VBiharszegi

Németország kalandos és ittenihez képest hideg vidékeiről hazatértem. Az egy éves cserediákságom nagyon jól telt. Sokkal vagányabban jöttem vissza, mint ahogy elmentem. Bár azért alapjaimban nem változtam sokat. Még mindig feminista vagyok. Ennek pedig eleget téve ördögi vigyorra húzom a számat, amikor meglátom az én kedvenc ebihalamat, Yaristát. Ez még mindig itt lopja a napot. Pedig titkon reménykedtem abban, hogy talán valami kviddcs baleset folytán csorbát szenvedett az egója, így a világ elől is elbújva más éghajlaton keresett magának lány tanyát.
Azért persze a hírek ügyében már tájékozódtam. Tudom, hogy most már kék, és azt is, hogy Amandával dúl közöttük a lamúr. Ch... vajon meddig? Tudom, hogy Amandát már megkörnyékezte más, és Yaricska sem sokáig képes egy ültőben maradni. Most bezzeg, mint aki azt hiszi azzal, hogy lefelé néz láthatatlanná válik, pedig épp az ellenkezője. Ezt az alkalmat egyszerűen nem lehet kihagyni. Így hát a pulthoz sétálok, leadom a somlói galuskára, amit egyenesen az ő asztalához kérek.
 - Mindig is tudtam, hogy gerinctelen vagy, most külsőleg is látszik már. -
Indítom egy csípős megjegyzéssel a viszontlátást. A kezemmel megtámaszkodom a szék támláján. Az arcomon egy féloldalas mosoly ül. A kinézetem pedig? Na az változott igazán sokat. A hajam most ki van engedve és egy sötét napszemüveggel van hátra tűrve, hogy ne lógjon a szemembe. Leheletnyi smink van rajtam. Csak semmi túlzás. Az öltözékem meg. Hát már nem kislányos. Sőt, mint több. Látszik a német hatás rajtam és az is, hogy változtam.
A fiúval szemben, a nem rég említett székre leülök, meg sem kérdezve, hogy szabad-e. Az ujjaimat összekulcsolom és az asztal felére ráhasalok szinte. Egészen közelről nézek a fiúcska arcába.
 - Ch... még mindig borzasztóan nézel ki és bűzlesz a halszagtól. Hallottam átmenekültél hozzájuk. Itt már gondolom nem volt elég csaj. -
A beszéd közben hátra vetem magam a széken. Kényelmesen érzem magam és az egy cseppet sem érdekel, hogy ehhez, vagyis hozzám mit szól a halképű.

Biharszegi




!!!Táboros játék!!!
Kérlek ne töröld, ne írj bele! Köszi: Táborszervezők
Merlin szeme

Dominic

- Akkor kifejezetten örülök, hogy egyre gondoltunk. Egy pillanatra azt hittem, te is olyan vagy, mint a többiek. De persze érzem én, hogy rendes alak vagy. Legalább mi összetartunk, tudod, khm... Nekem most nem könnyű. - nyeltem egyet újra a fiúra mosolyogva. Pontosan tudnia kellene, hogy kiket értettem többiek alatt. Az ifjúság azon részét, akiknek csak a rossz dolgokon jár az esze. Sajnos a korombeliek többsége mind ilyen, legalábbis akiket ismerek.
- Ó, annak tényleg örülnék! Egy felfedező kaland rám férne, én tényleg mindenhová veled tartok, ha esik, ha fúj! Kíváncsian várom az expedíció kezdetét! Ha már varázsló lettem... De gondolom ráérek az évek során bejárni a kastély zegzugait és a falu környékét, mi? Amúgy, őm... Ha gondolod, iskola után vagy hétvégente, vagy amikor csak lehet, leugorhatunk. Meghívnálak valahová, elmehetnénk venni valamit vagy csak lógunk a parkban... Biztosan összefuthatunk más elsősökkel is! Amúgy tök rossz, hogy újra elsős leszek, amikor nemrég ballagtam. Simán lehetett volna kilencedik ez az első. Nem akarod felvetni az iginek? - nevettem. Az az igazság, hogy velem még kevés gyerek volt ennyire barátságos első pillanatra, mint Domi. Sőt! Ez kb valóságos filmbeillő jelenet, hogy a vonatról egy ilyen jó arcot ismerek meg. Azért nem árt távolságtartónak lennem. De máris hiányoznak a tesóim. És belül Domi tök hasonlít Norbira. Nem teljesen, mert Norbi pótolhatatlan, de legalább lehet vele beszélgetni, és ez már jó pont. Szerintem a fiú sem tökéletes, de hogy a rendesebbik fajtából való, az biztos. Semmiképpen sem akarom az egekig magasztalni őt, de a hosszú út után kellemes csalódás.
* Még mindig mindent megszemléltem, ami sorban jött az utcán. Az idő pedig csak úgy repült. Egy pillanatra odafutottam Domi háta mögé és matatni kezdtem a táskámban. Szóltam neki előtte, hogy álljon egy picikét meg, mert kivennék valamit, szóval feltehetőleg ő addig egy helyben állt, amíg kivettem amit akartam. Az pedig nem volt más, mint a híres nevezetes varázspálcám, amit az igazgató úr adott. Nagyon szép volt, eddig csak a mesékben láttam ilyeneket, de most már kézzel foghatom, sőt, használhatom is! Ez tök csodálatos! *
- Látod, Domi? Meg akartam mutatni neked a varázspálcám. Már nem kell vennem, kaptam. Állítólag ő a legjobb nekem, mert ő választott. Szeretnéd megfogni? - kíváncsian megkérdeztem és még válasza előtt a kezébe helyeztem, hogy megszemlélje - A tiéd itt van?
* Még az ő kezéből is csodálattal, csillogó szemekkel bámultam a SAJÁT pálcámra. Tényleg olyan, mint egy földöntúli valami. Pedig igazából csak egy bot. De mégis, ha belegondolsz, hogy miféle csodálatos természetfeletti képességek engedhetőek szabadjára vele, máris érdekessé válik, nem igaz? *
- Igen, az elektronikus cuccok passzolásáról már szóltak nekem. Rohadtul nem örültem a hír hallatán, de elfogadtam. Azt hiszem, valahogy kibírom nélkülük. Különben sem árt, ha leszokom a netezésről, igaz? Én is hoztam magammal egy csomó mindent. Adtak a tesóim sok ajándékot, amitől emlékezhetek rájuk, amikor nagyon magányos lennék. Hoztam könyveket, képregényeket, játékokat, fényképalbumokat. Érmeeek!? De jó! Csak nem kajakos voltál? Én régen egy évig versenyszerűen jártam, amíg a suli miatt abban nem kellett hagynom. Nem ez a suli, hanem akkor jött a nyolcadik és sokat kellett tanulni. Tudod, felvételi, ilyenek. Biztos ismerős szituáció neked is. A pénzzel most nem kell bajlódnom, van egy csomó amit még apa átváltott nekem és van rendes forintom is. Mindenre felkészültem ám, Ágoston a jég hátán is megél! Egyébként én is jó fiú szeretnék maradni, én sosem voltam rossz. Egyszer kaptam csak osztályfőnökit, amikor beszélgettem a padtársammal. Igazságtalan, mi? És az is csak azért, mert az osztályfőnök volt a szaktanár, szóval megtehette. Nem fair egy dolog. De én is félek most a sulitól. Ugye nem untatlak?
* Szívesen meséltem volna még a fiúnak, elég sok mindent. Biztosan kíváncsi ő is, ahogy én! De persze nem akartam túlzottan tolakodó lenni előtte, mert tudom, hogy azzal elüldözhetem, ami nem jó húzás. *
~ Ez az, amiről mesélt? ~
* Csak erre gondoltam, amikor megláttam azt az épületet, mely feltehetőleg a cukrászdát takarta. Első látásra nem hittem volna, hogy olyan különleges hely lehet, mint amilyennek mondják. Átlagos... Olyan régies, hangulatos, mintha egy belvárosi fagyizó lenne. Mindenesetre hívogatónak hatott ebben a nyáriasodó időjárásban, amiben csoda volt, hogy nem izzadtam le - annyira. Egy pillanatra meg is torpantam és mutatóujjammal kérdően, izgatott tekintettel a bejárat felé jeleztem, Domira pillantva. *
- Meghívjalak? Vagy beszélgessünk és keressünk valami szabadtéri árust a közelben? Az van, amit te akarsz, hisz én kértem szívességet tőled.

Büntetés végrehajtás

Már nagyon kíváncsi volt a feketeség, hogy a kis Domi milyen módon hajtja végre a büntetést, amit kiszabott rá amikor rárobbantotta az erkélyen az asztalt meg a székeket. A sütiárusítás nem annyira vészes, de mondjuk jelmezben ilyen jó időben azért nem lehet szegénynek kellemes.
Lassan kelt fel ezen a napon, és lassan készült el. A faluban még máshova is akart menni, szóval mielőtt felöltözött volna, berakott a táskájába az extra adag süti mellé még pár dolgot. Hosszú haja hullámokban omlott a vállára, és szokásához híven szoknyába és magassarkúba bújt egy szép felsővel és blézerrel, amit azért húzott fel, hogy ha netán tovább marad, legyen ami megvédi a hűvös széltől.
Leo pórázát zsebre rakta, ugyanis Ecset is velük tartott, ami eléggé nagy problémákat tud okozni. Ha a kettő együtt kiszabadul, és a puffskein felpiszkálja az oroszlánt, akkor ott aztán nagy lesz a kergetőzés, ami hát a falu kellős közepén nem lenne túl kellemes. Így az esetleges balesetek elkerülése érdekében ezzel együtt indultak el hármasban, a hosszabb, mindenki által ismert faluba vezető úton.
Ahogy leértek, a lány rácsatolta a nagymacskára a méregzöld pórázt, Ecset pedig kényelmesen elhelyezkedett annak hátán. Nem siettek sehova, Mira mosolyogva figyelte a fákat na meg a hét ágra sütő Napot.
Már távolról látta, hogy hol van a fiúcska standja. Többen is voltak körülötte, és elégedetten mosolyogva sétált oda hozzá. Leot tisztes távolban tartotta a kicsi fiútól aki vélhetőleg az anyukájával vásárolt sütit.
-Sziasztok -köszönt egy halvány mosolyt eresztve mindannyiuk felé. -Látom ügyesen árulod a sütiket. Hoztam még utánpótlást, hogy nehogy hamar végezz -ezzel a táskája tartalmát kiöntötte a dobozokra, így a meglévő dobozok száma a kétszeresére nőtt. A saját kiömlött holmijait visszadobta a tértágítóval ellátott kis táskába, aztán körbepillantott a téren.
-Majd még visszajövök -biccentett Dominak, és ezzel ott is hagyta őket. Az ellenőrzés megvolt, de azért még ránéz később, hogy hogy áll. Ha kell, estig ott fog lebzselni.

Ruha

Várffy-Zoller Róbert
Péntek délután

A Maid Café már egy ideje véget ért. A visszajelzések többségében pozitívak voltak szerinte, bár volt egy eset, amire semmi szükség nem volt és ami első pillanatban majdnem szívbajt okozott nála. Természetesen a róka látogatására gondolunk a cafésok köreiben, ugyanis az egyik vendégnek sikeresen az ölébe lett hányva és aki mindezt kivitelezte, Niki volt. A lány mentségére legyen mondva, a gyomortartalom Ace Ventura állapotát egy bájital idézte elő és nem szándékosságról volt itt szó. Utána szépen eltakarítottak, nagyobb gond nem lett belőle, de mégis a gondok nem értek véget. A kölcsönzött asztalokat-székeket vissza kellett szolgáltatni, s mivel ő kérte ki őket, őt korholták le, mik azok a karcolások a berendezési tárgyakon? A sírás kerülgette ezért, de felbugyogott benne egy más érzés, gondolat is: az az idősebb fiú... ha egyszer a markába kaparintja, valahogy leveri rajta azt a fejmosást, amit helyette ő kapott meg.
Ennek szellemében született meg az ötlet a fejében: kiplakátolni jól látható helyre a földszinten a következő szöveget  "Tartozol nekem a Maid Caféért, Várffy! Ha férfi vagy, gyere és rendezzük le a dolgot szemtől szemben, vagy megjárod! Várlak pénteken délután a bogolyfalvi játszótéren!" . Kicsit úgy állította be az üzenetet, mintha hú, de veszélyes lenne és ki tudja, mit akar művelni áldozatával, holott nem, csak egyszerűen erre a stílusra állt rá a pennája. Jelenleg éppen egy hintán ücsörög elszánt arckifejezéssel és a büntetés utolsó pontjait tisztázza magában egy elégedett szájszélrángással. Ez arra bizonyíték, hogy igyekszik a mosolyát visszafojtani, ami talán túlságosan és megalapozatlanul elégedett volna most a helyzethez mérten. Egyelőre ide kellene érnie büntetése végrehajtójának, de addig is finoman hajtani kezdi magát, hogy éppen csak szállingózzon és bármikor kényelmesen megállíthassa a játékeszközt, ha "Várffy" -ahogy Niki emlegette akkor- befutott.
Mellesleg a büntetés alkalmából mondhatni kitett magáért. Sehol egy nyúzott felső (átlag szinte minden ruhájának alja meg van gyilkolva kicsit, mert húzogatja őket a végtelenségig), helyette virágos, ujjas blúzt és mellé háromnegyedes farmert húzott, hogy azért mégis terepre legyen öltözve. Ám még ezek mellé sem volt hajlandó lecserélni pillangós teniszeit. Azok maradnak és kész. A fülében ott csillog a pillangó alakú fülbevalója, de egyéb ékszer nem vehető észre rajta.

Katie Runa Blackwood

Még mindig elfogott az undor, ha visszagondoltam a kávézóban történtekre. Nyilvánosan lehánytak, közröhej tárgya lettem, megint én jártam rosszabbul a Niki elleni összecsapásban. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis senkin egyszer se tudtam még kifogni, nagyon szeretheti Fortuna istenasszony. Mindennek tetejében még felelőssége is akartak vonni egy feltűnő plakát tanúsága szerint. Természetesen Nikit véltem felfedezni az akció mögött, a Várffy megszólítás rá vallott. Sokszor nyaggatott már azzal, hogy játsszuk le újra a döntetlennek nyilvánított párbajunkat, amit én következetesen elutasítottam. Igazán észrevehette volna magát, múltkor is porig aláztam, és csak azért nem hirdettek ki győztesnek, mert el akarták kerülni, hogy kiverje a hisztit. Iskolaelsőként hihetetlenül nagyra tartotta magát, azt hitte, hogy ő az atyaúristen Mindenesetre ezt a címet sikerült elvennem tőle, de úgy tűnik, hogy még mindig nem volt képes reálisan értékelni a képességeit, nem akarta elismerni, hogy fényévekkel jobb vagyok nála.
Most azonban elfogadtam a kihívást, meguntam a szájkaratét, végérvényesen le kívántam rendezni vele a dolgot. No meg abban is reménykedtem, hogy tényleg egy az egyben kíván szembeszállni velem, nem lesz általa semlegesnek titulált, de valójában neki kedvező döntőbíró, és nem csődíti oda az annyira irritáló csókosait se. A játszótérre érve azonban rögtön csalódtam, Niki sehol, csak Runa ült egyedül a hintában. Most vagy azért küldte ide a lányt, mert berezelt és visszalépett, vagy korán érkeztem és még csak ő volt itt a Niki szektából. Utóbbi meglehetősen valószínűnek tűnt, tekintve, hogy a plakáton meghatározott péntek délután elég tág időkeretet jelölt.            
- Hello! Na hol van Niki? - alaposan visszafogtam magam, még köszöntem is, mert Runával igazából semmi bajom nem volt, nem is ismertem közelebbről. Persze sokszor ez se szokott megakadályozni abban, hogy kíméletlen legyek, de ő amolyan aranyos kis lánykának tűnt, akire nyomós ok nélkül nem tudnék még én se ráförmedni.

Akkor maradjunk csak a Róbertnél  

Elüldögél, hajtja magát időről időre és közben a kezdeti elégedettsége kezd átmenni valamiféle kínos érzésbe. Amióta itt van, eléggé kinyílt a csipája. Ezt egészen biztosan annak a számlájára írja, hogy annyiféle emberrel ismerkedett itt meg, hogy képtelenség nem változni közben. De már késő kihátrálni, a felhívást kirakta, büntetése áldozatát várja. Vissza szeretné fizetni neki a közvetett adjonistent a maga módján. Ő nem Niki stílusban, hogy párbajozzon, oka sem lenne rá, hiszen nem is ismeri még ezt a fiút, csak annyit tud róla, hogy oda kellett volna menjen az asztalához, mert kíváncsiságot ébresztett a másik félben. Nos ez elmaradt, ellenben most mégis teljesíteni fogja a gazda kérését, még ha furcsább módon is, ami a kontextust illeti.
Amint a léptek zaja megüti a fülét, felkapja a fejét abba az irányba és máris kavicsméretűre zsugorodik a gyomra az idegességtől. Talán túl nagy fába vágja a fejszéjét, talán túl sokat akar. Nem tudja. Annyi biztos, hogy már nem tudja megakadályozni, hogy "Várffy" ideérjen és megszólítsa. Reszketegen felsóhajt a köszönés-kérdés duótól, ez tisztán hallatszik is, aztán felhúzódzkodik, de még így is jó egy fejjel kisebb az úriembertől. Látszik rajta, hogy erősen töri a fejét, meg az arca már lángvörös, de feláll a hintára, hogy némi magasságot nyerjen Várffy Úrral szemben.
-N-Nagyobb vagyok nálad, nem ijesztesz meg! - Kislány, érdekesen indítasz. Ha ettől nem fog elkezdeni sírva röhögni a fiú, akkor is minimum a hozzáállás, a vörös fej és az elszánt arckifejezés mosolygásra adhatnak okot a rellonosnál.
-Niki nem jön, mert én hívtalak ide.- mély levegőt vesz és még az eddigieknél is jobban összeráncolja a szemöldökét, halálkomoly fejet vág, ami nála pont, hogy röhejesen jön ki, bár az aranyosan-röhejes fajtából.
-Először is sajnálom, ami a Maid Caféban történt, hogy... hogy lerókáztak.- szem lesüt, aktív földbámulás bekapcsolva pár másodpercre, majd egy mély levegő és folytatja.- Azt viszont tudd meg, hogy leszidtak engem jó alaposan, mert felkarcolódott az asztal és a székek, amiken kidühöngted magad. Szóval... A nevem Katie Runa Blackwood, rólad csak annyit tudok, hogy Niki Várffynak hív és most azt kérdezem, hogy akarsz kárpótolni a szidásért, amit miattad kaptam? Ha nem mondasz semmit, büntetést kapsz!- Nem igazán lehet komolyan venni, mert 1-vörös az arca, mintha most vallott volna szerelmet a nálánál idősebb hím társának; 2- remeg minden tagjában, mert sosem rohamozott még meg senkit nyíltan; 3- annyira aranyosan nevetséges, amiket mond, hogy komolyan venni felesleges volna. Ő mégis teljesen határozottan ejti ki a szavakat és a "büntetés" szót jó alaposan meg is nyomta.
-Mi a válaszod?- Jelenleg azért liftezik a gyomra, mit fog mindezért cserébe kapni Várffy Úrtól; ennek függvényében indulnak majd be vagy éppen nem a könnycsatornái.

Palarn

Mondhatjuk, hogy nem éppen az álcázás nagymestere a szőke henceg. Az pedig már magától értetődik, hogy miután kiszúrtam megyek is szebbé tenni a napomat azzal, hogy egy jól "csevegek" vele. Jaj, már hiányzott a magyar nyelven való sárba tiprás. A német nem elég jó ehhez, nem elég választékos. De most, megropogtatom mindenem gondolatban és már megyek is.
 - Ó, el is felejtettem, hogy köszönni kéne neked. Na, mindegy... - Megrántom a vállam ahelyett, hogy köszönnék neki. A szavain pedig ó, hát egészen jól szórakozom. - Egyébként nem mintha éppen rád tartozna, de cserediák voltam Németországban. De csak egy évig tartott a program. - Elhúzom a számat egykedvűen, majd azért persze folytatom. - A gerinced pedig biztosan jól van, nélküled. A helyében én sem akarnék élni egy ilyen ficsúrral. Teljesen meg tudom érteni. De úgy hallottam, hogy már vannak gerinctranszplantációk, ajánlom figyelmedbe. - Kedvesen mosolygok is mellé, hogy lássa őszintén kedvességből osztom meg vele ezt a csodálatos hírt. Biztosan rohan is baglyot írni, amint hagyom futni őt. - Ő, az én gerincem pedig ép és egészséges. Mint látod, nekem van tartásom. -
Ehhez pedig kihúzom magam. Nem alacsonyodnék le soha az ő szintjére. Még a végén lehánynám az éppen kiérkezett somlói galuskámat, ha megtenném. Inkább gyorsan bele is kanalazok egyet, amíg hallgatom vergődését.
 - Ó, hát persze. Vagy inkább a levitás üzelmeidet nem tudja meg a barátnőd. De egyet se félj, te se tudod meg így az övéit. -
Igazán nem akarok én belerombolni egy kapcsolatba, de Yarista túlméretezett egóját jelenleg célom megnyesegetni. Persze nem ez az életcélom, csak pillanatnyi móka ez. Németben el is felejtettem, hogy egyáltalán létezik ő, vagy Lázár, vagy bármelyik másik ficsúr, aki próbálgatott kóstolgatni. Sikertelenül. De azért még a szőke henceg hiheti azt, hogy ő a tündérmesék daliánsa. Bár valószínűleg még nem látta a Shreket. Igazán tanácsos lenne neki megnézni, hátha rájönne, hogy ő is pont olyan, mint abban a szőke herceg.
 - A párkapcsolati életem egyáltalán nem rád tartozik, Yarisa Palarn. De megnyugtatlak, továbbra sem vagy elég jó nekem sem te, sem bárki más itt a környékben. -
Gúnyosan, foghegyről mondom ezt oda neki, majd egy újabb kanál sütit lapátolok be. A két könyökömet felteszem az asztalra. Illetlenség? Tudom. Zavar-e? Nem. De talán az ebihalat igen. Ki tudja. Mindenesetre nekem nem tanítottak etikettet, nem vagyok egy elkényeztetett liba. Nagyképű igen, de az megint más.
Most viszont mérhetetlenül vidám lettem, amikor meghallottam a legújabb marhaságot a fiú szájából. Istenem! Szóval én most harsányan felnevetek, mert ez a gyenge próbálkozás már valami hihetetlenül szánalmas és egyben éppen ezért vicces is.
 - Sajnálni? Azt, hogy nem nyalod végig naponta az arcomat, mint egy puli a gazdáját azzal a büdös száddal. És, mint mondtam. a halszagod is büdös. Vagy ezt te dezodornak használod? Javasolnám helyette a naponta egyszer, kétszer, akár háromszor való fürdést. Hatásos! -
Kacsintok egyet a fiúra egy önelégült széles vigyorral a képemen. Ezek a nagyon gyenge próbálkozások most egész színt visznek a napomba, hiszen minden általa elég rosszul feldobott labdát könnyűszerrel ütök le. Ezen mégis mit eszik Amanda? De most komolyan! Bár nem ismerem az idei felhozatalt, de lehet, hogy ez a maximum, amit ki lehet hozni ebből a gyér hímrétegből. Mert férfinak egyet se nevezném.

Biharszegi

Mina

Keresztanyu *-*

Picit örülök annak, hogy Keresztanyu is meglepődött, mert itt látott. Én azt hittem, hogy ez lesz a legutolsó hely, ahol családtaggal fogok találkozni, de kellemeset csalódtam. Még Zalánról tudom, hogy ebbe az Előkészítős iskolába jár, de másról semmit. Most már arra is választ kaptam, hogy Zsombi, miért tud varázsolni, hiszen egy a mamánk, így ez mindent megmagyaráz. Legalábbis ezt a részét. Még lesz pár kérdésem a mamához, de azt majd csak akkor tudom feltenni neki, ha találkozunk.
– Mindvégig azt hittem, hogy valami különc vagyok a családban. Hogy én fura dolgokat művelek, olyanokat, amiket nem kellene… hogy a pályán minden próbálkozásomból siker lett. De most már tudom, hogy nem vagyok különc, és ez a mágia dolog normális a családunkban. –már büszkeséggel tölt el az, hogy varázsló vagyok. Eddig ugye, különcnek éreztem magamat, de most itt van a kezemben a lehetőség, hogy ismét varázslókká tegyem a családomat. 2 generáción át lapult a mágia, de bennem újraéledt, és ez az én nagy esélyem. Zsombornak is megadatik a lehetőség, hogy az ő ágán ébressze fel a mágiát, és ha én segíthetek neki ebben, akkor meg is fogom tenni.
– Nem értek ehhez, de azért a mamát is meg tudom érteni. Hiszen, ha a családja varázsló több generáción át varázsló, de ő nem lesz az, az elég kellemetlen érzés. Elhiszem, hogy nem bántották, de mégis csak rossz érzés lehet. Ez olyan, mint nálam. Anyuék ugye nem tudnak varázsolni, én meg igen, és így különc vagyok. Vagyis voltam, de már megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen varázsló. –mosolyogva néztem rá Keresztanyura. Igaz, eddig is tudtam, hogy Zalán is az, de azért mégis csak jobb, hogy nem ketten vagyunk. A legközelebbi látogatásomkor, megemlítem neki ezt, és végre ő is meg fog nyugodni. – Egy kicsit az, de megemésztem. Most nincs mit kérdeznem, de ha lesz mit, akkor számíts rá. –tényleg nem jut eszembe olyan kérdés, amit feltehetnék neki, de abban biztos lehet, hogy kap majd párat, amit megfogalmazódik benne egy. Akár váratlanul is be fogom nyögni, mert pont akkor jut majd az eszembe, és nem fogom hagyni, hogy elfelejtsem. Márpedig most, hogy sok idő után, keresztanyuval vagyok, igenis hatással van az agyamra. Jelenleg, csak arra akarok koncentrálni, hogy ölel, és itt van velem.
– Ahm, valami bácsi jött közölni, hogy ez meg ez van. Nem kaptam semmilyen levelet. –vontam meg a végén a vállamat, majd elfeküdtem a fűben, és fejemet Keresztanyu ölébe hajtottam. Mosolyogva nézek fel rá, és hallgatom a szavait. Picit elszomorodom, mert… mert tőle nem vártam, hogy be fog csapni, de érthető volt, hogy miért tette. – Tanár vagy, és még nem találkoztam veled? Sárkánytant? Nem félelmetesek? –nagyokat pislogva nézek rá. Én biztosan nem megyek egy közelébe sem, bőven elég nekem a könyvben látni őket. Ott is elég veszélyesek, akkor a valóságban, még annál inkább. Nem is értem, hogy Keresztanyu, hogyan tud velük bánni. Csodálom érte. – Levitás vagyok. Te melyik házat vezeted? –kíváncsi vagyok, hogy melyik ház táján kell őt keresgélnem. Azért sajnálom, hogy nem a Levitát vezeti, de Rédey bácsi is nagyon jó fej, és őt is nagyon bírom. Ő a kedvenc tanárom, és akárki, akármit mond, nagyon is jól tanít. – Ühhüm, hugica. Kinga és Anasztázia az utóneve, nekem mind a kettő tetszik. Még nem tudom, hogyan fogom szólítani, még nem is találkoztam vele. –húztam el szomorúan az ajkaimat. Ez a hátránya a sulinak, de így csak jobban fogom várni a találkozást.

A vásárlók, és Amira

– Ebben egyetértek. Amirának volt fantáziája, de még egyszer megbosszulom, csak járja ki a sulit. –persze, nem vagyok az a bosszúálló típus, és csak most forr bennem a düh, de jól esett kimondani. Közben leguggoltam, hogy a kisfiú oda tudjon jönni hozzám, mert nagyon is azt láttam, hogy nyújtja felém a kis kezeit. Lehet, hogy csak a sütit szeretné, de mielőtt azt odaadnám, megkérdeztem az édesanyját is. Megengedte, így Chris felé nyújtottam a mogyorós édességet, és mosolyogva figyeltem rá. – Nagyon szép neve van. Mogyorós süti, amit a suli manói készítettek. –válaszoltam a kérdésre, és továbbra is guggolva maradok, hogyha kell, megfoghassam a kiskrapekot, nehogy elessen. Feltéve, ha elindult felé, vagy valami hasonló.
– 100-at kellett, abból eladtam 35-öt, meg felbontottam egyet. Már csak 64 van hátra. Tényleg venne? Nagyon kedves magától. –hálásan mosolyogtam a nőre. El sem hiszem, hogy megszabadítana egy részétől. Nem kell, hogy az összest megvegye, de így is egy részét meg szeretné venni. Ez nekem csak jó, hiszen előbb végzek. Amint megmondja, hogy hány dobozzal szeretne, már pakolom is össze. Közben a nevemet is megkérdezi, és én mosolyogva adom meg rá a választ. – Nagy Bátor Đominic vagyok, örvendek. Önt, hogyan szólíthatom? –kérdezek vissza. Mégsem hívhatom úgy, hogy Chris anyukája néni, vagy valami hasonló zagyvaság. A távolban, közben felbukkan Amira is, meg valami állatkák, de nem igazán törődöm vele. Tudtam, hogy le fog jönni a faluba, hogy ellenőrizzen, ezért sem ért olyan váratlanul a megjelenése.
– Szia. Igen, ügyesen árulom. Ne már, pedig majdnem eladtam az összest… –zsörtölődtem magamban. Erre nem számítottam, de nem tehetek ellene semmit sem. Megvártam még hátat fordít, és nyelvemet kiöltve rá, visszaültem a padra, és morgolódtam. Le akarom már venni ezt a göncöt, és meg is tehettem volna, ha nem duplázódik meg a dobozok száma. De most várhatok, még plusz fél napot, még elfogy… Hacsak a hölgy ki nem segít. De nem, nem fogom rátukmálni, nem használom ki a kedvességét. Nem vagyok olyan, hogy ezt megtegyem. Már így is sokat segít azzal, hogy vesz pár dobozzal.

Akinek jut a figyelmemből

  - Soha nem szerettem a prefektusokat, nekem túl zsarnokoskodóak voltak.
Lehet, hogy illett volna inkább magamban tartanom egy ilyen megjegyzést, de ha már kicsúszott, nem fogok visszakozni. Nem voltam épp mintadiák, ott és annak tettem keresztbe, akinek csak tudtam. Hetente többször szegtem meg a kijárási tilalmat, ritkán aludtam a saját ágyamba, verekedtem, és bosszantottam a tanárokat. Azt hiszem, ha mindezt elmondanám magamról, el sem hinnék, tekintve, hogy most már nem ez süt rólam. Valójában nem kötném az orrukra a dolgot, de egy nosztalgikus mosoly az arcomra kúszik. Figyelem a kislányt, majd Christ, aki láthatólag nagyon össze akar barátkozni a beöltözött kis sráccal. Nem vagyok semmi jónak elrontója, hagyom, hogy közelebb tipegjen hozzá és hatalmas kék szemeit Dominicra emelje és apró tétovázás után elvegye tőle a sütit.
  - Az már nem olyan sok.
Nem akarok tovább tétlenkedni itt, de még egy kicsit hagyom, hogy a kisdiákok kicsodálkozzák magukat.
  - Scarlett Nicol Emily Loughlin vagyok, örvendek.
Kezdjen a rengeteg keresztnévvel amit csak akar, eddig is magázott, biztos vagyok benne, hogy ezután is fog. Normális esetben szólnék érte, mert nem tetszik, ha a öregnek néznek, de jelen esetben eltekintek tőle. Csak tisztelet tudó szeretne lenni és nincs ebben semmi rossz. Chris élvezi, hogy mindenki vele foglalkozik, de lassan minden jónak vége szakad ideje lenne menni, amikor az idillt egy harmadik lányka szakítja meg. Már távolról is süt róla, milyen sokra tartja magát és ez csak fokozódik, amikor közelebb ér. Felállok, és leplezetlen undorral nézem végig, ahogy kiborítja a süteményeket az asztalra. Közönséges és egészen biztos vagyok benne, hogy valamilyen komplexusa van és azért szeret így viselkedni. Nem pazarolok rá sok figyelmet, helyette csak felvonom a szemöldökömet, és Dominicra pillantok.
  - Tudod mit? Megveszem az összeset.
Már veszem is elő a pénztárcámat, hogy lássa mennyire komolyan gondolom a dolgot. Ha rajtam múlik, itt senkivel nem fognak kitolni. A hangom nem tűr ellentmondást, még Chris is belekapaszkodik a lábszáramba a szabad kezével pedig eltakarja az arcát, hiszen ő jól ismeri ezt a hangszínt, velem nem lehet vitatkozni.

Szellemidézés – ha még nem haltunk ki teljesen

Öcsi 2.0 és a kis Danny
05.25., délelőtt

Péntek este Mira már a faluban aludt. Az utóbbi időben nem volt minden hétvégén betartva a szokás, ezért ideje volt visszazökkenni. Már korábban érkezett, a tanítás után egyből, hogy átváltson házitündérre, és besegítsen Alinak a házimunkában. Daniel mellett nincs a lányoknak nyugta, és a rend is csak ideiglenes állapot. Bár ez leginkább a kisfiú szobájára, na meg a nappalira vonatkozik. Ez a két hely, és a saját szobája volt az, amit egy kis varázslattal, és egyszerű módszerekkel rendbe rakott.
Nyugodt éjszakájuk volt, a fiuk nem kelt fel az éjjel, és már szépen meg is gyógyult. Mira egy jó kis sétát tervezett, nem foglalkozva az idővel, ami nem épp kedvező. Nincsenek mínusz fokok, de azért kell a vékony kabát.
A reggeli után a feketeség készült el először. Hullámos haját copfba fogta, sminkje a szokásos volt, a ruhája pedig világos farmer, rózsaszín felső, és egy farmerdzseki. A felsőjével megegyező színű balerinacipőt húzott, majd Danielt is hasonlóképp öltöztette fel. Kényelmes farmer és farmerdzseki, és Mirával ellentétben fehér felső és sportcipő került a kisfiúra. A cipő felvétele mondjuk kissé hosszadalmas procedúra volt, ugyanis utál öltözködni, és mindig próbálta a lehető leggyorsabban levenni magáról.
A játszótérre indultak, úgyhogy az úton Danny babakocsiba került. Ott van lehetősége kimozogni magát. Út közben pedig szeret nézelődni, tehát nem volt semmi gond.
A lány egyből egy padhoz tolta, a kiszedése után pedig kényelmesen elhelyezkedett rajta.
-Dan, ne edd meg a kavicsot -szólt rá már az első két percben, mire a fia vigyorogni kezdett. Csapkodott párat, majd édesen felkelt a földről, és odaszaladt anyukájához. Még jó, hogy ő meg pont eltudta kapni, ugyanis megbotlott, és elég közel kerülhetett volna a pad széléhez.
-Hoppá -egyikük sem ijedt meg nagyon, de azért a leányzó vágott egy buta fejet, ezzel megelőzve, hogy eltörjön a mécses.

Amira nővérem és a babu ^.^

* Nagyokat ásítozva, nehezen akartam felkelni. Csipás szemeim sokat kellett törölnöm ahhoz, hogy teljesen kinyíljanak. A kinti felhős idő elszomorított, általában akkor fordul rosszra az időjárás, amikor pihenőnapom van. Ez nem fair! - igen, ez lassan szállóige lesz nálam. Semmi sem fair, ugyanis. De azért ennyi negatívum után előkerült a mosolygós arcom is, felültem az ágyamból és bambán néztem ki a fejemből. Utána pedig szépen lassan újra a régi és hiperaktív Ágostonka lettem. Egyből a bátyóimra gondoltam, hogy vajon ők most mit csinálhatnak. Minden bizonnyal a Normafához mennek ki lógni, az a kedvenc helyük. Én közben azon is kaptam magam, hogy hiányzik a telefonom. Hiányzik a zene az életemből, amelyet itt csak recsegő gramofonokból tudok hallgatni. Eltűnhetett a kultúra, minden bizonnyal. Egy fülhallgató nagyon jól jönne most... Ha így folytatom, a stressz felhalmozódik. És ha nem lesz hol kiadnom, akkor azt a többiek szívják meg. *
~ Talán le kellene ugranom a faluba, mert ilyenkor mindenki vagy kinn csavarog, vagy a házának körletein belül sündörög. ~
*Igen, azt pedig utáltam, ha sokan vannak körülöttem. A csikólakot pedig GYŰLÖLÖM. Szűkös, mintha egy katasztrófa után berendeltek volna valami közösségi szállóba és alszom, mint a hajléktalanok. Hányszor visszasírom a SAJÁT szobámat, ahol még kulcsra is lehetett zárni az ajtót és nem kellett félnem senkitől. Bezzeg most mindig félig nyitott szemmel alszom el, mert attól tartok megviccel valaki álmomban és bajszot rajzol nekem. Pedig nem is nő olyanom!
Sietősen elzártam a motyóimat, hogy senki meg ne találja. Ejtettem egy gyors firkálást a naplómba is, hogy felírjam, élek még. Sok értelmes nem szerepelt benne, rajzoltam egy ákombákomot, Pubi lett a neve. Úgy tervezem visszatérő vendég lesz, akár képregénysztárrá is fejlődhet! Felvettem egy fehér pólót, rá egy piros kardigánt húztam, majd egy kék farmer, edzőcipő és futottam is le, mint az őrült. Amióta abbahagytam a kajakozást, az állóképességem és a kondícióm romlott, de a kastélyban van erőnlét terme, majd ott újra visszanyerem régi erőm. Csak mostanság izzadós lettem.
Sikeresen lefutottam a faluba és meg sem álltam a Boglyas térig. Innen néhány sarkot komótosan legyalogolva eljutottam egy játszótérre, amit még nem láttam. Igazából magát a teret sem sikerült alaposan megszemlélnem, csak mentem a fejem és a gyerekricsaj után.
~ Gyerekek! ~ Kaptam fel a fejem és vigyorogva még közelebb trappoltam. Belépve a kapun szétnéztem és meg is láttam egy cuki kisbabát.
- Babuu! - indultam el sprintelve a picurság felé, de rögvest meg kellett állnom, amikor megláttam az anyukáját. Anyukáját?! Néhány pillanatig bámultam rá, mint valami Marsról érkezett idegenre. Összeráncolt szemöldökkel és fancsali képpel végigmértem tetőtől talpig.
~ Ez nem anyuka... Vagy ilyen korán szülnek itt? ~ Nem értettem.
- Halika. Bocsi, nem akartam letámadni a babádat. De olyan cukii - mosolyogtam a kicsikére - Ugye megsimogathatom? Ugye nem baj?

Ágoston - zárás

– Van egy sejtésem, hogy mit érezhetsz. Elveszettséget, meg ilyesmit, igaz? Szerintem, hamar be fognak fogadni téged is, ahogyan engem. Vannak nagyon kedves személyek is a suliban, és köszi, hogy rendesnek tartasz. Te is jó fej vagy. –mosolyodva nézek rá, és boldogság tölt el, mert rendesnek tart. Tudom, hogy milyen mugliszületésű varázslónak lenni, és hirtelen belecsöppenni abba a világba, amit eddig csak álomnak, vagy mesének hittél. Egyik pillanatról, a másikra változik meg így az ember élete, és néha fel sem fogja az egészet, vagy csupán egy becsapásnak hiszi azt.
– Kezdetben elég, ha tudod, hogy a termek felé, a nagyterembe és a klubhelyiségedbe hogyan jutsz el. A többit ráér az évek során is, ahogyan mondtad. Szívesen jövök veled a faluba, de csak hétvégén. Hétköznapokon azt sem tudom, hogy hol áll a fejem, a sok lecke, meg tanulnivaló miatt. Soha nem buktam még meg, és nem is szeretnék. Ne panaszkodj, én is elsős vagyok, pedig milyen jó lenne kilencedikesnek lenni. De ha ez zavar, fogd fel úgy, hogy mégis az vagy. Bár, csak ketten értenénk, meg azok, akik szintén mugliszületésűek. Még nem találkoztam az igazgatóval. –ami eléggé fura, de nem zavartatom magamat. Ameddig nem kell találkoznom vele, addig tudom, hogy nem tettem semmi olyat, ami miatt kicsaphatnának. Már pedig nem fogom senkinek sem megadni azt az örömöt. Igaz, akkor visszamehetnék a csapatomhoz, de ilyenkor jön az a kérdés, hogy megéri-e? Kettős érzés tolong bennem, mert visszamennék, de maradnék is. Ha mérlegelni akarok, akkor a maradás mellett döntenék, hisz akkor visszajöhetek ide, de találkozhatok is a többiekkel. Lehet, hogy sok idő elteltével, de találkozhatnék. Ha meg kicsapatom magam, akkor ide már nem jöhetek. Maximum meglátogatni Keresztanyut, de az nem ugyanaz.
Mikor megkért, hogy álljak meg, lefékeztem, és vártam, hogy kivegye a táskából, amit szeretne. Nem sejtettem volna, hogy a pálcája lesz az, és amikor a kezembe nyomja, csak jobban még nagyobbakat pislogok. Megnéztem, de vissza is adtam neki, meg mellette egy jó tanácsot is adok, ameddig előhúzom a pálcámat.
– A pálcádat mindig tartsd magadnál, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor lesz rá szükséged. Én vettem a pálcám, és ő is engem választott. Az árus azt mondta, hogy a pálca választja a varázslót, és nem a varázsló a pálcát. Én vagy húszat kipróbáltam, mire megtaláltuk a megfelelőt. Szegény üzletet, eléggé romossá változtattam. –halkan nevetve emlékeztem vissza arra a napra. Mindenhol csak pálcák hevertek, már nagyon szégyelltem magam. Azt hittem, hogy nem találunk megfelelő pálcát, de a végén csak-csak sikerült. Persze, utána segítettem összeszedni a pálcákat a földről, és elnézést kértem az eladótól.
– Én csak a Skype miatt fogom hiányolni a netet. Nem, én kézilabdáztam 2005 óta, és egészen idáig. A suli nem volt akadály, mindig tudtam rá készülni, és az edzésekre, meg a meccsekre is volt idő. Egyik sem ment a másik kárára. Ne is mond a felvételit, annyira gáz volt. Reggel írtam a központi vizsgákat, utána meg rohanhattam a bajnoki döntőre. Képzelheted, hogy mennyire ideges voltam aznap. Az volt a szerencsém, hogy nem volt messze a két hely, és a cuccom az autóban volt. Le az öltöny, fel a mez, közben apa vezet, anya meg ki van akadva a vezetési stílusától. Az én osztályfőnököm egy hárpia volt. Állandóan panaszkodott, mert fontosabbnak tartottam a sportot, mint az ő hülye szónoklatait. Irodalmat tanított, de nem igazán kötötte le vele a figyelmem. Nem, dehogy untatsz. –utáltam azt a vén banyát, de már többet nem kell látnom a fejét. Így sem, úgy sem kellett volna, hiszen, ha nem ide jövök tanulni, akkor a Gimibe, és ott sem találkozok vele. Közben haladtunk tovább, és megérkeztünk a fagyizóhoz. Ágoston meg is állt, és felajánlotta, hogy meghív.
– Igazán kedves tőled, köszönöm. Szerintem, kérjük tölcsérbe, és közben sétáljunk tovább. –ajánlottam fel, és ha beleegyezett, akkor bementem a cukrászdába. Kikértem a fagyimat, majd megvártam Ágostont is. Amint megkapta az adagját, kisétáltam, és folytattam utunkat a suli felé. – Már nincs messze a suli. –biztatóan mosolyogtam rá, és meg sem álltunk a suliig. Ott eligazítottam, hogy merre kell mennie, majd elköszöntem tőle, és mentem a szobámba.

Tesó, és Dan

Néha, de csak nagyon ritkán előbukkant a Nap. Ez a legrosszabb, mikor az ember egyik pillanatban fázik, vagy éppen jó, a másikban pedig már levenné a kabátot, mert olyan meleg van. Valószínű, hogy a múltkor Daniel is így fázott meg. Nehéz kiszámítani, mikor fog esni, vagy mikor lesz tikkasztó hőség.
A lány mosolyogva vette az ölébe kisfiát mikor megpróbálkozott a fejen landolással. Szép is lett volna, ha rohanniuk kell Johoz a rendelőbe egy betört kobakkal.
Egy puszit nyomott a kis arcára, majd megigazította szőke hajacskáját. Danny a puszit kacagva tűrte, a haj igazításnál viszont már kapálózott, hogy őt bizony egy nő csak ne fésülgesse, és hadd menjen felfedezni a Világot.
Amira le is tette a földre, hagyta, hogy ott körülbelül fél méterrel előtte vizsgálgassa a követ, amiben az előbb megbotlott. Aztán mint derült égből a villámcsapás, érkezett egy kis társaságuk. Először kicsit meglepetten nézett rá, mint ahogy a kisfiú is. Rázkódott egyet a hangra, és ijedten nézett a közeledő fiúcskára.
Úgy tűnt, ő csak a gyerkőcöt pillantotta meg, a mamit nem. A felismeréskor a feketeség felnevetett.
-Megleptél minket -válaszolta széles mosollyal. Daniel nagyon figyelte a fiút, majd bátran -miután felismerte, hogy nem akarják megenni- odatotyogott hozzá.
-Nyugodtan, szeret ismerkedni -bólintott, bár eléggé furcsállta a kérdést. Ezt a simogatós dolgot inkább Leora és Ecsetre szokták tőle megkérdezni.
-Hogy hívnak? -érdeklődött az ismeretlenre pillantva. Sejtette, hogy a fiú a Bagolykőbe járhat, nem nézte már előkészítősnek, más gyerekek pedig nem nagyon vannak a faluban.

Nicol néni, a megmentő; Tiff és a kis cuki Chris

– Biztos úgy van, ahogyan ön mondja. Én csak Amirával találkoztam még, és meg is lett az ára. –utaltam itt a jelmezre, amibe beöltöztetett, de ahogyan elnézem a helyzetet, ez csak engem zavar. Chrisnek nagyon is tetszik, hogy így festek, és az édesanyja is elengedi, hogy közelebb jöjjön hozzám. A kisgyerekek annyira cukik, ő pedig egyenesen zabálnivaló. Vonakodva ugyan, de elveszi tőlem a süteményt, én pedig biztatóan mosolygok rá, hogy nem lesz semmi baj. Nem hiszem, hogy leszűri belőle, de egy próbát megér.
– Nem, még úgy egy vagy két óra lehet. Szép hosszú neve van. –próbáltam mindet megjegyezni, de továbbra sem fogom tegezni, hiszen nem kaptam rá engedélyt, meg valamiért vonakodok is az ilyesmitől. Idősebb, megérdemli a tiszteletet. A boldogságomnak, azonban vége szakadt, mikor Amira megjelent a sok süteményes dobozzal. Egy nyelvkiöltéssel adtam tudomására a nemtetszésemet, de ezt szerencsére, ő már nem látta. Az anyuka, viszont igen, és olyasmit jelentett ki, ami ellen tiltakozni akartam, de a hangjából ítélve, csak nekem lett volna rosszabb. A kisfiú is tudta, hogy ilyen esetben nem szabad az anyukával veszekedni, mert még az arcát is eltakarta. – Köszönöm. Segítsek elvinni valameddig a dobozokat? –ajánlottam fel cserébe, amiért megveszi az összeset. Amira főhet a levében, mert nem szúrt ki velem, hála Nicol néninek. Fogtam azt a kis zsákot, amiben kihoztam őket, és elkezdtem belepakolni a süteményes dobozokat. Eltettem a pénzt is, és hálásan mosolyogtam rá. – Tényleg sokat segített, nagyon hálás vagyok érte. –ezt a tettét soha nem fogom elfelejteni, és az a legkevesebb tőlem, hogy segítek cipekedni. Mégis csak gyerekkel van, és azért nehéz lenne a kettőt egyszerre vinni. Igaz, biztosan tudna valami bűbájt erre, de azt meg én nem fogom hagyni. Tiffre pillantok –feltéve, ha még ott van–, hogy jön-e, vagy sem, majd Nicol nénire, várva, hogy elinduljunk.

Runa

A pálcámat is előkaptam, már attól is viszketett a tenyerem, ha Nikire gondoltam. Runa először egyáltalán nem a kérdésemre válaszolt, meghökkenve néztem, ahogyan feláll a hintán és kijelenti, hogy nagyobb nálam. Annyira nem értettem, hogy mire volt jó ez az egész, hogy azt se tudtam sírjak-e vagy nevessek, némán néztem végig a jelenetet. Lehet, hogy szegény kislány begolyózott a kékek között, és teljesen elfelejtette, hogyan kell viselkedni normális közegben. Kifejezetten zavart megnyilvánulással indított, kezdtem úgy gondolni, talán jobb is, hogy nem ismerkedtünk össze a Maid Cafén.
Aztán a felvezetés után kisült, hogy Niki nem fog jönni, mert Runa hívott ide. Továbbra sem szólaltam meg, vártam a magyarázatot. A lány bele is kezdett, lassan összeállt a kép. Először is a bocsánatot kért az engem ért kellemetlenségért, amit minimum elvártam. Utána viszont már a követelését ismertette, miszerint kárpótolnom kell, mert miattam szidták meg. Bátorságra vallott, hogy így kiállt elém, miközben éreztem rajta, hogy rendesen tartott tőlem.
- Óh, és mondd csak, milyen büntetésre gondoltál? - kérdeztem meg gúnyosan, miközben leültem a lány melletti hintába.  
- Nem akarsz te is leülni? - most már értettem, miért állt fel, miért akart magasabb lenni nálam, valószínűleg magabiztosságot kölcsönzött neki. A továbbiakban azonban nem volt erre semmi szükség, nem akartam bántani.
- Komoly, hogy néhány karcolásnak ekkora faksznit kerítettek? - nevettem fel, hiszen egy pofonegyszerűen orvosolható problémáról volt szó.    
- Különben is, ha Niki nem hány le, nem kezdek ámokfutásba, és nem karcolódik meg semmi. Beláthatod, hogy Niki a hibás mindenért, téged is miatta szidtak le. - egyáltalán nem éreztem jogosnak, hogy bármit is számon kérjenek rajtam. Runa és én is a béna kiszolgálás áldozataivá váltunk, persze tisztába voltam vele, hogy Nikit sohasem hibáztatná Runa, mert ő is csak egy a sok agymosott levitás közül.
- Szóval eszem ágában sincs kárpótolni sem téged, sem mást. - jelentettem ki határozottan, felőlem jöhetett a büntetés.                

Robi

Valószínűleg roppant furcsa, amivel indít. Ezt látni is véli a fiú arcán: mintha próbálná eldönteni, sírjon-e vagy nevessen az egészen. Ő részéről inkább elszaladna, azonban Várffy Gazda telibe talált a teóriájával, miszerint azért állt fel a hintára leányunk, hogy magabiztosságot kölcsönözzön önmagának. Nem szokta keresni a bajt és a baj is ritkán találja meg őt, erre most kétszeresen bekövetkezett, ami amúgy nem szokott: bajt is keresett és a baj is megtalálta őt. Na jó, konkrét konfliktusról csak akkor beszélhetünk, ha a srác ezek után felhúzza magát és leátkozza, de úgy fest, nem errefelé terelődik a furcsán indult beszélgetés fonala.
Ha már leültek a mellette levő hintába, sőt megpedzik, mi lenne, ha nemes fenekét ő is belepakolná a sajátjába, óvatosan lemászik az ördöngös játékszerről, kicsit leporolja, hiszen csak ráállt az előbb és beleül, de ezúttal nem kezdi hajtani, hanem inkább Várffy-ra koncentrál, no és a kérdésre. Pontosabban a büntetésre vonatkozó részt egyelőre elereszti a füle mellett, csak az érkező többit veszi előbb sorba.
-Teljesen komoly. Nem szoktam hazudni.- talán erről az egyenes és komoly, tiszta tekintete is tanúbizonyságot tehet, amivel most újdonsült beszélgetőpartnerét is megajándékozza félig felé fordulva. Arra nevelte az anyja, hogy mindig nézzen, vagy legalább a komoly helyzetekben a másik fél szemébe.
-Én csak annyit látok be, hogy senki nem szegezett pálcát sem Niki fejéhez, hogy lehányjon, sem a te halántékodhoz, hogy így éld ki magad, de ez mind nem rám tartozik.- ezt már egy lazább vállrándítással tudja le jelezvén, hogy ebbe nem fog különösebben belemenni, de azt az agymosott jelzőt kikérné magának, ha hangosan is a szemébe vágnák, az biztos.
-Aha, szóval ez a válaszod.- most már kiegyenesedik és kicsit ellöki magát, éppen annyira, hogy az amplitúdója úgy húsz-harminc centinél több ne lehessen.
-Niki azt mondta, mielőtt az incidens megtörtént, hogy meg akartál ismerni. A büntetésre visszakanyarodva.... annyira nem is büntetés, inkább kölcsönös kárpótlásnak is nevezhetnénk.- fú, de mennyit gyakorolta tükör előtt ezt a szöveget. Most aztán hihetetlenül büszke önmagára, hogy a hangja sem rezzen, a szempillája sem rebben, miközben ismét Várffy szemei közé néz és elmosolyodik.
-Szabad a délután és mivel közvetetten hála neked végigbőgtem egy egész ilyen periódust, igenis igényt tartok egy délutánnyi vidámságra. Szóval... Menjünk el randizni!- khm... nos tényleg akármit mondhatott volna. Például: "menjünk el sütit enni", vagy "menjünk el ajándékot venni" vagy AKÁRMIT, de EZT? Ha más nem, a barátságos pislogása és a rezzenéstelensége dicséretet érdemel, lássuk be. Kiállt ide, elmondta, amit akart és mire eddig ért, a remegése elmúlt, az arca újra normális színű, s most ugyanaz a vidám, csak éppen nem sürgő-forgó Runa néz rá Várffy-Zoller Róbertre, mint akit a Maid Caféban kiszúrt magának.
-Mellesleg... Szeretnéd, ha örök időkig Várffy-nak szólítanálak, vagy elárulod a neved?- a hangjában nincs semmi bántó vagy gúnyos, csak puszta érdeklődés. Még az oldalra döntött feje és kíváncsi tekintete is erről árulkodnak.

Sofia

Mert mi mást is tehetnék az első adandó szabadidőmben? Fogok egy hozzám hasonló, mindent semmibe vevő - fura, de a rellonosoknál ilyen sok van-, másik embert, és  megyek vele inni. Mert a diák élet aztán marha megerőltető, bárki bármit is mond, na meg.... lassan tizennyolc leszek. Fura, mennyire  vártam, most mégis egyre csak hidegen hagy, mert van egy csomó más dolog, ami jobban lefoglal, mint egy bizonyos kor betöltése.
Sofival megbeszéltük, hogy a téren találkozunk, mert az nem járja, hogy háztársak együtt menjenek a házukból. Apropó Sofi. Egy esti kiruccanásom során futottam vele össze, és megint beigazolódott, hogy az idősebbekkel jobban kijövök. Mivel Lyra és Noel valami megmagyarázhatatlan módon megint nem érnek rá, na nem mintha én annyira tepernék a nyomukban, muszáj elütnöm az időt. Sofival meg úgyis rég lógtam már, és hát... jó egy nem prefivel lógni, még úgy is, hogy a legjobb barátaid azok. Nem, nem esik rosszul, hogy betöltöttek egy tisztséget, csak az, hogy mostanság alig vagyunk együtt így hárman, holott elméletileg Üvegház társak vagyunk.
Sóhajtok és inkább elindulok a faluba, ha lesz egy kis szerencsém, kapok abban a csárdában kávét is. Szükségem van rá, mivel rájöttem, a másodikos anyag se könnyebb, mint az elsős, ez szívás.
A téren ácsorgok, és mikor meglátom háztársam, elvigyorodok. Mihelyst közelebb ér, bele is karolok - mikor lettem én ilyen közvetlen? Á, kit érdekel-, és úgy indulunk el remélhetőleg.
- Oké, a piát neked kell venned, én még nem múltam el tizennyolc- húzom el a szám, mert bármennyire is nézek ki húsznak, a részegek szemében a huszonötöt is megütöm, a személyimen nem ez a szám szerepel, mélységes sajnálatomra.
- Mondd, csak, te hogy élted túl az előző három évedet?- kérdezek rá érdeklődve, hátha kapok valami szupi tanácsot.

Sofi egyedül ácsorog a tér közepén, és unott fejjel bámul hol jobbra, hol balra. Páran elhaladnak mellette, őket szemügyre veszi, és mit sem törődve a másik lelki világával, fintorogva jelzi nemtetszését. Nem csak azok kapnak ajándékba egy szúrós pillantást, akik esetleg túl rózsaszínűek és bájosak, hanem a túl furcsák, túl piperkőcök, vagy túl feltűnőek. Amikor egy fehér padlócirkálót sétáltatva halad el mellette egy tejföl szőke, loknis, puccos leányzó, akkor színpadiasan kezd el fuldoklani. A szőkének ez nem tetszik, vissza is beszél valamit, de Sofi erre csak elneveti magát, és középső ujját felemelve int a lány felé, aki erre felhúzza az orrát, és tovább halad.
Tökéletesen jól elszórakozik ezzel egy ideig, de hamar megunja, és ekkor előkap egy apró dobozt a táskájából. Kivesz belőle egy szál cigarettát, ami hamarosan narancssárgán parázslik. Mélyet szív bele. Egy ideig benn tartja, majd lassan kifújja. Ezt még két-három ilyen követi, majd leguggol, eloltja a szálat, és szépen visszateszi a dobozba. Sofi okos lány, és ügyel a mértékletességre.
Hamarosan Oph is megérkezik, aki belekarol várakozó társába és már húzza is magával. Sofi nem ellenkezik, csak szépen lépked kissé szakadt dorkójában Ophelia mellett.
- Már csak azt mond meg... mi a jó égért nem tudtunk mi együtt lejönni?! Merre jártál már megint?! -
Annyira még nem ismerik egymást ők ketten, de Sofi hamar rájött, hogy egy hozzá hasonló balhés lánnyal hozta össze a sors. Igaz Oph fiatalabb nála, de ez sosem zavarta. A lényeg csak annyi, hogy hozzá hasonlóan romlott lelkületű legyen.
- Tisztában vagyok vele. - zárja le Sofi az alkoholos témát, mert tudta, hogy Oph még nem nagykorú úgy, mint ő.
- Hogy életem túl? Alkohollal, pasikkal, egy-két haverral, baj és kár okozással, egy kartöréssel, valamint némi tanulással. - Sofi szinte látja maga előtt, ahogy Ophból kitör a nevetés, a tanulás szó hallatán. Vagyis belőle biztos kitörne, ha más mondaná, de sajnos ez a tény. Sofia nagyon utál itt lenni, így minél gyorsabban végezni akar, hogy újra otthon lehessen a családjával, a megszokott kis házukban, a megszokott emberekkel, távol ettől az egész cirkusztól.
- De a tanulás csak akkor kell, ha le akarsz innen lécelni, mint én. Amúgy elhanyagolható. -

Runa

Egyre inkább tudatosult bennem, hogy ez bizony nem lesz egy könnyű menet, taktikát kell váltanom. Mintha csak a levegőnek beszéltem volna, nem esett le a lánynak, hogy szerintem mennyire kicsinyes néhány karcolásból ekkora ügyet kreálni. Eleve hiba volt őt is leszidni ilyesmiért, de az már egyenesen hülyeség, hogy ezt tovább akarja fokozni a felelősségre vonásommal. A „nem szoktam hazudni” kijelentése tette nyilvánvalóvá, hogy teljességgel félreérti a hozzáállásomat, a tekintete pedig csak tovább erősítette bennem, hogy nem fogja belátni, micsoda pitiáner dolog követelőzni a részéről. A Nikis felvetésemet is gyorsan félresöpörte, bár a közömbössége meglepett, azt hittem látványosan Niki védelmére fog kelni a vádaskodásom hatására. Nem így történt, ezért nem is kívántam tovább feszegetni Niki szerepét, nekem jelenleg bőven megfelelt, ha hidegen hagyta a kettőnk viszonya.  
A büntetésre rátérve bontakozott ki előttem, hogy Runa micsoda egy naiv kislány. Csak ideig-óráig szerettem volna elszórakozni vele a Maid Cafén, akkor éppen hozzá lett volna kedvem. Ő sajnos többet látott bele ebbe az egészbe, mint amennyit kellett volna, most pedig randit kért. A zavartsága teljesen eltűnt, vidámság tükröződött az arcáról. Élvezze csak ki, amíg lehet, mert bizony én nem fogok kertelni, tőlem meg fogja tudni a szomorú igazságot. De azért előtte ki fogom szórakozni magam.  
- Várffy-Zoller Róbert. Robinak is szólíthatsz. - adtam először választ a lényegtelenebb kérdésre.
- Tetszem neked, igaz? - tettem fel a kérdést sejtelmesen mosolyogva, de választ igazából nem vártam rá, gyorsan folytattam is.
- Mit szólnál hozzá, ha leülnénk oda arra a padra? Megbeszélni a részleteket. - felpattantam a hintából, sőt még a kezemet is kinyújtottam, hogy akár kézen fogva mehessünk a padig. Tudtam, hogy Runa értékelni fogja ezt a gesztust, miközben én csak szerepet játszottam. A randira nem mondtam konkrét igent, nem is állt szándékomban. Viszont igyekeztem elhitetni a lánnyal, hogy máris minden a kívánságai szerint alakul. Gyerekjátéknak tűnt megvezetni az eddigiek alapján.

Gergő

   

Mr. Loughin

- Pff- roppant hosszadalmas, és felettébb kulturált megnyilvánulásom, mikor meglátom AZT a helyet. Utoljára Wicklerrel voltam itt, most megmutatom, hogy nagy lány módjára, magam is el tudok jönni. Főleg azért, mert bár a szívembe nőtt az igazgató, nincs semmi kedvem a kedves, és illedelmes megnyilvánulásaihoz.
Elgyúrom a cigim - mert engem nem érdekel, hogy nem vagyok tizennyolc, na jó.... meg amúgy sok más se-, és zsebre vágott kézzel masírozok be, tipikus olyan arckifejezéssel, mint aki a saját akasztására indul. A minisztérium, meg én sose leszünk jóban, ezt így lassan tizennyolc évesen kinyilvánítani elég necces, de én tudom, hogy így lesz.
Ki gondolta volna, hogy ennyi balhé lesz azzal, ha kivágom a nagybátyám a csukott ablakon. Vélhetőleg, ha nem mugli terülten varázsoltam volna, tojnának az egészbe, de így, hogy megszegtem egy törvényt, gondolom, örülhetek, ha ennyivel megúszom. Most meg bizonygathatom, hogy nem vagyok ön-és közveszélyes terrorista hajlamokkal megáldva, hurrá. Sőt, megnyugtatok mindenkit, még a hatalomvágy se kerített uralma alá.
Egyenesen a már ismerős ajtóig masírozok, a fejemen még mindig a napszemüvegem- ezzel kerülöm el a közvetlen szemkontaktust-, és egy hatalmas gömböt készülök fújni a rágómmal. Az öltözékem.... nos, ha azt mondom, simán visszavihetnének a sintértelepre, vagy egy hajléktalan szállóba, nem hazudok, de míg eleinte, csak másokat hecceltem vele, mostanra egész megszerettem ezt a kukából szalajtott stílust, szóval marad. A bakancsom már kopott, itt-ott el is van szakadva, de ez mellékes. A gatyám tele szögecsekkel, mert az aztán marha bizalom gerjesztő, és a hajam már szőkén virít. Lényegében az összes érdemleges színt kipróbáltam már, és eldöntöttem, maradok ennél.
Elcsodálkozok, hogy most nincsenek annyian, konkrétan két pasit látok, közülük az egyiket szimplán fellógatnám- igen, hozzá indultam-, a másikat, viszont nem ismerem.
- Üdv- állok meg, majd a falnak dőlök. Igazából nem foglalkoztat annyira, miről diskuráltak, csak túl akarok lenni a kötelező körökön.
- Ophelia, jó napot neked is- a férfi hangja artikulált, és tipikusan olyan él van benne, ami azt mutatja, ő is valami hasonló üdvözlést várt tőlem, hát sorry. Megvonom a vállam, és inkább a másik férfit fixírozom, mivel még nem láttam, érdekesnek találom... legalább is most még.

Đomi, a végszó

-  Nem ismerem az iskola diákjait, illetve, csak néhányat, akit érdemes.
Nem sokat foglalkozom a diákokkal, hiszen iskolás koromban sem voltam éppen oda értük, ez a helyzet most sem változott. De azért meghallgatom, amit mond nem akarok bárdolatlan lenni, igyekszem a legjobb oldalamat mutatni, nem sok sikerrel, mert valaki mindig tönkreteszi az alakításomat.
-  Ouh igen, hidd el, imádom érte a családomat.
Mindenkitől örököltem egy nevet, illetve a nagyanyámtól kettőt is, a Nicol meg az apám adta, szóval inkább azt használom, mint a másik kettőt, bár mostanában egyre többet hívnak Scarlettnek, lehet, hogy minél öregebb leszek annál jobban fog tetszeni a név...na persze. Az óra említésére felkapom a fejemet és megrázom a tincseimet, azt itt az idő az én végszavamra is, jobban mondva a mi végszavunkra. Úgy látszik, hogy Đominic nagyon jól elvan Chrissel, aki buzgón falatozza a süteményt, én közben kifizetem a rengeteg adagot, amivel fogalmam sincs, hogy egyelőre mit fogok csinálni, de majdcsak lesz neki helye. Megvárom, ameddig feltornyozza a dobozokat, addig felkapom a babámat a másik kezemben pedig megpörgetem a pálcámat.
-  Hagyd csak, semmi szükség rá, azért van a pálca, hogy ne kelljen cipekedni.
A legjobb lesz, ha szépen előreküldöm a csomagot, én pedig mögötte sétálok, abban reménykedve, hogy nem fog ránk dőlni. A pálcaintésre a dobozok megemelkednek, és elindulnak szépen, pont ahogy akartam.
-  Így azért mégiscsak könnyebb, mint cipekedni nem?
Kapnak még egy utolsó kedves szöszi mosolyt, utána pedig hátat fordítok nekik és elindulok a dobozok után. Nem vagyok még biztos benne, hogy hazaviszem-e őket, vagy kirakom a kirendeltségen, hátha valaki szeretne a teájához aprósüteményt.
-  Örültem a találkozásnak. Sziasztok.
Kiáltok vissza, bár nem vagyok túl meggyőző, nem szándékozom őket mindenáron meggyőzni arról, mennyire gyerekszerető és cuki vagyok, mert nem vagyok.