Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

IX. Thomas Middleton

Vizsgaidőszak, egy hétfő nap, 10 óra 34 perc. Csak pislogok és fetrengek az ágyamban. Volt ma egy vizsgám, amit meglepően jól és időben teljesítettem, ezért megjutalmaztam magam még egy kis ágyban fekvéssel. Kezeim fűben fekvő parasztlegény módjára pihennek nyakam alatt összekulcsolva, s jókedvűen dudorászok hozzá. Nincsen most senki a szobában, hatalmas a csend. Csupán az én dúdolásom töri meg olykor-olykor, amikor egy jó nóta kikívánkozik belső rádiómból. Nem tudok nem azon gondolkodni, hogy az utóbbi pár hónapban mennyire változott meg az életem. Varázscsalád, igen, pipa. Varázsfalu, jaja, az is volt. De ez teljesen más, mint otthon. Szeretem ezt a kastélyt, szeretem a barátaimat, és néha napján még a kergetést is hiányolom.
Hirtelen ülök fel az ágyon. Nincsen kedvem a sötét, néma szobában kuksolni, így kifordulok az ágyból, és a szélén megülve nyújtózkodok egyet. Bicajozni kéne egyet. Annyira kiszámítható vagyok, hogy eszméletlen. Most a félhomálytól, az átlagosnál is apróbb szemeim az éjjeliszekrényemre kúsznak, ahol kék-fehér-piros baseball sapkám pihen. Megnyalom ajkaimat. A számban az ébredés utáni kellemetlen szájízt érzem. Pedig nem is aludtam. Biztosan a sonkás croissant. A sapka mellett egy csomag rágó segít ki - ha már emberek közé megyek, és esetleg hozzám is szólna valaki, nem egy mesebeli zöld méregfelhővel szeretnék felé fordulni, amikor szólásra nyitom ajkaimat. Így még egy utolsó simítás; sapka a fejbe. Cipőt nem kell felvennem, mert eddig is abban feküdtem.
A toronyból lefelé jövet ki is találtam, hogy talán a vadőrlak környéke lenne a megfelelő spot. Már csak azért is, mert messze van, így élvezhetem a bringázást. Fel is pattanok paripámra, amint az udvarba érek, majd eszeveszettül tekerni kezdek. Egészen a vadőrlakig meg sem állok. Drift. Ismét csak a drift. Még nem szállok le a bicajról, csak a Világ Urának képzelve magam nézek végig a területen. Bézsszín nadrágot viselek, ami épphogy eltakarja kövérke térdeimet, ehhez egy zöld, „Rush - Fly By Night” feliratú póló társul, majd a jellegzetes sapkám, és fehér tornacipőm. Ja, és ki ne felejtsem a lábszárközépig érő, fehér zoknimat.
Madárcsicsergés. Sőt, ezek vadgalambok. Hallod? Itt az ősz. Megérkezett. Gyönyörű ez az évszak. Kár, hogy a sulinak mindig el kell rontania.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

IX. Thomas Middleton


Lágyan rázom csípőmet, miközben még mindig fogom belső rádióm adását. Éppen Michael Jackson egyik slágerére rázom magam. Kék szemeimet lehunyom, és élvezem, ahogy combjaim között a bringa ülésével játszok, miközben még mindig fenekemet riszálom. A zene egyre hangosabban dübörög a fejemben, majd elkezd lefelé csúszni. Végigszáguld torkomon, lezuhanva mellkasomba, ahol jár egy tiszteletkört, s ismét torkomat veszi irányba, hogy számon suhanjon ki eszeveszettmódon. És beindul a váll, két karom a magasba lendül, és Jacksont utánozva kiáltom el magam.
-  All I want to say is that, they don't really care about us… - ezt megismétlem még egyszer, miközben ökleim lecsúsznak a mellkasomra, és gorilla módjára kezdem ütni azt. Mosolyogva hallgatom, ahogyan az utolsó erősebb hangok visszhangzanak, majd elégedetten elmosolyodok, és újra tekerésre adom a fejem. Annyira nem gyorsan ugyan, mint ahogyan eddig jöttem, de nem vagyok lassú. Szemeimet egy pillanatra lehunyom, mélyet szippantva a friss levegőből, s amikor felnyitom őket, egy fiút látok meg magam előtt. A semmiből bukkant fel. Esküszöm. A mellkasomban megragad a levegő, ahogyan a bringám kormányát megpróbálom egy másik irányba rántani, de már túl késő. Így a srác táskájába akad a vezérrúd jobb széle, egészen pontosan a fékkar. Nem is kérdés, hogy mind a ketten a fűben találjuk magunkat pillanatokon belül. A bringa kissé felsérti a lábamat, nem tudtam a hirtelen esésben kirántani alóla. A navinés sem jár jobban, neki igencsak megránthatja a nyakát vagy mellkasát a táska, ami most már mellettük hever a földön. A pánt sikeresen elszakadt.
- Ú, b*szki… - nyögöm, miközben fájdalmas képpel a bicikli-sértett vádlimhoz nyúlok. A másikra emelem a szemeimet. – Jól vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

IX. Thomas Middleton


Jobb kezemmel támaszkodok a száraz tapintású fűben, ballal pedig hol mellkasomat, hol vádlimat fogdosom szűnni nem akaró fájdalmas sóhajtások kíséretében. Kék szemeim a másiké után kutatnak, akár egy szeretetéhes kiskutyáé. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy jól van, és nem esett nagyobb baja. Azt látom, hogy a nyakát fájlalja, ami nem is csoda, hiszen az ütközés következtében nem sok mindenük maradt fájdalomtól mentes. Megvan. Mármint a navinés, és ez jó hír. A kérdésére nem válaszolok, csak bólogatok, és maximum egy „ühüm” hagyja el vastag ajkaimat. Közben szemeimmel követem a másik fejének útvonalát. Ott van az iskolatáska, szakadt pánttal. Fintorra húzom ajkaimat. Sajnálom, hogy így történt, nem akartam én elgázolni ma senkit sem. Tényleg nem, nézd meg a határidőnaplómban. Látod? 9 és 10 óra között semmi nincsen benne, csak egy kis free time. Kihúzom felsőtestemet, miközben bal kezemet is magam mögé teszem, így mindkét karommal támasztom magam a földön. A kiegyenesítésnek köszönhetően roppan egyet-kettőt a gerincem. Jó tudni, hogy ez megvan, ha már a kulcscsontom nem éppen van a helyén. Vagyis jobb oldalon szinte nincs is csak egy kisebb csonk. De ami jó benne; jó kis party trükk, amikor kiroppantom a vállam, és szinte ki tudom fordítani a karomat.
- Nem para – nyögöm végül, miközben kékségeimet a másik meleg, barátságos tekintetébe fúrom. Egy iskolába járunk, ez biztos, de nem tudom, hogy azon kívül miért van meg az arca ennyire. – Én is figyelhettem volna jobban – engedek meg egy fogatlan, széles vigyort felé. Kicsit bénácska vagyok ma reggel, de most annyira nem érdekel, mint amúgy szokott.
- Nem is nagyon tudnék – mondom intenzíven bólogatva. – Amúgy… - emelem meg jobb karomat, és törlöm füves tenyeremet a nadrágomba, hogy így a közelemben csücsülő másiknak nyújtsam azt kicsit előre dőlve. – Petya vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

IX. Thomas Middleton


Meglepően udvarias jelenetnek lehet szem- és fültanúja bárki, aki erre jár és meghall minket beszélgetni. Nem mondom, hogy ez furcsa, de ritka. Mindenesetre. No, de nem nekem és… Thomasnak. Még mindig fájdalmas képet vágva, de barátságosan mosolyogva rázom meg a másik kezét. Nagyon óvatosan és nagyon finoman. Az igazat megvallva, nem is tudnám máshogyan, hiszen az én végtagjaim is sajognak, mint az állat. A kézfogás végeztével nem dőlök vissza, hanem inkább előre, és megpróbálom megmozdítani a lábamnak dőlt bicajt. Á! Esélyem sincsen. Semmi erő nincsen bennem. Dühös oroszlán módjára szusszanok egy hatalmasat, szinte látszik a levegőben a belőlem távozó levegő. Jól nézünk ki, mondhatom.
- Jövök neked egy táskával – szegezem mutatóujjamat a sebesültre. Vagy inkább elhunytra. Nem tudom innen megállapítani, hogy mennyire okoztam kárt. – Nagyon sz*r a helyzet? – kérdem végül fancsali képemet ismét Thomas felé fordítva. Tényleg nem akartam vele kiszúrni, teljesen véletlenül történt az egész. Eddig is őt figyelem, de amikor meghallom a „Figyelj csak…” megszólítást, szurikáta módjára húzom ki felsőtestem, amilyen azt mutatom ösztönszerűen, hogy minden figyelmem neki szentelem. Aztán visszaengedem magam a kényelmesebb ülőpozícióba, és megcsóválom a fejem.
- Eddig még… - nézek szét magam körül. – Sajnos nem – és ekkor jut el az agyamig, hogy milyen jelvényről lehet szó. S pont abban a pillanatban ejti ki Thomas is a száján a szót. Valóban! Thomas Middleton, Navine prefektus. Figyelek én. – De mindjárt megkeressük – nyögöm, ahogyan eltolom magam a földről, és akár egy pár hónapos bébi a nagyszoba szőnyegén, próbálgatom első lépéseimet. Arrébb lököm a bicajt, és megpróbálom bejáratni lábaimat. – Keressük meg együtt – széles, fogatlan vigyort engedek meg a másik felé, és kezemet is irányába nyújtom. – Fel tudsz állni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

IX. Thomas Middleton


Apró, malacszerű szemeimmel a másik tekintete után kutakodok, és amikor megtalálom, barátságosan elmosolyodok. Ilyenkor még kisebbnek tűnik a szemem, és a szám is fogatlan hatású mosolyra húzódik. Thomas szintén jámboran csillogó szempárral fogadja el a kezemet, így végre mindketten talpon vagyunk. Igaz, nem vagyunk topposak, de azért ez a pár perc pihegés a földön valamivel több életet lehelt belénk. Legalábbis belém, navinés iskolatársam nevében nem tudok beszélni.
- Nagyon szívesen – teszem végül hozzá jó kedélyűen az egész felsegítős sztorihoz, majd fordulok egyet a tengelyem körül, hátha megpillantom a csillogó prefektus jelvényt. Egyelőre nem nagyon találom sehol sem, ezért éppen nyúlnék a farzsebemhez, hogy előkapjam varázspálcámat, amikor több dolgot is észre kell vennem; Thomas is ugyanarra gondol, amire én és én pedig nem tudom, hová tettem a pálcámat. Ő nagyon boldog, hogy végül előkerül a becses jelvény, de én a diadalmas mosolyra csak fanyar grimasszal tudok válaszolni.
- Nekem a pálcám szívódott fel – motyogom az orrom alatt, az sem biztos, hogy a másik először érti, hogy mire gondolok. Ezért egy túljátszott pálcamozdulatot utánzó mozzanattal a levegőben mutatom meg, ha esetleg nem értette volna a pusmogásomat. Ekkor, Thomas kérdésére lepillantok hű paripámra. Szemeim elkerekednek, és haldokló hátasom mellé telepedek. Leveszem a sapkámat, és mellkasomhoz szorítom.
- Nem tudom – sóhajtok. – Visszatolom a kastélyhoz, és meglátjuk – gyászoló tekintetemet Thomaséba fúrom. – Segítesz megkeresni a pálcámat?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

IX. Thomas Middleton


Érzem, ahogyan elkezd „hangyásodni” mindkét lábfejem ebben a térdelő pozícióban. Egy ilyen jellegű esés után nem volt a legjobb ötlet térdepelni, de hát c’est la vie, ahogy’ a művelt román mondja. Szemeim még mindig Thomas arcát vizsglatják, és a mosolyból hamarosan fájdalmas fintor lesz, amihez alkalmazkodnak összehúzott szemeim is. Levegőbe emelt jobb kezem mutatóujjával mutatom a másiknak, hogy várjon egy pillanatot, és egy jó hangos nyögés szántja végig torkomat, miközben öregapó módjára felegyenesedek a fűből.
- Sajnos a bringákon kívül nem értek semmihez – jegyzem meg vállamat vonva. Persze ez nem igaz. Nagyon jó vagyok Heartstone-ban, World of Warcraftban, D&D-ben, mindenféle kaland- és szerepjátékban. Igen, stratégiai is jöhet, komám. Dobd ide! Igazából csak ahhoz értek, ami igazán érdekel. Tipikus kölyök vagyok. Ha már valami nem foglal le, akkor abból nem lesz Nobel-díj. Láttátok a Star Warst? Nem? De… Nem baj. Van egy rész a Birodalom visszavágban, amikor Yoda mester kiemeli az idióta Skywalker gyerek X-szárnyúját a mocsárból, mert csóri gyerek nem képes rá? Na, ez is most egy hasonló jelenet. Én csapni való vagyok bűbájokból. Annak ellenére, hogy varázslógyerek vagyok. Ezért várnám, hogy Thomas mester segítsen valamit, de igaz, ami igaz; ő nem fogja tudni invitoval ide teremteni az én pálcámat. Ezért megvonom a vállam, majd elkezdek sétálgatni a füvet vizsgálva, hátha meglátom a pálcát.
- Meglátjuk – teszem hozzá diplomatikusan, és zsebembe vágom kezeimet. Picit sántikálva keresek, miközben egy pillanatra Thomasra emelem kék szemeimet. – És – kezdem szokatlanul magas hangon. – Mi járatban voltál… vagy errefelé? – normalizálódik hangszínem, és kezdek egy kedélyes csevegésbe újdonsült pajtásommal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

IX. Thomas Middleton


Minden beszélgetésemben találhat a partnerem olyat, ami felesleges fecsegésnek vagy túl udvarias „ne legyen már csend” locsogásnak tűnhet. Pedig engem tényleg minden érdekel, azért nem tudom befogni a számat. Azonban – ahogyan jelenhelyzetben is van – nem zavar, hogyha a másik nem kérdez vissza, például. Én ugyanúgy folytatom a társalgást. Kedves mosolyra húzódnak ajkaim. Ilyenkor a mosoly mindig egy hihetetlen jóleső érzéssel párosul. Simogat és megnyugtat. Szeretem az ilyen emberek társaságát, mint amilyen Thomas is. A mosolyból végül elgondolkodóan megfeszült ajkak lesznek, és apró szemeimmel még inkább hunyorítva bólogatni kezdek.
- Igen, baromi csúcs ez az idő – hunyom is le szemeimet, amik a fiú mondandójának a végére kipattannak. Hallom a felszisszenést. Azonnal védelmezően odalépek, és ismét egy kisebb fintor kúszik arcomra.
- Szerintem úgy lesz a legjobb, ha innen egyenesen a gyengélkedőre megyünk – osztom meg elgondolásomat a másikkal. Én sem vagyok a legjobban, nagyon hasogat a térdem, és olykor zsizseg valami a fejemben is. Úgyis régen voltam már arrafelé. Ideje lenne megnézetnem magam, hiszen a sok WC búvárkodástól akármilyen szövődményeim lehetnek. A végén még kopoltyúm nő a bullyknak köszönhetően. Mondjuk, eléggé menő lennék vele. Mindig egy vízzel teli gömbakváriumot kéne hordani a fejemen, hogy életben maradhassak. Én lennék Aquakid, Aquaman métán elfeledett fiúgyermeke. Fejemet megrázva tekintek ismét Thomasra. A pálcám! Nekem ez tovább tartott volna ezekkel a gondolatokkal a fejemben.
- Szuper vagy! – mondom, és a szikrákat megszüntetve veszem magamhoz. És automatikusan, de persze óvatosan magamhoz ölelem a srácot, ezzel kimutatva hálámat. Aztán inkább gyorsan hátra lépek, és zavartan a kezemet nyújtom felé. – Mármint… khm… köszi szépen – mosolygok bátortalanul. Elijah-val a baráti ölelések már megszokottak, de egy ismeretlen biztosan nem veszi túl jó néven.
- Menjünk vissza – tekintek a kastély felé. – Tolom inkább – hajolok le bicajomért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

IX. Thomas Middleton


Az én esetemben nagyon egyszerű a sztori arra, hogy mi van a háttérben a fiú ölelgetésnél; apám mindig azt mondta, hogy nem férfias. És mivel én kifejezetten szeretnék az lenni vagy csak egyszerűen túljátszani, és Vajda Ricsi macsó akarok lenni… ezért van az, amikor a bennem lévő őszinte szeretet és csodálat minden élőlény felé egyszer csak megsemmisül. Automatikus dolgok ezek, amiket oldalakon keresztül ecsetelhetnék, de most nincsen rá szükség. Leginkább azért nincsen, mert az esetlenre sikerült kézfogás után Thomas magához szorít, és megölel. Először megfeszül a meglepettségtől a testem, és átszáguld rajta az a kellemes melegség, amit ez a mozdulat ad nekem. Elfelejtem, hogy mennyire „nem fiús” ez, és széles jobb tenyeremet a másik hátán terítem szét. Jólesően mosolygok. Nem gondolok arra, hogy tolakodó, egyszerűen átadom magam az érzésnek, mert nagyon fizikális kölyök vagyok. Mindenkit indok nélkül fogdosnék. Csak a vállához érni, pacsizni vagy rádönteni a fejem, amikor valamin sírásig nevetünk. Engem ezek mozgatnak. Aztán véget ér az ölelés, én pedig barátságosan rámosolygok a másikra, és újra a bringára nézek. A hátam simítása megborzongtatott. Elijah-n kívül nem szokott hozzámérni senki. Csak anyukám. És őt ritkán látom.
- Nekem mindenféleképpen meg kéne látogatnom a gyengélkedőt – válaszolom arra, hogy mit csinálunk. Kicsit el is fintorodok, miközben meghajolok, és térdemet kezdem tapogatni. Fel is szisszenek, és fájdalmas képet vágva nézek fel Thomasra. – Segítesz? Ritkán megyek oda. Azt sem tudom hirtelen, hogy merre van – emelem rá kék szemeimet, felegyenesedek, és ismét a bringa felé hajolok, hogy felemeljem a fűből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Dörömbölés a hatalmas tölgyfaajtón. Nem bent hallható az, hogy valaki bebocsátást szeretne nyerni, hanem fordítva. Nagyon ki szeretne jutni valaki – vagy valakik – a kastélyból, hogy egyenesen az iskolát körülvevő rétre mehessen. Egy újabb dörömbölés, majd még egy, és természetesen én esek ki rajta, miközben bringámat kétségbeesetten, akár egy ER jelenetben cipelem a rétre. Tarts ki, pajtás! Igaz, nem tudok olyan gyorsan menni így, ezért visszafojtott nyögések közepette teszem meg azt a néhány lépést, amíg el nem érem a rét azon részét, ahol a legegyenletesebb a fű és az alatt a talaj. Leteszem járgányomat a fűbe, és a hátamról ledobom a pázsitra hátitáskámat. Aggódok. A legutóbb, amikor Thomasszal összetalálkoztam kisebb baja esett a bringának, de azóta visszatérő betegsége lett, és mostanra nagyon súlyos lett a helyzet. De Doktor Úr! Meg lehet menteni? Biztosan, ezért letérdelek a hűvös fűbe, és félig belemászva hátizsákomba keresem a megfelelő eszközöket, amivel meg lehetne szerelni az én drágámat. Fejembe természetesen baseball sapka van húzva, emellett egyszerű vastag kapucnis pulcsit, farmernadrágot és egy piros sportcipőt viselek. Ha valaki erre jár, és meglát félig a hátizsákban, azt hiheti egy éhes vadállat vagyok, aki éppen a zsákmánya gyomrából táplálkozik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Szeretem a bicajomat. Tudom, hogy gyerekes ilyen erős érzelmeket táplálni egy mugli eszköz irányába, de itt a lehetőség; kövezzen meg az első ember, aki tizenöt évesen nem rajongott valamilyen tárgyért. A táskám mélye sötét, alig szűrődik be karjaim mellett némi fény, miközben próbálom megtalálni a szükséges csavarkulcsot és társait. Mikor megérzem ujjbegyemmel a hideg vasat, alig láthatóan elmosolyodok, és a hűvös érzés tenyerembe vándorol, ahogyan rámarkolok, és előszedem a hátizsákból. Szeretek bütykölni. Természetesen van olyan nap, amikor egyszerűbb a jól megszokott mágiát használni, azonban nekem annyira szimpatikus ez az elfoglaltság, hogy nem lenne buli, hogyha egy varázslat segítségével oldanám meg a problémát. Ajkamat nyalva görnyedek a kerékpár fölé, majd azokat beharapva koncentrálok, miközben egy mugli zenekar ismert dalocskáját dudorászom. Gondosan megpróbálom megigazítani a láncot, miközben műtős módjára meg-megtörlöm arcomat a hátsózsebembe rejtett, fehér színű rongyommal. Az egyik törlésnél csak tenyerem szélét szeretném használni, így hamarosan egy kisebb olajcsíkkal az arcomon folytatom tovább a szerelést. Teljesen elveszek a gondolataimban, amikor egy lány hangja érkezik mellőlem, árnyéka fölém magasodik, én pedig összerezzenve tekintek fel rá, miközben csavarkulcsomat lepottyantom a fűbe, s szabaddá vált kezemet mellkasomra szorítom.
- Hogy? – kérdem értetlenül, szemöldökeimet olyan mód összeráncolva, hogy úgy néz ki, mintha egy mókus farkát ragasztották volna homlokomra. Ekkor felvillan fejem fölött a villanykörte, és derűsen elmosolyodva mutatok bringámra. – Ja, hogy ez? – legyintek. – Csak szeretnék kicsit bütykölni a bringámon, mert legutóbb nagyot estem vele, és megsérült – osztom meg a lánnyal, s vállat vonok. Nem veszek észre a hangjában semmit, csupán egyszerű érdeklődésnek tűnik mindez. Ekkor ismét a táskámba bújok egy pillanatra, onnan tekintek ki rá. Eljut agyamig a kissé indulatosabb hangnem, de nem érzem sértve magam. Inkább csak elgondolkodó kék tekintetemet iskolatársam hasonló színű szempárjába fúrom. Egy ideig csak cikáznak egyikből a másikba, majd ajkaimat egy pillanatra tanácstalanul elhúzom, és egy nagy sóhaj után ismét szólásra nyitom széles, vastag ajkaimat, miközben előbújok a hátitáskából.
- Ö, zavarlak itt valamiben? – kérdem egy újabb derűsnek szánt mosollyal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

- Mi… baja… van… ennek… a… szarnak? – lihegem, miközben próbálnék végre a magasba repülni seprűmmel. Jelentkezni szeretnék a Red Squadron csapatába, és mivel eddigi életem során nem igazán próbálkoztam a seprű szakszerű lovaglásával, ezért is annyira kétségbeesett a hangom. Habár nem hallja senki sem. Körülbelül két méterre ringatom magam a földtől, de látszik, hogy nem gyakran csinálom ezt. Ide-oda imbolygok rajta, s néha dühömben meg-megcsapom a „nyergét”. Kisfiús megoldás? Eléggé. De egyelőre ne is várjunk tőlem többet. A dolgok általában jól sülnek el, amikbe belefogok, de ez annyira távoláll az én teljes lényemtől, hogy nem is tudom miért jelentkeztem. Vagyis totálisan tisztában vagyok vele, hogy mégis mi a tervem, hiszen nem hiába kezdtem el kondiba járni Benivel. Valamennyire már erősödtek a karjaim elvégre, ha nem így lenne, már réges-régen lepottyantam volna a seprűről. Torkomat köszörülve, elégedett képet vágva húzom ki magam „paripámon”. Megy ez akár a biciklizés. Márpedig az igencsak jól megy.
~ Na mi van, mi? ~ gondolom magamban bízva. Ám ekkor elengedem jobb kezemmel a nyerget, s félig-meddig lefordulok a seprűről.
- Hó! – kiáltom el magam, mintha egy lovat próbálnék megnyugtatni. De nem javul a helyzet, nem hallgat rám a söprű, ezért kétségbeesetten kezdek kapálózni. Próbálom a föld közelébe terelni magukat, hiszen két méter magasból nem lenne fájdalommentes a landolás. Szemem sarkából mintha egy alakot vélnék felfedezni, noha ő most a legkevesebb bajom, ezért folytatom magam mentését, amikor már majdnem a gyepet érzem lábaim alatt… és hopp, nem bírja tovább a karom; a földön végzem. Vagy mégsem. Valaki megfog, érzem ujjait pulóveremen, amire annyira zavarba jövök, hogy azonnal felpattanok, finoman bár zavartan ellököm magam tőle, és vöröslő arccal fordulok felé. Ismerem őt. De honnan?
- Szia – köszönök bambán, miközben vonásait kezdek fürkészni. Amikor érzem, hogy már túl sok idő telt el azóta, hogy csak bámulom őt, gyorsan megrázom a fejem és feszülten tarkómhoz kapok. – Kösz amúgy – mutatok kezemmel felé, mintha nem tudnám kordában tartani azokat. – Éppen egy új trükköt gyakoroltam – próbálnék menőzni. Elvégre nem mondhatom, hogy még meg sem tudom ülni a seprűt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Annyira elidőzök a lány vonásain, hogy biztosan megnyernék egy bugyuta „troll-utánzó” versenyt. Nagyot nyelek, és miután menőn rendeztem magam – és teljesen hihetően – újra megpróbálkozom azzal, hogy normális ember módjára tekintsek rá. Ismerős valahonnan. Persze, buta; egy iskolába jártok. De nem. Valami szakkörről vagy edzőteremből. A fene sem tudja. De ismerem őt, és már többször figyeltem fel rá. Biztosan a szokatlanul szép vöröses hajkorona teszi. Ritka ez a szín természetes formájában Magyarországon, ezért feltételezem, hogy nem is teljességében magyar származású a hölgyemény. Túl sok gondolat. Megrázom magam.
- Komolyan – mondom megjátszott felháborodással, amikor meghallom azt a bizonyos mosolygós hangsúlyt abban a „hát perszében”. Eddig tág szemeim összeszűkülnek, és játékosan kutatom a lány tekintetét bocsánatkérésre várva. Nagyon átlátszó volt, tudom. De fenn kell tartani a látszatot. Éppen magyarázkodni kezdenék, amikor azon kapom magam, hogy a lány hűlt helyét bámulom magam előtt. Gyorsan kapom fel a fejem, és nézek utána. Szerencsémre nem esik az eső, mert úgy járnék, mint a buta libák; nyitott szájjal nézek felfelé, és csodálatból belefulladnék az esőcseppekbe.
- Aha, neked könnyű – mutatok rá felháborodva. – A húsz kilóddal – teszem hozzá gyerekes duzzogással, alig hallhatóan. Ekkor magam mellé tekintek. A seprűm. Meg kéne próbálnom? Ajkaimat összeszorítom, majd egy halk utasítással máris a kezembe ugrik a seprű. Ahogyan a repüléstan órákon is mutatták. Vicces lehetek.
Mikor végre az ujjaim között érzem a nyelet, felpattanok rá. Néhány „hé” és „hó” közepette emelkedek meg a földtől, miközben ijedt tekintetemet a lányéba fúrom.
Ekkor jön ismét jól a segítség, mert elveszítem az egyensúlyomat – amiről éppen tanulnom kellene –, de gyakorlótársam megfog. Erősen, mégis sajátos finomságommal fogok kezére, aki olyan bikamód tart meg engem, hogy le a kalappal.
- Innen már ne erőltessem a dumát, hogy trükköztem az előbb, ugye? – kérdem egy fancsali mosoly kíséretében, szemeim kedvesen csillognak. – Petya vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Hangosan felnevet, én pedig kiskutya módjára döntöm oldalra mosolygó fejemet. Nem teljesen értem, hogy miért nevet, amit zavart mosolyom egyértelműen elárul. Azonban egy idő után nem is érdekel, csak a nevetése visszhangzik koponyámban. Hangja csilingelő, és őszinte, ami manapság igen ritka. Elvarázsolt tekintetemmel követem őt egy ideig, majd amikor visszavándorol rám tekintete, egy mosollyal hálálom meg az élményt, amit nevetésével adott nekem. Legbelül furcsa érzés fog el egy pillanatra, de nem tart tovább a pillanat tört részénél. Mindenesetre nem tapasztaltam ilyet az utóbbi időben. Nyugi! Nem kell ennek nagy jelentőséget tulajdonítani. Pusztán szeretem a kedvességet. Az őszinte kedvességet. Ezért vált jó barátommá Thomas is.
A bemutatkozásnál kékjeimet le sem veszem a lányról. Kíváncsian várom, hogy meghalljam a nevét, és végre azt is tudjam párosítani a karakteres archoz.
- Nagyon örülök, Layla – mondom felnőttesen biccentve, ami furcsamód keveredik gyermeki finomságommal. Egy mosolyt még ejtek felé, azonban szemeim hamar kidüllednek, amikor kissé meg is ingok seprűmön. Elvégre teljesen elfelejtettem, hogy mit is próbálnánk gyakorolni éppen. Nincsen kamu, nincsen megjátszott baromság. Gyakorlás van. Teljesítenem kellene a kviddicscsapatban, és itt van Layla is. Végigmér. Ahogyan én is végigmértem őt. Nincsen ebben semmi furcsa. Ismerkedünk.
Ekkor kapom az utasításokat. Kihúzom magam és nagyokat pislogok a lányra.
- És azt honnan tudom meg? – kérdem a szakmai pontosítás érdekében. Honnan érzem azt a súlypontot? – Az az lenne, ahol már nem nagyon ingok, ugye? Mert azt el tudom mondani, hogy egy test egyenlő, elsőrendű nyomatékú részre osztó egyenesek metszéspontját nevezzük annak. De hogy hogyan találom meg? Fingom nincs.
A koncentrációban összehúzom szemeimet, szemöldökömet, és olykor még nyelvem hegye is előbukkan szájam jobb szegletében. Ekkor megkapom az instrukciót, amire újra kihúzom magam, és megpróbálom megtalálni a pontot, de csak ide-oda imbolygok. – Ez… - hallatok egy két „hé”-t és „hó”-t ismét. – Így jó? – kérdem, de nem nézek a lányra, csak magunk alá, hiszen úgy érzem, hogy egyre magasabbra kerülünk, pedig még nem is emelkedtünk. – Te… - kezdek bele. – Mióta repülsz? És… - ekkor megtalálom a pontot, ahol kevésbé ingok. – És miért?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Nem értem én ezt az életet néha. Hogyan lehet az, hogy egy ilyen magas szintű bárd, mint én, akinek már dualban lassan több agility-je van, mint egy normál tolvajnak nem tud megülni egy seprűt? A gondolatra elmosolyodok, hiszen eszembe jut, hogy ma este bizony lesz egy kis szerepjáték a srácokkal az eridon toronyban, s az biztosan millió meg egy tapasztalati ponttal fog megajándékozni engem. Nem úgy, mint ez a halandó forma, amiben próbálok megmaradni a levegőben. Layla nagyon nagy segítség és eléggé jó tanárnak és társaságnak bizonyul, már szinte kezdem is elfelejteni, hogy nem a talajon vagyunk. Zöldesbarna szemei után kutatok, miközben zavartan fel-felnevetek vele együtt, hiszen csilingelő nevetése teljesen elvisz engem egy olyan irányba, ahol minden olyan felhőtlen és boldog, hogy nem tudom nevetés nélkül hagyni – még ha nem is vagyok benne teljesen biztos, hogy min is kacagunk. Szabad kezemmel tarkót vakarok, miközben a boldog zöldesbarna szemekbe tekintek. Szemeim csillognak, arcom felveszi azt a furcsán bájos fogatlan ábrázatot, habár fogsorom teljesen jól van, köszönöm szépen. Most nem sajog, nem fájlalom.
Ahogyan finom ujjai hozzáérnek kissé kiszáradt kezemhez kellemesen kiráz a hideg, majd egy már sokkal bátrabb mosolyt engedek meg felé, és kihúzom magam paripámon. Szinte büszkén, piperkőc módon ülöm meg.
- Esküszöm, hogy gyúrni fogok deréktájra – ígérem meg egy széles mosollyal.
Nem rossz kezdet, hogy Benettel elkezdtünk lejárni a terembe…. várjunk csak! Kékjeimet összehúzom, s egy pár másodpercig Layla arcát vizsgálom, hiszen kezd kirajzolódni előttem, hogy az elmúlt pár hétben bizony ő is megfordult a gymben.
- Nem vagyok én olyan reménytelen – mondom megjátszott komolysággal, majd ismét picit megingok. Lehetséges, hogy első órának ennyi elég is volt.
Szüntelen fogjuk egymás kezét, s az, hogy egyre inkább bújok bele személyes kis aurájába, nagyon közeli barátok képét festi rólunk akárki szeme elé. Ekkor kezd bele a csacsogásba, amire elvarázsolt mosolyra húzódnak vastag ajkaim.
- Tánc? – kapom fel a fejem, mintha a többi nem is lenne olyan nagy dolog. Pedig igenis. Hatalmas teljesítmények, de egyelőre csak ezzel a résszel tudok azonosulni. – Majd egyszer megforgatlak – húzom ki magam bátran, majd fülig vörösödök, amikor eljut agyamig, hogy mit is mondtam. – Öö, tudtad, hogy az iskolának is van kviddicscsapata? Itt… ööö… kipróbálhatnád magad, ha anyukád megengedi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Hát, Layla… én is ebben reménykedek, hogy eljön az a pillanat, amikor már nem fog ennyire zavarba hozni, hogy egy lány fogja a kezem. És az is jó lenne, hogyha nem a kviddics csatamezőjén veszteném életemet rohamos időn belül. Szeretnék jó lenni, szeretnék kicsit macsóbb lenni. Egy olyan fiú, aki nem csupán egy bongyor koponya a jellegzetes arcvonásaival, és a mugli holmikért való rajongással. Tök jó, hogy D&D mesélésben párom nincs ezen a világon – vagy akármelyik világon –, de valami másra vágyom még most, mert nem tudom, hogy így mennyire lehetek boldog később.
Szemeimben ugyan látszik, hogy valamin igazán agyalok, hiszen Layla tekintetében elveszni látszok, és feltűnően szótlan vagyok egy néhány percre. Az utóbbi időben, ahogyan egyre közelebb ez a fránya sötét tinédzserkor, egyre többet gondolkodok ilyen jellegű dolgokon, pedig eddig soha nem fordultak meg ilyenek a fejemben.
Felrázom magam, majd a lány csilingelő hangjára ismét mosolyra húzom ajkaimat.
- Gym – mondom hasonló hanyagsággal vállat vonva. – Sokat használok angol szavakat. Azt szinte mindenki megérti – annyira sok nemzetiség fordul meg az iskolában, hogy néha jobbnak érzem, hogyha néhány angol szóval próbálom meg kifejezni magam. És még azt mondják, hogy a játékok elbutítanak… - Te honnan is jöttél? – teszem fel hirtelenjében a kérdést. Érzékelhető, hogy nem teljesen magyar a lány, de meg nem tudnám mondani, hogy miből érzem ezt.
A következőkben, amikor kitérünk a táncra mindkettőnkön látszik, hogy igen felvillanyoz bennünket az elképzelés, miszerint ropjuk együtt valahol. Tanultam táncolni, tudok és imádok is. Mondjuk, édesanyámon és az táncoktatón kívül kezem még nem volt nőneműn tánc közben, s ettől a gondolattól kissé görcsbe rándul a gyomrom.
- El én – biccentek, majd kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy megsúghassam titkomat. – Lesz egy Valentin-napi móka a kastélyban – biccentek a kastély felé. – Én leszek a DJ – húzom ki magam büszkén, és arcomon szétterül bájos mosolyom. – Nézz be, ha úgy gondolod – vonom meg kissé nemtörődöm módon vállaimat. – Tutira küldök neked egy számot – kacsintok barátságosan, s észre sem veszem, hogy bátortalanságom egyre csak távolodik tőlünk, fehér zsebkendőjével integet, hiszen felfogta; itt bizony nincsen rá szükség a továbbiakban.
Amikor meghallom, hogy jelentkezett, mosolyom kiszélesedik, és serényen bólogatni kezdek, miközben szabad kezem hüvelykujját mellkasomba fúrom.
- Én hajtó – távolodok el a lánytól, magammal húzva finom illatát. – Melyik csapatban vagy? – érdeklődök. Fogjuk még egyáltalán egymás kezét? Nem tudom már.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Valóban igazán kedves pillanatnak tűnhet távolról a két diák, akik saját valóságukban élnek meg mindent, ami az elmúlt percekben történt. Elmélkedünk, elgondolkodunk és visszatérünk. Újszerű érzések hada támadja meg a fejemet, szívemet és érzékeimet egyszerre. A fejemet azért, mert próbálom összepakolni, hogyan is írják a könyvben, hogyan kell viselkedni a lányokkal. A szívem pedig azért zavart, mert nagyobbakat dobban egy-egy jelenetnél, ami előtt teljesen értetlenül állok. Nem tudom, hogy a mozgás miatt vagy az izgalom miatt, amit a levegőben lovaglás okoz. De az is lehet, hogy a lány közelsége lenne? Nemt’om, nem is értem, s nem is hagyom magamnak, hogy elvigyen egy olyan irányba, ahol még több kérdése támadna. Ja, és a legfontosabb; az érzékeim. Soha nem figyeltem arra, hogy milyen tapintása van valaki kezének, milyen csilingelő a nevetése vagy milyen formájú is az írisze, amibe minduntalan bámulok. Az illat? Megállapítottam, hogy jó vagy kevésbé, de többet nem gondoltam mögé. Nem éreztem olyat, mintha egy faház omladozó emeletén kalandjáték-könyv olvasása közben kinyitnám az ablakot, és orrjárataimba hatolna a kellemes virág és erdőillat. Igen, ez nekem romantikus, bocsi. Nemt’om, nem értem.
- Akkor kösd fel a – gondolkodok el egy pillanatra, hogy a lánynak mit is mondhatnék gatya helyett. – Szoknyádat – ez nem túl soviniszta? Már mindegy. – Mert alábecsülsz; én vagyok a legcringybb srác a bolygón – nézek fel a magasba egy játékos mosollyal, majd vissza Layla szemeibe. Arcom kiegyensúlyozottnak hat, furcsa gondolataimnak legapróbb morzsája sem látszik rajta. Már el is felejtettem.
Franciaország. A felsőbb éves fiúk beszélgettek valamilyen francia dolgokról a héten a klubhelyiségben, de nem teljesen értettem minden utalást. Egy ideig ugyan hallgattam, miközben az újabb karakterlapjaimat kezdtem kicsinosítani. Egészen jól tudok már trollt rajzolni. A bunkója még mindig olyan, mint egy megolvadt fagylalt, de az arca egészen felismerhető, amin még megrogyott testtartása segít. Így nem csoda, hogy nem figyeltem arra, hogy milyen franciával kezdődő szavak vannak, mert a franciadrazsé és -csók után inkább visszafordultam jegyzeteim felé.
Layla csivitel nekem, én pedig érdeklődően figyelem. Megfúj minket a hűs szellő, amire kellemesen kiráz a hideg, majd a szabadkozásra látványosan legyintek egyet.
- Dehogy – csóválom meg hozzá a fejem. – Tök jó, hogy tudsz beszélni – forgatom meg a szemeimet, amikor eljut agyamig, hogy mit is mondtam. Habár biztosan érti, hogy mire gondolok. Szeretem, hogyha valakinek a helyén van a beszélőkéje.
A következőkön viszont meglepődök. Végre megkapom a megérdemelt figyelmet. Mármint úgy értem… én is úgy gondolom, hogy ez nagy dolog, noha eddig Thomason kívül nem rajongott ennyire senki sem, amikor felhoztam a DJ témát. Szeretem a zenét, a táncot, a bulikat, amikor emberek között lehetek, így nekem igenis nagy szám. Habár rendesen elpirulok, ezért a következő néhány széllökés jól is esik, annyira kimelegedtem. Éppen reagálnék erre, amikor Layla folytatja gondolatmenetemet, s táncot kér tőlem. Ha egy mesében lennénk, akkor hamarosan valahol a sárban futhatnánk leesett állam után. Nem tapasztaltam még ilyet, így ismét jólesően szalad végig a hátamon, majd a kacsintásra hatalmasat dobban a szívem… a torkomban.
- O-oké, persze – mondom bátortalan, majd ujjaink eleresztik egymást, én pedig egyensúlyomat veszítve próbálok korrigálni seprűlovaglásomon. Sikerül is, ám picit távolabb kerültem Laylától. Mondjuk attól a meglepő közelségtől, amiben eddig voltunk… nem volt nehéz. Mosolygósan mutatom felé hüvelyujjamat, hogy minden a legnagyobb rendben, majd egy picit a seprűre hajolva térek vissza a közelébe. Közben a szél egyre erősebben fúj. Göndör fürtjeim mókásan hajolnak meg a fuvallatban.
- Szuperek leszünk! – mondom boldogan, s kissé elszontyolodva teszem hozzá a következőket. – Én a Rivallóknál vagyok – jó lett volna egy csapatban. De miért is?
Egy ideig a kastély felé bámulok elgondolkodva, mindenféle szociális képletet lebegtetve kékjeim előtt, majd egy mély sóhaj után csillogó szemeimet Laylára emelem.
- Van kedved harapni valamit, ha végeztünk? – hangom cseppet sem határozott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

– Pixel! – kiáltok elcsukló hangon és figyelem, ahogyan az egyre csak cseperedő crup kölyök úgy kezd rohanni, mintha puskából lőtték volna ki. Megköszörülöm torkomat, majd egy újabb próbálkozás hagyja el ajkaimat. – PIXEL! Állj meg! – azonban neki esze ágában sincsen megállni. Így egy kelletlen nyüszítéssel engedem le karjaimat magam mellé, s a markomban szorongatott kis csomagra tekintek. Sejthettem volna, hogy nem lesz egyszerű megtalálni Laylát, hiszen annyi felé lehet. Táncolhat valahol, edzésen lehet, barátnőkkel ebédelhet, tanulhat, és még sorolhatnám. Orromat nyúlmód ide-oda mozgatva mélyedek el gondolataimban, hogy hogyan is legyen a továbbiakban, de végül egy újabb nyűgös nyögéssel megindítom lomha lépteimet, és Pixel után indulok. Már apró pontnak sem látom őt, eltűnt. – Nem hiszem eeeeeel – morgom szinte mindennemű artikuláció nélkül, majd elindulok abba az irányba, ahol a legutóbb láttam őt. Megnyírt, göndör tincseim közé kap a szellő, amire lehunyom szemeimet és elvarázsolt, földöntúli mosollyal teszek meg néhány lépést. Mielőtt újra felnyitnám kékjeimet halkan dúdolni kezdek egy, a minap hallott dalt, s a végére fütyörészve, bal kezemet zsebre vágva – hiszen jobbomban még mindig ott lapul a csomag – bámulok a Napba, majd meghallom a távolban vakkantó kiscrupomat.
Ijedten kapom ki zsebemből balomat, majd a hang irányába kezdek futni. Már megint kire ugorhatott ez a túlbuzgó varázseb? Layla?
Kiskutyamód döntöm oldalra a fejem, miközben szemeim boldogan csillannak a napfényben. Ajkaim az eddigi összeszorított zaklatott tartásából lágyulni kezdenek, és végül egy hatalmas, fogszabályzós vigyorrá ívelnek. Fújok egyet, mintha egy szakadékot szeretnék átugrani, majd elindulok a páros felé. Kékjeim sokáig csodálják a bűbájos kantáros nadrágot, aminek szárán Pixel próbál éppen felmászni. Amikor felém tekintenek, akkor látványosan lóbálni kezdem karjaimat intés gyanánt a levegőben.
– Pixel – szólok a crupnak finom rosszallással, miközben Laylára, majd parterére emelem tekintetemet. A fiún tovább időzik szempárom, amihez ártatlanmód bárgyú kis mosolyom párosul. – Sziasztok – köszönök vidáman, jobb kezemet a hátam mögé rejtve. Ott megcserélem, és bal kezembe helyezem a csomagot, hiszen jobbomra szükség lesz a köszönéshez. – Menő a kantárosod – kacsintok a lányra, s érzem, hogy pólóm nyaka egyre szűkebbé válik. Arcom kissé kipirosodik, és közelebb hajolok hozzá, hogy egy kedves puszit nyomhassak jobb orcájára. Egy pillanatra jobban elbambulok, s kékjeim az övéi között cikáznak boldogan. Végül felrázom magam, és az ismeretlen barát felé fordulok. Letekintek kezemre, majd a fekete szemekbe fúrom sajátjaimat.
– Petya vagyok – mutatkozom be indokolatlan jó kedvvel, s várom, hogy elfogadja köszöntésemet. – Nem sokáig zavarok, nyugi – mosolygok kisfiúsan. – Csak egy percet kérnék Laylával, ha szabad – valóban nem szeretnék udvariatlan lenni, de ha már végre megtaláltam őt – elvégre miatta indultunk útnak –, odaadnám a dobozt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

A szégyenlős köszönésre automatikusan pirul ki mindkét, egyébként sem sápadt orcám. Figyelem Layla vonásait, és büszkén kijelenthetem, hogy örül nekem. Vagy éppenséggel valamiben megzavartam, ezért a megilletődés. De inkább maradjunk az első opciónál, hiszen én is a föld felett járok néhány méterrel, hogy megtaláltam. Sőt, egy új barátot is találok mellette, aminek szintén kifejezetten örülök. Nem szeretném, hogy a lány magányosan tengesse a napjait a kastély falai között, s a birtokon egyaránt, amikor én éppenséggel nem tudom megvédeni. Elvégre én azért vagyok. Hős lovag szeretnék lenni, aki nem engedi, hogy bántódása essen Laylának. Ahogyan bizonyára ez a fiú sem. Nem vagyok azért teljesen vak; látom rajta, hogy nem repes az örömtől, hogy én is megjelentem a találkozójukon, de tényleg nem szeretnék sokáig zavarni. Csak meg kellett ragadnom az alkalmat. Megérkezett a bátorságom, és ilyenkor kell meglépni bizonyos dolgokat, nem igaz?
Kékjeim vidáman mosolyognak vissza Nathaniel bemutatkozására, és bocsánatkérőn biccentek is felé egyet. Nem szeretném elvenni a mókájukat, ezért gyors leszek és lényegre törő. Csak a francért izzad ennyire a tenyerem. Vastag ajkaimat megnyalva fordulok Layla után. Szívem hatalmasat dobban, ahogyan az eddig lesütött szemei megtalálják az enyémekhez vezető utat, és még nagyobbat nyelek. Olyan egyszerű volt fejben lezongorázni ezt a helyzetet… vissza kell nyernem a bátorságomat. Így szélesen elmosolyodok, szemeim pedig jellegzetesen összeszűkülnek ennek következtében.
– Tudod… Layla – kezdem, és szabad kezemmel megvakarom izzadó tarkómat. Tekintetem mélyen és mérhetetlen kedvességgel fúrom az övébe, majd megemelem a dobozkát tartó másik kezemet. Kissé hanyag a csomagolás, nem vagyok benne annyira jártás, de egy idétlen masnit is kötöttem a tetejére, amin apró cikeszek sorakoznak egymás után. – Arra gondoltam – itt torkot kell köszörülnöm, mert mintha valami letelepedett volna hangszálaimra. – Hogy ezzel az aprósággal kedveskednék neked – minden szavam gyermekin bájos, mégis valami más is meghúzódik mögötte, ami tőlem kifejezetten szokatlan. Férfias? Attól azért távol van, de már valamivel felnőttebb módon csillan meg bennem valami. – Tessék – nyújtom át izgatottan, s ahogyan ujjaim az övéhez érnek finom borzongás szalad végig hátamon. Egy pillanatra Pixel után nézek, de ő éppen Nathanielt tartja fogságban. Körülötte ugrál és csahol, ezért megkönnyebbülten mosolyogva fordulok vissza Layla felé.
Ha nem kezdi el bontogatni, akkor biztatni kezdem, hogy tegye meg, s amikor kinyílik a kis doboz, egy egyszerű kis poharat talál benne. Magyarázkodni kezdek.
– Ugyan nem teljesen igaz mindkettőnk posztjára, de… - itt a dobozba nyúlok, és kiveszem a pohárkát, hogy a rajta lévő feliratot a lány felé fordíthassam. – Tudod, mondják angolul, hogy she’s a catch – vonok vállat, és Layla kezébe nyomom a poharat. – Nálam van a pohár párja. Azon az áll, hogy he’s a keeper – angol kiejtésem esetlen, de teljesen érthető. – Azt szeretném kérdezni, vagyis… el szeretnélek hívni egy piknikre. Amikor rárérsz – mosolygok szégyellősen. Már látom magam előtt, ahogyan a két kis pohárból szürcsöljük egy kockás pléden a limonádét, és mindenféle aprósüteményt eszünk. – Mert úgy gondolom, hogy – húzom ki magam. – You are a catch and I want to keep you – emelem rá bájos komolysággal a tekintetemet. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki udvarol neki, elvégre csodás lány. A legcsodásabb. De ha most nem teszem meg, akkor később nagyon bánni fogom, hogy nem szedtem össze a bátorságom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Úgymond jampiskodva, kezemben egy húsz oldalú dobókocka kulcstartót lóbálok, noha kulcs nincsen hozzá. Félig nyitott szájjal rágózva, megjátszott férfias fintorral nézek szét a faházban. Elismerő görbe kerül hamarosan ábrázatomra, miközben Eli ki is mondja, amire gondolok. Csak bólogatni tudok, majd idővel elhagyom a teátrális viselkedést, és máris az egyik ablak mellett termek. Hosszú ujjaimmal a párkányt markolva hajolok ki rajta, hogy az alattunk elterülő zöld területet kezdjem el vizsgálni. Egyre jobban dőlök kifelé, arcomra gyermeki vigyor ül ki. Sőt még kacarászok is néhányat, miközben azt veszem észre, hogy egyre csak dől a világ, s éppen mielőtt elveszíthetném egyensúlyomat egyenesedek ki, és kitágult pupillákkal fordulok barátom felé. Ő szerencsére nem sok mindent vett észre a mutatványomból, mert nézelődött és helyezkedett, így kissé zavartan krákogva sétálok mellé, hogy jelentőségteljesen ráfoghassak a vállára, és megszorítsam azt.
– De akkor sem hagyhatjuk, hogy rossz kezekbe kerüljön – szólal meg belőlem a hősjelölt. Felsőtestemet kihúzom, pocakomat kitolom és szemeimet a szokásosnál jobban összeszűkítem. – Mit gondolsz? Mit csinálnak itt… azok, akik idejárnak? – idézem Elijah-t. Hüvelyk- és mutatóujjammal összecsípem államat, így egy kis vágatot varázsolva rá, majd szájamat elhúzva sétálok az egyik sarokba. Egy párna van hanyagmód odahajítva, ezért boldogan elmosolyodva rúgom arrébb, hogy egy számomra kedvező helyre tehessem, amikor a párna megmozdul. Közelebb hajolok. – Eli… - suttogom, majd néhány másodperc elteltével egy mókus szalad ki alóla szélsebesen. – Á! – sikoltok fel, akár egy kislány, és máris barátom mellett termek, akinek úgy markolok rá alkarjára, mintha egy sárkányt láttam volna. Szaggatottan veszem a levegőt, és széles tenyeremet színpadiasan terítem szét mellkasomon.
– Azt a k… – pihegek. – Hát erre nem számítottam – kacagok, majd inkább Elit követve csücsölök le. – Miket hoztál? – kérdem, miközben farzsebemből előkapom az Edictum legújabb számát, és amolyan Kisvajda módon kezdem el olvasgatni azt.
– Egyelőre semmi – vonom meg a vállam, és tovább bújok a sorokat. Ehhez a számhoz nem tettem sokat, mert az iskolai dolgaim miatt nem jutottam el a szerkesztőségbe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Petya udvarol. Érdekesen hangzik, nem igaz? Eddig, ha ilyesmibe keveredtem, akkor az mindig Lilihez volt köthető. A gyermeki nagy szerelemből egészen gyorsan alakult a barátság, aminek a megtartásáért a mai napig hálás vagyok. De az más volt. Teljesen más. Ugyan az érzést nem tudom megkülönböztetni egymástól, de mégis érzem, hogy nem ugyanarról elmélkedek, amikor szélesen vigyorogva, hanyatt fekve nézem a szobánk mennyezetét, és Laylára gondolok. Mindig reménykedek, hogy jól van, jó helyen van. Ezért is örültem, amikor megláttam Nate-tel. Egy baráttal volt, így – sajnálom, hogy félbe kellett szakítanom őket – megtalálhattam, és most félre is hívhattam, hogy eláruljam neki gyengéd, bimbózó érzelmeimet. Az ajándékra való visszakérdezésre csak kisfiús bájjal hümmögök egy igent, majd noszogatni kezdem szívem hölgyét, hogy bontsa ki a kis csomagot. Semmi kétségem sincsen afelől, hogy Layla érti az angol szavakat, amik eleinte nem túl magabiztosan remegnek meg a levegőben. Attól függetlenül úgy gondoltam, hogy el kell magyaráznom. Mert én mindig mindent meg akarok magyarázni. Ha nem tenném, akkor nem is én lennék.
– Mondj igent és azt, hogy tetszik – vakarom meg szégyenlősen tarkómat, miközben egy játékos vigyorkezdemény jelenik meg ajkaim szegletében. Ahogyan folytatja a mondandóját, szinte megfagyok. Érzem, ahogyan végig simít bennünket a friss szellő, és ahogyan göndör tincseim közé túr. Kék szemeim egyre düllednek a szavaira, s közben vigyorom is szélesedni kezd. Első randi mindkettőnknek? El sem hiszem. This is meant to be. – Igen – mondom bátortalanul, majd torkomat köszörülve folytatom. – Igen. Igen, ez egy randi – ki is húzom magam, hogy érzékelje, mekkora alfahímmel van dolga. Persze minden vagyok, csak az említett ezüsthátú gorilla nem, de azért aranyos a próbálkozásom arra irányulóan, hogy megmutassam; nem vagyok én már annyira Pici Petya. Érettebb vagyok, magasabb is… néhány milliméterrel.
„Nagyon aranyos vagy”, hallom csilingelő, édes hangját, mire szerényen elmosolyodok, vállamat vonom, és éppen valami olyasmi jön ki torkomból, hogy „háöööát”, amikor is közelebb lép hozzám, én pedig automatikusan közelebb dugom orcámat, garantálva a puszi megérkezését. Ami természetesen teljesen lesokkol az első pillanatban, aztán szélesen, sőt büszkén mosolyogva húzom ki magam, ahogyan Layla távolodni kezd. Érzem a friss illatát, amit mézesmadzagként húz maga után, szinte húzódnék is utána, ezért nagyot nyelve ficánkolok kicsit, majd zsebre vágom kezeimet.
– Baromira örülök, hogy tetszik – teszem hozzá boldogan. Lábaimon ugyan kicsit hintázni kezdek látható zavaromban. Figyelem, ahogyan bőszen írja fejben doktoriját cipellőjének orráról, majd közelebb lépek, és én is adok neki egy puszit. Megvárom, hogy esetleg rám nézzen, majd mosolyogva döntöm oldalra bongyor koponyámat.
– A szombati edzés után találkozzunk az udvarban – mondom torkomban dobogó szívemmel, majd távolodok egy lépéssel, mert olyan közel voltunk, hogy már szinte szédülni kezdtem. Egészében látva sokkal szebb. Így többet látok belőle, nem csak az orrnyergét, mint az előbb. Mondjuk, az is csodaszép. De teljességében jobb. – Szia Layla – köszönök el, majd arra fordulok, ahol Pixelt láttam csaholni az imént. Mikor kiszúrom a varázsebet, hangosan füttyentek egyet. Megvárom, amíg mellém ér, megsimogatom a buksiját, majd boldogan csillogó szemekkel biccentek egy újabbat a lány felé. – Szia! – kiáltok végül Nate felé is, karjaimmal valódi bábjátékot produkálva a levegőben, majd összeszorított ajkakkal próbálom elrejteni mérhetetlen vigyoromat, s szinte tánclépésekben tűnök el a kastély felé vezető úton Pixel társaságában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Sokat tanulmányoztam annak idején, hogyan is kell férfias felnőttember módjára újságot olvasni. Összehúzom ajkaimat, szinte biggyesztem, miközben államat kicsit megemelem. Látszik, ahogyan ízlelek minden egyes betűt. Majd, amikor nemtetszésemet szeretném kimutatni, kissé fintorogva felhorkanok. Elvégre valahogy így láttam Vajda Ricsitől, amikor még a little creep korszakomat éltem vele kapcsolatosan. Mindent el akartam tőle lesni, hogy akkora sikerem legyen, mint amilyen neki is van. Little did I know, hogy azért nem minden a férfias viselkedés. Biztosan úgy is kellene kinéznem, mint a híres-neves Kisvajdának. Esténként sokat „feszítettem” csigatestemmel a tükör előtt, a lehető legférfiasabban vicsorogva, de valahogy sosem éreztem, hogy akár egy lapcsücsökbe hajtott név lehetnék a férfiról szóló lapon. Ez azonban már elmúlt. Azóta Lilivel átalakult a kapcsolatom. Még jobb lett, mint amilyenre valaha számítottam. S a szívem is már másért dobban; nem csak amikor meglátom, hanem ha csupán rá gondolok összerándul a gyomrom. Ha látom a folyosón, hogy rossz kedve van, akkor kötelességemnek érzem a felvidítását, hiszen ha nem teszem, akkor még enni is képtelen vagyok. Természetesen Elijah az első számú ember az életemben, elvégre bros before… hogy is van ez? Jaj, nem. Nem úgy értem. Édes Merlin! Csak azt szeretném mondani, hogy a fiú barátsága mindennél többet ér számomra.
– Bocs – mondom zavartan, miután a férfiasság legkisebb morzsáját is lepöcögtetem a vállamról, és barátom felé fordulok. Érdekelnek az édességek, a sós rágcsák, a társasjáték. De először is itt az ideje annak, hogy megmutassam a nagyközönségnek, mire is emlékszem a régi újságolvasós időkből. – Ja, olyasmi… – vonom meg a vállam, majd kék szemeimet Elijah-ra emelem. – De úgy néz ki, hogy most lesz valami izgalom – harapom be kisfiús izgalommal alsó ajkamat. Visszabújok az újságba, de még a betűket falva intézem szavaimat a fiúhoz. – Adj valami sósat – vigyorgok gyanútlanul, majd kezemmel mutatom neki, hogy üljön le mellém, mert hatalmas sztorit találtam. – Azt írja, hogy furcsa dolgok történnek, és a kormányoknak cselekedni kell – izgatott vigyorom még mindig letörölhetetlen. Kicsit arrébb húzódok, hogy Eli le tudjon telepedni mellém, majd tovább olvasom hangosan a cikket, amíg. Hirtelen elhallgatok. Egy nevet látok a cikkben. Egy nevet, aminek nem kellene ott lennie. Ez teljességgel lehetetlen. Lesápadok, s közben érzem, hogy nem jár a levegő a faházban. Eddig is ennyire fújta a szél a házikót, hogy földrengésszerűn kezd alattunk mozogni? Össze-vissza kezdem venni a levegőt, majd magyarázat nélkül ejtem ki az újságot ujjaim közül. A vaskos hírlap puffan egyet a lábunk előtt, miközben kék szemeimben egyre gyűlni kezdenek a krokodilkönnyek. Nem értem… nem értem.
„…aki csak a tanoda egyik diákjának, Helvey Belián Balázsnak köszönhette életét, aki szintén vérfarkas alakjában küzdött meg ismeretlen fajtársával.”

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Elérkezünk az év azon szakaszához, ami mindig a legszebb pillanatokat okozza nekem a kastélyban. A tájat már szinte mindenhol hó fedi, én pedig három pulóvert is felvettem a kötött, díszesebb darab alá, hogy ne kelljen kabátot húznom. Ez az egyik kedvencem ez a ruhadarab, mert nem is az a „csúnya pulcsi”, amit ilyenkor a lányok szeretnek magukra aggatni, hanem olyan fiúsan bájos. Anyától kaptam tavaly, amikor a téli szünetben otthon voltam, azóta pedig nem igen volt lehetőségem hordani. De majd most! Világos és sötétkék csíkos nadrágom már szinte mindenhol havas, mert az előbb hóangyalt is csináltam, és a felső réteg is kissé elázott, ám ez a legkevésbé sem érdekel. Kacagva egyenesedek fel, hogy leporoljam magam, miközben kék szemeimet Pollira emelem. Alapvetően nincsenek hatalmas méretű szemeim, de a hóról visszaverődő, fehér fény szinte kiégeti retinámat, így hunyorogva tekintek barátomra.
– Nem találtam szenet amúgy – rántom meg vállamat, majd a vörösszín vödörhöz botorkálok, hogy megmutassam mik azok, amiket sikerült beszereznem. Majdnem teljesen belemászok, és miközben beszélek a lányhoz, úgy veszem elő a díszítőelemeket. Felé mutatom minden egyes beazonosítás után. – Van rééépa… megbűvölt, harapós műfogsor, egy fakard – itt feltekintek rá sűrűn gesztikulálva. – Hogy meg tudja védeni magát, ugye – majd visszabújok a vödörbe. – És még sálat is hoztam neki, mert nincsen csúnyább egy takonykóros hóembernél – csacsogok a már jól megszokott módon, miközben szemem hamiskásan felcsillan. Végül matatok valamit a pitli mellett, és amikor felegyenesed, egy jó keményre gyúrt hógolyóval fordulok háztársam felé. – Csak először bemelegítek – nevetek fel, és küldöm felé barátságos rosszasággal a megmunkált labdát. Hátha véletlenül eltalálom.