Greg
Másik idősík, bál után közvetlenül

Tervem? Nekem? Hát az éppen nincs, de időközben valamit biztosan kitalálok. Vagy legalább kigondolok, még ha gyakorlatban nem is lesz az megvalósítható. Bár jobb lenne olyat tervezni amit véghez lehet vinni, mindkettőnk számára sokkal kellemesebb lenne az. Amúgy meg unatkozni mellettem? Arra be kell fizetni, mert én mindig csinálok valamit. Általában finoman körüljárva a szabályokat, egy pillanatra sem áthágva őket.
- Csak ennyiben? Elég kár... -
Színpadias sóhaj válaszom a vigyorra. Talán mégsem a legjobb partnert találtam meg a mai estére ha csak annyiban biztos, hogy nem akar unatkozni. Nekem több kell, szóval szedje össze a szőke neuronjait, gondolkozzon vagy mit tudom én. A lényeg, hogy többet akarjon a semmitevésnél.
Lassan a gondolat olvasás művészetét is művelnem kell. Elengedhetetlen tartozékom lesz a férfiak mellett. Most is rá éreztem a mehetnékjére. Valójában nekem is elegem kezd lenni ebből a tömegből, az illatokból és abból, hogy majdnem minden második ember megbámul minket. Nem értem mit kell rajtunk annyira bámulni, igaz kissé szokatlan egy páros vagyunk így.
Szeretném? Egyenesen égek a vágytól. Na meg akarom és minden. Előbújt Gregből az udvarias fiú, mivel éppen magázott és még hölgynek is hívott. Egyiket sem igénylem különösebben, de azért szépet tud mondani, ha akar.
Egyáltalán nem vettem zokon ahogy kijöttünk a teremből, úgy is megmondom ami nem tetszik, ez pedig valahogy a tetszik kategóriába esik. Még éppen el tudom venni az ajtó mellett álló manótól a fekete bolerómat ami valami műszőrméből készülhetett, jobban megnézve. Folyosón találom magam kézen fogva egy rellonossal, na ezt próbálja megírni az Edictum, mert eltüntetem az összes cikküket.
- Ez egy kisebb séta lesz, a csárdába megyünk. -
Nem fogadok el semmi nemleges választ már, benne van nyakig abban amit véghez akarok vinni ma. Kéz a kézben indulunk az ajtó irányába ami a falu vezet. Perceken belül pedig már a baktattunk is lefelé a csárdához. Igaz kissé hideg van, amennyire tudom össze húzom a bolerómat, bár hoztam volna magammal kabátot is. Valójában nem valami könnyű magassarkú cipőben végig tipegni a faluig, azonban hamar megszabadulok ettől, mert elérjük a csárdát. Elengedve Greg kezét nyitom ki az ajtó, sétálok be, nem foglalkozva azzal, hogy hányan bámulnak meg vagy, hogy miket gondolnak rólam. Remélem követ a kísérőm, ám ha mégsem nem esek kétségbe egyáltalán. Magabiztosan lépkedek végig az egész poros csárdán, helyet foglalva a legutolsó asztalnál a sarokban. Nem várom, hogy udvarias legyen Greg, leülök a szék kihúzása nélkül is. Apró alkalmi táskámat lerakom az asztalra miközben várok a szőke hercegre. Gondolom csatlakozni fog, csak nem hagy itt egyedül ennyi sok férfivel egy kocsmában.
- Kérdezz felel játékhoz mit szólsz? Aki nem felel annak tudod mi a dolga. -
Vetem fel az ötletet rá nézve. Közben a pincér is megérkezik felvéve a rendelést. Alapozásnak csak sima lángnyelv whiskeyt rendeltem, két pohárral és azzal az óhajjal, hogy ne merjen senki se zavarni. Bólintva távozik az asztaltól, én pedig még mindig a szőke rellonosra figyelek. Valami reakciót, ha esetleg lehetne, hálás lennék érte komolyan.

Greg
bál után

Végre megjött, erre csak egy mosollyal válaszolok. Úgy látszik nem egy szenttel van dolgom aki még azt is megtagadná, hogy velem jöjjön. Amúgy ez nagyon jó és csak jobb lehet elnézve a magas negyedévest. Vajon több meglepetést tartogat még számomra az este folyamán?
- Nem félsz attól, hogy utcasarokban esetleg ártok neked? -
Vigyorogva nézek rá, de semmi ilyet nem forgatok a kis buksiban. A végén még én járnék rosszul, jobban megnézve őt. Magas, erősebbnek néz ki, mint én, két másodperc alatt le tud venni a lábaimról szó szerint ebben a szerelésben. És csak nem fogja komolyan venni azt amit mondtam, mert akkor nagy bajban vagyok. Gyorsabban kéne a csárdához érni, úgy kevésbé fogom talán megkapni szavaim jutalmát.
Vállamra nézve konstatálom, hogy lett egy zakóm. Bele is lépek a hóba rendesen miatta, de már mindegy. Hálás tekintettel nézek fel rá, valamiféle köszönöm szépen félét próbálva sugározni. Remélem működik vagy legalább leveszi, hogy nem a csillagokat bámulom mellette.
Kissé túl gyorsan foglaltam helyet a csárdában, bevallom na. De ezt csak annak köszönhető, hogy kint nagyon hideg van. Én meg nem vagyok az időjárásnak megfelelően öltözve, Greg zakójával együtt sem. Amúgy meg olyan jó illata van nem is akarom visszaadni a zakóját, de végül levetem, felrakom a szék karjára, az este végén pedig szépen visszakapja. Nagyon nincs mit csinálnom egy férfi zakóval, kivéve ha nem szagolnám mindennap, ami azért kissé betegnek minősülne. Rólam pedig ilyet még gondolni se lehet, a feltételezésről meg ne is beszéljünk!
- Honnan rúgtak ki, hogy itt vagy? -
Az őszinteség nem ütközik törvénybe, még nálunk mágusoknál se, ezért kérdezem amit kérdezem. És ha már megadta az elsőbbséget nekem, élek vele. Pincér is megérkezik, aki kissé ferdén néz rám, aminek jutalma a dühös pillantásom. Megkapjuk az italt, melléje a két pohárt és még a cukorpofa pincér tölt is. Nem árválkodhat csak úgy a poharam itt, másodpercek múlva bele kortyolok kérdés nélkül is. Ha kérdez válaszolok, úgy gondolom őszintén.
Mosolygok rá, letéve a poharat körbe nézve a csárdában. Túl nyomó részben férfiak, legtöbbje olyan aki még bizalmat se tud kelteni bennem még egy pillanatra sem. Nő egy kettő, esetleg három fordul elő ebben a helyiségben. Sokkal rövidebb ruhákban, mint amiben én vagyok. Na jó, inkább Gregre pillantok vissza csokoládé barna szemeimmel, ő legalább nem ítél amiatt, hogy hány cm hosszú is a ruhám, gondolom.

Emma és Zoé
Ma este

Csapjuk szét magunkat este kezdetét veszi mikor besétálok a csárdába. Eszembe jut a drága és az, hogy nem éppen a legjobban teszem amit teszek, ám tökéletesen mindegy. Itt vagyok, megbeszéltük a lányokkal a dolgot. Igaz egyiket több órán keresztül győzködtem, nem akartam durva lenni vele, ennyi az egész. Másikkal egész könnyen boldogultam, elég volt elmondanom és már jött is. Vagyis engem küldtek előre szépen leellenőrizni a terepet. Nem tudom mire vártak itt, de semmi különös nincs.
Kétszer is körbenézek. Semmi gyanús ami esetleg a szórakozásunkba zavarhat be. Egyetlen fura kinézetű ember sincs itt. Sőt a kétes kinézetű alakok is jócskán megfogytak, az egész kocsmára két darab jut. Azok is a sarokba húzódtak be, italukat kortyolva. Jó lesz elkerülni azt a sarkot ott, mindannyiunk érdekében. Nem szívügyem az ilyen emberek megismerése, akárki akármit is mond.
Magabiztosan foglalok helyet az egyik bárszéken. A kocsmáros végig néz rajtam látványosan, azt az érzést keltve, hogy valami nincs rendben. Pedig egészen rendben van minden, öltözékemet tekintve. Fekete dzseki, egy hosszabb pulóver, leggings, kis bokacsizma. Hajammal sincs semmi gond. Szóval mi a fenét is nézhetett rajtam? Áh, mindegy. Amennyiben valamit észrevett volna rajtam, azonnal szóvá tenné. Gondolom, vagyis remélem. Remélni szabad, ugye?
Hiába sorolja itt nekem mit is ihatnék, én egyenlőre csak egy vajsört rendeltem. Az elég lesz ahhoz, hogy bevárjam a többieket. Melegen ajánlom nekik, hogy hamar essenek be. Kezdem magam kissé egyedül érezni. Sok a rám szegeződő szem, amikből nem valami jó szándékot olvasok ki. Nem félek, mielőtt valakinek ez az ötlet jutna eszemben. Csak tartok tőlük. Az mindenképpen sokkal jobb!
Kifizetve a kikért italt kászálódom le a bárszékről. Megelégeltem a temérdek szempárt, emiatt az egyik asztalhoz ülök le. Kabátomat levetem, a szék karfájára kerül. Belekortyolok a korsóba, az ajtót nézve. Jöhetnének már. Nem férjhez menni készülünk, szóval hanyagolandó a temérdek festék hanyagolandó a tűsarkúval együtt. Illetve én ilyet nem tervezek bele a mai estébe. Aztán ők tudják a többit. Bár Emma ilyet nem fog tenni, csoda lesz ha tényleg véghez tudjuk vinni a tervünket Zoéval. Sikerülnie kell, elvégre nem feleslegesen mondtam le a mai őrjáratot, beszerezve helyette kettőt. Nem ezt hívják éppen fair üzletnek, de a lányok miatt sokkal többet is elvállaltam volna.
Az ajtó lassan attól is kinyílhatna, mert annyit nézem. Ám sehogy sem akarnak feltűnni, emiatt az asztalon kezdek dobolni ujjaimmal. Kezdek türelmetlen lenni. Előre küldtek itt vagyok, ellenben ha felültetnek és csak itt várok rájuk mindkettőre nagyon megharagszom. Ami egyiknek se lesz jó, tekintve, hogy nem tudnak kikerülni. Zoéval egy csapatba játszom, már amikor mindketten ott vagyunk, Emma pedig a szobatársam a múltban történek ellenére. Abban az esetben ha kerülni szeretném őket a csapat és szobaváltás lesz a megoldás.

Emma, Zoé
01.26.

Talán mégsem volt a legjobb ötlet velük jönni. Vagyis az egyikkel. Belőle az este végére ki tudja mi lesz. Én tudni fogom, Zoé is. Más pedig ne legyen kíváncsi rá. Újra körbenézek, újságíró után kutatva. Végérvényesen megutáltam őket a legutóbbi számuk óta. Túlságosan sokat szerepelek benne, három darab cikkben is. És valahogy az igazságot pont elfelejtették megírni. Igaz egy nagyon kevés jutott bele, mint mondjuk az eljövetelem a karácsonyi bálról a rellonossal. Most meg itt vagyok, emiatt nézelődöm annyira az Edictumosok. Nem akarok hibát hibára halmozni.
Utoljára az ajtóra szegezem csokoládébarnáimat. Megjelennek. Ez nagyon költői túlzás volt részemről. Pontosabban Zoé lép be maga után ráncigálva Emmát. Jól kezdődik minden esetre. Rángatni kell, vajon dolgunk végeztével is rángatni kell? Akkor nem az idegesség miatt, az biztos. Vissza integetek mikor Zoé felém int. Csak nem fog kereket oldani Emma, mégse kéne a kabátját annyira erősen fognia. Levágódna nagyon hamar a székekre. Kabáttól mind a kettő megszabadul. A kis konnektor egyből elszelel a pult felé, van pár percem Emmára.
- Jól fogod magad érezni, hidd el. -
Mosolygok rá, biztosítva az este alakulásáról. Egyáltalán nem fog velük olyan történni amit nem akarunk, hisz itt van Zoé aki bárkiből kirázza az utolsó élő sejtet is.  Megtapasztaltam ezt az ajándékát, tudom milyen érzés, ám én ugyan annyira kedvelem őt. Semmit se változtatott ez a plusz rajta.
- Jó lányt hoztál, meg kell vele ismertessük mire jó a csárda. -
Pillantok fel rá miközben kiossza a korsókat. Őt aztán nem kell nógatni, iszik is egyből. Emmára nézek majd a korsóra. Innia kell. Vagyis remélem nem kell megfogjam a kezét, rá illesszem az ujjait és mondanom mikor nyeljen. Amúgy meg ne próbáljon ellenkezni, mert megkérdem Zoét, hogy adjon egy keveset neki abból ami sok van neki. Elektromosságból. Az emberi test vezeti, remélem Emma nem akarja kipróbálni hogyan is vezetné.
- Emma Zoé, Zoé Emma. -
Amennyiben eddig nem mutatkoztak be egymásnak, megtettem én. Ők mindketten ismernek, különböző helyekről és helyzetekből amit jobb nem részletezni. Egymást tudnák túllicitálni a rossz időzítéseimről, tetteimről. Eddig bele kellett kortyolnia abba a korsóba, semmilyen ellenállást el nem fogadunk. Zoéra felé pillantok, jelezve, hogy ha nem megy akkor erőltetni kell.
- Végezzünk ezekkel hamar, nekem valami jobb kell. -
A korsóm vészesen kezd kiürülni, Zoé is hasonló helyzetben van. Nem látok el az Emmáiéig, de őszintén annyira nem is izgat mennyit ivott meg. Az asztalunkhoz intem a pincért aki készségesen jelenik meg, felvéve rendelésemet.  A korsókkal együtt tűnik el a férfi, nem foglalkozva azzal, hogy mennyi is hiányzik belőlük. Pár perc múlva újra megjelenik a színen, kezében a tálcával. Három poharat rak le mindegyikünk elé, kitöltve a megrendelt lángnyelv whiskeyt. Na ennek örülj Emma, direkt neked találtam ki az egészet. Ebből aztán innia kell, ha törik, ha szakad. Nem engedünk Zoéval, akármennyire is vissza akar szaladni a kastélyba.

Emma, Zoé
Január 26

Nem járja az, hogy Emma ilyen hamar le akar lépni! Még semmit se látott, tapasztalt és érzett meg a hellyel kapcsolatban. Vagyis látni látott már, elnézést! Koszt kosz hátán, piszkos asztalokat, még piszkosabb kinézetű embereket. Kissé fura hatást is produkálunk, itt vagyunk mi akik köszönő viszonynál sokkal többet ápolunk a fürdővel és ők akik ünnepnapokkor esetleg meglátogatják az előbb említett helyiséget.
Helyet foglalnak, megszabadulnak minden felesleges ruhadarabtól és szembe találják magukat a korsó sörrel. Zoéban egy percig sem csalódtam, azt teszi amit ilyenkor szokás. De a drága Emma! Nézi, jobbról is, balról is és semmire se halad vele. Nevetni kezdek, ám mielőtt megszólítana, elhallgatok. Tudom ez nem volt szép tőlem, de olyan szórakoztató és vicces volt az egész amit csinált.
- Nincs narancslé és nem mész sehová, nélkülünk. -
Időközben valahogy a korsó is eljut Emma arcáig, siker. Zoéra nem is nézek, anélkül is, tudom, hogy azt csinálja amit kell. Bemutatkozást is lezavarják, Emma jó tulajdonságainak kiemelésével. Kézrázásnál kicsit több ideig bámulok oda. Remélem most nincs Zoé krízisben, mert akkor Emma haja fel fog állni, nyakamat rá. Jéé! Megmenekül a nyakam, lezavarják elektromosság hiánya nélkül. Büszke vagyok, mindkettőre.
Furcsa íz? Oldalra sandítok, amerre a furcsa ízű vajsörös korsót tartó lányt sejtem. Ránézek, valami olyat üzenve, hogy ez nem rossz. Tolnám is eléje a korsómat cserére, de nem hiszem egy háromnegyedig üresre vágyik. Ha pedig igen, akkor szíves örömest oda adom neki. Zoé is cserét ajánl, de nincs idő elfogadni. Már el is tűnnek a korsók, helyettük poharat veszik át a szerepet. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha a vajsör nem volt jó Emma számára, a lángnyelv whiskey még annyira se fog. Sajnálom szegénykét, de előbb utóbb úgy is be kell vezetni az életbe és sokkal jobb ha mi tesszük meg és nem valami huligánok az utcasarokról.
- Remek ízlésen kívül mi mással rendelkezhetem? -
Egy kissé az egoizmusom került előtérbe, hála a megjegyzésnek. Amúgy meg itt már tökéletesen mindegy ki mit szeret és mit nem, mert választási lehetőséget egyiknek sem kínáltam.  Ezek után se fogok, elvégre valaki kell legyen köztünk a vezető egyéniség. Hiába, hogy mindketten feljebb járnak nálam, az itt semmit sem nyom a latba. Maximum ha nem kezdjük egymást el átkozni, amire még halvány esélyeket se látok.
- Igyunk a mai estére! -
Kapva kapok Zoé ötletén, felemelve a poharat és rájuk várva, hogy összekoccintsuk őket. Direkt csinálom így, mivel egyik se menekülhet. Főleg nem Emma, aki kölcsönkérné a nyúlcipőt az utolsó csövestől is csak, hogy menekülni tudjon. Rájuk mosolygok, gondolkodva a feltett kérdésre. Sokat járok ide? Mostanában egyáltalán, lejárt az Endre utáni járkálás nevű műszakom. Gondolataim közé próbál beférkőzni az arca, a hiánya, ám gyorsan hessegetem el őket, mivel most nem éppen egy érzelmes pillanatot élek. Szét nézek, esetleges menekülési utat keresve amit el kell vágnunk Emmának a testi épsége és itt maradása érdekében. Különben rájövök Zoé megfogalmazta a választ a kérdésre, így csak bólintok egyet mikor elmondja.
Kezem ügyébe akad egy itallap - itt ilyen is van?! - amin hamar megtalálom a lángnyelv whiskeyt. Gyors mozdulattal tolom Emma orra alá. Ez elég információ kell legyen arra vonatkozólag mit is akarok vele megitatni. Amúgy ilyen gyümölcsleveket ne is próbáljon rajta keresni, mert nem talál. Még talán sima víz szerepelhet rajta, de ennél több nem. Szóval nézelődj kedvedre drága leveses barátnőm az itallapon! Hátha találsz olyat ami elsőre megtetszik neked.

Gergőke ^^

A reggeli futásnak az eredménye volt, hogy kihagytam a nagy közös étkezést. Emiatt csak egy forró csokira volt időm miközben megtudtam mi is lesz a dolgom a mai nap. A drága szervezett be gyerekpesztrára, mivel neki valami sürgős elintézni valója akadt. Csak nem lehet rosszabb az a fiú az öcsémnél és húgomnál.
Nagyot sóhajtva léptem ki a már jól ismert ajtón, valami isteni sugallat miatt szoknyában, fehér inggel, mellénnyel és kabáttal. Azért annyira nem ment el az eszem, hogy a harisnyát hanyagoljam, azt is felvettem a kedvenc bokacsizmámmal. Lassan vége a télnek, megmarad a sok sár, latyak amit aztán nagyon nem kedvelek. Van valaki olyan aki szereti vagy kedveli ezt? Mert azt akkor gyorsan szedjen be valamit amitől elmúlik.
Elgondolkodva veszem az irányt a megbeszélt találkahely felé. Boglyas tér. Semmi különösebb érzelmet nem ébreszt bennem a hely, kéne? Talán ezzel az alkalommal valami olyat fogok kötni a térhez ami megmosolyogtató. Elvégre nem mindennap kísérgetek fel új diákokat a kastélyba. Még akkor se ha éppen egy elballagott növendéknek a fia. Annak a növendéknek aki elég sok fejtörést okozott a drága tanároknak. Elméletileg Gergő sokkal jobb lesz, mert a Navine tagja.
Megérkezvén a térre szétnézek. Összehúzom kabátomat, a nap attól még süt, de nekem melegem egy szikrányi sincs. Nézelődésnek eredménye lett, hogy megpillantottam a kis védencemet. Padon ült, két bőrönd társaságában. Mégis hova készül a kicsike két bőrönddel?! Hazafog még menni jó sokszor, túlzás számára ez a sok gönc, de ő tudja. Hangosan semmit sem kommentálok, elég amit én elgondolok és tudok.
Van egy olyan érzésem, hogy nagy csalódást fogok én ma okozni. Endrét várják, miközben érkezek én, Endréné. Nagyon remélem túl fogja élni a kicsike és nem okozok életre szóló csalódást. Lassú léptekkel indulok el a megpillantott pad fel, elővéve az egyik legszebb mosolyomat.
- Szia Gergő! Bea vagyok, Endrének a barátnője. Sajnos nem tudott eljönni, de helyette itt vagyok. Szóval indulhatunk? -
Kezet is nyújtok neki, mint ahogy a nagyok szokták. Általában ilyet nem csinálok, de most mégis megteszem, hátha enyhül a csalódás mértéke. Sőt, még három puszit is kap a kicsike. Majd az egyik bőröndjét fogom meg, ezzel is jelezve, hogy el kéne induljunk. Nem lesz egy sétagalopp eljutni a Navineig mivel biztosan nagyon kíváncsi Gergő, emiatt egész úton a szája be nem fog állni. Fel vagyok erre készülve, csak bírjam majd ideggel a dolgot.
Ránézek, próbálom keresni benne mindazt amiért barátok lettek. Felfedezem a gyermeki naivságát, mosolyát ami körbelengi őt. Hamar el fogja veszíteni a kastély falai között, nyoma sem lesz mindannak amit másodpercek alatt állapítottam meg.

Lucus^^

Egy prefektus kötelességei közé tartozik a diákok lekísérése a faluba. Igazi csoda az elsősök tömegét kifogni, akik mindenre kíváncsiak, minden érdekli őket. Még az utolsó fűszál is, ha éppen van benne valami szokatlan. Úgy kezdem érezni magam, mint valami jó pásztor aki a kenyerét keresi a terelgetéssel. Persze, az elsősök közel sem juhok, vagy bárányok, de az érzés majdnem ugyan az. Ja és kutyák sem jönnek utánunk hűen védve minket mindenféle gonosz, rossz dologtól. A legnagyobb szerencse pedig, hogy nem csatangolnak el, eléggé szúrós szemekkel közöltem velük ezt. Lehet kissé beijedtek, de a fegyelem miatt szükség volt rá.
Hála az égnek a csapat elhagyott, visszakísértem őket a kastélyba. Nem láttam még annyi cukorkát, csokoládét, a legkülönbözőbb édességet amit magukkal cipeltek. Egyiknek az az ötlete támadt, hogy be kéne menni a csárdába, amit olyan hamar el is vetettek amint eszükbe jutott, mert vázoltam a lehetőségeket a kilátásba helyezett büntetésekről. Megtette a hatását, többet semmi ilyesmi nem jutott eszükbe. Pedig a pub is egy lehetőség lett volna, ha éppen nem az elsősök hadát bízzák rám. Lelkiismeretesen visszaértek, a különböző fogproblémák az édesség miatt már nem az én hatáskörömbe tartoznak. Nem vagyok valami ügyeletes fogtündér és a galleonokat se nekem kell elszámolják.
A Boglyas tér megfelelő lesz ahhoz, hogy kissé megpihenjek ebben a fárasztó napban. Az időjárás is rátesz egy lapáttal, hiszen el se lehet dönteni a tavasz vagy az ősz van kilátásban. Békésen sétálgatok, mint a Dalai Láma magyarországi kirándulásán mikor meglátok valaki a vadul, kézzel, lábbal integet felém. Ha akarnám se tudnám eltéveszteni őt, hisz a legkisebb Czettner mindig akcióban, pörgésben van. Feléje veszem az irányt, elvégre lassan ő lesz az az egyén aki mellett még van hely a padon. Az pedig pihenésre egészen ideális. Luca van annyira kedves, szívélyes, hogy megvárja amíg odaérek, vagy legalábbis hallótávolságon belül kerülök. Hanem törhetném a fejem, hogy mégis miről beszélt.
- Lefárasztottak az elsősök. Veled mi újság? Persze, kinek nincsenek olyan dolgai amit mindig ki akart volna próbálni? -
Azért már elég sokszor feltűnt nekem, hogy olyan mintha Luca megkapott volna minden olyan tulajdonságot ami kimaradt nővéreiből. Azt hiszem ez így helyén való, mert legalább eléggé feltűnő egyéniség tud lenni. Attól viszont egy kissé tartok, hogy mit is tervez. Na de annyira eget rengetőt mégse akarhat, mert a végén kipenderítenek minket. Az egyikünknek se lenne jó, mert már eléggé közeledik a vég.
- Kerül, mit akarsz Lucus? -
Ajj ajj, Luca nemsokára akcióban lesz. Isten a tanúm rá, hogy bűnrészeséggel vádolhatnak, a felbujtó nem én vagyok. Remélem majd beidézik a tárgyalásra az Istent, hanem a pokolban fogunk új otthonra lelni. Biztosan otthonos, állandóan lehet grillezni meg sütögetni.

Mostanában elég sok stresszel és felesleges járőrözéssel telik a prefektus lét, így nem meglepő módon kimenőt engedélyeztem magamnak. Nem meglepő módon senki se tudott róla. Elvégre mégis kit ráncigálhattam volna magammal a csárdába? Senki olyan nincs mostanában a közelemben akivel lehetne iszogatni, beszélgetni. Emiatt teljesen egyedül céloztam meg a falu vendéglátó negyedét. Bíztam a vak szerencsémben, hogy nem kell majd egyedül eltöltenem az estét. Na meg abban, hogy nem valami rossz arcú mágus néz ki és rabol el. Azt nem éltem volna túl, mert biztosan betuszkolt volna szűk és piszkos helyre. Azok pedig nem éppen a kedvenc helyem.
Határozottan fellélegzem, mert mióta új tulaja van a helynek, kezdték száműzni azt a rengeteg piszkot és koszt. Igazán jót tesz a dolog, mert így jobban vonzza a közönséget. Talán a nem éppen jó megjelenésű mágusokból és boszorkányokból is lejjebb adhatna. Annak is jó páran örülnének, mint a takarítás felfedezésének. Az első szabad helyet elfoglalom, ami kissé félre esik a nagy nyüzsgéstől és zajtól. Jó lesz ez nekem, úgy se  megismerkedni terveztem azzal a varázslóval aki eléggé gyanúsan méregetett. A rendelést egyelőre hanyagoltam. Ám ezt a döntést azonnal megbántam amint körbe srác akik alulról súrolták nagyjából a harmadik évfolyamot. Tudom én, hogy nem vagyok valami égimeszelő, de azért kérem szépen, az alapképzést már letudtam és nem állok le csak úgy pár kölyökkel, még kártyázni se. A lehetséges menekülési lehetőségek után kutattam, illetve reménykedtem egy kisebb csodába, hogy felszívódhatok. A csodám meg is érkezett, jó vágású barna hajú fiú személyében aki simán kimenthetett a helyzetből. Hálaimát remegtem érte némán. Arra a bizonyos leheletfinom puszira felpillantok, a tudta nélkül volt már kettő jó pontja nálam. Első a megmentésem, a második az a puszi amitől hirtelen még a hideg is kirázott. Remélem ő ebből semmit sem érzékelt.
- Tudhatnád szívem, hogy nélküled nem kezdem el. -
Óriási mosoly, fene se tudja éppen kit szólítottam a szívemnek, de ennél nagyobb problémám sose legyen az életben. Drága barátom megjelenésére remélem az udvarlóimnak máshol fog dolga akadni. Tulajdonképpen nincs szükségünk gyertyatartóra, amennyiben mégis, megfelelő lesz amelyik nem bámul kocsonyás szemekkel. Olyat pedig bármelyik sarokban találhatunk, mindenféle felesleges erőfeszítések nélkül.
- Hálás lennék érte ha maradnál addig. Természetesen vörös. -
Egek, elveszett bennem egy Oscar díjas színésznő, annyira komolyan veszem a szerepem. Még a kezemet is a kezére csúsztattam, összekulcsolom ujjainkat. Hátha valakinek gyenge lenne a szerepünk. A mosolyom levakarhatatlan, hisz éppen valami szerelmes csitrit alakítok aki első évfordulóját ünnepli. Ugye milyen meggyőzőek tudunk lenni?

Ó, nézzenek oda, mindjárt elcsöppen a kis szívem a fiú láttán. Azért valahol hálás vagyok, hogy nem hagyott csak itt ezekre a nem valami biztató ábrázattal rendelkező kölykökre. Ha mégis megtörtént volna, biztosan pálcát rántok, mert éppen a terelőütőm nincs nálam, hogy felmérést tartsak köztük mennyire is masszív az a fa. Pedig kíváncsi lennék a véleményükre igazán, csupán egy másik alkalommal.
Ahogy veszem észre, egyikünk se lenne kiebrudalva a színjátszóból ha lenne időnk ilyen cifraságra. Helyette előadjuk, hogy már legalább egy éve ismerjük egymást, holott most először láttam őt. Őt akinek a nevét se tudom, de mit számít? A szívem tökéletesen megfelelt neki, nem nyújtott be semmilyen reklamációt érte. Sőt, még helyet is foglalt és a kezeink összekulcsolása ellen se tiltakozott. A simogatásra elmosolyodom, ennél többet már nem tudok produkálni. Így is vissza kell fojtanom a nevetésemet, mert nevetségesnek érzem magam. Nem ismerjük egymást, de úgy előadjuk ezt a szerelmes maszlagot, hogy a végén még én is elhiszem. Az pedig igazán nagy szó.
- Általában? Én mindig szép vagyok, nem vetted észre?! Beának hívnak, örvendek szívem. -
Követve a fiú példáját, az eleje, a szemrehányás része nálam is hangos. Csak, hogy érzékeljék még se annyira tökéletes az az első évforduló, de ettől még igazán nem fogom lapátra tenni a szívemet. Sőt, még a bemutatkozásomat is megejtettem, őszintén reménykedve abban, hogy én is megtudom az ő nevét. Nem mintha nem felelne meg nekem az a bizonyos szívem, na csak. Azért mégis kéne tudjam, hogy kinek vagyok az oldalbordája jelen helyzetben.
Már csak egy tószt hiányzik a koccintás után, mert rendesen hiányérzetem akadt. Ennek ellenére semmi ilyesmi nem következik be. Helyette kapok egy rövid csókot évfordulónk alkalmából. Na nem hiszem, hogy ennyi jár, de nem kezdek el hangot adni elégedetlenkedésemnek. Ennél jobb még következhet az este folyamán. Mondjuk megtalál az igazi barátnője és revansot akar venni, amit természetesen nem hagyok csak úgy. És örülhet, mert legalább tudja valójában kivel is alkot egy párt.

Lucus^^

Tényleg, megfordult már párszor bennem a gondolat, hogy nem lenne idővesztegetés összebarátkozni pár aprósággal. Gyümölcsöző kapcsolatot tudnánk kialakítani, mondjuk kinevelném az utánpótlást a csapatba. Na az lenne még igazi muri, ahogy elsősöknek edzést tartanék és majd utána válogatást. Hiszen mindenki nem mutathat ugyanakkora hajlandóságot a kviddics felé. Vannak akik tehetségesebbek, vannak akik kevésbé, de valamire csak jók lesznek ők is. Ha másra nem hát majd hozzák a felszerelést és hasonló finomságok. Na jó, ilyet nem tennék egyetlen diáktársammal sem.
A tények hallgatása közben azon gondolkodom mi is az amit kiszerettem volna próbálni. Például éjszaka a vízesésnél fürdeni, az erdő mélyén kutakodni, felfedezni, végig kóstolni az összes csokoládét ami fellelhető a faluban lévő édességboltban, vagy akár végig kóstolni a pubban lévő koktélokat. Ezeken felül ami volt teljesítettem. Amik pedig nagyobbak, azokhoz idő kell leginkább. Na meg valaki társaságnak, mert egyedül nem jó móka csak úgy kihúzni jó pár dolgot a bakancslistáról. Ahogy elnézem Lucát, ő már jó sok dolgot kihúzott arról a bizonyos listáról. És ahogy hallottam nem is egyedül, hiszen ott van neki Vince.
- Mondjuk végig inni a pub koktélkészletét, mert kíváncsi vagyok mit is tudnak ott keverni. -
Nevetem el magam, mert eddig senki se találtam akivel véghez lehetne vinni. Talán most, Luca kapva kap az alkalmon és meglátogatjuk egy megfelelő időpontban a pubbot. Örülnék neki, mert tényleg fúrja az oldalamat a kíváncsiság és már csak ki kéne húzni a listáról. Elvégre nem leszek én se életem végéig diák. Mert azt nem is engedhetem meg magamnak.
Persze, annyira logikusnak tűnik Luca ötlete, mint káposztát reggelizni zabpehellyel. Na az biztosan nagyon jó, de azért köszönöm szépen, én nem próbálnám ki. Ám úgy vagyok vele egyszer élünk, akármennyire is hiszek a lélekvándorlásban. És semmi jónak nem vagyok az elrontója, főleg ha még mókázni is lehet közben.
- Menjünk, nézzük meg. -
Zárom rövidre a tervezés időszakot, mert a végén még vén szatyrok leszünk itt a padon. Vigyorogva Luca keze után nyúlok, aki remélem nem fog tiltakozni és elindulunk a szökőkút felé. Közben azért méregetni kezd minket pár szülő és magához intik csemetéjüket, mintha mi lennénk a megátalkodott gonosz az iskolából. Persze nem vagyunk, de hadd menjenek ha már akarnak. Azért kíváncsi vagyok mi is lesz ebből.

Észrevétlenül alakult ki bennem egy biztonság érzet, hála a fiúnak. Különben nem vagyok valami védelemre szoruló, elesett kislány aki remegő térdekkel menekülne el mindentől. Csupán nem szeretek ok nélkül pálcát rántani és főleg nem párbajozni, mert a felügyelők vészes terhe mellett néha még levegő vevésen is elgondolkodom. Ilyen kétes alakokkal meg párbajba keveredni, nem valami jó lenne, akármennyire is tudok gyorsan futni, még ráfázhatok a dologra. Hiszen tisztában vagyok az adottságaimmal és, hogy mennyire könnyen is eltudnának bánni velem. Arra pedig semmi esélyt nem akarok adni, reményeim szerint kedves párom is hasonlóan vélekedik.
Egyébként nem is olyan rossz társaságba keveredtem, legalábbis az előbbihez képest fényévekkel jobb. Ő garantáltan vonzóbb, kellemesebb és bizalom keltőbb. Ezek már elegek ahhoz, hogy inkább vele töltsem az időt, mint azokkal akik úgy néztek rám, mint a hentesnél szokás. Éppen csak meg nem kérdezték hány kilót nyomok vagy mekkora a csípőm.
- Most azon gondolkodol, hogy megtartasz és nem dobsz oda azoknak a bizalomgerjesztő alakoknak? -
Még fel is nevetnék, ha nem lenne komoly a helyzet. Megvédem magam, egy bizonyos pontig, helyzetig. Ám a túlerővel szemben sokat nem tudok kezdeni, maximum behódolok. Azért valahol mélyen mégis abban reménykedem, hogy hamarosan rövidre fogom tudni zárni kapcsolatomat azokkal az alakokkal. Már az is jobb lenne, ha távoznék vagy távoznánk.
Tényleg, mintha kissé húzná az a csók dolgot, aminek őszintén bevallva valahol örülök. Nem a tegnap volt az, hogy egyáltalán került valaki mellém valamilyen úton módon az iskola területéről. Ki tudja, talán ő lesz az aki huzamosabb időt kibír mellettem miközben az érzelmeim viharát vívom. A legtöbb lány elpirulna egy kézcsóktól, én csak szélesen elmosolyodom és egy kacér pillantást küldök feléje. Lássuk, mit is tud kihámozni belőle, kíváncsi vagyok.
- Megvárattál, ezért kárpótolnod kell. -
Ha már színlelünk, legyen igazi, így kissé durcásabbra váltok mialatt azért ott játszik ajkaimon az a sokat sejtető mosoly. Érdekel mivel is tudna kárpótolni, de csakis olyasmi jöhet szóba ami megéri. Holmi apró dolgok nem érdekelnek, olyanok se amiket csak úgy megkaphatok. Kínáljon olyat ami nem mindennapi, leköti a figyelmem és izgalmat hoz az életembe. Fürkésző tekintettel vizslattam, hátha elmondja mi a kárpótlás.
Kissé kényelmetlenül érzem magam, mert a csárdát nem éppen táncolásra tervezték. És még valahol bennem van az az érzés, hogy elszórakozunk, aztán mehetek kis ügyesen egyedül a kastély felé. Ám nem rondítok bele a tökéletes összképbe, elfogadom a felém nyújtott kezet és várom mi lesz. Hiszen táncra fogunk perdülni, amihez sokkal jobban illene egy szoknya, de most éppen nadrágom van. Mosolyt erőltetek ajkaimra, hátha attól valami jobb lesz.

Lekéstem. Hiába rohantam valami eszeveszett tempóban, fenét se érdekelte, hogy ott vagyok-e vagy nem. Ezzel a felismeréssel a tarsolyomban döntöttem úgy, hogy lemegyek a faluba. Legalább fojtsam valamibe a bánatom ha már senki se vette észre, hogy ott vagyok-e vagy nem. Igazán szívmelengető érzés volt egyesektől ez számomra, de jobb később, mint soha alapon elfogadtam.
Az ismerős "illatok" csapnak meg ahogy belépek az ajtón. Valamiféle cirkuszi mutatványnak is beillek, azt hiszem. Már csak azokból a pillantásokból ítélve amit kapok. Mindegy, nem zavartatom én magam, oda libbenek a pulthoz. Először persze próbálok valami tekintélyt szerezni magamnak, hogy kiszolgáljanak. Szerencsémre a pincér srác megismer, vagyis már elavult információkat tárol rólam, de attól eltekintve kiszolgál. Hálásan megköszönöm neki, miközben ő bátorítóan vállon vereget, hogy hajrá csajszi, kapjál itt helyet. Milyen kis édes, aranyos a drága. Valójában pedig az a helyzet, hogy a csárda dugig van, üres helyet nagyítóval se lehet kapni. Nekem meg semmi kedvem a pultnál könyökölni, mert úgy gondolják társaságra vágyom, így minduntalanul leszólítanak valami béna szöveggel, például, hogy fájt-e mikor leestem a mennyből. Egyáltalán kinek jön be ez a szöveg?!
Ez az! Sikerült kiszúrnom valakit aki egymagában üldögél egy hat személyes asztalnál. Gyorsan feléje veszem az irányt, ignorálva azt a rengeteg "gyere ide szívi, itt van hely" meghívásokat. Kinek van szüksége ilyenre? Részemről nincs, így próbálom lesújtó pillantásokkal jutalmazni, hátha veszik a lapot. Mire oda érek, eléggé lecsitulnak az ilyen kéretlen hely ajánlatok, így fellélegezve jutok el az asztalhoz. Sőt, még az a korty ital is leér, míg én oda pofátlankodom.
- Szabad? -
Teszem fel a kérdést, megvillantva a legszebb mosolyomat, az csak meg kéne tegye a hatását. Reménykedem, hogy nem fog elutasítani. Abban az esetben tényleg a pulthoz kényszerülők vagy elfogadok valami extra jó ajánlatot. Bár erre sok esélyt nem látok, hisz nem annyira bizalomgerjesztő alakokról beszélünk.

Valahol mélyen felébred bennem a bűntudat. Mégis hogy voltam képes elkésni az első tanári gyűlésről ahol mondjuk hivatalosan be akartak mutatni a kollégáknak? Most aztán magyarázkodhatok minden szembejövő tanárnak, hogy nem, nem, én már vagyok diák, az iskola tanári gárdáját erősítem. Sőt, nem is akármilyen tárggyal. Hiszen enélkül nem léteznénk mai varázslatok. Na jó, azt hiszem a bűntudat mellé vegyül egy kevés büszkeség is, hogy ebben a tárgyban mélyültem el, végeztem behatóbb kutatást és sikerült megnyernem az állást.
Amúgy zavaró tényezőként léptem fel. Legalábbis ezt abból veszem le, hogy a kedves kolléga úr már venné magához a következő kortyot, én meg képes voltam idepofátlankodni. Hát, miért nem volt jobb dolgom? Ennek ellenére mosolyom levakarhatatlan, miközben várok. Azért nem fog eltűnni, mert esetleg nem kerül viszonzásra. Majd ha valamiféle inzultus indul felém a tanár úrtól, na akkor eltűnik. Egyelőre ennek még se híre, se hamva, így nyugodtan mosolyoghatok neki. Kissé felszalad a szemöldököm, mert magáz, bár nem tartom magam öregnek, lehet csak a tisztelet jele. Mégse kellett volna kihagyni az a gyűlést, akkor biztosan nem magázna.
- Miért pont házirend? -
Ha már volt olyan kedves és szívélyes a professzor, hogy megengedi helyet foglaljak, azonnal megpróbálok felkászálódni a székre, ami eléggé hamar sikerül. Nem hiába mondják, hogy gyakorlat teszi a mestert. Erőltetett az a válasz mosoly, de nagyon nincs mit kezdjek vele. A poharamat felrakom az asztalra, majd kortyolok belőle. Amúgy almalé, elméletileg frissen kéne legyen facsarva, aztán kitudja valójában mi is a helyzet vele.
- Almalé. Ön? -
Mire számított, lángnyelv whiskeyre? Akármennyire is nem vagyok már diák, valamilyen szinten példát kell mutatnom a néhai ház és iskolatársaimnak. Az iszogatás a csárdában pedig nem tartozik a legjobb közé, ezért esett a választásom az almalére. Visszakérdezek, nem mintha égnék a vágytól, hogy megtudjam mit iszik. Akármi is az, egyelőre még nem mérgezték meg. Pedig amilyen híre volt a diákság körében, nem lepődnék meg rajta.

Már megint csak tornyosulnak a javítani valók, szépen lassan össze fognak csapni a fejem fölött a hullámok. Igaz, hogy tudok úszni, de úgy gondolom ebben a helyzetben édes kevés. Árral szemben meg amúgy sem tanácsos úszni. Legalább is így tartják az öregek. Én meg nem vonhatom kétségbe a tényt, hisz még túl fiatal vagyok hozzá.
Hideg, havazás és az a sok, rengeteg hó ami arra vár, hogy csak úgy összejárkálja az ember lánya. Nem tudom tovább már türtőztetni a gyermeki énemet, azt a fekete hajú kislányt aki rajongott a hóért. Felkaptam a dzsekimet, az amelyik még ebben az időben használható és nem kiáltanak a veséim egy másik után. Igaz, kiálthatnak, ha nem veszem tudomásul. És általában nem szoktam, amíg el nem jutok addig a bizonyos ágyig.
Kisuhanok a tanáriból, általában itt szoktam javítani, nem viszem magammal a szobámba azt az adag papírt. Lehet elhagynék egypárat útközben, aztán rajtam kérnénk számon. Én meg nagyon nem volna mit csináljak, hisz mégsem mondhatnám, hogy elhagytam. A még rendesen ki sem alakított tanári imidzsemből egyből óriásit zuhannék.
Hirtelen ötlettől vezérelve indulok el a falu felé. Hirtelen még meg is torpanok az iskola kapujában. Lehet ezt nekem, fut át az agyamon. Aztán rájövök már nem vagyok diák, így nyugodt szívvel bandukolok tovább a hóesésben. Úgy csinálok, mint a gyerekek, belelépek nagy élvezettel majd óvatosan emelem fel a lábam, hogy minél több maradjon meg a lábnyomomból. Tisztára mintha az előkészítőből szöktem volna, semmi felelősségtudat, tanári erények nem fedezhetőek fel bennem. Mégis úgy gondolom azok nincs bennem teljesen elveszve, megérkeznek mikor szükség van rá.
Annyira el vagyok foglalva a hóval, hogy alig veszem észre ahogy a Boglyas téren szórakozom. Nagyjából a kiengedett hajamat teljesen belepte a hó, néhol még rá is olvadt. Fenomenális ezzel mászkálni, de nem érdekel. Addig járkálok, élvezem a hóesést és azt, hogy nem takarították még el a sétányról, hogy a padokig jutok. Meglátok valakit, átfut az agyamon, hogy mit is keres ilyenkor itt. Na meg, hogy diák-e, mert ha igen, kötelességtudó tanárként  visszakísérem a kastélyba és megbüntetem. Na hát, milyen jó is lesz nekem.
- Nevet, évfolyamot, házat és visszakísérlek a körletedbe, a Fantáddal együtt. -
Nem pillantok rá, helyette jobban lefoglal a tény, hogy a hajamat próbáljam megszabadítani a hótól. De azért annyira figyelek rá, hogy ne lógjon meg. Nincsen kedvem szem elől téveszteni és futni utána. Sportolok, de ehhez túlságosan sok a hó.

Mégis mit gondol rólam a padon üldögélő egyén? Valószínűleg diák, még ha nagykorú is. Hirtelen a szabályzat egy része sem ugrik be ahol a nagykorú diákok kivételek lennének. Hiába gondolom át újra és újra, semmi sem jut eszembe. Így akármennyire is esetleg nem akarom megbüntetni, felelősségre vonni, muszáj lesz megtenném. Ha nem tartom érte a hátamat. Természetesen akkora kegyben még egyetlen egy diákom se részesült és nem is fog. Nem vagyok én holmi jött ment Teréz anya XXI. századi kiadásban.
Nézem, rápillantok és arra gondolok, hogy ő vajon mire gondol. Már megint egy nyamvadt büntetés, amit kiszab egy fennhéjazó, éjszaka járkáló prefektus. Bezzeg neki senki nem néz a körmére, merre járkál, hol és mikor mit csinál. Talán ezért szerettem viselni a prefektusi tisztséget, leszámítva azokat a kényelmetlen dolgokat, mint a járőrözés, a felügyelők itt léte alatt a folyamatosan figyelmet. Abban az időben sokszor éreztem, hogy feladom, ez már túl sok nekem, valakinek másnak is kijárhatna igazán. Aztán eltelt, elmentek, én túléltem. Nem tudom, hogy más ember vagyok-e azóta. Azt viszont tudom, hogy nem kellettek ide a felügyelők. Nyűg volt az egész, ezt ők is tudták. Ami a legjobban megváltoztatott az elmúlt időben a tény, hogy sikerültek a vizsgáim, elindult az életem jó irányba és sikerül annak élnem amit mindig is szerettem volna csinálni.
Melyik énemnek engedjek? Annak amelyik ádázul megbüntetné és visszahurcolná a kastélyba vagy annak amelyik beleegyezik abba amit kér? Az ilyen helyzetekre miért nem készítenek fel a képzés során ami miatt tanár lettem? Kéne valami egyértelmű szabály amit alkalmazhatok erre a helyzetre. Sokat segíteni és nem okozna nekem gondot, hogy mit is csináljak.
- A tanárod vagyok, így ha valaki meglát minket az én felelősségemre vagyunk itt. -
Kész, győzött bennem az az énem amelyik belegyezett a kérésébe. Ezek után remélem nem kezd magázni, megijedni, eltávolódni és vissza szaladni a kastélyban. Nem ettem még diákot, hisz ha megtettem volna már rég elfogtak volna az aurorok. Börtön büntetésre ítéltek volna, pár kosza harapásért amit a diákjaimon ejtettem volna. Hűha, ez még viccnek is rossz.
- Miért vagy kint ilyenkor? -
Mivel volt annyira kedves és meglapogatta helyet mellette a padon, így elfoglalom. Közben rápillantok, ismerős valahonnan, de ez igaz a kastély majdnem teljes diákságára. Felpillantok az égre, még mindig havazik. Jóleső érzés ahogy a pelyhek elérik az arcomat majd gyorsan olvadni kezdenek. Ebből lehet megfázás lesz, de úgy sem fejezem be. Úgy látszik nem lettem még felelősség teljes felnőtt.

Végig fut az agyamon, hogy miért is mondtam igent a kérésére? Megtehettem volna, hogy ellentmondást nem tűrő hangon ráparancsolok, felkísérem a körletébe majd rásózok valami édes kis büntetést. Minden jogom meg volt hozzá, hisz a tanára vagyok, valószínű az órámra is jár. De amúgy képtelenség minden diákom arcát megjegyezni, névről nem is beszélve. Ilyesmin nem is törőm magam, a tehetségesekre emlékszem, a többi meg eltelik.
Felnevetek. Mégsem nézek úgy ki, mint a jeti vagy a legszigorúbb tanár a tanodából. Sikerült meglepetést okoznom, ami még az arcára is kiült. Eltelik egy kevés idő amíg a vonásai ura lesz, nekem ez az idő meg tökéletes arra, hogy mulassak egy kicsit rajta. Egészen nevetséges volt ahogy elveszítette uralmát. Amire visszanyeri, befejezem a nevetést és visszamosolygok rá. Sőt, egészen sármosnak tűnt ezzel a mosolyával.
- Igen. -
Hirtelen még magamat is megleptem a válaszommal, hisz nem kérdeztem éppen valami baja van-e. Ha van is, megfertőz vele vagy nem. Túlélem vagy fogjak neki nagy gyorsan a búcsúlevelemnek? Mivel igent mondtam, visszakozni már késő, így nem is teszem meg. Helyette aprót kortyolok a cukros italból majd vissza adom. A túl sok cukrozott üdítő feldob, hiperaktív leszek és a végén jobban fogok hasonlítani az előkészítősökre, mint önmagamra. Ebbe a hibába így a Boglyas tér közepén nem kéne esni.
Mostanában gyakran havazott, de sosem ennyire kitartóan. Legtöbbször amire kiértem a kastélyból már csak hűlt helye volt az egésznek. A latyakban pedig semmi kedvem nem volt ugrálni, járkálni. Így visszamentem a szorgalmik közé,  kedvem szegetten. Miért nem tudott annyit legalább havazni, hogy egy kissé kiéljem a gyermeki énemet majd dolgom végeztével ő is befejezi? Örültem volna neki, legalább valami kis boldogság lett volna csempészve a napomba.
Figyelek rá, kissé megütik szavai a fülemet. Mégis hol lehetett az elmúlt egy évben, hogy nem dönthetett arról amiről akart? Egy két kósza ötletem van, de azt mégsem feltételezhetem róla, hogy bűnöző. Ha az lenne itt már rég tele lenne a hely aurorokkal, én meg valószínűleg meglennék vádolva, mint bűntárs. Nem, nem, ilyet még gondolni se szabad. Hisz ha az lenne ami egyébként nem, meg se kínált volna a üdítővel, kirabolt volna és aztán mindenki ment volna a maga útjára.
- Hol voltál az elmúlt időben? Kérlek a cigarettázást hanyagold, azért meg kéne büntesselek. -
Én is feléje fordultam, miközben majdnem leharaptam a nyelvem. A gyermeki kíváncsiságom győzedelmeskedett az eszem felett, így pironkodva pillantottam rá. Egyáltalán nem volt köteles elmondania merre volt, de szöget ütött, hogy nem rendelkezett olyan jogaival amelyek bármely embernek járnak. Megkértem, remélem teljesíti és hanyagolni fogja a cigarettázást. Azt nem tűrném el, tényleg összeszedne egy büntetést. És amúgy sem szeretem ha valaki füstöl a közelemben, hagyják meg azt a tevékenységet a gyár kéményeknek.
- Azt, majd megyek javítani vagy aludni, még nem döntöttem el. -
Újra az arcomba hullt a hó, amit mosolyogva élveztem. Mennyire csodálatos is a természet, mi emberek pedig minden erőkkel azon vagyunk, hogy tönkre tegyük. Néha nem érdemeljük meg azt a csodát amit nyújt, hisz nem tudjuk értékelni.