasonló helyzetben olyan hatással lenne rám, mint Theon, ha bárki más állna így előttem, megijednék, ha egy idegen, esetleg rablósisakkal, konkrétan talán még félnék is. De itt? Itt az első amit érzek, az a gerincemen végigszáguldó idegesség, és harag. Olyan gyorsan felkapom a vizet, hogy pislogni sincs időm, csupán seprűm nyelét szorítom hirtelen szorosabban. - Neked meg már megint mi bajod van? - szűröm fogaim között a kérdést, miközben tekintetem az arca, és a pálca között jár. Sajátom a bal alkaromra szíjazva hever, csak be kéne nyúlnom bő kviddicses talárom alá, és ott lenne, de egyelőre jobbnak látom nem megmozdulni. Amennyire ideges, még a végén megpróbál elátkozni, elrontja a bűbájt, aztán ki tudja, hogy abba a valami random hablatyba nem halnék-e bele. Komolyan nem kéne ennek a gyereknek pálcát adni a kezébe, de rögtön, kérem, én már a kényszerzubbonyt is javaslom! És ő a prefektus, tőlem meg elveszik a jelvényt. Szépen vagyunk mondhatom.
Nem jut eszembe, hogy a bájitalról van szó, amit Elenával készítettünk, mégpedig azért nem, mert azóta, hogy azzal kísérleteztünk számtalan nap is eltelt már. Ez az egyik indok. A második, hogy nem tudtam róla, hogy ténylegesen fel is lett használva, a harmadik meg igazából ebből is következik, eszembe sem jut, hogy a rellonos éppen velem társítaná ezt a galád tettet, és hozzám jönne sírni miatta. Mondanám, hogy őrjöngeni, de az hozzá képest túlságosan drámai, a sírni pedig pluszba kevésbé férfias, így picit már ettől is jobban érzem magam. Persze fejben szapulni a másikat nagyon nagy dolog, kifelé kéne cselekednem vagy mondanom valami olyat, amitől eltakarodik a dolgára és engem békén hagy, de haladjunk egyelőre csak szépen sorjában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

beígért pinterestanyag - hangot rá!
Tudom én, hogy ősz van, változóidő, esős évszak, monszunhónap meg kutyafüle, macskabajsza, de azért tényleg szemtelenség, hogy itthagy minket a nyár, beűz az iskolapadba, és onnan kell bámulnunk az óriási csirrdurrbimbammos hirtelen-lezúduló-negyvenméter-hákettőós felhőszakadásokat. Mikor értitek, minden porcikám kivágyna. Az ember azt hinné, hogy az évek elteltével egyre jobban hozzászokom ahhoz a változáshoz, amikor egyik napról a másikra ismét napi négyszer két órára le kell kötnöm a fölösleges energiáimat, és zsizsgés nélkül biztosítani az érdeklődést az órákon, de... De nem. Help, szeretnék öregedni, olyan tunya felsőbbévessé, akiket minden évben látunk szenvedni a folyos- jó, oké, mégse lennék zombi, na. Visszaszívom, bocsánat karma, csak ne torold meg, köszi.
Így hát kénytelen kelletlen odabentről pislogok bánatos kiskutyaszemekkel az ablaktáblákat verő cseppek irányába. A társaimat ez mondjuk inkább érinti álmosítóan, szinte látom, ahogy a gondolataik között tuc-tuct járnak az utolsó agysejt- höh, még a tanárnő is elnyomott egy ásítást magyarázat közben.
Keményen veri szét az idillt a csengő, de szokásommal ellentétben most ezt igencsak vártam - táskámat még be se zártam, már fél lábbal a folyosón vagyok, miközben visszaordítok a vállam fölött egy viszontlátásrát. Talárom rendezetlenül omlik magam mögé, amin valamit segít, amikor megtalálom a bal szíjat, és rendesen bele is tudok bújni a hátizsákba, de akkor meg az ugrabugrál jobbra-balra ahogy lendületből cikázok a lomha diáksereg között, úgyhogy... Áh, minek is az ide. - Bocs bocs bocs - mantrázom tovább szlalomozva, és nem, nem pisilni kell ennyire (bár elvileg az esőhang fokozza az ingert, csak hogy tudjátok, szörföző pingvines meséből tanultam), hanem esőzni. A folyosó egy random pontján kicsúsztatom hát táskám a fal mellé, és immár nélküle szökellek tovább, letérve a rétre vezető folyosóról, mert hát a kisudvar közelebb van. - HAHH - vetem ki magam a szabad ég alá diadalittas kiálltással, és felelősségteljes felnőtthöz méltó módon veszem célba az első pocsolyát, hogy aztán páros lábbal beleplaccsanhassak. Jobb láb, bal láb, jobb láb bal láb - kán kán nánánánánáná - csak a csúnya verzió jut eszembe hirtelen, de azt talán nem kéne teli torokból üvölteni az ebédszünet kezdetén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Kend-e Kende?
Általában menet közben felfelé, vagy a távolba szoktam bambulni - ebből adódik valószínűleg a legtöbb balesetem, elvégre ilyenkor nehezen veszem észre a lábam elé került kukát, padot, virágágyást, vagy barackbefőttet (ne kérdezd). Most viszont kivételesen lehorgasztott fejjel bandukolok, tincseim tarkómon kontyba fogva, talárom összehúzva - mindez a felkészültség egy célt szolgál: nehogy bármi is megzavarja az olvasásomat.
Elveszve a sorok között valójában az udvaron keringve is elveszek, legalábbis valahol biztosan sétálok, de fejben nagyon nem ott vagyok. Kiválok a sétálók közül, érzékelem, hogy több körülöttem a tér, letérek a kavicsos részre a virágágyások köré, s látatlanban kezdem el passzolgatni magam előtt egyik-másik szerencsétlen kődarabkákat. Még jó, hogy nekik nem fáj. Nem sietek sehová, bent olvasni nincs kedvem, de idekint leülni sem, így egyszerre kapcsolódok ki az olvasással, és csökkentem is a kilométerhiányomat, hogy jobban bírjam a délutáni órákat. Lapozok, és mivel kikerülni kényszerülök egy kisebb csoportosulást, fel is pillantok a sorok közül.
Ekkor... Ekkor pillantom meg AZT a példányt. Bolyhosnak nem is bolyhos, fehérnek nem is teljesen fehér, alpakának nem is teljesen alpaka, de FULL ALPAKA alakja van!? Hangos puffanással zárom be a kötetet, diadalittas - Hah - szökik ki a tüdőmből, ahogy lehajolva megkísérlek rámarkolni az alpakavics seggére. Alpakavics bizony. Alpaka kavics. Alpakavics. Szívesen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Kend-e Kende?
Há' azé' na! Értem én, hogy kicsi vagyok, meg apró, meg pöttöm, de mégsem ragaszthatok stoptáblát a hátamra, hogy észrevegyenek, nem? Az kéne még, egy rúdra erősíteni különböző magasságokba többet is, aztán ki-ki látja, amelyik éppen szemmagasságába kerül. - Nyeeí - tör fel belőlem a furcsa nyekkenés, ahogy egyensúlyomat vesztve kezdek közelíteni a föveny felé, méltóságteljesen égbetolt fenékkel, mint az úszni tanuló kiskacsák. Jó, na, legyen, mert megfogtál Reiner, kvittek vagyunk, de azért ne legyen ebből rendszer, oksiboksi? Végül a teljes megfeddő és békítő monológ csak fejben kész lezajlani, belőlem ténylegesen nem tör elő sokminden, csak egy megkönnyebbült - pfúúú -, ahogy a képzeletbeli verítéket homlokomról letörölve jelzem: ezt megúsztam.
Elégedettségem egészen addig tart, amíg a srác térdre nem ereszkedik itt előttem, s fel nem kapja azt a kavicsot, amit az előbb pont én néztem ki. - Hé hé hé - hápogok, mutogatva az alpakavicsra, majd magamra, majd megint rá, majd megint magamra. Ez univerzális jele annak, hogy helló, valami volt itt mielőtt idetrappoltál, egy igazi kapcsolat kezdett kialakulni köztem, és a földdarabkák társaságának eme nemes tagja között, kérlek ne sérts meg azzal, hogy ezt teljes mértékben figyelmen kívül hagyod, és megkísérelsz elválasztani minket egymástól. Jah, tökre ezt jelenti az a hé hé hé, nem is értem, hogy egyesek miért mondják, hogy nehéz olvasni a nők gondolataiban, nem is vagyunk mi olyan komplexek.
- Én is pont most láttam meg, és akartam felvenni, hazavinni, kiállítani, és örök életéig szeretgetni. Hát micsoda alpakavics - csurizik le szám sarka, és tenyeremet kifeszítve nyújtom ki felé hirtelen, bociszemekkel könyörögve a megszánásért. - Kérem szépeeeeeeen! - pislogok tényleg nagyon aranyosan az egyelőre futó cukiprogramban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Kend-e Kende?
Kisgyerekeket megszégyenítő szomorú ábrázattal figyelem a vívódást Kende arcán. Őszintén szólva, persze, az lenne a legjobb, ha mindketten megtarthatnánk, de talán kinőttünk abból a korból, amikor a suliudvaron talált gombot-pálcikát-nyalókapapírt-kavicsot közösen vittük haza, egyik héten ide, másikon oda. Pláne, hogy ha ajándékozni akarja valakinek... Tanácstalanul sóhajtok, de nem érzem fairnek, hogy valami ósdi trükkel elcsaklizzam előle. Persze egyszerűbb lenne megkocogtatni a vállát (nem), és amíg nem figyel (nem), kikapni a kezéből és elszelelni (Masa nem, ez sehogy sem egyszerűbb), de nem éppen morálisan elfogadott megoldás. Ellenben a fiú szavaira diadalittas vigyor keveredik a fejemre, és nem zavartatva magam a köztünk lévő évfolyam és mint olyan valószínűleg tudásbeli különbségtől, lecsapok a felajánlásra.
- OKÉ, párbajozzunk! - Nos, ez valószínűleg nem olyasmi, amit az ember hallani szeretne. De hát hé, nem is hülyeség. - Mit szólsz egy butított verzióhoz? - az agyamban lévő fogaskerekek azonnal pörögni kezdenek, és bizony annak ellenére, hogy egy pillanattal ezelőttig nem volt bajom az igazságtalansággal, most mégis ennek kiküszöbölésén kezdek el gondolkodni. - De figyu, csináljuk gyorshalálba'. Mondjuuuk - megy a lázas ötletkeresés - csak capitulatust használhatunk... És ez azért lesz kihívás, meeeeert... - tekintetem ekkor akad meg két elheverő, kallódó papírzacskón. - MERT NEM FOGUNK LÁTNI. - És innentől csak az érthetetlen hadarás jön, ahogy hirtelen elkezdem neki magyarázni legzseniálisabb ötletemet valaha. - Az alpakavicsot letesszük a padra, megállunk egymástól biztos távolságra, felveszünk a fejünkre egy-egy papírzacsit, megpörgünk a sarkunkon, hogy elszédüljünk, és utána megpróbáljuk egymást eltalálni, aki előbb elveszti a pálcáját, vesztett. Na? És a másiké az alpakavics!
Zsenialitásom határtalan, most nézd meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

beígért pinterestanyag - hangot rá!
Nem tudom mi ütött belém - de őszintén, vár még tőlem bárki magyarázatot arra, miért viselkedek olykor úgy, ahogy? Ha jól hallottam, a múltkor két elsőéves levitás épp az elmáriásodik ige létjogosultságán vitatkozott a klubhelyiségben... Mondanom se kell, beszálltam a támogatók közé, és hamarosan nyertünk is, hogy bizony, van értelme használni.
Nem szokott fájni, ha egyedül veszek részt az őrültségeimben, az azonban mindig öröm, ha váratlanul társaság is érkezik hozzá. Most éppen Teddy ploccsan mellém, de ki tudja ki más jöhetett volna még, én kérem nem rendbontok, csak összetartóvá kovácsolom a kastély népét. - Kútba nem ugrunk, mert nehéz kimászni - vonok vállat, arcomat az ég felé fordítva. - Annyira viszont nem vagyok még alacsony, hogy egy pocsolyában kimászhatatlanságig süllyedjek, úgyhogy... - és a mondatom végét már csak nevetés fűszerezi meg, ahogy karjaimat kitárva kezdek el ezúttal tengelyem körül forogni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Kend-e Kende?
Nagyon határozottan jó ötletnek tartom a dolgot. És persze, amikor én valamit nagyon határozottan jó ötletnek tartok, azt kellő hadarással megtámogatott győzködéses kiskutyaszemek után... Mindenki nagyon határozottan jó ötletnek fogja tartani. A kellő nem véletlen szerepel a mondatban, de... De... Jó, Henrik való-, jó, lehet Márk sem mind- Tudjátok mit, ti, ti tudatom mélyén bújkáló utolsó agysejtecskék, akik tudálékosan önmagam megkérdőjelezésére késztettek? Nem hallgatok rátok, nem ingathattok meg. Nincs aki ellen tudna állni az ötleteimnek, mert fantasztikusak, és itt zárjuk is le a témát, bambuljatok és találjatok pillangót, amivel disztraktálódhattok. Hatunk. Disztraktálódhatunk.
- Ezaz - csapom össze tenyereimet fájdalmasan hangosan a beleegyezésre, majd feszítem ki ujjaimat kackiás vigyorral az alpakavics irányába. Olyan simaaaaaaaa!
És bár simán meglenne a lehetőségem arra, hogy a bólintásom és beleegyezésem után távolodó navinést átvágva egyszerűen szobámba sétáljak a kővel... SOHA. KÜZDENI FOGOK ÉRTE, MINT SÁRKÁNY A HERCEGN- lovagok a hercegnőkért. Lehet, hogy ez az alpakavics egy hercegnőalpakavics.
Addig sem maradok tétlen, amíg párbajharcoslovagtestvérem ténykedik, a kavicsos, salakos udvarban, fél lábam hátrahagyva szökdécselek egy vonalban, cipőm orrával megpróbálva kijelölni a "párbajtér" két végét. Nem sokkal debilebb látvány, mint általános ténykedéseim, de ez nem a látványnak dicsőség. Épp a második és egyben tervezetten utolsó vonalat húzom meg, amikor Kende visszatér, és választásra kér. - Sir Kende - a lovagos gondolatmenetemről elfelejtem felhomályosítani, de ettől függetlenül már félkomolyra vált a hangom, hogy illeszkedjen a középkori lovagi tornák légköréhez. - Akkor én ezt viszem, és mivel te hoztad, és én választottam, én húztam ácsorgóvonalat, ott meg te választhatsz. - Tiszta sor, és igazságosság.
Ha sor kerül a választásra, lovagi sisakom átvéve egyenes háttal és egy, a gyilkosságát tagadni készülő királynő méltóságával masírozok helyemre, hogy a párbajunk tényleg megkezdődhessen.