Eric

 A napomat egy szóval lehett jellemezni; pocsék. Ritka volt az ilyen, általában közönbös voltam, vagy kevésbé rendítettek meg a dolgok, de ha néha rámjött a hoppáré, még egy légy halálán is képes lettem volna elsírni magam. Ami azt illeti, úgy éreztem, most éppen egy ilyen fázisomban vagyok, de sejtettem, hogy túl idős vagyok már az ok nélküli bőgéshez, tehát elhatároztam, hogy megedzem magam. Igyekeztem nem gondolni az otthonról érkezett rossz hírekre, és ahelyett, hogy bánatosan összekuporodtam volna az ágyamon, elindultam a konyha felé, enni valami finomat. A csoszogásnál kicsit lassaban indultam meg a célom felé, valami romantika korabeli darabot dúdolva, elég hamisan. A tempómmal ellentétben azonban valamiért úgy érzékeltem, viszonylag hamar étem el a konyhához. Újult erővel siettem be a megváltást jelentő helyiségbe. Megállapítottam magamban, hogy rég jártam itt, aztán szétnéztem, egy pillanatra elfelejtkezve a bánatomról. A manók szokásosan annyian voltak mint az oroszok, és jónéhányan nekem szentelték a figyelmüket. Nem igazán jöttem zavarba tőle.
 - Egy tál lasagnét tudnátok nekem keríteni? - érdeklődtem egy cseppet parancsoló hangnemben. - Inni meg... kólát, ha van.
Nem tudtam pontosan, hogy mit remélhetek, de hamarosan megkaptam a rendelésemet. Ez nagyon jól jött, ugyanis kezdtem a kezdeti felívelés után visszaesni a mélabúmba. Mohóságomban állva kezdtem enni, mint egy ló. Nem mintha zavart volna, hiszen semmi bajom a lovakkal. Azonban, mivel a poharamat is tartanom kellett, hosszútávon nem látszott kényelmes megoldásnak. Még csak félig ittam meg a kólámat, amikor a pohár kicsusszant a kezemből, és apró darabokra tört a padlón. Káromkodtam egyet, és gyorsan leraktam a tányéromat, hogy segítsek a megszeppent manóknak feltakarítani, akik szinte azonnal rávetették magukat a szemetemre. ~Még ezt is elszúrom~ dohogtam magamban. Éreztem, hogy egy kicsit mardossák a könnyek a szemem, de igyekeztem úrrá lenni a heves érzelmeimen. Tovább szedegedtem guggolva a poharam maradványait, de közben az egyik ármányos szilánk megvágta az ujjamat. Nem mélyen, de azert fájt. Sóhajtottam egyet, kidobtam egy szemetesbe a véres szilánkot, és a számba vettem sajgó ujjamat. Közben a másik kezemmel ismét felemeltem a tányérom, és reméltem, hogy azt legalább nem fogom elejteni.

Elemi mágia 2. óra

Az első gyakorlati elemi mágia óra tele volt Enikő számára új és izgalmas dolgokkal. Ki hinné, hogy úgy feldobódik az ember attól, hogy egy kis mozgásra bírja a vizet? Enikő az óra után lelkesen vetette bele magát a tárgy elméleti részébe; esténként az ágyán hasalva a pergamentekercseket bújta. Néha, mikor úgy érezte, hogy elég nyugodt és tud koncentrálni, megpróbálta az órán tanultakat megismételni. Általában egy pohár vízzel kísérletezett. Többször előfordult, hogy csak nézegette, vagy pálcájával kavargatta a vizet, de úgy érezte, hogy ezekben a pillanatokban is egyre közelebb kerül az eleméhez és jobban megérti azt. Mikor megpróbált apró hullámokat létrehozni a pohárban, a legtöbbször sikerrel járt, de sokszor előfordult, hogy csalódottan kelt fel a székből, és inkább elővett egy izgalmas könyvet, csakhogy elterelje a figyelmét az elemi mágiáról, és kiüríthesse a fejét.
Ezen a délutánon is izgatottan készülődött az órára. Egy félórás pihenés után elindult az elemi mágia terasza felé. Útközben a tanultakat ismételgette, és próbált ráhangolódni az órára. Rászokott arra, hogy üres óráiban a vízre gondol, vagy csak elképzeli annak nyugodt hullámzását és fényjátékát a falakon.
Fejében ezekkel a képekkel lép be a terembe, ami nem változott semmit első ittléte óta.
- Jó napot tanárnő!- köszönt hangosan, majd lassan elindult a múltkori teremrész felé, hátha ott találja tanárát.

Lagger Arm

A napom átlagosan indult. Felkeltem, aztán edzettem egy kicsit, mert nem akartam ellustulni. A testmozgás után felöltöztem, és elindultam a konyhába. Gyors léptekkel mentem, mert úgy hallottam, a tanárok nem szeretik, ha erre járunk. Ezzel annyira nem foglalkoztam, így nem néztem hátra. Csak előre mentem. A nagy ajtót betolva megtaláltam a keresett helyet. Még körbe se néztem, amikor több manó is elém futott, és leültetett az asztalhoz. Erre nem számítottam, így eltelt pár pillanat, mire rájöttem, hogy mi is történt. Még több manó jött elém, egytől egyig azt kérdezgetve, hogy mit hozzanak nekem.
- Egy croque monsieur-t szeretnék, ha lehet. -Mondtam ki a kedvenc francia szendvicsem nevét abban a reményben, hogy itt is fogok tudni ilyet enni. Alig kellett várnom, a manók pillanatokon belül meghozták a kért szendvicset, mellé pedig még egy pohár vizet is kaptam.
Beleharaptam a sonkás ínyencségbe, aztán haraptam volna a másodikat, amikor mögülem hangos csörömpölést hallottam. Gyorsan felkaptam a fejem, és fordultam a hang irányába. A lány káromkodott egyet, aztán ő is segített a manóknak. Gondoltam megoldják egyedül, de aztán a lány felállt, és egy véres szilánkot dobott ki, utána pedig a vérzést próbálta elállítani. Felálltam, és gyorsan odaléptem hozzá.
- Tessék, itt egy zsepi! -Nyújtottam át az említett dolgot. -Jól vagy? Gyere, ülj le! -Gyengéden megfogtam a derekát, és odavezettem az ülőalkalmatossághoz. Most nem érdekelt, hogy mennyire hangozhat hülyén az akcentusom. Az arcát látva tartottam attól, hogy elájul, bár reméltem, hogy erre nem kerül sor.

Zsolti fiú

Imádatának tárgyát, Klaust simítgatja az asztalon egy lelkes mosollyal kísérve. Már a közös jövőjüket tervezné, ha közben nem kéne csapattársára is figyelnie. Bánatos dolog ez a fétis, megfosztja (majdnem) egyetlen örömétől, az emberektől. Bár most úgy érzi, hogy azzal is el tudna lenni, ha egy üres szobában ülne, és csak bámulná a zsebkendőt. De később biztos bánni fogja, hogy nem fordított kellő figyelmet Zsoltnak, aki egy igen mókás figura ebben a történetben.
-Nem, ő nem járt ide sosem. Pedig mindig mondom neki, hogy jelentkezzen mestertanoncnak, de nehéz őt meggyőzni. – Összeráncolja a szemöldökét. Úgy látszik, kezd kiveszni belőle a humorérzék. Ja, nem is, mert fél perccel később kitör belőle a nevetés. Igazán nem tudja hova rakni ezt a srácot a beszólásaival. Pedig ő aztán mindenkit imád, és mindenkivel tud azonosulni. Kivéve a vakondokkal. Azok ijesztőek, nem látnak, lapát lábaik vannak, ráadásul a föld alatt élnek. Egy vakonddal nem tud azonosulni. De ha például zsebkendő lehetne, mint Feri! Szép életük lett volna kettejüknek. Együtt, egy csomagolásban, míg valaki ki nem szabadította volna őket, hogy aztán boldogan… kifújja bennük az orrát. Csúnya vég. Talán mégis jobb ez a felállás.
-Azt hiszem, a bátyám soha nem is vette volna fel a tárgyat. Nem igazán hisz a jövendőmondásban… - Rávigyorog a srácra, miközben meglengeti a levegőben Thomast. De rosszul teszi, mert a következő másodpercben visítva felnevet, és akkora lendülettel dől hátra, hogy székkel együtt felborul. Ez már csak egy ilyen nap.
-Mihhihii? Miért mondasz ilyenekehhet? – Azért ujjlenyomatokról ábrándozni nem utal teljes józanságra. Bár zsebkendőket imádni sem épp’ a legtisztább fejre utal. Aprópó zsepi. Miközben próbál feltápászkodni, észreveszi a földön heverő Gyuszi maradványait. Hát ez… ennek annyi!
-Neee! – Felkapja két darabban lévő imádatának tárgyát. – Megöltem! Te jó ég! Megöltem! – Siránkozik egy sort, miközben Zsolti fiú orra előtt kezdi lóbálni a zsebkendőt, majd a felállított székre rogy ismét. Mi lesz így vele? Persze ő nem boszorkány, hogy helyrehozza… Pár pillanatig elkeseredetten nézi, majd felvidul.
-Nem baj, így már kettő van belőle! – Ez a megoldás talán azért született hirtelen, mert lassan kezd elmúlni Cupido ügyködésének hatása. Ideje lesz már.
-Nem is tudom… Neked mi tetszik a kezemben? – Teszi fel a költői kérdést. Legalább annyi értelme van az ő imádatának is. Bár… ha jobban belegondol, a keze nem néz ki úgy, mint egy csirkeláb, szóval valószínűleg tényleg a szép kategóriába tartozik. Most mit szerénykedjen itt…
-Fekete és sok leve van? – Jajj ne, ez már előre fáj neki. Beharapja alsó ajkát, hogy ne kezdjen újabb röhögő görcsbe. – Fogalmam sincs, de alig várom, hogy eláruld! – Egyébként tényleg kíváncsi. Biztos a néger a megfejtés. Mindig az. Fekete is, teste tömegének több mint a fele víz…
-Még ez is itt van! – Vígan meglengeti a fagyis kelyhet, amihez eddig hozzá sem nyúlt. De most, hogy eszébe jutott, szájához emeli, és elkezdi kortyolgatni az olvadt fagyit.
-Mást nem kérek, köszi. Nem mintha Te hozzányúltál volna a sütidhez… - Jegyzi meg csak úgy mellékesen.

Eric

Hát, elég rosszul nézhettem ki, ha a srác felfigyelt rám. Persze éreztem, hogy kifut az arcomból a vér, és egyáltalán nem voltam meglepve, hogy kiver a víz, hiszen mindíg is alacsony volt a fájdalomküszöböm, de azért nem éreztem magam annyira rosszul. Mire észbekaptam, már le is rakott egy székre, persze minden erőszakosságot mellőzve, és a kezembe nyomott egy zsepit. Hirtelen azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Na jó, ezt éppenséggel még pont tudtam, de egyébként sejtettem, hogy a tanácstalanság kitelepedett az arcomra. Végigmértem a fiút. Nem lehett sokkal idősebb nálam, az is felmerült bennem, hogy egykorúak lehetünk. Nem kerülte el a figyelmemet az akcentusa, de nem zavart túlzottan. Általában ki vagyok békülve a hasonló dolgokkal, amíg nem akadályozza meg azt, hogy megétsük egymást a másikkal.
 - Kö... köszönöm - hebegtem, és igyekeztem nem zavarba jönni. Rászorítottam a zsepit a vérző ujjamra, és reménykedtem, hogy nem kell majd a gyengélkedőre mennem a vágással. Elég ramaty kedvem volt anélkül is, bár a váratlan kedvesség, ami csak úgy rámszakadt az égből, egy cseppet feldobott. Ennek ellenére nem igazán tudtam, mit mondjak. - Nagyon kedves vagy. Mi a neved?
Nem voltam benne biztos, hogy tásalogni akar-e, de megteszi. Legalább ha majd meglátom a folyosón, nem csak név nélkül fogom azonosítani, mint a jófej srácot. Egyébként pedig egy kis társalgás sem lett volna ellenemre, és ez egész jó kezdeményezés volt, ha nem is túl eredeti.

Tündérlány

Épp Leonie testvéréről beszélt, amikor már másodszor esett le. Ismét ugrottam, lehajoltam érte, megfogtam a derekát és segítettem neki visszaülni.
-Nem ütted meg magad? Jól vagy? De ez semmmi egy agyrászkóáshoz képest, ugye?
Vártam a válaszait, mikor meggyőződtem, hogy jól van szóltam:
-Nem gondolod, hogy célszerű lenne kipárnáznod magad?
Rámosolyogtam és jóízűen nevetni kezdtem. Ekkor Leonie toporzékolni kezdett és a zsebkendő után ugrott. Mit szeret annyira abban a zsebkendőben? Így álmélkodva felötlött bennem egy kérdés: Meg lehet érteni a lányokat?  Mindenki azt mondja, hogy a lányok megérthetetlenek, de miért? Ők is ugyanolyan emberek, mint mi, semmi külömbség nincs. Jó, ők máshol pisilnek. De ettől még nem kellene ennyire mások lenniük.
-Hogy mi tetszik a kezedben? Nem tudom csak különleges.
Mit is szeretek a kezében? Leonie példájára én is elkezdem a sütim enni. Ekkor egy varázslatos bagoly repült be az ablakon. A pincérnek ez nem tetszett már majdnem hessegtetni kezdte a törpebaglyot mikor meglátott a lábán egy levelet: Zsolt Perott. Lázasan levettem a lábáról és olvasni kezdtem, azt hiszem Leonie érdeklődve figyelt. Kivától kaptam.
-Leonie, én is terelő leszek!

Samantha H. McSouthernwood

Be kell vallanom, hogy ezúttal megleptek, nem készültem fel rá, hogy megtámadnak. Ugyan nyúltam a pálcámért, de már nem volt esélyem védekezni. Voltaképp annyira lesajnáltam itt már mindenkit, hogy el is felejtettem, hogy azért itt is akadhatnak olyanok, akiknek van vér a pucájukban.
Megkötözve lehuppantam a földre, nem bírtam megmoccanni, ezt felismerve, meg se próbáltam.  
- Talán mégse vagy olyan amatőr. - szorított a kötél, esélyem se volt, hogy egyedül kiszabaduljak, a lány bizalmába kellett férkőznöm.  
Kíváncsian vártam a következő lépését. Természetesen rögtön faggatni kezdett.
- Be akartam olvasni annak a vén hülyének.  - jelentettem ki, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem ez volt a teljes igazság, de úgy éreztem, hogy ezzel talán jó pontot szerezhetek a lánynál és végre kiszabadít.
Talán ezért, talán nem, de végre megszabadított a kötelektől. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, de egyelőre nehezemre esett felállnom.  Kompromisszumot emlegetett, érthetően tartott tőle, hogy bemártom. Meg is fogom próbálni kihasználni ezt a helyzetet. Lenne egy-két ötletem, hogy mivel tudna hallgatásra ösztönözni, mert azért annyira futotta az erőmből, hogy végigmérjem, amikor diadalittasan felettem állt. És tetszett, amit láttam.
Nagy nehezen feltápászkodtam, de máris sürgettek, hogy munkára fel. Egyelőre tűrtem, úgy gondoltam, érdemes lenne a lány bizalmába férkőznöm, ehhez pedig jobb, ha most még nem ellenkezek vele.
- Ha nem tudom, mit kell keresnem, nem fogok tudni segíteni. - állapítottam meg a nyilvánvaló tényt, mert azért azt mégsem várhatta el tőlem, hogy gondolatolvasó legyek. Keresni kell valamit, idáig jutottam.

Eric
február 6., kora reggel

Az idő idekint egy cseppet sem enyhe, inkább úgy mondanám a saját szavaimmal kifejezve, hogy bazi hideg van, a rajtam lévő szürke pulcsi pedig aligha fog túl nagy védelmet nyújtani a hideg ellen. De természetesen megint nem gondolkodtam előre, szóval kicsit sem tudok már meglepődni magamon, mindig megcsinálom magamnak a gödröt, hogy azután beleessek. Ez az én formám. Körbenézek és aztán felállok, mert találtam egy eszközt, amely képest enyhíteni a problémám súlyosságán, nevezetesen egy nagy pléd. Elveszem a másik fotelból és visszaülök oda, ahol eddig is csücsültem, azt már előmelegítettem magamnak, nem akarom hogy lefagyjon a hátsó felem, még szükségem lehet rá...
Ahogy leteszem maamat a meleg fotelbe, nyílik az ajtó és kilép rajta egy srác. Köszön, de aztán azonnal a korláthoz lép és elkezdi a haját barizgálni. Háhá, ismerős rossz szokás, nekem már szerencsére sikerült valamilyen szinten leszoknom a hajam turkálásáról, bár most, ahogy nézem a fiút, egyre növekszik bennem a kényszer, hogy én is a tulajdon fejszőrömbe túrjak.
~Na, na, nem szabad hülyegyerek.
Rá is csapnék a kézfejemre, kitelik tőlem, de nem akarom megijeszteni szegény gyereket, a végén még sokkot kapna itt nekem. Azt meg egyáltalán nem szeretném, nem rég voltam a gyenguszon a törött lábammal, nincs kedvem visszamenni.
- Szia, nem zavarsz. - próbálok nem egy elmebeteg skizofrén idiótának tűnni, ezért küldök még egy ajándék mosolyt is a srácnak. Na lehet ettől veri ki majd szegényt a víz.
- Csüccs, ha szeretnél velem együtt fagyoskodni ezen a szép téli hajnalon. - magam mellé mutatok a másik fotelra. Amennyiben elfogadja az invitálásomat, örülni fogok, legalább nem egyedül kell töltenem a hajnalomat.

Charlotte

-Tényleg? Hát, nagyon köszönöm.-Mondom megilletődve. Ilyet még senki nem mondott nekem. Nagyon jól esik. Mosoly suhan át az arcomon.  
-Tetszeni fog neked itt, biztos vagyok benne.-Hiszen nekem is nagyon tetszik itt, teszem hozzá gondolatban.
-Csomó új barátot szerezhetsz és rengeteg új emberrel ismerkedhetsz meg.-Én itt találtam meg az egyik legjobb barátnőmet, de egy csomó másik emberrel is jóban vagyok.
-Mindenképp vedd fel a Mugliismeretet, mert az nagyon élvezetes tantárgy. Az SVK is jó. Meg a Jóslástan is.  Az Önismeretet és a Bájitaltant akkor ismered.  Én még csak elsős vagyok, szóval Átváltozástant még nem vehetek fel. Majd, Vámpírológiát szeretnék felvenni. Szakkörökből pedig, a színészetre járok, és nagyon szeretem. Kicsi korom óta szeretem a színészetet, szóval örülök, hogy itt is van erre lehetőségem.–Számomra a színészet és a musicalek az örök szerelem. Nincs is annál jobb a világon. A légkör, az energia és a zene. Színház varázsereje, mikor magával ragad és az egész közönség együtt lélegez, vagy épp visszafolytja azt, mikor egy-egy izgalmas vagy torokszorító rész jön. Ezt azonban csak az értheti, aki már ezt az élményt átélte. Na de most térjünk vissza a jelenbe.
-Remélem, hogy a Levitába fogsz kerülni. Jó lenne ott is találkozni.–Nagyon jó lenne. Bár, nem ismerem annyira, hogy tudjam a jellemét. Lehet, hogy a jelleme alapján nem Levitás lesz, hanem más. Ki tudja? Majd kiderül. De, itt lesz és ez a lényeg. Órán és a folyosókon is simán összefuthatunk bármikor…

Jo és Amanda
jan. 17.
Ispotály

Egy nap telt el azóta, hogy Amira lement a faluba Jo bájitalboltjába, hogy vizsgálja meg. Nagyon rosszul volt már akkor is, és az, amit megállapított, egy cseppet sem javított a helyzeten. Legszívesebben kikapcsolta volna az agyát, mert már nem csak a betegség miatt volt rosszul, hanem a gondolatai miatt is.
Szépen bevette a bájitalokat amiket kapott, és várta az üzenetet, ami szerencsére hamar meg is érkezett. Mira azonnal összekészülődött amennyire tudott, és a lehető legnormálisabb formáját öltötte. Amandát kérte meg, hogy menjen vele, ha már egyszer amúgy is látta, milyen állapotban van.
A faluba menet elmondta neki a baját, megbízott benne már annyira, hogy rámerje bízni. Útközben pedig kitalálta, hogy ha valaki kérdezi, hol van az legyen a válasz, hogy hazautazott, és az az ő dolga, hogy mi okból.
Szerencsére gyorsan történtek a dolgok, Joanne elvitte a lányokat a Budapesten levő ispotályba. A szüleié, így könnyű volt elintézni. Amira nagyon hálás volt a nőnek.
Találkoztak egy ott dolgozó javasasszonnyal, aki nagyon kedves volt a feketeséggel, és elvállata, hogy gondozásába veszi, így szerencsére a bájitalboltos lánynak sem kell otthon hagyni a családot meg a boltot, és Mira sem érzi, hogy túl nagy szívességet kért. Persze a nő irányítja tovább a dolgokat, de csak néha betér majd a lányhoz.
Mirát elhelyezték, és szinte azonnal elvégezték újból a vizsgálatokat. Vérvétel, lázmérés, és a többi. Az állapota csak annyival javult, hogy a kedve jobb lett barátnője jelenlétének köszönhetően.
Ahogy az ágyon feküdt, úgy érezte, jobb lenne visszapörgetni az időt. Amanda felé fordította a fejét, és nagy nehezen elmosolyodott.
-Köszi, hogy itt vagy -mondta neki cseppet sem a szokásos Mirásan. Ezt az oldalát, a kedveset még tutira nem ismerte a lány.

Zsolti fiú

-Csak semmi pánik – Nevetgél immár újra a széken ücsörögve. Legalább annyira törhetetlen a hölgyemény, mint egy kiló Zsolnay porcelán. Csak utóbbi még drága is.
-Már gondoltam rá, hogy biztonságossá kéne tenni a környezetem, de túl nagy meló lenne. – Az még hagyján, hogy egy házat bababiztossá tesznek… de egy egész iskolát és környékét? Talán beszélni kéne a vezetőséggel, elvégre csiripelik itt a madarak meg az iskolaújság pletykarovata is, hogy a gólyák megszállták a helyet. Leonie magára vállalhatná a felújítás megszervezését: „Egy biztonságos iskoláért!” szlogennel. A végén persze ő is profitálna belőle. Ezen elmélkedik, ujjaival Richard-Konstantin-t piszkálja, mikor beállít a postás.
-A rajongók már itt sem hagynak békén? – Villant ezer wattos vigyort a srácra. Nyilván már mindenki tudja, hogy Zsolti fiú lesz a legújabb kviddics sztár köreikben. Apropó… tényleg kviddics a téma. Vörös törpénk pedig nem győz szájat tátani a legújabb infó hallatán.
-Ezt el sem hiszem! – Nevet rendületlenül. Hogy miféle okokból nem akar hinni a fülének, az az ő titka marad. – Komolyan együtt leszünk bodyguardok a csapatban? – Óó, a kis medve most milyen büszke lenne rá, hogy így megcsillantotta angol szókincsét!
-Akkor ideje nekiállnod gyúrni és edzeni – Na, nem azért, mert olyan nyeszlett az úriember, csak mégis… rajta múlik az egész csapat épsége.
-Szeretnél egy-két jó tanácsot? - Lassan végigjátszott egy egész szezont, így már okoskodhat, nem?
-A lényeg, hogy mindig az ütő jó oldalán legyél. De végül is... terelőként ezt nem nehéz kivitelezni. - Valójában csak fecseg össze-vissza. Ugyan mit tanácsolhatna pont ő? Hogy Zsolti fiú rendesen fogja össze a haját, mielőtt pályára lép? Nagyjából ezt az egy tanulságot szűrte le eddigi meccsei alatt.
-Egyébként... nem mondtad el a vicc végét. - A zsebkendőjén kívül ez érdekli még a legjobban. Nem ér nyitva hagyni a végét, mert ő amúgy is olyan kis kíváncsi alkat.

Gilbert

*Valamilyen művészlélek lehet, mivel mikor leülök mellé, akkor is írogat a kis könyvecskéjébe. Nem merek belenézni, mert mi van, ha az sem tetszene neki és újra kezdődne az egész, amit egyszer már lebonyolítottunk. Csak ülök mellette és várok. Volt egyszer egy naplóm, a baleset után, két hétig, azt mondták írjam oda a gondolataimat. Megtettem, de egy oldal is alig telt meg, soha nem tudtam jól írni. Nővérem szeret rajzolni, még sem azzal fog foglalkozni, mert a szüleink nem éppen barátja az ilyen elvont dolgoknak. Próbáltam meggyőzni egyszer őt, hogy az Ő élete, de neki a család a legfontosabb. Túlságosan maga elé helyezi az embereket, nem tudtam megérteni.
Megérintem és elmondom a nevemet. Próbálok barátságos lenni, mert most Ő megérdemli. Nehéz úgy, hogy már régen próbálkoztam vele. Könnyebb volt az embereket eltaszítani aztán békén hagyni őket. Tovább menni és eljátszani, mintha nem csináltál volna semmi rosszat. Lassan kiiktattam a lelkiismeretemet és úgy tettem, mint aki semmit nem érez, pedig nem így volt. Éreztem a külvilágot, csak tagadtam és eltaszítottam. Két ember, ennyi volt és van, aki tényleg közel áll hozzám, ami szomorú, hogy a szülők eltávolodtak. Túl sokáig magukkal voltak elfoglalva és a veszekedések sem tettek jót. Helyettük ott lett Wolee, aki megpróbált újra teljes embert faragni. Nem mondhatom, hogy sikertelen volt, mert akkor nem lennék itt egy emberektől zsúfolt iskolában.
Koncentrálok, ahogy kimondja a nevét. Ha névről nem hallottam még nehezebb leolvasni, mivel új mássalhangzók kerülnek egymás mögé, de meg kell az ilyeneket oldani. Azonnal rájövök, hogy nem magyar név, de azt nem tudom milyen. Nagyjából megértem, de kell egy kis biztonság, hogy nehogy rosszul jegyezzem meg.*
-    Gilbert* Megismétlem, mert, ha rosszul mondanám, kijavít, de ha nem akkor nem kérdez semmit, maximum egy kicsit furcsán fog nézni. Akkor tolja elém a naplóját, amire azonnal lecsapok. Nem hagyhatom, hogy ne használjam ki az ilyen adódó alkalmakat. Azonnal rájövök, hogy a benne levő dolgok hozzám szólnak. Könnyű a kérdés, de el kell gondolkoznom. A Min Woo-t mondtam, ami nem a teljes nevem, azt szántam megszólításnak, bár vannak, akik csak Min-nek szólítanak.*
-    Legyen Min, de a Min Woo sem a teljes nevem.* Ennyivel elintézem, majd egy apró mozdulattal rá mutatok, amivel azt akarom kifejezni, hogy az én hogyan szólíthatom. Az álarcot nem szeretném megtartani, szép, de még sem az enyém. Nem érzem azt a kötődést hozzá, ami Gilbertnek meg van. Átnyújtom neki, aztán tovább olvasok, olvasok és olvasok. Kifejezéstelen arccal teszem ezt. Olvasom az én életemet és az Ő életét. Nem olyan hosszú szöveg, még is kemény jelentéssel bírnak, fájdalmas, de igaz jelentéssel. Még jobban megismerem Gilbertet, aki sérülékenyen itt ül mellettem. Ő döntött jól én meg elrontottam, nekem is volt választási lehetőségem és választottam, azt, ami akkor bennem volt, a rosszat, a gonoszat. Kiveszem a kezéből a pennát és írni kezdek.
Ijesztő vagy. Félelmetes, ahogy átlátsz az embereken. Ennyire átlátszó lennék?
Talán csak pár hónap van köztünk még is azt érzem okosabb vagy, mint pár felnőtt. Amikor téged bántottak jól döntöttél, nem ütöttél vissza. Én viszont megtettem és olyanná lettem, mint ők. Sok rossz dolgon keresztül mentem és nehéz feledni.
Két oldal van a könnyű és a nehéz. Én a könnyebbet választottam. Hosszú utat tettem meg már és eltávolodtam a kereszteződésüktől.
Megpróbálhatom. Visszafordulok.
Nem tudok megváltozni hamar, kell idő. Olyan leszek talán, mint egy bomba, ami akkor robban, mikor bántják. Lehet, hogy te leszel megint, vagy a barátod.
Mikor elkezdtem ezt írni, nem értettem miért írom mindezt le neked, de most tudom.
Segítség kell!
Újra ember akarok lenni, aki megvédi a többit és nem bántja.
A végére már elfogy a tinta, az utolsó mondatok fakók lettek, mert így is éreztem magam. Nem voltam magamban biztos, féltem a választól, hiszen nem is ismer. Könnyebb lenne nekem is, ha nemet mondana és engedne elmenni, visszatérni a mostani életembe.*

Csongi mintha egyik pillanatról a másikra megváltozott volna. Hiába beszéltem hozzá, mintha megszűnt volna működni az agya. Se kép, se hang, se semmi. Csak úgy volt a teaházban, bár neki így elnézve az is mindegy lett volna, ha egy disznósólban van éppen. Kérdő, értetlen tekintettel bámultam rá, de hamar én is totálisan megszűntem létezni. Amikor szabad kezével elkezdi csavargatni a hajam, akkor kellemes bizsergés fut át egész testemen. Pár pillanatra le is hunyom a szemem. Azt hittem az idő múlásával ez az érzés egyre kevésbé lesz ennyire intenzív, de így fél év elmúltával sem akar lanyhulni a dolog. Most így belegondolva elég jól bírta Csongi. Már jó ideje "húzom az agyát", de még mindig mellettem van. Azért ez egy férfitől nem semmi teljesítmény. A legtöbb 1 hónapig húzza, aztán ha nem jön össze amit akar, akkor viszlát. Éppen ezért is határoztam el magam! Nem akarom, hogy tovább "szenvedjen".
Amikor közelebb jön érzem, hogy majdnem kiugrik a szíve. Vagyis csak sejtem, mert konkrétan nem érzem, és nem is hallom. A légzésének a gyorsasága enged arra következtetni, hogy felfokozott állapotban van. Ezt természetesen rám is rám ragasztja pár pillanat alatt.
Egyik percről a másikra az én szívem is majdnem kiugrik a helyéről. A külvilág zajai megszűnnek és csak a szívem dobogását hallom a fejemben. Ez így hülyén hangzik, de nem tudom szebben megfogalmazni. Amikor megcsókol, Úr Isten... az az érzés. Hirtelen olyan izgalom és egyben félelem fogott el, hogy elkezdtem remegni. De nem picit, hanem úgy nagyon durván, és nem rövid ideg, hanem folyamatosan. Olyan érzés, mintha nagyon fáznék. Ha éppen nem csókolna akkor biztos, hogy a fogaim is vacognának. Minden bizonnyal az izgalom hozta ki belőlem ezt az érzést, mert még sosem történt meg ez velem.
A remegés nem csillapodott hanem egyre durvább lett, mint ahogy a szívverésem és így a légzésem is. De ekkor...  Csongi egyszer csak ellöki magát tőlem. Kétségbeesetten, kérdően, rémülten, meghökkenve nézek rá, mert nem értem.
- Mi... mi baj?! Rosszat csináltam?! -
Kislányosan hangzik, de nem tehetek róla. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy én csináltam rosszat. Lehet nem kellett volna a csók közben ennyire szorosan átkarolnom a nyakát, majd valami mást csináltam rosszul. Ez van akkor ha az ember lánya tapasztalatlan.
Még mindig összezavarodva bámulok a drágára, feldobja, hogy csoki és gyümölcs. Nagyon jól tudja, hogy a hasam a mindenem és a kajával le lehet venni a lábamról, főleg ha az édesség. Ezt ki is használja. Kissé csalódottan vagy inkább szomorúan válaszolok neki, de igyekszem egy mosolyt erőltetni az arcomra.
- Jöhet! -

Kiva

A falnak dőlve gondolkoztam, hogy mennyi lehet az idő. A nap már kezdett előbújni, az első sugarak megvilágították a tájat. Kezd ébredezni a természet.
Magamban megállapítottam, hogy olyan hat óra körül lehet az idő. Aztán hozzátettem, hogy hajnal. Hajnali hat óra. Ilyen korán még életemben nem keltem. Talán csak akkor, ha messzire utaztunk, bár az az öt perc, amíg kivánszorogtam a kocsiig nem biztos, hogy számít. Talán beteg vagyok, hogy ilyenkor már ébren vagyok. Már ha ez az állapot nevezhető ébrenlétnek. Szemeimet nehéznek éreztem. Ha lecsukódik, ezer százalék, hogy elalszom. Emiatt próbáltam a lehető legkevesebbet pislogni, ami miatt viszont fájt a szemem. Megdörzsöltem a látószervem, hátha ettől felébredek, de nem jött be. A hideg levegő sem tartott ébren. Ilyen vagyok. Minimum tizenkét órát alszok, és utána is fáradt vagyok. Bár ma csak feleannyit aludtam...
A lány szavaira felé kaptam a fejem, bár a reakcióm nem volt valami gyors. Még nem szoktam meg, hogy Magyarországon vagyok, így a korai -és néha minden más- órákban lassan sikerül összeraknom egy értelmes mondatot. Most viszont még a lefordítással is megküzdöttem. Az első szón gondolkoztam a legtovább. Míg végül sikerült megértenem. Bólintottam egyet, aztán odamentem a másik fotelhez, és helyet foglaltam.
- Köszi. Amúgy Eric vagyok. Eric Chabot. -Mutatkoztam be, mert ha már úgy alakult, hogy ketten fogunk megfagyni egy ilyen szép téli hajnalon, akkor legalább tudjuk, hogy ki mellett töltöttük utolsó óráinkat.
Ennyire azért nem volt hideg, bár a póló nem védett annyira a reggeli szellőtől. Észrevettem egy pokrócot a mellettem lévő fotelen, amit elvettem, és magamra terítettem. Sokkal jobb volt így ülni. Lábammal az asztal szélét tapostam, ami bár pofátlanság, engem annyira nem zavart. Mellesleg így sokkal kényelmesebb.
- Hogyhogy ilyen korán fagyhalálra ítélted magad?

Eric

- Te francia származású vagy, nem? - kérdeztem, mikor Eric bemutatkozott és elmondta, hogy ő is Bagolykőre jár. Azonnal felismerem az akcentust, lévén, hogy félig én is külföldi vagyok, bár nem francia, de azért könnyen felismerem a külföldieket.
- Egyébként melyik házba jársz? - fordultam felé. Elsőre levitásnak néztem, de inkább nem akartam hülyeséget mondani, így inkább kivártam, amíg válaszolt. Magamban megállapítottam, hogy én vagyok a világon a leggyávább ember. Még azt sem merem megkérdezni egy diáktól, hogy melyik házba jár. Na mindegy, majd megpróbálok változtatni ezen.
- Akkor jó. Tudod nem szeretem, ha másoknak a terhére vagyok. - mosolyogva fordultam felé ismét. Most már nyugodtan beszélhettem, végre elmúlt az a furcsa érzésem, hogy nem akar látni, hanem inkább egyedül lenne, mint velem. Mindig ilyesféle érzéseim vannak, ha egy ismeretlennel találkozom. Megint a gyávaság jele. Komolyan változnom kellene...
- Gondoltam lejövök egy kicsit a faluba körülnézni, végül is ha Bagolykőn fogok tanulni az elkövetkezendő években, akkor jó, ha ismerem a falut - magyaráztam lelkesen. - És te? Jól láttam, hogy edzettél?
Komolyan kíváncsi voltam. Én sosem voltam egy sportos alkat, de ez nem jelenti azt, hogy nem érdekel a sportolás, csupán én nem szeretem csinálni.

TESÓ

Tündérlány

-Hajrá Leonie, veled vagyunk! Kampányfelelős, meg reklámszakember lehetek?
Felemelkedtem egy kicsit, odahajoltam Leonie-hoz és megpaskoltam a vállát.
-Már látom is: A törpeterelő és társa megnyerték a választást. Az iskolában párnák tömkelege lesz látható.
-Te leszel az első rajongóm, és a legfontosabb csapattársam. Nem hiszem, hogy hírtelen ennyi rajongóm lenne, majd az első meccs után. Ne légy féltékeny!
Ezen a mondaton egy jóízűt nevettem. Persze, majd nekem lesznek rajongóim. Örülni fogok ha nem fognak utálni, mert leüttem a seprűjéről Kiva-t, vagy véletlenül ütközök Leonieval és a gurkó helyett a fejét ütöm meg. Belegondolni is rossz, csak remélni tudom, hogy nem kapok túl sok minusz pontot.
-Ahogy mondod, a csapat első számú bodyguardjai.
Ránevettem és kértem egy darab pergament.
-Bocs, csak gyorsan válaszolok, kért tőlem pár adatot. A szokásos, kor, magasság poszt és a többi és a többi.
Elővettem a pennám és szorgosan írni kezdtem mindent amit Kiva kért. Befejeztem a levélírást,  a levelet a bagoly lábára köttem és útnak indítottam.
-Bocs. Írtam Kivának, hogy szívesen lennék hajtó is. Már várom a válaszát.
-A tanácsok jól jönnek, köszi!
-Szóval: sok levele van és fekete:
Néger postás.
Nevetni kezdtem, jól el lehet beszélgetni Leonieval.
Remélem majd bezsebelhetek pár díjat, mondjuk az év felfedezettje címet, vagy az év legjobb és legeredményesebb játékosa. De ezért tenni is fogok, edzeni míg bele nem szakadok. Ráadásul a vizsgák...

Kígyóbűvölő

 - Igazad van, miért is gondolnék mást? - tette fel a költői kérdést, némi rosszul bujtatott szarkazmussal, de letett arról, hogy megértse, ugyan mit keres egy böhöm óriáskígyó a konyhában. Realizmus? A nevem Weiner Máté, és ez itt a Jackass.
 - Ez megnyugtató - jegyezte meg egy vigyorral, azon vidulva magában, hogy a lány valószínűleg akkor is elmondaná, ha valóban kellene félnie. De jobban belegondolva, miért is aggódik? Ha a kígyónak étkezni támad kedve, úgyis a házimanókkal fogja kezdeni - azért mégiscsak könnyebb prédát jelentenek! Neki pedig olyan magas a vércukorszintje, hogy szerencsétlen Syd biztos diabetikus lesz tőle.
Azért amikor már a kiscsaj kiröhögte elővigyázatos távolságtartását, némileg sértett büszkeségét maga után vonszolva mégis odament az asztalhoz, bár inkább a másik oldalról közelítette meg az egész létesítményt, mintha nem lenne oly mindegy, és letelepedett a lánnyal szemben egy székre - aztán fel is pattant, mintha tűpárnára ült volna.
 - Nothart?! - Ennyi reakcióra futotta, de azért a vér kiment az arcából, elvégre bármily középszerű is legyen, élete azért kedves volt önmaga számára, és igen sérelmezte volna elvesztését. Mondhatni életbevágóan fontos volt, hogy megtartsa.
Oké. Nyugalom. Lehet, csak névrokonok, elvégre ki tudja, hány Nothart futkorászik errefelé? Nem muszáj még csak ismerniük sem egymást. És ha mégis - mi garantálja, hogy a lány azzal kezdi a holnap reggelt, hogy elújságolja bátyjának, kivel találkozott? Nyugalom, nem fogsz még meghalni, amikor az megtörténik, azért lesz, mert lerobbantod a saját fejed pálcahasználat közben, nem pedig Nothart Konstantin szerető ölelésében fulladsz lilára.
Miután ezen túltette magát, ő is kibökte hát az első nevet, ami eszébe jutott, de nyilvánvalóan nem volt a sajátja - biztos ami biztos, hátha a kislány elregéli, mi a helyzet a konyhai manók körében.
 - Brokk Oli - mutatkozott be, majd inkább visszaült a székre, elvégre azután is felhúzhatja a nyúlcipőt, hogy felmérte a terepet. Attól még, hogy a bátyja egy szociopata őrült, aki ráadásul vérdíjat tűzött Máté fejére, Liliána nem biztos, hogy szintén klinikai eset.
A kígyó biztos jót röhögött volna, ha hallja ezt a gondolatmenetet.

Zsolti fiú

Az igazság az, hogy egy egészséges tartás maradt még benne eme úriemberrel szemben. Elvégre olyan alak benyomását keltette már az elején, aki a virágot gyökerestül tépi ki, csak mert az olyan szép. De talán csak Leonie nincs hozzászokva az udvarlókhoz. Vajon erre kéne felkészítenie a lelkét a jövőben? Hát… viszlát, Szőke Hercegek meg Góliátok.
-Hangosan elmélkedtem volna? – Nem tud nem mulatni magán. Jobb lesz, ha vigyáz a gondolataira, mert úgy látszik, túl sokat jár a szája, és önkéntelenül is elmond mindent. Hihetetlenül idegesítő szokás.
-Őőő… hát őőő… - Ha valaki ebbe a tökmagba bele tudja fojtani a szót, az már valami. Zsolti fiú pedig a találkozó alkalmával nem először teszi ezt. Szenzációs képességekkel rendelkezik. Leonie környezetében bizonyára sokan örülnének, ha birtokában lennének ennek a tudásnak. Csakhogy nincsenek! Remélhetőleg az uraság sem lesz oly’ botor, hogy kiadja a titkot.
-Figyi… szerintem én nem leszek a rajongód. – Valamiért úgy érzi, teljes mértékben ellen kell állnia, nehogy félreértés essék közöttük. De azért próbálja a mondat élét elvenni.
-Tudod… már nem férne fel a posztered a szobám falára. – A kis szerencsétlen vörös! Vajon hogyan kell előadni a „nincs olyan, hogy mi” című szerzeményt? Merthogy ő tényleg roppant bénának érzi magát ebben a szituációban, és nyilván nem akarja megbántani a srácot sem. De az emberek józanabbik fele nagyjából két mondat után rájöhet, hogy Leonie a csodára vár, nem egy hús-vér hímneműre.
-Csak nyugodtan – Lelkesen áldozza fel együtt töltött idejüket, hogy Zsolti fiú megírhassa azt a roppant fontos levelét.
-Terelőnek jó lenni – Állapítja meg derűsen, miután beszélgető partnere megemlíti, hogy hajtónak is szívesen beállna. – Csak kár, hogy direkt bántani kell másokat. Az utolsó meccs után gondolkodtam, hogy be kéne fejeznem, de nem szívesen hagynám magára a csapatot. Meg aztán… jó móka repülni. – Igazából attól fél, hogy a játék miatt esetleg megszokja az agresszivitást. Ami… valljuk be őszintén, nála igazán lehetetlennek tűnik.
-Jaaa, hogy levele! – Ismét elneveti magát, de most nem éppen a viccen, hanem azon, hogy ő azt értette, leve. Látszik, hogy el van tájolva. Talán a zsepi vette így el az eszét. Valóban, már egyre kevesebbet pillantgat rá, múlik a hatás. Ez jó, még a végén bolondnak néznék a szobatársai. Mármint, a mostaninál is jobban.
-Néger postás? – Szegény feketék, mint említve lett korábban, tényleg mindig rájuk kell gondolni egy-egy ilyen viccnél. Leonie pedig még csak most kezd el gondolkodni a poénon. Beharapja alsó ajkát, és felvihog. Merthogy nem érti, mi van.
-Miért nem inkább bagoly? Abból is van fekete. – Korrepetálásra kéne járnia Humor Heroldhoz, akkor talán felfogná, miről van szó. Mindegy is, inkább kihörpinti az olvadt fagyi maradékát a kehelyből. A legkevésbé sem mondható illemtudó hölgynek.
-Mit szólnál, ha véget vetnénk a mai mókának? – Valójában már fel is ugrott a helyéről, és zsebében néhány érméért kotorászik, hogy fizetni tudjon. Csoda, hogy eddig bírta ülve, mert nem szokása nyugton maradni.

Brokk Oli XD

Lil rendkívül jól szórakozott a fiú félelmét látva, mert ő tudta, hogy Syd nemes egyszerűséggel lusta ahhoz, hogy bárkit is megtámadjon, annyira pedig még éhes sem lehet, hogy baj legyen.
Aztán a srác végre rászánta magát, hogy leüljön, Lilből pedig kibújt a kisördög, és egy kicsit változtatott a nevén, ami láthatólag alaposan meglepte az idegent. Az, ahogy Kon neve hallatán lesápadt, bizony nem jelentett mást, mint hogy nagyon is jól tudja, hogy kié a vezetéknév eredetileg. Éppen ezért Lil tovább ütötte a még forró vasat, és csodálkozó arcot vágott.
- Nahát, Oli, nem is tudtam, hogy ismered a nevelőapám! - Aztán itt egy kis hatásszünetet tartott, hogy kiélvezhesse a fiú arckifejezéseit, aztán megszánta őt. - Na jó, ő csak a fogadott bátyám. Az igazi nevem Csák Liliána Aquila. Ugye tudod, hogy neked is illene a valódi nevedet közölni, Mr. Brokk? - vigyorgott a fiúra a kicsi, miközben a kezét nyújtotta felé kézfogásra, ezzel próbálva őszinteségre ösztökélni. Mindenesetre nagyon élvezte, hogy Kon hírnevében sütkérezhet.
- Amúgy nem akarsz rendelni? Nyilván nem véletlenül jöttél le a konyhába... Na meg nem is azért, mert megláttad Syd farkának végét a sarkon befordu.... Sahti! - csattant fel a végén a lányka, mert közben a kandúr alattomos támadásnak vélte a fiú könyökét, ami túl közel került hozzá, és heves fújás kíséretében odacsapott, éppen csak elkerülve azt, hogy felhasítsa a srác bőrét.
- Na jó, érte nem vállalok felelősséget - jelentette ki Lil, mielőtt a másik bármit is mondhatott volna. - A bátyámé, Arvidé, aki úgy elkényeztette, hogy annál jobban nem is lehet.

Ákos

Catlady

Azért némiképp rosszul esett neki, hogy halálfélelme ilyen szórakoztató, de hamar túltette magát a sérelmein - ha jobban belegondolt, legtöbbször bármit csinált, az igen szórakoztató volt mások számára, rejtély, pontosan miért. Például volt az a helyzet Trixivel, amikor egy kukán állva próbált betörni a Mágiaügyi Minisztérium Bogolyfalvi Kirendeltségébe, két kaviccsal felszerelkezve a nehéz feladatra. Nem értette, a lány miért találta ezt annyira mókásnak, igenis reális esély volt rá, hogy kivitelezhető a feladat.
Visszatérve a jelen eseményeihez...
 - Aztarohadt. - Velős, de mindent elmond. Nothart? Nevelőapja? Mi a jó fene?
Mátét soha nem lehetett azzal vádolni, hogy különösebben éles eszű gyerek lett volna, de ez a történet azért valahol még neki is bűzlött. Ki az a beteg, pszichopata, értelmileg visszamaradott egyén, aki rábízna egy tizennégy éves kislányt arra a vadállatra?!
 - Remélem, most is csak humorizálsz - mondta, miközben kért egy sütit az egyik manótól. Fő az egészséges életmód, és egyébként is, ezen az ijedtségen csak a tömény cukor segíthet, mert mint tudjuk, a "stressed" visszafelé "desserts"-nek olvasandó. Máté életfilozófiájának alapja.
Szerencsére azonban mielőtt még néhány kedves jelzőt aggatott volna Konra, Liliána eloszlatta Máté illúzióit, némiképp megnyugtatva ezzel a fiú összekuszálódott gondolatait, csak fogadott bátyja.
A következő pillanatban azonban a fiú is megbánta, hogy ilyen elhamarkodottan választotta meg az időpontot az evésre - Lil rendes nevét hallva úgy félrenyelt, hogy ismét félthette az életét, mintha mára nem lett volna elég a riadalmakból.
Csák? Ez egyre jobb!
 - Hívj csak Olinak - közölte vigyorogva, nem mutatván hajlandóságot arra, hogy rendes nevét is megossza a lánnyal, elvégre most már egyel több oka volt arra, hogy kedve legyen ott helyben elpárologni és konyhai gőzként leélni hátralévő életét, megkeserítve minden bagolyköves diák desszertjét.
Ha ez még nem lett volna elég, még a macska is megtámadta - úgy tűnik, ez nem Máté napja volt.
 - Hé. Fékezd a vadat! - ugrott hátra, mivel a macskák sem voltak túl nagy barátai, de mint látható volt, az ellenérzéseket kölcsönösen viselték egymás iránt.

Medárda

Bianca

Köszi. - mondtam, és helyet foglaltam a lánnyal szemben. Néztem, hogy pakolja el rajzfelszerelését, és húzza maga elé - nem kis - fagylaltadagját. Mikor szájába tömi a jó nagy kanál fagyit, kicsit meglepődöm, elvégre nem szokás télen ilyen rohamban elfogyasztani a gombóc legalább egy harmadát. Na de ízlések és pofonok, ki hogyan csinálja. Bizonyára nem először, és amennyiben nem kap torokgyulladást, nekem teljesen mindegy, mit csinál. És igazából akkor is, ha kap, elvégre nem az én dolgom, és nem is az én felelősségem, függetlenül attól, hogy általában úgy érzem, ha valaki a jelenlétemben tesz olyat, amiből kisebb-nagyobb problémája származik, úgy, hogy legalább megpróbálhattam volna megakadályozni. De mivel még idegen vagyok számára, biztos nem hallgatna rám, így ha netalán torokgyulladással feküdne le, vagy ébredne másnap, csak sajnálhatom szegényt. Mire azonban végzek ezen megállapítással, ő már el is fogyasztja a falatot, és már a bemutatkozáson is túl vagyunk, szóval elkezdem én is enni a sütim - ami meglehetősen finom.
- Igazán szép neved van. Tetszik a Bianca, ha nem baj, és inkább azt használnám. - mosolyogtam a lányra. Mivel volt már egy ilyen nevű ismerősöm, inkább a Biancát szerettem volna használni. Meg amúgy is, jobban a számra jön, és ahogy elnéztem a lányt, inkább olyan Biancás volt. Ez a név sokkalta jobban illett hozzá. Ahogy hallgattam a lányt, elgondolkoztam:
~ Hogy lehet valaki tizenkét évesen elsős? Oké, hallottam, hogy tizenhárom, vagy tizenöt, de akkor is, tizenkettő? Na mindegy, végül is lényegtelen. ~ jutottam el végső álláspontomra, közben tovább figyelve a velem szemben ülő lányt.
- Hogy mesélek-e? - először meglepődtem egy kicsit, de ez hamar elszállt. Végül is, szívesen meséltem volna neki. Öhm, persze, szívesen. - tettem hozzá végül mosolyogva. - Én a Navinében vagyok, gólya. Nem is tudom, mit mesélhetnék? Ha már voltál az iskolában, nagyjából tudod, milyen. Ó, én milyen buta vagyok, most esik le... - csaptam a fejemre, mire végre eljutott az agyamig, ha az iskolát önmagában igen, a házakat külön nem ismerheti, elvégre én sem ismerem, csak azt az egyet, amiben vagyok. - Ne haragudj, néha egy kicsit tompa agyú vagyok. - nevettem magamon. Érdekes dolog, mikor hülyét csinálsz magadból, egy nálad fiatalabb előtt. De hát, ő is csak ember, senki sem tökéletes, más kérdés, hogy én még annyira sem vagyok a közelében, mint mások. Ennek ellenére folytattam:
- Nos, a Navine egy igen családias környezet. Jól el lehet lenni a társaiddal, még akkor is, ha alattad, vagy az én esetemben, fölötted járnak. Már szereztem is néhány kedves ismerőst, és merem állítani, barátot. Például a pásztoromat, Széles Veronikát, akit nagyon megszerettem. Itt is dolgozik, a cukrászdában. Meg rajta kívül, van még két barátnőm is, akik az évfolyamtársaim, és már szobatársaim is, Maia Norwood, és Lagger Arm. Őket is nagyon megszerettem. Akkor ott van még Sharlotte Johanson, aki másodikos, és vele is jól kijövök, nagyon kedves. Meg találkoztam egy fiúval is, Magyar Ákossal, akivel, az én szememben legalább is, már összebarátkoztunk. A többiek is kedvesek, akikkel eddig találkoztam... Mit is mondhatnék még... Kérdezz konkrétumot, mire vagy kíváncsi? - néztem érdeklődve a lányra.

Lyra

Lyra bólintására csak mosolyogtam. Mikor a lánynak kikerekedtek a szemei, kicsit úgy éreztem, nem feltétlen volt túlzottan jó ötlet ilyen nyíltan kimondanom, amit mondtam. Egy röpke pillanatra azt hittem, ezzel megbántom, de mikor megszólalt, úgy inalt el az ijedtséget előző érzés, mintha nem is lett volna.
- Öhm... - kezdtem, nem valami sokatmondóan. - Igen... Eléggé. Nem bántásnak szántam, csak egy kicsit, nos, nyúzottnak tűnsz. Mint aki folyton talpon van, tanul, nem alszik eleget, és egy jó ideje nem volt friss levegőn sem. Ezért gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet... - csak úgy jöttek belőlem a szavak, nem is igazán gondolkoztam előtte. Utólag jöttem rá, hogy nem biztos hogy így, vagy egyáltalán kellett volna, de már késő volt, és visszafordíthatatlan. Csak remélni tudtam, nem érti félre, vagy veszi sértésnek a számból elhangzottakat. Amikor bólintott, megnyugodtam, és örültem is. Két okból: Első, szerettem volna megismerni a lányt, mert eléggé szimpatikusnak tűnt. Második, jó lett volna, ha egy kicsit szünetelteti a sok munkát. Nem tudtam miért, de örültem, ha az emberek jól érzik magukat. Annak meg különösen, ha ehhez valamilyen szinten és formában, közöm is lehetett.
- Rendben, köszönöm! - mondtam mosolyogva, és betértem a boltba. Eredetileg nézelődni is akartam, de úgy döntöttem, azért majd jövök máskor, mert semmi esetre sem szerettem volna megvárakoztatni Lyrát, gyakorlatilag a semmiért. Ezen okból kifolyólag csupán csemegét kértem a baglyomnak az eladótól. Tudom, hogy tud enni a bagolyházban, de szeretem mással is kényeztetni a drágaságomat... Mikor kifizettem a csemegét, megfogtam, beletettem a szatyorba, majd kifelé indultam a szerzeményemmel, s előttem a lánnyal.
- Na, merre sétáljunk? - kérdeztem, s érdeklődő arccal tekintettem rá.

Odett

A helyeslés, és elismerés jeleként csak néhány vidám mosoly, meg bólintás, mondhatni fejhajtás Odett érdeme, aztán amikor a gömböcskék ismét megjelennek, és csinálni is kéne valamit, valami teljesen más reakció bukik ki belőle.
- Nem mi, hanem ki. És a ki, az te vagy. Nyugalom, menni fog.
Nem az lett neki mondva, hogy mindent fejből, és magától kell csinálni, hanem, hogy használja azokat az igéket, amiket megtanult az elméletek után. Ez pedig cseppet sem másabb, mint egy bűbájtan, vagy sötét varázslatok kivédése.
Ahogy beletörődni látszik, és csinálja, amit kell, szépen sorjában, minden gyakorlata tökéletes, és már pattanásig feszülnek az idegek, mikor az utolsó, levegő elemhez ér. Akkor aztán kipukkan a rózsaszín buborék, és Julianna kénytelen egy "He?"-t elereszteni.
- Akarom mondani, tessék?
Néz rá nagy szemekkel. Nem boldogul vele, vagy nem akar.
- Most nem akarsz vele boldogulni, vagy nem tudsz. Próbáltad már?
Kissé csalódott a hangja, de aztán előveszi a saját pálcáját, és megmutatja maga a két ige hatását. Előbb a Colorist, aztán a Visibilist.
- Ahogy látod, a colorisnál minden szín előfordul nagyjából, az élénksárgától a feketéig. Ennél annyit kell megtanulni, hogy melyik szín mit jelent. Ez pedig egyszerű. Minél sötétebb egy alkotóelem, annál mérgezőbb, vagy egészségtelenebb. Ezt értem azalatt, hogy a barna, sötétkék, sötétzöld, és fekete színeket kerülni kell. Nem ajánlatos ilyen légtérben tartózkodni. Ellenben a világoskék a víz molekulák színe, szóval itt is azért van mit tanulni.
Mosolyog, aztán jöhet a másik.
- A visibilis hasonló, azonban láthatod, hogy itt csak a fehér szín jelenik meg. Azt mutatja meg, hogy itt, a környezetünkben oxigén van javarészt. Ha ez más színű lenne, teszem azt kék, vagy sárga, akkor az azt jelenti, hogy nem oxigénből van a legtöbb a levegőben, tehát nem biztos, hogy számunkra jó ott lenni. Tehát a kettő közt csak annyi a különbség, hogy az egyiknél minden összetevőt színről színre megláthatsz, a másiknál pedig csak azt nézheted meg, hogy nagyjából milyen összetételű közegben vagy. Így már érted?
Mosolyodik el, közben nagyon is beleélve magát a szituációba, és ha valami ezután nem okés, akkor megmutatja majd, most viszont átadja a terepet a lánynak, hogy most rajta a sor. Két új gömböcske, benne levegővel.
- Akkor most lássuk, mennyire is értetted meg, amit kellett.
Mutat a gömbökre, és csak figyel.

Enikő

A lány utolsó tanulós évében járnak, legalábbis az alapképzésből, így a mostani, utolsó órán rengeteg feladatuk lesz.
Julianna már a teremben várja, köszön neki, bevezeti a helyére, ahol múltkor is voltak, majd bele is kezd.
- Remélem, a múlt alkalomtól fogva sikerült megnézni pár dolgot, mint az egész negyedikes tananyag, tehát az elemi mágiával foglalkozó igék például, hogy meghatározd, hogy mi elemi mágia, mi nonverbális, és utolszor, de nem legutolsó sorban, feszegetted a határaid. Ma sok dolgunk lesz, így kezdjünk is bele. Első feladat.
A mondatot kijelenti, szándékosan nem fejezi be teljesen, helyette jön a szokásos gömböcske, nyolc darab, minden elemi igére egy- egy, ahogy eddig már Odettnél, és Yoojinál is.
- Mutasd be vagy nonverbálisan, vagy kimondva, hogy mely igéket tanultuk a vízhez, tűzhöz, földhöz, levegőhöz. Levegőnél kettőt válassz ki, és azt csináld meg!
A feladat gyors, és mondhatni egyszerű, innentől pedig Enikőn a sor, hogy produkáljon.

A tanárnő bátorítása sokat segített, bátrabban állok neki a feladatnak. Menet közben olykor a tanárnőre pillantok és az arcáról azt lehet leolvasni, hogy jó az, amit ügyködök. Ez igen sokat tornáz fel az önbizalmamon. Egyre bátrabban mondom ki az igéket és talán egyre jobban is sikerülnek a varázslatok, de ekkor elérek ahhoz a kettőhöz ami nem megy... legalábbis én úgy érzem, hogy nem fog menni. Ezt a tanárnőnek is bejelentem, aki kinyög egy "He?"-t. Ez annyira aranyos de egyben furcsa is volt, hogy elnevettem magam. Nem szép dolog kinevetni egy tanárt, és lehet le is leszek érte szúrva, de egyszerűen kicsúszott. A kérdésekre nem válaszolok, csak egyre inkább kezdek zavarba jönni és kezdek elpirulni. Még sose próbáltam, de félek a kudarctól. Számításaim azonban bejönnek, és a tanárnő megmutatja, hogy hogyan is kellene ezeknek kinézni. Így már világos, és végre össze tudom tenni a képet. Végignézem mindkét varázslatot, meghallgatom a tudnivalókat, majd biccentek egyet, hogy "Oké, értem!".
Kezem közé fogom a gömböt, majd elmormolom, hogy coliris. Ismét lehunyom a szemem és most egy színskálát képzelek magam elé. Ezen kívül eszembe jut a légszennyezés, ami manapság igen "divatos". Ha minden jól jön össze, akkor a gömbben sok sötét színű részecske lesz és kevesebb világos. Ha ez sikerült akkor az utolsó gömbhöz lépek, azt is megfogom, majd lehunyom a szemem. Elmormolok egy visibilist és próbálok valamit alkotni. Itt is a légszennyezés jut az eszembe, így talán több sárga szín lesz jelen a gömbben, mint fehér.
Félénken tekintek a tanárnőre valami megerősítést várva.
- Nos?!  -
Szemeimben izgatottság csillog és nagyon remélem, hogy ezek is úgy sikerültek, ahogy sikerülniük kellene.

Molly

- Ugyan nincs mit! - legyintettem a kezemmel. Nagyon örültem, hogy megismerhettem ezt a lányt. Olyan kedves és barátságos volt, ráadásul még azt is felajánlotta, hogy segít angolul tanulni, meg spanyolul is. Na meg hogy még kviddicsezni is fogunk együtt, na annak meg pláne örültem. Ritka, hogy az ember egy ilyen kedves emberrel találkozik, akivel már az első tizenöt percben ilyen jóban lesz. De ha találkozik, annak nagyon örül, amennyire most én is örültem.
- Mikor érek rá? - kérdeztem vissza. - Hát... - tűnődtem. - Igazából bármikor... Nekem bármikor jó. Mondj te időpontot. - mosolyogtam rá. - Örülök, ha türelmes vagy, viszont hozzám legalább háromszor annyi kell. Nagyon lassan, nehézkesen, és sok hibával tanulok. - igen, ez így volt. Alapvetően nem voltam buta, illetve, mihez képest, de nagyon lassan tanultam mindig is, nehézkesen, és döcögősen. A másik pedig, hogy lusta is voltam. Legalábbis abban, ami nem érdekelt. Ami érdekel, azt szorgalmasan csinálom. Gondolatmenetem végére Molly megállapította, hogy sötétedik, így visszamegy a suliba.
- Várj, jövök veled! - mondtam, kihörpintettem vajsöröm maradékát, kaptam sapkám, sálam, s kabátom, majd Molly nyomában kiindultam az utcára.