Gergő

Magam sem tudom miért, úgy éreztem sétálnom kell egy keveset, valahol a kastélyon kívül. Így hozott le a lábam ide. Minduntalan körbe nézek, miközben zsebre vágott kézzel haladok végig az utcákon. Nem titkolt szándékom, hogy egy kicsit körbenézzek, már ami a házak felhozatalát illeti. Bizony, ha minden igaz nemsokára vennünk kell itt egyet. Végignézek a házak katonás során és megborzongok. Most minden furcsán üresnek tűnik, pedig az emberek még csak most igyekeznek haza, vagy  vásárolnak a vacsorához. Valahogy nem tudtam magamat közéjük képzelni még akkor sem, ha erőlködtem. Én nem tudnék ilyen békés, nyugodt és hétköznapi lenni. Ezek a szavak csak egy keserves fintort csalnak az arcomra. Remélem és ezek után is az maradok aki voltam. Igaz, mostanában egy fokkal nyugodtabb vagyok, de azt hiszem ez csak átmeneti állapot. Mire feleszmélek már eléggé besötétedett, csak a lámpák fénye világítja meg az ismerős helyet. Voltam már itt, de fogalmam sincs most vajon miért jöttem ide. Körbenézek és ekkor tűnik fel a szemem előtt egy kis törpe. Érdeklődtem billentem oldalra a fejemet, mintha meglepő lenne, hogy a játszóteret gyerekek használják. Továbbra is nekiszentelem minden figyelmemet, nézem ahogy beleül a hintában és meglöki magát. Annyira természetesnek kellene lennie, valamiért a sötét üres játszótéren mégsem olyan nyugtató látvány inkább morbid. Lassan tovább lépdelek, benyitom a játszótér kapuját. Igyekszem zajt csapni, hogy ne ijesszem meg. Majd egyenesen a mellette lévő hintához megyek, beleülök és óvatosan meglököm magamat.
  -Nincs egy kicsit késő a játékhoz?-
Továbbra sem vesztettem el az érdeklődésemet a gyerek iránt, hiszen ki tudja milyen régóta nem láttam ilyen kisméretűt belőlük. Azt is meg merem kockáztatni, hogy több éve nem voltam kisgyerek közelébe, valamiért soha nem szerettem őket. Na itt a bökkenő, most kénytelen leszek valahogy megszokni sőt mi több, megszeretni, nincs más választásom. Szóval miért ne kezdhetném ezen az estén?

Gergő

Próbálok olyan kedves lenni, amennyire csak tőlem telik. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen kicsi példányokkal társalogjak, jelen pillanatban fogalmam sincs mit mondhatnék neki, így megvárom amíg válaszol a kérdésre és közben érdeklődve mér végig. Nem veszek róla tudomást, inkább csak elvigyorodom és várom mikor kapom meg a választ a kérdésemre. Addig megkapaszkodom és egy kicsivel magasabbra lököm magamat egészen addig amíg a kis hang meg nem szólal a fejemben. Sóhajtva lerakom a lábamat, fékezek, de nem adom fel teljesen, ismét lökni kezdem a lábammal ezúttal sokkal lassabban.
  -Nem félsz egyedül a sötétben?
Tudomásom szerint a kisgyerekek félnek a sötétben, úgy tűnik talán tévedtem. Én ennyi idős koromban még elég félős voltam, csak utána értettem meg, hogy nincs mitől félni, minden ugyan az, csak néhány részlet rejtve marad. Na jó, ez nem épp a megfelelő megfogalmazás, de nem is ez a lényeg.
  -Miért? Túl idős lennék diáknak?
Jót derülök az őszinteségén. A gyerekek mindig annyira őszinték, néha egyenesen az az érzésem, hogy nem tudnak hazudni. Ha pedig már megkérdezte, akkor nem leszek annyira faragatlan, hogy nem válaszolok.
  -Igen, diák vagyok de nem már nem sokáig.-
A lakósor felé nézek és próbálom kitalálni vajon melyikben laknak, melyik áll üresen, vagy épp melyik lesz az amit a közeljövőben az otthonomnak mondhatok. A gondolataimból ismét a hangja ránt ki, ezúttal bemutatkozik. Nem is kérdezett rólam semmit, hogy bízhat meg bennem ennyire egyszerűen? Hiszen nem tudja, ki vagyok. Már épp megemlíteném ezt neki, de végül meggondolom magamat. Nem akarom megijeszteni őt.
  -Nicol vagyok, Scarlett Nicol Emily Loughlin.-
Óvatosan kinyújtom felé a kezemet, én sem vagyok egészen biztos benne, hogy talán így kellene bemutatkoznom. De fogalmam sincs mit kezdjek a helyzettel. Lenézek a kezére és ismét meglepődök. Hogy lehet, hogy valakinek ilyen rövid ujjai legyenek?

Gergő

 
  -Ez jó hír, azt hiszem.
Mindenképp jót tesz a falu hírének, ha nem járkál itt mindenféle gyilkos. Nem mintha én annyira félnék, hihetetlen, hogy ilyet mondok de azért jobb a biztonság, főleg, hogy nem egy gyereket láttam már itt szaladgálni. De ő itt mégis egyedül van, amit furcsállok. A következő kijelentésén jót derülök, főleg, hogy zavarban van. Igen, elég idősnek tűnök diáknak ez már igaz. Az is igaz, hogy buktam párszor.
  -Igen, igazad van. Illene már befejezni a sulit, ez hamarosan be is fog következni.-
Ám ami ezután következik, azon meglepődök. Janey említette, hogy van egy fogadott fia, de elég kevés volt az esély arra, hogy ma este vele találkozok. Hátradőlök és meglököm magamat.
  -Janey egy évvel idősebb mint én. Az egyik barátnője vagyok.
Rávigyorgok és ezúttal alaposabban is megnézem. Tényleg olyan cuki mint amilyennek Janey elmesélte. Bár az utóbbi időben nem sokat tudtunk beszélni, azért váltottunk pár baglyot. De nem gondolatok el egy kérdésen sem, mert soroznak, szinte egyfolytában. Nagyon kíváncsi, azt meg kell hagyni, de valamilyen szinten ez a korával jár, azt hiszem.
  -Nem, nem egyedül, hanem a férjemmel.
Összevonom a szemöldökömet, ez a kijelentés kicsit furán jött ki. De hát mire ne? Neki van egy pár hónappal idősebb pótanyja, akkor nekem ennyi erővel lehet férjem. Valamiért úgy érzem ezzel együtt kétszer annyi kérdést fogok a nyakamba kapni, de valamiért nem zavar.
  -Ugyan, kérdezz csak nyugodtan. Amúgy, a Nicol a kedvencem, úgy szokott mindenki szólítani, legalábbis akik nem akarnak az őrületbe kergetni.

Bea

Ma az egész délelőttöm arra ment rá, hogy olyan dolgokat vásároltam, amire amúgy egyáltalán nincs szükségem. De valamiért megtetszettek és szinte üvöltöttek a polcokról, hogy vigyem őket haza én pedig nem tudtam nekik nemet mondani. Nate biztos ki fog akadni. Alig találunk helyet a holmijainknak és én még feleslegesen gyűjtöm a lomokat. De egyenlőre nem félresöpörtem ezt a problémát és elteltem az elégedettség érzésével. Abba az álomba ringattam magam, hogy a dudorodó zacskóknak igenis van értelme és amikor otthon majd kibontom nem fogom őket félredobni a sarokba mint kislány koromban a megunt játékaimat, vagy később a megunt fiúimat. Na jó, ez nem épp a legjobb példa, de mindenképp mosolyt csal az arcomra. Ráérősen sétálgatok, időm mint a tenger csak ne lennék olyan szomjas. Mikor elsétálok a cukrászda mellett megtorpanok és rögtön vissza is fordulok. Ha már itt vagyok, miért ne? Ami azt illeti, ahogy benézek a kirakat üvegén mér érzem az illatot ami megcsap ha belépek majd az ajtón és erre a fantáziálgatásra nem csak sokkal szomjasabb leszek, hanem éhes is. Nem kell sokat gondolkodnom a dolgon, megfordulok és bemegyek. Bár így délelőtt nincsenek olyan sokan, mégis mennem kell befelé egy darabig mire alkalmas asztalt találok magamnak. Az egyik székre lerakom a holmijaimat és a kabátomat a másikra pedig magamat. Nem kell sokat várakoznom máris megjelenik a pincérnő a képembe tolva a kínálatot. Legszívesebben mindent megkóstolnám de nem szeretnék hazafelé gurulva menni, így leteszek erről az álmomról és rendelek egy citromos pattogós cukorkás sütit na meg valami gyümölcslevet, hiszen eredetileg szomjas voltam. Miután a hölgy lesz szíves elfáradni, kényelmesen elterpeszkedem, előveszem az egyik magazint amit vásároltam és belemerülök az olvasásba egészen addig amíg meg nem érkezik a sütim. De még akkor sem veszem le az újságot, miért tenném? Két kezem van, egyikben a villa a másikban a magazin lapja. Úgysincs társaságom, majd szórakoztat az újság.

Nate

Ez az évszázad legjobb ötlete...menjünk el sétálni, hát miért ne? Fáradt vagyok, mindjárt elalszok, legszívesebben azt mondtam volna Natenek, hogy vigye ki sétálni Christ és hagyjon engem aludni, de megszántam a szerencsétlen. Annyira próbálkozik én pedig még mindig annyira szeretem, hogy amikor öltöztettem a babát a lelkesedése rám is rámragadt. Elvisszük sétálni, pontosabban emberek közé visszük, ez azért nagy szó. Ilyenkor átlalában attól félek, hogy végig ordítani fog vagy nyüszíteni és a többi ember nem fog megmaradni a közelünkbe. Chris azonban szó nélkül tűri, hogy felöltöztessem, kíváncsian pislog rám, nyújtogatja felém a kezecsekéjét, mikor pedig odaadom neki az ujjamat, megszorítja és elmosolyodik. Miután alaposan bebugyoláltam és ráadtam egy rakat ruhát elindulok lefelé, majd mikor lent vagyok berakom a babakocsiba és hagyom Nathanielt kibontakozni, tolja csak ő a babát, úgyis akkora haverok lettek az elmúlt pár hónapban. Őszintén kicsit féltékeny voltam, amikor nála volt soha nem sírt, mindig rendesen evett...amikor bezzeg nálam van, akkor kő kövön nem marad.
Hamarabb elérünk a kiválasztott helyig, mint gondoltam volna. Besétálok, töröm az utat, ahogy az egy jó anyához illik, majd leülök a felkínált helyre és elveszem az étlapot. Nem nagyon látok semmi kedvemrevalót, ráadásul az utóbbi időben nem ettem túl sokat, mert nem kívánok igazából semmit. Fintorogva nézem az étlapot, majd felnézek a drágára.
  -Igazából, nem vagyok éhes...hozz amit akarsz.
Rábízom, úgyis tudja, mit szeretek, nem fog olyat hozni, amitől vérszemet fogok kapni, vagy legalábbis nagyon remélem. Közelebb húzom a babakocsit a székhez és leveszem Chrisről a sapkát, hogy legalább addig is csináljak valamit.

Nate

Csak felnézek rá és vállat vonok amikor elmegy, inkább a kicsivel foglalkozom. Nem tudom, mi ez a hirtelen jött laposság a kapcsolatunkban, de valószínűleg az új helyzet okozza, legalábbis, csak erre tudok gondolni. Hozzá voltunk szokva, hogy minden időnket a másikkal töltjük, nem foglalkoztunk senkivel, csak egymással. Ez most megváltozott és ettől egy kicsit távolabb érzem magamat tőle. Most is együtt csinálunk mindent, de ez csak nem ugyanolyan. Tudom, hogy ez csak átmeneti és majd elfog múlni, ráadásul még a fáradság is rátesz egy lapáttal, de én azt hittem szuper szülők és semmi nem fog változni...
Mikor visszaér felállok, megvárom amíg elveszi a kabátomat, majd visszaülök, körbepillantok, végül rajta állapodik meg a tekintetem. Csak nézem, de komolyan semmi nem jut az eszembe, amit mondhatnék neki.
  - Mit rendeltél?
Bármi is, remélem annyira nem nehéz kaja, mert kénytelen leszek lenyomni a torkomon, mindenki lelki nyugalma érdekében. Aztán valami egészen más jut az eszembe. Mióta megvan a baba, a családról szinte semmit nem hallottunk. Apám eljött minket meglátogatni, itt volt néhány napot, de semmi más.
  - Elmondtad a szüleidnek, hogy van egy gyerekünk?
Felvonom az egyik szemöldökömet, mert sejtem a választ, amint kimondom hangosan a kérdést. Nem tartjuk a kapcsolatot a család azon tagjaival, akik nem érdemesek rá, de ez azért mégiscsak egy olyan dolog, amit a családnak tudnia kell...vagy tévedek? Aztán meg, ahogy ismerem őket, biztos vagyok benne, hogy már információt cseréltek, és a kérdés innentől érvényét veszíti, de attól még elregélhetné nekem, mi volt otthon a vélemény, ha volt egyáltalán valami. Mert nálunk ez soha nem biztos. De ha más nem, legalább az egyik kívánságuk teljesült, az ami minden kékvérűbe bele van diktálva, még Nathanielbe is. Az első gyerek fiú lett...

Nate


Napok óta keresem a megoldást a problémánkra, de az a helyzet, hogy magát a problémát sem értem teljes mértékig. Valami megváltozott, ez egészen biztos. Számba vettem azt is, hogy nem vagyunk már annyit ketten és nem is beszélünk olyan sokat amennyit kellene. Pedig az, hogy van egy gyerekünk még nem biztosíték arra, hogy a kapcsolatunk...nevezzük házasságnak nem fog megromlani. Összepréseltem a számat erre a gondolatra, mert belegondolni is borzalmas volt. Megráztam a fejemet, visszatettem Christ a babakocsiba és betakargattam, végül Nathanielre emeltem a tekintetemet. Biztos voltam benne, hogy még mindig annyira szeretem, annyi év után még mindig kihagyott a szívem egy ritmust ha úgy nézett rám. De nem voltunk már többé iskolás kamaszok, talán ezt hiányzott.
  - Remek.
Nem tudok mást mondani, megvonom a vállamat és csendben nézegetem, egészen addig, ameddig ki nem hozzák az ételt. Unott mozdulattal a kés és a villa után nyúlik, elkezdem szelni a húst, de félúton abbamarad a procedúra. A kezeim összeszorulnak az evőeszközön és lassan felnézek rá. Ez most kicsit váratlanul ért, még akkor is, ha igaza van. De ez most egy cseppet sem érdekel.
  - Annyit azért igazán közölhettél volna, hogy van egy fiad.
Most biztos, hogy átváltottam a házisárkány üzemmódba. Normál esetben ezt szimplán elintézném egy vállrándítással, de nem most. Ha a pillantással ölni lehetne, akkor a velem szemben ülő már biztosan holtan feküdne, arccal a kajában, de szerencsére nincsenek ilyen képességeim. A csöndet végül az evőeszközök csörömpölése töri meg, leejtem őket bele a tányérba, hátradőlök és összefűzöm magam előtt a kezeimet.
  - Én ezt nem akarom tovább csinálni.
Meguntam, kész. Ez az állapot tarthatatlan, ettől bármi jobb, még az is, amikor kiabálunk, mert akkor legalább csinálunk egymással valamit. Ez a családos dolog meg valami kapkodva kreált indok volt arra, hogy kiakadjak.
 

Nate

A fal amit a közöny kettőnk közé emelt, sehogy sem akar leomlani. Nem akarom neki elmondani, mi bánt igazából, mert eszem ágában sincs megbántani. Pedig ennél az állapotnál már az is jobb lenne, ha kiabálnánk, mert akkor legalább közénk ékelődne valami érzelem, se semmi. Nem akarom, hogy Chris megijedjen, vagy rosszul érezze magát. De a mostani helyzetet is biztosan érzi, ez pedig még inkább bánt és mélyebbre ránt, ördögi kör. Meg kell törni, ez az egyetlen lehetőség. Rápillantok Natere, majd le a húsra, végül odébb lököm az asztalon, hátradőlök az egyik lábamat átlendítem a másikon és összefonom a karjaimat a mellemen. Hidegen pillantok végig rajta. A hiányos beszéddel, amit lenyom csak jobban felbőszít. Vajon mit akar ezzel elérni? Tényleg annyira távol állnánk egymástól, hogy már ezt sem tudom eldönteni? Ezek szerint nagyobb a baj, mint gondoltam.
  - Nem akarok semmit sem csinálni.
Összeszorítom a fogaimat, elég erősen ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy sértő megjegyzések árja hagyja el a számat. Talán pont ezért nem akarom neki elmondani a véleményemet, inkább őrlődöm magamban, minthogy megbántsam. Kezdem azt érzeni, hogy ez egy rossz taktika. De ha meg elmondom mi a baj, akkor meg abból lesz a balhé. Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? Nem értem, tényleg tétlenül állok a dolog előtt.
  - Azt hiszem ezen nem tudsz segíteni. Vagy legalábbis nem csak a te hibád. Nem akarok beszélgetni veled.
Rápillantok, majd inkább Christ figyelem. Nem épp a legjobban fejeztem ki magamat. Csak mondtam ami először kicsúszott a számon, ennyit arról, hogy visszafogom magamat. Pedig ha jobban belegondolunk, nem is az ő hibája.
  - Úgy érzem, ha nem szedjük össze magunkat, abból nagy baj lesz. Viszont nem tudom, hogy kezdhetnénk hozzá. Én nem akarom a görcsösen próbálkozók népes táborát szaporítani, az nem én vagyok.
Grimaszolok, majd leengedem a szőke tincseimet beletúrok és eligazgatom. Amolyan pótcselekvésnek tökéletes, mert nem akarok ránézni, most legalábbis semmiképp.

Nate

Úgy érzem, ha nem lépek le, méghozzá villámsebesen, azt az étterem berendezési tárgyai fogják bánni. Attól, hogy viszonylag nyugodt életet élünk, nem jelenti azt, hogy nem tudok legalább annyira kiborulni, mint régen. Azt pedig mindenki tudja, mi történik akkor, ha ideges leszek. Tányérok fognak repülni Nathaniel felé. Mély levegőt veszek és ökölbe szorítom a kezemet. Nem titok, hogy őt hibáztatom, még a saját baklövéseimért is, holott ez két emberen múlik. De az, hogy én valamit rosszul csináljak...mostanában annyi mindenbe buktam bele, annyi dologban csalódtam, hogy ezt az egyet ami talán az egyik legfontosabb inkább rákenem az előttem ülőre. Mostanában túl sok volt, túl sok mindent akartam egyszerre, túl sok mindenért vállaltam én a felelősséget. Az pedig jelen pillanatban eszembe sem jut, hogy ő milyen áldozatokat hozott, úgy gondolom annyit igazán megérdemlek, hogy most egy kicsit önző legyek.
- Nem akarok semmit, jobban mondva de, elmenni innen.
Felkelek, kissé hangosabban lököm vissza a széket a kelleténél és a kabátom után nyúlok. Egyedül akarok lenni, jobban mondva, csak nem akarom őt látni. Legalább egy negyed órára. Nem gondoltam volna, hogy valaha is elfog jönni ez a pillanat, amikor nélküle akarok lenni és nem vele, de tessék itt van. Holnap persze már bánni fogom az egészet, de most még fortyog bennem az indulat, amitől nem tudok szabadulni.
- És viszem a gyerekünket is.
Vetem még oda, de nem nézek rá. Már az ajtót figyelem amit villámgyorsan megcélzok. Vagy legalábbis próbálkozom, de babakocsival lavírozni nem olyan könnyű. Minden esetre faképnél hagyom a drágát, úgy ahogy azt illik és egyedül megyek haza.

A kis süteményárus

Végre nincs hideg. Ez volt az első gondolatom amikor reggel kinéztem az ablakon. Sütött a nap, mégsem volt hőség. Tökéletes idő arra, hogy kimozduljunk egy kicsit. Amint Chris felkelt felöltöztettem és elindultam vele a városháza felé. A cél az volt, hogy meglátogatjuk Natet, utána megyünk tovább, de a kis látogatás elhúzódott egész délelőtt. Egy rövid ideig várnunk kellett, aztán meg nem bírtunk elszabadulni. Chris mostanában jobban odavolt az apjáért, mint értem, de nem vettem zokon. Én nem tudtam apró lángcsóvákat előcsalni az ujjaimból, Chris legnagyobb bánatára. Így amikor kiléptünk a hűvös épületből, és az ölembe vettem a babát rögtön elkapta az egyik ujjamat, mikor pedig nem történt meg a csoda amire várt, egyszerűen ráharapott.
- Chris, fejezd be, én nem tudok a semmiből tüzet csinálni.
Hiába korholtam le, ő csak kinevetett. Bár még nem tudott beszélni de megértette azt, amit mondtunk neki, más kérdés volt, hogy egyszerűen csak elengedte a füle mellett. Helyette inkább elkezdett kapálózni, ezzel jelezvén, hogy ideje letennem. Bár magától még nem tudott járni, de ha fogtuk a kezét, már lépegetett. Így még lassabban haladtam, mint szerettem volna, de nem bántam, mert ő jól szórakozott. Óvatosan lépkedtem mögötte, figyelve arra, hogy ne lépjek rá a tűsarkaimmal, vagy ne csapjam meg a táskámmal amibe valószínűleg ő is belefért volna.
- Na tessék, a végén még legyalogolsz a cukrászdáig.
Mosolyogva nyomok egy puszit az arcára, de hamar megunja ezt is, inkább kegyesen hagyja, hogy felvegyem és tovább cipeljem.
Már épp a téren vagyunk, épp, hogy nem érjük el a célunkat, amikor a karomban lévő kisördög kiabálva ad hangot az új felfedezésének. Apró kezeit két gyerek felé nyújtogatja, akik mintha sütit árulnának. Ahogy közelebb lépdelek hozzájuk Chris egyre lelkesebb lesz.
- Szeretnéd megkóstolni mi?
Egy ideig még eljátszadozom a babával, mit sem törődve a két gyerekkel, akik elé hamarosan meg is érkezek. Mikor pedig ott vagyunk leguggolok, leteszem a babát, hátralibbentem a hajamat és megjutalmazom mindkettőjüket egy elbűvölő mosollyal.
- Csak nem büntetésből árulod?
Kérdem a kisfiútól, akire immáron fel kell néznem, de ez egy csöppet sem zavar, inkább ez, minthogy a magasból kelljen lenéznem. A kislány pedig, nos, ő csak függelék, nem igazán köti le a figyelmemet, tekintve, hogy úgy néz ki, nem hozzá jöttünk.

öltözet

A kis süteményárus


Most ahogy elnézem, egész kis aranyos a gyerek, megérdemli, hogy normálisan bánjak vele. Ráadásul ahogy elnézem, Chrisnek nagyon tetszik a színes ruhája, bár fogalmam sincs, hogy mi akar lenni, de nem is igazán érdekel.
  - Úgy tűnik, a prefektusoknak még mindig van fantáziája. Igen, én is az iskolában jártam, de az már nem most volt. Most itt lakunk a faluban a férjemmel.
Én is kaptam büntetést, nem is egyszer, az már más kérdés, hogy sokszor előfordult, hogy nagy ívben tettem rá. Vigyorogva figyelem Christ, ahogy apró kezeit nyújtja a kisfiú felé.
  - Christophernek hívják.
Rámosolygok a kis srácra, magamban pedig jót szórakozok rajta, hogy reagálna, ha rendesen bemutattam volna a kicsit. Christopher Rhys Vincent Loughlin, igen, megbüntettük a gyereket, de majdcsak nem lesz ránk mérges.
  - Hát persze, megpróbálhatod, de nem tudom, hogy megeszi-e. Milyen sütemény?
Nagy rá a ráció, hogy Chris megkóstolja, és olyan messzire hajítja amennyire csak tudja. De próba szerencse. Azzal a két fogával nagy csodát nemfog végrehajtani, maximum szétáztatja, aztán szépen odaadja a kezembe, hogy egyem meg én.
  - Mennyi sütit kell eladnod?
Esetleg segíthetek neki, van pár ismerősöm aki szívesen majszolgatna süteményt. Megigazgatom a szoknyámat, a hajamat a bal vállamra húzom és egy ideig csöndben figyelem a fiúkat.
  - Mi lenne ha megszabadítanálak egy jó pártól? A minisztérium kirendeltségén sokan dolgoznak.
Rávillantok egy mosolyt és még rá is kacsintok, biztos ami tuti. Nem tudom, mitől fogott el most ennyire a segíthetnék, de talán az tetszik ennyire, hogy Chrisnek megtetszett a kisfiú.
  - És téged hogy hívnak?
Milyen régen tettem fel ezt a kérdés bárkinek is, ez az Nicol, ügyes vagy, haladás.

Akinek jut a figyelmemből

  - Soha nem szerettem a prefektusokat, nekem túl zsarnokoskodóak voltak.
Lehet, hogy illett volna inkább magamban tartanom egy ilyen megjegyzést, de ha már kicsúszott, nem fogok visszakozni. Nem voltam épp mintadiák, ott és annak tettem keresztbe, akinek csak tudtam. Hetente többször szegtem meg a kijárási tilalmat, ritkán aludtam a saját ágyamba, verekedtem, és bosszantottam a tanárokat. Azt hiszem, ha mindezt elmondanám magamról, el sem hinnék, tekintve, hogy most már nem ez süt rólam. Valójában nem kötném az orrukra a dolgot, de egy nosztalgikus mosoly az arcomra kúszik. Figyelem a kislányt, majd Christ, aki láthatólag nagyon össze akar barátkozni a beöltözött kis sráccal. Nem vagyok semmi jónak elrontója, hagyom, hogy közelebb tipegjen hozzá és hatalmas kék szemeit Dominicra emelje és apró tétovázás után elvegye tőle a sütit.
  - Az már nem olyan sok.
Nem akarok tovább tétlenkedni itt, de még egy kicsit hagyom, hogy a kisdiákok kicsodálkozzák magukat.
  - Scarlett Nicol Emily Loughlin vagyok, örvendek.
Kezdjen a rengeteg keresztnévvel amit csak akar, eddig is magázott, biztos vagyok benne, hogy ezután is fog. Normális esetben szólnék érte, mert nem tetszik, ha a öregnek néznek, de jelen esetben eltekintek tőle. Csak tisztelet tudó szeretne lenni és nincs ebben semmi rossz. Chris élvezi, hogy mindenki vele foglalkozik, de lassan minden jónak vége szakad ideje lenne menni, amikor az idillt egy harmadik lányka szakítja meg. Már távolról is süt róla, milyen sokra tartja magát és ez csak fokozódik, amikor közelebb ér. Felállok, és leplezetlen undorral nézem végig, ahogy kiborítja a süteményeket az asztalra. Közönséges és egészen biztos vagyok benne, hogy valamilyen komplexusa van és azért szeret így viselkedni. Nem pazarolok rá sok figyelmet, helyette csak felvonom a szemöldökömet, és Dominicra pillantok.
  - Tudod mit? Megveszem az összeset.
Már veszem is elő a pénztárcámat, hogy lássa mennyire komolyan gondolom a dolgot. Ha rajtam múlik, itt senkivel nem fognak kitolni. A hangom nem tűr ellentmondást, még Chris is belekapaszkodik a lábszáramba a szabad kezével pedig eltakarja az arcát, hiszen ő jól ismeri ezt a hangszínt, velem nem lehet vitatkozni.

Đomi, a végszó

-  Nem ismerem az iskola diákjait, illetve, csak néhányat, akit érdemes.
Nem sokat foglalkozom a diákokkal, hiszen iskolás koromban sem voltam éppen oda értük, ez a helyzet most sem változott. De azért meghallgatom, amit mond nem akarok bárdolatlan lenni, igyekszem a legjobb oldalamat mutatni, nem sok sikerrel, mert valaki mindig tönkreteszi az alakításomat.
-  Ouh igen, hidd el, imádom érte a családomat.
Mindenkitől örököltem egy nevet, illetve a nagyanyámtól kettőt is, a Nicol meg az apám adta, szóval inkább azt használom, mint a másik kettőt, bár mostanában egyre többet hívnak Scarlettnek, lehet, hogy minél öregebb leszek annál jobban fog tetszeni a név...na persze. Az óra említésére felkapom a fejemet és megrázom a tincseimet, azt itt az idő az én végszavamra is, jobban mondva a mi végszavunkra. Úgy látszik, hogy Đominic nagyon jól elvan Chrissel, aki buzgón falatozza a süteményt, én közben kifizetem a rengeteg adagot, amivel fogalmam sincs, hogy egyelőre mit fogok csinálni, de majdcsak lesz neki helye. Megvárom, ameddig feltornyozza a dobozokat, addig felkapom a babámat a másik kezemben pedig megpörgetem a pálcámat.
-  Hagyd csak, semmi szükség rá, azért van a pálca, hogy ne kelljen cipekedni.
A legjobb lesz, ha szépen előreküldöm a csomagot, én pedig mögötte sétálok, abban reménykedve, hogy nem fog ránk dőlni. A pálcaintésre a dobozok megemelkednek, és elindulnak szépen, pont ahogy akartam.
-  Így azért mégiscsak könnyebb, mint cipekedni nem?
Kapnak még egy utolsó kedves szöszi mosolyt, utána pedig hátat fordítok nekik és elindulok a dobozok után. Nem vagyok még biztos benne, hogy hazaviszem-e őket, vagy kirakom a kirendeltségen, hátha valaki szeretne a teájához aprósüteményt.
-  Örültem a találkozásnak. Sziasztok.
Kiáltok vissza, bár nem vagyok túl meggyőző, nem szándékozom őket mindenáron meggyőzni arról, mennyire gyerekszerető és cuki vagyok, mert nem vagyok.

Léna

outfit

Mivel ma nem bal lábbal keltem fel az ágyból, úgy döntöttem, hogy valami jót cselekszem, amivel hasznára válhatok a társadalomnak. Na jó, nem, vagyok annyira önző, hogy olyat tegyek ami számomra érdektelen embereknek is a hasznára válna, de a gondolat éberen tartotta az érdeklődésemet a délelőtt további részében. Miközben fel-alá járkáltam a házban eszembe ötlött egy remek ötlet. Miért ne tehetnék jót a drágával? Meglepem a munkahelyen, mostanában mindig olyan morcosan jön haza, hátha lehetne segíteni ezen a problémán. Igaz, a gondolataim leginkább azon jártak, hogy mit vehetnék fel, mert igazából alig vártam, hogy titkárnőnek is beöltözhessek. Rá kellett döbbennem, hogy az eltartott feleségek élete annyira nem vicces, hiába van ott a bolt, meg Chris az én figyelmem akkor se apad és éreztem, hogy ennél sokkal többre lennék képes. Persze, soha nem voltak az élet irányába akkora elvárásaim, karrier szempontjából legalábbis. Legtöbbször megfelelt nekem ez a szerep, de nem ma. Gyorsan üzentem Emmának, hogy van-e kedve játszani egy kicsit Chrissel és mivel beleegyezett így én is elkezdtem készülődni. Kerestem egy titkárnős ruhát, bár amikor belenéztem a tükörbe, biztos voltam benne, hogy átlag nők nem mernének bevállalni ilyen ruhát, pláne nem a munkahelyükön. Mégsem érintett túlságosan mélyen a dolog, megráztam a hajamat és elköszönve Christophertől és az alkalmi bébicsőszétől már ott sem voltam. Magabiztosan sétáltam be az épületbe, nem törődve a kíváncsi szemekkel, nem zavartak eddig sem,volt időm megszokni. Egyenesen Nate irodája felé tartottam, lassan be biztosan kiismertem magamat folyosók rengetegében. Nem zavart az sem, ha esetleg most nem alkalmas neki, rám mindig kell, hogy időt szakítson. Kopogtatás nélkül léptem be hozzá, de ő persze ki sem látszott a papírok közül. De nem baj, még mindig jót akartam tenni, szóval készítettem neki kávét, közben beszélgettünk egy sort, majd a kezembe nyomott egy halom papírt, hogy vigyem el valami új alkalmazotthoz. Fintorogva vettem tudomásul a dolgot, már ne voltam annyira lelkes, mint amilyennek reggel gondoltam magamat, de ha már itt vagyok és nem bízza rá másra, akkor legyen, hiszen, ezért jöttem. Elindultam ház az ismeretlen hölgy irodája felé, csak annyit tudtam, hogy Lénának hívják és ő is a tanács tagja, akárcsak én. Soha nem árt új arcokkal megismerkedni és bár nem voltam oda az ötletért, szabaddá tettem a bal kezemet és kopogtattam, majd választ sem várva beléptem, igen én ilyen vagyok.
  - Szia. Zavarhatlak egy percre?
Kikukkantok a papírtömeg mögül, igyekszem a legjobb formámat hozni, felveszem a tündérmosolyt és reménykedek benne, hogy az elbűvölő mivoltom nem hagy cserben még egy nővel szemben sem és nem fog rövid úton kitenni az irodájából.

Léna

Amint megkapom az engedélyt, rögtön beljebb sétálok és a hatás kedvéért egyelőre nem mondok semmit. Úgy tűnik, már így is eléggé el van havazva szegény nő, nem akarom rögtön elrontani a kedvét. Pedig ez bizony papírmunka, akárhogy is nézzük, jelentések, tervezetek, feljegyzések és aláírandó papírok. Ezer éve nem volt itt semmilyen rendszer, a Bogolyfalvi dolgok is csak ímmel-ámmal volta vezetve, ide-oda pakolgatták a dolgokat, nem volt rendszer. Most viszont, a frissült vezetőség látja ennek a kárát, mindenki csak kapkodja a fejét és azt sem tudja, melyik agad papírhoz kapjon először. Én személy szerint az összeset kidobnám az ablakon, majd mint aki jól végezte a dolgát elmennék és kilakkoznám a körmömet egy üveg bor társaságában. Persze, én is ismerem a kötelességet és a felelősségvállalást, de szerencsére nem én dolgozok itt, és nem nekem kell eltűrnöm, ahogy irtják az esőerdőt ezért a rengetek számomra teljesen érdektelen dologért. Ugyan én is tudok felnőttként gondolkodni, de ha már felcsaptam lóti-futinak, ennyit igazán megengedhetek magamnak.
  - El kell keserítselek, szerintem az.
A papírtömeg az asztalon landol, megigazítom a szoknyámat és közbepillantok a szobában. Ez sem éppen kellemesebb, mint Nateé, csak kisebb. Ugyanúgy tele van papírral és érezni a kétségbeesés szagát. Nem lep meg, hogy mindenki olyan nyúzottan lép ki innen és ha hazamegy szinte semmihez sincs kedve. Pedig a munkaerő fiatal és lendületes.
  - Szeretnéd, ha esetleg segítenék valamiben?
Igaz, a kérdés nem egészen őszinte, de bocsásson meg érte mindenki, ez a természetemből fakad. Én igyekszem, már amennyire tőlem telik, de mégis kissé hamiskásnak hat a kérdés, amit még a süket is kihall a sorok közül. Úgyhogy, mielőtt választ kapnék, inkább leguggolok és szedni kezdem a papírokat. Néha elolvasom a fejlécüket, de egyik sem ragadja meg igazán a képzeletemet. Gépiesen rakodom fel őket az asztalra, egészen addig amíg egy tanácsos papír nem akad a kezembe.
  - Hallottam, hogy te is tagja vagy a tanácsnak..
Igen, ez valami beszélgetéskezdemény lenne, ennyi telik tőlem és nem több. Megszoktam, hogy a nőknek nem igazán vagyok a kedvence, nem szeretnek a maguk közelébe tudni és beszélgetni se szívesen beszélgetnek velem. A barátaim ez alól kivételek, de az idegenekkel mindig kicsit óvatosabb vagyok.

Léna


Nem mondom azt, hogy sajnálom, mert akkor hazudnék, ez a munkája ezért van itt. Mégis szánalommal teli arccal pillantok rá, én személy szerint soha nem tudnám ezt csinálni, az iroda mogorva és picike, nincs tér és gyakran van olyan érzésem, hogy falak közelednek és össze akarnak nyomni. Na ez az, amiből én nem kérek, most is önkéntes alapon vagyok itt, de legszívesebben itt hagynám az egészet és hazatopognék. A helyzet az, hogy otthon se tudok nagyon mit csinálni, ott van a bolt, de valahogy ahhoz most nem igazán van kedvem, szóval marad ez, a sok rossz közül még ez az amit jelen pillanatban a legjobban eltudok viselni.
  - Már mindegy.
Az asztalra teszem az utolsó földön heverő papírt, felpattanok és lazán nekidőlök az asztalnak. Nem szeretek egy helyben állni, akár a katonák a sorfalban, attól mindig feszélyezve érzem magamat. Mérlegelem a kérdést, ide-oda pakolom az agyamban, nem tudom, hogy mi lenne a legcélravezetőbb. Nem szeretném, hogy az alapján ítéljen meg, hogy mit keresek itt. Viszont az első benyomás már megvolt, szóval akár az egészet le is lehetne húzni a wc-n, megköszörülöm a torkomat és a fülem mögé túrok egy kósza szőke tincset.
  - Nem, csak segíteni jöttem be. A férjem itt dolgozik.
Összevonom a szemöldökömet, és inkább a papírokat nézegetem, amik az asztalon hevernek. Majd rájön ő, ha annyira akar, igaz, sok ember dolgozik itt és valószínű, hogy Nate nem igazán reklámozta, hogy van otthon egy véla felesége meg egy pici fia, de mégis elég nyilvánvaló a dolog, ez egy falu, mindenki tud mindent.
  - Én is tagja vagyok a tanácsnak, elkél a segítség, még akkor is, ha jelen pillanatban csak koloncnak érzed.
Könnyedén vonom meg a vállamat. Most már elég infót kapott arról, hogy rájöhessen ki is vagyok igazából. A hatás kedvéért inkább várok, kivételesen türelmesen míg leesik neki a tantusz, időm mint a tenger.

Léna

Bár a nő színtiszta ellentétem volt, meglepő módon mégsem feszélyezett a társasága, nem találtam unalmasnak, vagy semmitmondónak. Ráfért volna néhány divattanács és egy kis rásegítés de nem tettem szóvá, mert mégis annyira beleillet a környezetébe, hogy második vizitre is takarosnak tűnt. Velem ellentétben, de nekem semmire nem volt szükségem, sem sminkre, semmiféle bűbájra, de hát nem mindenki lehet ilyen szerencsés. Ahogy hallgattam őt, még azt is eltudtam képzelni, hogy hosszabb időn keresztül megtudnám tűrni magam mellett, pedig tudatában annak, hogy milyen hosszú élet áll még előttem, ez azért nagy szó.
 - Azt hiszem, ismerheted, valószínűleg találkoztatok is már.
Megengedek magamnak egy halvány mosolyt, máskor sértené az egómat, hogy nem ismernek meg, vagy nem tekintenek rám csodálattal, de egy ilyen semmitmondó iroda kellős középen az egész olyan jelentéktelennek tűnt az egész, hogy még én éreztem volna kínosan magamat. Mivel Lénát a minisztériumi dolgozók közül az okosabbak közé sorolnám, viszonylag hamar esik le neki a tantusz. Nem veszem figyelembe, ahogy végigpillant rajtam, nyilván túl csinos vagyok ennek az istenverte falunak, de mégsem ezért bámult meg. Megvan az eredmény, tiéd a főnyeremény, hurrá.
Az égnek emelem a tekintetemet és nagyot sóhajtok. Valójában imponál, hogy elnézést kér és az ahogyan a szólít, mégis egyszerre ér a dolog kellemetlenül is. Nem várom én ezt el, tőle legalábbis.
 - A polgármester felesége inkább szereti a Nicol megszólítást, Léna.
A nevét egy kissé megnyomom, nyomatékosítva ezzel, hogy egyenlő partnerként tartom számon. Az ujjaimmal megtámaszkodom az asztalon és rápillantok. Irul-pirul, mintha valami kellemetlenségen értem volna és ez a dolog megmosolyogtat, ismét.
 - Miért, mire gondoltál mit keresek itt?
Kíváncsi vagyok rá és reménykedem benne, hogy őszinte lesz velem.

Léna

A megszólításra bólintok és részemről innentől kezdve ez a téma le is van zárva. Mástól elvárom a kivételezést a pitizést és a csodálatot, de egy nőtől nem igazán, főleg azért nem, mert nem érdemelte ki, hogy úgy viselkedjek vele. Ha rosszul indított volna, még sokkal többet is elvártam volna a megszólításon és tiszteleten kívül, de remekül helytáll a munkájában, hát nem fogok belekötni. Alázatosnak és szorgosnak tűnik, amire én soha nem lennék képes. Nem vagyunk egyformák, nekem más a szerepem és ez így van jól.
 - Nem szívesen lennék senki csicskása, már megbocsáss az alpári kifejezésért. Nem szívesen dolgoznék itt, túl nagy a sötétség, kicsik a szobák és sok az idegesítő ember.
Minden igyekezetem ellenére is süt belőle, hogy lenézem ezt a dolgot. Reménykedem benne, hogy ez nem fog negatívan hatni arra, ahogyan eddig vélekedett rólam, mert akkor pocsékba menne az a kemény munka, részemről. Igyekszem nem az lenni aki, próbálkozni pedig elég keményen próbálkozok de néha kiesek a dologból, sokkal szívesebben vagyok önmagam, de addig nem lehet az, amíg van rá ráció, hogy a másik fél esetlegesen félreérti a dolgot. Léna már biztosan rájött, hogy nem szimpla varázslóról van szó és abban is biztos vagyok, hogy más "fajok" tulajdonságaival is tisztában van.
 - Pedig hidd el, ez egy kényelmes viselet. Az öltözködéssel tudod megmutatni igazán, hogy ki vagy. Például, rólad azt tudom leszűrni, hogy komolyabban veszed magad annál, minthogy az öltözködéssel törődj. Ezzel nincs is semmi baj, de valóban ezt szeretnéd üzenni a világnak?
Oké, néha belőlem is kibukhat a kisördög, nem csak Léna szájára kellene tenni lakatot, hanem az enyémre is. Megbánó mosollyal nézek rá, nem akartam megsérteni, tényleg nem, de lehet, hogy ilyen körülmények között talán az egyszerű meglátásom sértőnek tűnhet a számára.

Léna

-Hallottam róla, hogy auror vagy. Nem értem, akkor miért hagyod, hogy bezárjanak ebbe a pici szobába.
Én tuti kinyírnék valakit, ha a szakértelemmel amivel rendelkezem, ide kerülnék. Bár igaz, én sem nézem ki belőle, hogy auror, vagy hogy megtudná magát védeni, de alamuszi macska nagyot ugrik, lehet, hogy egy igazi vadorzó a kisasszony és ez csak az álcája. Nem lehet tudni, minden esetre egy férfi helyében én is idetettem volna de ez senkit nem érdekel, mert Léna szemszögéből kellene nézni a dolgokat. Lehetne egy kicsit talpraesettebb de ezt már fel sem merem hozni, mert agyon kritizáltam az öltözködési stílusát.
-És most azt gondolod, hogy ebben nem tűnsz bohócnak.
Végigpillantok rajta, ismét, miközben a szoknyájára mutatok. Érdekes irányt vett ez a beszélgetés, annyi szent. Nem azért jöttem ide, hogy divattippeket osztogassak, de ha erre van szükség akkor legyen. Ráadásul Léna úgy vette le, mint építő kritikát, szóval egy szavam sem lehet. Oldalra billentett fejjel figyelem az arcát, tudnék mit kezdeni vele, nem is lenne szükség olyan nagy renoválása, mert alapjában véve szép nő, csak nagyon gondosan takargatja.
-Az öltözéked jelenleg azt tükrözi, hogy hello, Léna vagyok és egész életemben itt akarok kucorogni ebben a kis irodában.
Elmosolyodom, miközben megteszem ezt az apró kijelentést. Ha auror akar lenni, terepre akar menni és ezek a férgek saját maguktól nem teszik ki terepre, hát neki kell elérnie, de így biztosan ne fogja. Én elhiszem, hogy erős nő, mindent elhiszek, de egyáltalán nem ez látszik rajta. Persze, nekem soha nem volt problémám ilyesmivel, soha nem ütköztem korlátokba sem, hála annak, ahogy kinézek, de Léna sem reménytelek.
-Ha akarod, segítek neked. Tudod, otthon rengeteg olyan cuccom van, amire nekem nincs szükségem.
Odaadnám a féltve őrzött kincseimet, egy idegen nőnek? Megválnék valamelyik ruhadarabomtól csak azért, hogy jót cselekedjek? Nos, legalább nem unatkoznék és Nate sem panaszkodna, a szobányi gardróbom miatt.

Léna

Nem akarok rossz hangú megjegyzést tenni, szóval inkább nem szólok semmit, csak bólintok. Én biztosan nem hagynám, szó nélkül, hogy nem engednek a szakmámban dolgozni. Pályakezdő vagy sem kijár mindenkinek, hogy azt tegye, ami a dolga. Csodálkozom azon, hogy Léna még eltűri ezt a dolgot, bár, abból, ahogyan öltözik és ez a visszafogott viselkedés, nos...nem lep meg. De inkább csöndbe maradok, mert a végén még azt a kis önbecsülését is lerombolom, amit meghagytam.
 - Nincs is vele semmi baj, csak olyan...semmilyen.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy az arcomra ne üljön ki egy halvány fintor sem. Oké, tényleg elég sekélyesnek tűnök, de nagyon ritkán mutatok ki igazi érzelmeket, beszélni róluk meg pláne csak akkor, ha nagyon szükséges. De nem vagyok én mindig ilyen, most is, még egész segítőkész vagyok ahhoz képest, máskor mit csinálnék. Ha nem lett volna szimpatikus a nő, az önbecsülése már a romokban heverne, addig piszkáltam volna, ameddig el nem sírja magát, aztán pedig minden bevetettem volna, hogy elpaterolják innen, nem csak a minisztériumból és a faluból is. Micsoda gonosz gondolatok kavarognak a fejemben egy ilyen remek téma közepette, borzalmas.
 - Hát nem ezt. Olyan takarosan csinosnak tudlak elképzelni. A bézs és a mézszín tuti jól állna. Az arcodnak meg egy kis piros...nem túl sok, inkább a természetes.
Szakértői szemmel pillantok végig rajta, a tekintetem végül megakad a cipőjén, egyszerű viselet, biztosan kényelmes. Ami kényelmes az viszont nem csinos. Felhúzom a térdemet, lekapom az egyik lábamról a cipőt majd a másikról és lerakom az asztalra. Nem volt sokat hordva szegény, csak annyit mentem benne körülbelül amennyit látott. Illik a ruhájához, kellemes, nyári és biztos, hogy sokkal jobban fogja benne érezni magát.
 - Nem csak másnak, hanem magadnak is öltöznöd kell. Nem vagy reménytelen, csak elveszett, ilyen helyen én is az lennék.
Igen, ez a végszó a cipőt itt hagyom neki, amolyan bemelegítésként, biztos vagyok benne, hogy Nate irodájában hagytam a múltkor egyet, hogy hogyan került oda abba inkább nem mennék bele a gondolat viszont megmosolyogtat.
 - Ha időd engedi, nézz be hozzánk, a falu szélén lakunk a kúriába.
Rákacsintok, majd megfordulok és mezítláb elindulok az ajtó felé, kilépek, becsukom magamat mögött, majd észbe kapva gyorsan visszakukkantok egy pillanatra.
 - További szép napot, már ha ez lehet...szép.
Részemről ennyi a köszönés, már ott sem vagyok. Eleget zavarogtam.

Haru

Haru

Haru

Ohh, mennyire ismerem ezt a nézést! Minden ember arcára kiül, amikor rájön, miért is vagyok olyan, amilyen. Egy ideig hagyom, hadd bámuljon, hiszen végtére is ez a vélák éltető eleme. Én is imádom, ha néznek, attól különlegesnek és felsőbbrendűnek érzem magamat, nem tehettem róla, ezzel azzal járt, ami vagyok. Legyen nő, férfi, vagy gyerek, teljesen mindegy volt, csak nézzenek. Nem mintha otthon nem kaptam volna elég figyelmet, de Nate már a hosszú évek alatt már egészen hozzászokott.
- Ezek szerint ismerősnek kellene, hogy legyél.
Elgondolkodva csücsörítek, miközben ismét végignézek rajta. Hát igen, nem sok tapintat szorult belém. Se névről, se arcról nem ugrott be, hogy tulajdonképpen ki is ez a nő. Pedig úgy sejtettem nagyjából egy idősek lehetünk. A suliban sem foglalkoztam túl sokat az emberekkel, főleg nem lányokkal. Nem szándékoztam faragatlan lenni vele, távol állt tőlem az, hogy lenézzem, vagy leszóljam, de valahogy mégis csak így fordult a kocka. Megköszörültem a torkomat és inkább próbáltam kedvesen mosolyodni, nem akartam elüldözni, ritka az, akivel tényleg normálisan (viszonylag) lehet beszélgetni.
- Hol éltél eddig?
Tényleg irigység csengene a hangomban? Nem, az nem lehet. De a nagyváros szó mindig megmozgat bennem valamit. Kettős érzéssel állok ehhez a dologhoz, hiszen ide tartozunk, itt nőttünk fel és később ide bújtunk el, aztán ment minden, mint a karikacsapás. Sokszor mozdultunk ki, de mégsem annyiszor mint azt egyébként igényeltük volna, de a munka idekötött.
- Szeretek itt lenni, ne értsd félre, ez az otthonom. Egyszerűen csak, tudod, ez a falu kicsi, mindenki ismer mindenkit, és nem könnyű a polgármester feleségének lenni.
Nem akarom rázúdítani a tipikus dumát, hogy milyen nehéz kirakatfeleségnek lenni, mert felesleges hiszti volna. Ezt a kört már lefutottam párszor, így csak felszegtem a fejemet és kihúztam magamat, már amennyire tőlem telt. Nem akartam nyavalyogni, az annyira nem én lennék, pláne nem egy idegennek.

Haru

Haru

- Valóban, mindenkinek vannak.
Bólintok, közben pedig azon jár az agyam, hogy most ironizált-e. Nekem is sok kellemes emléke van a kastélyból, azokból az időkből amikor a padot koptattuk, de valamiért úgy érzem, hogy az alkalmi beszélgetőpartnerem nem ilyesmire gondolt. Vagy szimplán csak paranoiás volnék? Lehet, hogy foglalkozási ártalom, hogy már mindenben a hátsó szándákos keresem, kellemetlen tud lenni egy idő után. Gondolatban megrázom a fejemet és igyekszem követni a beszélgetés fonalát. Nem ragad le azzal, hogy múltat emlegesse és ezért hálás vagyok neki. Semmi kedvem nem volna erről beszélni.
- Oxfordban nőttem fel, de gyerekkoromban elég sok helyen megfordultam. De már lassan tíz éve itt élek, szóval ami azt illeti ideje lenne megszoknom, hogy itt vagyok.
Ha akarnék se tudnék innen elmenni, minden ideköt. Itt van a családom, a barátaim, a házunk amit úgy rendeztünk ahogy mi akartunk. Remek életünk van itt, egyszerűen csak néha elfog az üresség, de ki az aki nincs így ezzel? Még az is szokott másról ábrándozni, aki ide született, ez emberi természet. Chris említése persze megváltoztatja a légkört, szinte azonnal. Azonnal le lehet szűrni, hogy Haru szereti a gyerekeket, bár azt még eddig nem tudtam, hogy miért. Én nem voltam túlzottan oda a kölykökért fiatalabb koromban, de most már egészen máshogy állok hozzá ehhez a témához.
- Nagyon hasonlít az apjára, most is vele van. Igen, eleven de mindenkit le tud venni egy pillantással a lábáról. Igen itt a faluba, nem is olyan messze most is onnan jöttem, lassan már mennem kellene haza.
Mosolyogva válaszolok neki, nekem ez számomra kedves téma. Ódákat tudnék a fiamról zengni, pedig még csak két éves. Lassan felcseperedik és az biztos, hogy   nagy sármőr lesz a gyerek, bár aki vélákkal tölti az idejét egész pici korától...
- Na hát azt elhiszem, azt hiszem én megbolondulnék annyi gyerkőctől, néha még azaz egy is sok. A szerelem meg várhat, egyszer majd biztos rád talál.
Egyszer mindenkire rátalál nem igaz? Pont amikor az ember nem is várná.