Ririke

*A mai napot egyszerűen képtelen lettem volna a kastély falai között tölteni. Pedig az gyorsan kiderült számomra, hogy a régi épület még sok felfedezni valót tartogat, és egyáltalán nem olyan unalmas és eseménytelen itt az élet, mint hittem. Igaz, mindeddig nem sok fogalmam volt róla, hogyan is működik gyakorlatban egy ilyen varázslóiskola. De kiderült, hogy munkám az valószínűleg mindig akad majd.
Ennek ellenére egy percig sem haboztam már reggel elhagyni a gyengélkedőt. Nem aggódok, hogy pont a távollétemben érkezik egy súlyos sérült. Az alatt az idő alatt sem hulltak a diákok, amíg nem üres volt a gyógyítói pozíció. Elég szomorú lenne, ha most kezdenének hozzá. Így tehát, eldöntöttem, hogy a mai nap egy kicsit kikapcsolódok nem a munkával fogok foglalkozni. Ez nálam nem éppen mindennapi dolog, sőt, mondhatnám különlegesség, mivel az az idő, amit saját magamra, szórakozásra fordítottam mindig is nagyon kevés volt. A tanulásnak, a kutatásaimnak, a körülöttem zajló eseményeknek és a munkámnak élek. Mindezek által változok, folyton megújulok - legalábbis igyekszem -, a folytonos változás pedig üdítő hatással van rám, így közvetve mondhatjuk akár, hogy valójában mindig csak magammal foglalkozom. A semmittevés felesleges időpocséklás számomra. Ezért aztán kikapcsolódni is aktívan szeretek.
Az utam egyenesen a kastély parkba vezetett, s nekiindultam, hogy feltérképezzem a birtokot. Megnyugvással töltött el, ahogy a szabadban sétálok. A természet mindig is nagyon fontos volt nekem, gyorsabban kiismerem magam egy sűrű erdőben, mint mondjuk egy nagyvárosban. Egy elég nagy sétát tettem a birtokon. Először a kviddicspálya felé indultam. Ezt az utat sokat fogom még használni, hisz a munkaköri leírásom szerint az iskolai csapatok meccseit majd figyelemmel kell kísérnem, felkészülve arra az esetre, ha valaki megsérülne. A pályát elhagyva elindultam az erdő felé, körbejártam a vadőrlakot, bár a vadőrrel nem találkoztam. Ezek után tovább haladtam az erdő széle mentén, a ligetes lazaságban növő fákon túl a vízesést és a távolabbi hegyeket és megpillantottam. A vízeséshez érve elfogott a vágy, hogy felmásszak és megtaláljam a forrását, de a gyomrom hangos korgás elvette a kedvem. Ma még csak bögre kakaót ittam és egy fél kiflit ettem, ami nem mondható kiadós és kifejezetten tápláló reggelinek. Így nem csoda, hogy így kora délutánra már rendesen megéheztem.
Emberi szükségletem által vezérelve indultam vissza a kastélyhoz, azonban nem a főbejárat felől közelítettem meg az épületet, hanem a belső udvar felől. Már távolról láttam a szökőkutat és az oszlopokat és közelebb érve észrevettem a kút mellett kuporgó kislányt is. Nem jellemző, hogy engem bármi megakasztana, vagy eltántorítana a célomtól, most konkrétan attól, hogy táplálékot találjak, de mégis megtorpantam szőke apróságot figyelve. Úgy tűnik a kislány nagyon belemerül a játékba, nem akarom megzavarni...
Nem nagyon vagyok hozzászokva a az ilyen korú kisgyerekekhez. Nem is tudom, mikor láttam gyereket utoljára. Nagyon régen, az biztos. Nem is igazán tudom, hogy csak kell bánni a kicsikkel. Többek között ezért is kerestem olyan iskolát, ahol 14 éves kortól oktatnak, ezzel a korosztállyal már reményeim szerint könnyebb közös nevezőre jutni, mint mondjuk a tizenegy évesekkel. Most viszont nem tudom, az a lányka hogy került ide, hiszen diák még biztos nem lehet. De értek a kicsikhez, vagy nem, azért halványan mosolyogva hallgatom a játékát, amíg csak észre nem vesz. Ami valószínűleg egyidejűleg következik be a hasam újabb morajával. *

Ijesztős bácsi

* A hercegnő tovább kergeti az unikornist, aki még nem fárad, ellentétben a királylánnyal, aki a magas sarkújában nem bírja követni a patás iramát. Így a szőkeség ledobja az aranyszínű topánkáit és úgy ered a varázslény nyomába.* - Várj meg eccavúúú, van nálam répa! * Próbál könyörögni Sawa kényes hangján a pici lány. A királylány igazándiból már nagyon dühös, mert az apukája, a bölcs király megígérte, hogy kaphat unikornist, de eddig egyet sem tudott neki szerezni. Milyen dolog már az, ha a király szava sem ér semmit?! Ezek a buta unikornisok azt hiszik, hogy nekik bármit szabad? Sawa olyan gyorsan szalad, hogy megérinti az egyszarvú farkszőrzetét, mire az rúg egy hatalmasat, s az elkényeztetett hercegnő sápítozva elrepül. A szegény állat nem így tervezte a kalandot, de legalább szabadon elmenekülhet, úgyis dörög az ég. Hogy mit csinál? De hát nincs felhő, süt a napocska, mi ez a hang? A törpilla felpillant az ég felé, ahol szikrázó napsütéssel találja magát szemben, azonnal el is takarja a kék szemecskéit, mert bántja az erős fény. Miután kitisztult a világ körbenéz, hogy meglelje a furcsa hang forrását. Szinte azonnal megpillant egy magas, ijesztő férfit, aki épp őt nézi. Gyorsan leesik neki, hogy ez vagy a bácsi gyomrából jött, vagy valami fenevad, és morgott rá. Ijedtében felnyüszít, Sawa kisasszony és Lekki pedig a szökőkútban landolnak. Menekülvén a férfi elől ösztönösen hátratolat, ami egy gumilabdán nem éppen biztonságos dolog, azonnal leesik popsival a földre, sőt a könyökét is beüti a szökőkút peremébe. Éles fájdalom nyilall a kicsi könyökébe, majd pár pillanatra lezsibbad az egész alkarja. Kétségbeesetten nézi a kacsóját, majd miután visszatér bele az érzés ismét a rémisztő alakra pillant. Szerencse, hogy már szobatiszta, vagy 4 éve még bajba lett volna a tisztaruhával.  Ki lehet ez a bácsi? Nem is látott még ilyen színű embert, a lengyelek meg a magyarok teljesen máshogy néznek ki. Talán ő a vasorrú bába, aki miatt nem akarják engedni, hogy annyi édességet egyen? Vagy a fognyűvő manó? Annak túl nagy, inkább a Jancsi és Juliskából a boszorkány lesz. De azt már megölték, vagy nem? Ki tudja, hány testvére volt annak a gonosz néninek. Ajkai remegni kezdenek, látszik, hogy ebből hamarosan bőgés lesz. Tétován a rajzára pillant, amin egy barátságos sárkány mosolyog a családra. Azt mesélték, hogy ha megijedsz, vagy mérges vagy, akkor jön elő a varázserőd. Az első kipottyanó könnycsepp kíséretében drukkolni kezd a rajznak, hogy keljen életre, majd pedig az ő védelmére. Végtelenségnek tűnő másodpercekig nem történik semmi, a picur keserves sírásban tör ki, s először megszólítja a férfit. * - Ne egyél meg! *Az anyukája tanár, azt ígérték, hogy senki nem fogja bántani.*

Sharlotte

Mi lesz velünk? Kezdek bepánikolni. Nem erről álmodtam, Sharlotte szimpatikus de elég magas, ami alapvetőleg nem lenne gond, de itt ebben a helyzetben, ebben a gödörben a fél centiméter is nagyon soknak számit. Ekkor Sharlotte kiborult, mivel    nem tetszett neki, hogy játszani szeretnék.
-Sajnálom, akkor unjuk itt magunk. Nekem már fáj a fejem.
Nagyon fáj a fejem, ráadásul vérzem is, most nincs erőm gondolkodni azon, hogy mit  tudjak tenni nnak érdekében, hogy kimásszak. Elég mély a gödör, csak egy fenti megmentő tudna segíteni.
-Semmi baj.
Miért kezdett el mozgolódni Sharlotte? Örülök, hogy neki van annak egész lelki ereje, hogy meneküljünk ki. Belevaló, és örülök, hogy ilyen szorgosan próbálkozik.
Ez jó ötlet amit Sharlotte mond, csak nem vagyok biztos valamiben.
-Tetszik az ötlet, de nem azt mondtad, hogy fáj a lábad?
Ha most valaki egy létrát eresztett volna le, annak sem tudtam volna örülni. Teljesen elöntött a búskomorság. Holnap biztosan keresni kezdenek minket, mivel eléggé feltünő lesz, hogy hiányzunk. Legalább is remélem. Lépteket hallok. Biztos csak képzelődöm.
-Sharlotte látod ezeket a lépteket?
Ezzel visszajött az életkedvem, és gondolkodni kezdtem. Kiabáljunk.
-Segítség! Van ott valaki?! Hahó!

micsoda fenyegetés

 - Ilyet semmiképp - rázza meg a fejét elborzadva. - Jobban hasonlított egy haldokló rókamanguszta vonyításához, mint héliumos léggömbhöz - közli még utólag, hogy a lány értse, mire ez a nagy fintorgás.
 - Áh. Értem - reagálja le gyorsan a tanári tegezés kérdését. - Milyen csávából? Átengedett a vizsgán? - találgat, elvégre nem kerüli el a figyelmét az elejtett félmondat.
 - Minden elismerésem - vigyorog, és már egészen máshogy néz a kanárira. Igazi túlélő a kis szárnyas.
Ophelia szemébe néz, tekintete fürkészi a másik pillantását - és meg is kapja a választ, amit keresett, úgyhogy nem kérdez, nem feszegeti a rövid szócskát. Mi értelme lenne? Pontosan látja, hogy a másik azt kívánja, bár ne is találkozott volna az emberrel, aki felnevelte; Noel nem tudja, hogy az illető bántotta-e, vagy "csak" elhanyagolta, de ez a két opció épp elég volt ahhoz, hogy némán elraktározza magában az ismereteket.
Talán ha szüksége lesz rá egyszer, előhúzza, de addig a lánynak nem kell tudnia, hogy ő tisztában van mindezzel.
 - Jaj. Jaj. Jaj - fogja a fejét. - Nem így. Csak a vérség szempontjából, hogy ki minek számít - magyarázza, igaz, azt a népirtást, amit az aranyvérűek néhány évtizeddel ezelőtt a sárvérűek és a muglik között rendeztek, könnyedén lehetett mindenféle történelmi genocídiumhoz hasonlítani.
Noelt nem zavarta, hogy a lány a kezét szorongatja, csak ez a huzavona volt kicsit kellemetlen, elvégre elég kompetens a járás technikáiban így tizenöt évesen.
 - Öm - nézi a szerkezetet nagy bölcsen, elgondolkozva. -  Ez nem elektromos, csak sima kotyogós kávéfőző - jegyzi meg végül, a lányra pillantva. - Valami villában éltél eddig? - teszi fel a kérdést, elvégre valószínűleg ez az egyetlen indok, ami kielégítő magyarázatot ad arra, egy nyíltan kávéfüggő személy miért nem tanulta meg, hogy kell kezelni ezt az egyszerű szerkezetet.
Noelnek viszont nem voltak ilyen problémái, úgyhogy egész gyorsan összeszerelte, az alsó tartályba a vizet, a felső, kisebb részbe a darált kávét rakva, de a tűzhely nemlétén elgondolkodott kicsit. Jobb ötlet híján előveszi a varázspálcát - hogy, hogy nem, már megint valahol a hajában találta meg a szerencsétlen eszközt, pedig megfogadta, hogy rendes, varázslóhoz méltó helyet fog neki keresni -, majd a lányra néz, de végül nem kéri áldását a tevékenységre, Lacarnium Inflamaréval egy kicsit alágyújt, reménykedve, hogy nem égeti le a faházat maguk körül.
 - Dash - mutatkozik be ő is, természetesen könyvszereplő nevét használva. Hová lenne a világ, ha a Noel Rainsworth név egyszer is elhangzana a szájából?

Majd rájössz  

- A.... minek a vonyításához?- hunyok szemet afelett, hogy megint sértegetett, és inkább rákérdezek arra, ami valóban fontos. Mellesleg... így jobban járunk mindketten, legalább a hisztirohamomtól megkímélem magunk.
- Hát... először eláztattam a termét, és nem büntetett meg, hanem megtanított egy varázsigét, aztán eltévedtem az erdőben, és kis híján felgyújtottam magam, na akkor is ő segített- hadarom el gyorsan, mert amúgy utálok erről beszélni, de ha már egyszer van alkalmam, hogy elmondjam egy ismeretlennek, Seren mit tett, még mielőtt meghallja a pletykákat, akkor megteszem, hátha ő sem fog félni tőle.
- Jah, én is csodálkozom, hogy még él- tűnődök el Lillát nézve. Nem titkolom, hogy irtó béna vagyok, ha állattartásról van szó. Gregory még a tengeri malacot is nehezményezte.... nem igazán csinálhattam ott semmit, nemhogy még állatot tartsak.
- Ahhaaaa- vágok értetlen fejet, mert most már végképp elvesztettem a fonalat. Most akkor mi van? zsidó vagyok, de nem ölnek meg? Vagy... ááá ki érti ezt. Ez a varázsvilág tényleg marhára túl van bonyolítva.
Igazából örülök annak, hogy azt a témát nem feszegetjük, és még kávé is van. De mikor meglátom a szerkezetet, kihűlök. Oké, ez nem az én napom, komolyan már-már olyan képet vágok, mint a kisgyerek akinek a szeme előtt lengették meg a nyalókát, aztán szépen zsebre vágták.
- Ohhh... olyan még van?- kérdem döbbenten, mert hallani hallottam róla ugyan, de még sose láttam. Nálunk minden hiperszuper modern, a nagybátyám megteheti, hogy a legújabb dolgokat veszi meg... akár háromszor is, bár ez engem hidegen hagyott, mert mindent a szám elé raktak, nem is kellett törődnöm azzal, hogy került oda.
- Öhm... kúriában- nézek rá félszegen, hisz a hely szerintem nagyobb volt, mint egy villa. Meg persze, attól függetlenül, hogy néha eljátszom az elkényeztetett libát, még nem vagyok az.
-  Figyu... hagyjuk inkább ezt a ki vagy, honnan jöttél, meg mi egymásos témát, oké? Már így is többet tudsz, mint mások- értem én ezt úgy mindenre, ami kimeríti az "ismerjük meg" fogalmat. Igen, inkább megkérem, mintsem hozzá vágjam, hogy amúgy mi köze ehhez, mert... mert tényleg nem akarom magamra haragítani, főleg, hogy megint csak ülnöm kell, mert ő megcsinálja helyettem a kávét.
- Na, de akkor mesélj te is. Honnan jöttél, Miért vagy félvér?- döntöm oldalra a fejem, úgy figyelem... Dasht. A név hallatán, én nevetem el magam, persze gyorsan abba is hagyom, nehogy megsértsem.
- Bocsi, de ez tök úgy hangzik, mint aki bedugult orral tüsszent- vágok angyali képet,  de a mosolyom, csak nem akar eltűnni onnan.

Csapdába esett lelkek

„Este van, este van: kiki nyúgalomba!”
Bár kevésbé mondaná a kis vöröske, hogy igazán nagyon családias errefelé a légkör. Tulajdonképpen roppantmód félelmetesnek lehetne inkább leírni ezt az esti sétát. Merthogy hölgyünk megrögzött szabályszegő, ez már kezd kiderülni róla, csak a legtöbbször megússza az ilyen kis kiruccanásokat.
Az egész úgy kezdődött, hogy nem tudott aludni, mert a szülei azt írták neki, hogy otthon felújították a szobáját, és rengeteg meglepetés fogja várni. Még Trillian is királyi kuckót kapott állítólag benne. Ennyi neki bőven elég volt ahhoz, hogy úgy felspannolja magát, hogy napokig csak ezen lelkendezzen, és még éjszaka is álmatlanul forgolódjon. A kakaó pedig köztudottan segít… mindenben. Ha jó kedvű az ember, ha rossz, ha fáradt, ha éber… tehát úgy döntött legurít egy bögrécskével. A konyhában, ahová azóta jár szívesen sötétedés után, mióta megismerkedett ott Balázzsal. A mai estén is leosont, és minden úgy zajlott volna, mint általában, ha nem néz ki az ablakon. Ahh, milyen jó is lenne egy kicsit odakint sétálni. És már meg is született a terv.
Egy bögre forró kakaóval a kezében oson ki a szabad ég alá, és útját a Rét irányába veszi. Ezt még maga sem gondolhatta komolyan, tuti el fogják kapni. De klassssz!
-Ajj, Leonie, csak egy kör, és mész vissza az Eridonba… na jó.. legyen mondjuk egy kör, és kicsit ücsörgök. Vaaagy… megyek egy kört, és elüldögélek, amíg elfogy a kakaóm… - Magával egyezkedik, egészen addig, míg segítségkiáltást nem hall. Hamar el is dobja a bögrét ijedtében.
-Anyu, anyu, anyu – Mindig csak eljátssza, hogy veszélyes helyzetekbe keveredik, de sosem volt még éles szituációban. Most meg itt van valaki… várjunk csak? Ez Zsolti hangja? Hmm… sanszos, hogy egy gyilkosos rémálomba csöppent. No, mindegy, ha már benne van, ideje tenni is valamit. A földhöz lapulva elindul a hang irányába, és alig pár perces keresés után rátalál a csapdára.
Úristen, egy gödör! Tuti, hulla van benne! Vajon Zsolti fiúé? Lehet, nem kéne belenézni, hátha túl rémisztő a látvány. De mégsem hagyhatja diáktársát itt, hogy idővel a kukacok lakmározzanak belőle… Oké, de szegény kukacok, megfossza őket egy ilyen lakomától? Hát legyen már nekik is karácsony valamikor!
Nagy levegő, lenéz a lyukba.
-Jééé! – Itt egy meglepett, ám derűs felszólalás, amiért két ismerős arcot pillant meg. – Ti éltek! – Pluszként egy fokkal szomorúbb hang, amiért nem is olyan izgalmas az eset, mint gondolta…
-Jó kis helyet találtatok az összebújásra! No, akkor azt hiszem, nem is zavarok tovább. Jó mulatást! – Rákacsint diáktársaira, és nem viccel, komolyan le akar lépni. A kis törpe van olyan elvarázsolt, hogy azt higgye, azok ott ketten éppen remekül mulatnak.

- Nem vagy nagy barátságban az állatvilággal - jegyzi meg, de nem ismétli, amit mondott.
Elismerően bólint a felsorolást hallgatva.
 - Itt vannak jófej tanárok? - kerekedik el a szeme, mert számára ez a fogalom olyan volt, mintha egy mesekönyvből szedték volna ki, vagy valami utópiából, mert hogy még eggyel sem volt szerencséje összefutni, az is biztos.
De majd megnézi magának ezt a Serent, hogy tényleg olyan-e, mint amilyennek Ophelia írja le. Emberek kapcsán soha nem bízik mások ítéletében, csak a sajátjában - úgy vette észre, pontosabb képet tud alkotni, mint a legtöbben.
 - Inkább ne erőltessük - közli végül egy fintorral, nem akarja tovább forszírozni ezt a témát, Ophelia láthatóan nem hajlandó használni a fejét, bár Noel biztos benne, hogy a lány nem annyira maki, mint amilyennek most mutatja magát.
Elneveti magát a navinés őszinte csodálkozására, ahogy a kávéfőzőt megpillantja - utoljára a húga vágott ilyen képet, amikor Noel elmondta neki, hogy a Földön még ma is léteznek emberek, akik sátrakban élnek.
Kíváncsi, Nadia vajon hogy bírja egyedül - Noel próbált neki mindent elmondani, mielőtt eljött, és rendszeresen ír levelet, de eddig mindig ott volt a húga mellett, a kislány pedig lényegében egyedül maradt így, ami biztos nagy váltás volt neki.
Elhessegeti a gondolatot, Opheliára néz, aki kijavítja: nem villában él, hanem kúriában. Noel rosszallóan morog kicsit, mert ő nem érzi a különbséget a kettő között, kőgazdag-kőgazdag, nem mindegy? Egy kicsit haragszik azokra az emberekre, akiknek annyi pénzük van, hogy nem tudják hova tenni, de nem mutatja, elvégre azt már tisztán érzi, hogy Ophelia örömmel elajándékozta volna a kúriát, ha cserébe nem kell együtt élnie a mostohaszüleivel.
Bólintással beleegyezését adja, nem kérdez többet, ha a lány nem akarja, de így is megtudott mindent, amit csak kigondolt. Persze, lehetne pontosítani a részleteket, de minek? Sokkal izgalmasabb a félhomályban tapogatózni.
 - Nem úgy volt, hogy ezt a témát hagyjuk? - vigyorog a lányra,  miközben a kávéval foglalkozik. - Csak akkor mesélek, ha te is - vonja meg a vállát, ugyanis ő semmit nem ad ingyen, s visszafordul az elfoglaltságához, nem említve, hogy Opheliának nem muszáj szavakkal beszélnie ahhoz, hogy Noel értse. Még ha az ember nem ad ki egy hangot sem, a mozgása, ujjainak rezdülései, tekintete, de még öltözködése és hajviselete is róla mesél. Az, hogy ne ítélkezzünk a külsőről, hülyeség - ezernyi dolgot lehet valakiről megtudni csak abból, ha ránézel, és ha hajlandó vagy figyelni.
Noel pedig hajlandó.

Zsolt és a megmentő

Ririke

*Már épp azon vagyok, hogy talán ideje lesz indulnom, még mielőtt egy valaki nagyon csúnyán félreértelmezné a helyzetet. Mert valljuk be, társadalmilag nem kifejezetten elfogadott, ha egy idősebb férfi, (aki nem hozzátartozó, de még csak nem is ismerős), távolabbról figyel egy békésen játszadozó hat éves kislányt. De mielőtt ténylegesen beoldalognék a kastélyba a gyomrom hangos korgással jelzi a jelenlétem. A kislány persze azonnal felém pillant, és meg is ijed tőlem rendesen. Nos igen, általában így kezdődnek a bajok köztem meg a gyerekek között, nem vagyok túl szimpatikus számukra. A szöszke lány ösztönei is azért kiáltoznak, hogy minél távolabb kerüljön tőlem, de csak annyi lesz az eredmény, hogy lepottyan a labdáról, és beveri a könyökét a kút kávájába. Ezt látva azonnal teszek felé pár lépést, hogy ha hagyja, mindössze egy érintéssel elmulasszam a fájdalmát. De aztán megtorpanok, mert nem akarom megijeszteni még jobban, és egyébként is úgy tűnik, sikerül magán erőt vennie, és ahogy a fájdalom tompulni kezd, újra felém fordul. Ijedtséget és talán némi kíváncsiságokat látok az íriszeiben, de nem tudom, mit mondhatnék neki. Talán egyszerűen csak kereket kéne oldanom, de a következő pillanatban a lányka itatni kezdi az egereket, így pedig már képtelen vagyok szó nélkül itt hagyni. Valahogy szeretném megvigasztalni, elmagyarázni neki, hogy nem fogom megenni, és egyáltalán nem kell tőlem félnie. * ~ Kellett nekem erre jönni!~ * Bosszankodok egy kicsit, de nem tudom becsapni saját magam. Nem csak arról van szó, hogy nem volna dolog szép dolog szó nélkül itt hagyni a síró lányt, igazából fáj, hogy így megrémítettem. Azáltal, hogy őt megvigasztalom, magamat is meg akarom nyugtatni. Soha nem volt célom gyereket megfélemlíteni. Hozzászoktam, hogy az emberek a külső alapján ítélkeznek, meg egyébként sincs szükségem arra, hogy mindenki szimpatizáljon velem. Így nem szokott érdekelni, ki mit gondol rólam, ezt az utat választani sokkal energiatakarékosabb és egyszerűbb, mint mindenkinek megpróbálni bebizonyítani, hogy soha nem ártanék senkinek. De mások bizalmatlansága, vagy ellenszenve nem ugyanaz, mint egy kislány őszinte félelme. A kicsik még szinte fekete-fehérben látják a világot. A szőkeség valószínűleg tényleg rossz embernek tart egyetlen pillantás után.
A kúthoz lépek, leguggolok a lány mellé és kihalászom a lány játékait a vízből. Közben folyamatosan a lányt figyelem, igyekszem a tekintetemmel sugározni felé, hogy nem kell félnie, nem akarok semmit rosszat. Ha netalántán elszaladna, már esélyem sem lenne megnyugtatni. Az unikornist felállítom a kút peremére, a babát pedig mellé ültetem. Ha a saját dolgaimról lenne szó hagynám, hogy maguktól száradjanak, de a kislány miatt most mégis a pálcám után kutatok a zsebeimben. Némi csalódottsággal veszem tudomásul a tényt, hogy nincs nálam az ősöreg fadarab, aminek használata nálam ünnepnapnak számít. Így végül nem tudom megszárítani a figurákat, helyette azonban találok az egyik zsebemben egy levélmintákkal díszített, kissé gyűrött, ruha zsebkendőt, amit a kislány felé nyújtok. Barátságos, melegséggel és a helyzet miatt árnyalatnyi szomorúsággal pillantok a lányra. Remélem, elfogadja az ajándékom, és abbahagyja a pityergést. *

- Áááá, ha csak az állatvilággal nem lennék barátságba- vonom meg a vállam, mert az hagyján, hogy az állatokkal nem jövök ki jól, az emberekkel se valami fényes a viszonyom.
- Meglepő, de ja- tudom, mit érez. Eleinte engem is letaglózott, igaz én én soha nem jártam iskolába, de a magántanárok sem a jófejségükről voltak híresek, talán ezért is nem bírták ki mellettem sokáig. Nem, még az se, aki hárfázni akart tanítani, aaaaaj ugyan már.
- Úgy van, szerintem se kéne, Még a végén oda lyukadnánk ki, hogy én nyírok ki mindenkit, aki nem sárvérű- nevetem el magam, mert magam ismerve simán tudnám addig csavarni a dolgokat, míg tényleg az lesz a végkifejlet. Igazából, nem lenne nagy cucc megérteni ezt a vérizét, ha érdekelne, de nem érdekel. Senkitől nem fogok vérmintát venni, csak hogy megállapítsam, szabad-e beszélnem vele.
Voltaképp nem is azon csodálkozom, hogy létezik még ilyen "gép", hanem azon, hogy van, aki még ezt használja is. Itt radikális modernizálóadásra van szükség, bár... tekintve, hogy az iskola egy kastély, mindenféle modern cucc nélkül - sehol mondjuk egy LCD tévé, a laptopról nem is beszélve-, ez számomra veszett ügynek minősül. Oké, hogy itt varázslók vannak, az is oké, hogy feltehetőleg a diákok nagy része, pálcával jött ki az anyjából, de könyörgöm, tessék már gondolni az analfabétábbik hányadra is. Sok más mód is létezik ahhoz, hogy a fejünkhöz vágják, mennyivel jobbak, nem kéne 24/7-ben éreztetni velünk, hogy mellesleg egy kalap lócitrom vagyunk. Már pedig ezt teszik. Mondjon bárki, bármit, én mindig ezt érzem.... persze nem teregetem a szennyest, de attól még igenis rosszul esik, mert meglepő mód, még érző lény vagyok... még.
- Ne morogj, hallod? Nem tehetek róla, hogy odakerültem- markolom meg a szekrény szegélyét, inkább az, mintsem valami olyat tegyek, amit később megbánnék. Nem tudom, hogy Gregorytól örökölhettem-e a hangulatingadozásaim, de cseppet sem segít abban, hogy megpróbáljak imponálni másoknak. Mellesleg, ha a srác féltékeny, örömmel adok neki egy utca nevet, és házszámot, menjen csak... én örülök, ha a közelébe nem kell tartózkodnom. Mellesleg fenemód tud idegesíteni, ha valaki az alapján ítéli meg a másaikat, hol lakik.
- Oké, mondd, mit akarsz tudni- persze eszem ágában sincs választ adni rá, csak a hirtelen indulat mondatja ki ezt velem. Én igazán nem tehetek róla.... próbálok nem olyan lenni, mint egy időzített bomba, esküszöm, de ez bazi nehezen megy, mikor még csak megsaccolni se tudom, mi lesz a következő, ami kivágja nálam a biztosítékot. De... legalább nem hazudtam abban, hogy defektes vagyok. Ezt már ő is láthatja, ha eddig nem jött rá.

- Pedig sokszor könnyebb, mint az emberekkel - mosolyodik el halványan, de nem részletezi a gondolatait.
 - Nem semmi - bólint elismerően, tényleg meg kell néznie magának ezt a pasast, úgyis vett fel SVK-t, de eddig még nem volt érkezése bemenni is rá - reggel tízkor? Ugyan már.
 - Ha egy kicsit szélesíted az életbenmaradók körét, hajlandó vagyok segédkezni - vigyorog Opheliára, mivel valószínűleg a rellonosoknál külön génpár létezett, melybe a "világuralomra törés" és a "minden ember kipusztítása" nevű tulajdonságokat kódolták.
 - Tudom - vonja meg a vállát, és tényleg nem morog tovább, de egy kis zsörtölődés néha neki is kijár amellett, hogy mennyi mindent képes elviselni szó és panasz nélkül.
Egy pillanatra elfordul a kávéfőzőtől - veszett lassan melegedett a víz, de nem akart nagyobb bűbájjal kísérletezni, nemrég érkezett, örül, hogy tudja, melyik végénél kell megfogni a varázspálcát -, majd tekintetével a navinés pillantását keresi, de valahogy sosem találkozik a tekintetük. Nem volt nehéz levágni, mi a stájsz.
 - Értékelem az elővigyázatosságot, de nem fogok sírva elrohanni, ha rám nézel - közli a lánnyal csak olyan marginális megjegyzésként, miután egyre nyilvánvalóbbá vált a számára, hogy Ophelia tényleg nem tud a szemébe nézni, talán mert érzékeli, hogy Noel könnyen olvas a tekintetekből, és nem akarja megbántani - ez pedig meglepően kedves gesztus, de a fiú nem igényli. Nem takargatja az arcát, nem menekül az emberek elől, és nem fél szembesülni azzal, ha meglátja önmagát a másik gondolatainak tükrében. Megtanulta, hogy hiába is próbálna másnak mutatkozni, mint ami, ez nem változtatna a valóságon, csak önmagát ámítaná, az pedig merő energiapazarlás.
Most fel lehetne hozni ellenérvként, hogy akkor miért nem képes a saját nevén bemutatkozni, de ez nem rejtőzködésből van, inkább csak ártatlan csíny, amin remekül szórakozik.
Egy fél pillanatig sem érdekli, hogy a lány kérdését csak a harag mondatja ki vele: érzékelte már a másik agresszióját, de nincs benne félelem a következményektől, ahhoz pedig nem elég empatikus, hogy együttérzésből ne tegye fel a kérdést, ami őt érdekli. Ennek ellenére fel van készülve az eseteleges ellentámadásra, legyen az fizikai, vagy érzelmi: nem hiszi, hogy a navinés majd szó nélkül tűri, hogy a múltjában vájkáljon.
 - Ki bántott annyira, hogy ilyen nagyon próbálsz teljesen érzéketlennek tűnni? - néz Ophelia szemébe, inkább érdeklődve, mint együttérzőn. Egy személyes tragédia még senkit nem tett szimpatikussá a számára, ahhoz sokkal több kellett ennél.

Lányok

Felcsillant, egy enyhe reménysugár amitől boldog voltam. Nem kell akkora erővel gondolkodnunk ha jött a megmentő. De, lehet, hogy ez a jómadár, aki a levelet írta. Előfordulhat, hogy csak nevetni jött ide.
-Bocs, csak már gondolkozni sem tudok, azt szerettem volna kérdezni, hogy hallod-e.
Ez kínos, de nem érdekel, ha ki tudok jönni a gödörből. A hang gazdája már rendkívül közel volt a jukhoz.
-Vigyázz! Gödör!
Megnyugodtam, mikor meghallottam Leonie csilingelő hangját, ami most sokkal szebb volt, mint bármikor máskor.
-Leonie, félre értetted! Csapdába estünk!
Ekkor láttam, hogy Sharlotte könnyedén kimászik. Ez zene szemeimnek. Rendkívül meg örültem, hogy kint vagyunk. Ekkor neki térdeltem a ödör falának, és kezemet nyújtottam Leonienak. Mivel segített, ki tudtam mászni. Nem kellett húzzon, mivel mászni tudtam, csak nagyon szédültem, és rosszul voltam. Már nem láttam Sharlotte-ot. De szavaiból tudtam, hogy segíségért indult. Ott álltam Leonie előtt de nagyon-nagyon szédültem. Lefeküdtem, mert nagyon rosszul voltam.
-Leonie!
Mivel már kijuttam a gödörből megnyugodtam. Ekkor hangom elhalkult, egy haldokló hangján szóltam a lányhoz.
-Nem tudod elhinni, mennyire örülök, hogy itt vagy.
A tudat, hogy Leonie itt van nyugtatott. A fejemből folyt a vér, én meg szédültem. A vörös már megérdemli, hogy elmondjam neki titkom.
-Szépség! Megmentettél. Emlékszel? Nem akartad elfogadni a medált. Most kiérdemelted. Ott van a bal zsebemben, vedd ki.
Szóltam Leonie-hoz elhaló hangom. Nálam volt az ékszer mindig, amiután Leonie nem fogadta el. Nagyon nem örültem, hogy nem vette el most elveheti.
-Nem baj ha kicsit lehunyom a szemem? Nagyon rosszul vagyok. Kicsit menj álj távolabb, nehogy véres legyél. Kár lenne a ruhádért.
Lassan lélegeztem, szemem behunytam. Sajnálom, hogy Leonie így lát, gyengén, erőtlenül. Tudom, hogy nem fogok meghalni, de nagyon fájj a fejem és vérzik. így hogy lehunytam szemem, legalább nem láttam, hogy szédülök.
-Vedd fel a medált.
Ha felveszi, kinyitom a szemem és azt mondom:
-Jól áll rajtad, Tündérlány! Szeretlek!
Majd jó nagyot sóhajtottam, mintha lelkem leheltem volna ki, és elájultam.

- Lehet, inkább náluk próbálkozok, talán több eséllyel indulnék- mosolyodok el, mert, ha az embereknél nem vált be, na náluk tuti befog. És ideje lenne felébrednem.
- Egye fene... a félvéreket életben hagyom- jelentem ki nagylelkűen, mintha tényleg csak rajtam múlna, ki fog tovább élni. Oh, bárcsak így lenne. Vagyis, egy részem tényleg ezt mondja, de ott egy másik is, aki nem igazán akaródzik bántani - komolyabban- másokat, mégis gyakran ráveszi a kényszer. Azt hiszem, kezdem kapizsgálni, miért is kerültem én a csikók, vagy egyszarvúk, esetleg púpútévek közé. Ki emlékszik már, milyen állat díszeleg a taláromon...
- Öhm.. izé.. nem... vagyis... Ha ez megnyugtat, szerintem vagány- kellemetlenül fészkelődök a helyemen, és próbálok szemet hunyni afelett, hogy épp dühös vagyok, ehelyett valami halvány mosolyfélét kicsikarni. Mindig is hülyén kezeltem az ilyen helyzeteket, ez Arvidnál is bebizonyosodott, de nem tehetek róla. Nekem is van defektem, de az nem ennyire szembetűnő, feltéve, ha nem épp valami alig takaró göncöt aggatok magamra, de erre mindig gondosan ügyelek, ahogy arra is, a hegek és kisebb nagyobb zúzódások, még csak véletlenül se látszódjanak. Aztán hirtelen gondolok egyet, közelebb megyek a sráchoz, és felhajtom a pulcsim úját, ahol még halványan ugyan, de látszik egy tenyér nyom.
- Látod? Nekem is vannak.... hibáim, csak én el tudom rejteni őket- bíztatóan mosolygok rá, bár nem értem, miért teszem. Biztos vagyok benne, hogy az ő esete merőben más, mint az enyém, de csak le bírja szűrni, hogy ezt eddig rajta kívül senki más nem látta. Oké, pocsék vagyok a vigasztalásban. Viszont én még fejlődhetek, nem? Nekem nem kell olyannak lennem, mint annak ott a kúriában, nála még most is sokkal jobb ember vagyok.
- Fontos az?- komorul el a hangom. Megijeszt, hogy nyíltan rákérdez, bizalmatlanul mérem végig, majd minden mindegy alapon vállat vonok.
- Valaki megtette, ennyi nem elég?- vonom fel a szemöldököm, mert hiába mondanék nevet, sejtem, hogy csak arra kíváncsi, vajon tényleg úgy áll-e a helyzet, ahogy ő azt gondolja. Megnyugtatom, úgy áll.

ez már a vég

Se hullák, se vidám társaság. Az ember azért többet várna egy éjszakai túrázástól, de kis vörösünk nem finnyáskodhat, magának kereste a bajt. És mielőtt még kisétálhatna a közös jógaszakkörről, megállítják. Jaa, hogy ezek ketten itt nagy bajban vannak? Hát… neki nem tűnt fel, de így már kissé aggodalmasabban nyújtja le a kezét Lotténak. Ő, a hős felmentő sereg, hatalmas vigyorral húzza ki szorult helyzetben lévő pajtásait a pácból. Elvégre nem konyha ez, hogy pácolni kelljen az alanyokat.
-Veletek meg mi történt? Megtámadott Titeket a chupacabra? Nem esett nagy bajotok? – Árasztja el azonnal a delikvenseket kérdéseivel. – Jó búvóhely, nem mondom, de azért gondolnotok kellett volna rá, hogyan jöttök ki! – Jajj, olyan kis bolond ez a lány, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mond. Valami egészen más világban él ő, mint az emberek többsége.
-De ne hagyj itt! – Mondja gyermeteg rémülettel a hangjában, bár igazából már csak a sántikáló leány hátának címezheti szavait. Valahogy nem fűlik a foga hozzá, hogy kettesben maradjon Zsolti fiúval, mert kissé tart tőle. Nem azért, mert úgy hiszi, ő Hannibál legújabb tanítványa, hanem mert sosem képes kezelni a helyzetet, mikor találkoznak. Csak nyugi, csak nyugi. Elvégre a srác láthatóan egy kupac lókaki szintjén érezheti magát, csak nem fogja ismét letámadni a saját őrületével. Ennél nagyobbat még sosem tévedett! Pedig aztán evett már krémest mustárral és tormával megpakolva!
-Szerintem ne beszélj, elég rosszul nézel ki. – Ajánlja diáktársának a legkézenfekvőbb ötletet. Egyébként aggódik miatta, és roppantul együtt érez vele, így kedvesebbik oldala győzedelmeskedik saját kétségei felett.
-Talán nem itt kéne megvárni, amíg visszaérnek. Fel tudsz állni? – Bár Zsolti fiú rendelkezik azzal a tartással, ami az igazi férfiemberek sajátja, mégis gyengülni látszik a vitéz harcos, mintha csak haláltusát vívna. Papot ide! Gyónnia kell szegény ördögnek, mielőtt megmurdál!
-Te figyelj.. ne halj ám meg! – Ez az áldott jó lélek, amivel törpénk rendelkezik, kár, hogy a srác mindenképpen arra játszik, hogy Leonie-ból minden rendes szándékot kiirtson. Hát nem megint rákezd a szokásos nótára? Mármint nem az örökérvényű Kör-re Pataki mestertől, aki még az ufókkal is táncolt egy-egy mámoros éjszakáján. De nem ám! Jön itt ezzel a medállal. Hát nem dobta már rég ki az ablakon? Leonie totál elfelejtette azóta az egészet.
-Hogy mit érdemeltem ki? – Óóó, ezt ő bizony nem érti. Vakarja is a fejét tanácstalanul, és megzavarodva bámul a földön fetrengőre. Szóval itt ő a királyfi, aki kiállta a próbát, és most megkapja a jussát? Köszöni szépen, de ezt valahogy nem így álmodta meg. Zsolti fiú pedig minden mondatával azon van, hogy lerombolja egy kislány képzelt világát. Szép dolog ez?
-De én mondtam, hogy nem fogadhatom el! – Beteggel nem veszekszünk, csak hát az ő szülei nem tanították jó modorra. Esze ágában sincs kikotorni a medált a srác zsebéből. Inkább megfogadja a következő szavakat, és arrébb mászik. Úgy érzi, menten pánikrohamot kap ettől a fura alaktól. És akkor még jön ezzel a „szeretlek” szöveggel… Elkerekedett szemekkel bámul rá. Ezt ne! Csak ezt ne! Hála a jó égnek a fiúka beájul, Leonie pedig azzal a lendülettel sarkon fordul, és elkezd rohanni.
-Várj meeeg! Ne hagyj iiiitt! - Nem szép dolog félig hulla embereket magára hagyni, de neki nagyobb traumát okoz a másik viselkedése, mint az, hogy betört a feje. Eztán járhat pszichológushoz. Igen, az lesz az első dolga, hogy felkeresi az újonnan jött nénit...

A lány zavara és összekuszált mondatai mosolyt csalnak az ajkaira, de értékeli a - bár kissé gyenge - próbálkozást.
 - Kösz - nevet fel, mikor Ophelia kijelenti, hogy vagány félig összeégett arccal élni. - Ezt még senki nem mondta - teszi még hozzá, bár végül nem szól arról, hogy ez összességében pozitív vagy negatív, csak raktározza magában a hallottakat.
Rápillant a lány kezére, majd az arcára siklik a tekintete, és biztos benne, hogy a rajta uralkodó kifejezés nem mindennapi vendég a navinésnél.
 - Máris kivételes embernek érzem magam - vigyorog a lányra, utalva arra, hogy tisztában van vele: ezt nem sokan látták és nem is fogják. Nem köszöni meg, nem sajnálkozik, nem jön zavarba, nem szégyenkezik, de teljes mértékig önmaga marad, kezdjen Ophelia ezzel azt, amit szeretne, Noel nem változik mások kedvéért.
A keserű hangot hallva ismét a lányra pillant, aki a kérdést hallva ugrásra készen megfeszül, tekintete pedig leginkább egy űzött vadéhoz hasonlít: bizalmatlan és fél.
 - De, elég. De akárki is ő, ezen a félelmen élősködik, és ez az oka, hogy nem képes elengedni, olyan ez, mint másoknak a drog. Amint legyőzöd ezt a félelmet, nem tud majd használni, és dühös lesz, de el tudsz menekülni, végleg, mert nem lesz értelme, hogy visszahívjon magához. Azt kell megértened, hogy nincs hatalma fölötted - mondja egyszerűen, de nem várja, hogy tanácsát megfogadják, vagy akár csak számításba vegyék, csupán közli azt, ami eszébe jut. Tisztában van vele, hogy ez egyáltalán nem olyan könnyű és lépésszerű, mint ahogy ő leírja, de ez a dolog váza. Noel többet nem tehet Opheliáért, és az is ritka, hogy bárkinek is próbálja megmagyarázni, ő mit lát abból, ahogy az emberek működnek - azt viszont senki nem érdemeli meg, amin a lány keresztül ment, mert ha ezt nem tudja lezárni magában egyszer s mindenkorra, örök és élő problémaként fogja elkísérni az élete hátralevő részében, ezt a felelősséget pedig Noel nem volt hajlandó magára venni.
 - Kész a kávé - érkezik megmentésükre az értékes innivaló, ugyanis így legalább semmiképp nem kell folytatniuk a kényelmetlen témát, ha Ophelia nem akarja. Noelben nincsenek ilyen gátlások, de tisztában van vele, hogy az emberek többsége nem olyan, mint ő.

Szabályszegők

Hogy hogy is lehetséges az, hogy három idétlen kölyök takarodó után kint kószáljon egyedül a réten, és ezt senki ne vegye észre? Úgy, hogy igazándiból volt, aki észrevette, méghozzá a Rellon egyik prefektusa, Amira személyében.
Már egy órája ücsörgött ott kint, egy doboz cigivel a zsebében, mikor megjelent a két jómadár. A hangokból nem nagyon ismerte fel a személyeket, de aztán beszélni kezdtek egymáshoz, hallotta a nevüket is. Sharlotte, akit már jól ismer. Illetve a jól ismer durva kifejezés, büntette már meg a lányt, és a DÖK jóvoltából kénytelen ismerni. A másik valami fiú volt, akinek még a nevét sem hallotta. Vagy csak annyira nem érdekelte, hogy még ezt is elfelejtette. Halkan felkelt a földről, lábai teljesen elzsibbadtak. Hogy tudjon menni, kicsit mozgatni kezdte. És milyen jó, hogy nem támadta le őket azonnal! Itt kezdődött a mozizás. A fiatalok belepottyantak egy gödörbe, és sipákoltak össze-vissza. Mira kénytelen volt befogni a száját, hogy ne nevessen fel hangosan. Kissé közelebb ment hozzájuk, de a sötétben úgy eltudott rejtőzni, hogy képtelenség lett volna észrevenni. Minden szavukat hallotta, már ott tartott, hogy valahonnan szerez magának egy adag popcornt. Jobb mint egy színház!
Nem lépett közbe, ugyanis megakarta várni, hogy az idiótái kimásszanak onnan egyedül. Vagy ha nem tudnak, majd reggelig jól átfagynak. És hogy ne álljanak meg az események, jött a nagy megmentő, a vöröske személyében. Amira egy néma "Merlin szerelmére..." mellett a homlokához nyúlt, és behunyta a szemét. Jobb csapatot nem is foghatott volna ki magának így az este. Kíváncsian várta az eseményeket, már tényleg kezdett izgulni rajta, hogy vajon hogyan fognak ezek kimenekülni onnan. Megfordult a fejében hogy majd Leonie megint hozza a katonát felmentőseregnek...
Lotte ügyesen kimászott, és elindult segítségért. Mivel eléggé bicegett, nehezen jutott volna el gyorsan valakiért, tehát a prefilánynak bőven volt ideje még nézni, ahogy Zsolt szerelmet vallott a lánynak. Halkan kuncogott, nem bírta ki. Aztán amin nem csodálkozott, hogy ennek hallatán a vöröske is elfutott, hátrahagyva az ájult kisgyereket.
Persze ennek lesz böjtje, most viszont a lány elővette a pálcáját, aminek végén a hasznos kis fényecske jelent meg. Odasétált a fiúhoz, letérdelt mellé. Tényleg vérzett, de az volt a legkisebb baj.
-Valetudo! -a fiú fején levő sérülést ezzel rendbe tudta hozni, az ájulásból viszont egyelőre visszahozni...hát majd negyedikben. Ezért próbálkozott inkább olyan módszerrel, ami valamelyest segítségére lehet. -Wasser!
Ha bevált a dolog, akkor magához tért, ha nem...hát akkor Mira úgy hagyta ott, mint a pinty.

Hát tehetek én róla, hogy hülyén érint az ilyesmi? Nem tengek túl az empátiában, ez tény, de akkor is, fogalmam sincs, hogy lehet kezelni normálisan az ilyesmit, vagy hogy lehet-e egyáltalán.
- Nem is értem, miért nem. Pedig.... szerintem tényleg nincs vele semmi baj- azt inkább nem mondom, hogy gondoljon bele, nem kell sokat agyalnia a farsangi, vagy a halloweeni maszkján, mert ki tudja, nem lesz-e sok neki hirtelen, viszont nekem elsőre ez jutott az eszembe. Talán azért, mert mindig annyira vacakolok az ilyesmiken.
Aztán gondolva egyet, mutatok neki valamit, amit még senkinek. Ráérek később agyalni azon, mi volt ez, bár... úgyse tudnék rá választ adni.
- Hát izé... másnak is megmutatnám, ha komolyabb okom lenne rá.... gondolom- bizonytalanodok el, mert őszintén, erre nem sok esélyt rátok. Ekkora horderejű ütőkártyát senki kezébe nem adnék csak úgy, épp ezért magas nekem, hogy most miért. Lehet tényleg nem ártana meglátogatnom Zója nénit, na oké, a beteg ötleteket is ráfirkanthatom a miért vagyok én dilis listámra.
- Ha elmenekülök, már tényleg nem marad senkim- suttogom magam elé, nem is vagyok biztos benne, hogy meghallja. Megtehettem volna, és ha tudtam volna, hogy csak egyetlen biztos pont van az életemben, már rég ott se lennék, de nincs. Oké, most itt van Bagolykő, de....de... ez nem ugyanaz. Így legalább van egy hely, amit az otthonomnak nevezhetek, van valaki, akit megemlíthetek, ha valaki rákérdez, hogy kivel élek, a hogyan már megint más dolog. És igen, lehet, hogy Gregory egy utolsó féreg, de ha minden kötél szakad, ha már tényleg nincs más választásom, legalább oda visszatérhetek. Jó, nem hiszem, hogy ez valaha be fog  következni, mármint az, hogy önként és dalolva megyek oda.
- Hála égnek, azt hittem már sose- sóhajtok fel megkönnyebbülten. Vége szennyes teregetésnek, vagyis.... rávigyorgok a srácra.
- És most te jössz. Én beszéltem, most rajtad a sor- emlékeztetem arra, mit is mondott úgy két perce.

Bácsi

* Kétségbeesetten szipogva fordul vissza ismét a sárkányát ábrázoló rajzához. Még nem vesztette el teljesen abban a hitét, hogy ő most érik boszorkánnyá, és menőzhet mindenkinek, hogy ő bizony nem született annak a kuglinak, vagy minek. Igaz, most elsődlegesen nem a dicsekvés a célja, hanem az, hogy ne váljon a rémisztő zsákos ember zsákmányává. Igen, zsákos ember, közben sikerült beazonosítania a rémet, akinek nyilvánvalóan sikerült elhagynia a puttonyát. Gyerünk Süsü, kellj életre! Reményvesztetten kinyújtja a föld felé a kezét, hátha akkor áradni fog belőle a mágia, és végre meghallgatásra talál a könyörgése. Mivel semmi nem működik, ezért kénytelen szembenézni a mumusával, valamit cselekednie kell.  A férfi óvatos léptekkel közelít felé, mintha nem akarná még jobban megrémíteni. Vagy így cserkészi be az ebédjét, a nagyszülei cicái is sokszor settenkednek. Most mer először az arcára nézni, be kell látnia, hogy ijesztőbb, mint Szebi bácsi. Való igaz, hogy nincs botja, amivel üthetne, de szemmel láthatóan tökéletesen működik a lába, nem tudna elfutni előle. Mire feleszmél, a férfi már ott guggol mellette, s megmenti Sawát meg Lekkit attól, hogy vízbe fulladjanak. Lehet, hogy inkább őket akarja megenni helyette, amiért így elsírta magát? Még nem tudja eldönteni, hogy pontosan milyen szándékok vezetik a férfit, érdeklődve figyeli annak minden mozdulatát. Talán a gyanakodva jobb szó lenne, a szemeit le sem veszi a rém kezeiről, aki mintha keresne valamit. A pici lány nyel egy nagyot, egy kicsit már kevésbé sír, a mancsával megtörli az arcát és riadtan bámulja a vele szemben ülőt, aki egy kendőt nyújt felé. Az ajkába harapva szipog egy nagyot, miközben tétován átveszi a mintás anyagot. A férfi szeméből mintha nem azt olvasná ki, hogy finomnak találja szendvicsben, sokkal inkább bűnbánónak látja. Zavarodottságában el is felejti megköszönni, amit kapott, inkább csak újra felül a labdájára, s az ölébe teszi a kendőcskét. Félszegen a játékai után nyúl, alaposan megtörli őket, főleg a szőrös-hajas részeket, azok nagyon átáztak. A hercegnő ruháját majd le kell venni, azzal most nem sokat tud kezdeni. Egy utolsó nagyot szipog, kezdi felfogni, hogy sikeresen megúszta azt, hogy ő legyen a férfi mai ebédje. Visszanyújtja a kendőjét, halkan mintha egy köszönömöt mormolna. Már nem fél annyira, de még mindig furcsa neki ez az ember. Miért nem szól hozzá, talán nem tud beszélni?  Óvatosan előre-hátra kezd hintázni a labdáján, valószínűleg a feszültséget vezeti így le.  Zavarodottan tekergeti az ujjacskáit, amikor is bevillan neki, hogy beverte a könyökét. Már szinte nem is fáj, de azét inkább feltűri a kabátja ujját, hogy megnézze mi a helyzet. Csak egy kicsit pirosabb lett, a ruhák felfogták az ütést. Hozzá van szokva az ilyen sérülésekhez, ha nem hozzák rá a frászt, akkor is mindig beüti magát, ebben teljesen olyan, mint a nővére. Visszaöltözik, majd ismét a férfire terelődik a figyelme. Ismét megszólal, ezúttal is motyogva.* - Ki vagy? *Nem szokta így letegezni a felnőtteket, de lányos zavarában nem ügyel az illemre.*

- Meg lehet szokni - válaszolja egy nemtörődöm vállrendítéssel. - Még szerencse, nem lenne túl gyakorlatias, ha minden fogmosásnál rám törne a sikítófrász - vigyorog Opheliára, ugyanis tényleg megszokta. Nem mindig volt ez így, de mostanra többnyire megtanult élni vele, ahogy az ember mindenhez hozzá tud szokni, legyen szó bármilyen mély tragédiáról. Ezt még csak nem is lehetett a komoly problémák közé sorolni, igaz, Noel nem az a típus, akit nyugtatna, hogy sokaknak nehezebb a dolga, mint neki. Meg lehet játszani az altruizmust, de ha valaki épp aktívan szenved, nem fog arra gondolni, hogy szegényéhezőgyerekekAfrikában.
 - Mi számít komoly oknak? - kérdez rá, érdeklődő tekintettel jártatva pillantását a lány arcán. Ő az előbbi esetet nem érezte komolynak, sőt, még annyira indokoltnak se, de ezt a véleményt megtartja magának, főleg, mivel Ophelia sem őszintén mondta megjegyzését, szóval valami más magyarázat áll a háttérben.
Azzal nem ámítja magát, hogy csodálatos személyisége és a vadőr konyhájának kellemes napsárga függönyei váltották volna ki a fenti hatást, az egoizmus távol áll tőle.
A válasz kicsit meglepi, egy fél pillanatig összeráncolt homlokkal néz a lányra, hogy vajon mi vihet valakit arra, hogy ragaszkodjon egy olyan emberhez, aki nyilvánvalóan arra használja őt, hogy belerúgjon párat, ha épp nagyon unatkozik már a villájában - bocsánat, kúriájában - kávézgatva.
 - Így sincs senkid - mutat rá. Zord mondat, de Noel nem szeretetszolgálat, hogy kedvesen óvja az elesettek lelkivilágát. - Ez az ember egy gyennyláda, nem pedig valaki, te pedig nem lehetsz olyan idióta, hogy ezt nem látod - teszi még hozzá nem kevés értékítélettel, talán kicsit túl erélyesen, igaz, valószínűnek tartotta, hogy ha Ophelia erre nem ébredt rá tizenakárhány éve alatt, nem Noel szívhez szóló megjegyzése fogja létrehozni a megvilágosodást.
A megkönnyebbült kis mondatot hallva nem szól, csak kiönti a kávét két csészébe - ha már ennyire megdolgozott érte, nyilván nem fogja hagyni, hogy a navinés tolja be az egészet -, és a lány felé fordul.
 - Mit kérsz bele? - néz a másikra, majd szétnéz a konyhaszekrényekben, és kisvártatva leveszi a cukortartót, rakva a saját italába valamennyit.
 - Kérdezz valamit - vonja meg a vállát, önként természetesen nem tartana mesedélutánt. Nem érzi, hogy bármi titkolnivalója volna, és nincs azzal gondja, hogy kifejezze - neki a beszéd mindig könnyen jött, úgyhogy gyakorolja is rendesen. Szerencsére viszont senki nem áll meg, hogy a beszédkényszeres, gunyoros, irritáló kiskölyökről faggatózzon, legtöbbször el vannak foglalva azzal, hogy várják, mikor lép le, Noel pedig tökéletesen elégedett mindezzel, elvégre szándékos.

- Nem vagy ijesztő- jelentem ki határozottan, tipikus olyan éllel a hangomban, mai azt mondatja, jobban teszi, ha nem cáfol rá. Tényleg nem tartom ijesztőnek, sőt még csak azt se mondhatnám, hogy visszataszító emiatt, mert nem.
- Öhm... azt nem tudom, eddig semmi nem számított komolyan... igazából, azt sem értem, neked miért mutattam meg- vonom meg a vállam tanácstalanul, aztán ugyanolyan érdeklődéssel tekintek rá, mert ő talán tudja. Hehe, mintha képben lenne az én agyam működésével, mai veszett ügy, mert azzal én se vagyok képben, de próba szerencse.
Nem tehetek én róla, hogy ilyen vagyok. Vélhetőleg ez is az egyik komolyabb defektem következménye, mert egy értelmes ember biztos nem maradna olyas valakivel, mint amilyen a nagybátyám. Viszont egy értelmes embernek nem kell végignéznie öt évesen, hogy megölik az anyját, és egy értelmes embert nem passzol csak úgy le az apja. Na, ezzel se dicsekszek, pedig... így már  érthető lenne, miért játszom meg néha, hogy nekem megvan mindenem. Ami valamilyen szinten igaz is, hisz tényleg megkaptam mindent, pár elhanyagolható érzésen kívül. Azt nem lehet pénzért venni, és amit nem lehet megvenni, az nem létezik, azaz, szerintem Gregory így gondolkodik, de nem akarok a fejébe látni.
- Oké, és szerinted mit kéne tennem? Lépjek le? Aztán mégis hová? Az addig oké, hogy itt van Bagolykő, de mi lesz utána? Esetleg könyörögjek egy sort apámnak, hogy fogadjon vissza? Azt se tudom, él-e még, és amúgy is az lenne az utolsó dolog, amit megtennék- ismertetem vele, miért látom tökéletesen kilátástalannak a helyzetem, mert  hogy én meg az egyedül boldogulás... ugyan már.. még csak közelébe se engedtek a konyhának, nem hogy egy tűzhellyel elbánjak, és ez csak egy aprócska probléma a sok közül. És nem, jelenleg cseppet sem érdekel, hogy a srác nem biztos, hogy kíváncsi rá, akkor miért kérdezett? Vagy miért nem terelt hamarabb.
Lepattanok, és rakok cukrot a kávémba, azt szeretem én csinálni, mert általában sose tudják eltalálni, mi az ami még jó, és mi az, ami már túl édes, ez van. Nagyon hepciás vagyok erre.
- Hogy lett ilyen az arcod?- ragadom meg az alkalmat, bár szerintem egyértelmű, hogy engem ez érdekel, mindenesetre, érdeklődve figyelem a rellonost, miközben kortyolok az italomból.

Ririke

 - Ez egy rellonosnak sértő - húzza fel az orrát megjátszott nehezteléssel, de nem tesz semmilyen hozzáfűzést a témához. Ő nem érzi magát emiatt selejtesnek vagy kevesebbnek, mint a körülötte lévők, legfeljebb másnak - de unalmas is lenne a világ, ha mindannyian ugyanolyanok lennénk.
Az már persze más kérdés, hogy az emberek hogy viszonyulnak hozzá, az amerikai iskolarendszerben igen hamar szembesült azzal, hogy a szürke tömegből kitűnni nem mindig olyan előnyös.
 - Gondolom mert nem nélkülözöd annyira az empátiát, mint amennyire szeretnéd - veti fel lehetőségként, ugyanis milyen más okok lehetnének? Ophelia valószínűleg azért mutatta meg a karját, mert nem akarta, hogy ő - Noel - egyedüli szörnyszülöttnek érezze magát, amikor a lányra is rajzolt hegtérképet az élet, csak legfeljebb nem olyan feltűnőt.
Mi ez, ha nem empátia?
Figyelmesen hallgatja a navinést, és már az első kérdés után készen áll a válasszal, de megvárja, hogy a lány befejezze a mondandóját, mielőtt közzé teszi.
 - Itt maradhatsz még négy évig, vagy akár tovább, ha továbbképzed magad mestertanoncnak. Addig vállalhatsz munkát suli mellett, vagy nyáron, és mire kikerülsz innen, nem leszel hozzákötve, és semmi nem kötelez majd arra, hogy visszamenj - magyarázza. Nem hiszi, hogy létezik kilátástalan helyzet, legfeljebb eszköztelen ember.
Megkavarja a kávét, majd felül ismét a konyhapultra, miközben vár, hogy hűljön egy kicsit a folyadék. Nem szeretné a nyelvét is végigégetni.
Elfojt egy apró fintort, a kérdés túl kézenfekvő, és már annyian tették fel ugyanezt ugyanígy, hogy nem is töri magát, hogy átfogalmazza az általánosan adott feleletet.
 - Hétévesen feltörtem a zárat apa műhelyén és magamra öntöttem egy bájitalt - válaszolja egyszerűen, épp eleget mondva ahhoz, hogy elaltassa a lány kíváncsiságát, de megtarthassa magának, amiről úgy érzi, nem tartozik másra. Élete könyvét nem tartotta zárva a kíváncsiskodó tekintetek elől, de erőteljesen cenzúrázta, mi maradhat benne, és mi nem, ezzel pedig elkerülhette a további kérdéseket. Jobb megoldás, mint makacsul hallgatni, vagy kiteregetni mindent.

Czettner L. Zora.

Kislány koromban alig vártam, hogy egyszer láthassam, bejárhassam a kastélyt. Minden zugra kíváncsi voltam, emlékszem álmomban mennyiszer jutottam el a tornyokba, bagollyal üzentem a faluba a szüleimnek, és a többi.
Most azonban, hogy lehetőségem nyílt felfedező utakra menni, valahogy elmúlt minden kíváncsiság. Az első hetekben megnéztem pár helyet, és kifújt. Szerintem rossz házba is kerültem. Az a sötétség és pincedolog...köszönöm de inkább kihagyom. Sokkalta kellemesebb a falubeli házam, főleg amikor meglátogatnak Ákosék is.
Apropó Ákos. Ígérte, hogy visszajönnek, és letelepszenek a lányokkal, de sehol semmi hír erről. Gyakran beugranak, olyankor beszélgetünk és megiszunk egy kávét, aztán van, hogy csak leadja pár órára a lányokat amíg teszem-veszem-magam kisasszonnyal romantikáznak. Néha elég idegesítő tud lenni...
Visszatérve a kastélyra, hát sikeresen átslisszoltam másodikba egy vizsga megírásával. István cseppet sem könnyű repüléstan vizsgát adott. Leginkább azért volt nehéz, mivel az utóbbi évek során nem kísértem olyan nagyon figyelemmel az eseményeket. Furcsán hangzik egy kviddicses családból származó lánytól, mentségemre szóljon, hogy a karrierem egészen eddig teljese elterelte a figyelmem és ezzel egyben az életem.
Mivel elegem volt a bogolyfalvi utcákból, de szerettem volna a közelben maradni, felsétáltam az iskolához, hátha jó társaságot fogok ki, vagy egyszerűen egy olyan helyre tévedek, ami megfog, és egy ideig ott is tart.
Királykék nadrágban, és fekete, tavasziasabb kabátban sétálgattam a réten. Valahogy így keveredtem arra az udvarfélére, ahol egyből feltűnt a szökőkút. Mosolyra húzódott a szám, pontosan ilyenre vágytam. A fal melletti padra ültem, és gyorsan össze is húztam a nyakamon a sálat. A hirtelen feltámadó szél ellen kellett, ugyanis ki nem állhatom, ha megfázok.

- És ez engem pont nem érdekel- mímelek csüggedtséget, mintha tényleg marhára szégyellném magam emiatt. Persze ez nincs így, de ha ő félvállról veszi a dolgot, én se töröm magam, hogy látsszon a túlzottempátiám.
- Kikérem magamnak, teljes empátiahiányban szenvedek.... például... simán végignéztem, ahogy valakit fellógat egy felsőbb éves, és még röhögtem is rajta- bizonygatom, hogy én aztán marhára nélkülözöm. Tényleg így van, csak aztán valahogy mégis beköszön, például, akkor is kicsit rosszul éreztem magam... aztán elmentem kávét inni.
- Inkább csak azért mutattam meg, hogy ne közösíts ki, mert nekem nincs bajom- osztom meg vele a felvetésem, mert valahol olvastam, hogy akiknek valami gázuk van, azok kiközösítik azokat, akiknek nincs, vagy csak jól titkolják, hogy nincs. Oké, ez így ritka hülyén hangzik, de még mindig jobb, minthogy még csak gondolatban is bevalljam, a rellonosnak igaza van.
Aztán kifakadok megint. Talán... lehetséges, hogy egy kicsit még jól is esik, bár... sokkal jobb lenne, ha csak egy bólintást kapnék azzal, hogy "oké, ez a te dolgod, engem egyáltalán nem érdekel a te szerencsétlenséged", könyörgöm, benne miért nincs meg ez a kiváló tulajdonság?
- Höh, nem láttál még varázsolni. Az, hogy átmentem SVKból, szerintem Seren nagylelkűségének köszönhető, vagy mert belátta, hogy vagyok annyira szerencsétlen, hogy megérdemeljem, kamatoztatni úgyse tudnám. Mellesleg még másfél év, és úgyis lelépek innen, nekem nem tetszik ez a hely, én nem akartam varázsló lenni- ajj, ezt kihagytam. Pedig, szerintem célszerűbb lett volna ezzel kezdeni, na mindegy. És amúgy is, ha elmennék Gregory mellől, keresnem kénem új valamit, ami miatt aktívan szenvedhetek, azzal meg aztán még több a macera.
- Ha nem akarsz beszélni róla- vele ellentétben, én adok lehetőséget arra, hogy visszatáncoljon. Ha nem kattantam volna be, belőlem se húz ki semmit. Aztán mégis elmondja, mire én felettébb értelmetlen képet vágok.
- Miért kellett feltörnöd a zárat?- vagy... nem is ez a lényeg? Upsz, bocsi.

Azta bácsi

* Látta, ahogy a férfi nézi a sárkányát. Egy pillanatra azt hitte, hogy valami ellenmágiát küld az ő éppen kialakulni készülő erejére. Így utólag nem tűnik úgy, hogy ilyen szándékkal nézte a rajzocskáját. Mégis igaza volt az anyukájának, aki azt mondta neki, hogy a kastélyban senki nem bánthatja, csak még nem mehet mindenhová, mert azért vannak nem kislányoknak való részei is az iskolának. Nem tudja elképzelni, hogy mi lehet itt, amiért nem mehet oda, biztosan ott élnek a szellemek, vagy Szebi bácsi ott tartja a szörnyeit, azért nem járhat arra. Vajon ez az ember is onnan szökött ki, és a friss levegő megváltoztatta? Ezzel most nem is kell törődnie, mert nem úgy tűnik, mintha meg szeretnék enni, még ha egy kicsit mindig tart a férfitól, noha az az előbb kedvesen rámosolygott.  Miután végez a játékai megtisztításával az újdonsült ismerőse irányában lévő pár babacipő után nyúl, amit Sawa kisasszony még akkor dobott le, amikor Lekkit üldözte. Komótosan visszaadja az apró lábakra a topánokat, majd lerakja maga mellé a játékszereit a földre, és ismét a férfire figyel. Amikor megpróbálja lehúzni a kabátja ujját, a férfi megakadályozza ebben. A határozott mozdulattól hirtelen felszisszen, még mindig nem bízik benne teljesen.  Nem érti, hogy mit szeretne az indián, de hamarosan kiderül, mivel a könyökéről nyomtalanul eltűnik az ütés okozta pirosság, és már a fájdalomnak sincs nyoma. Miután végezett a csodával a törpilla tátott szájjal bámulta a pár másodperce még sajgó testrészét.* - Ezt hogy csináltad? Ú, ezt a bibit is megjavítod? *Kérdi teljesen fellelkesülve. A maradék bizalmatlanság is tovatűnt a tekintetéből. Felhúzza a nadrágját, s a térdére mutat, amin egy körülbelül 4 centis szabálytalan alakú viszonylag friss seb van. Néhol bevarasodott, néhol pedig határozottan látható a türelmetlen ujjacskák ott jártának nyoma. Néhány nappal ezelőtt rollerezett az egyik folyosón és az egyik kanyarból váratlanul előtűnt egy diák. A kislány el akarta kerülni az ütközést, ám azzal a mozdulattal egy nagyot huppant a földre, ami elég csúnyán felsértette a csontos térdecskét. Ezután reagált a férfi szűkszavú válaszára.* - Aranyos neved van, engem Ririnek hívnak! * Feleli csicseregve, bár nem érti, hogy miért nincs kedve beszélgetni vele Chaske-nek. Általában mindig úgy van, hogy ő beszél, a többi embernek meg hallgatnia kell, de ilyen néma emberrel még nem találkozott.* - Bemegyünk a nagyterembe? *Szólal meg újra csacsogva, miközben felpattant a labdájáról. Nekiállt összeszedni a cókmókját, először a krétáit vágta zsebre, majd pedig az unikornis, a baba s végül a labda került a kezébe, illetve a hóna alá. Hirtelen nagy levegőt vesz, s leteszi az imént felemelt dolgokat a földre.* - Jaaj, majdnem elfelejtettem! Evés előtt kézmosás! * Magyarázza fontoskodó hangon a férfinek, miközben szélesen rávigyorog. Jobb híján a szökőkút hidegvizét használja a tisztálkodásra, lerázza a mancsait, vidáman felkapja a játékait. Kíváncsian néz a férfire, hogy indulhatnak-e? Ő biztosan valami finom sütit fog enni.*

- Áltasd csak magad - jegyzi meg egy joviális mosollyal, arckifejezéséről pedig egyértelműen le lehetett olvasni, hogy pontosan tisztában van az ellenkezőjével, így teljesen felesleges bármi ilyesmit bizonygatnia Opheliának, mert Noel nem hiszi el.
 - Igen, biztos kiközösítettelek volna az egyszemélyes bandámból - vigyorog a navinésre. - Egyébként a ruha kevés ahhoz, hogy elrejtsd a...bajod - teszi még hozzá: öt egész percbe telt, hogy Ophelia viselkedését látva levonja a következtetéseket, de nem firtatja tovább a témát. Az emberek többsége valószínűleg akkor sem venné észre, ha az orruk alá dugná a kezét, mert egyszerűen indifferensek mindennel kapcsolatban, ami nem érinti őket közvetlenül.
 - Hát akkor tanuld meg, hogy kell - tárja szét a karjait, elvégre ennyire egyszerű a megoldás, és fogalma sincs, Opheliában miért nincs meg ez az elhatározás.
 - Egyébként is, nem mintha nagyon sok egyebet lehetne itt kezdeni, lévén egy mágustanodába járunk, ami valahol, a felszín alatt, titkon, csak a beavatottaknak észrevehetően, talán közli, hogy bizony, itt varázsolni oktatják az embergyermekeket - teszi még hozzá, a megfelelő szavakat kicsit megnyomva a hangsúlyozás érdekében.
Bár a lánynak igaza van, semmiben nem lehetünk teljesen biztosak.
Ophelia kegyes kijelentésére megvonja a vállát; Noelnek nincs szüksége felhatalmazásra, hogy eldönthesse, mire válaszol és mire nem, ha úgy érezte volna megfelelőnek - taplóság ide vagy oda -, gond nélkül a lány szemébe hazudott volna egy mondvacsinált indokot, és a másik még észre se vette volna, olyan gyakorlata van mások átvágásában.
 - Nem szégyellem - válaszolja, és tény, az elhallgatott részleteket sem emiatt tartja meg magának, egyszerűen az az oka, hogy egyáltalán nem bízik a lányban, nem is ismerik egymást, és nem osztogatja az ilyesfajta információkat fűnek-fának, utólag pedig egyébként is hülyeségnek tűnt az egész.
 - Kellett? - felnevet, bár nem sok öröm van a hangjában. - Egyáltalán nem kellett, hacsak nem vesszük kényszernek, hogy nem tudok ellenállni a kinyitatlan záraknak - magyarázza, és noha épp elég elrettentő lehetett volna az eset, ami vele történt, továbbra sem sok gondja volt azzal, hogy lezárt, lelakatolt, elkerített, táblás figyelmeztetésekkel kidíszített, és főként tiltott helyekre másszon, kússzon, ugorjon, vagy sétáljon be. Most már egyébként sem sok olyan maradandó kár tudna tenni magban, ami megrendítené a világát.
Szóra nyitja a száját, hogy kérdezzen valamit, de mielőtt megtehetné, léptek hangja üti meg a fülét. Egyik kezével megragadja Ophelia csuklóját, a másikat pedig a szájára helyezi, ha esetleg felsikoltana - rossz tapasztalatok -, és berántja a legközelebbi ajtó mögé, ami utólag a kamrának bizonyul. Nyomaik egyértelműen hirdetik, hogy valaki járt a házban és megkínálta magát kávéval, de így legalább van egy hangyányi esélyük arra, hogy elslisszoljanak észrevétlenül.
Leguggol, a résnyire nyitott ajtón keresztül kémlelve az érkezőt, aki ugyan még a nappaliban jár, valószínűleg hamarosan ide is benéz, és közben persze már rég elengedte a lányt.

- Nem áltatom, és ne hidd, hogy csak, mert láttál valamit, amit sokan nem, már nyitott könyv vagyok a szemedben- teszem egy kicsit helyre, mert azért na. Nem vagyok én annyira egyszerű eset, hogy csak ennyiből tartson megismerni.
- Hát, én is téged az én egyszemélyes bandámból, jujjj rendezhettünk volna bandaháborút- csillan fel a szemem a gondolatra. Oké, értem én, hogy a bandaháború abból állt volna, hogy mi ketten egymásnak ugrunk, de akkor is... banda... jujj.  
- Hidd el, elég ez, mázli, hogy az emberek többségét marhára nem érdeklik a körülöttük lévők- vigyorgok rá, hisz erre már nem egyszer volt példa. És amúgy is, tudom hozni a formám, simán elérem, hogy ne kérdezősködjenek, ha én nem akarom. Aztán, ha véletlenül nem tetszik nekik, hát ámen, az ő bajuk.
- Hah, mert az annyira egyszerű. Könyörgöm, egy Wasserrel eláztattam egy termet, mikor ki akartam takarítani, egy olyan masszát csináltam, amiről még Seren se tudta, hogy mi, nem mellesleg kis híján felgyújtottam magam egy tűzgömbbel, egy aprócska gömbbel- ha ezek után még mindig azt mondja, tanuljam meg, esküszöm, röptében hajítom ki a csukott ablakon. Hát, mit gondol, miért gyötröm én magam, ki tudja mióta?
- Hallod? Nem vagy ám vicces- közlöm vele vigyorogva, mert oké... egy kicsit mégis, csak ne rajtam akarná ezt tesztelni.
Nem akarok én erőltetni semmit, csak mert.... tudom, milyen érzés az. Én tényleg olyan vagyok, hogy elvárok valamit, de nem akadok ki azon, ha ezt más is elvárja velem szemben, mert ez így fair. Tehát arra se fogom kényszeríteni, hogy beszéljen, ha nem akar, attól én még nyugodtan fogok aludni.
- Öhm... van ennek a betegségnek neve is?- mert mi másra gondolnék? Tök úgy adja elő, mintha tényleg valami fura rendellenessége lenne. Aztán max megint röhög egy jót rajtam. Már kezdem valamiért megszokni ezt.
Íííí és jön a tulaj. Oké, én gondoltam hirtelen mindenre, csak arra nem, hogy itt laknak is... igen, ki ment a fejemből. Ezért is kezdek el kapálózni, mikor a srác csak úgy befogja a szám. Hát adjon már rám szájkosarat is egyből könyörgöm.
-  Figy.... tudod... én az elsőt nem egy lepukkadt viskóban képzeltem el, bocsi- nem hagyhatom ki, hisz biztos vagyok benne, semmi olyan szándék nem vezérli, csak na... ezt nem hagyhatom ki. Leguggolok mellé, és vigyorgok, mert ez mekkora már. Tisztára, mint valami akciófilm.
- És akkor most merre kússzunk?- kérdezem tőle tök nagy átéléssel, mert igen, képes vagyok rá.

Hugi



zene;

Aileen

-Ó értem!-
Húzódik szélesebbre a mosolyom a valentinnapi történtete hallgatva.
-Nem lehetett egyszerű, ha szegény srácnak még barátnője is volt...-
A mondat vége felé elgondolkodom, hogy én személy szerint mint csinálnék, ha a barátom feltűnően bele lenne zúgva valaki másba minden előzetes jel nélkül. Azt hiszem a szomorúság, a harag és tökéletes összezavarodottság keveréke lenne bennem, de hál' égnek, nem került sor Eric esetében erre.
-Mármint nem azért szegény, mert van barátnője, hanem amit kapott volna, ha nem sikerül megoldani a problémát.-
Korregálom a mondatomat pár ezredmásodperccel később, mert rájöttem, hogy elég furán hangozhatott. A lényeg, hogy megoldották, tehát bármi bűbájos dolog történik majd egyszer velem, nem kell megijedni, mert lesz biztos arra is valami ellenszer.
-Tudom, tudom...-
Kezdtem el egyből magyarázkodni Aileen mondatára, miszerint nem baj, ha beindul a fantáziám, de aztán gyorsan észbekaptam és elhallgattam, mert nem illik belevágni más mondandójába, főleg ilyen esetekben nem, amikor ráadásul még érdekes dolgokat is mesél az illető. Kíváncsian hallgattam az álmát Dallamszárnyról és a titokzatos druidáról, s közben igyekeztem elrejteni a pajkos mosolyt, ami a Aileen piruló arca miatt akart felkúszni az arcomra. Furcsa, hogy egyik pillanatban még idegenként nézünk egymás szemébe, majd nevetünk és sírunk is együtt, s végül a csajos témák is előjönnek mindössze pár óra alatt.
-Igazából, az biztos, hogy láttad már a fiút valahol, mert az ember csak olyan arcokat képes megálmodni, akiket látott már. Viszont szerintem a tudatalattid fel akarta hívni a figyelmedet, hogy járj nyitott szemmel, mert a druida lehetett egy régi ismerős vagy egy barátod, akire nem annyira figyelsz, viszont boldog lehetnél mellette. A kissárkány pedig pont erre akart rávezetni.-
Nyilvánvaló, hogy megint a dolgokat tudományos oldalról próbálom megmagyarázni, de ez is csak azt mutatja, hogy mugli szemem van, viszont így is van értelme Aileen álmának.
-Azt hiszem Magyarországon csak elszórtan lehet druidákkal találkozni, de ami biztos, hogy a Stonehenge-nél egy nagyobb csoportjuk él. Ha tényleg kíváncsi vagy rájuk, lehet érdemel lenne meglátogatni őket, hátha van valami különleges jelentése a kis muzikális sárkánynak.-
Folytatom a mondókámat, és a hangomon is hallatszik mennyivel könnyedebb témához érkeztünk. A lány arcán még mindig látszik a pír nyoma, de hát ha valaki gyengédebb érzelmeket táplál egy srác iránt mindig nehezen vallja be, még csak szerelmesnek sem kell lenni hozzá.
Viszont az Angliai utazás, ha nem is druidakeresés céljából, de nem rossz ötlet. Úgyis nemsokára jön a tavaszi szünet, és ugyan csak nemrég érkeztem az iskolába, de ha egyszer kimenőt kapunk, azt ki kellene használni.

Nagyfiú

Mostanában kissé túl sokat tanultam, de a vizsgáim nem úgy sikerültek, ahogy vártam. Mondhatjuk, hogy határozottan nem erre számítottam. Minden esetre jelenleg ez volt a legkevesebb. Levegőre volt szükségem, hiszen az elmúlt heteket a szobámban töltöttem; egyedül. Többször megfordult a fejemben, hogy megkeresem Zoét vagy Bejnit, de mindkét alternatívát elvetettem, mondván, hogy inkább megpróbálom apát előcsalni a pincéből. Finoman szólva, ez egy halálra ítélt próbálkozás volt. Apa nem akart kijönni, én nem akartam ott hagyni. Végül persze ő nyert.
Amikor megkaptam Benji üzenetét halványan elmosolyodtam és feltáncoltam a szobámba, hogy összeszedjem magam. A „nem fogok elkésni” nála nem lehetett tudni, mit jelent. Minden esély megvolt rá, hogy egy órát fogok álldogálni a hidegbe, mire észbe kap, de természetesen az a lehetőség is élt, hogy már sokkal korábban megérkezik.
A lehető leggyorsabban öltözködtem, egy fekete dzsekit húztam és már trappoltam is a Vadőrlak irányába. Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben odafelé menet. Leginkább apával kapcsolatban, na meg a levél miatt, amit tegnap kaptam és szerettem volna elfelejteni. Anya írt. Hogy minek, az egy nagyon jó kérdés. Tulajdonképpen lefestette nekem a gyönyörű életét és elvárta tőlem, hogy csillogó szemekkel máris körmöljem a választ. Nem ismer eléggé?
Tévedtem Benjivel kapcsolatban, már jóval előttem ott lehetett, de vele ellentétben én éppen készültem átadni magamat a fagyhalálnak. Nem, egyáltalán nem volt hideg, de a rövid ujjúra felkapott kabátka nem sokat javított a helyzetemen.
-Most én késtem, feljegyezhetjük! –villantottam meg egy mosolyt, mikor odaértem hozzá, majd összefontam a kezeimet a mellkasom előtt. –Nem mintha panaszkodni akarnék, de néha adhatná életjelet magadról. Kicsit gyakrabban. –jegyeztem meg aprócska görbülettel az ajkaimon.