Mary.

Egészen elképesztő, hogy most mennyivel másképpen tudok tekinteni erre az egész dologra. Nem feszengek, nem szorongok, mint általában ilyenkor szoktam, most tudom, hogy nem az lesz a dolgom, hogy minden áron védelmezzem a pálya egyik végében álló gyűrűket és ez valahogy felszabadít. Tényleg úgy tűnik, hogy az utóbbi időben teherré vált számomra az egyébként szórakozásnak számító sport.
Nem teketóriázok túl sokat, azonnal ráhasalok az öreg fára és teljes sebességgel megindulok felfelé, a pálya bal felébe. Igazából az se érdekelne, ha kifújná a szél a szememet a helyéről, perpillanat nem tud más érdekelni, csak az, hogy minél gyorsabban menjek. Egy normális ember ezen a ponton azt gondolná, hogy ez már elég, sőt, egy kicsit sok is, vegyek vissza, de nem, megrázom a fejemet és ezzel együtt a gondolatokat is kirázom belőle. Nem akarok mással foglalkozni, csak és kizárólag ezzel.
Nem tudom, hogy mugli számítással vajon milyen gyorsan mehetek, de szerintem olyan 60-70 km/h-val biztos haladok, ami azért lássuk be, védőfelszerelés nélkül cseppet sem veszélytelen. Oké, racionális gondolkodás viszlát, Kiva balra el. És mikor ezt gondolom, tényleg balra fordulok és őrült gyorsan átszlalomozok a gyűrűkön. Ezek után pedig megkezdem életem egyik kedvenc mutatványát, a műbukást. Nyílegyenest lefelé fordulok, mint egy gerely, ami éppen beleállni készül a földbe és mielőtt még az anyaföld széttrancsírozná a kis buksimat, hirtelen felrántom a seprűmet, a talajtól nagyjából másfél méterre és folytatom tovább a magam kis ámokfutását a pálya másik végébe. Majdnem elgányolok egy szegény lányt, akit eddig észre sem vettem és alig tudom kikerülni szerencsétlent.
- Bocsi! - üvöltöm a hátam mögé és haladok tovább a pálya másik részére, de kicsit feljebb húzom a seprűmet. Némileg lelassítok és egy hirtelen mozdulattal felrántom a fa elejét és fejjel lefelé elindulok visszafelé a lányhoz. Szerencsétlenre biztos ráhoztam a gyenge frászt, mégis kéne valamit tenni. Még mielőtt megérkezek elé, visszafordulok normális helyzetbe és hirtelen lefékezek előtte.
- Ő ne haragudj, nem az volt a cél, hogy elüsselek. Csak kijöttem egy kicsit vadulni. - vigyorgom teljesen vörös fejjel. A testemben lévő vér nagyrésze most a fejemet célozta meg, szóval a színelváltozás érthető.

Emily

- Hm… Nem sok eridonossal beszéltem eddig, de általában vidámak, kedvesek és szívesen barátkoznak. Emellett azonban végtelenül realisták is és nagyon empatikusak. De persze lehet, hogy ez csak azokra igaz, akiket ismerek, nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, mert nincsenek közeli barátaim az eridonosok között. – mindezt merengve, homlokomat ráncolva magyaráztam a lánynak. Nem akartam félrevezetni, így mindent felidéztem, amit valaha arra a házról hallottam vagy megtapasztaltam. – Ennyi. Sajnálom nem valami sok. Mondjuk abban igazad lehet, hogy a sok hasonló ember egy idő után nehezen bírja ki egymást, de én ilyet még nem tapasztaltam a Levitában. Meg hát nem mindenki tipikusan olyan, amilyen házba osztják, elvégre az emberek nem oszthatók be négy csoportra.
Emily utolsó dobása valóban szépre sikerült, ami valami különös oknál fogva megmelengette a szívem. Tisztelgése egészen viccesre sikerült, úgyhogy már inkább a mosolyomat kellett elrejtenem ugyanúgy, ahogy nemrég a könnyeimet. Apollón eközben a vállamról áttelepedett kinyújtott karomra, így lehetőségem volt odanyújtani Emilynek, aki láthatóan nagyon kíváncsi volt rá, majdnem annyira, mint a naplómra.
- Tessék, simogasd meg nyugodtan! Apollón szereti, ha cirógatják, néha már egészen cicaszerű, nemhiába macskabagoly. – kuncogtam egy kicsit pocsék viccemen, majd hirtelen komolyabbra fordítottam a szót:
- Köszönöm szépen! Nem gondoltam volna, hogy tényleg igaz, hogy az eridonosok nagyon jók a vigasztalásban, mert szinte ösztönösen érzik, hogy mit kell tenniük, hogy felvidítsanak valakit. – egy pillanatra elhallgattam, úgy gondoltam nem kell megtudnia szomorúságom okát, ezért ezt inkább magamban tartottam – Eléggé le voltam törve mostanában, de ez a játék most jól esett, elég régen papírrepülőztem utoljára. Általában nem szoktam ilyen gyerekesen viselkedni, de most kivételesen nem bántam. Szóval, köszi. – majd viccesen megjegyeztem – Lehet, hogy ha máskor is lesz valami bajom, majd felkereslek.
Arcom a nap felé fordítottam és azon tűnődtem, hogy keresnem kéne valakit, akinek kiönthetem a lelken, valakit, aki biztosan meghallgat, és akiben bízom annyira, hogy megnyíljak előtte. Csendben vakargattam Apollón feje búbját és élveztem a téli napsütést, miközben vártam, hogy Emily mondjon valamit.

Sharlotte

Az éjszaka leple alatt sok állat talál menedéket. Remélhetőleg a gödröt amiben Sharlotteal vagyunk egyik sem fogja megtalálni. Viszont ezt sem lehet megjósolni. Csak reménykedni tudhatunk, a remény itt most a legerősebb fegyverünk lehet.
-Én attól még most is szégyenlem magam. Bizonyára megütöttelek, és hidd el elöntött a maró szégyen.
Ez így igaz, nagyon kellemetlen volt egyáltalán beesni ide, ráadásul egy lányra, aki elég csinos, de nem is ismerem eléggé. Szerintem senkinek nem volt ekkora balszerencséje, hogy késő télen beesik egy gödörbe ahol ráadásul nem is fér el egyedül sem, nem hogy még egy társával. Még mindig nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. A mugli világban nem voltam cserkész, hogy fellegyek készülve ilyen váratlan pillanatokra, helyzetekre. Ráadásul ki gondolta volna, hogy beleesek. Egy kora esti találkozóra hívott meg valaki, és én egy lyukat fogtam ki, amibe betudok esni. Ki lehet ez a gonosz aki miatt itt vagyunk?
-Nem ismerjük egymást, ezért nagy a valószínűsége, hogy nincsenek közös ellenségeink.
De attól még mégis itt vagyok a lánnyal. Ekkor megint megszédültem egy kicsit, ennyire beverhettem a fejem? Nem hiszem. Attól még előfordulhat. Remélem, hogy ennek most már vége és nem lesz következménye. Ekkor a szemeim előtt egy csepp gördült le, majd még egy egyenesen Sharlotte arcára. Igaz, ez csak egy vicc, és nem fog esni.
-Én vérzek? Nem, biztos, hogy nem... Remélem... Nagyon bevertem a fejem. Sharlotte ne ijedj meg, kérlek nézd meg a fejem, véres? Szerintem igen, de ne félj. Jól vagyok.
Még. Rámosolyogtam a lányra és vártam mozdulatait.

Aileen

-Értem- értem, na majd ha sikerült jobban kiismerjem a háztársaimat, akkor megerősíthetem majd, de most egyenlőre ez az egyetlen információm a Piroskákról. Bár mondjuk az igaz, hogy ha mindössze négy kategóriába osszák be az embereket, akkor igen eltérő személyiségek lehetnek még házon belül is, ami szerintem szerencsés dolog.-
Felelem bólogatva, s közben az Eridonosok jellemzésén mélázgatok. Ezek szerint mondjuk egészen okos volt a süveg, mert szo-szo stimmelnek a tulajdonságok, habár barátkozó típusnak nem mondanám magam, mert annak ellenére, hogy vadidegenekkel is képes vagyok órákat beszélgetni, nagy dolognak kell történnie, hogy valakit barátnak tekintsek.
Közben a bagoly áttelepedett a lány karjára, így minden félelem nélkül tudom megsimítani a pihe-puha tollazatát. Igyekszem titkolni, mennyire lenyűgöz egy ilyen madár közelsége, hisz egy magamfajta állatimádó számára hatalmas élmény ez. Bár azt hiszem pár hónap múlva már megszokom ezt, de most még csak hatalmas mosoly és csillogó szemek kíséretében simogatom Apollónt.
-Na látod, erre nem is gondoltam, hogy emiatt hívhatják így a fajtát. Viszont akkor kicsit pótolja is Pamacsot, nem?-
Nevetek én is a lány viccén, bár nem hiszem, hogy tényleg innen kapta volna a nevét, de ki tudja... néha úgy érzem, errefelé minden lehetséges. Viszont a lány hirtelen hangszínváltására felkapom a fejem. Sokkal komolyabb lett hirtelen, mint az eddigi csevegő stílus.
-Aileen,- nézek rá kerek szemekkel -aki köszönettel tartozik, az csakis én vagyok. Ha nem esik az ölembe az a rajz, lehet itt ülök két óráig süttetve az arcom, és a hisztis kedvem egy időre elmúlik, de papírrepülőt sosem tanulok meg dobni, és nem csalódok ennyire pozitívan az emberekben. Én csak igyekeztem viszonozni a Diddle-t. Egyébként gyerekesnek lenni muszáj! Néha mindenkinek szüksége van rá, és azok az emberek a legboldogtalanabbak, akik egyszerűen nem képesek erre, mert már elfelejtették milyen önfeledten boldognak lenni.-
Fejezem be mosolyogva a mondatom. Sosem hittem volna, hogy Ő lesz az, aki megköszöni ezt, mert egyértelműen nekem kellett volna köszönetet mondjak.
-Ó, nyugodtan jöhetsz bármikor, csak küldd el Apollónt, és a felmentő hadsereg készen áll!-
Veszem én is mókásabbra a figurát, majd arcomat újra a Nap felé fordítom, élvezve még a meleg sugarakat. A pillanatnyi csönd, ami beállt köztünk nem volt kínos, de mégis arra késztetett, hogy megtörjem. Két dolog volt, amire rá akartam kérdezni, viszont az egyik túlontúl kíváncsiskodó és lényegtelen volt, a másikat pedig nem biztos, hogy velem szerette volna megbeszélni Aileen, de némi habozás után mégis az utóbbi mellett döntöttem. Kissé félénk hangon, bátortalanul kérdeztem, még rá sem néztem, úgyhogy ha figyelmen kívül akarja hagyni a kérdést, nyugodtan megteheti, azzal az indokkal, hogy nem hallotta, és akkor pontosan tudni fogom, hogy nem szeretne erről beszélni.
-Egyébként ha bármi baj van, tényleg nyugodtan elmondhatod. Ha segíteni nem is mindig tudok, de szívesen meghallgatom.-
Mondom inkább a Napnak, mintsem Aileen-nek, hogy még véletlenül se érezze kötelezőnek, vagy kínosnak a kérdést.

Emily

Emily olyan kedves volt hozzám, mint talán még egy hozzá hasonlóan alig ismert ember sem. Bár a mugli középsulihoz képest igen nagy változást jelentettek a kedves Levitások és nagyon örültem, hogy néhányat már a barátomnak nevezhettem, de egészen más dolog olyan emberrel kedves lenni, akit már ismersz egy ideje, mint egy olyannal, akivel tíz perce találkoztál.
A lány halk kérdése elszállt a levegőben, talán nem is nekem szólt, hanem csak úgy kicsúszott a száján az ilyformán testet öltött gondolat. Pár percig egyikünk sem szólt, csak Apollón huhogott számomra megnyugtatóan. Vártam, hogy újra megszólaljon vagy felnevessen és játszunk tovább, de azt is egyértelműen éreztem, hogy ez már nem biztos, hogy lehetséges.
Persze az én hibám volt, amiért komolyabbra fordítottam a szót, de így legalább egyre kevesebb okom volt maradni. Kezdtem kicsit fázni is, de talán nem is kint lett hideg, inkább valami bennem vált jéggé. Először nem is tudatosult bennem, hogy beszélni kezdtem, csak úgy egyszerűen megszólaltam. Nem is Emilyhez beszéltem, egyszerűen meg kellett szabadulnom tőle és már szinte mindegy volt hogyan. Bár az is igaz, hogy, ha a lány nem lett volna ott, akkor sosem mondom el senkinek, magamba fojtottam volna, mint már annyi minden mást.
Halkan beszéltem, ha nem egy ennyire szélvédett helyen lettünk volna, mint ez az udvar, akkor nem is hallotta volna, hogy mit mondok, de így minden egyes elsóhajtott szó kristálytisztán zengett.
- Két éves voltam, amikor az anyukám meghalt. Mindenki sajnálkozni szokott ezen és én ezzel sosem tudtam mit kezdeni. Lailának hívták, kedves, türelmes nő volt és nagyon kreatív, imádott hímezni, meg horgolni. Sokat nevetett, bár sokat betegeskedett is, de ennek ellenére nagyon vidám volt. Halk szavú és segítőkész, imádta apámat és nagyon szeretett engem. – kis szünetet tartottam, nyeltem egyet és folytattam, mert úgy éreztem muszáj – Én valójában nem emlékszem rá. Azt, hogy mennyire hasonlítok rá rengetegszer hallottam már, és a fényképek tanúsága szerint van is benne valami. Azokat a tulajdonságokat, amiket az előbb felsoroltam azokból a történetekből raktam össze, amiket hallottam róla. Édesapám kisgyermekkoromban nem a klasszikus meséket mondta el este lefekvéskor, ő nekem mindig az anyukámról beszélt.
Nem mozdultam, csak álltam, mint egy szobor megkövülve csupán ajkaim mozogtak, hogy végre kiadhassam magamból azt, amit sosem mondhattam el senkinek. Közben éreztem, hogy megkönnyebbülök és féltem, hogy Emily úgy gondolja, hogy eleget hallott, vagy, hogy ez az egész nem érdekli és otthagy. De talán akkor is befejeztem volna, ha elmegy, mert el kellett mondanom.
- Sosem értettem az emberek szemében a szánalmat. Soha nem éreztem igazán édesanyám hiányát, mert apukám és a nagymamám együttesen mindent megtettek azért, hogy pótolják őt. Egy idő után már bűntudatom is volt amiatt, hogy nekem nem hiányzik az, az ember, aki végülis számomra csupán egy idegen maradt. Főszereplő egy meséből, amit már kívülről fújok. Kompenzálásként eldöntöttem, hogy gyógyító leszek és megtalálom anyám betegségének az ellenszerét. Édesapám nagyon boldog volt, mikor ezt elmondtam neki, így hát ez lett életem célja. Valahányszor megemlítettem valakinek, hogy mit tervezek a jövőmmel kapcsolatban, mindig olyan válaszokat kaptam, hogy „ez nagyon szép gondolat” vagy, hogy „édesanyád büszke lenne rád”. De ezektől csak még rosszabbul éreztem magam.
Vártam pár pillanatot majd belekezdtem a történetem végébe, bár sok mindent kihagytam az elejéből:
- Anyukám február 14-én halt meg és Angliában temették el, annak a kis falunak a temetőjében, ahol születtet. Minden évben ilyenkor el szoktunk menni oda és viszünk virágot a sírjára. Mióta ide járok apám egy évben többször is elmegy, de erről nekem sosem szól, és én úgy teszek, mintha nem tudnék róla. Nem zavar, hogy sosem tudta elfelejteni anyámat. De ebben az évben megkért, hogy ne menjek haza, mert nem tudunk elmenni. Hosszas faggatózásomra elárulta, hogy azért nem megyünk, mert nincs jól, elkapott valamilyen betegséget. – az utolsó pár mondatot már csak suttogtam – Ő persze nem árulta el nekem, hogy mifélét, de a nagyi megírta, hogy nagyon aggódik miatta, pedig ő nem az a félős típus. Én most félek, hogy mi lesz, ha ő is meghal.
Az arcomon legurult az első könnycsepp, majd követte őt a többi és én meg sem akartam állítani a zokogásom. De a fájdalom mögött valahol nagyon mélyen irtó könnyű lett minden: végre elmondhattam. Nem az egészet, csak egy részét, de így is csodálatos érzés volt és egyben nagyon fájdalmas is.

Aileen

Az elejtett kis mondatom csak szállt, szállt, de pár perc néma csend után mégiscsak megtalálta a lányt, úgyhogy elkezdett mesélni. Nem nézett rám, és én sem akartam megijeszteni, hogy hirtelen felé fordítom a tekintetem. Ő is inkább csak a levegőnek beszélt, de tudta, hogy hallom, és minden egyes szavát tisztán értem. Talán pont ezért bizonytalanodtam el már az első mondat után, hogy hallani akarom-e ezt. Meghalt...egy aranyos nő, anya, Aileen anyukája. Miért?! Miért mindig a kedves emberek?! Nem tudom, lehet ez volt az egyik leghülyébb ötletem, hogy egy ilyen sebet szakítsak fel szegény lányban, de már nem volt visszaút. Nem is akartam hallani a folytatást, és egyben nagyon is, mert tudtam, hogyha végighallgatom, akkor felelősnek fogom érezni magam azért, hogy ahol tudom jobbá tegyem majd az életét. Viszont gyűlölöm a kötődéseket, a felelősséget, mert minél jobban megbízik bennem valaki, annál nagyobb az esélye, hogy csalódást okozok egy olyan embernek, aki egyáltalán nem érdekelni. Tudom, furcsa életfelfogás, hogy azért nem engedek senkit sem túl közel magamhoz, nehogy véletlenül megbántsam, de egyszerűen azok az emberek, akik egy ilyen szörnyűséget átélte, csakis igaz barátokat érdemelnek, én pedig nem vagyok benne biztos, hogy tudnék az lenni. Persze Daniel folyton folyvást erről győzködött, hogy bízzak már egy kicsit magamban, mert így sosem tudom meg, milyen az, amikor valakire tényleg számítanak, és ő is számíthat a másikra, de lehet nem is akarom.
Aileen közben mesél, én pedig továbbra is az eget kémlelve hallgatom, mintha a kékségből próbálnám kibogozni a válaszokat a bennem felmerülő milliónyi kérdésre. Talán egyik legnagyobb szerencsém, hogy nem néztem rá, mert így nem láthatja, amint a harmadik-negyedik mondatánál egy kövér könnycsepp gördül le az arcomon. Nem a szomorú történet miatt gyűltek könnyek a szemembe, hanem talán a hangja, amilyen szeretettel beszélt az édesanyjáról, akit alig ismert, vagy ahogyan elképzeltem apukáját, amint reménytelenül szereti még mindig volt feleségét. S a terv, hogy Aileen majd megtalálja anyukája betegségének az ellenszerét, bármennyire is sablonos, az ő szájából mégis megindítóan hangzott. Nem akartam megzavarni, ezért nem töröltem le az arcomról a könnycseppeket, csak némán hallgattam, és tudtam, hogy nem kell semmit mondjak. Ez az ő története, amin ha akarok sem tudok változtatni, csak az kell, hogy elmondhassa, hogy legyen mellette valaki, bárki, akivel nem olyan kapcsolatban van, hogy feszélyezné. Néha sokkal nehezebb egy közeli ismerősnek mesélni, mint egy vadidegennek, viszont talán egy barát ilyenkor többet tudna segíteni, mondhatna valami okosat, vagy felvidíthatná, de én képtelen voltam a mondandója végéig egy szót is kinyögni.
Az utolsó mondatokat már csak alig suttogta, és hallottam a hangján, hogy küszködik a könnyekkel. Tehetetlennek éreztem magam ebben a helyzetben, nem tudtam vagyunk-e olyan kapcsolatban, hogy megölelhetem, vagy van-e olyan mondat, amitől jobb lesz most, de nem jutott eszembe semmi értelmes. Viszont amikor a történet végén Aileen zokogni kezdett, már nem igazán érdekelt, hogy mit illene, és mit nem. Gyors mozdulatokkal letöröltem saját arcomról a könnyeket, ne lássa meg, hogy engem is sírásra késztetett, majd szorosan átkaroltam a vállát, és megkerestem a tekintetét.
-Nyugi, nyugodj meg!-
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem igazán ment, mert ugyan a szám engedelmeskedett, de a hatalmasra nyílt kék szemek, nem engedtek, továbbra is szomorúan csillogott.
-A mai orvostudomány már sokkal fejlettebb, és én csak a muglikból indulok ki. A varázslók szerintem még sokkal jobbak! Apukádnak nem lesz semmi baja!-
Simogatom a vállát, hogy kicsit alábbhagyjon a zokogása, és hogy közben ne érezze kellemetlenül magát, most én kezdek el mesélni, hátha ettől könnyebb lesz pozitívan állnia a dolgokhoz.
-A bátyámnak egyszer volt egy nagy balesete, majdnem 1 hónapig feküdt a kórházban, és további 6 hónapig tartott, mire megvolt az utolsó műtét is, aztán további fél év, hogy teljesen felépüljön. Amikor bementem hozzá a kezéből három cső lógott ki, amit kis szelepek zártak le. Alig voltam 4 éves akkor, és Ő kinyitotta az egyiket, és azt mondta: Emily, ha minden nap belesúgod ebbe, hogy gyógyulj meg bátyus, akkor meg is fogok! Természetesen hittem neki, és minden nap bekönyörögtem magam emiatt a kórházba. Tudom, hogy nem ettől függött, meggyógyul-e vagy ssem, de minden nap csak addig izgultam érte, amíg be nem mentem, és el nem mondtam a kis mondókát a csövecskéknek. Apu szerint viszont tényleg segíthetett ez, mert nem alakult ki semmilyen fertőzés, szövődmény, pedig majdnem 80 % volt rá az esély. Úgyhogy ne azon aggódj, hogy mi lesz ha...hiszen nem tudhatod. Hanem ugyan tudom, hogy nehéz, de inkább írj Neki, hogy gyógyuljon meg, mondd, hogy mennyire szereted, érezze, hogy törődsz vele, és akkor az ő szervezete is jobban fog működni, mert érezni fogja, hogy még itt kell maradnia, ha másért nem, Miattad!-
Fejezem be a történetet, és közben egy zsebkendő után kutatok a nadrágomban, majd miután sikerült kihalásszam felé nyújtom. Kicsit gyűrött ugyan, de még tiszta, és szüksége van most Aileen-nek rá, tehát szerintem nem a küllemi szépséghiábival fog törődni.

Woody

Határozottan nem jól célzok, na, nem mintha lett volna célja a dobásomnak. Most elkezdhetek agyalni a különféle bocsánatért esedezős szövegeken. Ráadásul ha ismeretlen az illető – márpedig nincs olyan mázlim, hogy ismerős legyen, hisz akkor még csínytevésnek is elsüthettem volna -  még rosszat is fog gondolni rólam. Nem jó kezdése ez egy ismerkedésnek, ezt jól elszúrtam. Jajj, talán jobb lett volna, ha a kastélyban maradok. Jóvá kell ezt tennem, méghozzá máris.
Odarohantam a sráchoz, akit még azt hiszem, sosem láttam. Sokkal idősebb lehet, mint én. Na de hogy rohantam, az túlzás, a havon azért volt egy kis tortúra, mire keresztülvágtattam. Megelőzött a megszólítással, hála az égnek, nem is tudtam volna, hogy kezdjem, így először is választ adtam kérdésére.
- Szia, Ágota vagyok, és kérlek ne… ne haragudj – nyekeregtem a srácnak, akinek mosolyra húzott szája kissé megnyugtatott. Keresztbe lenyelni legalább biztosan nem fog.
- Persze, játszhatunk is, ha van kedved, és épp ráérsz, én nemrég jöttem ki, szóval még szívesen maradok. Egyébként elsős vagyok, te, ha jól sejtem jóval felettem jársz. Készülsz a vizsgákra? – zúdítottam rá a kérdéseimet, magam is meglepődtem beszédességemen. Megöleltem hirtelen, hátha nem veszi rossz néven. Elvégre bocsánatot kérni jöttem. Szörnyen spontán vagyok ma.
- Van kedved hóembert építeni? – érdeklődtem vidáman. Nahát, hogy ma se maradok magányomban, ez nagyon jó! Elkezdtem egy jókora hó mennyiséget összegyúrni, hátha majd csatlakozik. Összegyúrtam egy hógolyóra valót, még az is megfordult a fejemben, hogy megdobom, persze csak óvatosan, tréfából, de egyelőre viselkednem kell, hisz most épp építeni próbálom a rólam kialakuló képet. Nem tűnik barátságtalannak, sőt. Nagyon kedves arcú fiú, simán meg fogjuk találni a közös hangot. Hisz még mindig itt van velem, pedig moroghatott volna kettőt, s azzal faképnél hagyhatott volna. Így azért kevésbé van bűntudatom.
Leejtettem a hógolyót a földre, és elkezdtem egyre nagyobbat görgetni belőle. Hálát adtam az eszemért, hogy felvettem a kesztyűmet is. Lassan kész a feje. Ő lesz a mi közös alkotásunk a fiúval, akinek…szentséges ég! Még a nevét sem tudom…
- És mi a te neved? – kérdeztem, felfüggesztve tevékenységemet.
- Mit szólnál, ha fejen álló hóembert építenénk? – hű, de mókás kedvemben voltam. De a feje tetejére állt hóember vizualizálása határozottan megmosolyogtatott. Akkor legalább nem kell neki kalap. Persze kezek meg egy orr azért nem ártana majd. A pálcám például jó lehetett volna orrnak, ha elég mélyre fúrjuk, de azt nem szívesen hagytam volna ott. Hátha majd a srác előáll valami ötlettel. Fú, talán hó angyalkát is csinálhatunk majd. Remek délután kerekedett ki ebből az egyszerű kis levegőzésnek szánt sétából.

Zsolt

Emily

Bár a sírást egy pillanatra sem hagytam abba nagyon meglepődtem mikor Emily átkarolva vigasztalni kezdett. Nem voltam hozzászokva az ilyesmihez, mert bár apukám nagyon is törődik velem, de a legtöbbször még ő sem lát át a magamra erőltetett boldog álarcon. Márpedig, aki nem látszik szomorúnak, azt nem fogják felvidítani. Nagyon jól esett az eridonos lány kedvessége és ekkor jutott először eszembe, hogy talán már sokkal korábban el kellett volna mondanom valakinek, hogy mi a baj. Elég sokan vannak, akik szívesen meghallgattak volna, köztük Kékessy tanárnővel, akinek bizonyára nem én lettem volna a legtragikusabb múlttal rendelkező ember az életében.
A lány eközben elmondta saját - az enyémhez hasonló - negatív emlékeit, hogy lelket öntsön belém és visszaadja a reményt. Miután végighallgattam és elvettem a kezéből a felém nyújtott zsebkendőt felnevettem:
- Olyan buta vagyok. Teljesen igazad van, csak tudod ezek a dolgok már nagyon régóta bennem voltak és már muszáj volt elmondanom valakinek. Bocsáss meg, hogy pont te lettél ez a valaki. – történetem elbeszélésének kezdete óta, először néztem rá. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a lány szeme is könnyesnek tűnt és ez egy kis mosolyt csalt az arcomra: Emily nagyon kedves és empatikus, igazi eridonos.
Apollón visszaszállt a vállamra és egészen zaklatottnak tűnt, kedveskedve megcsipkedte a fülem és majdhogynem aggódón nézett rám.
- Bocsi Apollón – simogattam meg a fejét – megijesztettelek ugye? Hiszen te még sosem láttál sírni engem, de ne félj, legközelebb már nem előtted fogok pityeregni.
A nap sütött, néhány kósza szellő valahogy utat talált az udvarba és meglibbentette bár hajtincsemet. A kapott zsebkendővel felszárítottam a könnyeim és újra felnevettem:
- Valamiért most nagyon könnyűnek érzem magam, egészen más ember voltam az elmúlt pár napban. Néhány barátommal is igen szigorúan bántam, emiatt majd bocsánatot is kell kérnem tőlük. Bár talán Erictől mégsem, neki már elégszer mondtam, hogy sajnálom. – ekkor esett le, hogy Emilynek fogalma sem lehet róla, hogy miről beszélek, ezért úgy döntöttem beavatom – Képzeld Valentin-napkor felállítottak a Nagyterem mellett egy bájitalos bódét, lehet, hogy láttad is, sőt biztos vagyok benne, mert nem lehetett csak úgy elmenni mellette. Rózsaszín volt és émelyítően Valentin-napi, persze van, aki ezt szereti, csak épp nem az én világom. – tettem hozzá gyorsan, mert hátha ő az ilyesmit szereti, nem akartam megbántani – Mivel aznap még csak annyit tudtam, hogy valamiért nem megyünk anyukám sírjához eléggé dühös és morcos voltam. Ezzel a felzaklatott lelkiállapottal valamiért jó ötletnek tűnt, hogy felhajtsam az egyik gyanús bájitalt. Először nem éreztem semmit, de aztán az egyik ismerősöm eléggé furcsán kezdett el viselkedni. Végül persze jól sikerült a dolog és senkinek nem tűnt fel. Akkor az egész nagyon fárasztó és idegesítő volt, de így utólag visszagondolva hihetetlenül jól szórakoztam.
Mosolyogtam olyan szélesen, ahogy csak tudtam, miközben már azt terveztem, hogy mit fogok írni édesapámnak a következő levelemben. A Valentin-napi incidenst Erickel biztos, hogy nem fogom, mert attól még egészségesen is szívrohamot kapna. De ezt a beszélgetést Emilyvel meg fogom említeni neki, valószínűleg boldogan olvassa majd.

Noel

Idegőrlő tud lenni, ha valami sose sikerül úgy, ahogy eredetileg eltervezted. Ezért is hordok mostanság kapucnit. Oké, a Trullussal még mindig vannak gondjaim, és egyáltalán nem szeretném, ha valakinek egyből a vér jutna az eszébe. Még mindig nem hiszek a vámpírokban, de ha lennének, nekik talán még imponálnék is ezzel a színnel, vagy csak szimplán vérszemet kapnának, és egyből torokra mennének. Valljuk be, egyik lehetőség sem szívderítő egy védtelen lány számára.
Az időt nem is nézem, megint csak kitépem a bejárati kaput, hogy aztán a levegőn találhassam magam. Annyit le bírok szűrni, hogy este van, de csakis a sötétség miatt, amúgy meg, nem mondhatni, hogy érdekel ez a tény. Mióta itt vagyok, még sose tartottam be a takarodót, és meg is úsztam többé-kevésbé épp bőrrel. Igen, nem mindig, persze erről mélyen hallgatok, hisz nem látta senki, és az Edictumba se jelent meg. Ellentétben mással, amit jobb, ha nem kezdek el boncolgatni, mivel egyszer már sikerült felhúznom magam rajta, és ennek szegény manók látták a kárát, nos elkönyvelhetjük, hogy ezek után m,ár biztos nem fogok a a szívükbe nőni.
Csak megyek előre, gondosan kerülve az utat, ami az erdőbe vezet, hisz megfogadtam, oda többet be nem teszem a lábam, viszont emlékszem, volt itt egy másik leágazás is, amit ideje felderíteni. Most nem félek, nem tudom, miért. Talán, mert van egy lángocskám, ami nem gyújt fel semmit, mert most marhára arra koncentrálok, na meg az sem elhanyagolható, hogy Lilla felettem repked. Igen, viszem magammal mindenhová, bár a nyakam rátenném, hogy senki nem venné be, igazából egy véreb. Na, de majd egyszer... Ugyanis feltett szándékom betanítani, ha másra nem is, legalább arra, hogy mindig valakire csináljon, ahhoz minden madár ért.
Egy ház körvonalára leszek figyelmes, már amennyire ki tudom szűrni, így legyőzve mindenféle fura gondolatot, megközelítem a helyet, mondván, kíváncsi vagyok, és egyszer úgyis ott hagyom valahol a fogam. Na, meg az egyszer élünk duma.
Kicsit megrökönyödök a fák láttán, aztán elkönyvelem, hogy nem gond, hisz biztos a suli falai legalább téglából készültek, vagyis.... őszintén remélem, mert nem akarok attól pánikolni, hogy rám szakad a plafon.... pedig lenne jó néhány eset, mikor megérdemelném.
És biztos határozottan jól döntök, hogy lebeszélem magam arról, hogy ajtóstul rontsak a házba, így előbb kifigyelem a terepet, legalább arról had győződjek meg, hogy nincs itt senki.

Ophelia

Körülnéz, majd mikor egy idegesítő, dolga után szaladgáló prefektust sem lát, kilép a kőfal mögül. Még nem gyűlt meg egy fontoskodóval sem a baja, de inkább elővigyázatosan járkál takarodó után, egyelőre még nem akarja felhívni magára a rendfenntartók figyelmét.
Mielőtt azonban útnak indulna, elcsen egy szendvicset a konyháról - kell a muníció az esti sétához, és az utóbbi időben eszméletlen mennyiségű kaját volt képes eltüntetni gond nélkül, még magát is meglepve, s ez a darab is eltűnik két nagyobb harapás után. Ha nem járna minden este futni és nem fedezte volna fel már magának a kastély sporttermét, valószínűleg gurulva közlekedne.
Bár nem ismer még sok bűbájt, a varázspálca nála pihen, mégsem használja világításra, mikor kilép a hatalmas tölgyfa ajtón. Szeret a sötétben sétálni, még akkor is, ha nem kifejezetten szabályszegő céllal teszi; egy idő után azonban észreveszi, hogy nincs teljesen sötét, és ebből következően nincs is egyedül.
Egy pillanatig hunyorogva nézi a másikat, aki transzparensekkel és tűzijátékkal is hirdethetné jelenlétét, olyan élesen kitűnt a fény az egyébként sötét környezetben.
Ajkai sötét vigyorra húzódnak, ahogy óvatos, puha léptekkel megközelíti az illetőt, akiről néhány másodperc után kiderült, hogy egy lány.
Az csak jobb, ők nagyobbat tudnak sikítani.
Bár nem hangtalan, legfeljebb egy macska tudná észrevenni, hogy közeledik, így az ismeretlen valószínűleg nem veszi észre, főleg, hogy Noel nem használ semmit világításként.
Megáll a lány mögött, a füléhez hajol, majd:
 - Bú - közli nemes egyszerűséggel, kicsit felemelve a kezét blokkolásképp, ha a másik ijedtében netán reflexből orrba vágná. Nem ez lenne az első alkalom, hogy így jár - a harcolj vagy menekülj rendszer mindenkiben elég jól működött, és feltételezte, hogy aki az éjszaka közepén az erdő mellett mászkál, inkább a "harcolj" reflexe lesz előtérben.
És egyébként sem árt felkészülni a legrosszabbakra, igaz, egy rosszul összeforrt orr már igazán nem lenne negatív hatással a mutatott összképre.

Ijesztgetős

Tudom, hogy azért fogok lebukni, mert azon agyalok, bemenjek-e, plusz egy lánggolyó, meg egy kanári van a közelemben, ami feltűnő jelenség, szóval nem ártana kezdeni valamit a helyzettel.
Csakhogy megint egy ág reccsenést hallok, minek következtében lefagyok, és komolyan küzdök azzal, ne nézzem meg, ezt mi okozza. Valahogy semmi kedvem tisztában lenni azzal, hogy milyen vadállat leselkedik rám, azt már megtudtam, hogy van erre jó pár. Bár a csuklyám némileg kompenzálja az összképet, legalább is... most kivételesen a fejem se virít. Utálom ezt a színt, tényleg.
Arról meg inkább nem is beszélek, megint mennyire horrorfilmbe illő helyre csöppentem, úgy tűnik, tehetségem van ahhoz, hogy megtaláljam ezeket a helyeket, szuper. És ez most szarkazmus volt.
Felsóhajtok, mivel sikerült rábeszélnem magam a tovább lépésre, vagyis... arra, hogy ne cövekeljek le, ha egyszer nem szeretnék lebukni, már pedig, ez nincs a terveim közt. Ráadásul a ház is elhagyatottnak tűnik, aminek őszintén nem tudom, hogy kellene-e örülnöm, az ilyesmi sose szokott jól elsülni.
Bu.
Hallom meg közvetlen a fülem mellől, mire összerezzenek, majd megfeszülnek az izmaim, ezzel párhuzamosan az ajkamba harapok, nehogy elsikítsam magam, majd a könyökömmel hasba vágom az illetőt, aki a közelembe mert jönni. Tény, hogy részben miattam van, jobban kellett volna figyelnem, de könyörgöm, íratlan szabály, hogy ne ijesszünk meg sötétben egy lányt. Bízom benne, elég erős csapás érte az illetőt, bár az ilyesmibe sose kételkedtem, hisz még sose fordult elő, hogy le kell becsülnöm a férfit, akinek köszönhetően profi mód meg tudom védeni magam, ha egyszer arra kerül a sor.
Rendezem a vonásaim, csak eztán fordulok a "támadóm" felé. Jeges tekintettel mérem végig a srácot - mert idő közben rájöttem, hogy az -, majd sóhajtok egyet.
- Öngyilkossági kísérlet, vagy puszta mazochizmus?-  teszem fel a kérdést nem törődöm módon.

Ophelia


Nem éri készületlenül az ütés, ezért könnyen hárít, bár kissé meglepődik a lány vehemenciáján. Volt némi fizikai előnye, és a tény, hogy balesete óta rendszeresen eskrimázott - egész gyorsan rájött, hogy az iskolában már csak azért is laposra verik a magányos farkast, hogy létezik, hát még azért, hogy más, mint a többiek -, mellette szól, úgyhogy valószínűleg sikeresen félreütötte a másik kezét, mielőtt az elérte volna.
No persze, majd pont egy lánnyal hagyja összeveretni magát.
Nem paranoiás, de megfordul a fejében, hogy a másik esetleg még elégtételt kíván venni, és még ha apró hegyes körmeivel is teszi, Noel nem szeretne áldozatul esni, így szemével követi a másik mozdulatait - igaz, az esetek többségében figyeli a körülötte lévő embereket. Egyszerűen érdekes.
 - Paranoia, vagy puszta agresszió? - vág vissza hasonló stílusban, némi gúnnyal a hangjában.
Nem kerüli el figyelmét, hogy a lány milyen pillantással méri végig, de a hideg tekintet nem érinti meg különösebben, inkább csak megmosolyogtatja. Oké-oké, nem kell felnyársalni, csak egy ártatlan vicc volt.
 - Öngyilkossági kísérlet? - vonja fel a szemöldökét. - Nem vagy kifejezetten ijesztő - veti oda egy fintorral, igaz, a lány magasabb nála egy öt-hat centivel, bár ez nem meglepő egy tizenöt éves fiú esetében. Még ezután fog nyúlni, bár égimeszelő valószínűleg soha nem lesz.  
 - Bemész, vagy csak csodálod a kilátást? - kérdezi, majd ajkai ördögi vigyort formálnak. - Vagy talán félsz? - cukkolja, itt érzékelve egy fogási pontot.
Szeret hobbiból mások agyára menni.

Noel

Ha jobban utálok valamit annál, hogy vad idegenek jönnek a közelembe, akkor az az, hogy valami hülye sztereotípia miatt azt hiszik, hogy meg is lehet ijeszteni. Oké, meglehet, csak a mellékhatások fájdalmasak, bár a srácnak még szerencséje van, hisz könnyűszerrel kikerüli. Fel is vonom a szemöldököm, és egy pillanat töredékéig érdeklődve meredek rá, de aztán csak vállat vonok.
Nem fogom kicsinálni a srácot, bár megérdemelné, most még sincs hozzá kedvem. Igazából, rossz szokásom leblokkolni, és több időt vesz igénybe, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétem.  
- Hidd el, egyikkel sincs kedved találkozni- vigyorgok rá gúnyosan. Tény, hogy minkét állapotban nehéz eset vagyok, és úgy amúgy is. Na, de, ha már egyszer idekeveredett, akkor csak ő is szándékozik bemenni oda, így jobb lesz nem elkergetni, ha mást nem is, legalább is az ütéseket fogja.
- Ohh, pedig erre gyúrtam- fájdalmas fintort vágok. Igazából, sose  a külsőmmel volt gond, az elenyésző rossz, ahhoz képest, amilyen a jellemem, na de, ne akarjuk már ilyen gyorsan kiismerni egymást.
- Félni, én? Biztos, hogy nem- a hangom határozott, mert már tényleg nem félek, most, hogy van a közelemben valaki, még ha az a valaki felettébb idegesítő is, még mindig jobb, mint Lillával, aki leereszkedik a vállamra. Határozott léptekkel indulok meg az ajtó felé, ami résnyire van nyitva. Hála égnek, legalább nem kell vacakolnom az alohomorával. Ki is nyitom azt, majd felvont szemöldökkel nézek vissza a srácra, aztán elvigyorodok, és arrébb állok.
- Hölgyeké az elsőbbség- ezt már egyszer el akartam sütni, épp itt az ideje, na meg... a filmekben tök jól hangzik.

Ophelia

 - Szóval paranoiás és agresszív. Az életed csupa móka és kacagás lehet - mondja. Elvileg ki akarná, hogy folyton a háta mögé kelljen pislognia, vagy épp könyökösöket osztogatnia? Noelnek legalábbis nem kenyere a felesleges erőszak, igaz, erre az agresszív embereknek az a válaszuk, hogy az erőszak soha nem felesleges, de kár is volna erről vitát nyitni.
 - Unalmas válasz - biggyeszti le a száját kritikusan, mint aki többet várt, és tényleg. Noel szerint egy kis kreativitás nem ártana még a lánynak visszavágások terén, elvégre ez volna, amit minden második ember mond hasonló helyzetben.
Ahogy az ismeretlen kicsit előre hajol, egy vérszín tincs hullik ki a kapucni mögül, ami furcsálló pillantást eredményez a rellonostól.
 - A fejedre öntötted Drakula tegnap esti vacsoráját? - kérdezi vigyorogva. - Az öreg nem lesz elragadtatva, az tuti - bizonygatja néhány bólintás kíséretében, miközben nézi, ahogy a sárga kismadár leereszkedik a lány vállára.
Micsoda felmentősereg.
A félelmet pedzegető kérdésre az ismeretlen pont úgy válaszol, ahogy Noel azt megtippelte, s azt is sikerül felgyorsítania, hogy körülnézzenek odabent. Persze, megtehetné, hogy otthagyja a lányt és egyedül vállalkozik a feladatra, de az nem lenne feleolyan szórakoztató sem.
Látványosan végigméri társát.
 - Igazad van, még én is nőiesebb vagyok nálad - közli vigyorogva, majd egy-két gyors lépéssel belopja a távolságot, ami a kis faház és köztük húzódott, de nem az ajtóhoz megy, amit a lány "kinyitott". Mégis, ki hagyná véletlenül nyitva résnyire az ajtaját, amikor tudja, hogy egy csapat vásott kölyök lakik a szomszédban?
 - Egy varázsló sem hagyja védtelenül az ajtaját - magyarázza. Ezt megtanulta, amikor gyerekként megpróbált belopózni a szomszédhoz, hogy elcsenje az almáslepényt az asztalról.
Az ablakhoz lép hát, előkotorja a pálcáját - ismét a haja gubancai között találja meg, pedig meg mert volna esküdni rá, hogy most nem oda tette; szerencsére elég nagy lobonca volt ahhoz, hogy ne legyen feltűnő. Rákoppint a keretre, elsuttog egy alohomorát, s már szabad is az út.
Könnyen felhúzza magát a mellmagasságban lévő párkányra, a következő pillanatban pedig már a nappaliban áll, tekintetével keresve valami érdekeset az elhagyatott házban.

Ugye tudsz róla, hogy idegesítő vagy?

- Pontosan, főleg, ha a hozzád hasonló idegenek próbálják feszegetni a határaim- vigyorgok rá gúnyosan, hisz burkoltan ugyan, de a fejéhez vágtam, hogy egy cseppet idegesítő. Oké, tény, hogy felnyársalnám, ha tudnám, és bármennyire is szeretném azt hinni, ez csak amolyan megszokott reakció, nem az. Fel fog húzni, és annak nem lesz jó vége.
- Te is az vagy- vonok vállat laza természetességgel. Nem szokásom gyúrni a visszavágásra, mert nem szoktam visszavágni. Tök felesleges, és amúgy is, biztos erre is fog mondani valamit, amivel azt hiszi, felhúzhat. Hát nem fog.
Elméletben örülnöm kéne annak, hogy a hajamat a csuklya takarja, de egy tincs is árulkodó lehet, ahogy elnézem. Oltári. Felhorkantok, és kedvem támad letörölni azt az ocsmány vigyort a képéről. Már mindegy alapon lekapom a fejemről a kérdéses óvóeszközt.
- Oké, kapsz két percet, vágj a fejemhez mindent, ami eszedbe jut a hajamról, aztán maradj csendben, ha nem szeretnél csigákat öklendezni- nézek rá jelentőségteljesen, ne mondja, hogy nem vagyok jó szívű, plusz a csigaöklendezést talán még el is tudom érni valahogy, azt pontosan nem tudom, hogy, de szerintem nem lehetetlen a dolog. Igaz arra is rájöhetnék már, hogy tudom visszavarázsolni az eredeti színére, mert komolyan, ennél még az a fura lila szín is jobb volt. Sokkal.
Lilla a vállamra száll, és ahogy látom, a másik is észrevette, gonoszkás vigyor kúszik az ajkamra.
- Vigyázz, torokra megy- mert mehetne, ha rájönnék, hogy lehet betanítani egy kanárit, sajnos addig még nem jutottam el a könyvben, bár abban is kételkedek, hogy van olyan fejezet. Na mindegy, kimondva jól hangzik.
Határozottan indulok, aztán mégis magam elé engedem, mondván jobb lesz szem előtt tartani, ki tudja, milyen alattomos módszerrel próbálna hátba támadni. Igen, tényleg csak egy kicsit vagyok paranoiás, mondhatni feleannyira, mint agresszív. A srác nem is sejti, mennyire beletrafált ebbe.
- Haver.... én a helyedben erre nem lennék büszke- nevetek fel, mert amúgy nem veszem fel, hisz tudom, lehetnék én más milyen is, mert már voltam, csak, hogy az életemnek az a része már egyáltalán nem érdekel, és ha még nőies se vagyok, akkor kevesebb esély van arra, hogy fel kell rúgnom valakit, zaklatás miatt. Na, micsoda hasznos dolgok ezek.
- Persze, nektek tényleg muszáj mindent túlspilázni- motyogom puffogva, majd követve őt, az ablakon keresztül veszem be a helyet. Fura, az ember azt hinné, hogy majd kiakadok, meg ilyenek, pedig nem. Nem egyszer volt már hasonló esetben részem.
Az asztalhoz sétálok, mivel sikerült valami számomra furcsa dolgot észrevennem. Közelebbről is megfigyelem, de ez nem olyan valami, mint amit én szoktam látni.
- Mi ez, valami sakk?- komolyan, még a bábuk sem egyformák, sehol egy paraszt, meg a többiek. Hát persze, csoda lenne, ha a varázsvilágban valami olyan lenne, amilyennek lennie kellene. Chhh.

Ugyan neked alacsony az ingerküszöböd

Tesz egy nemtörődöm kézmozdulatot, nem veszi fel a kesztyűt, de sértésekkel sem kezd el hirtelen dobálózni - az úgy egyáltalán nem vicces.
 - Mert valós, hogy ha a saját hajszínedet nem tudod visszaváltoztatni, akkor majd egy csigahánytató átkot rendesen tudsz kivitelezni - közli közömbösen, inkább csak rámutatva a lány állításának irrealitására, mintsem provokálva őt. Nem szereti a felesleges és alaptalan hencegést, főleg, mert az esetek többségében gond nélkül látja, mikor teljesen üres egy fenyegetőzés.
Aztán ha a lány valami hihetetlen csoda folytán mégis meg tudja csinálni a varázslatot és alkalmazni is van kedve, Noel tesz majd róla, hogy ő se menjen haza szárazon.
Felvont szemöldökkel néz a szárnyasra, majd elneveti magát.
 - Tényleg elég vad a külleme. Baziliszkuszra lehet nézni, de Ősárgaságára már nem - bólogat vidoran, tekintetével a hideg miatt kissé felfújt tollú, citromszín gombócot nézve. Vérmes egy állat.
 - Fogadok, nem magadnak választottad. Jobb barátságban lennél egy madárpókkal vagy valamivel, ami álmában csámcsogva leharapja a fél karod, mint egy pacsirtával - jegyzi meg, ugyanis fogalma sincs, milyen fajta madárral áll szemben, úgyhogy csak kihúzott egy fajnevet a talonból.
Megvonja a vállát - miután a fél arca lényegében összeégett vadhúsból áll, igazán nem háklis a külsejére tett minősítésekre. Egyébként sincs sértés, amit képes komolyan venni, nem elég búvalbélelt hozzá, és két kisebb testvérrel már valószínűleg minden típusú horrort átélt.
 - Nektek? - kérdez vissza Noel egy fintorral. - Nem vagy kevésbé varázsló, mint én, attól még, hogy sárvérű vagy - mondja. Az, hogy a lány mennyire nem mozog otthonosan ebben a világban, Noelnek rögtön feltűnt, a "nyitott ajtón rögtön bemegyek" pedig egy olyan hiba, amit varázslótársadalomban felnőtt gyerek nem gyakran követ el.
 - Egyébként én is csak félvér vagyok - regél. - Nem is nagyon laktam varázslók között mostanáig, úgyhogy ne általánosíts - teszi hozzá. Hozzászokott, hogy az emberek többsége nem veszi a fáradságot, hogy előbb alapot szerezzen a szavainak, ettől függetlenül nem átall minden alkalmat megragadni, hogy közölje velük, ne tegyék.
A szobában ácsorogva a lány által kiemelt tárgyra pillant, majd megvonja a vállát.
 - Gőzöm sincs, soha nem láttam még ilyesmit - közli, majd a konyhába caplat, ahol a szekrényeket kinyitogatva valami ehető után kutat. Talál is egy zacskó krékert, aminek még a szavatossága se járt le, úgyhogy a rágcsával felszerelkezve - és csámcsogva - megy vissza a nappaliba, felkínálva a lánynak a piknikezési lehetőséget.

Annyira azért nem alacsony, te is egyben vagy még

- Honnan veszed, hogy nem arra specializálódtam?- vonom fel a szemöldököm, ugyanis simán lehet, hogy egy varázslatban teljesen jó vagyok, mondjuk, profi mód el tudok árasztani egy termet, esetleg olyan ocsmány masszát létrehozni, amiről fogalmam sincs, mi az. Tehát.... azért ne tessék már engem annyira leírni.
Bosszús tekintettel honorálom  a nevetését, Lillán nem szabad, mert ő igenis lehetne egy vérengző dög, ha akarna, plusz, ha lecsinálná, vélhetőleg már nem nevetne ennyire.
- Nevess csak, de majd, ha a szemeiddel játszik...- oké, azért ennyire valótlant nekem se kellene állítanom, de tiszta poén lenne. Szegény kanári, még a végén tényleg beveszi valaki, hogy ő a kastély ügyeletes bestiája, bár tuti, hízna tőle a mája.
- Nyertél. Seren pálcájából jött ki, és ha nem tartom meg, megetette volna a sólymával, így valljuk be, az éhen halás még kegyesebb halál a számára- mosolyodok el, mert bár mostanság már berögződött, hogy etetni  is kell valakit, na de mi lesz, ha egyszer elfelejtem?
- Amúgy igen, de a madárpók szóba se jöhet, esetleg egy Akromantula, vagy skorpió, a skorpiókat csipázom- vonok vállat, miközben el is tervezem, hogy karácsonyra meglepem magam egyel. Oké, a fa alá azért nem rakom, meg be se csomagolom, még csak masnit se kötök rá. Viszont inkább egy skorpió, mint egy vadállat, aki vélhetőleg felfalna, hiába vagyok a gazdája.
- És amúgy kanári... nem pacsirta- sziszegem, mert azért Lillát se cseszegesse, ő így... jó, igaz még mindig nem veszem sok hasznát, de legalább túlélt nálam egy hetet, ennyi elég nekem ahhoz, hogy beismerjem, szívós egy madár.
Pislogás nélkül meredek rá. Milyen sár, milyen vér? Mi van?
- Oké, fogalmam sincs, miről beszélsz, de nekem teljesen normális vérem van, nincs benne semmi sár. És hogy érted, hogy fél vér? Az embernek vagy van vére, vagy nincs- legalább is szerintem így van, még sose hallottam olyanról, akinek csak félig van vére. Akkor a másik fele mégis mi? Mosogatólé? Bár... egyesekből kinézem.
- Amíg ide nem kerültem, azt se tudtam, hogy létezik olyan, hogy varázsvilág- vonok vállat, miközben körbetekintek a kis szobán.
- Tehát okkal általánosítok- fúrom tekintetem az övéibe, már ha, van annyi vér a pucájában, hogy farkasszemet nézzen velem.
Aztán meglátom a sakkhoz hasonló valamit, ami.... érdekes.  Csak rá kellene jönnöm, hogy működik. Tuti, valami hülye varázsige lesz a megoldás, szóval veszett ügynek minősül.
A srác közben csámcsogva tér vissza a konyhából, megjegyzem, fogalmam sincs, mikor ment oda ki. Megcsóválom a fejem.
- Nektek pasiknak folyton a kaján jár az eszetek?- veszek ki egy szemet a zacskóból, már, ha a másik nem csap a kezemre, vagy valami hasonló.
- Hmmm, szerinted mennyi esélye van annak, hogy az itt élő képben van a kólával is?- kérdezek rá, mert most jól jönne, és amúgy is rég ittam már.

Aileen

Szerencsére Aileen nem reagált rosszul arra, hogy átkaroltam, inkább csak meglepődöttnek tűnt, amit nem csodálok. Fél órás ismeretség után normál esetben nem szoktam embereket ölelgetni, de azért most semmiképp nem nevezném a helyzetet szokványosnak.
-Tudom, tudom, de nem kell ilyenekért bocsánatot kérni! Az a lényeg, hogy elmondtad, és remélhetőleg most könnyebbnek érzed magad, mintha 10 kilót fogytál volna a lelkedből! Vagy valami hasonló baromságot mondott nekem egyszer egy pszichológus...-
Válaszolom én is nevetve, és mosolyom végre őszinte színekben az arcomon is marad. Most legalább tudom, hogy jó döntés volt mégiscsak rákérdezni ezekre, mert ugyan én, így ismeretlenül, nem sokat tudok segíteni, csak egy kis időre felvidíthatom, maximum pozitívabb megvilágításba helyezhetem a dolgokat. De a lényeg, hogyha nekem elmondta ezt, akkor egy olyan emberrel is fog tudni beszélni erről, aki tényleg tud majd segíteni.
-De aranyos!-
Jegyzem meg Apollónra pillantva, amint szegényke a szó szoros értelmében aggódó tekintettel száll gazdája vállára, és szintén vigasztalni próbálja. Azt hittem, csak a kutyáknak van ekkora lelkük, de egyre többször kell kellemesen csalódjak a baglyokban.
Amikor Aileen a barátait, és egy bizonyos Ericet emleget, azt hiszem az arcomra volt írva, hogy fogalmam sincs miről beszél, mert egyből az elejéről kezdte a mesét.
-Na akkor egy életre megtanultad, hogy felajzott lelki állapotban nem szabad dönteni! De legalább ezek szerint jól sült el végül.-
Mosolygok rá a történet hallatán, és levonva a következtetést belőle, hogy soha nem iszok meg semmilyen idegen eredetű folyadékot a kastélyban! Viszont eszembe jut ehhez kapcsolódóan egy anekdóta.
-Képzeld, apu mindig azt szajkózta: Kislányom, bármi nagy dolog történik veled, nyersz a lottón, ellopják a kocsid, szerelmes leszel, vagy épp elveszítesz valakit, fogj egy kulcsot, zárd be magad egy szobába, és dobd ki a kulcsot az ablakon nekem. Három nap múlva kiengedlek, és hidd el hálás leszel! Persze sosem csinálta meg, de azt hiszem az ilyen esetek elkerülése érdekében akarta bevetni.-
Nevetek Aileenre, aki láthatóan szintén jobban érzi magát. Egy kicsit legalább úgy érezhetem, hogy törlesztettem a jól időzített papírrepülőt. Majd egyszer nagyon, de nagyon meg kell köszönjem Neki ezt a beszélgetést, mert nem is tudja mennyivel emberibbnek érzem ezek után a kastélyt. Magamnak is előhalászok egy papírzsepit, hogy végleg eltüntessem a könnycseppek okozta nyomokat az arcomról, ha esetleg elfolyt volna a szempillaspirál, mégse pandamaciként kelljen rám nézni.
-Egyébként mit jelent az, hogy furcsán viselkedett...Eric? Ugye Eric?- kérdezem kicsit elbizonytalanodva a srác nevében. - Mert őszintén félek innentől kezdve a bájitaloktól, és nem akarom ezt fokozni úgy, hogy a képzeletemre bízom.-
Azt hiszem, kicsit meg kell ismerjem ezt a világot ahhoz, hogy újra rendbe jöjjön a fantáziám, mert most jelenleg visszament egy ötéves kisgyermek szintjére, aki még azt is elképzelhetőnek tartja, hogyha sokat nyújtózik eléri a csillagokat.

Állia Szipenni

Bííp.Bííp.Bííp Szól az ébresztő. Hatalmas ásítások és nyújtózások közepette tér lassan észhez Meggie. Ez se lesz az ő napja, eddig úgy tűnik. Eléggé rosszak voltak az álmai, és kicsit morcos is. Mostanában nagyon sűrűn álmodik valami borzalmasat, és hat ki ennyire a hangulatára, amit nem is ért igazán. Nem szoktak félelmei lenni, nem is egy ijedős típus. Szó sincs róla, hogy valami pókoktól, vagy holmi szörnyektől rettegne. Mindig visszaidéződik gyerekkorából az a bizonyos este, amikor megtudta a szörnyű hírt. Gyerekkorában sokszor volt rémálma, de mostanában visszatérni látszik. Viszont, most tényleg kizárja az elméjéből ezeket, és koncentrál erre a szép tavaszias reggelre.
De a mai napon nagy feladat vár rá, nem olyan régen, így az új tanév kezdete előtt, pár új diák érkezett, akikről úgy hallotta, még a Kastély környékét mérnék fel, tehát mikor kimászott az ágyból, jól felöltözött és elindult az alagsorból.
Az időjárás már egész kellemes, a téli viszonyok ismeretében. Látni a napot, nem didereg már kint az ember és még a fejére se hullik semmi. Csodás nap, de ezt mind csak az ablakból pillantotta még meg egy folyosón, majd gyors léptekkel átszeli a szárnyrészt és a nagy tölgyfaajtón kilép a rétre. Merengésbe most nem fog, nem sok értelmét látja, így inkább csak csendben, mondhatni üres kobakkal bandukol, és keresi az ismeretlen, fiatal és eléggé rellonosnak tűnő arcokat. A legelején mogorván pillant rá pár taláros diákra, akik egyértelműen nem a háztársai, de a megmordulást leszámítva nem erőlteti meg magát beszólásokkal, igyekszik előszedni a kedvesebbik felét, mire célszemélyt talál.
Persze mindkét megnyilvánulási típusának megvan a maga varázsa, most mégis úgy érzi, hogy kedves lesz, szüksége van a háznak a diákokra. Másodikak lettek a pontversenyben, ez egy nem túl sok büszkeségre okot adó dolog. Emellett persze a kedvét szegi azért kicsit a kviddics béli sikertelenség is, bár most az a legkevésbé előtte lebegő gondolatfoszlány. Kiva edzésén jött rá, ha akarják, és összeáll a csapat a következő szezonra, akkor - már ha mindenki belead mindent- tarolhatnak. Ez már lelkesítőbb.  
Hamarosan elér a padokhoz, amelyek már új terület felé nyílnak, nem tervez tovább menni inkább itt vár. Körbenéz, és mintha egy a háza címerét viselő diákot pillantana meg. Némi hunyorgás után, útját keresztezve várja be az érkező lányt. Majd ha az is vevő rá köszönti is őt.
- Szia! Szeretnélek köszönteni Házunk egyik új és nemes tagjaként. Amanda vagyok. – Formaságok ide vagy oda, most elég ennyi, részéről ez az érzés van legalábbis.      

Mintha tudnál tenni bármit is

 - Nem hiszem, hogy ez így működik - jegyezi meg, amolyan elnéző mosollyal. Nem sok időt töltött a varázsvilágban gyerekkorában, de alapvető dolgokat az apja megtanított neki, és mivel igencsak apás kölyök volt, csüngött az örege minden szaván, nem csoda hát, hogy ilyen távolságokban is emlékszik erre, hiába élt muglik között az elmúlt röpke nyolc évben.
Felnevetett, olyan abszurd kép volt, ahogy felvillant előtte a vérmes kanári vijjogása. Igen, valóban rémisztő a sárga, ökölnyi tollgombolyag, aki kedélyesen csipog és csapdos kis szárnyaival.
 - Kiaza Seren? - teszi fel a kérdést. Biztos valami diák, de Noel mindig mindenről tudni akar, és többnyire meg is jegyzi a dolgokat, elraktározza későbbre, hátha fel tudja használni valamilyen módon.
Többnyire talál rá lehetőséget, hogy felhasználja.
 - Woa, sólyom? Lehet ilyet tartani az iskolában? - kérdezi lelkesen, ugyanis szeretne beszerezni magának valamilyen élőlényt, de egyelőre túl sok volt a lehetőség, hogy tudjon dönteni. Valami mágikusra fájt a foga, de felmerült benne a gyanú, hogy a vezetőség nem díjazná, ha mondjuk egy hippogriffel állítana be.
Nem is beszélve arról, hogy egyelőre valószínűleg kezelni sem tudna egy valamirevaló varázsbestiát.
 - Nem unalmas egy skorpió? - morfondírozik. Azért meg lehet unni, ha egy állat nem csinál mást, csak a kis ízeltlábaival mászkál a karodon - vagy legalábbis Noel biztos, hogy megunná. Valószínűleg a hüllőkkel is ez lenne a baja - szépek, de csak sütkéreznek a napon meg kajálnak, abban semmi érdekes nincs.
 - Kanári. Elnézést - bólint, elismerve, hogy fogalma sincs a madárrendszertanról - vagy ha már itt tartunk, bármilyen rendszerről, esetleg tanról. Nem szégyen a tudatlanság, ha az ember hajlandó beismerni és eltüntetni a fekete foltokat.
Néhány másodpercig csak pislogva nézi a lányt, de miután meggyőződik róla, hogy tényleg fogalma sincs, Noel miről beszél, a fiúból akaratlanul is kitör a röhögés.
 - Vagy vére... - röhögés. - Vagy nincs.... - röhögés.
Miután ilyen szégyentelenül kiszórakozta magát a lányon, erőt vesz a rekeszizmain és hajlandó válaszolni.
 - A sárvérű azt jelenti, hogy nincsenek varázsló felmenőid. A félvér pedig azt, hogy csak az egyik szülőd varázsló, és így tovább - mondja. - Az elv olyan, mintha zsidó lennél, csak persze más kifejezésekkel - teszi hozzá, hogy legyen viszonyítási alap.
Igaz, a holokauszt óta elég megbotránkoztató egy ilyen hasonlattal élni, de Noel nem zavartatja magát, elvégre nem pejoratív értelemben használja, és egyébként is idegesíti, hogy vannak dolgok, amit vagy ócsárlunk, vagy nem beszélünk róla. Neki nem voltak ilyen gátjai.
 - Soha nincs olyan, hogy ok az általánosításra - viszonozza a pillantást. Látszik, hogy a lány próbál félelmetes lenni, de Noel a Gamajun-ház urával is ijedelem nélkül szemezett, nemhogy egy elsőssel.
Kedvtelve rágcsál, majd elvigyorodik a lány kérdésén.
 - Részben - közli, de nem fejti ki jobban az álláspontját, valószínűnek tartja, hogy társa - ha máshonnan nem, felvilágosító óráról - értesült már a férfi lélek működési elveiről, főleg, ha a lélek tulajdonosa épp most jár a pubertásban.
 - Én nem láttam kólát, de töklevet igen - mondja. - Igaz, soha nem értettem, hogy a varázslók mit szeretnek ezen, tiszta undormány - fintorog. Még a gondolatától is kirázza a hideg. - Viszont van kávé meg vajsör - teszi még hozzá, ugyanis jól feltérképezte a konyhai állapotokat, mielőtt visszajött volna, egyrészt mert szeret enni, másrészt pedig mert szeretett volna kapni egy benyomást az itt lakó emberről, erre pedig az egyik legjobb mód a konyha átnézése.

Ne akard tapasztalni

- Oké, jegyezd meg. Ha rólam van szó, semmi nem működik úgy, ahogy kellene- világosítom fel, kihagyva a tényt, hogy az agyamban is van egy jókora defekt, sőt ha már itt tartunk, bennem is. Persze ezek olyan tények, amiket még magamnak is csak alig vallok be.
Összefonom a kezem a mellkasom előtt, és úgy várom, míg a delikvens kiröhögi magát Lillán. Igazából, meg kell erőltetnem magam, hogy egy hang se jöjjön ki a számból, nem akarom adni alá a lovat.
- A Sötét Varázslatok Kivédése prof- vonok vállat, mintha nem lenne ez akkora nagy szám. Amúgy nem is, csak... oké, nem most fogok erre gondolni, mikor egy köpésre van az erdő. Be nem teszem oda a lábam.
- Hogy lehet-e, azt nem tudom, de neki van- amin én nem lepődök meg. Hallomásból tudom, hogy Serennek sok mindene van,  ami nem lehet, és sok mindent tud, amit nem lehet. Márpedig én aljasságnak érzem, hogy nem tanítja meg, hogy kell megbuherálni a mobilom, na majd ha legközelebb jó hangulatában találom.... feltéve, ha meg akarom találni.
- Nem az a lényeg, hogy unalmas. Szeretem őket, mert szépek, és nem igényélnek annyi törődést, mint mondjuk egy kutya... így talán sokáig bírják nálam- bár velük még nem kísérleteztem. Épp elég volt a Kanárit megszokni, ahhoz képest, egész jól kijövünk. Már nem érdekel, hogy mások röhejesnek találják, szerintem aranyos, és ez a lényeg. Még ha nem is egy komplett testőr gárda.
- Nem gáz, ha Seren nem mondja, én se jövök rá. Plusz könyvtárba is kéne mennem, hogy megtudjam, mit eszik, de mivel még nem dobta fel a talpát, feltételezem, amit most kap, nem halálos- tudom le egy vállvonással, így ürügyem is van, miért nem megyek oda.
Ha a szemeimmel ölni lehetne.... most vélhetőleg kínok közt fetrengne szegény, de utálom ha kiröhögnek.
- Hát... nem tudom, lehet, hogy valamelyik szülőm az volt... passz- nézek ki az ablakon, amin bemásztunk, mert... mert nem szívesen beszélek erről, sőt. Csak azt tudom, vagy sejtem... bízom benne, hogy LaFondeknak semmi köze ehhez a világhoz, bár akkor ott a kérdőjel, hogy Gregory honnan tudta, hová kell engem  vinni? Na, mindegy, azért annyira nem érdekel a dolog.
- És mert csak sárvérű vagyok, megölnének?- hökkenek meg. Oké, ez azért durva, még akkor is, hogy ott a tény, hogy nem biztos a sárvérű mivoltom, na meg, ha arra kerülne a sor, nem igazán hagynám magam. Még jó, hogy nem olyan gyakori ez a csevegési mód. Ha erről kellene beszélnem, tuti megint hülyén érezném magam, és nem csak azért, mert jelenlegi állás aszerint, fogalmam sincs, milyen vérrel rendelkezem, hanem azért is, mert.... mert a sárvár egyenlő a halállal, hát hurrá.
- Ha te mondod- hagyom rá, mert igazából semmi kedvem még valakivel megértetni a nézetemet, először is veszett ügynek minősült, így felesleges.
Nevetnem kell azon, hogy be se érünk egy házba, már kajál. Ez annyira jellemző.
- Oké, a másik részét ne részletezd- teszem fel a kezem, amolyan túl kicsi vagyok még ahhoz, hogy ezt hallanom kelljen feelinggel, persze ez nem igaz, csak na... én is abban  a korban vagyok, mégse érzek késztetést aziránt, hogy úton útfélen üzekedjek, mint a tengeri malacok. Nem mellesleg... ez több okból se valósítható meg.
- Szerintem undorító.... de azt mondtad kávé?- csillannak meg a szemeim, és karon ragadva a srácot, a konyhába vezetem. Nem nehéz megtalálni, főleg, mert onnan jött ki.
- Kávé vagy vajsör? Ha kávé, hogy kéred?- teszem fel neki a kérdést, miközben tök hiperaktívan nekiállok a lötty elkészítésének, mert az már megy. Hát... bízom benne, hogy a tulaj nem fog infarktust kapni, csak mert megdézsmáltuk a konyháját.
 

Sharlotte

A hideget már eléggé megkezdtem szokni. Nem sokat tudok tenni ellene. Meg amúgyis ami nem öl meg engem az csak megerősít. Eléggé kilátástalan a helyzet, szerintem kezd biztossá válni, hogy vérzem. Egyre gyakrabban érzem a szédülést, egy kicsit rosszul is vagyok, de szerintem, remélem nem vesztem el az eszméletem. Könnyen rosszul lehetünk ha félünk, hogy rosszul leszek. A félelemtől való félelem.
-Akkor jól megszívtuk. Éjszaka az iskola területén kívül, ha egy tanár megtudja akkor szívjuk meg igazán.
De még mennyire. Nem lenne jó büntetésben lenni, hisz nem is tettünk semmi rosszat. Egy ilyen gödröt nem lehetett könnyű hamar kiásni, bár ahogy elnézem nem sokat törődött azzal, hogy odalent kényelmesen elférjenek ketten. Ráadásul egyikünk sem alacsony.
-Vajon hogyan kerülhetett ide? Nekem sincs ötletem.
De ez nem is jó poén. Ráadásul nem is láthatnak. De akkor miért szivattak meg?  Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem vagyok benne olyan biztos, hogy akár felére is választ kapok.
-Ez nem jó, hogy vérzem.
Nem valami nyugtató, bár az nagyon jó, hogy Sharlotte nem fél. Nincs értelme félni hisz eszméletemnél vagyok. Szerintem egy előny ha az ember megtudja nyugtatni magát veszélyes helyzetekben. Ha nyugottak vagyunk hozhatunk megfontolt döntéseket, ami rendkívül előnyös. Lassan telnek a percek és valószínűleg még hosszú ideig itt fogunk maradni. Jó lenne ha fellehetne gyorsítani az időt. Én még nem hallottam ilyen varázslatról. Az idő lassan telik, de ha játszunk feledjük az idő múlását.
-Nem játszunk valamit?
Hogyan jussunk ki? Mondjuk ha kiabálnánk? De lehet Sharlottenak nem tetszene és nem hallanának meg. Ha feltudnék állni akkor sem tudnék valószínüleg kimászni ebből az egérlyukból.
-Ezért szeretnék játszani. Múljon az idő, mert nincs ötletem.
Játék közben hátha jobban tudok gondolkodni.

Zsolt

Emily

A lány szobába bezárós történetén elgondolkozva igazat adtam az édesapjának, ez valóban egy jó módszer lehet, talán legközelebb nekem is ki kéne próbálnom. Miközben Emily megtörölte már nem igazán könnyes szemeit, én válaszoltam Erickel kapcsolatos kérdésére.
- Hát, tudod ez Valentin-napkor volt, úgyhogy képzelheted. – néztem rá sokatmondón, de aztán úgy éreztem, hogy mégsem kéne a fantáziájára bíznom a dolgot – Igazából csak úgy viselkedett, mintha hirtelen belém zúgott volna és nagyon nem volt önmaga, de szerencsére az esti bulira kikezeltük. Elég durva lett volna, ha a barátnőjének kellett volna magyaráznunk, hogy miért is nem jelent meg. – ebbe belegondolva még most is elég rossz érzések kerülgettek. Sosem szerettem másoknak gondot okozni, fájdalmat meg főleg nem.
- Egyébként az nem baj, ha beindult a fantáziád, mert sok olyan dolog van, amit én elképzelhetetlennek tartottam vagy nem úgy képzeltem és végül nagyon jól sültek el. Például múltkor elmentem egy álomfejtős jóslástan órára, ahol nagyon érzékletes álmaim voltak és sokat segítettek abban is, hogy végre fel tudjam dolgozni édesanyám halálát. – ahogy arra az órára gondoltam nagyon sokféle érzés járt át a boldogságtól a megkönnyebbülésen át a zavarig és a hiányig – Ott ismerkedtem meg egy sárkánnyal is, akit Dallamszárnynak neveztem el, mert nagyon muzikális kis lény volt. Valójában még csak kölyöksárkány és gyakran kapom azon magam mostanában, hogy hiányzik egy kicsit, de jó kezekben hagytam. – mosolyodtam el és közben el is pirultam, mert az álombéli druida vezér utolsó szavai még akkor is nagyon közelinek tűntek.
Bizonytalanul néztem Emilyre, mert hát végülis beszélhettem volna róla, de azt olyan nagyon „csajosnak” éreztem, és a röhögcsélve sugdosás eléggé távol áll tőlem, azonban mindenképpen meg akartam neki mutatni, hogy a varázslat az tényleg egy olyan dolog, ami segít kiterjeszteni a valóságot és amihez szerintem nagyon is kell a gazdag képzelőerő és a kreativitás.
- A sárkányomat egy druidánál hagytam és bár álom volt az egész mégis mintha láttam volna már valahol. Alig lehetett idősebb nálam és nagyon furcsán nézett rám, de mellette végig biztonságban éreztem magam, ezért is mertem rábízni Dallamszárnyat. Az álmom végén úgy búcsúzott, hogy keressem meg őt a valóságban, de fogalmam sincs, hogy ezt most komolyan kéne vennem vagy egyszerűen felejtsem el és soroljam be a többi álmom közé.
Miközben beszéltem, nem igazán néztem Emilyre, inkább valahova a feje fölé a felhőket céloztam meg a tekintetemmel. Reméltem, hogy az enyhe pirosságnál megállt a zavaromat jelző bőrpír és Emilynek nem egy céklát kellett néznie. Elvégre miről is beszéltem egy kvázi idegennek? Egy srácról, akiről álmodtam. Ez azt hiszem nem egy kezdő társalgási téma, az általában az időjárás szokott lenni. Bár ennél a korábbiakban sokkal komolyabb témák jöttek elő, úgyhogy emiatt nem is éreztem már annyira ostobán magam. Viszont fogalmam sem volt, hogy Emily mit tudna erre mondani.

Amanda Meggie Philips


~Egy újabb nap.~- gondolta Állia és ásítozva fölkelt.
Ma úgy tervezte megnézi a rétet, szép lehet és békés. Gyorsan felöltözőt,  elindult lefelé a kastélyból.
Mivel új volt szinte senkit se ismert, mindenkit csak látásból.
Az úton pár házbeli  ráköszönt, ő kedvesen visszaköszönt és gondolkodott kik lehetek. Nem jött rá.
~Mindegy gondolta.~
Elindult a sétányon.
Hirtelen ráköszönt egy házbeli.
Amanda volt, a ház egyik prefektusa.
Visszaköszönt:
- Szia Amanda! Állia vagyok.
Állia meglepődőt, hisz Amandát nagyra becsülte, ugyanis kviddicsezett,ő is szeretet volna.
Kíváncsi volt mit szeretne tőle.
- Hogy vagy?
Kérdezte és mosolygott. Remélte barátok lesznek ők is, és szerez még párat az iskolában.

Kiva

Jó dolog a repülés, a seprű nyelébe kapaszkodni, látva, milyen az élet a magasból... Mary részben ezért szeret repülni, és részben ezért is jött most ki. Részben. Másrészt, hogy meguntassa magával ezt a tevékenységet, legalább két hónapra előre. Ami, mit ne mondjak, igen nagy munka. Hisz, hogyan is lehetne meguntatni valakivel a repülést, akár egy napra is, ha világ életében ez volt az egyik legnagyobb vágya? Más kérdés, hogy van-e kedve éppen az illetőnek repkedni vagy sem. A 'most nincs kedvem' nem egyenlő a 'most egy időre meguntam'-al. Bár az utóbbi is igencsak jól jön akkor, amikor nem lehet, de legjobb az előbbi. Minden esetre ez most nem is lényeges. Az már sokkal inkább, hogy Mary épp most ül a seprűjén, és épp most vette észre, hogy nincs egyedül.
Mary látja, hogy a lány épp felé süvít, nem is lassan. Igyekszik összpontosítani, mert nem szívesen ütközne össze a hölgyeménnyel. Azonban még nem rántja el seprűjét, nehogy a másik vele tükörképesen tegye ugyan ezt, elkerülve a baleset elkerülését. Ezen oknál fogva igyekszik felmérni a terepet, megfigyelni, hogy a lány merre is indul. Mikor biztossá vált - igen gyorsan - , ő is elrántotta kölcsönvett járgányát.
- Jól vagy? - kiabál ő is háta mögé fordulva. Egy cseppet sem mérges, sőt. Megfordul, kisebb félkörívet leírva, és az immáron lajháralakzatban felé haladó lányt nézi. Felkészül az esetleges összekoccanás újabb elhárítására, de nem úgy néz ki, mintha a lány tovább akarna repülni. Miután visszafordult rendes helyzetbe, megáll Mary előtt, majd kissé szabadkozni kezd.
- Ó, egyáltalán nem haragszom! Én nem vettelek észre, pedig láthattam volna, hogy nem vagyok egyedül a pályán... - húzza el kicsit a száját. Néha olyan vaksi, hogy az már neki is fáj. Mondjuk, mindig neki fáj elsődlegesen, de na. Lassan már nem lehet vaksinak nevezni, hanem mindjárt vaknak. Azért az egy dolog, hogy keres valamit, és akkor sem látja meg, ha épp azt nézi, de az már igazán kiszúrható, ha ott repked valaki előtte.
- Vadulni? - vigyorog ő is. - Öhm, zavarok a vadulásban? Mert ha esetleg útban vagyok, csak szólj nyugodtan, legfeljebb jövök később. - mosolyog a lányra. Nem szeret útban lenni másoknak, inkább elintézi a dolgát később, minthogy kellemetlenséget okozzon.

Peersze-peeeeersze *nyelvet ölt*


 - Akkor várom a pillanatot, hogy a gravitáció felmondja a szolgálatot és elreppenj, mint egy héliumos lufi - feleli kissé gunyorosan. Idegesíti az ilyen hozzáállás: semmi nem úgy működik, ahogy kellene, de ki mondta, hogy van egy meghatározott mód, ahogy minden történni köteles?
 - Még jó közeli viszonyban vagytok - jegyzi meg, ahogy a lány csak letegezi a profot, akiről Noel úgy hallotta, nem híve a közvetlenkedésnek.
De legalább nem olyan vaskalapos, mint amilyennek a fiú elsőre képzelte, legalábbis erre utalnak a másik szavai. - Menő - vigyorog, egyszer megnézi még magának azt a madarat, bár még nincs rá terve, hogyan, de nagyon vonzzák az ilyen állatok. A macskák már túl kommerszek.
Aprót rándít a vállán, ő nem igazán a szépséget keresi a házikedvencekben, vagyis néhány kivétellel a legtöbb állatot szépnek látja, van bennük valami egyszerű báj.
 - Jó látni, mennyire szíveden viseled a sorsát - vigyorog, kissé oldalra döntött fejjel nézve a kanárit. Nem tűnik úgy, mintha haldokolna, de az embernek nem árt tudnia legalább megközelítőleg, hogy mit eszik háziállata, nem igaz?
A navinés gyilkos pillantásai csak fokozzák Noel jókedvét, nem tud nem röhögni azon, ahogy ez a mondat kibontakozott. Hamarosan azért összeszedi magát, hogy aztán egy bólintással reagáljon a lány szavaira.
 - Árvalány? - biccent. Még nem döntötte el, hogy feszegesse-e a témát tovább, nagyban függ a másik reakciójától - no nem azért, mert Noel visszariad attól, ha ráförmednek, de még nem döntötte el, hogy elég érdekes-e ahhoz, hogy forszírozza.
A navinés meghökken, Noel meg visszahökken: nem tudja, a lány honnan jutott erre a következtetésre.
 - Micsoda? Ilyet egy szóval sem mondtam - pislog néhányat még mindig meglepetten. Eszébe se jutott a dolgok ilyen vonulata.
Kicsit elhúzza a száját, nem túl őszinte ez a beleegyezés, de nem szól, nem vitatkozik feleslegesen.
A következő pillanatban a lány megragadja Noel karját, aki engedelmesen követi őt. A kávé szóra mintha benyomták volna az "on" gombot a kanáritulajon, mert rögtön átmegy vizslamódba, hogy kiszagolja, merre található az értékes nedű.
 - Oké-oké, tudok menni egyedül is - biztosítja a lányt, aki még mindig nem engedte el a csuklóját, de most már talán megteszi.
Noel felpattan a konyhapultra, és kényelmesen elhelyezkedik, s amíg a lány a kávégyártással van elfoglalva, a berendezést pásztázza tekintetével.
 - Vajsör. Kávéból elég a napi egy, nem szeretnék ráfüggni - magyarázza, ugyanis a koffeinhez elég hamar hozzászokik a szervezet, őt pedig a gondolat is idegesíti, hogy valamiféle dependencia alakuljon ki nála. Utálja, ha megkötik, és a függőség minden tekintetben kötöttséget jelent, akármennyire is "ártalmatlan" a tárgya.
 - Mi ez a nagy kávémánia? Úgy csillog a szemed, mint egy háromévesnek karácsonykor - érdeklődik vigyorogva.

Nem hiszed el???? Pedig... pedig jobban tennéd * vissza nyelvet ölt*

- Na látod, azt én is várom- biccentek tök egyetértve, aztán kissé megütközve tekintek a srácra.
- Öhm... muszáj olyan idétlenül béna hangot is kiadnom mellé? Tudod, valami olyat, hogy nyeeee- próbálom úgy elvékonyítani a hangom, amennyire csak tudom, de nehéz ezt úgy érzékeltetni, hogy nem szívtam héliumot. Remélem, így érti, mire akarok kilyukadni.
- Az enyhe túlzás, de azt mondta, órán kívül tegezhetem... most nem vagyunk órán, nem? Plusz.... kihúzott a csávából.... egy párszor- teszem hozzá kissé halkabban, mert ugyan, ki kérkedne már azzal, hogy eláztatott egy termet, vagy épp majdnem öngyilkos lett egy fénygömbnek köszönhetően. Oké, az öngyilkosság túlzás, de tény, ha Seren nem bukkan fel, lehet elég égő helyzetbe keveredtem volna.
- Az.... - mosolyodok el halványan, mert én is sok dolgot tartok menőnek, mondjuk, hogy meg tudja buherálni a mugli cuccokat, hogy azok működjenek, és épp ezért fáj, hogy engem nem tanít meg rá. De fog. Még ha... még ha könyörögnöm is kell érte.
- Kezdő vagyok, oké? Ez az első szívósabb háziállatom- még a kezem is feltartom védekezésképp. Tény, hogy minta gazda se lesz belőlem, de úgy őszintén... csak nekem akkora nagy dolog, hogy A Kanári MÉG ÉL?
Persze, hogy gondolatban, már kikötözöm valahová, és a nemlétező bicskám élét próbálgatom a nyakán. Nem szeretem, ha röhögnek rajtam, épp ezért nem járok órára. Legalább is olyanra nem, ahol varázsolni is kell.
A kérdés hallatán, elkomorulok. Ez a nem beszélek róla téma határát súrolja, de aztán csak erőt veszek magamon.
- Bárcsak....- ennyit azért csak megengedhetek, még sóhajtok is, aztán imádkozom, hogy ne akarja ezt fitogtatni. Nehéz ugyan beismerni, de nem ellenszenves a srác, és nem akarom, hogy az én hülye sztereotípiám miatt legyen nyomott a légkör.
Meghökkenek azon, hogy visszahökken. Nem értem, ő miért lepődik meg, mikor ő mondta?
- De...de azt mondtad, hogy a sárvérűség olyan, mintha zsidó lennél. A zsidókat megölték, mert zsidók voltak- mondom neki roppant tudálékos fejet vágva- bármilyen is legyen az-, hisz ennyit még én is tudok, bár azt nem, hogy kik, meg miért, csak azt, hogy aki zsidó volt, meghalt.
Meghallva, hogy van kávé, fel is pörgök. Ritka alkalmak egyike, mikor engem ilyen állapotban lehet látni, külső befolyásoltság nélkül, tehát még ezt is meg kell emésztenem.
- Ja... hopp... bocsiiii- vigyorgok rá, ahogy elengedem a kezét. Jó, én se szeretem, ha hozzám érnek, fel tudom dolgozni, hogy ez akár mással is így lehet. És amúgy is... nem érdekel, mennyi idő van, most kávét iszok.
Ez az elhatározásom egészen addig tartott ki, mígnem megláttam a szerkezetet, amiből lehetne előcsalni.
- Oké, mondd, hogy ez most csak poén, és valahol van elrejtve egy konnektor, így nem kell varázslatosan megbuherálni- húzom el a szám, mert ha így van, nos... akkor én itt csúfos kudarcot vallottam.
- Ááááá nyugi, nem igazán lehet- legyintek. Én. Aki napi ki tudja, hány pohárral önt le a torkán. Áááá, nem függök, egy kicsit se.
- Csak szeretem- az én számból ilyet hallani, felér egy kisebb traumával, de tény, hogy így érzek a fekete lötty iránt.
- Amúgy... Ophelia vagyok, basszus, mostanság mindig elfelejtek bemutatkozni- vonom meg a vállam, és felpattanok mellé a pultra, amíg kitalálom, hogy csaljak a gépből kávét.

Javasbácsi

* A pici hercegnő úgy határozott, hogy ma neki az udvaron kell játszania. Az anyukája mostanában nem nagyon ér rá, hogy elvigye a játszótérre meg sajnos sokáig rossz idő is volt. Ma viszont szikrázó napsütés lengi be az egész területet, felhőnek meg télnek nyoma sincsen. Igazi játszós idő ez, így felpakolja az összes olyan játékát, amire szüksége lehet, s vidáman elindul az udvarra. Van nála színes kréta, pöttyös labda, egy szőke hajú baba meg egy játék unikornis. Vidáman szökdécselve halad le a számtalan mennyiségű lépcsőn, határozottan szeli a kanyarokat, és mindösszesen kétszer gurult el a labdája, úgyhogy kifejezetten ügyesnek mondható ma. Kitárja az iskola hatalmas bejárati ajtaját, rögtön a szökőkúthoz siet és lepakolja mellé a cókmókját. Most leginkább a rajzoláshoz van kedve, ezért előkapja a kabátzsebéből a színes krétákat, leguggol és átadja magát az alkotás élvezetének. Tudja, hogy a szép kabátjában nem szabad leülnie, meg azt is, hogy beteg lesz attól, ha a hideg kőre leteszi a popsiját. Először kékkel rajzol egy házikót, majd feketével jó nagy kunkort fest a kéményhez. Hideg van, fűtenie kell az ott lakó családnak, akik most kinn vannak a kertben. Ott áll egy nagy fa, meg sok virág. A gyerekek labdáznak, a felnőttek meg állnak és nézik őket. Nem messze tőlük egy sárkány figyeli a családot, de nem bántja őket, aranyos kis jószág.  Az égen egy narancssárga napocska mosolyog a kedves képen. Miután ezzel végzet megunta az alkotást úgy dönt, hogy inkább Sawával, a babájával, meg Lekkivel az unikornissal folytatja inkább a játékot.  Ráül a labdájára a szökőkút mellett, s annak peremén kezdi el mozgatni a figurákat. Sawa, a hercegnő éppen egy erdőben sétál, és énekelget.* - Imádom az eccavút, imádom az eccavút! * Dalolja a kislány a baba helyett, majd arra vágtat Lekki is, a patadobogást a szájával próbálja imitálni.* - Jaaj, itt egy egyszarvúúú! * Kiáltja lelkesen a kislány. Óvatosan a patás irányában mozgatja hercegnőjét, miközben a lovacska távolodni próbál a királylány elől.* - Nyihaha, nyihaha!* "Mondja" kétségbeesett hangon a pici lány.*