Tamás

Nahát. Csak nem megfogta a fenekem? Ha egy közelebbi ismerősöm lenne, rögtön rávágnám, hogy Te fogtad meg a seggem? De nem biztos, hogy venné a poént, főleg, mivel fogalmam sincs arról, mennyire van otthon a mugli világban. Így csupán figyelmen kívül hagyom, nem hiszem, hogy jelentősége lenne. Az ismeretlen megengedi, hogy leüljek, ezzel meg aztán végképp el is van felejtve az incidens.
Óh,ugyan, nincsen semmi. Elvégre is nincs ráírva a nevem. Nem is az én helyem, csak szeretek ide ülni.
Tény és való, hogy nincs rajta a nevem. Nem mondom, jól mutatna rajta az Oktávia, de nem szándékom senki elől kisajátítani. Hiszek a minden mindenkiébe elvben. Osztozkodni jó. Az ismeretlen mintha még mindig zavarban lenne, így megpróbálom oldani a feszültséget, de aztán kapok egy számomra vicces kérdést.
Hát akkor szia Tamás. Én Oktávia vagyok. Elsős? Ahogy vesszük.
Nevetek fel, majd megpróbálom röviden vázolni a helyzetet. A többség nem igazán érti, mi a francot csinálok, de zavar ez engem valaha is? Nem.
Azt hiszem, most lennék végzős. Vagy már el is kellett volna ballagnom? A történet röviden annyi, hogy nem tervezek boszorkány lenni. Úgy értem, mugli foglalkozást szeretnék űzni, csak valahogy ide keveredtem. Azt tervezem, hogy a faluba költözök, de erre engedélyt kell kérnem. Tehát igen, elsős vagyok, de ez olyan...szóval csak egy rang. Nekem nem számít.
Az arcát kezdem fürkészni, hogy lássam a reakciót. Egész sokféle reakció volt már , de mindig van új a diákok repertoárjában. Fantasztikus!
Bájitaltanon? Nem tudom, lehetséges. Néha megjelenek, de nem valami gyakori.
És ez így is van. Nagy ritkán, körübelül havonta bemegyek egy-egy órára, magam sem tudom, miért. Hiába kérdezem meg magamtól, minek mentem be, a választ még nem találtam meg rá. Közben pedig rendelni készül.
Dehogy baj! Sőt. A lelkem már szinte üvölt egy almás-fahéjas teáért.
Hogy miért járok egyedül teázni? Hát pont ezért. Mert egy lelki fürdő. Persze van alkalom, amikor társasággal jövök, de nem jellemző. Társaságban inkább cukrászdába megyek, vagy a társalgóba...esetleg sétálni a faluba. Teázni nem szoktam. Az nekem..olyan..intim hely. Ha találkozom valakivel, persze nem baj, de..itt magamra zárom az "ajtót". Mindenkinek van egy hely, ahova lehetősége szerint inkább egyedül megy.  

Az izgatottságom hamar csalódottságba megy át, hiszen a keresett hóember bizony nincs itt. Nem is tudom, hogy ki kezdte ezt a pletykálást, de elég valószínű, hogy egy elsőst akartak behülyíteni és végül egy ötödévest sikerült. Mekkora ciki! Ahogy jobban belegondolok és a kandalló felé pislantok, elég nagy bűbáj kellene ahhoz, hogy ne olvadjon el a hóember ebben a kellemes melegben. Csalódott arckifejezéssel vetődök le az egyik fotelba és ekkor látom meg, hogy nem vagyok egyedül. Remek, butaságomnak még nézője is akadt. Semmi baj, úgysem ismer és remélem, hogy nem is fog ismerni. Mivel még csak arcról sem ismerős, így biztosan nem évfolyamtársam és nem is eggyel jár alattam. Talán ennyi előnyöm van.
- Persze, hogy érdekes lenne. Ezért is rohantam, hogy megnézzem. Elég komoly bűbáj kellene ahhoz, hogy egy hóember ne olvadjon el. De valószínű, hogy tényleg csak pletyka volt az egész... Illetve hát biztos. *vetek egy kósza pillantást a Társalgó egyik üres sarkába, ahol tökéletesen elférne egy hóember. Közben bemutatkozom a leányzónak, aki szintén megteszi, de a gondolataim már messze járnak.
- Örvendek Ophelia. - ismétlem meg a lány nevét mosolyogva, majd a lány arcára nézek, elgondolkodva.
- Bár, ha Petrifikus totalussal befagyasztjuk a hóember, akkor lehet, hogy nem olvadna el... - kezdek el hangosan gondolkozni és bizony már tervezgetem, hogyan is hozzam be ide.
- Mit gondolsz? Hanyad éves vagy? -kérdezek rá azért a biztonság kedvéért, hiszen hogyha egy elsőssel hozott össze a sors, akkor nem feltétlen kellene ilyen fogós kérdéseket feltenni neki. A kérdésére viszont most én nézek úgy rá, mint valami idiótára. Értetlenül meredek rá, majd elnevetem magam:
- Az tök snassz, abban nincs semmi izgalmas és érdekes. Odakint hóból bárki tud hóembert építeni, nemde? - kacsintok vigyorogva lányra.

Lori

Egyedül emeli ki a lány vizet a helyéről, azonban a megtartás már cseppet sem annyira könnyű. Ebben egy pici segítségre szorul, de nem vészesen. A múltkori jéggé fagyasztás és az e közbeni gyakorlásnak köszönhetően azonban a haladás nagyon jó.
A víz mindössze pár másodperc alatt megfagy, ami nagynak tűnhet egy alig tíz centis gömbön, de pici egy egész felületen, mondjuk egy tavacskánál, azonban ne felejtsük el, hogy innen már csak gyakorolni kell a többit, és meglesz előbb utóbb az is. Miután a lány végzett, és megcsinálta a feladatot, semmi reakció, és dicséret nélkül, kiadja az újabb utasítást.
- A következő feladatod ugyanez lesz, egy picit nagyobban. A vizet, az egészét kell megfagyasztanod. A felület adott, a koncentrációnak nagyobbnak kell lennie, ahogy az odafigyelésnek, és minden egyébnek.
Csak a feladatot adja ki, semmi mást, majd megint csendben ül tovább, ezúttal a folyamot figyelve, kényelmesen a lábát maga mellett tartva, és megtámaszkodva a földön. Innentől megint Lorin a sor.

Sharlotte Johanson


Most van idő elgondolkodni a nyáron. Minden összejött, de tényleg; a legjobbat tudta magából kihozni és nagyon jó élményekkel gazdagodott. Most nem részletezném Chuck sikereit, hiszen már megtettem. Nem szeretek önismétlő lenni.
Nem is a sikerein, vagy az élményein, hanem azon gondolkodik, hogy hogyan tovább. Bandatagokat keresnek, nem lenne hátrány, ha itt a kastélyban lenne olyan személy, aki megfelelő személy lenne nekik, viszont ez szinte lehetetlen. Mindenki a tanulással, a barátokkal, a kviddiccsel és egyéb hülyeségekkel foglalkozik, a zenére nincs idejük. Szóval ezt felejtsük is el, hogy a suliból kerítünk ritmusgitárost és szólóst, lehetetlen. A legjobb dolog, amit az ember tehet az talán az, hogy hagyja kibontakozni az eseményeket és majd csatlakozik, netán beleszól, ha alkalmasnak találja; megfelelő időben. Nem tud sokat gondolkodni, mert valaki rátör merengése közben, talán jobb is így. Azt mondják a kósza népek, hogy nem egészséges túl sokat gondolkodni; mindegy, hogy a múlton, vagy a jövőn?
- Szia. - kongó ürességgel, érzelmek nélkül hasít a fiú szava, talán még meg is fagy, ha nem vigyázunk. Ez kavarog most benne: a jéghideg tehetségtelenség, ami bizonyos idő után felőrli az embert, megszorongatja és nem hagyja nyugodni. Minden pillanatban, amit egyedül tölt, csak az adott problémájára tud gondolni és ez mérhetetlenül idegesítő, annak ellenére, hogy nem tehet róla.
- Chuck Welch - talán az is hozzájárul rossz kedvéhez, hogy nincs barátja a kastélyban 'Liz-en kívül; főleg, hogy fiú barátja nincs. Nem is ismer egyet sem, maximum látásból, ezen lassan változtatnia kell, különben beláthatatlan következményei lesznek. Elizabeth-tel sem találkozott még a suliban idén, egyszer majd csak összeakadnak.
Nem válaszol a lánynak azzal kapcsolatban, hogy zavarja-e vagy sem; nem akarja ok nélkül megbántani. Most nincsen társasági kedvében, egy ember társaságában lenne szívesen, ő pedig nem már, mint Loise. A lány kezet nyújt, de ő nem tesz semmit, vagy leül, vagy sem, az már a másik fél dolga. Ha túl hideg a hinta, akkor nagyon sajnálja, nem tud mit csinálni. Amúgy biztosan új, még nem látta egyszer sem.
Ilyen érzések még soha sem kavarodtak benne, ez biztosan valami furcsa betegség mellékhatása, amire még nem tudják a gyógymódot, csak annyit, hogy halálos betegség.

Enikő

A megállapítás, miszerint minden nehezen kezdődik, egyértelmű, és ezt bólintással is megerősíti, meg egy szelíd mosollyal. Aztán kiadja a feladatot, aminek első próbálkozása kudarccal végződik. De a kérdések, megállapítások helytállók, és témához illőek.
- Az a gömb, ahogy látod, tulajdonképpen nem gömb, hanem egy gömb alakú víztömeg, amit kiemeltünk a folyóvízből. Tekints rá, mintha sima víz lenne, semmi egyéb. Egy parányi részlete a természetnek.
A problémát természetesen érti a nő, így el is tudja mondani, mit is lehet tenni. Azonban van olyan, hogy nem feltétlen kell ragaszkodni az egyhez. Miért ne lehetne belőle kettő?
- De ha úgy könnyebbnek találod, és gondolod, átmehetünk a vízre, ami előtted hever, ebben a mederben, ezen a helyen, viszont ennél jóval több mindenre szükség van. Vagyis mennyiségben. Azért kezdenénk a kiemelt kis víztömeggel, mert könnyebb. De ha gondolod, akkor kezdhetsz nagyban is.
A választás Enikőé, nem fog beleszólni, hogy mit tesz. A feladat ugyanaz, a kérdés, hogy min fog próbálkozni.

//Ugyanaz a szabály, mint eddig  //

Bonnie
Nov. 21. este

Újabb öröm a mai napra, úgy tűnt, kezd kialakulni egy beszélgetés a kviddicsről. Szereti ezt a sportot, és most, hogy végre játszhatja is, egyre inkább odavan érte.
- Igen, teljesen új vagyok. Az volt az első meccsem, nem sokkal a belépésem után. Amolyan dobjuk be az újoncot a mély vízbe eset volt. Na persze egyáltalán nem bánom. - hogy is bánhatta volna, hisz' tényleg úgy érezte, első alkalomhoz képest egész jól helytállt, és pontot is szerzett. Azt, hogy nem ők nyerték meg a meccset már nem az ő hibájának érezte, egyszerűen csak így jött össze. - Hogy mi motivált? Jó kérdés... Mindig is érdeklődtem a kviddics iránt, de nézni soha nem szerettem igazán. Túl gyorsan történik minden, néha pedig olyan hosszú, hogy lehetetlen végig nézni. Unalmas, vagy szimplán alig látni belőle valamit. Ezért inkább ki akartam próbálni. Szerencsére sikerült, és nem is mostanában szeretném abbahagyni.
A beszélgetés szinte teljesen elvonta a figyelmét az egész napos unalomról meg rosszullétről. Egyre jobban kezdte magát érezni, ami azért elég természetesnek mondható egy fiú számára, ha egy lány közelében töltheti el az idejét. Főleg akkor, ha egy szintén Rellonosról van szó. Végighallgatja, amég a lány elmeséli, hogy miért is kellett újrakezdenie az iskolát. Az okokra nem akart rákérdezni, hisz' mégis csak most ismerkedtek meg, ez pedig biztos valami személyesebb dolog. Aztán a lány ismét teával kínálta.
- Köszönöm, nem kérek többet, még a végén nem fogok tudni aludni, és egész éjszaka téged kell, hogy zaklassalak itt kint az erkélyen. - neveti el magát. Ismét más vizekre evezik a téma.
- Nagyon jól állok az edzésekkel. Az első kviddics edzésre is késve érkeztem, úgy, hogy a Rellon – Kviddics pálya távolságot futva tettem meg. Egyre gyakrabban vagyok kénytelen így közlekedni, szóval tekinthetjük ezt akár egyéni edzésnek is. De a kviddics edzéseken kívül mást nem csinálok, csak a nonverbális varázslást szoktam gyakorolni, de annak semmi köze a sporthoz. - átfut az agyán, hogy igazából semmilyen rendszer szerű terve nincs a napokra, hetekre. Elmegy az órákra, a kviddics edzésekre, meg néha ki-be zárja a lakatot, a többi idejében meg csak úgy van, vagy hagyja, hogy alakuljanak a dolgok maguktól.
Aztán egy érdekes kérdést kap a lánytól, ami meglepi. Testvére nincs, családja tud róla, hogy mit csinál, de különösebb támogatást nem kap. A durvább rész a barátok. Milyen barátok? Alig ismer itt valakit, nem hogy barátai lennének. A mugli világból pedig menekült, ott végképp nincs senki, akit barátjának tekinthetne. Néhány pillanatot haboz a válasszal.
- Nem különösebben, de nem is kell. Támogatom én magam épp eleget. - Ennyivel el is intézi a választ, nem akar jobban belemenni. Egyelőre megtartja sajátjának a problémáját, hogy nincs senkije, aki közel állna hozzá.

Megint felriadtam. Az ünnepek közeledtével hozzám is visszatérnek a jól ismert rémálmok. Újra és újra látom magam az idegent, ahogy anyámra szegezi a kését, még most is érzem az ötéves énem tehetetlenségét, de könyörgöm, mit tudtam volna akkor tenni? Mégis apám és Gregory szerint is az én hibám, hogy meghalt, azt viszont sose tudták megmondani, miért. És néha már én magam is elhiszem, persze utána egyből letromfol a reális énem, hogy gondolkozzak már el egy kicsit, semmiről nem tehettem azon kívül, hogy végignéztem. Igen, talán ez tette be nálam a kaput, talán annak köszönhetően lettem ilyen, amilyen. Én akkor is Gregoryra fogok mindent, hisz ő is jócskán segített a mostani jellemem kialakulásába.
Sóhajtva kászálódik ki az ágyamból, és veszem a konyha felé azt irányt. Visszaaludni már úgyse tudnék, a gyomrom még mindig egy görcs, és a remegésem sem akar alább hagyni. A folyosókon felerősödik bennem a paranoia, és nem a prefektusok miatt, tojok rá, ha belebotlok egybe, egyszerűen most még kevésbé érzem biztonságosnak ezt a helyet, ezért is tekintek vissza minden saroknál, amíg le nem érek a konyháig. Kávé kell, meg egy Xanax sem ártana, de nem hiszem, hogy itt azt zökkenőmentesen be tudnám szerezni, így marad a másik eshetőség, miszerint, leülök, és várom, hogy elmúljanak ezek a kellemetlen reakciók.
Nem hatnak rám újdonságként, mostanában minden este átélem ezt, ezért is vagyok a kelleténél harapósabb nap közben, és le merném fogadni, az alvás hiány se tesz jót.
Életemben nem éreztem még, hogy mennyire jó lenne, ha az ilyen alkalmakkor lenne mellettem valaki, sok hasznát nem venném, mivel hazudni fárasztó, és én csak úgy magamtól semmi pénzért nem tálalnék ki senkinek. Az én nyomorom, másnak mi köze van hozzá? Aláírom, hogy nyugodtan lehet nevezni fúriának, hisztisnek, vagy épp öntelt libának, mind igaz rám, feltéve, ha épp azt az énem nyújtom. Igen, az évek során már volt alkalmam megtanulni, kit, milyen módon űzzek el a közelemből, és büszkén kijelenthetem eddig még egész jól megy.
Szerencse, hogy a manók többsége még ébren van, de mikor nagy lazán benyitok, ők is elképednek mondhatni. Először nem tudom, mire vélni a dolgot, így csak vállat rántok, és leadom a rendelésem.
Leülök az egyik asztalhoz, szerencsére nincs más egyén, aki most tervezi, hogy szabályt szeg, így nyugiban vagyok, egyedül, és esküszöm ez hiányzott már.

Ophelia LaFonde
Dec. 19


*Az Erkélyből lehet látni a korcsolyapályát. Már egy ideje tervezem, hogy meglátogatom, de még nem szántam magam rá. Öt éves korom óta tudok korcsolyázni. Nem profi szinten, de most már ritkán esek el. Többi téli sporthoz nem értek. Sohasem voltunk síelni így azt nem tudok, több meg annyira nem is jut eszembe. Valami varázslat lehet a jégpálya felett, mert nem nagyon akadályozza a korcsolyázókat hó, vagy csak a manók reggel már eltakarították.
A legtöbb ember nem így reagál az ilyen dolgokra. Már többször csináltam ilyet, mikor kicsi voltam csak utálatból, vagy tényleg olyan rosszul éreztem magamat, mikor nagyobb lettem akkor már csak szórakozásból, ha mérges lettem inkább mást csináltam. A kicsi gyerekek elszaladtak a nagyobbak meg kétségbeestek és mentegetőzni kezdtek. A lány mondatán ledöbbenek. Elhagytam? Megállom, hogy ne mosolyodjak el, mert akkor itt vége lenne a színdarabnak. Ugyan olyan kétségbeesett arcot vágok, mint eddig, míg leolvasom a szájáról a következő mondatot. Elég hangosra sikerült, aminek örülök. Színészkedni nagyon jó dolog. Sok mindent el lehet vele érni és a hazugságot is lehet nevezni színészkedésnek.*
-Tessék? Nem hallom amit mondasz.*Nem csökkentem a hangerőt. Kedvelem a lányt, mert más. Nem lehetett neki sem tökéletes a gyerekkora, mer akkor nem vált volna ilyenné. Kár, hogy belé futottam és nem másba, mert másból más reakciót váltott volna ki és könnyebb dolgom lett volna. Hirtelen gondolatból elé lépek és megfogom a vállát. Elég gyorsan csinálom és hirtelen, így nem nagyon tudna ellenkezni, bár lehet, hogy egy szuper nő. Megpróbálom lejjebb venni a hangerőt, vagyis amennyire tudom érzékelni.*
- Te voltál az, aki tette ezt velem. Megátkoztál.* Erősebben fogom a vállát, úgy hogy ne fájjon neki, de ne is tudjon szabadulni. Nekinyomom a terasz rácsának és egy kicsit kidöntöm. Vigyázok rá, hogy ki ne essen. Látom a szemem sarkából, hogy valami megjelenik a sarokban. Óvatosan visszaengedem a lányt és felmutatom a mutató ujjamat.*
- Ájj!* Elengedem, és odamegyek a dobozhoz, ami megjelent. Számítok rá, hogy valamit csinálni fog a lány, de most nem rá figyelek. Nem érdekel, hogy mi fog csinálni, testtel nem nagyon tud bántani engem, varázslattal meg nyugodtan, ami nagy problémát okozna azt még úgy se ismerheti annyira.
Az egyik dobozon az én neve áll a másikon pedig Ophelia LaFonde, amit nagy nehezen kilogikázok, hogy a lányé lehet. Hátrafordulok és felé nyújtom.*
- Tied!* Kibontom a saját csomagomat, ahogy kinyitom a tetejét egy gömböt fedezek fel benn, aminek változik a színe. Kiveszem és jobban szemügyre veszem. Benne egy fenyőfa található, ami úgy néz ki, mintha mozogna és meg sem kell rázni, hogy essen a hó. Elmosolyodok.*

Oktávia

Gyökeres változásai közé tartozott, hogy a kocsmát többször akarta látogatni a kelleténél. Sikerült is neki. Huzamban az ötödik látogatás után valahol megtalálta végpontját, és még minimális mozgásképességgel elindult egy irányba. Az az irány eredetileg a haza akart lenni, de sok minden nem lett belőle.
Tett pár lépést, csuklott. Ütemesen nem tette most ezt, mivel abban az állapotban nem gazán tudta. Össze-vissza bukdácsolt a hóban. Nem volt igazából eszméleténél. Annyit tudott hogy van valahol. Minden más elhomályosult. De nem is volt fontos. Csak haladt egy irányba nehézkesen. Közben értelmetlen hangokat adott ki magából és dünnyögött.
Össze-esni még nem szándékozott. Bírta, sőt. Az elfogyasztott alkohol mennyiségéhez képest jól is volt. Csupán gondolkodásmódja és járásának minősége csökkent. Az viszont nem érdekelte. Úgy gondolta, csak így lehet újra boldog. Reggel kapott egy levelet testvérétől, hogy visszajön. Valószínűleg 2 napon belül. De ő már azzal sem foglalkozott. Csak az új életéhez igazodva cselekedett. Az egyetlen dolog amit a változtatni valókból még nem teljesített a hajfestés. De érezte, hogy abban a két napban még az is meglesz. Mikor pedig kimegy az állomásra Alex vagy nem fogja megismerni, vagy elájul.

Park Min Wo
Dec. 19

Már megszokhattam volna, hogy ebben a kastélyban sehol sincs nyugtom, mégis újra és újra rám jön a káromkodhatnék, mikor valaki engem tisztel meg a figyelmével. Milyen kár, hogy nem kértem belőle, de persze tudom, hogy ez rajtam kívül senkit nem érdekel.
Meg kéne döbbennem azon, hogy a srác egész egyedi módon kezdi felvenni a beszélgetés fonalát, konkrétan szinte belevisít a fülemben, de a hosszú percekig tartó csend miatt ez jobban irritál, mintha egy mizuval állt volna elém, talán ezért is reagálom le a szokásosnál taplóbb módon, bár azt hozzá tenném, nem sok az eltérés, épp csak egy kicsit mogorvább vagyok, amit az álmaimnak is betudhatnék, de kivételesen ennek az esetnek köze sincs ahhoz, pusztán az idegesít, hogy nem hagynak békén.
- Nem hallod? Akkor olvass a számról... Vagy halkíts, vagy fogd be- szép tagoltan mondom, még artikulálok is mellé, de egy remegéshullám tör elő bennem, ami megállásra késztet, így veszek egy mély levegőt. Mikor azt említettem, egy időzített bomba vagyok, tényleg nem hazudtam, képes vagyok egy jelentéktelen apróság miatt is kiakadni, és hát... volt már, hogy a berendezés látta kárát, persze akkor még nem tudtam, hogy van varázs erőm, arra meg már gondolni se merek, hogy mi lenne ebben az állapotomban. Nem akarom megtapasztalni, ezért is kényszerítem magam arra, hogy nyugodjak le.
Mikor megfogja a vállam, a szemeim megvillannak, és ez semmi jót nem sejtet. Utálom, ha hozzám érnek, főleg akkor, ha nem kértem, vagy engedtem meg, ennek viszont nem tudom az okát, talán, mert kiskoromban senki nem babusgatott, vagy ilyesmi, végül is tökmindegy, hisz a lényegen, miszerint irtózom a fizikai megnyilvánulásoktól, nem változtat.
- Szívem, hidd el, ha én átkoztalak volna meg, nem a hallásod vettem volna el- kíméletlen, rideg mosoly kúszik az arcomra, tapasztalatból tudom, hogy ez többeket arra késztet, átgondolják a dolgokat, mellesleg elég magabiztosan lépek fel, még így, hogy simán lelökhet innen. Veszélyérzetet már rég nem érzek, vagy ha mégis, egyszerűen figyelmen kívül hagyom.
Mikor a sarokba megy, én csak összevont szemöldökkel, keresztbe font karral nézem, mire készül. Nem, nem csinálok semmit, többek közt, mert erre számít, így megvárom, míg megnyugszik, vagyis nem számít rá, mindenesetre jó a memóriám szőke létemre, és nem felejtek.
- Tuti, nem- nem palástolom a döbbenetet a hangomban. Sose kaptam karácsonyi ajándékot, karácsony se volt nálunk, ugyanolyan hétköznapnak számított az a nap, mint bármi más, még csak a ház se volt feldíszítve, mert Gregory utálja. Hosszas gondolkodás után, kinyitom  a dobozt, és látom a nyakláncot, amin egy rénszarvas medál lóg. Egy kósza pillanatig átfut valami mosolyféle az arcomon, aztán kifejezéstelen tekintettel vágom zsebre.
- A tied jobb- teszem hozzá, mert szeretem a hógömböket, régen gyűjtöttem is őket, csak sajnos áldozatul estek egy dührohamomnak. Előfordul.

Ophelia LaFonde

~Épp azt csinálom, figyelhetnél és meglátod!~
*Annyi mindent vágnék most a fejéhez. Utálom, ha sértegetnek, mert inkább én sértegessek, mint valaki engemet. Még sem teszem, mert akkor kiesnék a szerepemből. A szavakat, amit mond nem fájdalmat okoz inkább csak sértődést. Meg fogom fogadni egyszer a tanácsát.*
-Hö?*Kiabálom ezt még. A lökésem hirtelen éri, de nem félelmet, hanem utálatot látok a szemében. Számon mosoly húzódik el. Jó dolog utálatot kelteni embereknek, már bántam meg, de elég sok mindent elvesztettem, így nem kell foglalkozni a következményekkel. Ahogy kitaszítom a korláton pár pillanatig megfordul a fejemben, hogy nem sok embernek hiányozna ez a lány, ha ennyire utálatos ismeretlenekkel. Meg van mindene boldognak kéne lennie. A következő mondatán elmosolyodok de csak pár pillanatra.*
~Ha mást vettél volna el már rég nem itt lennél!~
*Gondolom, hogy mire gondolt. Semmi kép sem járna jól a csaj. Tönkre menne az élete, ha egyáltalán maradna. Ezt se mondom ki hangosan, amihez nagy akaraterő kell. Vágok egy értetlen fejet, aztán kimondom a végszót. Azt hittem, hogy azzal az egy szóval már is tudni fogja, hogy csak hülyültek vele, de nem így lett. Most először látszik az arcomon a csodálkozás. Az eddigi mondatai miatt okosabbnak hittem. Valahogy még is érzek valami hasonlóságot kettőnk között, de ezt nem ismerném be.
A hógömb tényleg tetszik, még nem volt sohasem ilyenem. Mugli boltokban láttam már hasonlót, csak azt meg kellett rázni és nem váltogatta a színét. Elkapom még a mondatát, amin már tényleg csak mosolyogni tudok.*
- Szerintem is Ophelia!- A nevét elhúzzom és gúnyosan mondom ki. Különben semmi bajom a névvel, de könnyen lehet csúnyán mondani. Most jön az, amit már rég tervezek. Visszarakom a dobozba a hógömböt és a lány felé fordulok. Kezemet magam elé veszem. Elkezdek mutogatni a kezemmel, tudom, hogy a lány nem érti, mert akkor már rég rájött volna, hogy már rég óta hallássérült vagyok. Mindent hozzávágok, minden utálatot de a lány ezt ne érti és nem tud védekezni ellene. Nem fog megszólalni, csak jelel, de közben figyeli a lány reakcióját.*  

Park Min Wo
Dec. 19

Úgy tűnik, ez közös bennünk. Én is úgy vagyok, vele, hogy inkább én sértegessek, mint más engem, csak hogy, én ezt meg is teszem. Nem látom okát annak, hogy vele másképp viselkedjek, mint bárki mással, aki pechére az én társaságom választotta. Nevezhetnénk akár önvédelmi mechanizmusnak is, mert tény, hogy mikor egyedül vagyok, nem ilyen vagyok, csak hogy... azt senki nem fogja tapasztalni.
Kedvem támad letörölni a mosolyt a képéről, de mg mindig serényen nyugtatom magam, nehogy valami ostobaságot csináljak. Nem szeretném, ha kicsapnának, hiába érzem úgy, jelenleg megérné. Igazából minden ehhez hasonló alkalommal ezt érzem, nem szeretem, ha közelebb kerülnek hozzám, semmilyen módon, és általában nem is hagyom... általában, de ki számított arra, hogy a srác nem fog duzzogva elhúzni? Hisz sokan megtették már, mindig elértem a célom anélkül, hogy hasonló kellemetlenségekben lett volna részem. Talán el kellene ismernem, vagy hasonlók, de ez még jobban irritál. Ilyenkor tényleg úgy érzem, hogy szándékosan erőltetik maguk rám, hogy ezzel is húzzák az idegeim, pedig azokkal nem jó játszani, Gregory ódákat mesélhetne róla, hisz nála többször senki nem tapasztalta ezt.
Ha a szemembe mondaná, hogy megvan mindenem, szemközt röhögném. Pont én vagyok az, akinek semmije sincs, csupán csak eljátssza az elkényeztettet, de inkább leszek apuci kicsi lánya, mint olyan, akit szánjanak azért, mert végtére is árva. Mert hiába vagyok Gragoryval papíron, egy szép szót nem kaptam tőle soha. Csak elvárt dolgokat, de nem dicsért, ha valamit meg rosszul csináltam, tajtékzott, és elhordott minden semmire kellőnek, aztán még a fejemhez vágta, hogy hálás lehetnék azért, amiért felkarolt. na kösz, ha lett volna ötévesen némi szabad akaratom, tuti rohadtam volna inkább az utcán, minthogy vele legyek egy fedél alatt. De ezek mind olyan dolgok, amiket nem vagyok hajlandó megosztani senkivel, mert egyszerűen nincs közük hozzá.
Hogy miért nem jöttem rá, hogy csak hülyül? Mert egyszerűen teszek arra, mi van vele. Ha talán tényleg halláskárosult, tuti nem azt várja tőlem, hogy egyből sajnálkozzak, és mondogassam, de rossz neki, meg a többi. Vagy ha még is, akkor rossz ajtón kopogtat, de... nem is tudom, én is pont azért nem beszélek, mert semmi szükségem a sajnáló tekintetekre, hisz itt vagyok nem?
- Legalább normálisan ejtenéd ki- mormogom, miközben a szemem forgatom. Oké, mivel francia vagyok, meg kéne szoknom, hogy itt cseppet máshogy ejtik, és meg is szoktam már, de had kössek már belé.
- Activytizni akarsz? Várj... kitalálom... szék- vonom fel a szemöldököm. Oké, vágom én, hogy jelbeszéd, de hát egészségére, engem az is hidegen hagyna, ha a szemembe mondaná az összes szitkot, ami eszébe jut rólam. Az ilyenek már leperegnek, hisz nem magamat adom, és jelen esetben a sértéseket bókként kezelem, mert akkor úgy tűnik, jól játszom a szerepem.

Ophelia LaFonde

*Ne szép dolog felhasználni más kikészítésére a süketséget, de ha már megkaptam, miért ne tegyem. Ha valaki vak azt is kihasználja, bár azt azok is sokkal rosszabbul megteszik, akik nem azok. Felvesznek egy fekete szemüveget és egy fehér botot, aztán segítséget kérnek valakitől mondjuk a buszon, aztán a kedves ember szegényebb lesz egy pénztárcával. Ennek szemtanúja voltam, csak egy dolgot rontott el a pasas, elrakta a botot mielőtt elment volna a busz. Nem segítettem annak, akinek a pénztárcáját elvitték, de meg kellett volna tennem. Azt hittem, hogy a rabló okos és akkor dicsértem volna a teljesítményét, de így csak szánalmas volt. Nem kapták el, de attól még lelepleződött.Látszik a lányon, hogy gondolkozik. Érzem, hogy valamiben nem volt igazam.*
~Lehet, hogy mégsem olyan tökéletes az élete?~
*Jobban belegondolva, nem csak kívül látható gondok lehetnek. Barátokkal, családdal vagy akár az aggyal is gond lehet. Először az agyra gondolok, de ezt gyorsan el veti, mert annyira nem hülye a lány. Barátokkal nem lehet akkora gond, hogy ilyen ember legyen belőle. Marad a család. Elváltak a szülei? Nem akkor már rég nem lenne itt hanem valahol sírna, mert biztos kimondta volna a rossz szót, a Sajnálomot. Egy kicsit igaz, hogy direkt erőszakolom ki belőlük ezt a szót, de így tudom meg, hogy bármi barátság lehet köztünk vagy menjen innen, amilyen gyorsan csak tud. Térjünk vissza lányhoz. Ha nem váltak el, akkor csak két dolog lehet, vagy meghaltak, vagy elhagyták őt. Nem érzek együttérzést, mert nekem ott van a családom, talán csak az, ami biztos az életemben.
A nevére való megjegyzésén csak mosolygok, mert én nem fogom tudni máshogy kiejteni, mert nem hallom, hogyan kell kimondani, így ha egyáltalán találkozok még vele, biztos nem tudom máshogy mondani. Activity? Elneveti magát. Már nem tudok csak mosolyogni a lányon, de aztán elkomolyodok. Ezt a lányt észhez kéne téríteni, hogy van folytatás ilyen helyzet után, csak egy baj van, hogy én is pont ebben a cipőben járok. Még is ki mondom.
- Te nem ilyen vagy. Nem mondtál nekem semmit még is megismertelek. Miért mutatod magadat ilyennek miközben teljesen ás vagy. Te...* Elhallgatok nem akarom kimondani, mert azzal elismerném az igazat, ami ebben a helyzetben a legrosszabb. *
-...Olyan vagy én. Tagadhatod nekem teljesen mindegy, de tudod hogy igazam van.* Az 'én' szót undorral mondom ki, de legbelül érzem, hogy igazam van.*

Elemi mágia óra
Tanárnő

A tanárnő a kezembe adja a gömböt, amit én csodálkozva veszek át. Türelmesen végighallgatom a feladatot, majd bólintok. Tökéletesen világos, hogy mit kell csinálni, csak azt nem tudom, hogy miként kezdjek neki. Először csak az egyik kezemből a másikba veszem a gömböt. Érzem, ahogy a víz ide-oda megy benne, mikor a golyó az egyik kezemből a másikba kerül.
~ Hát jó, akkor kezdjünk neki ~ sóhajtottam egy nagyot, majd a bal kezembe vettem a gömböt, hogy a jobb kezemmel, majd mozgatni tudjam a vizet. ~ A tanárnő azt mondta, hogy nem kell bonyolultnak lennie, csak a vizet kell mozgatnom. ~ nyugtatom még magam, végül a mutató ujjam a gömb fölé helyezem, majd hatalmas koncentráció közepette elkezdem ide-oda mozgatni felette. Elméletileg, csak húzkodni szeretném a vizet, ami így elgondolva nem is tűnik olyan nehéznek. De a gyakorlat? Hát az már teljesen más tészta.  

Amanda Meggie Philips

A lánynak tetszett a megmozdulásom, sőt meg is köszönte.
- Örömmel tettem. Levitás volt a kis nyominger, ugye? - nem voltam utóbbiban biztos, de nem is vártam megerősítésre, hanem folytattam.
- Rühellem a levitásokat. - jelentettem ki egy fintor kíséretében. Tényleg elegem volt a kékekből, közülük is főleg Nikivel volt lerendeznivalóm. El kezdte terjeszteni rólam, hogy gyáva vagyok, miután átadtam neki a győzelmet a párbajszakkörön. Egyértelműen jobb voltam, ezért sértőnek éreztem a döntést, nem is kértem a döntetlenből. Nevetséges, hogy nem hirdettek ki győztesnek, pedig nyilvánvaló volt, hogy taktikailag jócskán a hisztérika fölé kerekedtem, sokkal komplexebb, érettebb párbajozást mutattam be. De persze az aktuális iskolaelsőnek kedvezni kell, különben az iskola is beégetné magát, hogy egy ilyen kis senkié a cím. Niki jobban tette volna, ha csendben meghúzza magát, mert ezzel csak azt érte el, hogy ellenségként tekintsek rá.
- A semmire verik magukat. Gyakorlati érzékük persze nulla, nincsen használható tudásuk. - tettem még hozzá az iménti mondatomhoz.  
A lány még a kocsmába is meginvitált. Naná, hogy nem fogok nemet mondani, még úgyse volt szerencsém megismerni a helyet, egymagamban elég szánalmas is lett volna látogatást tenni egy kocsmában. Csak az alkeszek járnak egyedül.  
- Király, menjünk! - csillant fel a szemem, az ötlet meglehetősen felspannolt.  

(Folytatás a kocsmában)

Karácsonyi bál.
Szeréna báli ruhája (Katt!)

Már az egész nap sürgés-forgás volt az egész kastélyban. Elérkezett a karácsonyi bál ideje, ami – állítólag – minden évnek a fénypontja szokott lenni a Bagolykő Mágustanodában. Szeréna soha nem járt még bálon. Egyszer elment bátyjának a szalagavatójára, de ő nem maradhatott a bálra, elvégre akkor még nagyon csepp leányzó volt. De most nagynak érzi magát. Egy nagy, 15 éves lánynak, aki előtt végre kinyílik a világnak hatalmas kapuja, nem lesz többé fogoly, nem kell többé szökési tervének vázlatait bújnia, hanem… itt az idő. Petrovszki Szeréna végre a maga ura lehet. Úgy tűnhet, hogy eddig rossz sorsa volt, azonban ez közel sem igaz. Édesapja és édesanyja (amíg otthon volt velük) nagyon sokat foglalkozott a lánnyal, és mehetett is oda, ahová akar. Persze a korának megfelelő helyre, és a korának megfelelő időpontig. Azonban most nem a szülei tűzik ki, hogy meddig maradhat a bálban. Bizonyára addig mulat, ameddig csak akar. Igaz, hogy ez a alatt a pár hét alatt, amióta itt van, még nem tett szert barátokra, néhányaknak már köszön, de nagyon sok pótolni valója akad. Lassan itt vannak a vizsgák, és ő még semmit nem tud, hiszen nemrég érkezett. Bújta ő már ezeket a könyveket, tantárgyakat, és jó agya van, megmaradt néhány dolog, de… az a biztos, hogyha minden tárgyat az elejétől kezd tanulmányozni.
Á, a tanulást jobb most a hátunk mögött hagyni, hiszen elérkezett ez a nap. Szeréna hosszas készülődés után úgy dönt, hogy elindul a Nagyterem irányába. Igaz, hogy egyedül, barát/barátnő nélkül, de ma még ez sem érdekli. Új nap, újabb dollár. Új nap, újabb barátkozási lehetőség a tanodában. Nyílik szobájának ajtaja, majd sebes léptekkel kezdi meg közeledését az ünnepség helyszínének irányába. Szíve a torkában dobog, érzi, hogy hamarosan el fog ájulni, pedig eddig annyira jól viselte a dolgot. Gyermetegen kecses járása szerencsére nem hordja a magas sarkú cipők kopogását végig a folyosón, hiszen lapos kis cipellőt visel. Soha sem szerette a magasat. Egyszer azért, mert nagyon kopog, túl feltűnő. Szeréna nem túlzottan szeret a középpontban lenni, habár nem is bujkálás a fő szakterülete. Másodszor pedig, így is elég magas a leányzó. Mi a csudának legyen mindenkinél magasabb? Így is olyan, mint egy báli ruhába öltöztetett zsiráf.
- Hát, ezt nem hiszem el. – suttogja maga elé, majd megnyalja száját, megharapja, majd pukkanó hang szűrődik ki ajkai közül, miközben megigazgatja színtelen szájfényét.
Vesz egy mély levegőt, majd belépne, ám mintha valami számára ellentétes pólusú helyre lépett volna, ugrik hátra, majd odalép az egyik ablakhoz. Megnézi magát, mosoly egyet, küld tükörképének a csókot, majd egy újabb izgatott sóhaj, és máris a Nagyteremben van. Nem is volt olyan nehéz. Néhány szem rá szegeződik azok közül, akik már itt vannak, Szeréna kedvesen rájuk mosolyog, majd elindul a Levitások társaságának irányába. Érdekes, hogy még így sem ismer fel egyetlen ismerőst sem. Hátha megérkeznek majd azok is, és nem kell majd ennyire furcsa érzésekkel küzdenie.
- Szió! – köszön egy lánynak suttogva, amikor az asztalhoz ér, majd helyet foglal mellette, majd egy idősebb lány beszédbe kezd. Kiderül, hogy vannak ajándékok, amiket nem ártana megnézni, elvégre neki is szól egy vagy kettő közülük. Ölébe teszi kis táskáját, megigazgatja csuklóján a karperecet, majd nagyot sóhajtva kezd nézelődni a teremben. Közben lábát lóbálja, és hallgatja a felsőbb éves, csinos lányt, aki boldogan újságolja, hogy mi várható a mai estén. Majd hirtelen új témába kezd. Nyereményjáték. Hát, ez nem rá tartozik, hiszen még nem vett részt egyen sem. Meglepetésszerűen is érinti, amikor a lány, aki mellé leült, s beszéltek néhány szót, felpattan, majd odamegy, hogy átvegye a díjat. Hamarosan visszatér, ezért a tapsolást abbahagyva gratulál.
- Gratulálok! – mosolyog szélesen, majd egy pillantást vet az ajándékra – Nocsak, mit kaptál? – sandít közben az ételekre. Egész nap alig vett magához táplálékot.

Karácsonyi bál
Haj, ruha, fülbevaló

A bál napjának reggele csodálatosan, készülődéssel telt számára. Már reggel is. Mindent tökéletesnek akart tudni. A ruháját még anyjától kapta, de még régebben. Úgy gondolta, ez az egyetlen, amit felvehet. Ezzel tud tisztelegni, méltóképpen. De nem is gondolt rá sokat, mert félt, hogy visszahozza az emlékeket. A haját már reggel elkezdte, mert bár egyszerűnek tűnik, mégis bonyolult az elkészítése. Semmivel nem foglalkozott. A rendetlenséggel, vagy a nehéz eligazodással a kupiban, ami házában uralkodott, csak készült.
Mire hajkoronáját elkészítette már kora délután volt. A "fejdísszel" elképesztő óvatossággal ebédelt meg, hogy véletlenül se legyen baja. Aztán felpróbálta a ruháját is, hogy kell-e igazítani valahol, vagy hogy egyáltalán jó-e rá. Szerencsére jó volt, de a smink is elmaradhatatlan kellék, de addig a ruhakölteményt elvetette, mivel nem szándékozott összekenni valamivel. Csak enyhe smink, nem buliba készül.
Végzett is mindennel még a kezdés előtt fél órával. Hideg volt odakint, de azzal mit sem törődve elindult a kastélyba. Próbált futni, hogy kevesebbet érezzen a kinti időjárásból, de tűsarkúban elég nehéz volt. Azért felért, mielőtt jégtömb vált volna belőle.
Elsétált a nagyteremig, ahova belépve megcsodálhatta a díszletet elsősorban. Persze nem az volt a legfontosabb, de azt vette észre legelőször. Aztán az embereket. Csupán egyet ismert, az éppen beszédet mondó Amirát. Egyedül jött, de biztos volt benne, hogy szórakozását meg fogja találni így is. A beszédet végighallgatva megtudta, hogy először lesz vacsi, aztán bál, és a nagy karácsonyfa alatt mindenkinek van ajándék. Azért még nem akart odamenni, előbb talán a vacsi, mert éhes volt. Az egyetlen étkezésekor is olyan óvatos volt, hogy nem sok mindent tudott legyűrni. Így hát ezt tartotta elsődlegesnek. Helyet is foglalt háza asztalánál és várta a csodát.

Nem volt sok kedve eljönni, de két kislány olyan lelkesen beszélt az eseményről, hogy érezte el kellett jönnie, és ha kihagyta volna, akkor biztos nagyon megbánta volna. Mivel a múltkor fogta magát és három napra meglépett Pestre - kezd nagyon, de nagyon rossz lenni - ezért a tetoválásáért kapott húsz éve - melyből alig több, mint tizenkilenc és fél év van vissza - most megtriplázódott, így valószínűleg a szobájából megy nyugdíjba. Szóval a helyzet miatt egy órán át sorolta az érveket, hogy miért is kéne a szobafogsága helyett nem felszökni, hanem felkéretőzni a kastélyba. Végül azonban, mint látható meggyőzte a szüleit.
Az anyukájától kapott kölcsönbe egy kék, hosszú, pánt nélküli ruhát, melyet egy barna övvel egészített ki. Hozzá egy barna-arany cipőt, melybe egy órát járt és néha el is esett. Nem szokása ilyen cipőkbe járkálni, de néhány komolyabb ütés után egész jól belejött. Amíg a cipőben gyakorolt készített magának egy nyakláncot. Kék-fehér sminkjét, melytől hatalmasak lettek az amúgy is nagy szemei az anyukája csinálta, amitől már eleve nem ismert magára. Ehhez jött az, hogy feltűzte a haját is olyan hercegnősen, hogy csak néhány tincs lógjon le, de azok nagyon esztétikusan. Hirtelen bűntudata lett, amiért már nem beszél meg vele mindent, de úgy érzi, ha elmondaná, nem értenék meg a választását. Talán az anyukája is megérezte a bűntudatát, mert megölelte őt és azt mondta, nagyon szereti és, hogy érezze jól magát ma este, ami furcsa lesz, mert férfi nem hívta őt, ő pedig nem mondta neki, hogy itt lesz. Valószínűleg még sosem nézett így ki és nem is hiszi, hogy fog, mert magának nem tudná elkészíteni ezt a sminket, valószínűleg az első mozdulattal, egy kézzel kibökné a szemét. Indulás előtt még adott az édesanyja neki egy karkötőt.
Az út gyorsan eltelt, ő pedig nyakláncát piszkálva sétált beljebb a csodásan feldíszített nagyterembe. Sosem látott még ilyen szépet, pedig otthon is ki szoktak tenni magukért, de ez most olyan más. A kihirdetett lány nevére ér be. Nem ismerős neki, de örömmel tapsolja meg a szép eredményt. Büszke lehet rá a lány. A taps végén gyorsan a navine asztalához lép, ahol zavartan helyet foglal a többiek között. Mindenki olyan jól néz ki ma este.
- Szia Sharlotte.
Elmosolyodik, amikor a szembe lévő lányban ismerőst vél felfedezni. Oké, most már kezd egy kicsit megnyugodni. Jól fogja magát érezni, az biztos.
- Nagyon szép vagy ma este.


Ruhácska

Róbert

- A talárból ítélve, amit láttam némileg, kék volt. – mondja lenéző hangon a „kék” jelzőt, még beszélni sem szeret róluk, mondjuk alapvetően a többi ház felé vannak fenntartásai, arról nem is beszélve micsoda ellenszenvet tud táplálni egyes személyek felé.
- Nekem se tartoznak a kedvenceim közé, sőt… - nem tesz hozzá inkább semmit ezúttal. Az ő szájából nem sűrűn hangzik el pocskondiázás nyíltan, nem az a fajta, de azért meg van a véleménye. A fiú fintorgása után a szemébe nézve küld felé egy mosolyt, majd folytatja a felvetésével, hogy folytassák valami melegebb helyen, ebbe az ötletbe ő is nagyon hamar belemegy, és úgy tűnik, még nagyon ellenére sincs. Elindulnak, közben még egy kicsit folytatják a csevegést arról, mi is a véleményük más házak diákjairól. Mondjuk, amennyit ehhez hozzá tud szólni, az jelenleg vajmi kevés. Általános, hogy baráti vagy inkább ismerősi körét a házán belüliek alkotják, de attól még összefut, na ha nem is mindig így szó szerint, mint az előbb, egy-egy Levitással vagy Navinessel, esetleg Eridonossal.
- Reméltem, hogy maradsz a társaságomban. – jelenti ki, majd ezzel sétálnak egészen a Csárda ajtajáig ahol előbb Meggie majd az új ismerőse is belépnek. Útjuk a pult széle felé vezet, ahol helyet foglalnak. A pultos hamar megérkezik, lehet kissé unszimpatikus húzás tőle, de ez a jelleméből fakad, szó nélkül rendeli az első kört a fiú számára, magának természetesen csak egy üdítőt kér ki.
- Gondolom a vajsör megfelel, igazán finom. – mondja egy kis ajánlással, amit valami mosoly félével fűszerez, közben elkezdi lebontani magáról a ruharétegeket. Valószínűleg a póló elég lesz, nem kell pulóver meg kabát idebent. A múltkor sikerült úgymond kipróbálnia ezt az italt, talán jobban, is mint tervezte, de ha jobban belegondol, Lotte volt, aki többször ízlelte meg. De az az este más volt, sok minden szóba került a két lány között, és csaptak egy görbe estét. Azóta már kipihente az eseményeket meg beszélt egyszer már a lánnyal is, aki láthatóan azért kicsit jobban van, már amennyire egy ilyen tragédia után lehet. Miközben kicsit elderengett már meg is hozták az italokat, Meggienek szívószállal, csak hogy valamivel el is foglalja magát. Ekkor emeli tekintetét ismét a srácra, akiről még oly keveset tud, ám ez mégsem akadálya ennek a kis iszogatásnak.
Beszélgetnek egy ideig, majd megválnak egymás társaságától és mindenki a maga útját járva indul el a kocsmából.

Alex

Amint az iskolából hazaért egy borítékot vesz észre a konyhába lemenet. Ki is bontja, mivel nem szokott csak úgy elvél érkezni számára. Érdekesség, és ritkaság is volt. Ahogy a sorokat bújta a szeme majdnem elájult. Azonnal fel is öltözött valami meleg ruhába és elindult a vasútállomásra. Rohant, bár általában sétálni szokott. Most az nem fontos, futni kell. Igaz az is, hogy volt fél órája a kiérkezés után is. Keresett tehát egy aranyos padot, ahol korábban is ült. Sok emlék fűződött ahhoz a padhoz, tehát leülvén minden eszébe is jutott. Azt nem igazán akarta, hogy az érzések is jöjjenek, mert azok nem voltak olyan jók. De mindegy is, felejtett már. Sok segítséggel, de felejtett, és az a lényeg.
Hallotta már a vonat hangját kis idő múlva, és oda is sétált, hogy azonnal fogadni tudja rokonát. Milyen jó is, hogy pont az ünnepekre látogat haza... A sok esemény után jó lesz így az ünnep. Venni kell még ajándékot igaz, mert nem számított rá. Csupán jó gondolatai voltak.
Aztán magára nézett. Elképedt...Nem tudta, hogy mit fog szólni viselkedéséhez, kinézetéhez az érintett. Barna haj, gyakori kocsmalátogatás, betört ablak, és bármerre megy, hallani fog valamit róla. A betört ablakot pedig ne is részletezzük, nem fontos. Csak a haja, ami nemsokára zöld is lehet, valamint a viselkedése.
Állt és várt, hogy a vonat megálljon, és megérkezzen a bátyja.

[ Markovits professzor ]


Amikor érzékeli a férfi hangulat megingását, az ő vigyora is lejjebb lohad, de minthogy a kínos helyzetekben is leginkább mosolyog, képtelen eltüntetni teljesen. Sejthette volna, nem lesz keserűségtől mentes a pimaszsága... Ajkát ismét beharapja, s gyorsan tovalibbenti a témát egy megjegyzéssel. Naná, a férfiak is legalább olyan kíváncsiak, mint a nők, így egy hasonló kis utalással fel lehet csigázni bárkit. Kékjei huncut fénnyel megcsillannak, ahogyan sejtelmes mosolya is kiszélesedik. Sóhajt egy nagyot, majd tekintetét körbehordozza az éttermen, végül ismét megállapodik Markovits íriszein.
- Ó, semmi extra, csak szeretek olykor visszamenni gyerekbe - ez egy átlagos mágus szájából elég egyértelmű utalás a gyermeki viselkedés felvételére, de Legrától hallva ezt a figyelmesebb ember akár mást is sejthet. Nem utal többre, sem kevesebbre, mint a kijelentés szó szerinti vételére. Leginkább ezzel szeret szórakozni még mindig. Azt például sosem fogja elfelejteni, hogyan ejtette át Csíkszentmihályit nem is egy alkalommal, amikor Rékaként becsatlakozott néhány repüléstan órára. A férfi persze érezte, hogy valami nem stimmel, hiszen túl jó volt, de rájönni csak akkor jött rá a turpisságra, amikor felfedte magát. Néha igazán kellemes számára nem Allegra Black-ként járni-kelni és emberekkel beszélgetni, hanem valaki olyasvalakiként, akit senki sem ismer.
Igen, most már szándékosan húzza István kíváncsiságát, de igyekszik nem túl feszíteni a húrt. Épp annyi titokzatosság vegyül a hangjába, ami beindítja a tanerő érzékelőit, de mellé kellőképpen ártatlan ábrázatot is vág, amely még inkább megerősítheti gyanakvását. De ugyan mire utalhat? Nem fogja még elsütni a dolgot, pedig talán a prof is emlékezne a szürke szemű kis vörös leányzóra... talán, bár már az is régen volt.
Az ő kíváncsisága is felébredt, de nem valami ügyesen és fokozatosan próbálja meg kicsalogatni Istvánból a múltjával kapcsolatos infókat, bizony elefántléptekkel trappol a kellemetlen téma közepébe. Majd csak akkor savanyodik el egy kicsit, amikor a férfi felől érzi, kissé kényelmetlen ez neki. Az ő arca is elkomolyodik egy kissé, bár kékjeiben táncol még a vidám fény. Nem szakítja félbe, nem szól közbe, csak a kijelentésre méri végig Markovits-ot. Szemei végigsiklanak felsőtestén, mert az asztal ennyit enged láttatni, mintha ő ránézésre megmondhatná, hány éve lenne még a kviddicsben. Nem sieti el a méricskélést, őt is a pincér érkezése zökkenti vissza, mintha most ébredne úgy pillog a férfira.
- Cheers! - emeli meg ő is a feles poharat s koccintja a Professzoréhoz, keze felett pedig keresi a másik szempárt, mert úgy tanulta, itt ez a szokás. Villant egyet a Legraféle pillantásokból, majd hezitálás nélkül húzza le a gyomorkeserűt. A korty leküldését követően kissé megrándul szeme sarka, s el is fintorodik, noha egyébként ízlik neki, amit ivott.
- A visszatérés nem hangzik rosszul, noha bizonyára nem lesz könnyű. Bár... meg kell valljam, én pozitívan csalódtam a gálán - húzódik ismét mosolyra ajka. - És ez csak egy amolyan futó gondolat vagy esetleg több annál egy kicsivel? - az ember ha felhagy valamivel, még sokáig fontolgatja a visszatérést a hiány miatt, de az esetek többségében meg is marad a gondolat szintjén és sosem lesz belőle cselekvés. Vagy úgy tesz, mintha továbblépett volna, vagy örökké szenved. Talán István számára a tanárság nem elég, hogy feledtesse a dolgot..

Vélhetőleg a srác már rájött arra, nem én vagyok a megfelelő ember ahhoz, hogy valaki idegein táncolhasson, ráadásul komolyan meg kell küzdenem azért, hogy nyugton maradjak. Nem áll szándékomban titkolni, ha t ehetném, már rég a sz*rt is kiátkoztam volna belőle, de ez több okból kifolyólag sem lehetséges. Az ellenszenvem csak nem múlik, nem is szokott, mondhatjuk úgy is, berögződöttség, amiről talán én magam tehetek, de ez egyáltalán nem érdekel. Inkább a tájat kezdem el kémlelni, mert engem nem zavar a csend, ami beállt közénk, és azt a másik is csak várhatja, hogy én meg fogom törni. Halvány mosolyféle kúszik az arcomra, most, hogy sikerült elhallgatnia, nem is olyan rossz társaság, persze tudom én, hogy ez azért van, mert így könnyebben tudom ignorálni, mint ha folyton a fülembe motyogna, bár azt is meg lehetne szokni egy idő után, de fájdalom, nekem sose volt annyi türelmem.
A szél felkerekedik, így én is fázósan fonom keresztbe a karom magam előtt, oké, ezt át kellett volna gondolnom,hisz tél van, nem kéne egy szál pulcsiban itt feszítenem, de nem gondoltam volna, hogy idáig maradok kint, viszont, ha a szobámban váró jegyzetekre gondolok, elhúzom a szám.
Tehát, vagy a fagyhalál, vagy újabb átok, nehéz kérdések ezek, mert igazából egyikhez sincs sok kedvem, főleg, hogy rendesen feltépázták az idegeim... újfent. Esküszöm, írok Sibellenek, hogy a következő csomagjával együtt, küldjön már Xanaxot is, mert ez az állapot tarthatatlan.
Az idilli csendet is muszáj megtörnie, ráadásul nem is akárhogy. Felhorkantok, majd kétkedve meredek rá.
- Mondhattad volna, hogy titokban agyturkászi pályára készülsz. És mégis miből gondolod, hogy más volnék? Megérzés? Vagy csak te sem vagy képes elhinni, hogy lehet valaki ekkora tapló, hát sajnálom, hogy nekem kell közölnöm veled a cudar tényt, de így van- a hangomból csak csöpög a gúny, mert ami azt illeti, rendesen beletrafált, és a legidegesítőbb az egészben, hogy ezt ő is tudja nagyon jól. A következő megjegyzése hallatán felnevetek, gúnyosan, és még csak nem is bánom.
- Olyan lennék, mint te? Lássuk csak, talán te is végignézted ötéves korodban, ahogy megölik az anyádat? Esetleg téged is lepasszolt apád valaki másnak, csak, mert nem kellettél neki? Ha így van, tényleg piszkosan hasonlítunk- a hangom metsző, mert olyan könnyedén jöttek ki  a szavak a számon, hogy az már-már ijesztő. Viszont, ha csak e-féle módon tudom érzékeltetni vele, mennyire hülyeség az, amit állított, hát egye fene nem bánom.

Robi

-Szerintem a piros kancsóban lévő is erős lehet. - mondom gyorsan Robi mondata után. Kicsit romboljuk a Rellonos öntudatot, úgy nézem van neki elég, most egy kicsivel kevesebb nem fog neki ártani.
Kapok magam mellé egy szomszédot, a csapattársam a mellettem lévő fotelben helyezkedik el. Bár úgy nézem, hogy még mindig van egy kis baj a rendszerrel, Robi még mindig kicsit akadozva közlekedik, de talán már nem olyan vészes.
- Szét csapatni magamat? Nem, nem annyira az én stílusom. - mondom nevetve - Ritkán van olyan társaságom, akivel lehetne csapatni. De ha nagyon szeretnéd, egyszer majd kipróbálhatjuk. - kacsintok egyet a mondatom mellé, remélem nem veszi zokon. Úgyis akartam csinálni egy csapat bulit vagy valami hasonló elvetemült dolgot.
Annak a fotelnek a háttámláján, amiben éppen ülök, van egy nagy pokrócnak tűnő valami, szépen megfogom és az egyik kezemmel az ölembe húzom. Normálisan fel vagyok öltözve és a kávé is kellőképpen meleg a kezemben, mégis rám jött egy kicsit a hidegrázás. Nagyon remélem, hogy nem fázok meg, már csak a meccsek miatt is, rossz lenne úgy visszatérni ide, hogy a manduláim szeretnének külön életet élni meccs közben.
A pokrócot megpróbálom félkézzel szétteríteni, közben vigyázok, hogy ne borítsam magamra a forró kávét. Aha, na mintha arról lennék híres, hogy nem teszek kárt magamban és a környezetemben. Egy óvatlan mozdulattal az ölembe borítom a kávét, amiből persze még a pléd is kap egy keveset, de a folyadék nagy része a hasamon és a combomon landolt. Felszisszenek a fájdalomtól, amit a forró ital okozott.
-Ezt komolyan mondom nem hiszem el! Tudsz valami bűbájt Robi?
Kicsit nehéz megszólalnom, de kierőszakolom magamból a szavakat, hogy segítséget kérjek. Egyre jobban éget és a tetejében még jobban árad szét, mert a ruháim már nem képesek ennyi nedvességet befogadni.

Ophelia LaFonde


*Mosolygok és megrázom a fejemet. Akinek bármi rossz történt az életében észreveszi, hogy nem ilyen igazából. Nem kell hozzá sokat gondolkozni, csak a szemébe kell nézni. Igaz, hogy akinek tökéletes az élete inkább elmenekül előle és így nem fedezi ezt fel, vagy csak le akarja beszélni, hogy ilyen tapló legyen, ami teljesen lehetetlen. Én ezt nem akarom csinálni, mert semmi hasznom nem lenne belőle. Azért nem hagytam eddig ott, mert valakinek meg kell mondania neki és azt egy olyannak, akinél be kell ismernie, hogy igaza van. Ha nem teszi meg veszít. Nem fog dicsőséget érezni, semmit nem fog érezni. Nem találkoztam még hozzá hasonló emberrel, de még is mintha már ezer éve tudnám, hogy mit akar. Biztos nem fog semmi történni kívülről semmi, de belülről legalább egy kicsit megváltozik, vagy elindul arra felé. Nem tudom, hogy szeretnék e Opheliával még találkozni, de ezt el kell mondanom neki.*
- Nem kell ahhoz agyturkászi diploma, hogy kimondjam a nyilván valót. Ne hidd, hogy mások ezt nem látják csak inkább elkerülnek. Tőlem tegyék meg. * Felállok és közel lépek hozzá, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. A következő mondata közben sem veszem le róla szemem. Minden világossá válik. Nem rossz ember, csak az Isten megnehezítette az életét és így ő is megnehezíti mások életét. Ahogy elmondja a történetét, tagadja, hogy bármi közös lenne bennük, de még is megosztja velem és ezzel igazat ad. Bár neki is igaza van. Nem tudom milyen érzés szülők nélkül felnőni és azt sem, hogy az apuka mi képen lehet ilyen embertelen. Soha nem is fogom ezeket megtudni, de azt tudom milyen egyedül lenni. Mikor mindenki segíteni akar, de közben csak ártanak. Mindenki ugyan úgy akar vele viselkedni, de közben a szemük mást tükröz. Igaz az a mondás, hogy a szem a lélek tükre. Bármit teszel a szemed az igazat tükrözi. *
- Tényleg nem láttam meghalni anyámat és apám se te szított el. De te hallod a zenét és hallod, amit mondok. Nem a te szüleid azok akik azon veszekednek, hogy kinek a hibája volt az egész, miközben teljes az én hibám volt. Nem veled beszélnek úgy mintha teljesen más lennél, de közben én nem érzem, hogy változtam. * Nyugodtan mondom, egyhangúan. Sehol nem viszem fel a hangomat, mert nem azért mondtam, hogy sajnáljon, csak legyen egy kis viszonyítási alapja. Még nem fejeztem be.*
- Most hülyének nézel, mert azt gondolod, hogy mellé beszélek és nincs bennünk közös, de van. Egyedül vagyunk mindketten. Azt hisszük, hogy az élet elárult minket és senki sem szeret. Tényleg nincs sok közös bennünk, de ez az. Azt akarod mondani, hogy nem vagy egyedül? Előbb gondolkozz egy kicsit.* Befejezem, nem mozdulok és a szemem is a szemén van úgy, hogy lássam, ha elkezd beszélni.*

Karácsonyi bál

A kedvenc ünnepem a karácsony. Nem mintha olyan nagy lenne a választék. Minden esetre ha karácsony akkor szeretet barátság meg minden. Már a készülődést is lehetetlen egyedül töltenem hát még az ünnepet. Ezért is megyek el a karácsonyi bálra. Nem teszek különösebb erőfeszítéseket, hogy így vagy úgy nézzek ki. Egyszerű ruhát veszek fel, és egy levéllel a táskámban indulok el. A levél haza szól, és rettentően nehéz volt úgy írni, hogy minden jót elmondjak. Ezért egy kicsit zavaros lett, de azért apu érteni fogja, vagy esetleg nem. Ilyen vegyes érzelmekkel indulok, és megyek a lehető leglassabban. Mosolyom ami az elején volt egyre jobban lehervad az arcomról. Jobb volna elrohanni, vagy elbújni. Persze ha nem fordult volna meg ez a fejemben nem is anyám lány volnék. Ő is mindig félt, de azért maradt. Én is maradok a megkezdett tervnél, és hátha találkozok valakivel aki felpörget.
Nos hát itt az ajtó. Ha bemegyek nincs visszafutás, vagy szorongás, menni kell.
Nehezen nyitom ki: a kezem rettentően remeg. A bemenetel is ügyes-bajos. Meg-megállok, visszanézek, majd mikor visszajött a magabiztosságom elindulok. Gyorsan teszem a lábaimat egymás után,sorban és próbálok nem feltűnő lenni. Eközben fáradhatatlanul keresek valakit akit ismerek, vagy csak már egy szót váltottunk. Ha ilyen nincs keresek egy szimpatikus embert. Barátkozásból ötös vagyok, így ezzel nem lehet gond. Ami lehet az a sok ember közötti átkelés. Jó, hogy otthon is akkora a kupi. Legalább ez megy. Bocsánatkérések közepette jutok el oda, ahonnan már nem tudom merre van az arra. Sose tájékozódtam jól, nem is próbálkoztam ezzel. Most már nagyon bánom, de a remény mindig él!Ha innen egyszer eljutok valahova megtanulom.
Hirtelen befordulok balra, azt hiszem látok valakit akit ismerek. Téves riasztás, csak a hajzuhatag miatt láttam úgy. Közelebbről még csak rokonok sem lehetnének. Csalódottan fordulok oda ahol kevesebb mágusnövendéket látok.
Hát arra vágytam hogy emberekkel legyek körülvéve, ezt meg is kaptam, mégsem örülök. Furcsa lány vagy Wendy, nagyon furcsa. Beállok egy sarokba és ott töröm a fejem mi legyen. Egy kisebb lelki zuhatag után ismét belevetem magam a tömegbe, de most már vidáman és energikusan.Sikerült úgy felpörögni, hogy hat sárkánnyal sem tarthatnak vissza attól amit akarok. Amint eljutok egy Eridonosnak vélt asztalhoz kimelegedve kapok fel egy poharat, a szónoklatot váró  vagy már meghallgató diákok ellepik a termet. Fáradtan rogyok le, megint ismerősöket keresnék. Szórakozottan integetek mindenfelé érdektelenül. Az a furcsa érzésem van, hogy valaki figyel. Hát persze, paranoiás vagyok. Csak egy buli kell és cserben hagy az ítélő képességem.

Mosolyog? Mégis miért? Szerintem egyáltalán nem vagyok vicces, vagyis remélem meg nem fordul a fejébe, hogy talán röhejes volnék... vagyis felőlem megfordulhat, csak a fejemhez ne vágja. Csak akkor tűröm, ha sértegetnek, mikor én is ezt teszem, és most bárki mondhat bármit, egész normális vagyok. Okét, talán a srác ebből semmit nem vesz észre, de én érzem, hogy vele egy fokkal visszafogottabb vagyok, mint bárki mással, akivel eddig találkoztam, már csak a miértjére kellene rájönnöm.
Kedvem támad elfutni innen - életemben először-, mikor boncolgatni kezdi, hogy mi márpedig akkor is hasonlítunk. Francokat. Nem hiszem el, nem akarom elhinni, ha mégis így lenne, min változtatna? Mert az én hozzáállásomon, tuti nem, na jó... talán egy kicsit jobban érezném magam, mert tudom, legalább egy ember van a kastélyban, aki ugyanannyira elcseszett, mint én, de mást nem is várhatnának tőlem.
Igen, az lenne a legjobb, nem érezni semmit, bár eddig is gátlástalanul tapostam át mindenkin, ha kedvem volt hozzá, és igen, ezek ellenére is nyugodtan tudtam aludni, már amikor nem köszöntek rám a rémálmaim, mint mostanság. Ingerülten sóhajtok, olyan tekintet lövellve felé, hogy lássa, nagyra értékelném, ha nem feszítené tovább a témát.
- És te miért nem tudod megtenni? A r*hadt életbe, neked miért fájna, ha nem vághatnád a fejemhez? Szerinted nem vagyok vele képben, szerinted nem tudom, hogy nem csak nekem ilyen elcseszett az életem? Mégis miért kell a fejemhez vágnod, ha? - nem kiabálok, nem is tudnék, hisz újabb dühroham kerít hatalma alá, beharapom az ajkam, és inkább hátat fordítok neki mielőtt hülyeséget tennék.
- Nem sajnáltatom magam, ha így lenne, minden jöttmentnek elmesélném, némi lesajnáló, vagy együtt érző pillantásért, de nincs szükségem rájuk, sőt... pont ezért vagyok ilyen amilyen... többek közt...- hagyom függőben a végét, mert mondtam, hogy belőlem nem lesz nyitott könyv, az, hogy elmondtam pár aprócska tényt, még nem jelent semmit, Gregoryról viszont nem vagyok hajlandó beszélni, egy, mert tényleg marhára bepöccennék, kettő, mert az egész pasi nem ér annyit. Komolyan... rajta kívül még senki halálát nem kívántam.
- Neked se lehetett könnyű, aláírom, de tőlem ne várj se sajnálatot, se együttérzést, ha azt mondod, tényleg hasonlítunk, nincs szükséged rá. Mellesleg, eljutottál idáig, nem?- vonom fel a szemöldököm, ahogy megint szembe fordulok vele, de egyből hátrálok is.
Francba, mikor jött ennyire közel?
Nem bírom, ha valaki a közelemben van, ezért tapadok már-már a korláthoz. Ezt viszont nem tudom, honnan jött, de nem is lényeges, a lényeg, hogy csak óvatosan, nálam tényleg komolyan kell venni a tisztes távolságot.
- Oké, talán igazad van, de mégis ez min változtat?- kérdem gúnyos éllel a hangomban, mert felettébb érdekel, mire akar kilyukadni a másik.

Széles Veronika

Mary a nagyterembe tart. Minden új neki, ez az egész olyan csodálatos, varázslatos...
~ Merre is van a nagyterem? Elfelejtettem... Olyan nagy ez a kastély, folyton eltévedek... ~ gondolta.
Végre megtalálta a nagytermet! Benyitott az ajtón: A terem tömve volt emberekkel, mindenkin szép ruha, vagy dísztalár volt.
~ Ma van a karácsonyi bál! ~ gondolta. ~ Elfelejtettem! Hogy én mekkora hülye vagyok...
Lenézett magára. Csak egy egyszerű, iskolai talár volt rajta.
~ Na nem baj, úgy sem vettem volna mást...
Körbenézett. Hirtelen egy egy ismerős arcot látott:
~ Széles Veronika. ~ állapította meg. ~ Mekkora mázli!
Odament hozzá.
- Szia! - köszönt. - Hogy vagy? Milyen a bál? Nagyon szép a ruhád.  

Amira


Holnap után már indulok is haza. Nem azért mert olyan katasztrofális lenne itt az élet, csak hát karácson az karácsony. Olyankor ha akarunk ha nem haza kell menni, mert az a család ünnepe. Nem mintha nem akarnék otthon megjelenni, csak akkor jönnek a rokonok is, akik eléggé kibírhatatlanok tudnak lenni. Apám felől a két nagyszülő, akik mindenkit kritizálnak és próbálják tökéletességre nevelni az embereket. Amikor a baleset történt nem akarták elfogadni, hogy süket, így néha hátat fordítottak neki, azóta egy kicsit azért jobb. Ők hozzák magukkal az apámnál három évvel fiatalabb lányukat Ivát. A nővel nem lenne semmi gond, ha nem lenne álló nap részeg és egy kicsit felnőne. Azokon a napokon, mikor néha kijózanodik elég rendes tud lenni. A másik oldalról is érkeznek a nagyszülők. Ők nem akarják, hogy tökéletesek legyen, talán túlságosan nem is foglalkoznak velük. Mindig hoznak valamilyen ajándékot, de mintha le lennének maradva öt évvel. Néha meg el is felejtenek egy két gyereket közülünk. Évenként kétszer találkozunk és akkor is csak egy napra jönnek, vagy még előbb elmennek egy 'fontos ügy' miatt. Anyának is van két testvére. Három volt, de az egyik meghalt húsz éve, így még nem is ismerhettem. Az egyik egy fiú Lee, aki egy nagy cég főnöke, fogalmam sincs mi a neve, mert nem nagyon érdekel. Neki van egy felesége és két gyereke Bálint és Tibor. Már magyar neveket kaptak, mert az anyjuk magyar teljesen. A két srác iker és teljesen el vannak kényeztetve, nagyon beképzeltek így kiakasztó a közelükben lenni. Anya másik tetvére Lit, aki körbe körbe utazza a világot. Nem mindig szokott ott lenni a családi összejöveteleken, de most azt mondták eljön. Ő a legrosszabb.
Az utolsó előtti napomra elterveztem, hogy lemegyek a Nagyterembe megnézem a Karácsonyi ünnepélyt. Eszek egy keveset az ételből és utána feljövök. Na ez nem így sikerült, mert miután a DÖK képviselője beszélt teljesen elcsodálkoztam. Ismerem ezt a lányt. Egyszer mikor voltunk az apám munkatársánál, valamilyen 'vágódjunk be a felettesemnél' vacsorán, Ő is ott volt. A munkatárs gyerekének volt, vagy barátnője vagy csak simán barátja. Beszélgettem vele egy kicsit meg is ismertem, de nem tudtam, hogy varázsló. Ez döbbentett le teljesen.
Nem is gondolkozok, hanem felállok az eddigi helyemről és elindulok Amira felé. Ahogy odaérek megfogom a vállát, hogy észrevegye, hogy ott vagyok.*
-Te varázsló vagy?* Elég hülye kérdés, de még mindig teljesen le vagyok döbbenve.*

Veronika és Tanár úr

A fiú csendesen figyeli a kis társaságában zajló életet, hallgatja a különös férfi, és a szépséges Veronika beszélgetését. Mindig is tudta, hogy a lány maximalista, ezenfelül pedig okos is, mindazonáltal a tanártól hallván az elégedettséget, és a sok-sok jót róla, vigyorra készteti Endre ajkait. Kezei az asztal lapján pihennek, ujjaival néma ütemet játszik a fán. Feleslegesnek érzi magát ezekben a pillanatokban, és legszívesebben eltűnne, sétálna a kinti fagyos időben, belesüppedne a hóba, idegenekkel bolyongana, vagy csak egymagában lenne, nem is tudja pontosan mit szeretne, ezeregy gondolat furakodik fejébe, hogy elvonja figyelmét a pillanatnyi unalomról. Ez a szó viszont nem igen fejezi ki a tökéletes hangulatot, érzetet, ami eluralkodik Endrén, mint valami mézeskalács illatú köd leple, úgy öleli át fiatal, serdülő alakját. Carnage professzor monológja ébreszti fel zűrös, sokszor kivehetetlen gondolataiból, de csak vállat ránt, féltett emlékei megosztásával máskor óvatosabb lesz, talán nem kellene egyből megbíznia a másikban. Noha csak egy őszinte kérdés volt a tanár úr részéről, Endrét érzékenyen érinti, és keresi a szavakat a megfelelő válaszadáshoz.
- Nos - kezd bele nehezen, még a torkát is megköszörüli, ökölbe szorított jobbját szája elé emelve. - Tökéletes kérdés, és talán csak azzal felelhetek, ha nem felelek.
Sikerült egy teljesen tökéletlen válasszal szolgálnia, amit hallván még össze is húzza szemöldökeit. Nem érti mi van vele, máskor simán kivágja magát minden nyűgös-érzékeny kérdés alól, most meg egy fiatalkori szép emléken szótlanná válik? Ejnye. Ezen sürgősen változtatni kell. Talán Veronika jelenléte, az napjaimban való részvétele teszi ezt. Mintha már egy egészen más Araczki lennék. Borzalom.
Enyhén megrázza fejét, a kellemes cukrászda-illatból szippant párat, erre Veronika ujjai a vállát érintik. Gyorsan rámosolyog a lányra, majd hosszas 'ööö'-zéssel Eugene úrra pillant. Mit is dolgozik Iván? Ja, igen...
- Vác város Közigazgatási hivatalában dolgozik, mint főjogász, a politika a mindennapjainak része, de engem - remélem megérti - ez teljességgel hidegen hagy. Azt csinál amit akar, azzal akivel akar, már úgysem az, aki pár évvel ezelőtt a bátyám szerepét töltötte be.
Lefelé tekint, és igyekszik nem Andreára, a testvérének lelki elvesztésére, és az otthoni helyzet hirtelen megváltozására gondolni. Már egyáltalán nem éhes, nem kívánja a forró csokoládét sem, legszívesebben megköszönné, hogy láthatta személyesen Carnage urat, majd elegánsan távozna megfagyni.

Ophelia

*Egy kicsit elgondolkozok a válaszon. Miért vágtam mindent a fejéhez, hirtelen én sem tudom. Aztán eszembe jut, mert nyerni akartam és bebizonyítani az igazamat. Az a versenyszellem késztetett a kérdésre. Már rég elmehettem volna és akkor nem kellett volna megtudnom róla semmit. Nem ismerném és csak egy ember lenne a kastélyban akiről hallok dolgokat. Csak út közben jöttem rá arra, hogy a lány meg tudna tenni valamit, legalább is a segítségemre lenne.*
- Mert nem vagyok egy olyan, aki valamit félbe hagy és bevallom, nem akartam, hogy nyerj. Most már tudom hogy ki vagy és értelek, de az életed tényleg elcseszett.> Mondom neki az igaz. Még nem hozom fel neki azt a tervet, amit kigondoltam, mert eléggé ki van rám akadva és ez nagy eséllyel úgy is marad, de az idő még nem jött el.
Ahogy megfordul ökölbe szorul a kezem. Késztetést érzek, hogy beverjek neki egy hatalmasat. Felé nyúlok, de aztán lerakom a kezem. Emlékszem, hogy hogyan viselkedett mikor ezelőtt megfogtam. Elmondtam neki, hogy mi a bajom, még is simán hátat fordít nekem. Tudom, hogy éppen beszél, de így nem látom, hogy mit. Ekkor tudom jobban megfigyelni. Szép hosszú szőke haja van és az alakja is szép. Minden srácot megkaphatna, de ő inkább megutáltatja magát velük. Teljesen logikátlan, amit művel. Nem hiszem, hogy volt már pasija, de ez a téma most hanyagolható. Dühöt érzek belül, mert nem szeretem, ha valamiről lemaradok, de most még is megállt kell parancsolnom magamnak. Nem mutathatom ki a gyengeségemet.
Lassan megfordul és felém néz, még elkapom a nem szót, de ebből nem tudom kitalálni az előző mondatait. Sértve érzem magam.*
- Bocsáss meg, hogy erre nem válaszolok, de nem láttam mit mondtál, de azért köszi.* Mondom gúnyosan. Egy lépést hátrál közben. Biztosra veszem, hogy nem szereti, ha valaki közeledik hozzá. A következő kérdését már le tudom olvasni a szájáról. Elmosolyodok. Itt az idő, hogy elmondjam neki, amit akarok.*
- Neked max annyi, hogy elgondolkodsz az egészen, nekem annál több. Azt akarom, hogy gyere el hozzánk karácsonykor és üldözd el az egész rokonságot. Hülyén hangzik és a válaszodat máris látom, de hallgass meg. Én is meg tudnám tenni, de akkor elveszteném az egészet és tudod milyen rossz család nélkül lenni. Csak annyit kérnék, hogy takarodjanak el a házunkból, mert tudok egy olyan dolgot, amit nem akarom, hogy megismétlődjön, mert különben megölök valakit és ez nem vicces.* Nem akarom elmondani neki a teljes igazságot, majd ha igent mond akkor sem most. Ha nem akkor meg nem kell neki tudni róla. Ő az egyetlen ember, aki meg tudná ezt tenni semmi lelkifurdalás nélkül és meg nem akarom, hogy tönkremenjen a családom, ha elszúrok bármit is.*
-Nem ismersz én se téged és az benne a jó. Miért kéne igent mondanod? Mert szórakoztatva szenveszthetnél embereket.