Yarista

Hayley

Zsolti fiú

Pedig Leonie pont az a fajta, aki a fehér lovon érkező Szőke Herceget várja. Kevesebbel sosem elégedne meg. Jó, talán a fehér ló nem kikötés. Ömm… a fehér. Oké, a virág elmaradhat. Vagyis… nem, inkább maradjunk abban, hogy kell minden, de nem muszáj szavalnia. Persze nem baj, ha szépen, kissé archaikusan beszél… Reménytelen. Képtelen lejjebb tenni a mércét, de ez biztos a szülei hibája, amiért megengedték, hogy kicsi lányuk mesevilágban élje a mindennapjait, és sosem kólintották fejbe, hogy ha így folytatja, nem lesz belőle semmi.
-Hogy mi? – Egy pillanatra egészen elábrándozott, és mire feleszmél, egy rózsát nyomnak az arca elé. Pardon? Értetlenül bámul a virágra. Ezt meg megint miért kapja? Automatikus nyúl a rózsáért, de még mindig teljesen el van varázsolva, ez látszik rajta. Valahogy nem éri utol az eseményeket.
-Izééé… köszi, de őőő… - Erre most mit is mondhatna? Valahol mulattatja a dolog, meg kedvesnek is tartja, de leginkább ijesztőnek. Ez alatt a pár nap alatt sem szokott hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy valaki udvaroljon neki. Vagy csak azért nem tudja megemészteni, mert nem is akarja?
-Hallottam, hogy kerestél – Vigyorodik el egy pillanatra. Talán nem véletlenül nem adott életjelet magáról. Rémisztő ez a kitartás.
-Köszönöm a virágot – A kis naiv azt hiszi, hogy ez az, amit adni akart neki Zsolti fiú, és ennyivel el is intézték a dolgot. De nem! Hmm, ideje lenne felvenni a nyúlcipellőt? Tény, hogy nem üveg, meg nem lesz tőle hercegnő, de legalább gyorsan fog tudni futni, ami jelen helyzetben még jól jöhet.
-Mit is mondtam? – Erre igazán kíváncsi. Arra sem emlékszik, milyen színű bugyit vett fel reggel, pedig bizonyos időközönként még meg is nézi, nemhogy egy napokkal ezelőtti csevej benne maradjon a memóriájában!
-Jah, persze! Az ajándékok! Naná, hogy szeretem őket! Aki azt mondja, hogy nem, az hazudik! – Jót derül rajta, hogy ez így fel lett most emlegetve. De minek? – A karácsony ezért a legjobb ünnep! Meg a születésnap is! – Imádja a felhajtást. Meg azt is, hogy olyankor összegyűlik mindenki, akit szeret. De ne higgyük, hogy ő csak egy kis önző vörös manó, hiszen adni pont ugyanúgy imád. Most miért is lett pont ennek ellenkezője megjegyezve?
-Mi a… ? – Feltérdel a fotelban a dobozka láttán. Na, ne már! Szokás egy tizenöt évesnek megkérni a kezét? Hiszen nem is vár gyereket! Azt a háromfejű kutya mindenit! Hát erre ő nem mondhat igent! Hol a fél térdre ereszkedés meg minden nyálas, de elvárt dolog? Jaaa, hogy egy medál fülbevalókkal! He… hehe. Majdhogynem túlkombinálta a dolgot egy fél pillanat erejéig.
-Ezt most… őmmm… - Nagyon ügyes gyerek ez a Zsolti fiú: egy oklevelet simán megérdemel, amiért elérte a kis vörösnél, hogy alig találja a szavakat. Pontosabban, amiket talál, inkább nem mondja ki hangosan, nehogy lerombolja a szépen felépített képet magáról.
-Én ezt nem fogadhatom el! – A belső hang nyilván azt sugallja, hogy vágja zsebre, és rohanjon el vele, de ezt nem teheti. Vagy mégis? Áhh, nem. De hiszen mániája a fülbevaló, és ilyenje még nincs… megrázza fejét, és levakarja arcáról a vágyakozó kifejezést. Nem használhatja ki ezt a szerencsétlen fiút. Minek is kell neki ilyen szerelmi szálba bonyolódnia? Ez mindent csak megnehezít. Egy szimpla baráttól simán elvenné, a nyakába ugrana, satöbbi. De Zsolti fiú elég egyértelműen a tudtára hozta, hogy többet szeretne. Így ilyet nem tehet vele. Vagy igen? Nem! Az bíztatásnak számítana.. Vagy nem? Atya gatya! Elköltözik Pán Péterhez, ott a sok pelenkás között biztos nem lenne ilyen gondja.
 -Tényleg megleptél! – Vigyorodik el. Talán a legkönnyebb, ha magát adja, és ezt is olyan gyermeki könnyedséggel veszi, mint minden mást az életében.
-De nincs névnapom, hogy ilyet kaphassak! Ugyan már, ne csináld! – Végül csak elneveti magát.
-Óóóigen… a Valentin napi bál! – Nem tudja, hogy most magát vagy a srácot csapja izomból homlokon.
-Oda… már elhívtak. – Füllent rezzenéstelen arccal. Most mit tehetne? Totál bepánikolt. Ezt a helyzetet képtelenség könnyedséggel kezelni. Még hogy ő és egy fiú együtt! Ne már! Még csak tizenöt éves, nem hajthatja igába a fejét egy kapcsolatban!

Adria

Az érdeklődése az elkövetkezendő percekben nem látszik élénkülni sőt, komolyan halálközeli állapotba kerül. Látszik is, ahogy elkomorodik s mintha sötétebb árnyalatúvá válna az arca. A szőkére továbbra se néz fel, s megmagyarázhatatlan okból nem közli vele, hogy talán elhamarkodott döntés volt hozzászólni, ugyanakkor a legtöbb beszélgetőpartner ilyenkor inkább örülni szokott a hallgatásának. Talán ezzel a csendességgel igyekszik visszacsalogatni magába azt a békés, seszínű nyugalmat, ami a lány csivitelésétől pillanatok alatt elrebbent.
- A Rellonba inkább szép köntösbe bújtatott gazemberek járnak.* - Válaszolja komolyan, bujkáló mosollyal azzal a mély, rekedt hangján, amivel először hozzászólt a lányhoz. Persze fogalmazhatott volna kevésbé elegánsan, elárulhatta volna, hogy a Rellonban csak manipulatív, arrogáns, erőszakos embereket fog találni, de az igazságot róluk úgyis elmondja majd más neki, valaki, aki nem a házba jár s akinek a véleményét remélhetőleg kellőképp szkeptikusan fogadja majd. Nem kell rögtön lelőni a poént. Annától, ettől a végletekig mosolygós, kedves, közvetlen és segítőkész lánytól úgyis irreálisnak hatnának a goromba jelzők.
- Végeztem. - Morogja oda egyfajta búcsúzásképpen, miután ránéz a faliórára és az utolsó csepp -hideg- teát is megissza a csészéből. A cukrászda különben is perceken belül zár, rajtuk kívül már csak 2-3 fiatal lógatja itt a lábát, és neki még lenne némi elintéznivalója a faluban. Szinte biztos benne, hogy a lány felajánlja majd a társaságát abban a hiszemben, hogy Anna is a kastély felé igyekszik, de ő egyelőre csak annyit lép, hogy némán feláll, elrakja a könyvét és egy kisebb, tulajdonképpen ismét behatárolhatatlan mosollyal biccent neki egyet, aztán pedig békés tempóban, a zsebében apró után kutakodva a pult felé veszi az irányt.    



* A kifejezés jogos tulajdonosa Alexa R. H. Flaviu tanárnő, a szövegünkben előzetes egyeztetés alapján teljesen legálisan használtuk fel.

Tündérlány

-De?
Mi a gond lehet a virággal? Jó, jó egy szál van de nem hiszem, hogy ez akkora eget rengető probléma lenne, hogy ne tetszen a mindig vidám és jókedvű lánynak. A virágboltban ez volt a legszebb virág, ráadásul vörös mint a haja. De a rózsa szépsége eltörpül a lány csillogó, gyönyörű mosolygós arca mellett. Biztos vagyok benne, hogy Ő a kastély legszebb hölgye, és egy kis merészséggel megkockáztatom, hogy a világ legszebbje, legalábbis számomra.
-Igen kerestelek, de szerencsére már megtaláltalak, és örülök, hogy itt vagy. Nagyon szívesen adtam ezt a virágot, remélem tetszik.
Ekkor eszébe juttattam, hogy mit is mondott azon a délutánon, mikor ketten ültünk a cukrászdában és megettük az édességünk. Most újra elszégyelltem magam, az ott történtek miatt. Tényleg szerettem volna jó benyomást kelteni benne, de nagyon sajnálom, hogy nem úgy sikerült ahogy sikerülnie kellett volna.
-Ebben biztos vagyok, mindenki szereti az ajándékokat a szívük legmélyén.
Most az én szívem legmélyén nem holmi földi ajándék van, vagy anyagi jó, hanem egy elképesztően gyönyörű, varázslatos, vörös hajú boszorkány, aki előttem ül. Láttam Leonie arcán, azt hiszem a meglepődöttséget. Valószínűleg nem egy medálra számított, talán gyűrűt várt a kisasszony? Annyira elfogult nem vagyok, hogy megpecsételjem a sorsom egy házassággal, ráadásul ilyen fiatalon. Örülnék ha őt vihetném majd oltárhoz, de nem most. Mindenek előtt szeretném befejezni az iskolát, de nem fogok szomorkodni, ha hatodikoson olyan kapcsolatom lesz Leonieval és megkérem a kezét. Az sokkal romantikusabb helyen lesz, meg persze nem egy tanulószobában. Ott pláne nem.
-Már miért ne fogadhatnád el? Neked van szánva, szerintem szép és nálad jó helyen lesz.
Azt hiszem Leonie nagyon mélyen elgondolkozott, hogy nem fogadja el és ezt nem kéne hisz ez csak egy pici ajándék neki. Szeretném ha boldog lenne, s ha nem túl nagy kérés akkor velem. Ő mindenképp boldoggá tenne engem.
-Örülök, hogy sikerült meglepjelek.
Húzodott mosolyra a szám, akkor valószínűleg tetszik neki.
-Nincs névnapod? Tudom, ezt azért szeretném ha elfogadnád, mert ma itt vagyunk Bagolykőben, egymással szemben, gyönyörű téli nap van. Szerintem ezért megéri egy lánynak ajándékot adni. Vedd el ez csak egy csak úgy ajándék.
Megkérdeztem tőle, hogy eljönne-e velem a bálba. Nagyon reménykedtem, és vártam a válaszát izgatottan. Remélem, hogy nem veszi tolakodásnak, vagy ehhez hasonló.
-Elhívtak? Akkor így jártam. Legközelebb hamarabb kell megkérdezzelek.
Mosolyra húztam szám. Nem zavar, hogy mással megy, csak remélni tudom, hogy az a más valaki nem csap le rá. De ki lehet ez a más valaki? Majd a bálban úgy is kiderül. Nem csodálkozom, hogy már van akivel elmenjen, hiszen szerintem kilométeres sorban állnak utána a fiúk. Sajnos valószínűleg én a sor végén állok. Sajnos.
-Remélem jól fogod magad érezni. Örülnék, ha majd táncolnák egyet, persze csak ha te is és a kísérőd is beleegyezik, és tánc közben nem változtat békává, vagy ehhez hasonló.
Ezt komolyan gondoltam, nem tudom mit csinálhatok, ha egy féltékeny ötödikes fiúval megy akkor alaposan meggyűlne a bajom.
-Mit fogsz a vizsgák után csinálni? Itt maradsz az iskolában a szünetben?

Varzella

Látom, hogy nagyon bátortalan és kicsit mintha félne tőlem. Pedig tudomásom szerint nem harapok, és nem nézek ki ijesztően sem, vagy igen? Rápillantok magamra. Fehér hosszú szoknyámmal és kardigánommal, szerintem inkább angyalnak nézek ki, mint ördögnek, ha ezzel a hasonlattal élek. Biztonság kedvéért küldök felé egy biztató mosolyt, hogy ne higgye azt, hogy báránybőrbe bújt farkas vagyok. Megfogom, és felfelé fordítom a tenyerét, majd bele szórok neki egy adag madáreleséget. Miután a sajátomat is megtöltöttem, elkezdem szórni a madaraknak az eleséget. A madarak hálásan kapkodják fel a szemeket, időnként egy másnak ugrálva próbálnak minél több morzsát begyűjteni maguknak. Közben, hallgatom Varzellát.
-Nem baj.-Mondom mosolyogva. Miközben mindkettőnk kezébe egy újabb adagot szórok. Éhesek a madarak. De, van, amelyik már jól lakot és felszáll, hogy átadja a helyét éhesebb társainak. Nekünk pedig egy gyönyörű dallammal köszöni meg a megvendégelést. Magamban egy szívesen-t kiálltok neki.
-Sok tantárgyat vettél föl vagy keveset?-Kérdezem tőle. Magamra emlékeztet a viselkedése. De, ha magamból indulok ki, akkor hamar be fog illeszkedni.
-Gyere nyugodtan. Ha, legközelebb lesz, ilyen akkor szólni fogok neked,jó?-Indítványozom, hiszen amióta itt vagyok, a legtöbb ilyen eseményre elmentem és mindegyik kivétel nélkül nagyon jól sikerült.
-Én nem nagyon tudok olyat, hogy klikkek lennének. Talán, a házak ilyeneknek számítanak, de még azok se igazán. Itt mindenki barátkozik mindenkivel. A házak, csapatokat alkotnak. Te és én meg még sokan mások a Levitát erősítjük. Ezek a csapatok versenyeznek az év végén átadásra kerülő ház kupáért, melyet az a ház kap, aki az adott évben a legtöbb pontot gyűjti. De, igazából ez se klikk, mint már mondtam, hanem csak egy csapatverseny féleség.-Mondom elgondolkodva.Én még nem találkoztam klikkekkel. A házak diákjai ugyan többet vannak együtt, hiszen csak az mehet be egy házba, aki tagja is annak. Én például nem mehetek be a Rellonosok házába, de Dáviddal, például a cukrászdában futottam össze. A nagyteremben pedig Charlotteval, aki pedig még meg sem kapta a levelét, hogy felvették ide, de már nagyon várja. De, attól függetlenül lehetnek, hogy én nem tudok róla, majd megkérdezem Odettől, ő biztos meg tudja nekem mondani.
-Mivel töltöd a szabadidődet? Mi a hobbid?-Kérdezem, hogy Varzella számára is ismerős témáról beszélgethessünk. Ennek több jó eredménye is lesz, az egyik, hogy talán megnyugszik, a másik pedig, hogy megtudok róla pár dolgot. Amit nagyon szeretnék, meg már úgyis eleget dumáltam, most a változatosság kedvéért, ne csak én beszéljek folyton. Meg amúgy sem vagyok olyan típus, aki szereti hallgatni a saját hangját. Bár, az alap beszédhangom elégé hangos, de erről sajnos nem tehetek, így születtem. Míg várom útitársam válaszát, addig szórok a madaraknak némi eleséget. Az egyik, szerintem cinege, felszállt a tenyerembe, hogy onnan falatozzon. Nagyot nevettem, mire madárka megugrott egy pillanatra, majd bosszúsan rám nézett. A szeméből olyasmit lehetett ki olvasni, hogy miért háborgatsz te engem, maradj csöndben, hagyj engem nyugodtan enni! Ettől a látványtól legszívesebben újra kirobbant volna belőlem a nevetés, de tiszteletben tartottam a madárka ki nem mondott kérését és visszafogtam magam. Eszembe jutott egy dal, amit még a tanítóm énekelt ilyen alkalmakkor, mikor sétáltunk és madarat etettünk a parkban.

Adria (zárás)

-Engem érdekelnek a muglik felfedezési, főleg a telefonok és a számítogépeik fejlesztésük.
Ez a téma izgatottan érintett. Szeretek arról olvasni, ami új és fejleszteni tudják. A muglik hétköznapjaikat könnyebbé akaraják tenni, és ezek a próbálkozások rendkívül izgalmasak. Szerintem.
-Mivel a csapat tagja vagyok, szerintem kicsit értek a kviddicshez. Gondolom te is.
A kviddics témája nagyon izgalmas, egy sport amit az emberek nagy része nem ismer, mégis rendkívül izgalmas. Sajnálhatják a muglik, hogy nem ismerik. A foci is érdekes, de egy mugli számára elképedést mutathat az emberek számára. Úristen mennyi ideje vagyok itt? Kezd esteledni, és már eléggé hideg van.
-Késő van, én haza indulok. Nem fázol? Ne adjam oda a kabátom?
Elindultam a kastély fele, mert már rendkívül álmos voltam.
-Kösz, hogy találkoztunk. Már várom azt a meccset amikor együtt játszhatunk.
Most nem hazudtam, egy kedves lány aki jófejnek tűnik. Biztos jó lehet vele kviddicsezni.

-Szép estét.
Majd elindultam hosszú utamra hazafele.

Charlotte

-Persze, majd még úgy is beszélünk, hogy megbeszéljük az időpontot, hogy mindkettőnknek jó legyen. Meg a szobatársammal is meg kéne beszélnem, hogy ő mit szól hozzá. Mert, azért még is a szobatársam, így neki is van bele szólása, ráadásul a legjobb barátnőm, szóval amúgy is megbeszélnénk.-Rosyval, mindent megbeszélünk. Nagyon titkosnak kell lennie ahhoz, hogy ne mondjuk el a másiknak. Rosyra gondolva egyből felizzik a nyakamban a barátságunkat jelképező ékszer. Emlékszem, amikor megvettük, más dolgok társaságában. Rosy sárkánya és jeges medvéje és az én lovammal együtt. Ha, jól emlékszem, akkor még vettem hozzá egy teleszkópot meg egy-két fülbevallót is. Amíg élek nem felejtem el ezt a történetet. Charlotte lelkesedését látva nagyon örülök, mert én is hasonlóan érzek. Alig várom már, hogy legyen egy vakítóan fehér baglyom. Hedvignek hívnák, mint a Harry Potter baglyát, mert annyira szomorú voltam, mikor meghalt, hogy így szeretnék emléket állítani neki. A vásárlás után, meg csinálhatnánk pár dolgot, hogy megünnepeljük az újdonsült kedvenceinket. Hallgathatnánk zenét, elmehetnénk a térre, vagy beülhetnénk valahova. Nem számítok azért, akkora nagy evőnek, de szeretek jókat enni. De, csak akkor, ha éhes vagyok. A túltelítettség érzését utálom. Kevés dolgot tudok mondani, ami rosszabb lehet annál. Bár, ha megerőltetném magam, akkor tudnék, de most nincs kedvem hozzá. Korgó gyomrom emlékeztet, hogy most viszont éhes vagyok, így belapátolok pár kanállal a fogásból, majd szép lassan, minden falatot jól megrágva lenyelem. Csöndben maradok addig, hiszen teliszájal nem illik beszélgetni és ráadásul még nem is szép látvány.
-Örülök, hogy felcsigáztalak. Tök jó lenne, ha együtt járnánk szakköre. Bár, most még csak a próbák folynak, de remélem tetszeni fog majd a nagyérdeműnek.-Izgatottan várom már. Tök jó lesz. Már nagyon hiányzik a színpad. Nem is igazán a játék, hanem a hangulat, amely mindig magával ragad olyankor. A fények, a füst, a zene és a tánc. A varázslat, ami olyankor mindenkit körbe vesz. A nézőt és a szereplőt egyaránt. Az is hiányzik, hogy megnézzek egy darabot.
-Van, valahol színház a faluban?-Kérdezem meg Charlottot egy hirtelen ötlettől vezérelve. Ahol színház van, ott darab is van és attól még, hogy eddig nem láttam akár lehet is, de nem élem bele magamat, mert ez csak feltételezés. Különben is, majd szünetben elmegyek pár előadásra, anyu biztosan szerez nekem pár jegyet. Miközben beszéltem megszomjaztam, így a poharamért nyúlok és teletöltöm friss vízzel, majd egy húzásra kiiszom a poharam teljes tartalmát. Ez jól esett. Megtörlöm, a számat szalvétával, majd tovább diskurálok.
-Szoktál olvasni?-Kérdezem, mert a musicalek mellett a könyveket is szeretem. Vajon ő is szereti? Azt tudom, hogy a muglik nem kultiválják, de a muglik kevés része szeret egyáltalán bármit, ami a kultúrával kapcsolatos. Sajnos, pedig mennyi mindenről maradnak le vele…

Kőszegi Gábor

A kérdésre, hogy távollétem alatt volt-e munkám felsóhajtok. Hogy mindent megértsen, talán olyan részletekbe is bele kell mennem, ami nem biztos, hogy Rá tartozik, nem biztos, hogy egyáltalán érdekli Őt.
-Nos, én Tenerifében születtem, egy kis falucska Spanyolországban. Madridban kaptam munkát, a Vogue nevű híres, spanyol divatlap modelljeként, illetve néhány divatház kifutó-modelljeként. Ennek köszönhetően sok helyen voltam már, többek között Írországban, Törökországban, Olasz-és Franciaországban.
Mosolyodok el. Általában ilyenkor végképp leírnak az emberek, és megkapom a "buta modell" nevet, de én egyáltalán nem kérkedtem a szakmámat illetően, egyszerűen szerettem csinálni és kész.
-Aztán voltam menyasszony is és most ismét visszatértem ide, ahol felnőttem gyakorlatilag.
Igen, és ez jelenleg nagyon is jó Nekem, kicsit elszakadni. Így lehet igazán lezárni és pontot tenni a múltra.
-Az írás. Hát novellákat is írogatok, meg bűnügyi regényeket is, de ez csak amolyan hobby, senkinek nem mutattam meg Őket. Emlékszem, nyolc évesen kezdtem az írást, és egy mackós toll ihletett meg. Sokáig kis meséket írtam, rengeteg van belőlük, némelyik igencsak abszurd és vicces.
Nevetek fel, majd meghúzom a lófarkamat, és a férfire mosolygok, mikor az megdicséri a felsőmet.
-Nagyon figyelmes, köszönöm.
Aztán váratlan dolog történt, egy aprócska nyíl landolt a csészémen. Rosszat sejtek, a kezembe fogom, és Gáborra nézek kérdőn.

Odett

Az első izgalmak után jöhet az éles, a nehezebb feladat. Mikor a tűz, víz, és föld már kész van, jön a levegő, amivel kicsit megakad Odett. Pár utasítást kap, tippet, tanácsot, majd neki kell megcsinálnia a hallottak alapján.
A feladat tényleg nem könnyű, de meg tudja csinálni, méghozzá nagyon szépen, és ügyesen. Az egyik gömbben tiszta fehér köd gomolyog, vagyis úgy néz ki, mint a köd, a másikban pedig a fehértől a feketéig minden előfordul.
- Nos. A gömbben, hogy könnyebb legyen a feladat, minden elem megtalálható volt. De ebben a helyiségben sajnos ez nem működne. Itt, mivel távol vagyunk minden káros anyagtól, és itt vannak a növények, a fák, így csak az oxigént, széndioxidot, vizet, és esetleg egy kis port mutatna ki a varázslat. Szín szerint fehéret, kéket, szürkét, és egy cseppnyi világosbarnát.
Adja a magyarázatot, majd máris folytatja a beszédet, és talán nem fog tetszeni a most következő pár mondat a lánynak, azért próba, cseresznye.
- Na, akkor moooost, mindezt hangtalanul, ergo, nonverbálisan. Minden elemen. Koncentrálj, higgy magadban, és hívd elő magadból a mágiát!
Mosolyog rá biztatóan, aztán a gömbök eredeti helyzetükre állnak vissza. Sehol semmi szokatlan, csak a gömbök, bennük az anyagokkal.

Bianca

- Öhm… Na igen… - a lány arcáról sütiére pillantva lehajtotta fejét. – Igen, ebben igazad lehet. Az édességek tényleg nem évszakfüggőek, más kérdés, mikor szokás enni őket. – ugyan igazat adott a lánynak, azért annak nem örült volna, ha megfájdul a torka, és baja lesz. ~ Ó, de biztos nem először eszik télen fagyit… Meg nem feltétlen érzékeny a torka, amennyiben pedig nem, nem lesz baja, feltéve, hogy nem beteg eleve. Márpedig egyáltalán nem tűnik annak. Meg amúgy is, az ő dolga, ő baja, lássa… ~ Győzködte magát Mary. Nem mindig jött jól másokkal való törődése, és együttérzése. Na meg a beleszólási kényszer. Már épp készült volna szólni a lánynak, hogy csak egy kicsit egye lassabban és óvatosabban, de a szólás helyett inkább a sütiéből tömött egy adagot a szájába. ~ Mary, semmi közöd hozzá,  húzd már meg magad, ember! ~ Hordta le magát még a cselekedet előtt. Szokott ilyeneket mondani magának, még jó, hogy erről más nem tud, még hülyébbnek néznék mint amilyen.
- Értem. Akkor okés, leszel Bianca! – mosolyogtam. Választási lehetőség. Ez jó. Bár engem régen vagy az első, vagy mindkét keresztnevemen szólítottam egyszerre, sosem használták csak a második keresztnevem. Persze ez sosem jelentett problémát számomra, az első úgyis mindig jobban tetszett.
- Na, azért személy szerint ez nem igaz rám… Nem vagyok egy nyugodt személyiség. Nagyon hamar, és könnyen fel lehet engem húzni, és nem mondanám magam valami megfontoltnak sem. Értem. – feleli végül a lány mondandójának befejező részére.
- Köszi, te is aranyos vagy! – vigyorodik el. – Gergő? Őt nem ismerem. Jövőre megy sulliba? Tényleg, te mikor? Amúgy nem olyan nagy baj, ha nem leszünk háztársak, attól még össze-össze futhatunk, találkozhatunk, a kettő nem zárja ki egymást. – mosolyogott még mindig. Nagyon aranyos lánynak látszott Bianca. Mary szívesen mesélt neki a suliról, csak így, konkrét kérdések nélkül nehéz volt. Főleg így, hogy eleve nem keveset tud a suliról, nem volt könnyű neki újat mondani, főleg, ha nem is tudja, mi új neki, és mi nem. Bianca fel is teszi a kérdését, amin Mary rendesen meg is lepődik. Szemei kikerekednek, széles mosolya pedig kezd ellágyulni, de nem tűnik el teljesen. Arca itt a totális fagyásnak adja át magát, agykerekei lassan kattognak, két-három másodperces különbséggel.
- Öhm, ne haragudj, de… - fog bele Mary, kissé nehézkesen. – De… Ezt, nos… Nem épp a legmegfelelőbb személytől kérded, én… Az ilyesmit így nem… Mármint, persze, meg tudom állapítani magamban, de alapvetően nem úgy nézek az emberekre… Szóval, érted. – eközben észrevétlenül is kerüli a lány pillantását. Elég érdekesen érzi magát. Nem kínosan, csak hasonló. Olyan érdekes. Nem igazán lehet megfogalmazni. Mikor a meglepettséggel párosul valami furcsa. De most már igazán nem szeretné rendes – illetve viszonylag rendes – válasz nélkül hagyni a lányt, szóval nagy nehezen kinyögi:
- Igen, biztos vannak. – von vállat, és emeli vissza tekintetét a lány arcára.

Lotte

Sajnos az unalom gyakran az ember agyára megy. Na, nem mintha nem lett volna mit csinálnom, de gyakran, illetve inkább leggyakrabban a rendrakás és a tanulás sokkal kevésbé érdekes, mint a hülyeségek, amik kipattannak a fejemből. Délelőtt váltottam egy baglyot az egyik barátnőmmel, amiben csupán viccből azt írta, ha unatkozom, álljak neki csilláron hintázni. Hát, eleinte nem is vettem komolyan, de aztán fontolóra vettem a dolgot, és arra jutottam, hogy ha már egyszer élünk, akkor miért ne? Jó, tudom, csak az idióták csinálnak ilyesmit, és nem akartam elkönyvelni magam, de tényleg rámfért már egy kis "eksön".
 A fejetlenség folyosóját céloztam meg az eseményre. Először odasomfordáltam, felderíteni a terepet, meg leellenőriztem, hogy tényleg van-e csillár, illetve hogy elérhető magasságban van-e. Hát, ugorva nem tudtam rá felkapaszkodni, és ez okozott némi gondolkodnivalót, de arra jutottam, hogy pár könyvre felállva már el fogom érni. Elmentem a szobánkba keríteni pár vaskos regényt, és reméltem, hogy akkor sem lesz ott senki, amikor visszaérek. Az imáim meghallgatásra találtak, a folyosó kongott az ürességtől. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy valóban így kellene-e levezetnem a stresszt, de gondoltam ha már idáig elcipekedtem, kár lenne nem megpróbálni a dolgot. Egymásra pakoltam szeretett regényeimet (az egyik nem az enyém volt, reméltem nem szakad szét a súlyom alatt, mert az igen kínos helyzetbe hozott volna), aztán felálltam a kupacra, és elrugaszkodtam. Én hökkentem meg leginkább (nem mintha látott volna bárki más), amikor elsőre elértem a csillárt. A fém kicsit vágta a kezem, és azt hittem, hogy leszakad az egész a súlyom alatt. Megkörnyékezett a félelem, amikor a mászókám billegni kezdett, de aztán lassan stabilizálódott az állapot, és igyekeztem felkapaszkodni. Jó ideig csak csúszkáltam össze vissza. ~ -Na és hogy bénultál le? -Leestem egy csillárról ~ visszhangzott a  fejemben a gondolat, és ahogy küszködtem, nem álltam meg mosolygás nélkül. Aztán végre feljutottam, és ülő helyzetbe tornásztam magam.
 - Ezt is megértem - motyogtam halkan. Reméltem, hogy ez még nem számít magamban beszélésnek, mert egy csilláron kucorgó, magában motyogó alak már okot ad egy kis aggódásra.

Zsolt

Menj a rétre, este fél 8-ra!

Zsolti fiú

-Ömmm. – Még mindig kétkedve néz az ékszerre. Most komolyan! Zsolti fiú nem viccel, ez egyszer biztos. De hogy a ménkűbe akarhat valaki valamit ennyire? Látszik, hogy ifjú hölgyünk sosem volt szerelmes, mert nem tudja értelmezni ezen érzelmeket. Legalábbis úgy biztosan nem, hogy felé irányulnak. Vannak még fura emberek, ezt bizonyítja az is, hogy pont ő lett a kiszemelt.
-Én ezt akkor sem fogadhatom el – Mert az olyan lenne, mintha ígéretet tenne a srácnak. Isten ments! Már attól is elnyomottnak érzi magát, ha megpróbálja elképzelni, milyen lenne egy kapcsolatban. Gyermeteg érzelmi szintjén képtelen máshogy látni a dolgot. Mintha Zsolti fiú megpróbálná betuszkolni egy karámba. Ez az ötlet pedig nagyon nem tetszik neki. Bár biztos jó dolga volna, ingyen kvártély, minden nap kapna friss szalmát maga alá, és szénát, hogy egyen…
-De azért tényleg nagyon aranyos Tőled – Vigyorodik el, miközben visszaszolgáltatja a dobozt. – De apukám mindig azt mondja, hogy ki kell érdemelni az ajándékokat. Tudom, hogy már a puszta létezésem is rászolgál, de hát mégsem jó ez így… - Próbálja elviccelni a szituációt, hogy kevésbé legyen kínos. Hogy a fiúkát ez hogyan érinti… nos, hölgyünk leginkább saját kusza gondolataival van elfoglalva.
-Őőő… igen. Hát akivel megyek… - Dehogy megy! Na jó, igazából először azt tervezte, hogy besompolyog egy adag kukoricával és egy kivágott tv formával, leül, és csak figyeli a párocskákat. Úgyis régen járt már a nagymamájánál, és hiányoznak neki a romantikus filmek, ez remek lehetőség lett volna. De így, hogy most el kezdett kamuzni. Hogyan állíthatna oda egyedül? Talán inkább el sem megy, és keres helyette valami más mókát. Esetleg lemegy a manókhoz, és elkezd nekik Valentin napi szívecskéket osztogatni, hogy ők is örüljenek.
-Az egy óriási medve. Mármint olyan ijesztő… meg nagy. – Ki más juthatna eszébe hirtelen, mint egyetlen tanítványa? Az ő fülébe úgysem fog eljutni ez az információ, hiszen meg sem értené. Ha mégis, akkor majd bocsánatot kér. Vagy elmenekül a hatalmas tenyere elől, mikor le akarja csapni.
-Én nem mernék neki semmi olyat mondani, ami felidegesítheti. Mert mondjuk itt egy légy… - Eljátssza, hogy lecsapja az említett rovart. – Na, ez a légy voltál Te.. vagy én. – Valójában jót mulat saját érthetetlen eszmefuttatásán. De lehet, hogy nem is kéne jobban belebonyolódnia a témába, így inkább gyorsan vált. Témát.
-Óóó, azon még nem is gondolkodtam! Olyan messze van még… de szeretnék hazamenni pár napra, mert nagyon hiányoznak már. És a bátyám megígérte, hogy elvisz valahová! Azt nem mondta meg, hova, de már alig várom! Ezzel húzza az idegeim már karácsony óta. – Tudni való, hogy Leonie hatalmas gyengéje a kíváncsiság. Ha valamit csak úgy meglebbentenek előtte, de nem árulják el a folytatást, az az őrületbe tudja kergetni.
-De végül is.. részben itt is maradnék, mert ezen a helyen mindig történik valami érdekes. Nem is tudom… - Egy pillanatra mérlegeli a lehetőségeket, majd megvonja a vállát.
-Te mész vagy maradsz? – Érdeklődik immár ismét nagyon derűs hangulatban.

Sharlotte

Egy átlagos nap volt rengeteg tanulnivalóval és órával. Igazán unalmasak a vizsga előtti időszakok. Én könnyen beszélek, mivel hát még elsős vagyok, és vannak a nálamnál nagyobb ötödikesek, akik  lázasan készűlődnek a záróvizsgáikra. Szerintem, saját véleményem akik igazán tanulnak azok, már rég elfelejtették az alvás fogalmát. Kicsit sajnálom őket, bár már félek a sajátomtól. A szobámban elmélkedve hirtelen egy bagolyra leszek figyelmes az ablakomban. Kinyitom és beengedem szegény állatot. A lábára egy nagyon apró pergamen darab volt kötve. íroja nem vitte túlzásba a fogalmazást.

                          Menj a rétre, este fél 8-ra!

Ki lehet? Miért pont a rétre. Kérdések százezrei fogalmazódtak meg bennem. Erre a kis pergamen lapra ki sem férne. Hosszas gondolkodás után azt vettem észre, hogy már lassan 8 óra van. A délutánok hamar elröppennek a diákok életében. így volt ez a mugli iskolában is. Bár ott közel sem volt ennyire nehéz dolgom, mint itt. Felöltöztem melegen majd a széllel szembeszállva a rétre indultam. Félelmetes volt a rét és környéke. Senkit nem láttam sehol. Körbejártam a réten a rét közepe fele indultam, de még mindig sehol senki... Nagy kár. A kérdésekre válaszok nem érkeznek. Mi volt ez az emberi hang? Ráadásul egy bagoly is huhogott. A mugliknak van egy olyan mondásuk, hogy ha egy bagoly huhog meghal valaki. A mugliknak nincsenek alátámasztott érveik ezzel kapcsolatban, de mivel eszembe jutott félni kezdtem, szóval nem féltem csak megijedtem. Hátrálni kezdtem. A rét szélén most biztos röhögnek rajtam a nagyok, bárcsak el sem jöttem volna. A kastélyban most mennyivel jobb lenne. Ekkor egy kisebb szintkülönbséget éreztem. Szuper, egy lyuk. De azt hiszem nem vagyok egyedül. Hasamra estem és szemben találtam magam egy navinés lánnyal. Még nem ismerem, messziről láttam. Sikerült alaposan bele gabajodnom, bár ezt nagyon nem bánom. Biztos kellemetlenül érezheti magát.
-Nem zavar, hogy beugrok?

Zsolt

Lagger

Nem terveztem, hogy szert teszek bármilyen állatra is, tudniillik, azok nem maradnak meg a közelemben sokáig, leszámítva a férgeket, úgy tűnik, ők tényleg nagyon szívósak.  
Viszont, ha már lett egy kanárim, amit roppant eredeti néven - a kanári - hívok, úgy gondolom, nem kéne hagynom, hogy éhezzen, tulajdonképp már a macskákat se engedem a közelébe, sőt semmit, ami ártalmas lehet szegényre nézve. Nem, nem ragaszkodás, annak koránt sem nevezném, csupán, ha egyszer rávettem magam arra, hogy eltűrjem, valami megfogalmazhatatlan késztetést érzek aziránt, hogy gondoskodjak is róla. Jobb ember lennék ezáltal? Talán, de ez nem hat ki a környezetemre, ugyanúgy taszítok mindenkit, aki közelebb akar férkőzni hozzám, bár azt is hozzátenném, hogy már nem ugrok kényszeresen annak a torkának, aki a közelembe jön, de csak azért, mert rövid úton elfáradnék, és ugye a varázsigékkel nem bánok jól, így a magam érdekében kénytelen vagyok elviselni.
Ezzel meg az a gond, hogy egyre több alkalom van, amikor muszáj egyszerűen hátraarcot vágnom, és otthagynom az illetőt a búsba, mert... mert egyszerűen nem akarom, hogy lássák, ahogy az agyamra leszáll az a bizonyos vörös köd, mellesleg nekik se tenne jót.
Viszont ma, aránylag jól ébredtem, ami szinte csodaszámba vehető, plusz tényleg el kell mennem kaját venni, a kanárinak.
Lagger a múltkor említette, hogy szívesen mászkálna egyet a faluba, így, hogy megmutassam, nem vagyok akkora tapló, legalább is, vannak kivételes napok, mikor nem, elhívtam magammal, hátha neki is bejön ez a shoppingolós dolog.
Vicces, hogy pár hete még, mást neveztem vásárlásnak, de már annyira nem érdekel a divat, meg az összes velejáró nyüg, hogy szimplán elmenni egy kis boltba a pláza helyett is tökéletesen megteszi.
A bolt előtt várom, mivel kapva az alkalmon előbb kisurrantam, hogy kávéhoz is jussak, ugyanis a manókkal még mindig nem sikerült kibékülnöm... hmmm.. talán, ha egy kicsit jobban törném magam... á nem érnek azok annyit.

Kihágók

Egy igazán vicces éjszakát tudhatott Mira maga mögött. Nevetséges volt, ahogy Silana és Leonie a ficánkoló katonákat cipelték fel a rétre, Daniel is élvezte. Együtt nézték őket az ablakból, de persze csak egy ideig, hiszen hamar beesteledett, és a pici fiúnak lefekvés volt. Aztán a pótmami is ágyba került, reggel pedig igyekezett fel az első órájára.
Már várta az estét, hiszen a lányokat még várta egy büntetőfeladat. Úgy gondolta, hogy ha egyszer nincsenek tisztában a szabályokkal, ideje a fejükbe vésni. Este tízre rendelte oda őket, direkt arra, amikor már senki nem jár ott, hanem szépen csendesen alukálnak a hálókörletükben, vagy nem olyan amatőrök, mint a két leányzó. Feltűnőbben nem is tudtak volna játszani a Kísértetházban...
A feketeség csak a szokásos módon készült a könyvtárba. Zöld szemeit fekete szemceruzával emelte ki, derékig érő fekete haja hullámos tincsekben oldalra lett fogva. Fekete-fehér ruhába bújt, és magassarkúba, mintha buliba készülne. Aki nem szokta meg tőle ezt a 'mindig tökéletesen nézek ki' dolgot, annak ez eléggé furcsa lehet. Nem egyedül ment, Leo is vele tartott, míg Ecset zizegve álomra hajtotta a fejét.
Egyébként pedig egész úton fülelt, hátha meghall pár újabb rosszalkodót. Alapjáraton azért megnézi, kit büntet, mondhatni pofára megy.
A könyvtárba érve körülnézett, a lánykák még nem voltak sehol. Korábban érkezett, mindössze öt perccel. Karjában pergameneket tartott, zöld színűeket. Ezeket letette az egyik távolabbi asztalra, majd ledobta magát az egyik székre.
-Gyere óriás -valami iszonyatosan kedves hangon szólt kisoroszlánjához, Leohoz, majd mint a kisbabákat, az ölébe vette, és simogatni kezdte. Így várta a lányokat.


Ruha

Büntiben

Ó, Te drága pihe puha ágyikó! Azt a kevés időt is, amit Leonie a társaságában tölthetett volna, elvette a gonosz banya, aki valószínűleg most arra játszik, hogy miután tegnap jól megdolgoztatta őket, ma beveti őket a kemencébe, amit sanszosan illegális diákégetésre használ. Oké, mondjuk a Könyvtár elég biztonságos helynek tűnik… tűnne, ha nem éppen éjszaka lenne, amikor senki nem hallja meg a ropogó tűz hangját, de még csak a sikolyt sem.
-Jó éjt! – Lép be ásítozva a helyiségbe. – Vagyis jó estét! – Javítja ki magát, miközben szemeit dörgölve elindul a diktátor asszony felé. Szemei alatt sötétlő karikái olyanok, mintha az olimpia jeléből lopta volna őket, csak nehogy ezért is büntetést kapjon. Bár igazából a lelkét kevésbé viseli meg a dolog, még jól is szórakozott tegnap éjjel, minden nehézség ellenére. Az egyetlen baja az, hogy szervezetének szüksége van az alvásra. Mégpedig jó sokra, mert fittségének bizony ez a titka.
Mirával való kinézetük szöges ellentéte egymásnak. Míg az említett, úgy látszik, titkárnőset akar valakivel játszani a kastély egy rejtett szegletében, mikor már senki nem látja, addig a kis vörös konkrétan kezeslábas pizsamában és mamuszban van. Utóbbi amúgy is szokása a kastélyon belül, az előbbire meg ráhúzott egy méretes pulóvert.
-Vuhhúú! Én vagyok az első! Ezért kapok valami piros pontot? – Élénkül fel kissé, amint megteszi az év felfedezését. Természetesen komolyan is gondolja, legalább annyira, mint hogy a földön a legnagyszerűbb találmány a karácsony. Mert tényleg.
-Mész valahova? – Néz végig a lányon, igazából nem is nagyon hagyja, hogy megszólaljon, ez egy rossz szokása. Ha egyszer nekiáll beszélni, muszáj kiadnia magából mindent, nehogy megálljon lelki fejlődésében.
-Mert igazán csinosan kiöltöztél. Nekem is így kellett volna? Csak nem fellépünk valahol? – Kérdezi szinte rémült tekintettel.
-Előre szólok, hogy az énekhangom zuhany alá való, zongorázni is csak keveset tudok, és… Neked van egy oroszlánod! – Végre feltűnik neki ez is. A hadarás után nagy levegőt vesz, és közelebb lép. – Megnézhetem? Megfoghatom? – Félő, hogy Amirának ez így egyszerre túl sok lesz, és menten nyakkal együtt szedi le a fejét a helyéről.

Katniss

Na jó. Kezdek kicsit feloldódni, de újra görcsbe rándul a gyomrom, mikor hirtelen megfogja a kezem és egy adag madárkaját beleszór. Mivel az első kérdésére nem tudok értelmes választ adni, mert nem tudom, hogy hány tantárgy sok és hány kevés csak mosolygok és azt mondom.
- Szerintem nem lesz megterhelő. Mármint nem hiszem, hogy az amennyi tárgyat felvettem az soknak számít. -
Örülök, hogy elhívott. Remélem ott lesz velem. Egyedül bulikba járni nem az én stílusom. Ha valaki ott van velem, szívesen beszélgetek. De olyankor csak még jobban rágörcsölök minden szóra és még hülyébb választ adok.
Szerintem most azt hiszi, hogy valami hülye liba vagyok, akit csak a népszerűség meg a szép ruhák és a klikkek érdekelnek. Pedig az igazság ettől elég messze áll. Most rákérdezett, hogy mi a hobbim. Ez az egyetlen dolog amiről szívesen beszélek. Ez az egyetlen dolog talán, ami érdekes bennem.
- Imádok gitározni. Otthon volt egy együttesem, amiben én énekeltem és gitároztam. De hát az a múlt. Nem hinném, hogy itt valaki is foglalkozik zenével. Nem tudod, hogy van e együttes, aki tagokat keres? -
Igen. Igazából ez az egyetlen dolog, ami különleges bennem. Ami miatt nem néznek át rajtam. De végiggondolom és rájövök, hogy van még valami.
- És hát régen táncoltam. - olyan vagyok, mint egy bomba, aki mindjárt robban. Csak majdnem tálalok ki neki mindenről. Hogy mennyire hiányzik a tánc. A bandám. Minden. De hát mit lehetett tenni. A szüleim kezdettől fogva erre neveltek. Hogy valami nagy varázsló legyek. Bár ez nem reális. Teljesen átlagos vagyok. Legtöbbször mindenki átnéz rajtam. Kicsit szomorú vagyok. Azért mert ez eszembe jutott legördül egy könnycsepp az arcomon. Remélem nem látta. Nem szeretem, ha sajnálnak. Sőt. Gyűlölöm. De, ha látta inkább elkezdek mosolyogni. Mintha örömömben sírnék. De a mosoly szomorú biggyesztésbe megy át. Ezért, hogy ne rám figyeljen egy nagy adag madárkaját szórok a földre és úgy teszek, mintha nem lenne semmi bajom.

Joanne! ^^

Gyomorkorgása kezdett egyre erősödni, éhségével az élen, mely rögvest be is hajtotta a Pillangó-varázsba. Nem vágyott másra, csak hogy egy jó, kiadósat ehessen. Igazság szerint, el is fáradt egy kicsit, reggel óta csak sétált, amit az elmúlt hetekben igen sokszor ismételgetett el, így mostanra már az enyhe izomláz is kezdte kerülgetni. Életében nem sétált még ennyit, viszonylag, ilyen rövid idő alatt. Alig várta, hogy végre kényelembe helyezhesse magát az étterem egyik kényelmes székén/padján. E felé a kényelmes cél felé, meg is tette az első szükséges lépést: Odaállt az étterem ajtaja elé. Majd jött a második lépés is: Kinyitni az ajtót. Apró lépésekben számolunk, így a harmadik a küszöb átlépése lesz, de hogy ne legyünk olyan rémesen szőrszálhasogatók, az ajtó becsukását is ide számoljuk. Tehát a negyedik lépés még, illetve már a terep felmérése, és a megállapítás: Nincsen szabad asztal. Az ötödik lépés ennél fogva egyértelmű: Megkérdezni a legszimpatikusabb jelenlévőtől, ki a legkisebb társasággal van, van-e szabad hely körében. Meg is volt. Ott lép érvénybe a hatodik lépés, ami a leülést, és a megkésett bemutatkozást takarja. A hetedik lépés, azaz rendelés után érkezik az eddigi utolsó, vagyis nyolcadik lépés: A jelen. A társalgás. Beszélgetés. Ismerkedés. Evés.
- Milyen szép neve van! - mosolyodott el. - És Emíliáé is nagyon tetszik. Megértem. Én is ilyen voltam. És sokszor vagyok is, csak nekem kicsit több idő kell. Mondjuk ez sok mindentől függ... - tekint a picire, és akaratlanul is elmosolyodik, olyan aranyos. A vele szemben ülő hölgy következő mondataira Mary kicsit megijed, de szerencsére ez nem mutatkozik meg arcán. Ellenben ha nem vigyáz, megmutatkozik valami másban. Pl. ha elhagyja a válaszadást, vagy késlekedik vele. Így gyorsan reagálnia kell valamit, viszont az igazat nem mondhatja. Mégsem ismeri, és lehet, nem is fogja megismerni, meg nem is diák, és felnőtt is, na meg sosem lehet tudni, és... Na igen, egy szóval nem lehet ezt így csinálni. De mit találjon ki két másodpercen belül? Vagy várjunk csak... Hiszen gyakorlatilag nevezhető félvérnek... Apukája magyar, anyukája székely... Ugyan a székelyek, s Erdélyiek is magyarok - illetve az Erdélyiek nem mind -, megnevezésben megkülönböztetjük őket, így nem számít akkora hazugságnak, ha igent mond. Csak Joanne ne kérdezzen többet, és nem lesz baj - legalábbis Mary ebben reménykedik, de nagyon.
- Tessék? - kérdez vissza, csupán másodpercnyi időnyerésképp. - Ja! Ja, igen, igen, félvér vagyok, mint te, illetve gondolom, hogy az vagy, mert azt mondtad én is. Vagy is ön, azaz az tetszik lenni? Mármint... Elnézést... - fel sem tűnt neki, hogy csípőből letegezte Joannet, csak megtörtént. Ám az első meglepettség, s kisebb ijedtség után rájött, hogy ez még kapóra jöhet, s elterelheti vele a figyelmet származásáról, feltéve, hogy óriási mákja van, amit mellesleg imád. Mármint a mákot.
- Elnézést, csak saccra egy idősnek tetszik lenni a nővéremmel, így, küllemre legalábbis úgy tűnik. - mentegetőzött tovább, de ennek már két oka volt.
- Köszönöm. - mondja ismét mosolyogva. - Hú, az tök jó! Legalább tudom, kihez kell mennem, ha beteg vagyok. Igen, Bagolyköves gólya vagyok. Köszönöm szépen! - mondja a pincér felé fordulva, ki épp most hozta ki vacsoráját. Éppen szájához emelné ételét, mikor kellemes csalódásnak is nevezhetően elképed.
- Komoly? Én is navinés vagyok! - lelkesül be. - Hát ez tök szuper! - nagyon örül, hogy Joanne is a Navinébe járt. Egyre szimpatikusabb neki a fiatal hölgy, és így, hogy van valami közös bennük, különösen. És amikor megengedi, hogy tegezze, öröme még két centivel feljebb szökik, az amúgy is tetején járó örömskálának.
- Jajj, nagyon szépen köszönöm!

Gilbert általában nem volt ellenséges, inkább kicsit távolságtartó- bár szívesen beszélgetett másokkal, inkább csak felületes, hétköznapi témákról, még ha ki is buktak belőle komolyabb kérdések. Azokat egyébként sem szerették az emberek. El tudta képzelni, hogy nehéz lehet most elfogadni derült égből villámcsapásként jött hasonlóságukat és a tényt, hogy talán jobban érti a másikat, mint az azt szeretné. De az, hogy nem futamodott meg, valahol bíztató jel volt. Ahogy megismételte a nevét, picit elmosolyodott és biccentett. Aztán az eddig írtak fölé, a margóra firkantotta a válasz és kérdését.
Hívj nyugodtan Gilnek, vagy ahogy szeretnéd. Jelent valamit a neved?
Kíváncsi volt, mert szerette az érdekes, idegen hangzású szavakat és neveket. Alapból a Minnára emlékeztette, de az női, illetve japánul annyit tesz, mindenki. Aztán visszakapta az álarcát és erős késztetést érzett, hogy azonnal fel is vegye, újra elrejtve magát, de... itt ültek egymás mellett, a válluk időnként összeért és már úgyis látta őt. Nem érezte így helyesnek, úgyhogy csak magához szorította a fekete, tollas maszkot, míg csendben, szinte lélegzetvisszafojtva várta, hogy a másik fiú elolvassa a neki szánt sorokat. Figyelte az arcát, ám alig valamit tudott leolvasni róla, csak a tekintete változott a szavaktól. Végül Min elvette a pennát, nála pedig a ceruza maradt, de nem bánta- nézte, ahogy megtölti az oldalt, ám nemcsak a szavakat, a betűket és formájukat is leste.
Az első mondatra csak egy idézetet kanyarított, vele azonos magasságban a szemközti oldalra, egyikét azoknak a gondolatoknak, amik leginkább megfogták. Sokat olvasott, mert a szavakból, történetekből merített ihletet kicsiny, zárt világában.
"Csak azok érezhetik meg szívünk titkait, akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában."

//K. Gibran//

Aztán megállt, gondolkodva, és kisebb szakaszokban válaszolt, ahogy a gondolatok megszülettek, talán töredékesen.
Nem hiszem, hogy annyira okos lennék, csak igyekszem mindent megérteni. Nem tudtam visszaütni és nem is lett volna értelme. Gyenge vagyok hozzá. Az én szememben ez volt a könnyebb út- elbújni, nem vágni vissza, nem is reagálni, csak várni, hogy elunják. De a nyelvemre nem nagyon tudok lakatot tenni.
Igazából nem lehet visszafordulni. Nem tudod meg nem történtté tenni a dolgokat. Ám ettől még nem kell hagynod, hogy mások irányítsák az életedet.
A változáshoz mindenkinek idő kell és szerintem nehéz, sok dolog befolyásol és visszahúz. Én is próbálkozom, rá akarok jönni, milyen vagyok valójában, anélkül, hogy másoknak akarnék megfelelni.
Ha segítséget kérsz, tudnod kell, miben és kitől. Végig kell gondolnod, hol van a legnagyobb baj és onnan indulni el- lehet, hogy sok dolgot te is meg tudsz oldani. Tulajdonképpen az, hogy beismered, hogy segítségre van szükséged, az első ilyen lépés.
Elsőre nem értette meg, hogy az utolsó mondat kimondatlan kérés volt- elvégre ő, aki odáig sem jutott el, hogy megváljon álarcától, aligha lehetett sikertörténet és igazi követendő példa. Megszokta, hogy önálló legyen, hogy inkább ne kérjen segítséget, hanem saját erejére támaszkodva próbáljon boldogulni. Ott volt, vagy lett volna a nagyi, de őt nem lehetett mindennel terhelni és úgy érezte, épp elég, ha az öreg, sokat megélt hölgy a szeretetét adja. De ahogy másodszorra olvasta, rájött, mi fölött siklott el, és felnézett, pár pillanatig bizonytalanul fürkészve Mint, mielőtt lassan, tétován elkezdte volna írni az utolsó sort.
Ha szeretnéd, megpróbálhatok segíteni. S cserébe, ha sikerül, lenne egy kérésem.
Nem árult el többet, mert tudta, mennyire összezavarja az embereket, ha ilyesmivel áll elő; s pont a kívánság milyensége miatt kötötte a sikerhez.

Érdekes, ma mindenre számítottam, csak egy ilyen beszélgetésre nem. Ráadásul a lány elég fiatal ahhoz, hogy ilyen életfelfogással rendelkezzen, de lám, csalódhatok én még pozitívan a fiatalságban. Az tuti, hogy én ennyi idősen nem voltam ilyen tág látókörű, sokkal inkább elvarázsolt, aki hitt még a csodákban...csodák ma is vannak, de inkább hívjuk őket a meglepetés erejének, az igazi csodák elég ritkák, még a varázslók között is.
-  Ohh olyankor elég nehéz megállni, de amióta itt vagyok, már kifejlesztettem magamban ezt a képességet. Itt mindig rengeteg finom étel van. Ha nem figyelünk oda a végén majd csak gurulni tudunk a folyosókon.
Ahogy elképzelem a jelenetet, rögtön felnevetek. A jónak mindig nagyon nehéz ellenállni, ez tény. Főleg, hogyha ennyi csokiról meg sütiről meg mindenféléről van szó. De azt hiszem én már túl tapasztalt vagyok, egyszer mindenki eléri ezt a szintet, kivéve Zora...ő rengeteg édességet eszik.
-  Akkor mindenképp hozzád fordulok majd, ha szükségem van valamire, de vigyázz mert szavadon foglak.
Előkerül a dorgálós anyucis hangnem. Még az ujjammal is figyelemre intem, a színjáték végén pedig, úgy ahogy szoktam felnevetek, egész jó hangulatom kerekedett így a végjátékra.
-  A legtöbb gyümölcsöt nagyon szeretem, De a kedvencem az dinnye és az eper. És neked?
Összevonom a szemöldökömet. Tényleg ezek lennének a kedvenceim? Mindig más kedvencem van, attól függ melyiknek van épp szezonja. Miközben várom a választ, kipillantok az ablakon és megmerevedek, sötét van. Tényleg ilyen késő lenne? O alakot formáznak az ajkaim miközben felkelek a székről, el fogok késni.
-  Ne haragudj, de mennem kell. Azért remélem még találkozunk, biztos megtalállak a Navineben igaz?
Miközben beszélek már indulok is az ajtó felé. Le fogják harapni a fejemet és ezt nem csak képtelesen értem. Már épp kinyitom a társalgó ajtaját, amikor visszafutok a lánykához és nyomok egy cuppanósat az arcára.
-  Nagyon örültem, Sharlotte.
Bólintok és már szaladok is kifelé, végig a folyosókon.

Kettes számú elégtétel

A múltkori büntetésben rosszul kellett volna magát éreznie. Ahhoz képest amit a muglisuliban kapott! Körmösök minden mennyiségben. Tetszett neki a játékos feladat, de azért a gombóc még mindig ott volt a torkában a másik bünti miatt.
Sajgott a karja, izomláz gyötörte, de kedvelte ezt az érzést. Megérdemelte. Ha már így alakult, nincs mit tenni. A múlttal nem szeretett törődni, fölöslegesnek tartotta azokon rágódni, amiket több mint egy hete tett.
A hétfő estéjét katona hurcolással töltötte. "Gondolkodjunk pozitívan: úgysem volt programom, Leonnal lehettem és még Mira is jól szórakozott. Mennyi ember szeret velem foglalkozni!" Hajnalban ért vissza a szobájába, és jelmezestül bedőlt a vetetlen ágyba.
Szinte az egész napot átaludta, mivel nem volt sok órája. Kellett neki a pihenés, mert ma éjjel is dolgozni fog. Nappal meg amúgy is jobban szeret aludni. Azt mondták rá, olyan mint egy bagoly. Nappal alszik, éjjel él. Este nyolc körül ébredt. Teljesen átállította a testi időjelzőjét, amelyik néha csilingelt a fejében, jelezve, hogy hahó, kelj már fel!
Felkelt, nagyokat ásított. A tükörben egy karikás szemű nindzsa-féleség látványa fogadta. Felkapott egy köteg ruhát és elrohant fürdeni. Órák hosszat áztatta magát a forró víz alatt. Imádta a vizet! Mire rávette magát, hogy leállítsa a víz csobogását és felöltözzön, észrevette, hogy tíz perce maradt minden másra. Semmi smink és ékszer nem volt rajta, úgy indult el a könyvtárba.
Gyors gyaloglásból futásba váltott, hogy időben odaérjen. Tíz előtt egy perccel berobbant a csendes helyiségbe. Sokszor őrültnek nézik, amikor csak úgy kedvtelésből hangoskodik. Az őrülteket pedig egy hajszálvékony kerítés választja el a zseniktől.
Amira egy székben ült, ölében az imádnivaló oroszlánjával. Hova készül ez ilyen ruhában? Diszkóba? Mit fognak csinálni? Egyre több kérdés merült fel benne, amikor meglátta a Mira öltözködésével szöges ellentétben álló pizsamás-mamuszos Leonie-t is. Újra az arany középutat választotta egy teljesen átlagos ruhával, szerencsére. Biztos ami biztos, jobban nézett ki most, mint a sállal a fején.
- Sziasztok! - köszönt vidáman. Az, hogy könyvtárban voltak, növelte a jó kedvét. Egy mondat visszhangzott a fejében. ~ Mindent elvehetnek tőlünk, családot, barátokat, értékeket, de a magunkba szívott tudásunkat és az emlékeinket örökre megtarthatjuk. ~ Ezért szokott tanulni és csintalankodni.
- Szevasz Leó! - feltétlenül szükséges volt köszönni külön ennek a tüneménynek.  Silana állatbarát lévén minden élőlényt kedvelt. (Kivéve a pókokat és egyéb undorító rovarokat.) Ezért odaguggolt és megsimogatta a jószágot. Halloweenkor is megsimogatta, ezért nem kérdezte meg újra, szabad-e. Ha leharapja a kezét, akkor... Akkor sajnos el kell majd kísérni a gyengélkedőre.

Eközben Silver a fürdőszobában toporgott. Végre sikerült kijutnia a fekete labirintusból, így újra levegőhöz jutott. Tudta, hogy egyedül van. Gazdája szagfoszlányait megérezve összezsugorodott, és követve az illat vonalát, utána indult. Egyenesen a könyvtár nyitott ajtaja felé.

Gergő

Csak nem kell csalódnom a fiúban! Ácsorogva nekidőltem a cukrászda falának, s onnan kémleltem az utcát. Azon pedig bizony, rengeteg ember lépkedett. Járt-kelt, rohant valahová mindegyik, csupán egyetlen egy öreg, ősz hajú emberen akadt meg a tekintetem, aki lassan ballagott lakhelye felé a járdán. Az öregek már nem sietnek. Fiataloké a világ. Szép gondolat ez, mert ezen felfogás szerint a világ főleg az enyém is. Használjuk és élvezzük ki. Azt teszem.
De nem kellett sokat várni, mert Gergő mosolygós, vidám tekintetét pillantottam meg. Már előbb észrevehetett, amit nagy integetéssel kívánt tudtomra adni. Szaporán szedte a lábait, megmosolyogtató szituáció volt. Tisztára, mintha az anyja lettem volna, akit már ezer éve nem látott. Furcsa, hogy így örült nekem, hiszen annyira nem ismerjük még mi egymást. Remélem sikerül megismernem a fiút, rendes családból származik, még ha nem is vér szerint. Megbízom annyira Janeyben, hogy tudjam, nem akárkit fogad ő örökbe. Ő nem olyan... Nem kérdőjelezem meg a választását.
Elrugaszkodtam a faltól, hogy Gergőt méltóképpen köszönthessem. Válaszképp én is tettem pár lépést feléje, bár ő sokkal gyorsabb volt. Szívem hevesen vert, nyelnem kellett egy nagyot. Olyan váratlanul bukkant fel, hogy abszolút felkészületlenül ért. Aztán vettem egy nagy levegőt és minden rendben lett. Egy férfias mosolyt megengedve kezet nyújtottam neki.
- Szia Gergő, örülök, hogy eljöttél! Tegezz nyugodtan, nem vagyok én bácsi!
Első pillantásra puszit akartam adni, mert az a szokás. De amióta utoljára láttam, jelentősen megváltozott. Megnyúlt, úgy nő, mintha gomba volna, hangja is megváltozott. De nem csak az ilyen változások szúrtak szemet, lélekben is más lett. Sokkal határozottabbnak és magabiztosabbnak véltem látni. Nyilván itt jobban otthon érzi magát, mit a számára idegen családi körökben. Hogy is ne érezné magát zavarban, amikor nem születése óta ismeri őket, s még egy ősrégi rokon, mint mondjuk én vagy a bátyáim, még azok is félnek? Hát, nem könnyű. Végül úgy döntöttem, hogy hanyagolom az ezzel kapcsolatos témát, mert a végén még megsértem a fiút. Egy határozott mozdulattal elkaptam Gergő kezét, akinek már nagyon mehetnékje volt. Mindig ilyen fürge?
- Ácsi, nem sietünk sehová. Mit mondtak, meddig maradhatsz? Én viszlek haza? - vontam fel a szemöldököm, Gergő szempárjába meresztve tekintetem - Gyere, menj be elsőként - nyitottam ki neki az ajtót, majd az orrom alatt mormogva valamit beljebb siettünk.
Elegánsan és hangosan odaköszöntem a felszolgálóknak, mintha törzsvendég lennék e helyen. A cukrászdát jól fűtötték, máris kedvem támadt levenni téli ruházatomat. Szemeimmel üres asztal után kémleltem, lelkesen forgattam a fejem, hogy szabad székekre bukkanjak. Volt is mire izgulnom, hiszen a helyiség vendégekkel volt tele. Itt igen nagy volt a zaj, rögtön visszasírtam a kinti nyugodt levegőt, amit itt sütemények és finomságok illata árasztott el. Az emberek pedig beszélgettek, kanalaztak, az alkalmazottak sürögtek, s az összképet elégedetten néztem.
- Üljünk le valahová, mondjuk oda! - mutatóujjamat egy olyan asztal felé böktem, mely üresen állt, ki tudja meddig. Sietősen el is indultam, hogy bárki más előtt elfoglalhassam. Az asztalnál két szék volt kialakítva úgy, hogy azok egymással szemben ülve tudjanak társalogni. Leültem az egyikre, hogy a bejáratot és a pultot könnyen átláthassam, majd kabátomat és sálamat levéve a székemre tettem. Aztán jeleztem Gergőnek, hogy ő is hasonlóképpen cselekedjen.
- Most rendeljünk, vagy később szeretnél?

Ophelia

Szerintem jogosan éreztem magam megtisztelve, hogy Ophelia elhívott kaját venni a madarának. Nem nagyon ismertem a lányt, nem tudhatom biztosan, hogy olyan zárkózott-e mindig, mint gondolom. Viszont azt anélkül is meg tudtam állapítani, hogy előítéletesnek éreztem volna magamat, hogy nem az az ismerkedős fajta. Persze nem voltunk egymásnak idegenek, de barátnőknek sem tartottam magunkat. Jó érzés volt tudni, hogy van programom, hálás voltam Opheliának, hogy elhívott. Viszont akármennyire is mehetnékem volt, az ösztöneim arra buzdítottak, hogy késsek el. Elnéztem az órát pár perccel, és semerre sem találtam a kabátomat, de hála az égnek valahogy sikerült előszereznem Maia gitártokjából. Eléggé bosszantott ez a lehetetlen esemény, de azzal vigasztaltam magam, hogy ha már elkéstem, legalább lesz egy jó sztorim.
 Mivel nem gyakran jártam a faluban, az is eltelt egy kis időbe, mire eltaláltam a varázslények boltjához. Már messziről is felismertem Opheliát, de még nem voltam elég közel ahhoz, hogy le tudjam olvasni az arcáról, zavarja e a késés. Az órámra pillantottam, és megkönnyebbülten olvastam le róla, hogy csak öt percet késtem. Ez még egy kívülállónak is elfogadható menetidő, azt hiszem. Igyekeztem nem Ophelia arcába vigyorogni, amikor közelebb értem, a végén még valami hátsó szándék jelének fogta volna fel a dolgot.
 - Szia, bocs a késésért - mondtam némileg lihegve, és megeresztettem egy halvány mosolyt. Végigmértem a háztársamat. Nem látszott rosszkedvűnek, a kezében egy pohár kávéval. - Mi jó van veled?
Magamban leszűrtem a következtetést, hogy ez elég régimódiasan hangzott, de nem voltam túlságosan meglepve. Amióta a három testőrt olvastam, nem volt ritka, hogy kicsúszott a számon valami olyasmi, hogy 'az istenfáját', vagy 'az árgyélusát neki'. A mostani még úgy megfelelt a generációm elvárásainak.

Tündérlány

Most már nagyon szeretném, hogy elvegye. Szeretném ha elvenné, elvégre direkt neki vettem, ezért van az ő neve belegravírozva abba a, szerintem különleges medálba. A mester, mikor  szorgalmasan dolgozott a kis ékszerrel látszott rajta, hogy örül, hogy egy bizonyára elbűvölő lányak készül.
-Biztos nem szeretnéd?
Miközben a mester dolgozott meséltem neki a vörös óriásról. Mikor kész lett, a tapasztalata bizonyára azt súgta neki, hogy érdemes lesz egy kis ajándékot adnia nekem. Nem tévedett, bizonyára jó ember ismerő lehet ha gondolta, hogy Leonie mit fog tenni. Én ekkor értettem meg miért is kaptam az ajándékot. A medálos dobozt beraktam a zsebembe, majd újra kiemeltem, egy másikat. Kinyitottam az ablakot és kidobtam azon. Nah ehhez mit fog szólni?
-Megoldottuk a problémát.
Mosolyogtam jóízűen. Ekkor Leonie  beszélni kezdett a kísérőjéről. Az igen, mint egy medve?
-A kísérőd egy medve?
Még mindig nagyon mosolyogtam, élveztem a helyzetet.
-Akkor majd nem mondok semmi rosszat.
Már tényleg kezdtem rendkívül kíváncsi lenni, ki lehet a kísérője.
-Hogy hova megyek a szünetben? Nem tudom, szeretnék utazgatni, de jó volna egy társsal. Nem izgalmas egyedül utazni, nem igaz? Szeretnék haza is utazni, a családomhoz, barátaimhoz.
A család, honvágyam támadt.

Sharlotte

Elég kényelmetlen volt, de ezt próbáltam jobbá tenni, sajnos elég sikertelenül a helyzet ráadásul egyre rosszabb volt. Próbálkoztam szembe kerülni vele, mert úgy véltem, hogy úgy jobb lesz. Addig forgolódtam, míg, már szerintem vele szemben voltam.
-Sharlotte, bár a holdfény miatt nem látom az arcod, de biztos csinos vagy ha már így beléd estem.
Ilyen helyzetben az emberek 99%-a bepánikolna. Velem sem volt ez így, de azt tudom, hogy ilyen nyomasztó helyzetekben meg kell őrizni a hideg vért, és oldani kell a feszültséget.
-Jól vagy? Nem fáj sehol?
Most nem az a lényeg, hogy én hogy vagyok. Nem is érdekel. Iszonyatosan fáj a fejem, valószínűleg vérzik is. Nem tudom megnézni, mivel kezeim nagyjából Sharlotte feje alatt van. Úgy néz ki mintha megöleltem volna. A fejem csak Ő tudná megnézni, de nem kérem meg. Ki tudja? Lehet úgy bepánikol, hogy egyből elájul, és az nem lenne jó.
-Engem Zsoltnak hívnak, örülök, hogy beléd botlottam. Szeretek emberekkel ismerkedni bár a körülmények nem megfelelők. Az életrajzokat majd elmesélhetjük, ha ki jutunk innen.
~Ha kijutunk innen. A rossz gondolatok csak elterelik a figyelmem. Ezeket kell megpróbálnom kizárni a fejemből. Szép éj szaka lehetne, ha nem egy gödörben, hanem az iskola valamelyik termében találkozhatnék Sharlotteal. Ő vajon hogyan került ide.
-Miért botorkászik egy ilyen fiatal hölgy a kastélyon kívül ilyen késon?
Remélem tetszenek neki a poénok, mi a legjobb módja a feszültség oldásnak?Viccek, pontosan. Megerőltető viccekre gondolni ilyen nyomasztó helyzetben. Nem baj ha én félek, a lényeg hogy sugározzon rólam a magabiztosság. Véleményem szerint ez sikerül. Ha én magabiztos vagyok akkor a lány is nyugodt, következik én is nyugodt vagyok.

Lányok

Leo mindenkinél jobb társaság, és komolyan ragaszkodóbb, mint mondjuk Kristóf. Nem ismerte Amira Lovedayt, de két csöppséget is köszönhet neki. A cicáját, és a kisfiát. Az elsőt legtöbben tudják, viszont Danielről jóval kevesebben. Ezt nem köti minden jöttment orrára, csak annak nyilvánvaló, aki beférkőzik a szobájába, és felfedezi a bekeretezett családi képüket, amin hárman -a két anyuka és a fiú- mosolyognak.
Tehát a kis oroszlánnal kettecskén, csendesen várták a két lányt. Míg Mira simogatta állatkáját, ő néha jólesően felmordult. Viszont éles váltás következett be, amikor a vöröske megjelent a könyvtárban. Felpattant, de gazdája ölében maradt, csak mereven ült, és bámult az érkezőre. Ahogy nekiállt beszélni, halkan morogni kezdett, egyáltalán nem olyan édesen, mint ahogy korábban.
-Nem számítottam jobbra -vonta meg a vállát a prefektuskisasszony kifejezéstelen arccal és hanggal, a kérdéseket figyelmen kívül hagyva. Miközben odasietett Leonie, már végignézett rajta, és elhúzta a száját a látványtól. Csodálatos pizsama.
Amint a lány felfedezte, hogy büntiadója ölében egy élő oroszlán pihen, máris megakarta fogni, és megnézni. A zöldszemű úgy nézett rá, mint egy dilisre.
-Ő nem látványosság és nem plüss akit csak úgy fogdoshatsz -adta a választ, amiből nyilván érezni lehetett a nemleges választ. Egy az, hogy utálja amikor hozzányúlnak a drágáihoz -beleértve párját is-, a másik meg, hogy láthatólag az állat sem örült volna túlságosan, ha plüsscicaként kezdik el kezelni. Morgott, és az éles fogsorát is megvillantotta.
-Ülj le, oké? Ha Silana megjött, mondom a feladatot -fejével a vele szemben üresen ácsorgó székre bökött, míg nyugtatásképpen egyik kezével Leot simogatta, a másikkal viszont odanyúlt a zöld pergamenekhez, és körülbelül tizenöt lapot odatolt Leonie elé. Nem mondott rá semmit, hogy miért vagy minek, főleg mivel pár másodperccel később betoppant a másik jómadár is. Biccentett neki, a következő lépésre azonban nem számított. Silana leguggolt Leohoz, amit Mira csak akkor vett észre -mert közben másfelé járt a tekintete-, amikor úgy kellett visszarántania a nagymacskát. Önvédelemből üvöltött fel, és kapott a lány keze felé. Persze nem harapta meg, csak elakarta ijeszteni.
-Örülnék, ha nem lennétek ilyen bátrak, ez nem egy jópofa kis puffskein, akit bárki nyúzhat kedve szerint -vetette oda flegmán, és kissé dühösen. Az állatra nem szólt rá, ő csak védte magát, majd a gazdi szavait hallva odabújt az állához, és nagyot pislogva elhelyezkedett úgy, hogy a feje a lány felé legyen. Farkával erőteljesen jelezte, hogy nincs kedve az estéhez.
-Ülj le, de ne Leonie mellé, inkább az asztal végéhez -mondta neki, majd pálcájával intett, és a többi pergamen odareppent a lány számára fenntartott helyhez.
-Remek. A büntetésetek az lesz, hogy leírjátok a Szabályzatot öt példányban, gyöngy betűkkel. Ha már ennyire nem vagytok vele tisztában, ideje a fejetekbe vésni. Silana, menj és keresd meg. Együtt nem mentek -a végén megingatta a fejét, és sürgetően pillantott rá.
Azután, hogy a rellonos elindult a könyvek felé (ugyanis ha nem indult el, Mira megküldte pár átokkal ami lépésre késztette), a feketeség Leonie-ra nézett.
-Láttam a katonákat felsorakozni, nagyon szuper kis látványosság. Volt. Kár, hogy kénytelen voltam az összeset félbevágni -arcán igazi érzelemnek tűnő szomorúság mutatkozott. Különben ebből semmit nem érzett, csak a színésznő énje gondolta úgy, hogy megsajnálja egy pár másodperc erejéig a játékokat, és a lányt is.
Amint a másik lány visszatért, a vöröske lett útjára bocsátva, hogy megkeresse a Szabályzat egy másik példányát. Nem egy túlzott nehézséggel járó feladat az előkerítése, az viszont már nehézkesebb, hogy egy éjszaka alatt írják meg. Mármint nem bele kell sűríteniük, hanem fordítva, ki kell tölteniük az időt.
-Reggel hatig írjátok, korábban nem mehettek el, ugyebár gyöngybetűkkel, és meg ne halljak egy pisszenést se, különben mehettek ágytálakat is tisztítani, vagy a Kísértetházat kitakarítani szombaton.

Lagger