Vanília

Éppen véget ért az egyik vizsgám, amikor rájöttem, hogy le kell mennem a faluba, mert megbeszéltem Vaníliával, hogy elmegyünk együtt a cukrászdába. Szerencsére még időben odaértem, egy percet sem késtem.
- Szia! Nekem is épp most volt vizsgám - mondtam, rámosolyogva a szőke lányra. Azt nem tettem hozzá, hogy majdnem elkéstem miatta, úgy gondoltam, utólag már teljesen mindegy.
Amikor beléptünk, és körbenéztem, teljesen elcsodálkoztam, annyira megtetszett a hely.
- Még sosem voltam itt, de nagyon tetszik - mondtam Vaníliának.
Amíg ő kért egy citromtortát, én nézegettem a sütiket, hezitálva. Nem tudtam dönteni, annyi minden finomság volt a pult mögött.
- Ó, jól vagyok, köszönöm - mosolyogtam a lányra, amikor visszafordult hozzám. - Nagyon szívesen mesélnék valamit, de sajnos, amióta bagolykőn vagyok, nem találkoztam anyuval. Apukám pedig Dublinban él.
Eszembe jutott, hogy milyen régen láttam már a szüleim. Persze Bagolykőn sem vagyok magányos, de hát azért otthon lenni egész más. Nagyon szeretem a sulit, de azért hiányoznak a szüleim.
Amikor Vanília megkérdezte, hogy kérek e valamit, még egyszer végigfutottam a süteményeken, aztán döntöttem:
- Én is egy citromtortát kérek! - mondtam, a pincérnő felé fordulva. Rögtön meg is kaptam, és amint beleharaptam megállapítottam, hogy nagyon finom.
- És te hogy vagy? - fordultam vissza a lány felé, amikor rájöttem, hogy túl sokat beszéltem magamról, Vaníliát pedig alig hagytam szóhoz jutni.

Leonie, Mary és Adri

Épp elkezdtem volna mondani a kis vörösnek, hogy csak véletlenül került rá a pulóverére a női parfüm illata, hiszen kölcsönadta azt egy lánynak, mint most is felajánlotta neki. Ám ebben a pillanatban kivágódott az erkély ajtaja, és egy szőke lány felemelt pálcával rohant ki.
Már itt gondoltam, ebből baj lesz. Mivel nem szerettem volna senkit bántani, így eszem ágában sem volt, hogy pálcát rántsak. Ez hiba volt, mert egyből hasba talált egy elég nagy kődarab. Hirtelen alig tudtam levegőt venni. De, ha azt hittem, hogy ezzel véget ér a meglepetés, hát nagyot tévedtem.
Mary, akivel már találkoztam a Fő utcán, kiugrott az ajtó mögül, na, erre tényleg nem számítottam. Sokkal kellemetlenebb volt a fejemre irányított virágcserép, és annak teljes tartalma, mint maga a kő.
Nem elég, hogy a pulóver nélkül félmeztelen voltam, dagadó satnya izmaim, és libabőrös felső testemen ez a ragacsos föld a mellszőrzetemet összehúzta. Na, ez sem volt kutya.
Csak álltam és bámultam Eridonos társamra. Nem volt szokás ugyanis saját házunk tagjait pálcával támadni.
De őszintén, fordított helyzetben én is ezt tettem volna.
Nem tudtam mit mondani, de valamit kellett. Három lány, akik közül visít, mint egy kismalac, mikor elveszik az anyja mellől. Míg két társa fenyegetően néz rám, várva, hátha támadok.
-Na lányok, ezt benéztétek. Amint látjátok, nem bántom a kis vöröst - vágtam oda flegmán. - Persze épp azon voltam, hogy elmondjam neki mi történt, de ha akarjátok, hallgassatok meg. Ha nem, akkor van még pár virágcserép amott a sarokban, na meg pár párna a fotelekben.- ez utóbbit mosolyogva mondtam, mert elképzeltem, hogy fogok kinézni, tiszta sárosan, abba beleragadt tollakkal. Én lehetnék Bogolyfalva réme. Ahogy ezt végiggondoltam, megint elmosolyodtam, majd hangos nevetésben törtem ki.
-Szívecském, bocsáss meg. Ígérem ezentúl lányoknak nem adom kölcsön a pulóverem, de neked sem ám! nevettem tovább.
A két lány teljesen kipirult arccal értetlenül állt. Míg a kis vörös először megszeppent és szó nélkül nézett a furcsa jelenetre.
-Kicsim, Szeretlek - mondtam békésen.
Ha azt hittem ezzel mindent rendbe hozok, nagyot tévedtem. Nem ismertem még a lányok furcsa viselkedését, így nagyot hibáztam. Egy lány is sok nekem nem, hogy három.
Lehet, hogy ez lesz életem legszörnyűbb napja? Pedig olyan jól indult a kis vörössel. Most már azért Ő is megszólalhatna. Most, először alig jön ki hang a torkán.

Maia

 Megkóstoltam a tortát és meg állapításom szerint igen finom. Nem túl citromos de nem is túl cukros. Pont ahogy szeretem.
 - Én jól vagyok. Na és te haza mész szünetre? Az egyik barátommal azt tervezzük, bulit szervezünk itt azoknak akik itt maradnak és szeretnének jönni. Itt szerveznénk. Te mit gondolsz erről? - kérdeztem. Vártam egy kicsit majd át tereltem a szót valami másra.
 - Neked hogy tetszik ez a hely? Szerintem nagyon szép. Jó itt. Otthonos, de nincs túl lihegve. - mondtam neki. Most nem csak szófosásom volt, mint ahogy az általános iskolai tanárom mondta, hanem érdekes dolgokról beszéltünk és minden olyan hétköznapi volt.
 - Milyenek voltak a vizsgáid és hogy sikerültek? Jó tudni hogy az ember barátja hogy tanul. Nekem legalábbis. - erre elmosolyodtam. Lehet hogy még segíteni is tudok. Jó volt itt minden olyan ... olyan ... tökéletes volt. Azt kívánom bár soha véget nem érne ez a beszélgetés! Maia nagyon kedves volt.
 - Neked ki a kedvenc tanárod? Ezt még meg se kérdeztem. - vártam a válaszát majd tovább beszéltem. - Nekem a Fédra tanárnő. Ő a jóslástan tanár. - mondtam kicsit halkabban nehogy valaki meg hallja. - Nagyon jó tanár. Nagyon figyelmes és a kérdéseidre szívesen válaszol. - és vártam hogy ő mit gondol erről.

Pereputty

Pedig igazán mókásnak indult ez a kis találkozó, elképzelni nem tudta volna, hogy néhány hirtelen fordulat elviheti negatív irányba. Egyrészt ki gondolná, hogy néhány elejtett segélykiáltásra egyből ketten robbannak be, mintha külön budyguardokat tartana az iskola minden részében? Váó! Ez azért valami! Többször is ki kellett volna már próbálnia, mondjuk esténként, mikor nem találja a pizsamáját. Csak egy kiáltás, és máris rohannak neki megkeresni. Hmm… talán majd ma lefekvéskor.
De térjünk csak vissza szegény földdel megrakott, kővel agyoncsapott Ronaldra. Mintha valami természeti katasztrófa túlélője lenne, és kis vörös hölgyünknek erősen el kell gondolkodnia rajta, hogy ezen nevessen-e vagy inkább sírjon. Ő nem akarta, hogy ennek a szerencsétlen srácnak bántódása essék. Hiszen ők csak játszottak!
Ledermedve, tátott szájjal bámul a berobbanó leányokra. Áhh, egy Adri! Milyen kis kedves, hogy pályán kívül viszonozza az esetlegesen megmentett életet. Áhh, egy Mary! Szörnyen bájos, amiért egy alkalomnyi ismeretség után rögtön a védelmére kel Ronnal szemben. De miért is? Kicsit lelassul az agyműködése a hirtelen pánikhelyzettől, amit a konfliktus kiélesedése okoz nála. Most dobjon még egy lapáttal rá, és kezdjen el műsorozni, hogy Ron mekkora egy szemét alak, amiért csúnya dolgokat művelt? Ő maga is megdobálhatná azokkal a párnákkal, végül is jó móka volna, nem? De nem! Ő már eddig sem akart neki rosszat, és bármennyire is viccesen néz ki, nem hozhatja ilyen kellemetlen helyzetbe. Igen, pont most volna ideje magához térnie az ámulatból, és megtalálnia a beszélőkéjét. Leugrik a fotelból, és Adria mögé lép, hogy még mindig védve legyen.
-Ne higgyetek neki! – Mint egy kis gonosz ördög, aki csupa rosszat suttog az ember fülébe. Igazából fogalma sincs, miért ezt mondta, mikor éppen megvédeni készült a srácot.
-Nem mond igazat! – Beszél ő, a kis kamugép. Legalábbis ezen az estén. Ellenben majdnem dob egy hátast, mikor Ronci megszólal. Előbb azt mondja, hogy nem adja neki többet a pulóvert… a fenébe! Most, hogy így szóba került, nem csoda, hogy belé fagyott a mondanivaló, olyan rohadt hideg van idekint! Másodjára meg már jön azzal, hogy szereti. Héjjhéjjhéjj! Ám ez minő egy kijelentés volt? Még akkor is, ha csak a színjáték folytatása (mert láthatóan újdonsült ismerőse viszi tovább a fonalat), a mesékben valahogy jóval romantikusabbaknak tűntek az ilyen jelenetek.
Ismét eltátja a száját megdöbbenésében. Ó ne! Mindig arról álmodozott, hogy majd egyszer meghallja ezt a szót valaki szájából, de ne így! Azt a kutya meg a macska… hátrafordul, fog egy párnát, és Adri feje mellett megküldve hozzávágja a sráchoz. „Nyírjuk ki!” Hangozna a következő mondata, de nem, mégsem jelenti ezt be hangosan.
-Hogy a magyar mennydörgő vigye el! - Fúj egyet, de még mindig a lányok mögötti fedezéket használja. - Annyira azért nem szerethetsz, ha még a pulóvered sem vagy hajlandó odaadni! Ugye lányok? Én megmondtam, hogy csak teszi a szépet. Lelépett több hétre, és fogadni mernék, hogy egy csomó fruskával kikezdett közben. - 'Ha tészta, legyen sajtos' alapon tovább gördíti a megkezdett történetet. Újdonsült ismerősének lassan úgyis mindegy lesz már. De persze nem célja megharagítani őt, csak már úgy magával ragadta a sztori...

Leonie

Igen, valóban nem tehetünk róla! - helyesel dacos képet vágva. - Habár, én nem a szomjazás, vagy éhezés miatt tévedtem ide... Egyszerűen csak képtelen vagyok elsajátítani az alvás művészetét, ezen az éjszakán. Ennek okán gondoltam, itt létem alatt először, rosszalkodok egy kicsit, és elhagyom a házam körletét. Végül is, nem ártok ezzel senkinek sem, ugye? Magamon kívül persze, feltéve, hogy elkapnak. - húzta el kicsit a száját, majd rápillant a lányra. - Bevallom, a Navinés konyhában még nem volt szerencsém kakaózni. Csak sütizni, de azt is én csináltam. Ami az ittenit illeti, tényleg Isteni! - kortyol bele a gőzölgő italba, a mondat közepén. - De nem vagyok biztos benne, hogy szeretettel csinálnák a manók. Inkább muszájból. Ösztönösen azt teszik, amit a fölöttük álló főnök, illetve olyan emberek, akiket ki kell szolgálniuk, mond nekik. Habár ki tudja, lehet, hogy itt konkrétan olyan manók vannak, akik nem csupán muszájból, sokkal inkább szeretetből teszik meg, amit kérnek tőlük. Nem tudom. - vonja meg a vállát. Bár inkább azért veti fel ezt a lehetőséget, nehogy megbántsa a lányt, ezzel egyetemben ugyan ő maga is valószínűnek tartja, előbb megtett állítását.
Mikor Mary elröhögte magát, Leonie ijesztően közel hajolva hozzá, intette csendre a maga módján. Igaz, Mary még egy darabig vigyorog, de már abba hagyta a nevetést. Igaz, már fogalma sincs róla, mi szórakoztatta ennyire, öt másodperccel azelőtt. A téma azonban fordulatot vesz, így nem kell különösebben gyötörnie magát, hogy ne vigyorogjon.
- Én is biztos kiosztanám magam rendesen, egy jó kis büntetés előtt. Mondjuk, átnézetném a könyvtár összes polcrendszerét, hogy minden könyv jó helyen van-e... Bár az túl egyszerű... Inkább letisztíttatnám a könyvtár összes polcát, és minden könyvet meg aktát pontosan rendeztetnék el, és ha végeztek, le is ellenőriztetném. Nem túl nehéz ugyan, de sok időt elvesz, és unalmas is. Mindegy, van más büntetési lehetőség is, kitalálok valamit... Oké, leszek én is prefi! - fogja meg ő is a lány karját. Igaz, csupán fantáziálgatnak, de egyszer, a jövőben, tényleg nem lenne rossz prefinek lenni...
- Én tudok gonoszul kacagni! Régebben kifejlesztettem pár módszert! Egyszer, egy amatőr horror filmben, én voltam a gonosz kacaj a háttérben! - vigyorog. Ez tényleg így volt. És bár tényleg amatőrre sikeredett, azért jónak jó volt. Érdekes emlékeket ébreszt Maryben az a film, ha rá gondol...
- Hahahahaha... - mutatja meg a lánynak, mit tud. Jó ízű, ideg tépő, hűvös, mély. Ezekkel a szavakkal lehetne leginkább jellemezni a "produkciót".
- Mivel még nem jött, se szőkén, se lóval, se sehogy sem, erre nem tudok válaszolni. - vonja meg a vállát mosolyogva. - Amúgy értem, mire gondolsz. De nem kell meglegyen az eleje is, illetve de, de nem feltétlen a fulladás, vagy száz évig alvás kell hogy legyen a bevezető. Mindenkinek saját meséje van, vagy épp lesz, és lényegében mindig máshogy. - tűnődik el. Néha jó lenne ismerni egyesek történetét. A lány ismételt hirtelensége azonban kizökkenti mélázásából, mielőtt különösebben elmerülhetne benne. Ezt persze szemernyit sem bánja. Élvezi a vöröske társaságát, és stílusát. A hölgyemény következő mondatai kicsit meglepik, de mikor folytatja, elmosolyodik, a lány arcát fürkészve. Úgy tűnik a lány hamar rájött, hogy nem ez a szerelem lényege, és hogy alapvetően, ez nem egy célravezető dolog. Ez pedig különösen tetszik Marynek.
- Medvéd? - hökken meg. - Minek neked medve? Mire célzol ezzel? Nem értem. Igazából, most először nem értem, hol itt az összefüggés... - tűnődik el hangosan, szemöldök ráncolva.

Leonie, Mary, Adria, Ronald

Ismét egy nap, amit a vizsgákra való készülődéssel töltöttem. A szokásos izgalom megvan bennem, akárcsak egy mugli vizsgára készülnék. De, ez most más. Érzem. Pihenten sétáltam végig a kastély folyosóin, amíg az erkély folyosójára nem értem. Ekkor vidám szerelmesek hangját hallottam valahol messze a távolban. A lány nevetése hasonlított Leoniéra. Leonie, az a vörös gyönyör. A tökéletességre hasonlítana, ha nem lenne tökéletes. Azta, egy Edictum. Ráadásul a februári. Lássuk csak, miniszterelnök gonosz, kis hamisak, áhh a pletykarovat. Azta, én meg Leonie vezetjük azt. De mi az, hogy mindenkinek csapom a szelet, ez nem igaz. Na jó, régebben, de most rájöttem, hogy szeretem. Számomra Ő a minden. Mikor sütizni voltunk, alkalmam volt csodálni elbűvölő, tökéletes mosolyát. Ha jól hallom, már kezdődik a szerelmesek általános vitája. Szép dolog a vihartalan szerelem, szerintem ez az igaz szerelem.  Ekkor Adria rohant el mellettem. Félkalap, legalább ennyit mondhatott volna. Elvégre csapattársak vagyunk, meg egyszer a játszótéren is találkoztunk. Aztán Mary Glottert láttam az erkélyre szaladni. Őt még nem ismerem. Mi lehetett ez, hogy így rohantak? Sikoly? Ez biztosan Leonie. Kimentem az erkélyre, és láttam egy fiút egy virágcseréppel a fején. Láttam, hogy Leonie egy fotelen áll, előtte Adria és Mary áll. Nem érdekelt mit csinált, rohantam és erőteljesen meglöktem.
-Mit képzelsz te magadról? Mit tettél Leonievel?
Ott álltam és néztem a srácra. A kis pofátlan... Mit tehetett? Nem érdekel, ha Leonie-t bántotta akkor engem is bántott. Megvédem én bármi áron.
-Beszélj!
Ekkor jutott eszembe, a lány azt kiáltotta, hogy a fiú megcsalta. De ha Leoniet megcsalta, akkor az azt jelenti, hogy ezek ketten jártak. Vagyis most is még. Ekkor teljesen megfordultam és Leonie szemébe néztem, jó mélyen.
-Leonie, ti jártatok?
Elcsukló hangon kérdeztem a lányt. Egy világ tört össze bennem. A lány, akibe fülig szerelmes vagyok, jár valakivel. Lássuk a válaszokat, kíváncsi vagyok Leonie válaszára nagyon is. Ha helyesel elmegyek. Nem fogok Ron mellé állni, mert Adria és Mary vadak. Bármikor megölhetnek.
-Leonie?!

Mary

Nem most jár itt először, de a legutóbb nem ítélte megfelelően fejetlennek a folyosót - háztársaitól hallotta, hogy így hívják ezt a terepet, de csak halványan értette, hogy miért. Egyértelmű, hogy az illető, aki elnevezte a folyosót, még soha nem járt a Rainsworth-házban:  három gyerek három külön szobában ordít, keni a falra az ennivalót, sarazza be a padlót, vagy épp úgy határoz, a hatalmas enciklopédia lapjai sokkal jobban néznének ki, ha némi zsírkrétával felfrissítenénk a monokróm oldalakat. Ez fejetlenség, nem pedig néhány veszekedő festmény, vagy egy kis kiömlött víz.
Noelnek feltett szándéka, hogy javítson ezen a tendencián, elvégre valakinek meg kell mutatnia, mi is lenne az elvárás a dolgok működésével kapcsolatban ezen az ominózus folyosón.  Úgy tűnik, rá kell segítenie a hely természetes mágiájára, de ő igazán nem bánta, úgyhogy neki is látott a munkának - szerencséjére a terület ekkor még teljességgel üres volt, hiszen szinte mindenki órán ült, de Noel unalmasnak és feleslegesnek gondolta a Jóslástant, úgyhogy inkább be se ment.
Kezében elgondolkodva forgatja a pálcát - bár még meglehetősen kezdő a használatában, egy-két dolgot már ő is megtanult -, majd úgy dönt, a neonkék tökéletes szín, és ötödik próbálkozásra sikerült a folyosó kőfalát is meggyőznie erről a vitathatatlan tényről, ami vidáman magára is ölti a kért árnyalatot.
A fiú elégedetten szúrja a pálcát borzas haja egyik tincsébe, s következő állomásként elővesz több vastag hegyű, permanens filcet, hogy különböző tagekkel és egyéb graffitis rajzművekkel örvendeztesse meg az erre járókat. Nyilván rendes spray-jel lenne volna az igazi, de ilyesmit alapvetően nem hord magával.
Épp egy különösen színes darabnál jár, amikor léptek hangoznak fel a távolból; Noel leugrik a dobozról, amit emelvénynek használt, majd zsebre teszi a filceket, és egy gyors ellenőrzést tart - nem festékes, nem koszos (vagy legalábbis nem jobban mint egy átlagos tinédzser fiú), nem lógnak ki a filcek a zsebéből - ha tanár jön, akkor sincs gond.
De nem tanár jött, csak egy lány, mégpedig egy igen fiatalka. Noel kifejezéstelenül nézelődik, várja, hogy az illető elhaladjon és folytathassa művét.

Ron

 - Jó majd még gondolkodunk neveken de már akkorákat ásítasz, hogy egy ház is bele férne a szádba. Menj haza lefeküdni. Én is vissza megyek mert már fáradok. - szintén nagyokat ásítottam. - Jobb ha vissza megyünk a kastélyba mert a végén még itt fogunk elaludni. - elmosolyodtam. Leültem és beszélni kezdtem.
 - Na akkor meghívhatjuk Maryt és Maiát. Vele szoktam még beszélgetni. - elgondolkodtam még ki jöhetne el. Ekkor eszembe jutott. - Van egy barátnőm Lazly Jassy, meg még Emily is jöhet. Az egyik Eridonos társad. - és tovább gondolkodtam, de már annyira fáradt voltam, hogy már a szemhéjam is lecsukódni kívánkozott. - Na mindegy. Jó éjt! Majd holnap beszélünk. - felálltam és elindultam az ajtó felé. Kiléptem és nagyot szippantottam a levegőből. Sietve elindultam a kastély felé. Már sötét volt.

Vanília

- Nem, sajnos nem megyek haza. Anyukám pont nem lesz otthon, úgyhogy nem lenne értelme - magyaráztam a lánynak. Azt nem tettem hozzá, hogy miért nem lesz otthon, de nem azért, mert nem bíznék Vaníliában, hanem mert én sem tudom. Ami furcsa, mert anya nem szokott titkolózni, úgyhogy most aggódom egy kicsit, de igazán nem akartam ilyesmikkel untatni a lányt.
- Ó, szerintem jó ötlet lenne ez a buli - mondtam, mikor szóba hozta. Szuper lenne, ha nem aggódnám végig a szünetet, hanem egy kicsit társaságban lennék, ráadásul egy ilyen bulin, akár még új barátokat is szerezhetek.
- Egyetértek, nagyon szép ez a hely - mondtam a lánynak, miközben még egyszer körbenéztem. Tényleg, nagyon otthonos a kis cukrászda, valószínűleg még sokszor fogok lejárni iskolai éveim folyamán.
- Ó, hát azok a vizsgáim, amiket eddig megcsináltam, jók lettek. Viszont még nem végeztem mindennel - mondtam, miközben enni kezdtem a citromtortám. Vanília következő megjegyzésére csak elmosolyodtam és bólintottam, ugyanis éppen egy falat finomsággal volt tele a szám.
- Nem is tudom, majdnem minden tanárt szeretek. Fédra tanárnőt is, bár nem ismerem annyira.

Valentin-nap
Mindenkinek!

A Nagyterem Valentin-napi ünnepi forgatagát hamar megszoktam. Pillanatok alatt természetessé vált a sok szerelmeskedő, már-már nyáladzó pár, a vidám beszélgetőpárok és a sok süteményfaló, akik akkor jelen voltak. Én is megpróbáltam elvegyülni a tömeggel, ügyelve a magam szórakoztatására. Ugyan Hanna nem volt velem, neki más dolga akadt, én mégsem éreztem magam magányosnak. Sőt, nem is volt időm annak érezni magam, hiszen nekem kellett a programokat felügyelni.
A szavazóládákba gyűltek a cetlik, mindenki voksolt a maga jelöltjére, a dobozt egy idő után pedig néhány manó vitte szemem elé. Én a jelölteket egy jegyzetfüzetben kanyarítottam fel, szinte precíz statisztikai munkát végezve. Hiába is, ez a dolgom! A győztesek nevének lekörmölése után nem maradt más hátra, mint a szükséges felszerelések és személyek összekészítése, s hogy újra a tanári asztal közelébe lépve magamra vonjam a jelenlévők szíves figyelmét.
- Figyelem, figyelem! A Valentin-napi szavazás lezárult. Engedelmetekkel eredményt hirdetnék... - megvártam, amíg mindenki elcsendesül, s kis hatásszünetet tartva folytattam -  Sok-sok szavazat érkezett, köszönöm szépen a szavazóknak. Bizonyára a jelöltek is izgulnak, hiszen csomó szerelmespárra lehetett szavazni. Ez a nap az övék, így köszöntsük sok szeretettel... az idei tanév... Valentinját és Valentináját. A szoros versenyben a győztes pár, akik jogosan viselhetik magukon ezt a címet a következő évi partinkig... nem más, mint Amira Loveguard és Földesy Kristóf! Gratulálunk nekik! Megkérném, ha valamelyikük jelen van a rendezvényen, kérem fáradjon hozzám és vegye át a nyereményét! - tapsoltam lelkesen, ahogy azt a helyzet megkívánja. Tapsom mosollyal fűszerezve kezdtem el kémlelni valamelyikőjük után. Örülök, hogy ők nyertek, megérdemelték. Kapnak szalagot, koronát, mindenfélét, ahogy elnéztem.
Miután megkoronáztam a nyertest, lezajlott az eredményhirdetést és az ajándékokat is átvették, újra a tömeghez fordultam:
- A rendezvény hátralévő részében egy kedves zenekart köszönthetünk, akik a mai napra való tekintettel újra megalakultak! Fogadjátok szeretettel a Zúzmarás Zúzókat! - kiáltottam lelkesen, s már mögöttem is termett a többtagú, vén, nyugdíjas falulakókból álló rockzenekar, akik a mai alkalommal többféle stílusban fognak zenéket előadni. A parti ideje alatt a Nagyterem kialakítása varázslatos módon megváltozik, hogy a táncparketten mindenkinek jusson hely. Itt aztán lehet őrjöngeni, csápolni, vagy éppen lassúzni. Megteheted egyedül, a barátaiddal vagy a szerelmeddel, a hangerőből nincs hiány, sőt! Remélem, hogy nem jön le morcos tekintettel az igazgató! Levonultam a színpadról és magam is a táncolók közé vetettem magam.

Maia

A neveimmel kapcsolatos kérdésén kicsit meghökkentem:
- Eredeti? Félig angol félig magyar származású vagyok. Londonban születtem, de az eddigi életem nagy részét Magyarországon, magyar rokonok között töltöttem. Az angol nevem számomra szebb csengésű, ezért ezt használom, ráadásul anyakönyvezve is ezen a néven vagyok. Viszont magyar rokonaim többsége nem hajlandó „idegen” néven szólítani, ezért annak az itt használatos verzióját részesítik előnyben. Valójában a két név ugyanazt jelenti, ezért furcsálltam kicsit a kérdésed. De ha komolyan kéne rá válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy az Aileen az eredeti, mert ezt édesanyám döntötte el. – vontam meg a hosszú magyarázat után a vállam.
Mikor a Navinéről beszélt, látszott rajta, hogy igencsak kedveli a házát és így már én is kevésbé csodálkoztam azon, hogy nem a Levitába került. Elvégre ritkán kerül olyan házba valaki, amit egyáltalán nem érez a sajátjának. Mikor udvariasan visszautasította a közös tanulást magamban igazat adtam neki, és miközben megválaszoltam az utolsó hozzám intézett kérdését, elkezdtem olvasni a jegyzeteimet.
- Hmm? Gemmológiát tanulok, nagyon érdekes tantárgy és szeretem is, úgyhogy nem hiszem, hogy gondom lesz vele, de azért nem árt átnézni az anyagot. – válaszoltam félig neki félig a kezemben tartott papíroknak, majd nekiveselkedtem a tanulásnak. Illetve veselkedtem volna, de hirtelen teljesen sötét lett. Ijedten néztem körbe, de a feketeségen kívül nem láttam semmit.
- Vajon mi történhetett? – kérdeztem szinte suttogva, nem is tudom miért, talán mert a sötétben mindig elszabadul a fantáziám és olyasmiket is oda tudok képzelni, amik nem is léteznek. Vagy talán azért, amiért minden ember suttogva beszél a temetőben, belőlem a fénynélküliség hozza ki ugyanezt. – Talán ki kéne mennünk a folyosóra, hátha csak itt nincs világos. – fordultam arrafelé, ahol Maiát sejtettem, majd tapogatózva elindultam az ajtó felé, de hiába sikerült megtalálnom.
- Zárva van az ajtó – jelentettem ki olyan hangon, mintha egy mágiatörténet könyv legunalmasabb részletét olvastam volna fel, bár egy cseppnyi megdöbbenés talán kihallatszott a hangomból. Úgy gondoltam, ha hisztiznék és sikoltoznék azzal nem segítenék magunkon. – Most mi legyen? – kérdeztem Maiát, de közben valami jóféle érzés fogott el, hogy végre történik valami érdekes, mikor már azt hittem, hogy belefulladok a vizsgaidőszak unalmába.

A banda

* A szöszimösz nyomában hamar ott lohol Mary is, aki szintén nem rest, és egyenesen elföldeli az Eridonos srácot.  Adri elkerekedett szemekkel, de tekintetében mégis lobogó büszkeséggel sandít a szobatársára. Tanulékony kislány, annyi szent. Ha így folytatja, még a végén megtanítja trágyagránátot, vagy valami ilyesmit készíteni. A támadások sikeresen célt érnek a fél csupasz barna hajú srácnál, aki rögtön magyarázkodásba fog. Ria kételkedve, szúrós pillantásokat odavetve hallgatja az esti mesét, amihez ezúttal nem volt tévé maci, noha eggyel több szőrös mellkast látott, mint amennyihez perpill kedve lenne. * - Öltözz már fel! *Utasítja parancsolóan, nyilvánvalóan nem abból a megindíttatásból, hogy aggódna a fiú egészségi állapotáért. A főnixlegény hadoválni kezd valami pulóverről Leonienak, az unikornis leányzó nem csak a hajszíne miatt nem értett belőle egy szót sem, kezd zavarossá válni a történet. Miféle pulcsiról van itt szó? Még a végén kihozzák, hogy Leonie felsőjét horda a fiú, és emiatt van az egész vita. Leonie Adri háta mögé rejtőzve válaszol a szituációra. A szőke lány talán 1-2 centivel lehet magasabb a vöröskénél, így nem éppen alkalmas teljes fedésre, mint egy alapozó, vagy korrektor, de mindent megtesz, hogy takarásban tartsa a valószínűleg félő Eridonost, aki végre megszólal a műsor közepén, pontosan azt a választ adta, amire Adria számított. Ron nem mond igazat, csak beijedt pár lánykától, olyan váratlanul érte a kő, meg a sár. Leonie a háta mögött felbátorodva, a fiú utasítására hozzávág egy párnát. Adri erre megereszt egy gonosz vigyort, nem is tudta, hogy ennyi embert is betaníthatna trágyagránátot készíteni. A horoszkópja szerint úgy is új dolgokat kéne kipróbálnia, miért ne lehetne az rögtön az, hogy segít az embereknek olyanná válni, mint ő? Tökéletes terv. Leonie utolsó mondatára egy picit elkerekedik a szeme, és odafordul hozzá, valamiféle grimaszt vágva. Tessék? Jelenleg rajta több pulóver van, mint a srácon. A megcsalást simán el tudja képzelni, de a szöveg első felét balladai homály fedi. De biztos úgy van, ha Leonie ezt állítja. Ekkor váratlan fordulat következik, egy ismerős arc jelenik meg, a dühös, szerelmes Rómeó. Tiszta Shakespeare, csak az itteni erkély jelenet némileg módosult. Ja, hogy Zsolti volt ott az előbb a folyosón? Látott valami alakot mászkálni, de a Vujity Tvrtko álcája miatt nem tudta olyan mélységekben leelemezni a vonásait, mint ahogy szerette volna. A fiú egész show műsort rendez, amit a lány csak behúzott alsó ajakkal figyel. Picit megdönti a fejét, és azon tűnődik, hogy hogyan csöppent bele ebbe a már-már Mónika showba illő jelentbe. Sosem látta még ilyen agresszívnek a Levitás srácot. Úgy tűnik, hogy mindjárt egymásra mennek Leonie kezeiért. Nem látja ruhában pontosan, hogy Zsolt milyen adottságokkal rendelkezik izmok terén, így azt sem tudja megsaccolni, hogy melyikük nyerné a birkózást. Ha öntenének rájuk még egy kis sarat, menő iszapmeccset nézhetnének végig a lányok. Úgy lenne fair, ha Zsolt felsőjét is leszakítaná valaki egy jól irányzott diffindoval, ám erre Adri részéről nem kerül sor, egyelőre csak nézi, ahogy az ösztönös birtoklási vágytól hajtott srácok egymásnak feszülnek, mialatt azon tűnődik, hogy Leonie hol szedte össze ezt a két szerencsétlen hősszerelmest, nem is tűnt a végzet asszonyának.* - Komolyan? Ezek ketten? Ne már! *Súgja oda a háta mögött álló Eridonosnak. Zsolt tovább kiabál mindenféle agresszív dolgot, így Adri megelégeli ezt a lányos hisztit, felemeli a pálcáját, amit Zsolt felsőruházatához szegez, és elkiáltja magát,*- Diffindo!* Ugyan ezzel a saját retinájának árthat főleg, de jó móka lesz nézni a folytatást, ha sikerül eltalálnia a kék fiút.*

Emily

Emily olyan kedves volt hozzám, mint talán még egy hozzá hasonlóan alig ismert ember sem. Bár a mugli középsulihoz képest igen nagy változást jelentettek a kedves Levitások és nagyon örültem, hogy néhányat már a barátomnak nevezhettem, de egészen más dolog olyan emberrel kedves lenni, akit már ismersz egy ideje, mint egy olyannal, akivel tíz perce találkoztál.
A lány halk kérdése elszállt a levegőben, talán nem is nekem szólt, hanem csak úgy kicsúszott a száján az ilyformán testet öltött gondolat. Pár percig egyikünk sem szólt, csak Apollón huhogott számomra megnyugtatóan. Vártam, hogy újra megszólaljon vagy felnevessen és játszunk tovább, de azt is egyértelműen éreztem, hogy ez már nem biztos, hogy lehetséges.
Persze az én hibám volt, amiért komolyabbra fordítottam a szót, de így legalább egyre kevesebb okom volt maradni. Kezdtem kicsit fázni is, de talán nem is kint lett hideg, inkább valami bennem vált jéggé. Először nem is tudatosult bennem, hogy beszélni kezdtem, csak úgy egyszerűen megszólaltam. Nem is Emilyhez beszéltem, egyszerűen meg kellett szabadulnom tőle és már szinte mindegy volt hogyan. Bár az is igaz, hogy, ha a lány nem lett volna ott, akkor sosem mondom el senkinek, magamba fojtottam volna, mint már annyi minden mást.
Halkan beszéltem, ha nem egy ennyire szélvédett helyen lettünk volna, mint ez az udvar, akkor nem is hallotta volna, hogy mit mondok, de így minden egyes elsóhajtott szó kristálytisztán zengett.
- Két éves voltam, amikor az anyukám meghalt. Mindenki sajnálkozni szokott ezen és én ezzel sosem tudtam mit kezdeni. Lailának hívták, kedves, türelmes nő volt és nagyon kreatív, imádott hímezni, meg horgolni. Sokat nevetett, bár sokat betegeskedett is, de ennek ellenére nagyon vidám volt. Halk szavú és segítőkész, imádta apámat és nagyon szeretett engem. – kis szünetet tartottam, nyeltem egyet és folytattam, mert úgy éreztem muszáj – Én valójában nem emlékszem rá. Azt, hogy mennyire hasonlítok rá rengetegszer hallottam már, és a fényképek tanúsága szerint van is benne valami. Azokat a tulajdonságokat, amiket az előbb felsoroltam azokból a történetekből raktam össze, amiket hallottam róla. Édesapám kisgyermekkoromban nem a klasszikus meséket mondta el este lefekvéskor, ő nekem mindig az anyukámról beszélt.
Nem mozdultam, csak álltam, mint egy szobor megkövülve csupán ajkaim mozogtak, hogy végre kiadhassam magamból azt, amit sosem mondhattam el senkinek. Közben éreztem, hogy megkönnyebbülök és féltem, hogy Emily úgy gondolja, hogy eleget hallott, vagy, hogy ez az egész nem érdekli és otthagy. De talán akkor is befejeztem volna, ha elmegy, mert el kellett mondanom.
- Sosem értettem az emberek szemében a szánalmat. Soha nem éreztem igazán édesanyám hiányát, mert apukám és a nagymamám együttesen mindent megtettek azért, hogy pótolják őt. Egy idő után már bűntudatom is volt amiatt, hogy nekem nem hiányzik az, az ember, aki végülis számomra csupán egy idegen maradt. Főszereplő egy meséből, amit már kívülről fújok. Kompenzálásként eldöntöttem, hogy gyógyító leszek és megtalálom anyám betegségének az ellenszerét. Édesapám nagyon boldog volt, mikor ezt elmondtam neki, így hát ez lett életem célja. Valahányszor megemlítettem valakinek, hogy mit tervezek a jövőmmel kapcsolatban, mindig olyan válaszokat kaptam, hogy „ez nagyon szép gondolat” vagy, hogy „édesanyád büszke lenne rád”. De ezektől csak még rosszabbul éreztem magam.
Vártam pár pillanatot majd belekezdtem a történetem végébe, bár sok mindent kihagytam az elejéből:
- Anyukám február 14-én halt meg és Angliában temették el, annak a kis falunak a temetőjében, ahol születtet. Minden évben ilyenkor el szoktunk menni oda és viszünk virágot a sírjára. Mióta ide járok apám egy évben többször is elmegy, de erről nekem sosem szól, és én úgy teszek, mintha nem tudnék róla. Nem zavar, hogy sosem tudta elfelejteni anyámat. De ebben az évben megkért, hogy ne menjek haza, mert nem tudunk elmenni. Hosszas faggatózásomra elárulta, hogy azért nem megyünk, mert nincs jól, elkapott valamilyen betegséget. – az utolsó pár mondatot már csak suttogtam – Ő persze nem árulta el nekem, hogy mifélét, de a nagyi megírta, hogy nagyon aggódik miatta, pedig ő nem az a félős típus. Én most félek, hogy mi lesz, ha ő is meghal.
Az arcomon legurult az első könnycsepp, majd követte őt a többi és én meg sem akartam állítani a zokogásom. De a fájdalom mögött valahol nagyon mélyen irtó könnyű lett minden: végre elmondhattam. Nem az egészet, csak egy részét, de így is csodálatos érzés volt és egyben nagyon fájdalmas is.

Noel & Mary

A Fejetlenség folyosójának találóan elkeresztelt terület, ma valóban önmagát meghazudtoló módon nyugalmas volt. De a békés perceket hamarosan megzavarta Noel, aki a falakon kezdte kiélni művészi hajlamit. Ha tudta volna, hogy ezek az egyszerű, szürke falak már mennyi bájitallal, varázslattal és egyéb nem éppen falra illő dologgal találkoztak már! Sem nekik, sem a manóknak - hisz, az ő dolguk újra és újra rendbe tenni a folyosót - nem hiányzott már Noel akciója.
Arra azonban már tényleg senki sem számíthatott, hogy a falak nem váltak ám meg teljesen az őket ért mágiától, akármennyire alaposan is lettek feltakarítva, illetve eltüntetve az őket ért csapások. A kövek ugyanis nagyon gyengén, de magukba szívták a különböző varázslatokat. A falakat átjáró mágia, Noel ügyködése és az, hogy a fiú még mugli filceket is felhasznált, ami sajnos egy ponton túl már nem volt kompatibilis a varázslatokkal, együttesen azt eredményezte, hogy a fal füstöt kezdett eregetni. Méghozzá mindenhonnan olyan színűt, amilyenre Noel változtatta az adott falszakaszt. Maga a füst akár még szép esztétikai látványt is nyújthatott volna, ahogy a különböző színek keveredtek egymással, sejtelmes hangulatot teremtettek a folyosón, de a füst nem volna olyan sűrű, hogy megakadályozta volna az átlátást a folyosó egyik végéről a másikra. De ahogy az lenni szokott, a fejetlenség folyosója, bizonyítva, hogy nem hiába kapta ezt a nevet, tett még egy lapáttal a színes füst jelenlétére. Minthogy mágikus úton jött létre, rendelkezett is mágikus tulajdonságokkal. Hatásában egy kissé félre sikerült és végül a falon landolt Bordeaux bájital, zagyváló átok, és egy a folyosón galád módon tönkretett nefeledd gömb ereje keveredett. Vagyis jelenlévők az egyébként szagtalan füst belélegzését követően, azt tapasztalhatják magukon, hogy nem tudnak visszaemlékezni bizonyos dolgokra, miközben megvan az az idegesítő érzés, hogy tudják a választ, ott van a nyelvük hegyén, csak mégse jut az eszükbe. Ez először csak apróságokban jelentkezik, valószínűleg észre sem veszik azonnal, hogy valami nincs rendben. Azonban a belélegzés mértékével egyenesen arányosan nő a hatás is, egyre lényegesebb dolgokról feledkeznek meg, mint például, hogy mikor és miért jöttek a fejetlenség folyosójára, vagy egyáltalán hol is vannak ők most. Ha pedig kétségbeesetten kezdenek emlékekbe kapaszkodni, azt tapasztalhatják, hogy ezek az emlékek is kicsusszannak az agyukból.
Az csak rajtuk múlik mennyire süllyednek bele a feledékenységbe, hiszen eleve csak akkor ismerik fel, hogy valami nincs rendben, ha már azt sem tudják, hogy kerültek a folyosóra.

A viccre- nem túl udvariasan- fölnyögött, mert azt hitte, már nem lehet fokozni a dolgot, de már megint oda lyukadt ki, hogy ő és a tévedés sziámi ikrekként jöttek a világra, és még mindig képtelen megszabadulni tőle. Valamivéle válasz után kaparászott fejében, hogy ne fulladjanak kínos csöndbe.*
- Inkább csak szemléltetem, mi történne, ha a hülyeség gyúlékony lenne...-*Pontosított, saját helyzetéhez igazítva az egyik kreativitással sokat alakított mondást. Elvégre ebbe az egész kellemetlen kalamajkába azért került, mert félvér létére megfeledkezett róla, hogy a mágia -és hordozói- igen különös humorral vannak megáldva, pedig annyi év alatt igazán megtanulhatta volna már. A lány egyébként tovább nézegette, most már talán kevésbé üstökösszerű üstökét, mint az álarcát. Na igen, ha egy furcsaság nem lenne elég, nála mindig van talonban legalább még egy... Közben a másik előhúzta a pálcáját és elszánt arccal nekiveselkedett, hogy megszárítsa.*
- Te vagy minden reményem.-*Jelentette ki színpadiasan, úgyis ment a teátrális frizurájához, csak épp a hangja ne olyan lett volna, mint egy tinikanárié. Trillák és szárnyaló magaslatok. Az első próbálkozás kudarcba fulladt, amit ő a motyogásnak tudott be- a pálcák nem szerették a határozatlan parancsokat, főleg nem egy bizonytalan kezdőtől, legalábbis ő így tudta.*
- Próbáld kicsit bátrabban. Sokkal égőbb úgyse lehet a helyzet, ha meg oltanod kell, már úgyis vizes vagyok.-*Javasolta, bár megeshet, hogy itt követi el a nap újabb kolosszális baklövését, hogy életét a legnagyobb nyugalommal adja egy vadidegen kezébe, holott abban sem lehet biztos, hogy ha esetleg nyelvbotlik, akkor marad még feje. De vicces lett volna azon agyalni, vajon a testtől elválasztva is tovább lángol-e? Egy pillanatra megütközött a saját morbiditásán, aztán csodálkozva vette észre, hogy gőzölg, majd a víz nagyobbik része eltűnt.*
- Tökéletes.-*Állapította meg, a nedves foltok dacára, ugyanis a ruházata szinte azonnal melegedett pár fokot és már nem tapadt rá második bőrként. Összedörzsölte a kezeit, hogy kissé gémberedett ujjait is felmelegítse, rájuk lehelve, majd a kérdésre felnézett.*
- Tartok az emberektől és attól, hogy visszaélnek azzal, amit látnak.-*Felelte egyszerűen és őszintén, nem fejtegetve tovább a dolgot, elvégre ha nem is a teljes magyarázatot adta, nagyobbrészt fedte az igazságot. Nem akarta, hogy az arca váljon ilyenné, vagy esetleg megtanuljon mások igényeinek megfelelően színlelni.*
- Amúgy Gilbert vagyok-*nyújtotta mancsát a lány felé.*- Kit tisztelhetek benned, megmentőm?

Leonie, Zsót, Ron, és Adri - avagy: Az embörök és a szappanyópera

Aznap reggel, mikor még az év végi vizsgákra tanult szobatársaival, meg sem fordult a fejében, hogy ilyesmibe keveredik. Pedig Mary egy olyan lány, aki előszeretettel fantáziálgat össze storykat, saját élete szereplőivel, illetve azokkal, akiket legalább egy kicsit, akár látásból, ismer. Vagy saját maga, vagy valaki olyan főszereplésével, akit csak látott eddig. Itt léte során már sok történet megformálódott agyában: Kalandos, párbajos, hősi, verekedős, tragédia, még szerelmi is... Na de egy ilyen jelenet még egyszer sem ötlött eszébe. Legalábbis, nem úgy, hogy részletesen, végig is gondolja, ki is tervelje azt. Pedig bőven elég hasonló helyzetekkel csordultig telt szappanoperát nézett már életében. És most itt áll, mintha csak egy filmben lenne. Egy kész forgatáson érzi magát. Mintha teljesen beleélné magát annak a szerepébe, akit alakít, és már el is felejtené, mi a valóság. Mintha a karakter totál magába burkolná, új lenne, és a sorozat kellős közepén robban be társával.
Most ott áll az ajtóban, szemben a csupán sárral borított felső testű Ron előtt, kitől nem messze Adri, szikrázó szemekkel, védelmezve a mögötte fellelhető Leoniet. Mary csak most szúrta ki, hogy az általa irányított virágföld célpontja nem idegen neki. Legalábbis, nem rég találkozott vele a faluban, és szimpatikusnak tűnt. Kicsit hülyén jött ki, hogy rögtön a következő találkozási alkalommal leborítja virágfölddel. Normális esetben Mary rögtön zavarba jönne, mi kényszeres vigyorát is előhozná. De nem. Bármily kellemetlen a helyzet, inkább kacagna rajta, mintsem szégyellné. Ezen ő maga lepődik meg legjobban, ellenben nem bánja. Legalább, nem csinál nagyobb hülyét magából. Ha meg ez eddig sem következett be, annak még jobban örül. A fiú cserepes beszólására Mary sem marad kussban, még akkor sem, ha kellene.
- Amennyiben szükség lesz rá, alkalmazom! - vág derűs arcot. Habár ez nem épp az aktuális helyzethez illő, de így jött ki neki. Végül is nem baj, ha amíg lehet, magabiztos marad. Nem rá vall ez a viselkedés, de tetszik neki, hogy nem drámázza túl a helyzetet, és ezt ki akarja használni. Talán ez a későbbiekben jó orvosság lesz a zavarbanlét elhárítására.
A fiú következő mondataira azonban már értetlen képet vágott, elvégre nem tudhatta, mire utalnak a szavak. Ekkor fedezte fel a kissé csípős érzést arcán. A hirtelen hőmérséklet változás egy hangyányi rózsaszín árnyalatot adott pluszba arcának, de ezzel sem foglalkozott sokat. Pulcsi volt rajta, lábai sem fáztak, ellesz még egy darabig így, ami a helyzetet elnézve, hasznára is válna.
Összevonja szemöldökét, mikor a kis vörös is megszólal. Igazán mérgesnek látszik, Ron komolyan így kicseszett kiszúrt volna vele? Mary nem nézte volna ezt ki az Eridonos legénykéből, de mivel nem ismerte még rendesen, nem ítélkezhetett. Egyelőre azonban, míg még nem tudni, mi a helyzet pontosan, nem akart álláspontot foglalni. Ennek ellenére, a két Eridonos évfolyamtársa között járatva szemét, lassan odasétált Adri mellé. Perpillanat ez a fizikai álláspont tűnt a legideálisabbnak, ha pártilag még egy harmadik, azaz semleges helyet is foglalt.
- Tssz... Na, szépen vagyunk. Egy vádaskodó csaj, két másik támadó üzemmódban, meg egy félmeztelen srác, aki - vélhetőleg - két tűz között ragadt. Ez egy filmben még el megy, de ha belegondolok, külső szemlélő számára, élőben nagyon röhejesen nézhetünk ki. - csúszott ki a lány száján, és a végére még egy apró mosoly is telepedett szája sarkába. Eredetileg csak gondolni kívánta a mondottakat, de végül is nem olyan nagy baj, ha szembesíti vele a többieket, nem igaz? Nem mintha nem lennének ezzel tisztában maguktól is. Merthogy tisztában vannak, ugye?
- Nos? Hogyan tovább? - vont vállat, és nézett végig a három másikon. Bár a kérdés nekik szólt, a választ nem tőlük kapta meg. Ennek oka pedig az volt, hogy egy újabb évfolyamtársuk, Zsolt toppant be. Ront ellökve, kiabálva vonta kérdőre. Pár pillanattal később azonban úgy tűnt, mintha a Levitás hirtelen megvilágosodott volna, és következő kérdést már az Eridonos lánynak intézte. Szegény fiú igen csak kétségbeesettnek tűnt, és Mary sem bírta már megint a nélkül, hogy ki ne nyissa, alapvetően lepcses száját.
- Na jól van, gyerekek, én már komolyan valami tiniszappanoperában érzem magam! - az utolsó pár szót, nevetéssel küszködve ejtette ki. Ahogy így belegondolt, egyre mulatságosabban festhettek. Bár nem igen segített a jelenlegi helyzetükben, és idő közben még Zsolt pólója is leszakadt, mi megint csak vonzotta a nevetési kényszerűséget. Mikor már minden összejött, nem bírta tovább, kitört belőle. Az igazat megvallva, belefáradt már a sok tanulásba, és aludni sem aludt jól. Ilyenkor pedig ötször olyan könnyen kapja el a kacarászhatnék, mint amúgy. A jóízű nevetés kezdte teljesen kinyírni rekeszizmát, levegőt sem kapott már, és még a feje is belefájdult.
- Shahahajnálohom... Sehigétséhég... - nyöszörögte, mikor már csak a Levitás évfolyamtársának lába adott támasztékot, és akadályozta meg abban, hogy a földön fetrengjen.
Úgy egy perccel később azonban, kifejezetten hirtelen, és igencsak váratlanul, abbahagyta a röhögést, majd halálosan higgadt képpel felugrott. Mikor már stabilan állt, végignézett a jelenlévőkön, és ismételten hangszálai értelmesen hallatszódó használatára nyitotta a száját:
- Mi bajotok? Mit néztek? - értetlenkedett összevont szemöldökkel, mint aki nincs tisztában vele, mi történt az imént.

A túlélők társaságának másik tagja

Aileen

Az elejtett kis mondatom csak szállt, szállt, de pár perc néma csend után mégiscsak megtalálta a lányt, úgyhogy elkezdett mesélni. Nem nézett rám, és én sem akartam megijeszteni, hogy hirtelen felé fordítom a tekintetem. Ő is inkább csak a levegőnek beszélt, de tudta, hogy hallom, és minden egyes szavát tisztán értem. Talán pont ezért bizonytalanodtam el már az első mondat után, hogy hallani akarom-e ezt. Meghalt...egy aranyos nő, anya, Aileen anyukája. Miért?! Miért mindig a kedves emberek?! Nem tudom, lehet ez volt az egyik leghülyébb ötletem, hogy egy ilyen sebet szakítsak fel szegény lányban, de már nem volt visszaút. Nem is akartam hallani a folytatást, és egyben nagyon is, mert tudtam, hogyha végighallgatom, akkor felelősnek fogom érezni magam azért, hogy ahol tudom jobbá tegyem majd az életét. Viszont gyűlölöm a kötődéseket, a felelősséget, mert minél jobban megbízik bennem valaki, annál nagyobb az esélye, hogy csalódást okozok egy olyan embernek, aki egyáltalán nem érdekelni. Tudom, furcsa életfelfogás, hogy azért nem engedek senkit sem túl közel magamhoz, nehogy véletlenül megbántsam, de egyszerűen azok az emberek, akik egy ilyen szörnyűséget átélte, csakis igaz barátokat érdemelnek, én pedig nem vagyok benne biztos, hogy tudnék az lenni. Persze Daniel folyton folyvást erről győzködött, hogy bízzak már egy kicsit magamban, mert így sosem tudom meg, milyen az, amikor valakire tényleg számítanak, és ő is számíthat a másikra, de lehet nem is akarom.
Aileen közben mesél, én pedig továbbra is az eget kémlelve hallgatom, mintha a kékségből próbálnám kibogozni a válaszokat a bennem felmerülő milliónyi kérdésre. Talán egyik legnagyobb szerencsém, hogy nem néztem rá, mert így nem láthatja, amint a harmadik-negyedik mondatánál egy kövér könnycsepp gördül le az arcomon. Nem a szomorú történet miatt gyűltek könnyek a szemembe, hanem talán a hangja, amilyen szeretettel beszélt az édesanyjáról, akit alig ismert, vagy ahogyan elképzeltem apukáját, amint reménytelenül szereti még mindig volt feleségét. S a terv, hogy Aileen majd megtalálja anyukája betegségének az ellenszerét, bármennyire is sablonos, az ő szájából mégis megindítóan hangzott. Nem akartam megzavarni, ezért nem töröltem le az arcomról a könnycseppeket, csak némán hallgattam, és tudtam, hogy nem kell semmit mondjak. Ez az ő története, amin ha akarok sem tudok változtatni, csak az kell, hogy elmondhassa, hogy legyen mellette valaki, bárki, akivel nem olyan kapcsolatban van, hogy feszélyezné. Néha sokkal nehezebb egy közeli ismerősnek mesélni, mint egy vadidegennek, viszont talán egy barát ilyenkor többet tudna segíteni, mondhatna valami okosat, vagy felvidíthatná, de én képtelen voltam a mondandója végéig egy szót is kinyögni.
Az utolsó mondatokat már csak alig suttogta, és hallottam a hangján, hogy küszködik a könnyekkel. Tehetetlennek éreztem magam ebben a helyzetben, nem tudtam vagyunk-e olyan kapcsolatban, hogy megölelhetem, vagy van-e olyan mondat, amitől jobb lesz most, de nem jutott eszembe semmi értelmes. Viszont amikor a történet végén Aileen zokogni kezdett, már nem igazán érdekelt, hogy mit illene, és mit nem. Gyors mozdulatokkal letöröltem saját arcomról a könnyeket, ne lássa meg, hogy engem is sírásra késztetett, majd szorosan átkaroltam a vállát, és megkerestem a tekintetét.
-Nyugi, nyugodj meg!-
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem igazán ment, mert ugyan a szám engedelmeskedett, de a hatalmasra nyílt kék szemek, nem engedtek, továbbra is szomorúan csillogott.
-A mai orvostudomány már sokkal fejlettebb, és én csak a muglikból indulok ki. A varázslók szerintem még sokkal jobbak! Apukádnak nem lesz semmi baja!-
Simogatom a vállát, hogy kicsit alábbhagyjon a zokogása, és hogy közben ne érezze kellemetlenül magát, most én kezdek el mesélni, hátha ettől könnyebb lesz pozitívan állnia a dolgokhoz.
-A bátyámnak egyszer volt egy nagy balesete, majdnem 1 hónapig feküdt a kórházban, és további 6 hónapig tartott, mire megvolt az utolsó műtét is, aztán további fél év, hogy teljesen felépüljön. Amikor bementem hozzá a kezéből három cső lógott ki, amit kis szelepek zártak le. Alig voltam 4 éves akkor, és Ő kinyitotta az egyiket, és azt mondta: Emily, ha minden nap belesúgod ebbe, hogy gyógyulj meg bátyus, akkor meg is fogok! Természetesen hittem neki, és minden nap bekönyörögtem magam emiatt a kórházba. Tudom, hogy nem ettől függött, meggyógyul-e vagy ssem, de minden nap csak addig izgultam érte, amíg be nem mentem, és el nem mondtam a kis mondókát a csövecskéknek. Apu szerint viszont tényleg segíthetett ez, mert nem alakult ki semmilyen fertőzés, szövődmény, pedig majdnem 80 % volt rá az esély. Úgyhogy ne azon aggódj, hogy mi lesz ha...hiszen nem tudhatod. Hanem ugyan tudom, hogy nehéz, de inkább írj Neki, hogy gyógyuljon meg, mondd, hogy mennyire szereted, érezze, hogy törődsz vele, és akkor az ő szervezete is jobban fog működni, mert érezni fogja, hogy még itt kell maradnia, ha másért nem, Miattad!-
Fejezem be a történetet, és közben egy zsebkendő után kutatok a nadrágomban, majd miután sikerült kihalásszam felé nyújtom. Kicsit gyűrött ugyan, de még tiszta, és szüksége van most Aileen-nek rá, tehát szerintem nem a küllemi szépséghiábival fog törődni.

Bianca

Csillártárs  

Nem is igazán volt időm felfogni, mi történt, miért történt, és a többi. Arra eszméltem, hogy zuhanok, a gyomrom bukfencezett egyet. Eljutott az agyamig, hogy lehet, most mindennek vége, és a túlvilágon betegre fogják magukat röhögni a hullatársaim, hogy ilyen egyedi halálnemet sikerült kieszközölnöm magamnak. Azonban tovább nem tudtam szövögetni a gondolataim hálóját ebben a meglehetősen abszurd helyzetben, ugyanis földet értünk, csillárostul, mindenestül. Amikor az oldalammal földet értem, egy pillanatra elsötétedett előttem a világ, aztán lassan kitisztult előttem a kép. A könyököm eléggé fájt, könnyek szöktek a szemembe, de ez nem számított túl nagy eseménynek, ugyanis amióta az eszemet tudom, aktívak voltak a könnycsatornáim. Lassan kipislogtam a folyékony riadtságot a szememből, aztán ellazítottam az államat, amit a fájdalom miatt akaratlanul is megfeszítettem. A könyököm sajgott, de nem volt vészes a dolog, úgyhogy a bal, és nem fájó kezemre támaszkodva felkönyököltem, körülnézve. Eléggé aggódtam Sharlotte miatt, én mindig is szerencsés voltam az esések terén, de nem voltam benne biztos, hogy ezzel a lány is így van. Nagyon aggódtam, hogy esetleg az én hülyeségem miatt szerzett komoly sérüléseket... vagy rosszabb. Azonban a lány hamarabb kezdett az én keresésembe, mint fordítva. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor utánam érdeklődött.
 - Hú, megvagyok - szuszogtam. - És te?
Felpillantottam rá, ahogy felém csoszogott; nagyjából úgy tűnt, jól van. Bár az egyik lábát eléggé húzta, de nem úgy nézett ki, mint aki nagyon szenved. A sokk okozta köd lassan kezdett elszállni a fejemről. Amikor sötét, vagy szokatlan helyeken vagyok, mindig eszembe jut előbb- vagy utóbb a kérdés; mi a fenét keresek itt, és mi ez az egész? Hát, ebben a szituációban most jött el ez a pillanat. Ahogy elképzeltem, hogy festhetünk, egy leszakadt csillár romjain taposva, először csak halkan rázott a nevetés, majd egyre eszelősebben kezdtem vigyorogni, aztán már a könnyeim is potyogtak. Elég riasztó lehettem, reméltem, hogy Lotte nem hiszi azt, hogy a fejem sérült meg.

A sikerült bűbájtól mámorosan álltam a helyemen. A bájital okozta problémát szinte teljesen elfelejtettem, valahogy az égő hajú fiú mellett nem éreztem magamat különcnek. Reméltem, hogy holnapra elmúlik a dolog, és mivel nem tartottam valószínűnek, hogy olyan bájitalt raktak volna ki, ami egy életre megcsúfít, igyekeztem nem aggódni. Bár előre láthatóan még egy hét pattanásosság is elviselhetetlennek tűnt. Jó volt nézni a fiút, ahogy lassan felengedett a dermedtségből, egészen megrészegített a siker. Mindezek ellenére figyelmesen hallgattam. Nem igazán elégített ki a válasz, de nem akartam faggatni. Arra a következtetésre jutottam, hogy valami ronda heg lehet az arcán, vagy ilyesmi. Elvégre nem azt mondta, hogy "visszaélnek azzal, amit látnak"? Más ésszerű választ nem tudtam volna elképzelni, bár sejtettem, hogy még tucatnyi teóriát gyárthatnék. Az álarcos, vagyis mint megtudtam, Gilbert a kezét nyújtotta felém. Kicsit ízlelgettem magamban a nevét, de nem sokra jutottam vele, fittyet hányva a találgatásra, színpadiasan paroláztam vele. Magamból kiindulva, minden ismeretlen ember neve mögé próbáltam tekinteni, hiszen én magam Laggernek hívattam magam annak ellenére, hogy annyi közös van benne a valód nevemmel, hogy egyforma az első betűjük. Azonban körülöttem kevés ember volt, aki szintén így lenne ezzel; a Gilbert is teljesen szokványos névnek látszott. Semmi becenév, semmi új. Nem mintha túlzottan zavart volna.
 - Arm Letícia, de inkább Lagger. - biccentettem. - A pattanásos változat. A bájitalos bódé miatt nézek ki pöttyös panninak. Jól sejtem, hogy te is ott jártál pórul?
Azt már nem is kommentáltam, hogy a megmentőjének nevezett. Sejtettem, hogy nem gondolja teljesen komolyan, hiszen nem fagyott volna halálra addig, amíg elmászik a szobájáig, és felvesz valami szárazat. Mindazonáltal kicsit hízelgett nekem, hogy így hívott, még ha nem is akartam elismerni. Mindenkinek jólesnek az ilyesmi jelzők, akár mondja, akár nem.

Yarista

                                                                    

Woody

Határozottan nem jól célzok, na, nem mintha lett volna célja a dobásomnak. Most elkezdhetek agyalni a különféle bocsánatért esedezős szövegeken. Ráadásul ha ismeretlen az illető – márpedig nincs olyan mázlim, hogy ismerős legyen, hisz akkor még csínytevésnek is elsüthettem volna -  még rosszat is fog gondolni rólam. Nem jó kezdése ez egy ismerkedésnek, ezt jól elszúrtam. Jajj, talán jobb lett volna, ha a kastélyban maradok. Jóvá kell ezt tennem, méghozzá máris.
Odarohantam a sráchoz, akit még azt hiszem, sosem láttam. Sokkal idősebb lehet, mint én. Na de hogy rohantam, az túlzás, a havon azért volt egy kis tortúra, mire keresztülvágtattam. Megelőzött a megszólítással, hála az égnek, nem is tudtam volna, hogy kezdjem, így először is választ adtam kérdésére.
- Szia, Ágota vagyok, és kérlek ne… ne haragudj – nyekeregtem a srácnak, akinek mosolyra húzott szája kissé megnyugtatott. Keresztbe lenyelni legalább biztosan nem fog.
- Persze, játszhatunk is, ha van kedved, és épp ráérsz, én nemrég jöttem ki, szóval még szívesen maradok. Egyébként elsős vagyok, te, ha jól sejtem jóval felettem jársz. Készülsz a vizsgákra? – zúdítottam rá a kérdéseimet, magam is meglepődtem beszédességemen. Megöleltem hirtelen, hátha nem veszi rossz néven. Elvégre bocsánatot kérni jöttem. Szörnyen spontán vagyok ma.
- Van kedved hóembert építeni? – érdeklődtem vidáman. Nahát, hogy ma se maradok magányomban, ez nagyon jó! Elkezdtem egy jókora hó mennyiséget összegyúrni, hátha majd csatlakozik. Összegyúrtam egy hógolyóra valót, még az is megfordult a fejemben, hogy megdobom, persze csak óvatosan, tréfából, de egyelőre viselkednem kell, hisz most épp építeni próbálom a rólam kialakuló képet. Nem tűnik barátságtalannak, sőt. Nagyon kedves arcú fiú, simán meg fogjuk találni a közös hangot. Hisz még mindig itt van velem, pedig moroghatott volna kettőt, s azzal faképnél hagyhatott volna. Így azért kevésbé van bűntudatom.
Leejtettem a hógolyót a földre, és elkezdtem egyre nagyobbat görgetni belőle. Hálát adtam az eszemért, hogy felvettem a kesztyűmet is. Lassan kész a feje. Ő lesz a mi közös alkotásunk a fiúval, akinek…szentséges ég! Még a nevét sem tudom…
- És mi a te neved? – kérdeztem, felfüggesztve tevékenységemet.
- Mit szólnál, ha fejen álló hóembert építenénk? – hű, de mókás kedvemben voltam. De a feje tetejére állt hóember vizualizálása határozottan megmosolyogtatott. Akkor legalább nem kell neki kalap. Persze kezek meg egy orr azért nem ártana majd. A pálcám például jó lehetett volna orrnak, ha elég mélyre fúrjuk, de azt nem szívesen hagytam volna ott. Hátha majd a srác előáll valami ötlettel. Fú, talán hó angyalkát is csinálhatunk majd. Remek délután kerekedett ki ebből az egyszerű kis levegőzésnek szánt sétából.

Zsolt

Próba

Izgatottan futottam végig a folyosókon. Az úti célom a Déli szárnyon, az első emeleten található próbaterem volt. Még sohasem jártam itt, de ezen kívül már rengeteg darabot próbáltam, illetve rengeteg musicalt láttam, a megformálás stádiumában anyukámnak köszönhetően. Az alma nem esik messze a fájától, amiből következik, hogy hozzá híven én is örököltem valamennyit az ő rendkívüli tehetségéből. Az arcomon a mosoly fülig szaladt, mert eszembe jutott, milyen viccesek voltak olykor azok a próbák, amiket láttam, és amiken szereplőként én is részt vettem. A nevetések, amikor már annyira fáradtak voltunk, hogy legszívesebben otthagytuk volna az egészet, persze végül sohasem hagytuk ott és a munka végül meghozta ragyogó gyümölcsét. Rohanó lábaimat és gondolataimat egy ajtó állította meg. Itt vagyok! Vettem egy mély levegőt és egy csöppnyi habozás után benyitottam és a fejemet berakva bekukkantottam a helyiségbe. A teremben muzsikaszó hangzott.  Előttem megjelent az egyik, számomra legjobb dolog a világon, a színpad. Picike és otthonos, gyönyörű bársony függönyökkel és lépcsőkkel, hogy fel lehessen rá jutni. A tekintetemmel megkerestem a művészbejárót is. Milyen otthonos! A színház varázsa, mint mindig ugyanúgy most is elfelejtetett velem mindent és szinte öntudatlanul, kábultan és megbabonázva léptem be, miközben finoman becsuktam az ajtót magam után.  Beljebb hatalmas ablakokra lettem figyelmes, melyeknek párkányaira kényelmesen le lehet ülni. Ez nagyon jó megoldás! Ezek mellett székek is vannak természetesen, de az az érzésem, hogy a párkányt jobban fogom kedvelni. Annyival hangulatosabb!  A jelmezek tárolására szekrényeket helyeztek el. Ahogy megfordultam, hirtelen azt hittem, hogy otthon vagyok. Az ajtó mellett egy hatalmas tükör állt, pontosan ugyanolyan, mint otthon a szobámban. Emlékszem, hány órát töltöttem előtte a tánclépéseket gyakorolva vagy épp spárgára tágítva. Három éves korom óta táncolok, hamarabb, mint járni meg tanultam volna! A tükörben egy alakra lettem figyelmes. Ahogy abba az irányba fordultam megláttam Inedrát.
-Szia!-Köszöntem neki. Nem vagyunk még valami sokan, biztos a többiek kicsit később futnak majd be. Remélem nem fog fennhéjázónak tartani, de egyszerűen nem bírom megállni, hogy itt van ez a tükör! Fogtam magam bemelegítettem és sorban lementem bal-, jobb- majd angol spárgába. Majd, egy hirtelen felindulásból oldalra fordultam és lehúztam a lábamat a fülemig. Örültem, hogy még mindig meg tudom ezeket csinálni, ugyanis itt nem sok idő jut a táncgyakorlásra. Na, majd most! Majd egy hídból hátra boglival felálltam é forogtam egy fuettét. Majd boldogan távolodtam el a tükörtől. Az izmaim kellően bemelegedtek és Inedrán kívül még úgy sincs itt senki, aki láthatta volna.  Ő meg szerintem nem nagyon figyelte, legalábbis remélem, most azonban ideje abbahagyni, mert nem akarok feltünősködni...

Csetepaté Mugli módra?

Sosem hittem volna, hogy ilyen dologba üssem az orrom, mármint egy pár szétválasztásába. Igaz, mindig körültekintően kerestem partnert. Nem akartam senkinek sem fájdalmat okozni emiatt.
Így, amint betoppant ez a srác, tudtam gond van. Először azon lepődtem meg, hogy itt mindenki meggágyult. Vagy mugli mód akarnak verekedni, vagy bárminemű kérdés helyett egyből pálcáért nyúlnak.
Hát, nekem még nem borult el az agyam. Persze ami eddig szórakoztató volt, most egy pillanat alatt teljesen a másik végletbe ejtett át.
Mit keresek én itt? Csak nem valami jól kitervelt féltékenységi jelenet miatt szórakoztattuk eddig magunkat a kis vörössel? Persze már tudom Lonie a neve, de nem gond, ha továbbra is vöröskének hívom. Ez marad meg, sajnálom.

A srác, amint kapcsol majdnem elsírja magát. Milyen szánalmas? Ennyire maga alatt lenne pár pillanat alatt? Ezt nem engedhetem. Ha már a kis vörösnek nincs annyi lélekereje, hogy a lebukás után megszólaljon, akkor majd én beszélek vele.

-Ne haragudj, nem tudtam, hogy van barátja Lonie-nak. De nyugodj meg, semmi nem történt még köztünk és nem is fog. Bocsáss meg neki, ha szeret téged elmondja az igazságot és most már nem ködösít tovább a lányok előtt sem. Ha kicsit is fontos vagy neki, most bocsánatot kér tőled. Ez a minimum. Mi pedig majd nyugodt körülmények között megbeszéljük mi volt itt, ha Lonie-nak nem hinnél.


Amint ezt kimondtam, tudtam, itt nagy balhé lesz. A lányok már nem érdekeltek. Azt csinálnak, amit akarnak, de ennek a srácnak az érzelmeivel nem játszhatnak.
Nekem ebből elég volt. A játék, amibe belementem vagy fél órája, talán órája is, már nem az aminek indult. Itt érzelmekről van szó. Hiába éreztem jól magam, nem húzhatom fel a srác agyát, mert képes valami meggondolatlanságot csinálni. Az ilyen jellemű embereket jól ismerem.

-Lonie, térj észre és beszélj négyszemközt a barátoddal.

Ezzel a mondattal el is köszöntem a megdöbbent négyestől. Koszosan, viccesen és jót mulatva magamban bementem az erkélyről. Elindultam a folyosón Eridon klubhelyisége felé.


Majd pár méter után magamra irányítóm a pálcámat és egy halk -Suvickus elmondására teljesen eltűnnek a sérülésnyomok rólam, így menet közben felhúzhatom a pulóveremet, amit mától az eszeveszett négyesnek nevezek el.-Fogadtam meg magamnak.

De azért nem árt az óvatosság, hátha valamelyik boszorkány úgy érzi, nem végzett és még szórakozni akar, netán hátba támadna, gyorsan egy pajzsbűbájt próbálok magam köré vonni: - Protego Totalum!

Bálint

Én az a fajta egyhetes beteg vagyok. A legnagyobb nyavalyákból is ki tudok gyógyulni ilyen rövid idő alatt, és a legkisebb megfázást is képes vagyok ennyire elnyújtani. Mintha a szervezetem alkalmazkodott volna a személyiségemhez, és pontosan tudná, hogy ez az az időkorlát ami megengedhető hiányzás az iskolában, s ennyi ideig bírom elviselni a bezártságot a négy fal között.
Mint sok más, ez a dolog is megváltozott a Bagolykőbe érkezésem után, mert láss csodát, két napja még 38 fokos lázam volt, ma pedig épen és egészségesen lépdelek a falu felé. Lehet az iskola gyógyítójának, és a varázslatosabbnál varázslatosabb nevű gyógyfüveinek köszönhető ez, de betudható annak is, hogy a vizsgaidőszakra való tekintettel nem kenyerem hiányozni az iskolából. Ugyan még mindig nem sikerült eldöntsem, hogy van-e értelme megcsinálni a vizsgákat, számolva azzal, hogy jónéhány csak elégségesre fog sikerülni, vagy inkább évet kéne ismételni egy jobb bizonyítvány reményében, de aránylag sok időm van még erre, tanulni pedig ígyis-úgyis kell. De azért más egy vadidegen jegyzetét böngészve felkészülni bűbájtan vizsgára, úgy, hogy még pálcát is csak a boltban fogtam a kezemben. Bár szerencsémre csakis elméleti rész idén a követelmény, így mindenre meg van az esélyem, csak tanulás, tanulás és tanulás. Most, hogy beteg is voltam, pláne, hogy folyton ez ment. Egyik könyvet olvastam a másik után, néha-néha közéjük ékeltem némi mugli irodalmat is, mert az legalább kikapcsol és szórakoztat.
Ilyen két nap után, ki ne szeretne kiszakadni a kastélyból, a szürkeségből? Így miután egy lázméréssel is igazoltam, amit a gyógyítónő mondott, hogy ha nem is teljesen, de egészséges vagyok, nekivágtam a parknak, és a faluig meg sem álltam. Ütemes tempóban mentem, még világosban le akartam érni, hogy az esti szürkület már ott érjen, és kedvemre gyönyörködhessek a Nap színjátékában, lehetőleg egy fedett és meleg helyről. Ettől függetlenül ugyan rendesen felöltöztem, ha esetleg mégis sétálni támadna kedvem, mert ilyen esetekben kiszámíthatatlan vagyok. Kivételesen a ruhadarabok kiválogatásánál most a szépség csak másodrendű szempont volt, elsősorban nem akartam újra megfázni, így egy hatalmas bordó kötött sálat vettem, és rövid kabát helyett megbarátkoztam a hosszabb fazonú, derékban húzott drapp színű darabbal. A felső rétegek alatt, azért megmaradt a hobbim által diktált stílus, de a farmer, fehér blúz és púderszínű blézer mellé egy fehér sál is betolakodott, ami gondosan elbújt a vastag, kötött párja alatt, viszont így majd béltérben sem kell féltsem a torkom.
Miután beértem a faluba, kényelmesen körbesétáltam a főtéren, majd a főutca felé vettem az irányt. Pár percig ugyan szemeztem a Paradis-sel, de az túl élénk lett volna nekem, így inkább a Cukorvarázs Cukrászdára esett a választásom. Sokat hallottam már róla, és csakis jót.
Amilyen halkan csak lehet lenyomtam a kilincset, és beléptem az ajtón. Nem vagyok feltűnő jelenség, így akár el is sunnyoghattam volna a köszönést, de szüleim jó munkát végeztek, így csak egy hangos és tisztán érthető Jóestét! Után lépek beljebb, s keresek magam számára egy kis kuckót. Rövid körbetekintés után ki is szúrtam egy eldugottabb helyen lévő kis asztalt az ablak mellett, ahol nem érzem magam a kirakatban, és még furcsa szemek sem néznek majd rám, azt találgatva miért jöttem egyedül. Elegáns léptekkel indultam a kiszemelt hely felé, és közben felvettem a szemkontaktust az egyik kiszolgálóval, jelezve, hogy hozhatja az étlapot.

Emily

Bár a sírást egy pillanatra sem hagytam abba nagyon meglepődtem mikor Emily átkarolva vigasztalni kezdett. Nem voltam hozzászokva az ilyesmihez, mert bár apukám nagyon is törődik velem, de a legtöbbször még ő sem lát át a magamra erőltetett boldog álarcon. Márpedig, aki nem látszik szomorúnak, azt nem fogják felvidítani. Nagyon jól esett az eridonos lány kedvessége és ekkor jutott először eszembe, hogy talán már sokkal korábban el kellett volna mondanom valakinek, hogy mi a baj. Elég sokan vannak, akik szívesen meghallgattak volna, köztük Kékessy tanárnővel, akinek bizonyára nem én lettem volna a legtragikusabb múlttal rendelkező ember az életében.
A lány eközben elmondta saját - az enyémhez hasonló - negatív emlékeit, hogy lelket öntsön belém és visszaadja a reményt. Miután végighallgattam és elvettem a kezéből a felém nyújtott zsebkendőt felnevettem:
- Olyan buta vagyok. Teljesen igazad van, csak tudod ezek a dolgok már nagyon régóta bennem voltak és már muszáj volt elmondanom valakinek. Bocsáss meg, hogy pont te lettél ez a valaki. – történetem elbeszélésének kezdete óta, először néztem rá. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a lány szeme is könnyesnek tűnt és ez egy kis mosolyt csalt az arcomra: Emily nagyon kedves és empatikus, igazi eridonos.
Apollón visszaszállt a vállamra és egészen zaklatottnak tűnt, kedveskedve megcsipkedte a fülem és majdhogynem aggódón nézett rám.
- Bocsi Apollón – simogattam meg a fejét – megijesztettelek ugye? Hiszen te még sosem láttál sírni engem, de ne félj, legközelebb már nem előtted fogok pityeregni.
A nap sütött, néhány kósza szellő valahogy utat talált az udvarba és meglibbentette bár hajtincsemet. A kapott zsebkendővel felszárítottam a könnyeim és újra felnevettem:
- Valamiért most nagyon könnyűnek érzem magam, egészen más ember voltam az elmúlt pár napban. Néhány barátommal is igen szigorúan bántam, emiatt majd bocsánatot is kell kérnem tőlük. Bár talán Erictől mégsem, neki már elégszer mondtam, hogy sajnálom. – ekkor esett le, hogy Emilynek fogalma sem lehet róla, hogy miről beszélek, ezért úgy döntöttem beavatom – Képzeld Valentin-napkor felállítottak a Nagyterem mellett egy bájitalos bódét, lehet, hogy láttad is, sőt biztos vagyok benne, mert nem lehetett csak úgy elmenni mellette. Rózsaszín volt és émelyítően Valentin-napi, persze van, aki ezt szereti, csak épp nem az én világom. – tettem hozzá gyorsan, mert hátha ő az ilyesmit szereti, nem akartam megbántani – Mivel aznap még csak annyit tudtam, hogy valamiért nem megyünk anyukám sírjához eléggé dühös és morcos voltam. Ezzel a felzaklatott lelkiállapottal valamiért jó ötletnek tűnt, hogy felhajtsam az egyik gyanús bájitalt. Először nem éreztem semmit, de aztán az egyik ismerősöm eléggé furcsán kezdett el viselkedni. Végül persze jól sikerült a dolog és senkinek nem tűnt fel. Akkor az egész nagyon fárasztó és idegesítő volt, de így utólag visszagondolva hihetetlenül jól szórakoztam.
Mosolyogtam olyan szélesen, ahogy csak tudtam, miközben már azt terveztem, hogy mit fogok írni édesapámnak a következő levelemben. A Valentin-napi incidenst Erickel biztos, hogy nem fogom, mert attól még egészségesen is szívrohamot kapna. De ezt a beszélgetést Emilyvel meg fogom említeni neki, valószínűleg boldogan olvassa majd.

Mivel új vagyok, elindultam felfedező útra és megtaláltam ezt a gyönyörű helyet, elsőre meg tetszett. El is döntöttem; ide sokat fogok járni, de most csak körbe sétálnom, utána visszamegyek a szobámba, piheni.
Jó volt a séta, szép ez a hely gondolom, még sok hely van, ahol el lehet rejtőzni,  pont nekem való, már imádom.

Erkélyjelenet

Ez az egész remek játéknak indult Ronnal. Majdnem olyan jónak, mintha körhintáztak volna, csakhogy elengedett a lánc közben, most meg tehetetlenül repülnek fejjel a falnak. De hogy történhetett ez meg? Csak kapkodni tudja a buksiját ide-oda, de már totál le van maradva az eseményekről. Tisztára, mint a Balázs show-ban. És akkor most induljon a fal! Lássuk, ki van mögötte… Zsolt! Minő meglepetés ez mindenki számára. Még Leonie-nak is a földön koppan az álla az elkövetkező harci jelenet láttán: This is Bagolykő! Vagy valami nagyon hasonló kiáltással kéne a két srác közé vetnie magát, de földbe van gyökerezve a lába, és különben is, Adria tökéletes búvóhely azzal a pár centis magasságeltérésével. És ott van még Mary is, aki… elkezdi magyarázni a helyzetet. Vöröskénk csak tanácstalanul megvonogatja a vállát, ő bizony nem akarta, hogy így eldurvuljon a helyzet. Különben is… mi a jó pikulát keres itt Zsolti fiú, és hogy jön ő ahhoz, hogy kérdőre vonja a kis törpét?
-Hagyd már békén! – Hirtelen megtalálja a hangját, és kicsit előrébb is lép egyet a fiúkák irányába. Azért kicsit kezd durcás lenni, amiért így el lett rontva a játéka, és az egész újdonsült ismerősén csapódott le.
-Zsolt, Neked igazááá… - Ekkor szakad le iskolatársáról a felső. Adria, hogy a jegesmedvék dédelgetnének Téged az Északi-sarkvidéken… Igazából már egészen tökéletes a szappanoperás jelenet, már csak az hiányzik, hogy Leonie megvakuljon, majd kómába essen, bár a szabaddá vált testfelületeknek hála, hamarosan ez is simán bekövetkezhet. Újfajta korhatárt kéne bevezetni, mégpedig a Leonie-karikás jeleneteket. Ezek pont azok a részletek ugyanis, amitől egy magafajta kislánynak  a tökéletesen ártatlan lelkivilága megáll a fejlődésben.
Hátat fordít a srácnak, csak hogy ne kelljen őt bámulnia, legalábbis addig, míg elmúlik a sokkhatás. Addig is küld a lányok felé egy rosszalló pillantást, majd Adria kérdésére kénytelen-kelletlen elvigyorodik, és megvonja vállait.
-Nem én kértem! – Ugyanmár! Ő csak a Szőke Hercegről szokott álmodni, a fene sem akart ilyen valós szituációba belekerülni. Fel sem foghatja aggyal, miért pont vele történik ilyesmi. Ezek után pláne ideje lenne felkeresnie az iskolapszichológust, mert az amúgy öt éves szintje ezek után sosem fog átfordulni hatba.
-Mi vaaan? – Akkor pördül ismét a srácok felé, mikor Ronci megszólal. Na, ez azért már túlzás.
-Te miről beszélsz? – Hitetlenkedve rázza a fejét. Ugyan minek kéne bocsánatot kérnie? Aztán leesik neki, hogy Ron azt hiszi, Zsolti fiú az ő barátja. Homlokon vágja… saját magát, pedig itt mindenki más is megérdemelné!
-De ne menj eeel! – Kérleli az eridonost, de az már le is lépett. Oké, neki aztán sosem szokása dühös lenni, de ma elvették a játék! Legalábbis nagyon úgy érzi, hogy Zsolti fiú most már kezdi korlátozni a személyi szabadságát, és ez nagyon nem tetszik neki.
-Mit képzelsz magadról? – Mint egy mérges kismacska. Ha lenne pálca nála, biztos ráfogná erre a jómadárra.
-Miért kellett így letámadnod Őt? Különben sincs semmi közöd ahhoz, hogy kivel vagyok éppen! - Valahogy úgy érzi, nem helyes lehordania Zsolti fiút, hiszen senkivel nem szabad csúnyán beszélni, ezt apukája tanította neki, de képtelen türtőztetni magát. Hadd akadjon már ki ő is egyszer.
-Ugye, hogy nincs semmi köze hozzááá? - Nyavalyog a lányoknak, miközben tesz egy lépést feléjük, csak hogy Zsolti fiútól távolabb kerüljön. Ekkor veszi észre, hogy Mary a földön fetreng a röhögéstől.
-Ez nem vicces! - Szól rá, de azért nem tudja megállni, hogy ne vigyorodjon el. De... igazából ez tényleg vicces, be kell látnia.