Nate

Ez az évszázad legjobb ötlete...menjünk el sétálni, hát miért ne? Fáradt vagyok, mindjárt elalszok, legszívesebben azt mondtam volna Natenek, hogy vigye ki sétálni Christ és hagyjon engem aludni, de megszántam a szerencsétlen. Annyira próbálkozik én pedig még mindig annyira szeretem, hogy amikor öltöztettem a babát a lelkesedése rám is rámragadt. Elvisszük sétálni, pontosabban emberek közé visszük, ez azért nagy szó. Ilyenkor átlalában attól félek, hogy végig ordítani fog vagy nyüszíteni és a többi ember nem fog megmaradni a közelünkbe. Chris azonban szó nélkül tűri, hogy felöltöztessem, kíváncsian pislog rám, nyújtogatja felém a kezecsekéjét, mikor pedig odaadom neki az ujjamat, megszorítja és elmosolyodik. Miután alaposan bebugyoláltam és ráadtam egy rakat ruhát elindulok lefelé, majd mikor lent vagyok berakom a babakocsiba és hagyom Nathanielt kibontakozni, tolja csak ő a babát, úgyis akkora haverok lettek az elmúlt pár hónapban. Őszintén kicsit féltékeny voltam, amikor nála volt soha nem sírt, mindig rendesen evett...amikor bezzeg nálam van, akkor kő kövön nem marad.
Hamarabb elérünk a kiválasztott helyig, mint gondoltam volna. Besétálok, töröm az utat, ahogy az egy jó anyához illik, majd leülök a felkínált helyre és elveszem az étlapot. Nem nagyon látok semmi kedvemrevalót, ráadásul az utóbbi időben nem ettem túl sokat, mert nem kívánok igazából semmit. Fintorogva nézem az étlapot, majd felnézek a drágára.
  -Igazából, nem vagyok éhes...hozz amit akarsz.
Rábízom, úgyis tudja, mit szeretek, nem fog olyat hozni, amitől vérszemet fogok kapni, vagy legalábbis nagyon remélem. Közelebb húzom a babakocsit a székhez és leveszem Chrisről a sapkát, hogy legalább addig is csináljak valamit.

Nicol

   Nem mondom, hogy én nem vagyok fáradt. A gyereksírás hosszútávon tényleg kimerítő, főleg amikor már napok óta nem láttunk friss levegőt, mert amikor a baba ébren van, akkor vele foglalkozunk, amikor meg alszik, mi is próbáljuk ezt tenni így pótolva az éjszakai alváshiányunkat. De én minden esetre örülök neki, hogy végre kimozdultunk, ha otthon maradtunk volna, olyanokká válnánk előbb-utóbb, mint az összes többi házaspár: unalmasakká, vagy pedig eltávolodtunk volna egymástól. Ezt pedig szerintem egyikünk sem akarja, sőt.
   Az elmúlt hetekben, hónapokban volt időm bőven gondolkodni. Elnéztem Nicolt, amikor Chrissel volt, vagy amikor neki csinálta a tápszert, neki engedte a fürdővizet, és látva a tömérdek gondoskodást az arcán, csak még jobban belé szerettem, már ha ez még lehetséges nálunk. A hetek alatt egy komplett kis családdá nőttük ki magunkat, amin szerintem nem csak mások, de még mi is meglepődtünk. Igaz, az elején nagyon aggódtunk, hogy mi lesz, hogy lesz, mit fogunk majd csinálni hármasban, de aztán beletanultunk, és hozzá szoktunk. Az elején pokoli volt az egész, mi feszültek voltunk, a baba meg csak sírt, és fogalmunk sem volt róla, hogy mit kellene tennünk, éppen ezért egymáson töltöttük ki a dühünket. Ha tovább maradunk bezárva a négy fal közé, megint ide jutunk, és előbb-utóbb egy olyan vitába kerülünk, amit nem tudunk utólag annyival lerendezni, hogy csak fáradtak voltunk. Ezt pedig nem akarom. Tudom, hogy a drága még talán nálam is fáradtabb, hiszen Chris minden mozzanatára felébred az éjszaka során, és azt is tudom, hogy részben csak miattam egyezett bele ebbe a kis kirándulásba. Ezért is szeretem ennyire.
   Csak bólintok a válaszára, majd a pulthoz sétálva rendelek két adag egyszerű rántott húst. A gyerek mellett enni sem volt rendesen időnk/ kedvünk, úgyhogy jórészt csak mirelit és/ vagy gyors kajákon éltünk. Főzni Nicolnak nem volt kedve, én meg nem erőltettem. Ha meg a személyzet főzött nekünk, egyszerűen nem volt energiánk együtt az asztalhoz ülni, és normálisan táplálkozni. Nem árt ezt sem bepótolni. Visszasétálva az asztalunkhoz először elveszem a drága kabátját, majd leveszem a sajátomat, és mindkettőt felakasztom a mellettünk lévő fogasra. Egy fekete inget viselek, farmerrel, aminek zsebéből leülés előtt kiszedem pénztárcámat, és az asztalra rakom.

Nate

Csak felnézek rá és vállat vonok amikor elmegy, inkább a kicsivel foglalkozom. Nem tudom, mi ez a hirtelen jött laposság a kapcsolatunkban, de valószínűleg az új helyzet okozza, legalábbis, csak erre tudok gondolni. Hozzá voltunk szokva, hogy minden időnket a másikkal töltjük, nem foglalkoztunk senkivel, csak egymással. Ez most megváltozott és ettől egy kicsit távolabb érzem magamat tőle. Most is együtt csinálunk mindent, de ez csak nem ugyanolyan. Tudom, hogy ez csak átmeneti és majd elfog múlni, ráadásul még a fáradság is rátesz egy lapáttal, de én azt hittem szuper szülők és semmi nem fog változni...
Mikor visszaér felállok, megvárom amíg elveszi a kabátomat, majd visszaülök, körbepillantok, végül rajta állapodik meg a tekintetem. Csak nézem, de komolyan semmi nem jut az eszembe, amit mondhatnék neki.
  - Mit rendeltél?
Bármi is, remélem annyira nem nehéz kaja, mert kénytelen leszek lenyomni a torkomon, mindenki lelki nyugalma érdekében. Aztán valami egészen más jut az eszembe. Mióta megvan a baba, a családról szinte semmit nem hallottunk. Apám eljött minket meglátogatni, itt volt néhány napot, de semmi más.
  - Elmondtad a szüleidnek, hogy van egy gyerekünk?
Felvonom az egyik szemöldökömet, mert sejtem a választ, amint kimondom hangosan a kérdést. Nem tartjuk a kapcsolatot a család azon tagjaival, akik nem érdemesek rá, de ez azért mégiscsak egy olyan dolog, amit a családnak tudnia kell...vagy tévedek? Aztán meg, ahogy ismerem őket, biztos vagyok benne, hogy már információt cseréltek, és a kérdés innentől érvényét veszíti, de attól még elregélhetné nekem, mi volt otthon a vélemény, ha volt egyáltalán valami. Mert nálunk ez soha nem biztos. De ha más nem, legalább az egyik kívánságuk teljesült, az ami minden kékvérűbe bele van diktálva, még Nathanielbe is. Az első gyerek fiú lett...

Nicol

   Tudom, hogy tudja, hogy elég erősen próbálkozok, és látom rajta, hogy ő is igyekszik miattam. De akkor is. Ahhoz, hogy ne távolodjunk el még jobban egymástól, együtt töltött idő kellene, ami nekünk nincs, vagy legalábbis olyan értelemben nincs, ahogyan mi akarnánk. És az igazság az, hogy próbálkozhatunk mind a ketten, de ameddig nem tudunk eléggé egymásra figyelni, mert mindig van valami fontosabb dolog, amit Chrisnek meg kell csinálnunk, addig az egész nem fog úgy működni, mint régen. Sosem gondoltam volna, hogy pont nekünk lesznek ilyen problémáink, akik mióta ismerik egymást, minden idejüket együtt töltötték, de ebben is látszik, hogy az élet milyen kiszámíthatatlan. Ezt szerintem senki sem látta, nem is láthatta előre. Nem lenne itt semmi baj, hogyha beszélnénk egymáshoz normálisan, de napok telnek el, hogy csak a fiunkhoz kapcsolódó dolgokról beszélünk, ami persze egy újszülött esetében normális, ameddig mindenki megszokja a jelenlétét, de az eddigi állapothoz képest mégis csak más. Amikor lenne időnk beszélni, mindketten túl fáradtak vagyunk, és inkább alszunk egyet, úgyhogy valljuk be, mostanában nem megy túl jól a kommunikáció.
   - Rántott húst. -
   Ránézek a fáradt arcára, ahogy a kezében tartja a babát, és kényszeredetten halványan elmosolyodok, de ez aztán a kérdésére le is olvad az arcomról. A családunk egy olyan téma, amit nagyon ritkán említünk, aminek természetesen oka van. Egyikünknek sem jó a viszonya egyes rokonaival, de nálam talán még rosszabb a helyzet.
   - Nem. -
   Nem fejtem ki bővebben, a pincér időközben hozott nekünk innivalót, így inkább kortyolok egyet. Nem szeretem ezt a témát, ő is tudja. Az összes családtagom közül egyedül a bátyámnak mondtam el, aki gratulált, és megígérte, hogy majd eljön meglátogatni, de máig nem ért ide. Nem is csodálom, én is legalább három éve találkoztam vele utoljára.
   - De gondolom úgyis hallották. -
   Teszem még hozzá. Ha másból nem is, az aranyvérű családok közötti pletykaláncon keresztül úgyis megtudják előbb-utóbb, vagy már megtudták, csak nem érezték szükségét egy látogatásnak. Szerencsére. Pedig milyen büszkék lennének a legfiatalabb trónörökösre...

Ron

Nagyon megörült, mikor Ron említette, meg akarta nézni a Szellemszállást, illetve a Bogolyfalván fellelhető Kísértetházat. Mert feltételezhetően arra célzott ezzel. Lelkesedése hirtelen az egekbe szökött, főleg, hogy már igencsak fúrta oldalát a kíváncsiságot növelő kérdés: ~ Milyen lehet belülről? Vajon tényleg vannak szellemek odabent? És hogy néz ki? Ősrégi, pókhálós? És vannak benn titkos ajtók, titkos, és rejtett folyosókkal, helyiségekkel? Mekkora lehet a beltere? Vajon egy egyszerű, lakatlan épületről beszélünk, vagy ténylegesen félelmetes, mire a neve utal? ~ Mary leginkább az utóbbiban reménykedett. Nem volt félős, és alapvetően nem szeretett félni, de egy ilyen jellegű borzongásban - már ha kölcsönöz ilyet a hely egyáltalán - bármikor, s bárhol benne lett volna. Habár a bárholban nem feltétlenül, hiszen azért volt egy-két helyzet/hely, amiben nem, de ilyet hirtelen nem tudott felhozni. Egy sem jutott az eszébe. De ez nem is volt lényeges, hiszen ez nem egy bárhol fellelhető bármilyen hely, hanem a bogolyfalvi kísértetház, ami nem bármi. A többi lényeges dologra pedig akkor derül fény, ha végre meglátogathatja, illetve meglátogathatják. Ami remélhetőleg minél hamarabb bekövetkezik, hisz Mary már tűkön ül az izgatottságtól.
- Oké, akkor menjünk! - mondta feldobottan, és még mindig széles vigyorral. Annyira örült, hogy végre ellátogathat a Kísértetházba, hogy ugrálni tudott volna örömében. Bár azt nem akart, nem szerette volna újdonsült ismerősét rögtön elijeszteni azzal, hogy egy - remélhetőleg - kísérteties helyre megy egy őrülttel. Márpedig a fiú is lelkesnek tűnt Marynek, és nem akarta a közelgő élményt ilyen lényegtelen dologgal kockáztatni, mint holmi ugrálás. Majd ha visszaértek, kiugrálja magát a szobájában. Szobatársai ismerik már annyira, hogy nem lepődnek meg. Ha meg igen, akkor a következő ugrálhatnékjánál - ami nem sűrűn van, úgyhogy nem kell félniük - Lagger nem hív papot, ördögűzés céljával. Mary erre a gondolatra önkéntelenül is elnevette magát. Ha jó a kedve, csak úgy szaladgálnak fejében az őt könnyen megnevettető gondolatok. Amik nem feltétlen viccesek másoknak, csak Marynek. De neki is csupán azért, mert ő érti, mit rejt magában a gondolat, másokkal ellentétben.
- Hümm... Ez jó ötlet! - bólogatott szaporán évfolyamtársa felvetésére. - Az a kérdés, hogy a cukrászdában, vagy Pillangó-Varázsban lehet-e elvitelre enni-innivalót venni. Mert ha nem, vissza kéne szaladni a kastélyba... Habár, biztos lehet! A cukrászdában Isteni szendvicseket árulnak, amiket csak be kell csomagoltatni, és tuti van valami kis üvegük, flakonjuk, esetleg termoszuk innivaló szállításra, ha mást nem, kölcsönbe! - gondolkodott hangosan. - És akkor már csak az kell, amiben visszük. De arra alkalmas egy erősebb zacskó, és még a könyveket is belerakhatjuk. Nem nagy vaszizdasz, megoldható egyszerűen, s nagyszerűen! - vont vállat. - Akkor benézünk a cukrászdába pár szendvicsért meg italért? - kérdi még mindig fáradhatatlan vigyorgással. Beszéd közben néha terittezett kicsit, amit apjától örökölt, és amiért az anyukája gyakran megszólítja - vagy inkább leüvölti - őt. Bár Mary még mindig nem veszélyezteti mások épségét ezen, magyarázás közbeni cselekedettel. De ha észreveszi magát, mindig igyekszik abbahagyni. Más kérdés, hogy egy-két perc múltán már ismét folytatja. Ide kalandozó gondolataiból az zökkenti vissza, hogy észre veszi: Megfájdult az arca. Persze nem nagyon, de érezhetően, mi afelől biztosítja, hogy bőven elég volt a mosoly-túltengés fogalmának kimerítéséből.
- Sajnálom, de nem bírom abbahagyni vigyorgást... - fordul ismét Ronhoz, csak hogy megmagyarázza, mi baja. Bár ezzel nem magyarázott meg semmit, csak közölt egy nyilvánvaló tényt. De ezek után legalább ha évfolyamtársa kíváncsi, rákérdez, hogy miért, mielőtt elméleteket gyártana erről. Ha meg eddig fel sem tűnt neki, akkor Mary így járt. Nem mintha zavarná a dolog, ahhoz túlságosan leköti a nap iránti öröme.

Oph

- Seren? Jah, meglehetősen bosszantó egy alak, bár ha megerőlteti magát van benne némi empátia - jegyezte meg a szőke visszagondolva arra az esetre, mikor a tónál, a fa alatt futott össze a tanárral, már a balesete után. Tényleg, milyen jó lesz majd, ha jön a tavasz, ő pedig újra kimehet majd a fűzfa alá... De ez még messze volt.
- Hát igen, van némi előnye a billentyűzetnek - vigyorodott el Arvid. - Én csak nemrégiben tanultam meg használni, de áldom érte a muglik eszét, az biztos.
Még ha nem lenne vak, akkor is így gondolta volna, mert valóban egyszerűbb volt pötyögni, mint körmölni.
A lány zavarával aztán Arvid nem sokat törődött, mert már hozzászokott az ilyen reakciókhoz. Jobb volt hagyni az embereket, hogy kitalálják, mit is akarnak kezdeni a helyzettel. Azért persze az ajánlatot hallva felnevetett.
- Most komolyan meg akarsz hívni sütizni? Azt hittem csak én vagyok vak - nevett, megkocogtatva a villával az egyik süteményes tányér szélét. - Ha jól rémlik már most is van előttem vagy tízfajta édesség. De azért kösz - vigyorgott nagy vidáman, mert valljuk meg, a lány reakciója jó napot csinált neki.
- Semmi baj - biztosította aztán a szőke a másikat arról, hogy nincs benne rosszallás. - Van, hogy az ember elfelejtkezik az illemről, a lényeg, hogy megoldottuk - villantott egy mosolyt, aztán pár pillanatra csöndben maradt, és csak az egyik ujja mozgott, ahogy kapargatta az asztal szélét. Aztán észbe kapott, és hirtelen ötlettől vezérelve, a lány elé tolta az egyik süteményt.
- Segíthetsz nekem egy kicsit, ha akarsz. Szeretném, ha elmondanád, hogy mi a véleményed erről az édességről.
A kiválasztott darab egy finom, habos, mázas torta szelete volt.

Arvid

- Szerintem.... nem is idegesítő... mármint, ha belegondolsz valamilyen módon irtó menő, hogy annyira képben van mindennel. Az empátia meg lassan luxuscikknek számít- kissé félszegen fejtem ki a véleményem, hisz róla még nekem is eltérőek. Volt, mikor tényleg jó fejnek tartottam, volt mikor türtőztetnem kellett magam, hogy ne vágjak valamit a fejéhez, de most.... most inkább félek tőle, persze a hála érzését se tudom kiirtani magamból. Bármennyire is próbálok nem arra gondolni, ha ő nincs az erdőben, nekem annyi, nem megy. Még a tudat se hagyja, hogy elmúljon ez az átkozott érzés, hogy ezt mind ő okozta. Tudom, hogy ő irányította a fénygömböt.
- Véééégre valaki, aki belátja, hogy igenis hasznosak vagyunk- őszinte megkönnyebbülésként ér, még csak azzal sem törődök, hogy megint beleértettem saját magam is. Oké, vélhetőleg belőlem sose lesz rendesvarázsló, de nem is számít, csak el kell végeznem a sulit... aztán végre mehetek a fejem után.
- Ohh... igen, bocsi. Sajnálom, de nem tudom, mit kezdjek a helyzettel. Együtt érezni nem tudok, olyat meg nem akarok mondani, amit minden második ember szájából hallasz, plusz nem is gondolnám komolyan, mert nem ismerlek, és amúgy se tudok hosszútávon empátiát érezni senkivel szemben....- hallgatok el hirtelen, és kevergetem a kávém. Nem kéne ezt mondanom, lehet megbántom vele, de most hazudjak neki? Azt nem szeretek, még akkor sem, mikor tényleg muszáj. Plusz amúgy se vagyok a nyalás híve. Lehetne más módon is elérni valaki szimpátiáját, ha akarnám. Mázli, hogy engem nem ez mozgat.
- Arvid... fura egy neved van, hol születtél?- tényleg nem hallottam még csak hasonlót se, biztos emiatt érdekel a dolog. Na, meg... vannak különleges alkalmak, mikor nem szeretem a csendet, ez egy közülük.
Elém tolja a sütit, miből egy darabot letörve a villámmal, meg is kóstolom. Nos, mázli, hogy nem látja a fintorom, de a véleményem úgyse tudok magamban tartani.
- Fújjj, ez marha édes. Mintha egy szivárványt dugnának le a torkomon, minimum hat csillámpónival- még a szám is elhúzom, és úgy döntök, nekem ennyi élvezetből elég mára.

Oph

- Számomra nem tűnik annyira menőnek - vonta meg a vállát Arvid. - Valaha háztársak voltunk. Azt hiszem, csak két évvel járt fölöttem.
Eleinte épp ezért nem is volt a szőke kibékülve a ténnyel, hogy a fekete hajú a tanára lett, aminek a következménye némi összetűzés és egy büntetőmunka lett. Aztán inkább nem járt órára.
- Hogyne lennének a muglik hasznosak. Én például most mugli egyetemre járok, pedig aranyvérű vagyok eredetileg - aztán kicsit halkabbra fogta, hogy ne hallja mindenki körülötte, amit mond - Igazából, én sokkal jobban szeretem a mugli világot. De nem tudok vele mit tenni, hogy varázslónak születtem. Ezt nem lehet, és nem is érdemes elnyomni.
Tényleg így gondolta. Volt pár dolog, amit szeretett a varázsvilágban, például azt, hogy sokkal szabadabban élhettek itt Konnal, mint a muglik között, vagy hogy nem kellett a késsel szórakoznia főzés közben, mert varázslattal is felvághatta a paradicsomot, de mégis, nagyobb biztonságot nyújtott neki Prága, mint Bagolykő. Persze a Bogolyfalvi házukat a világ összes kincséért se cserélte volna el.
- Szlovákiában. Csák Máté leszármazottja vagyok, lehet, hogy hallottál róla a mugli történelemből. De a nevem norvég, ne kérdezd miért, nem tudom - vonta meg újra a vállát. - De te sem Magyarországról származol, igaz? - Annyira még nem sok Opheliával találkozott élete során.
Aztán a lány megkóstolta az édességet, Arvid pedig kissé lelombozódott a válaszától.
- Tényleg? Nekem tetszett... - tűnődött el arra gondolva, hogy át kell értékelnie az édességekhez tartozó skáláját. - Amúgy mi az a csillámpóni? - kérdezte kíváncsian, miután rájött, hogy bárhogy is gondolkodik, ezt nem tudja megfejteni. Esetleg egy unikornis juthatott eszébe a szóról.

Arvid

- Háztársak? Nehéz őt elképzelni diákként- mélázok el már megint. Seren... mint elsős, Seren.... másodikosként kilógat valakit az emeletről... Kiszakad belőlem a nevetés, komolyan, jelenleg nem érdekel, ha hülyének néz Arvid, de ez poén.
- Oké, azt hiszem, mégis sikerült elképzelni- teszem hozzá mintegy magyarázatképp, aztán inkább kortyolok a kávémból, az segít lenyugodni.
- Aaaaj, már megint ez a vér... lefogadom, hogy egy gramm arany sincs benne- oké, megértettem. A sárvérű meghal, a félvérnek semmi köze ahhoz, hogy csak félig van vére, és gondolom az aranyvérűeknek sincs benne semmi arany. Bonyolult ez a világ. Nem lehetne azt mondani, hogy A+ például?
- De azért örülök, hogy te így látod. Mellesleg.... cssss, de lehet, én sárvérű vagyok... most tényleg megölnek, mint a zsidókat? Noel mondta-  azaz... valami ilyesmit sikerült kibogoznom a röhögéshulláma után, bár kicsit felhúztam magam, így talán.... hangsúlyozom talán, nem biztos, hogy a lényeget ragadtam meg.
- Miért mondod ezt? Én szeretném elnyomni... kevesebb macera volt, amíg nem tudtam, hogy képes vagyok robbantani, meg eláztatni egy termet- komolyan... mintha csak Serent hallanám. Beletörődtem, mert muszáj volt, de attól még fáj újra és újra szembesülni a ténnyel, hogy nem tudok tenni ez ellen semmit. Igen, biztos mások ezt könnyebben veszik, és letudják egy vállvonással... de én ezt nem tudom megtenni.
- Nem, még életemben nem hallottam semmi Csákról, maximum akkor, amikor egy francia ismerősöm próbált magyarul tanulni, és a "csak" szócskát gyakorolta- bevallom, ha nem figyelek, vagy tényleg nagyon ideges leszek, még nekem is előjön az akcentusom, de már kezdek ellene, és amúgy egész jól megy a magyar nyelv, még ha az írás nem is az erősségem. Most komolyan... minek ide két "J" betű? A háromtagos betűkről meg nem is beszélve...
- Non, fránciáh vhádzsokh- veszem elő a világ legröhejesebb akcentusát, még a hangom is leváltoztatom, aztán megint elröhögöm magam.
- Viccet félretéve... Marseille-ben élek... azaz éltem- na azért erre büszke vagyok, még ha életemben nem ettem egyetlen csigát se. Szerintem undorító.
- Ízlések és pofonok... nem szeretem a nagyon édes dolgokat- vonok vállat, bár ő ezt feltételezem nem látja. Aztán csak pislogok, de észbe is kapok.
- Ja a csillámpóni, hát... muglik szokták használni... tudod, ami már annyira édes, vagy cuki, hogy az már szinte undorító, akkor ezzel fejezik ki, legalább is én így tudom- nem vagyok jártas a szlengben, csak használom, viszont elmagyarázni olyannak, aki nem érti... na az necces.
- Szóval, ha meg akarsz mérgezni valakit, ez a süti tökély lesz- vigyorodok el, mert persze tök természetes, hogy Navinés létemre ilyen gondolatok ébrednek bennem egy süti láttán.    

Tanonckám
szombat

A koszos porfészek. Ismét. Amira szívéhez eléggé közel áll a csárda, sűrűn látogatta, azonban egy ideje már alig-alig tévedt be a rossz arcúak közé. Egy kis vérfrissítésre vágyott, úgymond ki szeretett volna kapcsolódni a vizsgái kivégzése után. Egyedüli ünneplést csapott ezen a szép kis szombati estén.
Egy fal melletti asztalnál ült már vagy egy órája, sorra itta a rövideket, ha most Kristóf látta volna, valószínűleg egy elég nagy veszekedés szemtanúi lehettek volna a mindenhonnan érkező varázslók. Nem érdekelte semmi, kezét karónak használta a feje alá, lefelé nézegetett, és gondolkozott. Nem világmegváltó dolgokon, csak azon, hogy milyen világos habja van az előtte pihenő sörnek, és milyen alakok rajzolódnak ki benne. Pontosan így kell eltölteni az estét.
Egyébként is, a napjai furcsák, valahogy eljött megint az a régi, nemtörődöm lány, kiszedve a sztoriból azt a részt, hogy az éppen aktuális párját megcsalja az első szembejövővel. Mondjuk a mostani felhozatal nem túl igényes, még véletlenül sem nyúlna hozzá egy szakállas csavargó mágushoz, ha már egyszer egy félisten a pasija.
Mikor feleszmélt, a táskájához nyúlt. Ugyanis a kabátja mellett fekete kézitáskája is a szék háttámlájára volt akasztva. Ugyebár a női táska olyan mint egy fekete lyuk, nem csoda, hogy eltelt fél perc, mire a legaljáról előhalászta az Edictumot. Jókor olvassa el ő is, igen... Fogható arra, hogy nem volt ideje...sem kedve. De hallotta, hogy valami új pletyka reppent fel róla, szóval kíváncsian nyitotta szét, és rakta le maga elé.

Mary Glotter

Sosem voltam még ennyire boldog, hogy valami érdekelhet mást is, épp úgy ahogy engem. Láttam Mary arcán az örömet, és azt a mindent eláruló érzelmet, hogy már Ő is szeretett volna bemerészkedni egy számára kalandos helyre.
Épp úgy érezhette magát mint én. Persze sosem tudtam kimutatni ilyen mértékű lelkesedést. Még akkor sem amikor kedvenc kviddics csapatom megveri az ősi riválisát.
Na persze az teljesen más. Ott nem az én sikeremnek örülhetek. Itt viszont két fős csapatban már egymásért is ki kell majd állnom. Nem mintha nem mernék egyedül bemenni a Szellemszállásra, mert felénk így nevezik az ilyen kísértet lakta házakat. Na jó legyen kísértetház. Meg kell tanulnom, hogy a Magyar felemmel gondolkodjak ilyen dolgokban is.
-Rendben, menjünk a cukrászdába, szeretem az ottani szendvicseket, na meg a forró csokijuk sem rossz!- mosolyodtam el.
-Remélem nem olyan szellemek/ kísértetek lesznek ott, mint amilyen Shirley Staff.- mondtam hangosan, inkább magamnak, mint Marynek.
Ekkor meghallottam Mary szabadkozását, hogy nem tudja abbahagyni a vigyorgást. Persze ez feltűnt nekem is, de nem gondoltam másra, mint a következő előttünk álló kalandra való lelkesedése testi kifejezésére. Na ezt szépen végiggondoltam. Még, jó az egészben, hogy nem hangosan fogalmaztam meg a gondolataimat, mint ahogy általában szoktam, ha belemerülök valamibe.
-Nem tesz semmit. Örülök, hogy velem jössz, gondolom a lelkesedésed, és talán a kaland utáni vágy miatt vagy ilyen feldobott. Vagy tévedek?- láttam Mary-n, hogy így van, így nem is vártam rá választ. Persze én i9s elmosolyodtam.
-Remélem, lesz sok élmény, veszély ott bent. Na azért csak óvatosan, ha odaérünk. Nem sok védelmünk van a kísértetek ellen. Úgyhogy a vásárlás után jó lesz, ha végiggondoljuk az út során, mit tudhatunk a kísértetekről. Az igazság. hogy én nem sokat, remélem azért te tájékozottabb vagy ebben a témában nálam.
Ahogy végighadartam fellelkesülve ezt a gondolatmenetem észbekaptam.
-A számlát a cukrászdában természetesen én fizetem, mivel amúgy is vásároltam volna magamnak enni és innivalót, hiszen a szabadban akartam tölteni a napot.
Ha gondolod vegyük célba mihamarabb a cukrászdát.

Nate


Napok óta keresem a megoldást a problémánkra, de az a helyzet, hogy magát a problémát sem értem teljes mértékig. Valami megváltozott, ez egészen biztos. Számba vettem azt is, hogy nem vagyunk már annyit ketten és nem is beszélünk olyan sokat amennyit kellene. Pedig az, hogy van egy gyerekünk még nem biztosíték arra, hogy a kapcsolatunk...nevezzük házasságnak nem fog megromlani. Összepréseltem a számat erre a gondolatra, mert belegondolni is borzalmas volt. Megráztam a fejemet, visszatettem Christ a babakocsiba és betakargattam, végül Nathanielre emeltem a tekintetemet. Biztos voltam benne, hogy még mindig annyira szeretem, annyi év után még mindig kihagyott a szívem egy ritmust ha úgy nézett rám. De nem voltunk már többé iskolás kamaszok, talán ezt hiányzott.
  - Remek.
Nem tudok mást mondani, megvonom a vállamat és csendben nézegetem, egészen addig, ameddig ki nem hozzák az ételt. Unott mozdulattal a kés és a villa után nyúlik, elkezdem szelni a húst, de félúton abbamarad a procedúra. A kezeim összeszorulnak az evőeszközön és lassan felnézek rá. Ez most kicsit váratlanul ért, még akkor is, ha igaza van. De ez most egy cseppet sem érdekel.
  - Annyit azért igazán közölhettél volna, hogy van egy fiad.
Most biztos, hogy átváltottam a házisárkány üzemmódba. Normál esetben ezt szimplán elintézném egy vállrándítással, de nem most. Ha a pillantással ölni lehetne, akkor a velem szemben ülő már biztosan holtan feküdne, arccal a kajában, de szerencsére nincsenek ilyen képességeim. A csöndet végül az evőeszközök csörömpölése töri meg, leejtem őket bele a tányérba, hátradőlök és összefűzöm magam előtt a kezeimet.
  - Én ezt nem akarom tovább csinálni.
Meguntam, kész. Ez az állapot tarthatatlan, ettől bármi jobb, még az is, amikor kiabálunk, mert akkor legalább csinálunk egymással valamit. Ez a családos dolog meg valami kapkodva kreált indok volt arra, hogy kiakadjak.
 

Nicol

   A feszültségnek a mi kapcsolatunkban két formája van. Az egyik az, amit régen mindketten annyira imádtunk, elszórakoztunk egymással, húztuk a másik agyát. Ezt a fajta feszültséget még hiányolom is mostanában, amikor szinte élni sincs időnk, nem hogy egymásra. Régen mi voltunk egymásnak a legfontosabbak, most meg egyszerűen nem tudunk időt szakítani egymásra, ami valljuk be, szomorú. A másik fajta feszültség viszont régen sosem volt ránk jellemző, mostanában azonban időről időre beférkőzik a kapcsolatunkba, és nem hagy minket nyugodtan élni, éppen mint most. Mindketten tisztában vagyunk a sok kimondatlan dologgal, amit szeretnénk kimondani, de nem tudunk, mert fáj nekünk is, és nem akarunk a másiknak fájdalmat okozni, valamit megfogalmazni sem tudjuk nagyon a dolgot, hiszen korábban sosem kerültünk ilyen helyzetbe.
   Bólintok, majd én is nekilátok az ebédemnek. Jól esik az étel, bár nem vagyok olyan idegi állapotban, hogy egyszerre két falatnál többet le tudjak nyelni. Kortyolok egyet a kávéból, amit szintén a pincérnő hozott, majd nyugodtságot színlelve ránézek Nicolra. Tudtam, hogy ki fog akadni a válaszomon, ha régebben nem is tette volna, de ez most komoly téma. Én is tisztában vagyok vele, hogy el kellett volna mondanom a családomnak, hiszen bármennyire is nem ápolunk jó kapcsolatot, a vér összeköt minket, és joguk lett volna első kézből megtudni, hogy unokájuk született, aki ráadásul - kívánságuk szerint - aranyvérű csemete. Voltak pillanatok, amikor el is akartam nekik mondani, mi több, haza akartam vinni bemutatni az új családtagot, viszont megfordult a fejemben, hogy annak a drága nem örült volna, anyámék meg már akkor rossz behatással lettek volna Chrisre. Nem tudom, hogy mit kéne válaszolnom a kisebb - megjegyzem, teljesen jogos - kiakadásra, így csak megvonom a vállamat. Érzékelem a nem éppen kedves pillantását, amint az enyémbe fúródik, és bár legszívesebben elfordítanám a fejemet, nem teszem, állom a tekintetét. Az evőeszközök csörömpölése töri meg a pillanatot, én is hátradőlök, és magam elé húzom a kávés csészét, és kevergetem egy kicsit a forró italt. Hallom a kijelentését, de várok néhány percet mielőtt reagálnék rá, majd ránézek.
   - Akkor mit akarsz csinálni? -
   Mindketten tudjuk, hogy sok lehetőségünk van, amiből nagyon kevés a jó, és talán még kevesebb, aminek örülnénk, és ami előnyös lenne. De valahogy működésre kell bírnunk a dolgot. Attól még, hogy született egy gyerekünk, nem szabadna ennyire eltávolodnunk, sőt. A babának közelebb kéne hoznia minket egymáshoz, nem pedig éket verni közénk.
   - Mondd el, hogy mit érzel, és talán tudunk rajta segíteni. -
   Fordított esetben nem tudom, hogy én képes lennék-e mondani bármit is. Sok mindent érzek pillanatnyilag, de egyik sem olyan, ami megfogalmazható. Chrisre pillantok, aki érdeklődve figyeli a szokatlan környezetet, majd egy halvány mosollyal visszanézek a feleségem arcára, ami ugyanazt a zavart tükrözi, mint az enyém mutatna, ha nem ügyelnék annyira gondosan az elrejtésére.

Pethő Abigél

Hosszú ideje nem léptem már ki a kastély falai közül, ezért épp itt az ideje, hogy ezen változtassak. Ma délutánra nagyon szépen kisütött a nap és pont ideális a hőmérséklet is egy kis sétához. Ebéd után átnéztem még az SVK anyagot, majd fölvettem egy pulcsit és indulás.
Nem volt konkrét célom, csak annyi, hogy kimenjek egy kis friss levegőt szívni. Ahogy kiléptem a kapun, máris éreztem, ahogy feltöltődök a nap ereje által. Rögtön jobb kedvem lett és 5 perc után éreztem, hogy kezd visszatérni a színem is.
Vidáman sétálgattam a kertben, de egy kicsit unatkoztam így egyedül, ezért elindultam a falu felé. Ilyenkor biztos mindenki ott van, és hátha szerencsém lesz és összefutok egy ismerőssel is.
Igaz, hogy már egy jó ideje itt vagyok, de mégis rengeteg hely van még ahol nem jártam. Ez vonatkozik a kastélyra és Bagolyfalvára is. Sajnos nem olyan jó a tájékozódó képességem, ezért bele is telik néhány hétbe mire kiigazodom egy új helyen, de a Bagolykő valahogy szokatlanul nagynak és rejtélyesnek tűnik ahhoz, hogy valaha is teljesen megismerhessem.
Minden esetre nem szabad föladni, úgyhogy én is folytatom a felfedezést.
Lassan el is érek a faluhoz. Először a már jól ismert éttermeket és cukrászdákat pillantom meg, de most nincs kedvem bemenni, úgyhogy nem állok meg egyiknél se, inkább tovább megyek az ismeretlen részek felé.
Már kezdem föladni a keresgélést és el is könyveltem magamban, hogy nem is olyan jó hely ez, amikor kiléptem egy térre, ami közepén egy hatalmas játszótér állt. Rögtön visszatért a korábbi jókedvem, és egy lelkes kisfiúhoz hasonló sebességgel környékeztem meg a játékokat. Épp a mászóka legalsó fokára raknám föl a lábam, amikor észreveszem, hogy az összes anyuka szúrós szemekkel figyel engem. Először nem esik le, hogy mi a bajuk, majd körbenézek és rájövök, hogy az összes itt lévő gyerek legalább 8 évvel fiatalabb nálam. Zavarodottan lépek le a mászókáról és vörös fejjel a hintákhoz sétálok. Talán ezért nem kapok újabb gyilkos pillantásokat.

Az utcán céltudatosan a kisállatkereskedés felé veszi az irányt. Végre egy kicsit egyedül. Néha már kicsit sok a tesóból. Belép az ajtón, ahol egy elsőre kedves férfi köszönti. Udvariasan visszaköszön - Jó napot! Egy szokatlan házi kedvencet keresek, amivel a tesóimra hozhatom a frászt.- mondja kuncogva. A férfi körbevezeti, megmutogat jó pár ismert és ismeretlen állatot. Végül egy zöldes leguán tetszik meg neki. Az úr felvilágosítja, hogy még igencsak fiatal példányról van szó, úgyhogy nem lehet gond a neveléséből.
-Ez lesz a megfelelő, el is viszem. Mennyibe kerül? –érdeklődik.
-35 galleon, és mivel nem sűrűn találkozom olyannal, aki ilyesmiket vásárol, adok hozzá neked egy könyvet is, amiben mindent megtalálsz az új kedvencedről. Persze, ha bármi kérdésed van, fordulhatsz nyugodtan hozzám.
-Ez nagyon kedves Öntől. Lehet szükség is lesz rá.-előveszi pénztárcáját és leteszi a pultra az adott összeget, majd a könyvet beledobja táskájába és maga előtt tartva a ketrecet visszaindul az iskola épülete felé. Az ajtóból még elköszön egy integetés kíséretében.

Gergőke ^^

A reggeli futásnak az eredménye volt, hogy kihagytam a nagy közös étkezést. Emiatt csak egy forró csokira volt időm miközben megtudtam mi is lesz a dolgom a mai nap. A drága szervezett be gyerekpesztrára, mivel neki valami sürgős elintézni valója akadt. Csak nem lehet rosszabb az a fiú az öcsémnél és húgomnál.
Nagyot sóhajtva léptem ki a már jól ismert ajtón, valami isteni sugallat miatt szoknyában, fehér inggel, mellénnyel és kabáttal. Azért annyira nem ment el az eszem, hogy a harisnyát hanyagoljam, azt is felvettem a kedvenc bokacsizmámmal. Lassan vége a télnek, megmarad a sok sár, latyak amit aztán nagyon nem kedvelek. Van valaki olyan aki szereti vagy kedveli ezt? Mert azt akkor gyorsan szedjen be valamit amitől elmúlik.
Elgondolkodva veszem az irányt a megbeszélt találkahely felé. Boglyas tér. Semmi különösebb érzelmet nem ébreszt bennem a hely, kéne? Talán ezzel az alkalommal valami olyat fogok kötni a térhez ami megmosolyogtató. Elvégre nem mindennap kísérgetek fel új diákokat a kastélyba. Még akkor se ha éppen egy elballagott növendéknek a fia. Annak a növendéknek aki elég sok fejtörést okozott a drága tanároknak. Elméletileg Gergő sokkal jobb lesz, mert a Navine tagja.
Megérkezvén a térre szétnézek. Összehúzom kabátomat, a nap attól még süt, de nekem melegem egy szikrányi sincs. Nézelődésnek eredménye lett, hogy megpillantottam a kis védencemet. Padon ült, két bőrönd társaságában. Mégis hova készül a kicsike két bőrönddel?! Hazafog még menni jó sokszor, túlzás számára ez a sok gönc, de ő tudja. Hangosan semmit sem kommentálok, elég amit én elgondolok és tudok.
Van egy olyan érzésem, hogy nagy csalódást fogok én ma okozni. Endrét várják, miközben érkezek én, Endréné. Nagyon remélem túl fogja élni a kicsike és nem okozok életre szóló csalódást. Lassú léptekkel indulok el a megpillantott pad fel, elővéve az egyik legszebb mosolyomat.
- Szia Gergő! Bea vagyok, Endrének a barátnője. Sajnos nem tudott eljönni, de helyette itt vagyok. Szóval indulhatunk? -
Kezet is nyújtok neki, mint ahogy a nagyok szokták. Általában ilyet nem csinálok, de most mégis megteszem, hátha enyhül a csalódás mértéke. Sőt, még három puszit is kap a kicsike. Majd az egyik bőröndjét fogom meg, ezzel is jelezve, hogy el kéne induljunk. Nem lesz egy sétagalopp eljutni a Navineig mivel biztosan nagyon kíváncsi Gergő, emiatt egész úton a szája be nem fog állni. Fel vagyok erre készülve, csak bírjam majd ideggel a dolgot.
Ránézek, próbálom keresni benne mindazt amiért barátok lettek. Felfedezem a gyermeki naivságát, mosolyát ami körbelengi őt. Hamar el fogja veszíteni a kastély falai között, nyoma sem lesz mindannak amit másodpercek alatt állapítottam meg.

Imád a szabadban sétálni. Nem is bírja sokáig egyhelyben, nyugatatlan személyisége miatt folyton csak szaladna, ha tehetné. Bagolyfalva utcáin sétálgatva megpillantja a teaház feliratot. -Pillangóvarázs? Jó kis név. Amúgy már jól jönne egy frissíő.-magyarázza maga elé. Az ajtón belépve egy recepció szerűségen találja magát. Jobb lesz, ha megérdeklődi jó helyen jár-e. Leszólítja a pult mögött álló illetőt és hamarost megtudja, hogy a teázó a bal oldali részében található az épületnek. Belép a függöny mögé, megköszöni a segítséget és kiválaszt magának egy ablak melletti asztalt. Kényelembe helyezi magát és egy citromos jegesteát kér csokis keksszel a felszolgálótól. Amíg várakozik, hogy kihozzák a rendelését, addig hallgatja a kellemes muzsikát és figyeli a körülötte ülő társaságot.
A tea elfogyasztása után tovább indul, hogy visszatérhessen újdonsült házába, és kipihenhesse a nap fáradalmait.

Nate

A fal amit a közöny kettőnk közé emelt, sehogy sem akar leomlani. Nem akarom neki elmondani, mi bánt igazából, mert eszem ágában sincs megbántani. Pedig ennél az állapotnál már az is jobb lenne, ha kiabálnánk, mert akkor legalább közénk ékelődne valami érzelem, se semmi. Nem akarom, hogy Chris megijedjen, vagy rosszul érezze magát. De a mostani helyzetet is biztosan érzi, ez pedig még inkább bánt és mélyebbre ránt, ördögi kör. Meg kell törni, ez az egyetlen lehetőség. Rápillantok Natere, majd le a húsra, végül odébb lököm az asztalon, hátradőlök az egyik lábamat átlendítem a másikon és összefonom a karjaimat a mellemen. Hidegen pillantok végig rajta. A hiányos beszéddel, amit lenyom csak jobban felbőszít. Vajon mit akar ezzel elérni? Tényleg annyira távol állnánk egymástól, hogy már ezt sem tudom eldönteni? Ezek szerint nagyobb a baj, mint gondoltam.
  - Nem akarok semmit sem csinálni.
Összeszorítom a fogaimat, elég erősen ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy sértő megjegyzések árja hagyja el a számat. Talán pont ezért nem akarom neki elmondani a véleményemet, inkább őrlődöm magamban, minthogy megbántsam. Kezdem azt érzeni, hogy ez egy rossz taktika. De ha meg elmondom mi a baj, akkor meg abból lesz a balhé. Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? Nem értem, tényleg tétlenül állok a dolog előtt.
  - Azt hiszem ezen nem tudsz segíteni. Vagy legalábbis nem csak a te hibád. Nem akarok beszélgetni veled.
Rápillantok, majd inkább Christ figyelem. Nem épp a legjobban fejeztem ki magamat. Csak mondtam ami először kicsúszott a számon, ennyit arról, hogy visszafogom magamat. Pedig ha jobban belegondolunk, nem is az ő hibája.
  - Úgy érzem, ha nem szedjük össze magunkat, abból nagy baj lesz. Viszont nem tudom, hogy kezdhetnénk hozzá. Én nem akarom a görcsösen próbálkozók népes táborát szaporítani, az nem én vagyok.
Grimaszolok, majd leengedem a szőke tincseimet beletúrok és eligazgatom. Amolyan pótcselekvésnek tökéletes, mert nem akarok ránézni, most legalábbis semmiképp.

Andris bácsi *-*

Egy teljesen átlagos, szokványos napnak indult a mai. Reggel kilenc körül felkeltem, kicsit nyújtózkodtam, aztán elmentem felöltözni. Miután rendbe tettem magam elmentem reggelizni a nagyterembe. Ott beszélgettem egy kicsit a háztársaimmal és természetesen ettem tükörtojást, amit tejjel öblítettem le. Eztán befejeztem a reggelim és visszavonultam a Kan kéglibe. Leültem az ágyamra és azon kezdtem el gondolkodni, hogy ma mit is csináljak. Itt maradjak, vagy ne? Járjak egyet, vagy ne? Felfedező körútra induljak, vagy ne? Nem tudtam dönteni. Ám egy kis idő után elhatároztam, hogy felkeresem Rédey tanárurat, - aki mellesleg a mugliismeretet tanítja - és elhívom magammal sütizni. Tehát gyorsan felpattantam az ágyamról és már rohantam is a rezidenciájához. Bekopogtam és mikor ajtót nyitott, megkérdeztem tőle, hogy nem lenne-e kedve sütizni a Czukorvarázsban. Szerencsére a válasz igen volt, úgyhogy megegyeztünk, hogy 11-kor találkozunk ott. Boldogan ugráltam vissza a szobámba. Mellesleg a tanár úrral a cukrászdában ismerkedtem meg még régebben. Az ősszel. Mentem sütizni és Ő is ott volt. Letelepedtem mell és beszélgetni kezdtünk. Leginkább én fecsegtem, hisz’ nekem be sem áll a szám. Azóta ha találkozunk váltunk egy-két szót, de az iskolában nekem is tanár bácsi.
Hamar eltelt az az egy óra, hiszen kihasználtam az időt és hegedültem. Még mindig járok a tanáromhoz, aki nagyon rendes velem és egyszer sem szeretnék felkészületlenül elmenni az órára.
Szóval belebújok a tornacipőmbe, az ingemre veszek egy tavaszi kabátot és már megyek is ki a szobából. Már bátran járkálok a folyosókon, tudom, hogy mi merre vezet. Hamar kitalálok a kastélyból. Mikor már a füvön lépkedek, az órám háromnegyed 11-et mutat. Szapora léptekkel haladok tovább, hiszen nem illik elkésni. Útközben egy ismerőssel sem állok le beszélgetni, mert sietek. Nem kell sok idő, hogy benyissak a cukrászda ajtaján, hiszen olyan kicsi ez a falu, hogy 5 perc alatt meg lehet tenni egy ilyen távot. Tehát belépek az ajtón és a szemeimmel egy üres asztal után kutatok. Hamar találok egyet. Oda letelepszek és várom, hogy megjöjjön András bácsi.

Nicol


   A hangulat közöttünk meglehetősen fagyos, ami nem túlságosan gyakran jellemző a kapcsolatunkra - szerencsére. Látom rajta, és én is érzem azt a nagy mértékű tanácstalanságot, amikor tudjuk, hogy változtatnunk kell, de egyrészt nem tudjuk, hogy hogyan, és hogy hogyan hozzuk a másik tudomására véleményünket, gondolatainkat. Az egész helyzet ijesztő számomra, hiszen ilyen állapotok még sosem uralkodtak a kapcsolatunkban, sőt. Mindig az ellenkezője volt jellemző ránk, mindig egymás mellett álltunk, és gondolkozás nélkül is jól csináltuk magát a kapcsolatunkat. Most azonban nem így van, aminek vagy maga Chris születése az oka, vagy csak szimplán a változásnak, amit az életünkben, életvitelünkben okozott. Talán mégsem voltunk annyira felkészültek a gyerek dologra, mint azt gondoltuk, és aminek az ellenkezője bebizonyosodott röviddel a baba születése után. Akkor mindketten ugyanolyan tanácstalanok voltunk, mint most, csak egy egészen más témával, a gyerekneveléssel kapcsolatban. Most a saját kapcsolatunkról van szó, amit lehetetlen külső szemlélőként látni, és megfogalmazni a problémáinkat, esetleg észérvekkel változtatni. Az egyetlen dolog az egésszel kapcsolatban az, hogy tudom, bármit meg fogok tenni annak érdekében, hogy ne veszítsem el őt, őket, a családomat.
   Nem tudom máshogy lereagálni válaszát, csak megvonom a vállamat berögzött mozdulatként. Tudom, hogy nem szánta olyan közönyösnek, mint ahogy hangzott, de nem tehetek róla, jelen helyzetben nem tudok megértő lenni. Így tehát amit kapok, azt adom vissza, beszéljünk éppen közönyről, vagy ridegségről. Némán nézem az arcát, és hallgatom szavait.
   - Akkor mégis mit akarsz?! -
   Kérdezem talán egy kissé emeltebb hangnemben, mint azt illendő lenne, de nem tehetek róla, idegesít az egész helyzet, a körülmények, és az, ahogy kifejezi magát. Chris és még néhány körülöttünk ülő fej is érdeklődve fordul felém, mire igyekszek higgadtabbnak látszani, már amennyire lehetséges. Aztán ahogy folytatja, nagy erőkkel, de visszafogom magamat. Tudom, hogy a problémáink amiről beszél, nagyon is valósak, de talán nem akarom elfogadni a tényt, hogy mi is csinálhatunk valamit rosszul. Nem szólok egy szót sem. Ökölbe szorítom a kezemet, és hideg pillantással nézem őt, amint az idegessége miatt igyekszik nem felém nézni.

Noel

Dávid

Barbi
Egy napsütéses márciusi délután

A Turulokat villámgyors meccsen intéztük el a legutóbbi bajnoki fordulóban, így kaptunk egy kis szünetet. Legalább lehetőségem nyílt, hogy behozzam az iskolai elmaradásaimat. Viszont sokáig a tespedést se bírtam, máris hiányzott a mozgás. Ki is használtam az egyik napsütéses délutánt, hogy kocogjak kicsit. Volt egy bejáratott útvonalam, a kastélytól a bogolyfalvi kis tavacskáig és vissza szoktam futni, most is ez terveztem be. Az idő csalós volt, ugyan sütött a nap, de még nem volt nagy ereje, hűvös volt a levegő. Szerencsére a melegítőm alatt jól felöltöztem, sapkát is húztam.
A kocogás mindig segített, hogy rendezzem a gondolataimat. Rendkívül feldobott, hogy visszatérhettem a kviddicspályára. Végigpörgettem az eddigi meccseim kulcsmomentumait, próbáltam visszaemlékezni a hibáimra, mi lett volna a jó megoldás. Az önelemzés sokat segít, de persze ehhez kellő önkritikára is szükség van. Nem mindenki akarja észrevenni a saját hibáit, kijavítani meg még kevesebben próbálják meg, pedig az igazi profi mentalitás ebben rejlik. Persze sok olyan kviddicsjátékos is van, akiknek egyszerűen a szellemi képességeik nem teszik lehetővé, hogy átlássák a saját játékukat, ők alávetik magukat a külső utasításoknak, vagy ösztönből cselekszenek. Én gondolkodó játékosoknak tartottam magam, nem csak fizikailag, de elméletben is felkészült voltam. Tehetséggel is megáldott a sors, de inkább a szorgalmamnak köszönhettem, hogy magasra jutottam. Későn kezdtem el a kviddicset, még később kerültem profi csapathoz. A mai fiatalok ezt már el sem tudnák képzelni, ők már tizenévesen a csúcsra akarnak jutni, kicsit talán türelmetlenek is. A kiégés veszélyével nem számolnak. Egy tizenöt-húsz éves pályafutás csak keveseknek adatik meg, részint a játék sajátos jellegéből fakadóan, részint az emberi teljesítőképesség korlátai miatt. Úgy tartják, hogy huszonnégy és huszonnyolc éves kor között lehet kihozni magunkból a maximumot. Nekem pont ez az időszak maradt ki, de mindent elkövettem, hogy túl a harmincon is magas szintű játékkal rukkoljak elő.      

Ophelia LaFonde
március 20.
10:50

Elgondolkozva halad a lépcsőkön lefelé, mögötte közvetlenül Ophelia jön. Az igazgató kissé kipirul a testmozgásban, majd szomorkásan megállapítja, hogy valóban nem kellene annyi süteményt ennie, elvégre meglátszik a pocakján, és már nem olyan fiatal, hogy lemozogja nap közben az elfogyasztott gigantikus cukormennyiséget.
Nem, a gróf úr persze nem ezen gondolkozik olyan elmerülve, sokkal inkább a diákon, akinek a tárgyalása az imént fejeződött be, és meglehetősen halkan baktatott az igazgató után.
Mikor megkapta az első levelet, már tudta, hogy baj lesz.
Seren nem szokott neki írni, fiatal kollégája csak akkor érintkezett vele, ha már muszáj volt, úgyhogy meglepte az ablakon kopogtató sólyom, de egyből felismerte: az SVK tanáron kívül senki nem tartott ehhez hasonló, Wickler megítélése szerint kissé extravagáns állatot.
A levél ezt a néhány, lényegre törő mondatot tartalmazta:

Wickler,
Ophelia LaFonde-ot otthon súlyosan bántalmazzák. Figyeljen rá oda.
S. Weaver


Az igazgató pedig megfogadta a tanácsot, de mielőtt elkaphatta volna a lányt, hogy megbeszélje vele a helyzetet, Ophelia már elutazott, és egymás után következtek a problémás események, Wickler pedig már csak a legvégére tudott befutni, hogy elsimítsa a gondokat.
A tárgyalás félelmetes lehetett egy tizenhat éves lánynak, de a professzor nem kételkedett abban, hogy meg tudja nyerni magának a minisztériumi alkalmazottakat, hiszen mindannyiukat ismerte, nem egyet tanított is közülük, és Ophelia csak önvédelemből varázsolt az iskolán kívül, úgyhogy elég volt röviden elmondania mindezt, és Opheliának még felelni egy-két kérdésre, majd a megfelelő hivatalos papírok kitöltése után már indulhattak is.
Miután kiléptek az ajtón, Wickler megáll egy pillanatra, hogy beszélhessen a navinéssel arról, ami történt.
 - Üljünk le egy kicsit az egyik padra - tereli kedvesen a lányt, bár vigyáz arra, hogy ne érjen hozzá, csak mutatja az irányt, hogy mire gondolt. Sok időt töltött már gyerekekkel, ő is büszkélkedhetett kettővel, és elég tapasztalata volt már a problémások terén is, hogy tudja: egy bántalmazott fiatal nem fog örülni a testi kontaktusnak. Ő pedig nem akar szándékosan kényelmetlenséget okozni a navinés lánynak, van egy olyan érzése, hogy abból bőven kijutott neki a mai napra.
Miután letelepedtek mindketten, komótosan előveszi a kis pipáját, néhány gyakorlott mozdulattal elrendezi, egy-két perc múlva pedig már vígan eregeti a füstfelhőket, derűsen pöfékelve. Hagyja, hogy Ophelia egy kicsit elgondolkozzon, vagy megnyugodjon, amire éppen szüksége van, nem akarja siettetni.
Egy idő után azonban már nem lehet elkerülni a kellemetlen témát, úgyhogy a lányra pillant, megigazítva kerek szemüvegét.
 - Ophelia - szólítja meg. - Hogy érzed magad? - kérdezi, biztatóan mosolyogva a lányra. Tisztában van vele, hogy a legtöbb diákot feszélyezi a jelenléte, most mégsem efelől tudakolózik: tudja, hogy mi történt a LaFonde-kúriában, ha nem is pontról pontra, de a körvonalakkal tisztában van, és aggódik a lányért, hogyne aggódna, az iskolában számára mindenki olyan volt, mintha a saját gyermeke lenne.

Igazgató Úr
március 20.
10:50

Csendben ballagok az igazgató mögött, magamban elkönyvelve, hogy ezt is túléltem. Gyanítom, hogy az egészből szinte semmit nem fogtam fel, még azt se sikerült igazán, amiért idekeveredtem. Viszont én pont azt a nézetet vallom, hogy jobb az ilyesmin nem agyalni, az soha nem vezet jóra, ráadásul.... majd csak lesz valahogy. Egyszerűen nem akarok gondolkodni, most jó ez az üresség, mármint voltaképp tényleg nem érzek semmit, talán, mert még mindig sokkban vagyok, talán mert az érzelmeim is úgy döntöttek, kár rám pazarolniuk magukat, mindenesetre, örülnék, ha megmaradna ez a tompaság.
Ha most előszedném valahonnan a poénosabbik énem, tök büszkén járkálnék, és hangoztatnám, hogy legalább én nem vagyok kis pályás. A suli házirendjét megszegni... ugyan már, mi az? Nem, egy fő szabályt áthágni, na az viszont szól egy nagyot. Még se érzem ettől többnek, vagy menőbbnek magam, sőt... mintha még az átlagnál is szerencsétlenebbek lennék.
Nem azzal van bajom, hogy az egyetlen embert, aki bárhogy is nézzük az egyetlen biztos pont volt az életembe, kivágtam a csukott ablakon, még csak az sem foglalkoztat igazán, milyen módszerrel. Az aggaszt igazán, amilyen állapotban tettem. Így még soha nem sikerült elvesztenem a fejem. Vágtam már vázát a falhoz, sőt egy szobát is rendeztem már át, de eddig még sose féltem.... magamtól. A legszörnyűbb az egészben, hogy hiába cukkolásnak szánta a szavakat Gregory, tudom, hogy igaza van, tudom, hogy ha nem teszek valamit, én is könnyen olyanná válhatok.
Az igazgató hangja térít vissza a jelenbe, én meg vállat vonva követem, és leülök a padra. Nem elég a tortúra, amit ott bent átéltem - valamiért szinte a bálnák kihalását is rám akarták fogni, amíg Wickler bá' meg nem jött- most még ez is. Azért egy felem, még ha titokban is, és elenyésző részben, azért reménykedett abban, hogy innentől kezdve búcsút mondhat a varázserejének - hallottam, hogy ez is előfordul-, hisz ez az egész emiatt van, és meg... nos, valljuk be, mióta megtudtam, hogy varázsló vagyok, másra sem vágyok jobban. Az épületet fixírozom, ahol töménytelen őszhajszálnak lehetnék friss tulajdonosa, ha abban a korban lennék, de nem... még csak tizenhat vagyok. Ez így elég szánalmas, és a nyakam ráteszem, ha ez kitudódna, sokan elkönyvelnék annak, hogy feltűnési viszketegségben szenvedek, és nem érem be azzal, hogy a suli szabályai felett szemet hunyjak - amit amúgy megteszek, ha úgy tartja a kedvem-, hanem nekem muszáj egy fő szabályt is áthágnom.
Csak akkor fordulok az igazgató felé, mikor megkérdezi, hogy érzem magam. Bizalmatlanul méregetem, nem értem, mire akar kilyukadni, vagy csak tényleg nehezemre esik feldolgozni, hogy akad vakalaki, akit érdekelnek ezek az apróságok.
- Sehogy.... jelenleg az érzelmeim kikapcsoltak- vállat vonva válaszolok, mert mégse vághatom a fejéhez, hogy mi köze van hozzá, mikor neki köszönhetően ülhetek most itt, Igen, talán valami hálaféle lappang bennem valahol.
- Honnan tudta, hogy gázban vagyok?- kérdezem meg pár perc kínos csend után. Nincs kedvem beszélgetni, ez látszik is rajtam, mert... nos, nem igazán van szómenésem, viszont ez tényleg érdekel. Valahogy azt nem bírom elképzelni, hogy van egy GPS-e, amit fixírozva tudja meg, ki, hol, mit csinál.

Glyniss

  Igyekeztem, nehogy bezárjon a teaház mire oda érek. Rohantam, mint egy őrült. Ám a nagy sietségbe észre sem vettem a velem szembe jövő lányt. Már nem tudtam elkerülni az ütközés. BUMM! Kissé megszédültem, de gyorsan feltápázkodtam, és rögtön hadarni kezdtem:
  - Jaj, sajnálom nem volt szándékos csak siettem nehogy bezárjon a teaház. Nem akartalak fellökni. Meghívhatlak egy forró csokira kiengesztelés képp? - kérdeztem reménykedve abba, hogy valamivel ki tudom engesztelni. - Gyere! - léptem be az ajtón, a gyönyörű és otthonos helyiségbe. Szerettem itt lenni akár egyedül, akár nem. Szép hely. - Ó, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem Vanília Perwinkle. Neked mi a neved? - kérdeztem érdeklődve. Nagyon csinos lány volt és nem úgy tűnt, mint egy vérendző fenevad ezért szerettem volna minnél többet megtudni róla. - Melyik házba vagy beosztva, talán Rellonos vagy? - kérdeztem bizonytalanul. Ekkor a pincér is megérkezett.
   - Jó napot! Én szeretnék kérni egy citrom tortát, meg egy varázstumixot, persze, ha van. Te mit kérsz? - kérdeztem a lánytól. Már lehet hogy evett valamimit. - Köszönöm egyelőre ennyi lesz. - mosolyogtam a pincérnőre, aki vissza ment a pult mögé.

Felsóhajt, a helyzet súlyosabb, mint elsőre gondolta. Az, hogy Ophelia védekezésképpen elfojtja az érzéseit, még ha nem is tudatosan teszi, nem jó: amikor majd felfogja az elmúlt hét eseményeinek súlyát, ismét teljes erővel fogja letaglózni mindaz, ami történt, így lényegében kétszer kapja meg ugyanazt a dózist, és kétszer kell megküzdenie vele.
 - A minisztérium küldött levelet. Nem folytathatnak tárgyalást ellened felnőtt jelenléte nélkül, a nevelőd pedig nyilvánvalóan nem megfelelő arra, hogy képviseljen, és nem csak azért, mert kórházban van - magyarázza szelíden, ügyesen elejtve a tényt, hogy Grégorie életben maradt. Wickler tartott tőle, hogy Ophelia magától talán nem kérdezne rá nagybátyja állapotára, hiszen akkor ki lenne téve az igazgató vele kapcsolatos kérdéseinek, de ez nem azt jelenti, hogy a lány nem akarja tudni, nevelője él-e még. Még ha nem is érzelmi megfontolásból, hát azért, hogy biztos lehessen benne, Grégorie vére nem az ő lelkén szárad.
 - Tudom, hogy most nem érzed alkalmasnak az időpontot, de beszélgetnünk kell arról, hogy ki legyen a gyámod ezentúl - vezeti be a témát óvatosan, figyelve Ophelia minden rezdülésére. Nem akarja még jobban bántani a lányt, elég fájdalmat kellett már átélnie ennyi idősen, és Wickler azt akarja, hogy Ophelia érezze, ha szüksége van valakire, fordulhat hozzá bizalommal, mert meghallgatja és segít, ha tud.
 - Most gondolhatod azt, hogy hiszen Grégorie életben van, és addig ő tartozik érted felelősséggel, de ennek nem kell így lennie. Tisztában vagyok vele, hogy bántott téged, fizikailag és szellemileg egyaránt, efelett pedig nem fogunk szemet hunyni, egy szülőnek sem szabad ezt tennie a gyermekével, még akkor sem, ha mindössze a nevelőd. -
Bátorítóan néz a lányra, s mindezt azért mondja el, hogy Ophelia tudja, Wickler előtt nem kell titkolnia azt, hogy Grégorie mit tett vele, mert már tudja - és őszintén örül annak a levélnek, ami ezt felfedte előtte, mert most nem biztos, hogy tudna mit kezdeni a helyzettel. Ért a gyerekek nyelvén, de nem tud gondolatot olvasni, és mire kisakkozná, hogy pontosan mi történt, hetek is eltelnének.
 - Van esetleg valaki a családodban, aki elvállalhatná ezt a feladatot? - fűzi tovább a szálat.

Fura, hogy már-már idillikusan nyugodt vagyok, persze valahol mélyen tudom, hogy ezt még meg fogom bánni, de jelenleg nincs se kedvem, se erőm, hogy ilyesmin agyaljak.
- Nem akartam, hogy ez legyen....- motyogom alig hallhatóan, miközben a talajt fürkészem. Nem akarok az igazgatóra nézni, félek attól, amit láthatnék, ami egy normális ember véleménye lenne rólam.
- Én csak.... olyan vagyok, mint... ő-  nyelek egy nagyot, és akadozva ejtem ki a szavakat. Ringathatom magam abban a tényben, hogy ez nincs így, attól még nem egyszer pofán fog vágni a valóság. Ő is megmondta, és tudtam is, most mégis úgy érzem, hogy talán ez a legnagyobb hibám. Igen, vigasztalnia kéne a ténynek, hogy legalább nem öltem meg, attól még a helyzet kevésbé lesz súlyos, és, ha csak belegondolok abba, mi lesz, ha jobban lesz.... összerezzenek, és legyűröm magamban a kényszert, hogy menten elbőgjem magam, ezt legalább már tökéletesen tudom kontrollálni.
- Nincs szükségem senkire- vágom rá egyből. Még csak az hiányzik, hogy megint rajtam fitogtassa valaki a hatalmát, és amúgy se vagyok egy ocsmány váza, amit kézről kézre adogathatnak. Nem mellesleg, még két év, és nagykorú leszek, és tudom, hogy egyedül jobb.
Nem reagálok arra, hogy mit szabadna, és mit nem tenni. Tudom, hogy nem normális ez, mégis ez van. Attól még nem változik semmi, de legalább megtudtam, hogy a férgek szívósak. Nem, cseppet sem bánom, amit tettem, csak azt, ahogy, meg azt, hogy nem tudtam magam visszafogni. Mindig ment, leszámítva egy esetet, azt hittem... most se lesz másként. Szépen lenyelem, és visszajövök, de nem.
- Csak a nagybátyám testvérét ismerem, Pierret, és az is biztos, hogy nem fog a közelembe jönni- a hangom kellően határozott ahhoz, hogy az igazgató belássa, ebben az álláspontomban nem fog tudni megingatni. Tudom, hogy ő sem különb tőle. Talán még rosszabb is, és eszem ágában sincs hagyni, hogy bármi köze legyen hozzám. Épp elég, hogy a francia maffia unokahúga vagyok, oké ez cseppnyi túlzás, bár.... sose érdekeltek annyira Grégorie dolgai, lehet beletrafáltam.
- Nézze, még két év, és nagykorú leszek, nem lehetne, hogy ne legyen köze senkinek hozzám?- az lenne a legideálisabb, mert mióta az eszemet tudom arra vágyok, hogy csak én legyek.

- Tudom - válaszolja csendesen, kezét finoman Ophelia vállára téve, hiszen a lány nem néz a szemébe, így pedig nehéz arról biztosítani, hogy Wickler itt van, figyel, és törődik vele. Ez az egyetlen dolog, amit tehet; elfogadja a lányt, és megmutatja neki, hogy máshogy is lehet hozzá viszonyulni, nem csak azzal a kihasználó, utálattal vegyes közönnyel, ahogy Grégorie kezelte. Más út és más típusú emberek is vannak, ezt pedig most kell észrevennie, mert máskülönben megkeseredik, és egész életében küzdeni fog azokkal a démonokkal, amelyeket nagybátyja embertelen bánásmódja ültetett a lelkébe.
 - Akármit is mondott, azért tette, hogy bántson. Ne higgy neki - próbálja ellensúlyozni a férfi hatását, és bár tudja, hogy Ophelia szemében hiteltelennek tűnhet, ennyi idő elég volt Wicklernek ahhoz, hogy ráérezzen a navinés gondolkodásmódjára, és egyáltalán nem tűnt sem kegyetlennek, sem érzéketlennek. Ellenkezőleg - túl sok érzelem kavarog benne, és még ha most nem is tudatosítja magában, ez mindenképpen megkülönbözteti nagybátyjától.
 - Nem jó egyedül - cáfolja meg a lány kijelentését, egy árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában. Az utóbbi tíz évet család nélkül töltötte, így tudta, miről beszél, felesége halálát pedig még mostanra sem tudta rendesen feldolgozni. Az űr, amit lényének másik felének elvesztése okozott, mindörökre a lelke részévé vált.
 - Sajnos ez nem így működik - válaszol, és őszintén sajnálja. Nem akarja, hogy valaki még tovább vigye azt a rombolást, amit Grégorie elkezdett. - Viszont van egy olyan lehetőség, hogy állami hatókör alá kerülsz, és mivel az iskolához tartozol, én kezelném az ügyeidet. Erről mit gondolsz? - veti fel az egyetlen, még működőképes opciót, de még mielőtt Ophelia válaszolna, ismerteti azt is, hogy ezzel milyen kötelességek járnak az ő részéről. - Viszont ez azzal járna, hogy nem hagyhatod el a kastélyt kíséret vagy az én írásos engedélyem nélkül.

Az érintésre a testem egyből reagál, még ha én nem is vagyok teljesen itt. Pillanatok alatt rezzenek össze, és ülök távolabb, kellő helyet hagyva közöttünk. Még normális állapotomban is nehezen viselem el, nem hogy most.
- De igaza van, jóval azelőtt tudtam, mielőtt ő a fejemhez vágta- magyarázom meg neki. Azért valahol mélyen jól esik ezt hallani, de valljuk be, hiába igazgató, ő annyira nem tudja, mi volt otthon, főleg nem mielőtt ide kerültem. Én már rég tudtam, hogy ha másban nem is, a hangulatingadozásaimban hasonlítok rá, csak... csak azt hittem, tudok tenni azért, hogy ne legyek ő. Hát bebizonyítottam, hogy nem.
Inkább nem szólok semmit, mert eszem ágában sincs vitatkozni. Hogy is van? Ízlések és pofonok. Márpedig én úgy látom, hogy egyedül mégis jobb. Persze tudva a tényt, hogy ha akarnék, tudnék kihez fordulni, könnyű ezt állítani, de ismerem magam, és vagyok annyira makacs, hogy ezt soha ne tegyem meg. Nem én leszek az, aki mások nyakán fog lógni a bajaival.
Persze, miért is működne úgy valami, hogy az nekem is jó legyen? Bár a lehetőség, amit az igazgató úr felkínál még nem is annyira vészes, mármint... még mindig jobb, mint a másik nagybátyámnál kikötni.
- Ebbe még bele is tudnék nyugodni- szólalok meg halkan némi agyalás után. Végtére is mi változna? Azon kívül, hogy így van némi esélyem arra, hogy Grégorie nem fog elrángatni, ha kijön, mert tudom, hogy képes lenne rá. Még sose szálltam szembe vele, így el tudom képzelni, mennyire ki lesz majd bukva.
- Tényleg. Talán ez a legjobb lehetőség, a kastélyt úgyis sikerült már... megkedvelnem- nézek magam elé, mert azért emlékszem rá, mennyire utáltam eleinte. Még csak a tény se lomboz le, hogy ha úgy vesszük, árva lettem, nekem így is tökéletes.