Lexine Westbrook
INAKTÍV
pandicorn
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
|
~Viktor~
az otthon, avagy a budapesti állatkert - Kínába? Komolyan?
Megnyúlik a fejem rendesen. Nem mindennap kapok ilyesmi fejajánlást, ráadásul úgy, hogy látom rajta, hogy komolyan gondolja. Tényleg szeretnék már látni egy pandát, megölelni és játszani vele. Kína persze nagyon messze van, nekem soha esélyem se lenne oda eljutni, csak úgy, hacsak nem hoppanálok be egyenesen a ketrecükbe...ami egyébként nem is annyira rossz ötlet. Gondolatban, amíg halad a sor az egészet eltervezem és teljesen belelkesül a gondolatra, hogy megdögönyözhetnék egy igazi pandát. Persze plüss pandám van otthon, de az azért mégsem ugyan olyan, mint egy igazi élő. Megrázom a fejemet, és jót nevetek az akción. Én egyáltalán nem érzem magam feszélyezve a környezetében, még ezek után sem. Ha gorilla akar lenni, csak legyen gorilla engem egy csöppet sem zavar, az persze, hogy másokat igen roppant nagy megnyugvással tölt el. Tehát, nem felelek meg az elvárásoknak és vagyok a normális kategóriába sorolható, szóval még mindig kerek az élet. - Remek gorilla lennél, komolyan.
Még meg is tapsolom, amikor pedig odaállunk a pénztáros elé igyekszem nagyon komoly fejet vágni, de amikor meghallom amit mond a nevetés úgy tör fel belőlem, mint a vulkán. A számra szorítom a kezemet és még amikor beérünk, akkor sem bírom abbahagyni. - Lehet, hogy bandzsítanom kellett volna, akkor hitelesebb lett volna. Bár, akkor hívta volna a zárt osztályt.
A miheztartás végett bandzsítok, elég jól ami azt illeti. Ez az egyik rejtett képességem, amit nagyon magas fokon űzök. Például képes vagyok arra, hogy csak az egyik szememmel bandzsítok és ezt a produkciót be is mutatom. - Nagymacska? Miért pont macska? Nem hasonlítanám magamat hozzájuk, inkább valami majomféle lennék, vagy papagáj.
Megvonom a vállamat, a szabad kezemmel megigazítom a szemüvegemet - a másik kezemmel ugyebár még mindig a kezét fogom - majd lassan, ráérősen sétálni kezdek a kikövezett úton, nem törődve azzal mi felé tartunk. Az összes állatot nagyon szeretem, mindegy mit nézünk meg. - Nagyon remélem, hogy a hideg nem riasztja el őket annyira, hogy megmutassák magukat.
Felvigyorgok rá és eszembe ötlik az, hogy fogalmam sincs, mit keresek itt, de nem is baj. Egyszerűen csak jól érzem magamat vele.
|
|
|
|
|
Radits Viktor Endre
INAKTÍV
Mr. Vigyor
RPG hsz: 127
Összes hsz: 617
|
LexineOtthon, édes otthon, avagy az állatkert - Miért ne? Én már egyszer úgyis jártam Kínában. Mondjuk csak a hegyekbe. - Rántja meg vigyorogva a vállát, mintha ez egy mindennapos dolog lenne. Számára igazából az is. Nem egy nagy világutazó, de mióta tud hoppanálni kihasználja a tudás adta lehetőségeket és olyan vidékekre utazik el, ahova egyébként nem lenne kerete. Bár eddig még pandalátogatásra nem gondolt, de ez most számára egészen jó ötletnek tűnik. Mindig is szeretett volna ilyen őrült dolgot csinálni, csak nem volt mit és kivel. Most van. Nem lesz hülye, hogy ne használja ki. - Köszönöm, köszönöm! - Hajlong meg kissé a produkciója után vigyorogva, mintha egy nagy művész lenne. Pedig csak majomkodott, szó szerint. De most teljes komolyságot követel meg az akció következő pontja. Szóval teljesen komoly hangon kéri ki a jegyeket. De persze, amikor Lexi elkezd nevetni, ő se bírja vigyor nélkül. Na meg a pénztáros is csak szórakoztatja. Szereti meghökkenteni az embereket néha. Nem éppen felnőttes magatartás, de ez őt mikor érdekelte? Szerintem sosem! 5 éves kora óta nem komolyodott egy cseppet sem, ebben teljesen biztos vagyok. - Nekem meg asszem makognom. - Ad ki most inkább egy csimpánzra emlékeztető makogó hangot. Neki a majomkodás az, ami jól megy. - Ez a bandzsítás amúgy nagyon tuti. Én kicsiként csináltam, de anyám rám szólt, hogy úgy maradok, aztán nem csináltam többet. - A fiúknak egy mumusuk van, az anyjuk. Még a legbátrabbak is visszarettennek az anyaszörny haragjától. Ez egy olyasféle dolog, mint hogy a nagy hősök megmentik a világot, szembeszállnak a gonosszal, de egy tűtől becsokiznak. - Hát a nők többnyire nagymacskák szoktak lenni. - Rántja meg a vállát. - De amúgy szerintem papagáj vagy, néhány méterrel mindig a föld fölött jársz és elég színes vagy. - Bár azért tollászkodni szerencsére nem tart neki annyi ideig, mint egy átlagos nőnek. Ez a következtetés pedig abból jön, hogy időben odaért a megbeszélt helyre, nem pedig néhány órával később. - Ajánlom nekik, különben majd kénytelenek leszünk felébreszteni őket. - Egy cinkos mosoly jelenik meg arcán, ahogyan megfogalmazódik a fejében egy gondolat. Én már előre rosszat sejtek. Emberek, jobb lesz ha mindenki menekül, amerre lát! De tényleg! - Menjünk először mondjuk oda. - Mutat rá az egyik szimpatikusnak tűnő ketrecre nem is olyan messze tőlük. Bár innen még nem látja, hogy mik is bújtak meg a vasháló mögött. - Amúgy örülök, hogy eljöttél velem. - Mosolyog rá a lányra, aztán már el is indul a kiszemelt célpont felé, hogy kerítésbe kapaszkodva leshesse kisfiú módjára az állatokat. Néha olyan jó gyereknek lenni!
|
|
|
|
|
Lexine Westbrook
INAKTÍV
pandicorn
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
|
~Viktor~
az otthon, avagy a budapesti állatkert - Ezt most csak azért mondod, hogy irigykedjek.
Halvány vigyor jelenik meg az arcomon, miközben arra gondolok, hogy ezt nem is kellene, hogy akkora számnak tartsam, hiszen csak megfordul a sarkán és máris Kínában köt ki. Aranyvérű létemre majdnem kvibli vagyok, az apám mulgiként nevelt, ő is letette a pálcáját azután, hogy a szülőanyám lelépett. Úgyhogy valahol nem is olyan meglepő, hogy rácsodálkozok a mások számára egyszerűnek ható dolgokra. Nyilván az ebbéli meggyőződésemet nem fogom most kifejteni, inkább tovább csodálkozol, ahogy azt valóban tenném, nem fogom magamat megjátszani azért, hogy varázslónak tűnjek, felesleges. - Nekem is mondta az apám, de ezt muszáj volt, mutogatni, tök vicces. Ráadásul ez valamiféle rejtett tehetség, tök kevesen tudják megcsinálni.
Fújok egy hatalmas lufit, miután befejeztem, majd hagyom, hogy kipukkadjon ráragadva az orromra. Igen, ez vagyok én és ha valaki zavar, akkor ne nézzen oda. A szabad kezemmel lehámozom a kék színű rágót az orromról, miközben ráérősen sétálgatunk. Egyre több ember vesz minket körül, bár koránt sincs akkora tömeg, mint nyáron lenne, de azért szép számmal akadnak nézelődők így is. Nem csoda, hiszen bár hideg van, a nap mégis süt és hétvége lévén a fővárosiak nem tudják hová vinni a kölykeiket, így marad az állatkert. - Ja, a gorilla meg kettétörne, mint egy fogpiszkálót. Bár elég békés állatok, de azért én félnék tőlük egy kicsit. Láttad te a Tarzant?
Szeretem azt a mesét, kívülről fújom és meggyőződésem, hogy képesek úgy összenyomni az embert mint a kólás dobozt, a legkisebb megerőltetés nélkül. Ebben a pillanatban érkezünk meg az első ketrechez. Óvatosan belesek, attól félve, hogy valami hirtelen ráugrik a rácsra és halálra rémít. - Ezek kis majmok!
Örömömbe ugrálni kezdek, néhány óvodás és kisiskolás ferde szemmel néz rám, de a felismerés roppant boldoggá tesz. Fogalmam sincs, milyen fajták lehetnek, annyira nem is érdekel, csak nézem őket, egészen addig amíg meg nem unom, hogy össze-vissza ugrálnak. Az ember gyereke rendesen bele tud ebbe szédülni! - Én is örülök, hogy eljöttem, már elegem volt kicsit a faluból.
Megvonom a vállamat, miközben belerúgok egy kőbe, és elindulok lefelé a dombos, kövezett úton, és fújok egy újabb kék rágólufit.
|
|
|
|
|
Merkovszky Ádám
INAKTÍV
Mindenki apukája :3 | Berci férje <3
RPG hsz: 353
Összes hsz: 1474
|
Temi, DolSosem éreztem még ilyesmit. A szívem olyan erősen dobog, hogy már kezdem úgy érezni, képes akár a bordáimat is áttörve kiugrani a mellkasomból. Talán nem is lenne olyan rossz, ha a tündőmnek több helye lenne, most ugyanis úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt. A torkom összeszorul, a szám száraz, alig tudok nyelni. A kezem remeg, gyengének és elesettnek érzem magam. Mintha elvesztem volna a ködben, vagy valami szürke mocsárban bolyonganék, ahol nem látszik a kijárat. Mintha minden kicsúszna a kezeim közül, és a jövő, ami az előbb még oly kecsegtetően ragyogott, hirtelen nem számítana.
Hiába tűnnek súlyosnak a tüneteim, nem szenvedek semmilyen betegségben. Egyszerűen félek. Félek attól, hogy elveszíthetem.
Azóta érzem így magam, mióta megtudtam, hogy kórházba került. Azonnal idesiettem, most a folyosón rohanok észre se véve a nővérek figyelmeztetéseit és megrovó pillantását. Már éppen odaérnék az ajtóhoz, amikor azon kilép egy fehér köpenyes férfi, valószínűleg az orvos. Névtábláján a Dr. Darányi Zoltán név szerepel, végignéz rajtam, sejti, miért jöttem.
Zavar, hogy feltartóztat, de szavai meg is nyugtatnak, mégis a félelem továbbra is velem marad. Talán csak akkor múlik el teljesen, ha már láthatom őt, ha foghatom a kezét, ha szól hozzám. De az is lehet, hogy ez az érzés, hol erősebben, hol gyengébben mostantól mindig velem lesz. Eddig nem is igazán fogtam fel, hogy mit jelent a betegsége, legtöbbször meg is feledkeztem róla, de ez az alkalom örökre az eszembe, és a szívembe véste. Erről a félelemről soha nem fogok elfeledkezni.
A doki végre félreáll, és én beléphetek a szobába. Biccentek a levita házvezetőjének, majd Temihez sietek. Szerelmem sápadt, nagyon kimerültnek tűnik, vonásai fáradtságot, fájdalmat mutatnak. Lábamból eltűnik az erő, szinte lerogyok az egyik ágy mellett álló székre, majd finoman megfogom a kezét. Tekintettemmel az övébe kapaszkodva várom, hogy megszólaljon, hogy tőle halljam, hogy minden rendben, vagy legalábbis minden rendben lesz. Kezét az arcomra simítom, belecsókolok a tenyerébe, és közben olyan megnyugvást érzek, mint még soha. Itt van velem, él, csuklójánál érzem vére lüktetését, szívének dobbanásait.
- Örülök, hogy vagy. - Mást nem tudok mondani, félek, hogy hangom elcsuklik, így inkább csak némán gyönyörködöm benne. Majd mégis megerőltetem magam, elvégre azért jöttem, hogy támogassam őt. - Ha bármire szükséged van, csak szólj! Itt maradok veled.
Az utolsó három szót csak suttogom, jobb kezem ujjaival végigsimítok a nő homlokán, haján. Doléancról már rég el is feledkeztem. Arcomon lágy mosoly, szám széle azonban remeg, jelzi, hogy a félelemtől még nem szabadultam meg teljesen. De Temi itt van velem, most már nem lehet semmi baj.
|
|
|
|
|
Aileen Aurora
INAKTÍV
Csillámhercegnő | Legcukibb | Móki
RPG hsz: 390
Összes hsz: 5022
|
Téli szünet valamelyik napja, 15 óra körül - MisiMiután egész délelőtt a nagymamám tirádáját kellett hallgatnom, amit néhol apám aggodalmas megjegyzései szakítottak félbe, úgy érzem, hogy megérdemlek néhány órányi pihenést, ezért nem sokkal ebéd után elindulok körülnézni a városban. Igazából azonban úticél nélkül bolyongok a főváros utcáin mélyen gondolataimba temetkezve.
Ilyenkor általában a sötétebb eszmefuttatásaim szoktak előtérbe kerülni, de ma valahogy nem tudom beleringatni magam a halál közelségének félelmébe. Fáradtnak érzem magam, talán kicsit nyűgösnek is. Kerülöm az embereket, amikor csak tudom, így jutok el egy eléggé kihalt városrészbe. Mire feleszmélek már rég olyan helyen járok, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Megtorpanva körülnézek, de semmi nem tűnik ismerősnek a látottakból.
Azt, hogy mágikus helyen vagyok, egyből kiszúrom, és az is leesik, hogy nem kéne itt lennem. A legtöbb ember az utcában talárt visel, és furcsán bámulnak rám. A házak sötétek, graffitik díszítik őket, falukról hámlik a vakolat. Sietve elindulok valamerre, de csak azért, hogy ne álljak az utca közepén kukán, fogalmam sincs, hogy jó irányba megyek-e, és hogy itt van-e egyáltalán jó irány.
Nem tűnik fel, hogy mikor kezdek el gyorsabban menni, csak azt veszem észre, hogy szinte már futok. Az egész hely ijesztő és nyomasztó, a gyomrom görcsbe rándul azoktól a képektől, amiket a fantáziám vetít elém. Valahol mélyen gúnyosan felnevet bennem egy hang, és igaza van: egész eddig attól pánikoltam, hogy kilenc év múlva valószínűleg meghalok, de ha így folytatom, akkor a holnapot sem érem meg.
Futás közben hátrapillantok a vállam felett. Nem kellett volna. Csupán azt sikerül leellenőriznem, amit úgyis hallok: követnek. Egyre nehezebben veszem a levegőt, és továbbra sem tudom, hol vagyok. Soha életemben nem féltem még ennyire, valójában soha nem tapasztaltam még olyat, hogy valaki tényleg bántani akart volna. Egy éles kanyarban befordulva, még egyszer hátralesek, és közben sikeresen nekimegyek valakinek. Lendületemnek hála mindketten a földön kötünk ki, bár én jobbára rajta fekszem.
Hallom, hogy üldözőim utolérnek, de nincs erőm tovább menekülni. Reménykedem benne, hogy legalább az általam letarolt illető nem egy kannibál. Ránézek az arcára, és megpillantom az ismerős zöld szempárt. Hát végülis nem egy kannibál. Azt hiszem...
|
|
|
|
|
Artemisia Rubya
INAKTÍV
RPG hsz: 305
Összes hsz: 1350
|
Dol és Ádám <3 Sok téma feljön beszélgetés közben, kolléganőm nem vette nagyon a lelkére vallomásomat, aminek jelen körülmények között nagyon örülök. Most már tudja és ez a lényeg, hogy a későbbiek folyamán mit kezd a birtokába jutott információkkal, konfrontálódik-e esetleg az Igazgatóval, az már csak rajta áll. Ezek után felhozza egy kirándulás ötletét. Nekem rögtön beugrik az egyik ismerősöm és az ő élmény építménye. - Van egy szellemes-logikai és ügyességi játékokkal telerakott varázskastély Norwichben, Angliában. Esetleg meg tudok beszélni oda egy időpontot. Régi ismeretség fűz a tulajhoz. Szerintem a Levitásoknak is tetszene, mert nem csak az eszüket, de az erejüket is próbára tudnák tenni. Lovagrendünk beavatását is megejthetnénk ott egyúttal. Mi a véleménye? Még a nő kérdésére nem is jutott időm felelni, máris, szinte a semmiből berobban közénk Ádámom. Nagyon zilált és szemében félelem csillan. Túlzott aggodalma most jól esik, látom felfogta mivel is jár velem élni és engem asszonyának tudni. Cirógat, mint kincsét a fösvény. Szerencsére nem kegyetlen, irigy ragaszkodással érint és fordul szíve szívem felé. - Minden rendben van, Doléance időben behozott és most már kutya bajom...Ne aggódj Kedvesem. Rámosolygok előbb a Kékasszonyra elodázón, majd igyekszem erősnek lenni és megnyugtatni a mellettem ülő magába roskadt férfit, életem jövendő társát. Remélem érzi milyen jó, hogy itt van, de nem viszi túlzásba az aggódást. Tudom, csak szerető féltés az övé, mégis ha fojtogatna egy percig sem hagynám, elűzném mint elődjét, aki nemrég lépett ki a kórterem ajtaján.
|
|
|
|
|
Doléance Arslí na Fírinne
INAKTÍV
bűbáj pápa
RPG hsz: 186
Összes hsz: 6722
|
Logikai játékok - a lány már itt eldöntötte, hogy meg fogják látogatni a helyet.
- Kiváló! - bólogat, csak úgy szálldos a haja bele.
- A vizsgák után, addigra biztosan meggyógyul - ezt inkább reménykedve mondta, nem meggyőződéssel -, indulhatnánk.
A lovagrendről nem sokat tudott, mert azt végig Rubya professzor intézte, ő csak be-besegített.
- Ha a lovagok is jönnek, mindenképpen. - Neki aztán mindegy, ő csak néző lesz.
Ekkor toppan be a férfi, akiről még az örökké álmodó Doléance is tudja, hogy elemi mágiát tanít az iskolában, hogy ex kviddicssztár, és hogy házvezető-helyettese vőlegénye az illető.
- Csókolom - mondja egészen nem odafigyelve, mit is ejtett ki éppen a száján. A beteg és a látogató ettől fogva nemigen törődnek vele, ő csak lábát lógázva nézelődik, kibámul az ablakon, figyeli a plafon és a falak összeértét, kukucskál, hogy lássa, ki halad el éppen a kórterem ajtaja előtt... Aztán ráébred, hogy el vannak macskásodva a tagjai - nyújtózik egyet -, és hogy tulajdonképpen itt már nincs rá szükség, ellenben a Levitában mindig jól jön egy házvezető, ha valakinek valami gondja-baja támadna.
- Viszontlátásra - mosolyog Artemisiára és Merkovszky professzorra, majd mindenféle egyéb magyarázat nélkül kisétál a betegszobából. Addig gyalogol, míg végre nem talál egy kihalt helyet, ahol biztosan nem látja varázstalan ember. Pördül egyet a sarka körül, és Bagolykő váránál bukkan fel újra.
|
|
|
|
|
Reviczky Kornél
INAKTÍV
the big bad wolf
RPG hsz: 358
Összes hsz: 2108
|
Olivia
Budapest külvárosa, éjjel Vadászat. Még így emberi alakban is felborzolja a kedélyeit, a vére megtelik adrenalinnal, a hallása és a szaglása még inkább kiéleződik. Igaz, a mai estének nem ő a főszereplője, inkább bábáskodni fog a siker vagy a bukás fölött, de még így teljesen megfeszül. Minden porcikája felkészült a legrosszabbra. Látott már vámpírt vadászni, látta már kihunyni az ember szeméből a fényt, mégis aggódik. A hatalmas nagy egója már nem is annyira hatalmas, mi lesz, ha nem lesz elég ereje? Nem akarja, hogy valaki ma miatta lehelje ki a lelkét pusztán azért, mert rosszkor volt rossz helyen. Egy hosszú, gyéren kivilágított sikátor bejáratánál áll, hanyagul az omladozó falnak dőlve, egyik kezében ott füstölög a cigaretta a másik a zsebébe süllyesztve. Mellette egy csinosnak is mondható lány áll, aki legalább két fejjel kisebb, mint ő, nem sejtené senki, hogy kettőjük közül ő a veszélyesebb. Egy pillanatra lenéz a lányra, rávigyorog, majd a szemét ismét a járdára szegezi abban a reményben, hogy találnak alkalmas vacsorajelöltet. Szakértői szemmel figyeli a ritkán elhalandó jelölteket, de az egyik túl öreg a másik fiatal, a harmadik pedig bűzlik az alkoholtól. Olyan személyt keres, aki viszonylag egészséges és a vére sem borzalmas ízű, ilyet pedig nehéz találni. - Ugye tudod, hogyha megharapsz, visszakézből fogsz kapni? Remekül szórakozik, még fel is nevet. Egyáltalán nem fél. Annyit kapott az élettől, a fájdalom hozzátartozott a mindennapjaihoz, ezt a sebek is remekül mutatják amik a testét borítják. Mindezt persze nem kötötte a lány orrára, hiszen az alkalom nem volt megfelelő, a legutóbbi találkozásuk alkalmával a lányka csak úgy faképnél hagyta, mielőtt bármit is mondhatott volna. Jó ideig állnak még csöndben, Kornél feleslegesen soha nem jártatja a száját, nem érzi szükségét a fecsegésnek. Aztán meghallja. Hirtelen kapja oldalra fejét, már távolról hallani az erős, egészséges szívdobbanásokat. A zsebében lévő keze ökölbe szorul és abban reménykedik, hogy a férfi, aki a harmincas éveiben járhat erre fog jönni. Bárcsak így lenne? Türelmes, de csak tetteti, az orrluka kitágul. Aztán a férfi elsétál előttük, egy pillantást sem pazarol a kettősre, majd besétál a szűk utcába. Ez az a pillanat, amire vártak. A Rellonos elpöccinti a csikket, elrúgja magát a faltól és szétnéz az üres utcán. - Kerítsd be. Hangzik a tömör utasítás, majd egy utolsó vigyor keretében ráérősen a férfi után sétál. A terv egyszerű, bekeríteni, nem hagyni menekülési útvonalat.
|
|
|
|
|
Olivia Meyerson
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Gardedám bácsi  Zaklatott. Ez nem is kérdés, hisz még sose vacsorázott úgy, hogy valaki azt premier plánból nézte végig. Az ilyen dolgokat jobb szereti egyedül lerendezni, mert ő tudja, mivel jár, ha megkóstolja a vér izét. A mellette álló robusztus alak láthatóan nincs képben ezzel, hisz itt van. De kizárólag ma este nem kezd hadakozásba, hagyja, hogy a másik megtapasztalja, mire vállalkozott, mert azzal igenis tisztában van, hogy a szavak olykor csak üres fecsegésnek hatnak, így akkor felesleges is volt magyaráznia, mennyire veszélyes ez Kornélra nézve. Próbál nyugodt látszatot kelteni, de az irtó nehezen megy neki. Hol sétálni kezd, hol a falnak dől, hol kitartóan fürkészi társát, azt kísérletezve, vajon mikor unja meg azt, ha valaki pislogás nélkül mered rá percekig. Mert Olivnak ilyen alapvető cselekedetekre abszolút semmi szüksége, csupán a látszat miatt nem teszi. Soha nem hitte volna, hogy ilyen nehéz úgy tenni, mintha valaki ember lenne, persze amíg dobogott a szíve, nem is foglalkoztatta ez a gondolat. - Neked jobban fog fájni- vigyorog fel Kornél képébe, teljesen egoista mód, ami amúgy nem jellemző rá. De már egyre csak kezdi elveszteni önmagát, ahogy az éhsége egyre nő. Épp ezért akad meg a tekintete a rellonos nyakán pulzáló erénél, aztán kapja is el a tekintetét, mert ő akkor is jól nevelt vámpír marad. Legalább is, amíg míg ő uralja az elméjét. Várni a leggyatrább dolog, még úgyis, hogy a szőkeségnek rengeteg idő hullott az ölébe. Viszont a torka kaparni kezd, és az éhsége egyre csak nő, ráadásul még arra is figyelnie kell, hogy uralkodjon magán. Először érzi koloncnak a társaságot, hiába tudja az agya egy eldugott része, hogy csak neki akarnak jót, vagy valami hasonló, most mégse tudja értékelni ezt. Meghallva a szív dobogását, egyből a férfire kapja a tekintetét, és ragadozó mód kezdi vizslatni. Az utasítás csupán félig jut el hozzá, mert már iramodik is a vacsija után, hogy elkapva a sikátorban, minden előzetes üdvözlés nélkül, a falnak vágja. Hallja, ahogy felszisszen, megérzi a vér mámorító illatát, az agyát egyből ellepi a vörös köd. Lassú léptékkel halad a félig eszméletlen férfi felé, arcára rideg mosoly ül ki, minden bájos vonása eltűnik, helyén csak az a szörnyeteg marad, aki ilyenkor veszi át az uralmat a test felett. - Nyöszörög.... hát nem édes?- a hangjából felcsendülő gúny már-már mar. A kérdést persze Kornélnak címezi, mert azért érzi, hogy a közelben van, de a szív egyenletes dobogásának szenteli minden figyelmét, már ameddig még dobog. Leguggol a falban kapaszkodó férfi elé, majd két kezét a fejére téve, ránt egyet. A csontok roppanása szinte belehasít a csendbe, legalább is Oliv minden zavaró tényezőt kizár jelenleg. - Nem szeretem, ha a pasi gyenge- ad valami magyarázatfélét a tettére, aztán már hajol is az ütőérhez, és bele is harap, mielőtt még kihűlne az őt éltető folyadék.
|
|
|
|
|
Reviczky Kornél
INAKTÍV
the big bad wolf
RPG hsz: 358
Összes hsz: 2108
|
Olivia
Budapest külvárosa, éjjel Naiv volt, pedig nem jellemző rá. Hogyan is gondolhatta, hogy lehet egy éhes vámpírral normálisan vadászni? Amint elhangzik az engedély a szájából a lány mit sem törődve azzal, amit Kornél mondott, a férfi után veti magát. Pedig annyira egyszerű volt a terv. Bekerítik, megvacsorázik, életben hagyják és már itt sincsenek, mehetnek vissza a kastély biztos rejtekébe mindketten, mintha mi sem történt volna. Hosszú lábainak köszönhetően hamarosan beéri a kettőst, éppen akkor, amikor Olivia egy lökéssel a falnak préseli a szerencsétlent. Szemrebbenés nélkül nézi végig a dolgot, közönyös tekintettel. Mégis mit tehetne? Szokásához híven a zsebébe süllyeszti a kezét és úgy nézi végig a jelenetet, csöndben. A helyzet egészen lenyűgözi, mondhatni, imponál is neki. Halványan elmosolyodik Olivia kijelentésére, még egy utolsó pillantást pazarol a névtelen szerencsétlenre és aztán annyi. - Nem erről volt szó. Teszi hozzá hűvösen, szinte félvállról, előhalássza a zsebéből a cigarettát és ismét rágyújt, csakhogy valamivel lekösse a fölös energiáit, végtére is, mindenki máshogy lazít. - Ezt azért jó tudni. Kifújja a füstöt, a tekintetét továbbra is a szőkeségen nyugtatja, majd óvatosan oldalra néz, mindkét irányba, de továbbra is egyedül vannak. Türelmesen várja, hogy az Eridonos befejezze. Közben lényének egy belső részére hallgatva kénytelen elismerni magának, hogy valójában nagyon is élvezi a helyzetet, sőt, talán túlságosan is élvezi. Érdeklődve oldalra billenti a fejét és elhúzza a száját, ugyanis hangok ütik meg a fülét, távolról ugyan, de tisztán kivehetőek. - Befejezted? Nem mintha nem tudnának egy másik földi halandóval elbánni, de felesleges lenne, akkor már inkább keresnek egy másik helyet, két eltűnt ugyanabból a körzetből nagyon feltűnő lenne.
|
|
|
|
|
Olivia Meyerson
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Kornél- Hagytam, hogy elkísérj.... érd be ennyivel- tekint Kornélra a válla fölött egy pillanat erejéig, aztán figyelmét máris a vacsija köti le. Annyi lehetséges mód cikázik végig a fejében, miként végezhetne vele, mégse dönt egyik mellett se. Talán csak dacból. Nem szokása ilyen gyorsan végezni valakivel, jobb szeret eljátszani az áldozatával, most viszont fontosnak érzi, hogy megmutassa Kornélnak, milyen is valójában. Nem nagyon titkolt vágya, hogy rádöbbentse a srácot, nem is akar ő valójában segíteni neki, azzal csak ő járhat pórul, hisz mi a garancia arra, hogy legközelebb nem ő lesz a férfi cipőjében? Lassan kortyol, kiélvezve minden cseppet, mert nem tudja, mikor lesz legközelebb alkalma erre. A vizsgaidőszakban tuti nem lesz annyira egyszerű a kilógás, ilyenkor a tanárok is árgus szemekkel járnak, odafigyelve a lincselőkre. Épp ez a probléma, könnyen kiszűrhetik őket is. Mihelyst elszakad a nyaktól, letép egy darabot a férfi ingéből, amivel aztán megtörli a száját, hisz mégse kéne nyomot hagynia magán. - Korántsem, de ahogy hallom társaságunk akadt- mert azért figyel ám, az ösztönei élesebbek, mint bármikor máskor. Kornél mellett elhaladva torpan meg, és óvatosan a falnak passzírozva a srácot, szagol a nyakába. - Az illatod.... nem olyan.... nem irritál- csak suttogja, nem törődve, hogy a köztük lévő távolság jelenleg egyáltalán nem sorolható a tisztes kategóriába. Összevonja a szemöldökét, mert nem tudja mire vélni a jelenséget. Kornél illata eddig mindig is taszította, nem érti, hogy most mi történhetett. - Csak nem parfümöt cseréltél, blöki?- néz fel rá, csibészes mosollyal, majd ezzel talán a másikat is meglepve, belepuszil a nyakába, aztán hátrál, és folytatja útját, mintha mi sem történt volna. Nem is keresi a választ a miértekre, felesleges lenne, hisz a reakciói ilyenkor teljesen kiszámíthatatlanok, ahogy ő maga is.
|
|
|
|
|
Reviczky Kornél
INAKTÍV
the big bad wolf
RPG hsz: 358
Összes hsz: 2108
|
Olivia
Budapest külvárosa, éjjel - Ohh nagyon tanulságos volt. A hangjából csöpög a gúny, természetesen. Olivia úgy viselkedik, mintha ő tenne azzal szívességet, hogy most itt van. Valamilyen szinten ez még igaz is lehet, hiszen alig várta, hogy elszabaduljon a kastély fojtogató folyosóiról, de ezt a vámpírnak egyáltalán nem kell tudnia. Így hát még csak jelét sem adja semmi ilyesminek, még a végén túlságosan nyeregben érezné magát. Kíváncsi, vajon mi járhat a lány fejében, de nem kérdez rá, inkább marad közönyös, mindennel szemben, az lesz a legjobb taktika. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyébként nem szórakozhatna jól, mert jól szórakozik, csak nehezen ismeri be még magának is. - Indulás. Parancsol rá egy csöppet sem kedvesen és már épp indulna a másik irányba, amikor a falnak passzírozva találja magát, egyik pillanatról a másikra. Ez határozottan váratlan volt. A torkából feltör a morgás, vicsorog a kezei a lány felkarjára kulcsolódnak, egyik pillanatról a másikra. Továbbra sem fél, de határozottan az volt az érzése, hogy a szegény szerencsétlen áldozat után ő lesz a következő. Soha nem szerette, ha valaki ilyen közel volt hozzá, csak akkor, ha a közeledést ő kezdeményezte, ez a természetével járt. Az pedig pláne felidegesítette, hogy ebbe a helyzetbe kényszerítette a szőkeség az akaratán kívül. - Mi van? Az első gondolat bukott ki a száján. Mégis hogy jön ez ide? Miért pont most? Talán az lehet az oka, hogy jóllakott, nyilván tele hassal mindenki jókedvűbb, ezek szerint ez nem csak az emberek kiváltsága. - Bizonyára a jóllakottságod az oka. Inkább magának, mintsem Oliviának mondja, mindenesetre érdekes felvetésnek tartja. Lehet ez is csak olyan, mint amikor ő átváltozás előtt türelmetlen, amikor nem fér a bőrébe, fáj minden porcikája és majd szétrobban a feje. Aztán megrázza a fejét és kirángatja magát a gondolatmenetből, ennyire azért nem akar belemenni a vámpírok tulajdonságaiba, számára taszító továbbra is. - A halottak nem beszélnek. Vág vissza csípőből, de elmésebb nem igazán jut az eszébe, teljesen ledermed, főleg mert Olivia a nyakához közelít aztán a várt fájdalom elmarad, felvonja a szemöldökét és beharapja az alsó ajkát. - Remélem nem várod, hogy ezt viszonozzam. A jól ismert, beképzeld vigyorral a száján löki el magát a faltól és könnyedén veszi fel lépést a lánnyal, vissza sem nézve arra, akit hátrahagytak. - És most? Nem akaródzik neki annyira visszamenni a kastélyba, de azt sem szeretné ha a lányt megint elragadná a hév, viszont úgy néz ki, ma nem fogja tudni jobb belátásra téríteni.
|
|
|
|
|
Mihael Gérard Saint-Venant
INAKTÍV
XV. - Az Ördög
RPG hsz: 387
Összes hsz: 5187
|
Téli szünet valamelyik napja, 15 óra körül – Lin
Az ünnepek utáni időszakban az a borzalmas, hogy mindenki le van égve. Nézd csak meg New Yorkban a sarki Mikulást például: az már azért csenget, ha ott áll még a sarkon és nem egy menhelyen ücsörög, hogy adj neki húsvétra zsebpénzt, mert amit az ünnepek alatt összegyűjtött, megadózták, levonták belőle a jelmezbérlés díját, meg még az ilyen-olyan hevenyül kitalált díjakat és nem maradt semmivel fizetésre. Budapesten ennél azért keletibb a helyzet: sorban állnak az emberek, hogy visszavigyék, ami elromlott, máguséknál meg állandó jelleggel megy a seftelés, a razziák, társulások, stb. Határozottan jó ötlet ilyenkor eladni sárkánykarom reszeléket, unikornis máját (Luca, gondol rád egy bizonyos zugdoktor! ) és mindenféle egyéb bájital hozzávalót, feketemágiás holmit a forgalmibb fajtából, ami nem öl meg... azonnal.
Nos, a délelőttje arra ment rá, hogy egy kocsmában üvöltözött pár trollvérrel is rendelkező dunántúlival, aztán volt egy félórás szünete az egyik átkokat gyártó boszorkánnyal, sikeresen eljutott az ebédig is és most, délutánra készült Pécsre indulni, onnan pedig Toulouse-ba. Michelle már hazament, ő pedig csak futólag akarja üdvözölni a nővéreit. A szülőkkel nem él a beszélőviszony, főleg mióta az apja helyben hagyta úgy, hogy most is viseli a nyomát a ruha alatt.
Igen ám, indulna ő, de hogyan, amikor még a kanyar bevétele előtt szó szerint letarolják. Reflexei jól edzettek főképp a kviddicsnek köszönhetően, így nem engedi tovább zúgni azt a valakit, aki őt használta STOP táblának, de ettől még nem tudják elkerülni a betonnal való csöppet sem romantikusnak nevezhető találkát. Beveri a fejét, csillagokat lát, anyáz hangosan egyet, aztán felnéz, ahogy az Orion kezd eloszlani szemei elől. Nem sokszor látta ezt az arcot, de elégszer ahhoz, hogy megjegyezze, na meg a vele jövő töménytelen rózsaszín undormányt. Most nem is ez üti meg először, hanem a közeledő futó léptek zaja. Nem sokat gondolkodik, csak hagyja, hogy az ösztönei működésbe lépjenek: Aileent legördíti magáról, felpattan a körülményekhez képest gyorsan, s a lányt is talpra állítja, aztán maga mögé vonja. Mint kiderül rögtön ezután, két suhanc szaladt vihogva a lány nyomában valószínűleg, hogy megijesszék. Magában mormog pár ízes szót a paranoid viselkedésről, idióta kölykökről és felesleges gázolásokról, de elég csak hosszasan és merően csúnyán néznie a két kis idiótára, máris jobbnak látják odébb állni. Neki meg végre van ideje előszedni a háta mögé rejtett levitás kisegeret.
- Te mi a szent szalamandrát keresel pont itt? És miért kergetett az a két lökött? – Felvont szemöldöke és az az alól kikandikáló kérdő pillantás minden bizonnyal elárulja, hogy egy körülbelül helytálló választ vár el a rögtönzött találkozás tiszteletére, másképp megeshet, hogy itt hagyja a lányt a pácban. Elvégre nem a szíve csücske. Bár a múltkor volt szerencséje megízlelni őt és nem volt rossz. Mondjuk nevezetes sem. A választ persze még mindig várja és jó lesz megadni neki.
|
|
|
|
|
Olivia Meyerson
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
KornélSoha nem képzelte volna, hogy majd a legősibb ellenségével fog "randizni". Még ha nem is gyűlölték volna egymást ős idők óta.... Kornél akkor se tartozik azok közé, akikkel a szőkeség kitörő örömmel múlatná az idejét. Rellonos, beképzelt, arrogáns, és a nyakát rá merné tenni, hogy azt hiszi, ő csinálta a spanyol viaszt. Ennek ellenére mégse olyan vészes a helyzet, sőt már-már élvezi is, csak épp a torka kapar veszettül. - A felét se láttad.... nem szoktam ilyen gyorsan végezni velük- dönti oldalra a fejét, és elgondolkodó képet vág. Tény, nem arról híresült el, hogy egyből megöli azt, akinek vérét veszi, hisz hol van abban az élvezet? Szeret ő játszani, de jelenleg jobb társa akadt ebben egy átlagos embernél, hát minek fecsérelné rá az idejét. Tudja, hogy a kellemes légkör kettejük közt nem maradandó, elég egy ártatlan megjegyzés, vagy egy poénnak szánt odaszúrás, és újfent egymás torkának ugranak, talán épp ez tetszik az egészben neki. - Nekem te ne ugass- szúr vissza, mert azért a hangnem az nem mindegy. És az eridonos tisztában vele, hogy jelenleg ő az, aki több kárt tehet a másikban. A szép az egészben az, hogy egyszerűen nem önmaga, és ez az énje gondolkodás nélkül fog nekiugrani a rellonosnak, ha az elveti a sulykot. Persze azért bízik abban, hogy Kornélnak van annyi esze, nem hergeli fel, nem ilyenkor. Persze, imád szájalni vele, és jó poénnak tartja, hogy válogatott sértéseket vágnak egymáshoz, de ez nem az az alkalom. Egyik pillanatról a másikra passzírozza társát a falhoz, és szagol a nyakába. Tényleg meglepi, hogy amit érez, most más. Általában undorodni szokott, vagy csak simán büdösnek hat számára, mindenesetre az épp elegendő, hogy betartsa a tisztes távolságot. Szemei játékosan villannak meg a morgás hallatán, hát persze, jól lakott, ilyenkor aztán bármikor kedve van néni hajtépéshez. Igen, megtehetné, hogy könnyen a férfi után küldi Kornélt, mégse tesz semmit. Nem csak azért, mert nemrégiben kötöttek egy egyességet, azért is, mert így legalább szemen tarthatja, elvégre, mégis csak ellenségek, vagy mi, még ha most kivételesen egy oldalon is állnak. - Jobbra nem futja?- csalódottan csóválja meg a fejét. Azt várta, a rellonos van elég kreatív ahhoz, hogy ennél azért ütősebb sértést vágjon a fejéhez, de végül is mindegy. - Ha megpróbálnád, nem sokáig maradna a helyén a fejed- vigyorog rá, kisugárzásában mégis van valami fenyegető, ami az igazát bizonygatja. Mert az oké, hogy ő megtesz dolgokat, puszta késztetésből, de ez korántsem jelenti azt, hogy viszonzást vár, sőt. Persze az a kis malőr, nem elég ahhoz, hogy aztán még rágódjon is rajta, úgy lép tovább, mintha mi sem történt volna, talán hosszú távon ez is lesz a legjobb. - Szórakozni akarok- sóhajt fel kissé vágyakozva, mert ha már nem kell türtőztetnie magát, akkor legalább had tombolja ki magát rendesen.... csak ma este. Megtorpan, a dübörgő zene alig pár méterre hallatszik tőlük. Megragadja Kornél csuklóját, jelezve, hogy ne merjen ellenkezni. - Gyere- rákacsint a srácra, és a klubb felé veszi az irányt. Olivtól bár távol áll, hogy ilyen helyeket látogasson, nem is volt még egy buliban sem, de... mindent el kell kezdeni egyszer.
|
|
|
|
|
Aileen Aurora
INAKTÍV
Csillámhercegnő | Legcukibb | Móki
RPG hsz: 390
Összes hsz: 5022
|
Téli szünet valamelyik napja – MisiNincs időm azon csodálkozni, hogy Mihaelnek milyen áthatóan rémisztő aurája van - másképp hogyan tudta volna egy egyszerű pillantással elkergetni üldözőimet -, mert a srác kíváncsi arra, hogy mit keresek itt. Erre nincs túl jó válaszom, elvégre csak elbambultam, és mentem amerre láttam vagy éppen nem láttam, de az biztos, hogy nem nagyon figyeltem az utat. Teljesen a véletlennek köszönhető, hogy pont itt mellette kötöttem ki, de azt hiszem, hogy akár szerencsének is nevezhetném, legalábbis az én részemről.
A srác egyébként lassan elmehetne divattanácsadómnak is, mert ő az egyetlen ismerősöm, akiről mindig eszembe jut, hogy számbavegyem az általam éppen viselt ruhadarabok milyenségét. A legtöbbször találomra öltözöm, vagy azt húzom fel, ami éppen a kezem ügyébe akad, ez ma délután is így történt. Sötétkék, a bal térdénél és a jobb csípőrésznél erősen koptatott, majdnem lyukas farmerom szerintem hidegen hagyja, és a magamra kapott fekete színű, néhány szegeccsel díszített bőrkabátom sem hiszem, hogy különösebben zavarná, az alatta hordott rövid ujjú, sötétzöld felsőt pedig nem is látja. Hollószín, szegecses csizmámat is leltárba véve meg kell állapítanom, hogy ezúttal sikerült a legkevésbé sem Barbiesan felöltöznöm, az egyetlen, amit esetleg kifogásolhatna, az a nyakamban lógó, zöld kövekkel kirakott békás nyaklánc.
Persze biztos vagyok benne, hogy velem kapcsolatban nem csak a gyakran látott rózsaszín irritálja, de azért az talán jelen esetben pozitívumnak számíthat, hogy nem viselek semmit, ami az utált színt reklámozná. Válaszom azonban így sem tűnik olyannak, ami miatt érdemes másokat letarolni, ezért egy bocsánatkéréssel kezdek, elvégre megmentett vagy mi a szösz.
- Sajnálom, hogy neked rohantam, nem igazán figyeltem, hogy merre megyek. - Nem zavar különösebben, hogy úgy tűnik, mintha elengedtem volna a fülem mellett a kérdéseit, inkább veszek egy mély levegőt, mert tartozom neki még valamivel. - Köszönöm, hogy segítettél, pedig nem volt semmi okod rá. Eléggé megijedtem, nem szoktam ilyen helyeken járkálni.
Körülnézek a lepusztult házak, a szemetes sikátorok és a sötét kocsmák határolta utcán, és továbbra sem értem, hogyan sikerülhetett pont ide betévednem.
- Gondolom, lenne jobb dolgod is, mint nekem testőrködni, de, ha nem bánnád, akkor veled maradnék addig, amíg valami olyan helyre nem érünk, ahonnan már hazatalálok. Melletted biztonságban érzem magam.
Az utolsó mondat, bár van benne igazság, végül is csak az egójának szól. Ha másért nem, talán büszkeségből nem rugdos el maga mellől. De, ha ez megtörténne, akkor is van még egy ötletem, amit megcsillanthatok, viszont erre csak akkor támaszkodnék, ha már minden más csődöt mondott.
|
|
|
|
|
Reviczky Kornél
INAKTÍV
the big bad wolf
RPG hsz: 358
Összes hsz: 2108
|
OliviaNem reagál, semmire. A fogait összeszorítva tűri, hogy Olivia kiélvezhesse a helyzetet. Úgy érzi, hogy ő már idős az ilyen gyerekes és sokszor kicsinyes csipkelődéshez. Nem akar túl mélyen belemenni az ilyen dolgokba, mert az esetleg szóváltássá, végül pedig tettlegességgé fajul, az pedig nem lenne túl kifizetődő. Nem bolond, tudja nagyon jól, hogy ebben a csatában jelenleg nem nyerne, Olivia könnyű szerrel végezhetne vele minden különösebb erőfeszítés nélkül. Sokkal kiegyensúlyozottabb lenne az dolog, ha telihold lenne. Majdnem biztos abban, hogy akkor nem lenne a lány számára menekvés. Ugyanakkor, jelenleg eszében sincs a vámpírlányt bántani. A tekintetét újra és újra végigvezeti rajta és átlátva a mázon amit jelenleg magára öltött, nagyon is tetszik neki a látvány. A gondolatra halvány mosoly fut át az arcán, ami éles ellentétben áll azokkal a beszólásokkal amik záporoznak rá, de ez csöppet sem érdekli. Hagyja, hogy a lány megragadja a csuklóját és elkezdje a zene irányába vonszolni. Vet egy tétova pillantást a fogyó holdra, majd egy váratlan rántással visszahúzza magához Oliviát. - Ha szórakozni akarsz, legalább csináljuk rendesen. Féloldalas mosolyt villant, miközben az ujjai ellentmondást nem tűrően fonónak össze Oliviáéval megspékelve ezt egy csontropogtató szorítással, amit egy szimpla emberi kéz biztosan nem úszna meg sérülések nélkül. Mikor végre-valahára elégedett lesz a szituációval -hiszen mégis ő a férfi- újra elindul a zene irányába. Hamarosan egyre többen gyűlnek köréjük, illuminált állapotban lévő kisebb-nagyobb csapatok hangos kiabálása egészen összezavarja. Egyszerre hallja a szívdobbanásokat, a zene lüktetését és a ricsajt. Gyűlöli. Mindig is gyűlölte, hiszen a hallásának élességét nem tudja kontrollálni. Felszisszen, de igyekszik normális képet vágni a dologhoz, mert valahol a mélyen ő is szeretne egy kicsit kikapcsolódni, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy halláskárosodást szenved el. Amint belépnek a szórakozóhelyre, a fények villódzása, a zene dübörgése eltompítja az érzékeit, egészen normálisnak érzi magát. Átverekszi magát a tömegen, nem zavartatja magát, van akit egyszerűen csak félrelök, hogy az Eridonossal az oldalán a pulthoz sétáljon. - Mit iszol? Micsoda lovagias magatartás egy vérfarkastól, egész ügyes, bár távol áll a természetétől, úgy érzi, hogy talán kivételt tehet. Lassan elengedi a lány kezét, de csak azért, hogy egy óvatos mozdulattal végigsimíthasson a felkarján. A kíváncsiság vezérli. Vajon Olivia is érzi? Benne van a játékban? Talán most kiderül.
|
|
|
|
|
Olivia Meyerson
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
KornélÉlvezi az egész helyzetet. Mióta ez lett belőle, ez az érzés marha messze állt tőle, most mégis hatalmas örömmel tölti el, hogy sem visszafognia, sem megjátszania nem kell magát. Az ilyen alkalmak ritkák, hisz az igazgató megszabta a feltételeket. Nem vonhatja fel magára a figyelmet, nem tehet kárt senkiben, és semmiben. Mintha a kastély börtön lenne, de tudja, hogy csak most érzi, mert a béklyók kivételesen nem tartják fogja. És az, hogy van egy társa is hozzá, még ha elég rendhagyó is, épp elég ahhoz, hogy jelenleg elviselje ezt a létet. Titkon abban bízott, Kornél lelép majd, vagy elkönyveli egy szörnyetegnek a látottak, és úgy határoz, mégse tartja magát az egyességhez, amit a szőkeség meg is értene, elvégre ő se szívna egy levegőt magával. De nem, a várt hatás nem lép érvénybe, és az Eridonos, mintha megkönnyebbülne. Tényleg marha kevés azok száma, akik előtt nem kell rejtegetnie mindazt, ami, így azt a pár embert próbálja megbecsülni, még ha elég sajátosan is teszi azt. Mosolyogva könyveli el magában, hogy már egy fél órát kibírtak úgy egymás mellett, hogy ne ugrottak volna a másiknak, ez tényleg pozitívum. Tudja, vagyis sejti, hogy Kornélnak mekkora erőfeszítés türtőztetnie magát, ahogy azt is, a srác is felfogja, hogy így a legjobb, ha nem akar ártani magának. Oliv nem szívesen bántaná, de Noelt se akarta, mégse tudott megálljt parancsolni az ösztöneinek. Inkább megragadja Kornélt, hogy elvezesse szórakozni, ha már egyszer kimerészkedtek a kastélyból, szeretné minél tovább halogatni a visszatérést. Így is tavaszodik, ami azt jelenti, hosszabbak lesznek a nappalok, így Oliv szabadban töltött ideje is jelentősen megrövidül. Mikor a srác visszahúzza, a reflexeinek köszönheti, hogy nem zúg egyből a mellkasának, a kezei megtámasztják, és ha csak egy tört pillanatig is, de megérzi az izmokat, miket a póló rejteget. - Még sose jártam ilyen helyen, nem tudom mi számít rendesnek- ennek ellenére nem érzi, hogy ez hátrányosság, tudja, hogy Kornél nem hagyja, hogy ostobaságot csináljon, vagyis erősen bízik benne, mert az egész erről szól, ugyebár. Elvigyorodik, mikor ujjaik összekulcsolódnak, még a szorítást se tartja annyira erősnek, inkább sorolható a kellemes kategóriába. A tömeg gyűlik, amit a lány kivételesen élvez is. Alapjáraton nem szereti felvonni magára a figyelmet, de most jól esnek az őket végigkísérő tekintetek. Az sem zavarja túlzottan, hogy mindenhol vérszag van, a szívdobbanások se érdeklik, hisz az imént lakott jól. - A pultos srác tökéletesen megfelel- vigyorog társára, aztán aprót ráz a fejével, jelezve, ez csak poén volt, nem kíván látványosan vért ontani. - De beérem egy tequilával is- elvégre ahhoz volt már szerencséje. Mondjuk emberként, és nem igazán jöttek ki jól, de ki tudja, most hátha. Megborzong az érintés hatására, pedig nem akar. Nem akarja a másik tudtára adni, hogy jól esik, amit csinál, pedig nagyon is hatással van a szőkeségre. - Veszélyes játékba kezdesz bele, remélem tisztában vagy vele- hajol olyan közel Kornélhoz, hogy éppen csak nem ér össze az ajkuk. A szavak elhangzása közben, le is siklik a tekintete Kornél ajkaira, és elfogja a késztetés, hogy most rögtön ízlelje is meg őket, de szerencsére a poharak csattanása pulton, majd a hangos nevetés észhez téríti, így vissza is dől az eredeti pozíciójába.
|
|
|
|
|
Reviczky Kornél
INAKTÍV
the big bad wolf
RPG hsz: 358
Összes hsz: 2108
|
Olivia - Ha őt szeretnéd, az sem lehetetlen. Egykedvűen megvonja a vállát, amolyan neki mindegy alapon. Azonban úgy gondolja, hogy ha Olivia tényleg a pultos srácot szeretné megkóstolni, ahhoz az ő közreműködése majdnem teljesen szükségtelen. Mire feleszmélne, a lány már régen végzett volna vele, de még azokkal is, akik a tekintetükkel végigkísérték a procedúrát. Nem kell ahhoz nagyon okosnak lenni, hogy az ember tudja, hogy a bizonyítékokat el kell takarítani. Igaz, hogy ők is hátrahagyták az áldozatot, de bizonyíték? Ugyan. Senki nem tudja, hogy itt vannak. Legalábbis Kornél nem mondta meg senkinek, úgy gondolta, hogy senkire nem tartozik. Egyrészt a helyzet milyensége miatt, másrészről pedig a kettősük miatt, ami egy kicsit sem szerencsés. A pultos felé mutat aki amint meghallja a tequila szót, rögtön felkapja a fejét. Kornél felé mutatja a négy ujját, ha már lúd akkor legyen kövér. Ő maga sem rendszeres fogyasztó, hiszen elvileg nem ihatna, főleg nem a gyógyszerre amit szed, de jelen körülmények között ez egy csöppet sem zavarja, a gondolatai valahol egész máshol járnak... - Veszélyes? Ugyan már... Nem húzódik el, pedig a természetéből adódóan az lenne a minimum, hogy hátrahőköl egy vámpír közelségétől, de neki eszében sincs elhúzódni, sőt. Élvezi, hogy a lány ennyire közel van hozzá. Egyszerre érzi a veszélyt és a kihívást a dologban, izgatja a dolog, nagyon is, pont ezért kezdett bele a kis játékba. Egészen addig nem fordítja el a tekintetét ameddig az italok meg nem érkeznek. Aztán hirtelen kapja oda a tekintetét, rámorog a pultosra amiért félbeszakította a kis jelenetet, de a hangos zenétől nem hallatszik semmi, így az italért nyúl, kettőt odalök az Eridonosnak, a két másikat magához húzza, a kezére sót szór, majd megfogja a citromot, és úgy ahogy kell, elkíséri velük az átlátszó folyadékot. Egy ideig a tömeget bámulja, majd egy idő után azon kapja magát, hogy a szőkét tanulmányozza, méghozzá félrebillentett fejjel, érdeklődő tekintettel. A keze akaratlanul is elindul az irányába, mintha mágnes vonzaná, végighúzza az ujjait a lány szőke tincsein, a szeme összeszűkül, a légzése felgyorsul, hiszen a természetétől idegen, hogy az ellenséggel pajtáskodjon, pláne ilyen mértékben. Így ezzel nem csak Oliviát, hanem magát is teszteli. - És most? Fintorogva körbepillant, a szabad kezével hanyagul a pultra támaszkodik, míg a másik még mindig a szöszkén pihen.
|
|
|
|
|
Olivia Meyerson
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Kornél- Neked nem lebeszélni kéne róla?- vigyorog társára, majd inkább a pultost kezdi fixírozni. Nem olyan alak, akibe szívesen mélyesztené a fogát, látszik rajta, hogy ideje nagy részét betépve tölti, és Oliv jó eséllyel még három évet jósol neki, attól függően, hogy alakul ez az este. Nem szeretné felvonni magára a figyelmet, ki tudja, kinek a területe ez, és volt már elég kellemetlen élménye ahhoz, hogy ne akarjon csak úgy óvatlanul mások területén vacsizni. Persze a rossz érzését leküzdi, elvégre mégis csak kikapcsolódni akarnak. Mintha az esetükben annyira könnyű lenne. Kezd kicsit frusztrált lenni, nem számított ő arra, hogy akár ilyen kimenetele is lehet a dolgoknak. Kornéllal elvileg utálniuk kellene egymást, nem együtt iszogatni itt, és főleg nem azt tenni, amit épp tesznek. Az eridonos okkal nem akar belebonyolódni ilyen kapcsolatokba, tudja, hogy annak jó vége nem lehet. Elég egy óvatlan pillanat, hogy kárt tegyen valakiben, és ha a józan eszére hallgat, ő inkább kerüli. Viszont az, hogy Kornél szívósabb másoknál, nem hagyja nyugodni. - Tudom, tudom.... úgyis kapnék visszakézből- mosolyog a srácra, nem növelve a távolságon, mert valamiért nem is szeretne. Mégis erre kényszerül, mikor a poharak csörrenése visszazökkenti a valóságba. Értetlenül mered maga elé, majd gondolatban vállat vonva, kezdi el fogyasztani az italát. Igen, az lesz a legjobb, ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna, megmagyarázni úgyse lenne képes. - Azért meg ne edd- kuncog halkan, mert hangos zene ide, vagy oda, ő bizony hallotta a morgást. Úgy tűnik szegény srácra rá jár a lúd, szinte öntudatlanul tett arról, hogy a két diáknak szúrja a szemét. Az eridonos láthatólag belemerült a gondolataiba, mert neki aztán nem tűnik fel a tekintet, ami egy ideje vizslatja már. Csak akkor rezzen össze, mikor Kornél a hajához. Meg is borzong tőle, ami még számára is fura, nem szoktak ilyen reakciók előtörni belőle. - Táncoljunk- vigyorogva nyújtja a kezét, ha a másik is belemegy, akkor együtt vegyék be a táncteret.
|
|
|
|
|
Reviczky Kornél
INAKTÍV
the big bad wolf
RPG hsz: 358
Összes hsz: 2108
|
Olivia - Nem kell megtagadnod magadat, azért vagyok itt, hogy ne ölj meg senkit. De nem végeztem valami jó munkát. Mintha ezt beszélték volna meg, vagy mégse? Innia kell, hiszen ez élteti, ez ad neki erőt, ettől lesznek a hétköznapok elviselhetőek, a probléma ott van, amik a létfenntartása mások életébe kerül. Ezért egyezett bele abba, hogy segít neki, bár amilyen csökönyös ez a lány, egy örökkévalóságig fog tartani, mire ezt megértetni vele. Egész biztos benne, hogy ez volt az, ami zavarta Oliviában, a halál szaga, ami állandóan körüllengte, most is körüllengi, de a kavalkádban kevésbé érdekli. Sok impulzus éri, bár legerősebben még mindig a szőkét érzi, de ez csak azért van, mert rá koncentrál. Emberi alakban nehéz egyszerre több helyre figyeli, tekintve, hogy van valami ami sokkal inkább leköti a figyelmét és ettől az egész csak még nehezebb lesz, ráadásul mégiscsak férfiból van, még akkor is ha valami mutálódott benne és szereti nézni a szépet. - Nem tartana vissza az, hogy lány vagy. Jelenti ki egyszerűen, és majdnem biztos abban, hogy ez igaz is. Bár lehet, hogyha ilyesmire kerülne sor, akkor a másodperc törtrészéig talán elgondolkodna, de ő könnyebben veszi észre a szemében a szörnyeteget, mint bárki mást, ez az egyik előnye annak, hogy pont vele van, ő is szörnyeteg. - Áhh, bűzlik, azért ennél válogatósabb vagyok. Egy pillanatra felhúzza az orrát, mintha fintorogna, de nem tud sokáig gondolkodni a témán mivel egy másodperc alatt a tömeg közepén találja magát. Tétován körbenéz, zene, szívdobbanás, alkohol és izzadságszag, gusztustalan. Tényleg élvezik ezt a koruk béliek? Nehezen tudja elhinni, főleg, hogy zene se épp az ízlésének való, túl monoton, és összezavarja, de azért megragadja Olivia csuklóját megfordítja, hogy háttal legyen neki, majd szorosan magához húzza, a kezei a lány csípőjén. Ahhoz képest, hogy nem szeret táncolni, egész jól csinálja, bár még mindig nem érti mi ebben az olyan nagy dolog. Miközben a zene ritmusára lépked az egyik kezével a lány egyik vállára dobja a hajzuhatagot, szabaddá téve ezzel a nyakát. Lehajol, végighúzza az orrát az Eridonos füle mögött, érezhetően borzong meg a hatására, hiszen mégiscsak ő egy vámpír, de most valamiért nem érdekli a dolog annyira.
|
|
|
|
|
Olivia Meyerson
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Kornél- Héj, egy szóval nem mondtam, hogy könnyű dolgod lesz, sőt..-tartja fel a kezét védekezően, mert neki feltett szándéka volt lebeszélni a rellonost erről, az már nem az ő baja, hogy nem sikerült. - Visszatáncolhatsz, ha akarsz... nem kötelezlek semmire- azért ezt hozzáteszi. Szeretné, ha Kornél tisztában lenne vele, van választási lehetősége, ha elege van gardedám szerepből, nem muszáj azt tennie, szövetség ide, vagy oda, a lány sejti, hogy ennek még meg lesz a böjtje. Talán a srác fel sem fogja, mennyit jelentenek neki a szavai, tényleg kuriózum az olyan eset, mikor nem kell arra figyelnie, mit, hogyan tesz, és ha valaki ezt még a szemére is veti, piszok jól esik neki. Persze, ő is utálja, hogy ahhoz hogy élhessen, másnak meg kell halnia, csak mert még nem elég erős ahhoz, hogy életben hagyja, de kezd belenyugodni ebbe. Elkönyvelte magát egy szörnyetegnek, elvégre az is, mégis a kis rész, mai megmaradt az emberből, mindig tiltakozik ez ellen, talán ez gátolja meg abban, hogy ne legyen olyan, mint a többiek. Nem szeretné az életét úgy élni ,hogy minden lépése után hullanak az emberek, azt se tudja megérteni, más fajtársa, hogy élvezheti ezt. - Nagyon helyes, a végén még ki találnám használni- forgatja meg a szemét mosolyogva, mert legyen akármennyire békeszerető, ha arra kerül a sor, a saját életéért azért küzd, és nem mindig tisztességesen. Persze nyugtatja a tudat, hogy Kornéllal még koránt sincsenek azon a szinten, valamiért nem is igazán szeretné összerúgni a port vele, főleg most, hogy tudja, ideig-óráig normálisan is tudnak állni egymáshoz. - Tiszta pillanatai se nagyon vannak- elhúzza a száját ő is, nem törődve a pillanat komikumával. Tényleg vicces, hogy ők ketten teljesen más szemmel vizslatnak egy-egy embert. Az, hogy Oliv esetében legalább is, nem a külső az első szempont, és nem is feltétlenül azért kezdene ismerkedésbe, amiért a korabeli lányok zöme. Még sose fordult meg a fejében, hogy összeszűrje a levet a vacsijával, mert a vacsi az vacsi, pedig fajtársai ezt is kitörő örömmel teszik. Aztán be is vetik magukat a tömegbe, és az eridonos talán egy pillanatig érzi azt, hogy egy a körülöttük lévők közül, de ez a pillanat hamar el is száll. Azért vicces, hogy egy külső szemlélőnek szemet sem szúr, hogy két veszélyes lény is jelen van, ha így lenne, vélhetőleg hamar kiürülne a helyiség. Önkéntelenül húzódik közelebb a rellonoshoz, már ha ez még lehetséges, mert a távolság így se nagy. Oliv kezdi elveszteni maga felett a kontrollt, így egy pillanat alatt kerül Kornéllal szembe, és még mielőtt a srác feleszmélhetne, túr a hajába, és tapad az ajkaira, hogy megízlelhesse őket. Az agya egy eldugott szeglete tudja, hogy ezt nem szabad, küzd is ellene, de nem sokat ér vele, mikor az eridonos nem hajlandó józanul gondolkodni. Egyszer ő is kiélvezheti a pillanatot, nem kell mindig azzal törődnie, mi lesz később. Az, hogy neki nincs szüksége oxigénre egy dolog, de mivel társának vélhetőleg van, kelletlenül szakítja meg a csókot, hogy aztán végigsimítva Kornél arcán, a szemébe nézhessen. - Sajnálom, ezt nem kellett volna- harap az ajkába, és még a fejét is leszegi, hogy leplezze a zavarát. Komolyan számít egy jókora kifakadásra, így lelkiekben fel is készül rá.
|
|
|
|
|
Reviczky Kornél
INAKTÍV
the big bad wolf
RPG hsz: 358
Összes hsz: 2108
|
OliviaNem az a táncolós fajta, sosem volt az. Legtöbbször kényelmetlenül érzi magát a tánctéren, olyan érzése van, hogy mindenki őt bámulja, hogy nevetnek rajta...lehetséges az ezek az érzések gyerekkorából maradtak meg, de még mindig erősen élnek benne, akárhogy is próbálja elnyomni. Itt viszont senki nem figyel rá, mindenkit valami más köt le, ráadásul sötét is van, csak a villódzó fények világítják meg őket egy pillanatra. A zene üvölt, a szövegét még csak véletlenül se érti, bár nem is biztos benne, hogy az egy-egy szó amit a hangfalakból szól egyáltalán értelmes összefüggő mondatot alkot, de nem is érdekli. Jelen pillanatban egészen más az, ami a leköti a gondolatait. Ő annyira próbál jó lenni! Minden erejével azon van, hogy megváltozzon, hogy méltó legyen arra, hogy szeressék, de egy-egy sötét gondolat mégis visszarántja. Hiszen ő egy szörnyeteg, soha nem élhet normális életet, még akkor sem, ha akarna, hiszen a természet körülményei megakadályozzák. Örökké titkolóznia kell majd, ha az emberek megtudják az igazat megint csak a társadalom peremére kerül, az egyéb problémái sem fognak soha elmúlni, csak elnyomni lehet őket. Gyógyszerek, a farkas pofája a pocsolyában, sikolyok, a dübörgő zene. Egy pillanatra egészen elfogja a hányingert amikor ismét feleszmél, hogy ő soha nem lesz normális, még akkor sem, ha belegebed. Még ha nem is lenne vérfarkas, még akkor is csak selejtnek minősülne. Már nem is hallja a zenét, a teste automatikusan lép valami ritmusra, egész egyszerűen elsötétül előtte a világ így esélye sincs észrevenni, hogy Olivia közben szembefordult vele. Ha magánál lett volna abban a pillanatban, lehet, hogy eltolta volna. De a csók egész egyszerűen kirántja abból az állapotból amibe saját magát lökte. A tüdeje megtelik oxigénnel és szinte reflexszerűen mozdulnak meg az ajkai. A karjait a lány köré fonja, lehajol hozzá, hogy mindkettőjüknek egyszerűbb dolga legyen, aztán egyszer az egész abbamarad. A lánykezei lehullanak róla és mintha mentegetőzne. Kornél azonban nem engedi el, a kezei továbbra is a lány csípőjén nyugszanak, kifújja a levegőt, megrázza a fejét, majd egy mielőtt még meggondolná magát, megemeli Oliviát, az egyik kezével tartja, hogy egy szinten legyenek és a szemébe tudjon nézni a másikkal végigsimít a gerincén majd a tarkójánál fogva közelebb húzza magához és most ő csókolja meg, erőszakosan, követelőzőn. Nem valami kedves mozdulat egyik sem, de hát, ez a vele jár.
|
|
|
|
|
Olivia Meyerson
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
KornélGondolatban keresi azt a valamit, ami elindította a lavinát köztük, de hát csak nem akar megkerülni. Nem érti, hogy vehetett ilyen fordulatot az egész vacsora, aztán már nem is érdekli. Most lehet hanyag, nem kéne folyton agyalnia, mit számít, mi lesz holnap nem? Látja Kornélon, hogy ő sincs jelen, legalább is szellemileg tuti nem, és elfogja a késztetés, hogy megtudja, mire gondol a srác. Az emberek kiismerhetőek, bennük szinte mindig tud olvasni, a srác itt előtte teljesen más tészta, kezdve azzal, hogy nem sorolható az emberek közé. Ha így lenne, biztos nem itt táncolna az eridonossal, hisz Oliv nagyon figyel arra, ne legyen mélyebb kapcsolata velük a szükségesnél. Néha még most is eszébe jut, milyen volt először felébredni, a kintről beszűrődő zajok, szinte széthasították a fejét, szédelgett attól, hogy mindent élesebben látott, azt hitte bedilizett. Aztán mikor a pofon érte, megijedt, falhoz kente a nőt, akit még csak eszébe se jutott bántani soha. Aztán ahogy csillapodni kezdett, egyre több mindent tudott. Drake sok mindent mutatott neki, látta milyenek azok a vámpírok, akiket az átváltozásuk után magára hagytak, és akkor kezdett el valami hála félét érezni a férfi iránt, mert ő is megtehette volna ugyanazt. Látta, hogy az emberek mennyire függővé tudnak válni a harapásra, hogy bármire képesek érte, tényleg bármire, na azt sorolta az eridonos a szánalmas kategóriába. Akkor nem hitte volna, hogy majd itt fog táncolni egy rellonossal, emberként sose jött ki jól velük, most meg már nem is nézi, ki melyik házban tartózkodik. Nem tudja, mi ütött belé, egyszerűen csak cselekedett, mintha nem is ő irányítaná a testét, hisz a szőkeség nem szokott csak úgy csókolózni, most mégis engedett a késztetésnek. Összeszorított fogakkal várja a kifakadást, de az csak nem akar jönni, ahogy a kéz se akarja elengedni a csípőjét. A lány megnyugszik, kis idő után, bár némi segítséggel, megint a szemekbe nézhet. De nem csodálhatja őket sokáig, mivel most Kornél ajkai kezdenek támadásba. Olivnak esze ágában sincs hadakozni, belenyög a csókba a hevesség hatására, és ugyanolyan hévvel viszonozza is. Élvezi, nem akarja, hogy vége legyen, sőt azt sem akarja, hogy megint vissza kelljen fognia magát, mert ez a szabadság az, amire szüksége van. Viszont tudja, hogy mihelyst visszatérnek a kastélyba, minden a régi lesz. - Addig hagyjuk ezt abba, amíg nem fajul tovább. Kornél, ostobaság, amit csinálunk- csak suttogja a szavakat, és még neki is fáj a tudat, hogy igaza van. Lehet, hasonlítanak, lehet, mindketten szörnyetegek, de Kornél egy vérfarkas, akit utálnia kéne. Bele se mer gondolni, nevelőapja mit szólna, ha tudná, nem épp menekülni akar a srác elől, sőt... sokkal inkább maradna mellette mindig. Tudja, hogy ezt csak azért gondolja, mert a rellonos előtt legalább nem kell megjátszania magát, jelen pillanatban mégis azt érzi, senki mással nem lenne szívesebben, még Trissel sem.
|
|
|
|
|
Reviczky Kornél
INAKTÍV
the big bad wolf
RPG hsz: 358
Összes hsz: 2108
|
OliviaJó ideig nem foglalkozik semmivel. Egész egyszerűen belefeledkezik a csókba és minden pillanatát megbecsüli. Nem kell felesleges gondolkodnia, aggódnia és problémát kreálnia. Mert az agya a nap minden percében ezt teszi, akaratlanul is mindig mindenben a hibát keresi, hiszen valahol ő maga is egy hiba. Hiba az, hogy akkor éjszaka életben maradt, sokszor kívánta bár meghalt volna. Az egész lénye természetellenes és ez átitatja a mindennapjait, de a legtöbbször megtud vele birkózni, csak másra kell fordítani a figyelmét, vagy a kelleténél egy kicsivel többet kell bevennie a csodabogyóból, ez attól függ mikor milyen hangulata van. Most viszont egészen addig csókolja Oliviát ameddig a lány el nem húzódik. Kornél összevonja a szemöldökét és hallgatja a lány szavait. Ő azért ezt nem vette ennyire véresen komolyan. De úgy tűnik, talán ismét félreértették, nem ez lenne az első eset. Azt hitte, jól tudják magukat érezni, tetszett neki a lány és ha nem cipelnék a saját batyuikat akkor talán esélyük lett volna egy szép estére, de ha nem hát nem. Ő biztosan nem fogja erőltetni a dolgot. - Kérlek. Mondja szívélyes hangon, miközben leteszi, és egy lépés tesz hátrafelé, jelezvén, hogy neki igazán mindegy. A zsebébe süllyeszti a kezeit, sem a tekintetén, sem az arcán nem látni semmiféle érzelmet, mert valójában nincs is. Ha Oliviának ez a szíve vágya, akkor hát megkapja, ő biztosan nem fog sem kiakadni, sem pedig erőszakoskodni. Egyszerűen csak megvonja a vállát, és felteszi a kapucnit a fejére. - Kint megvárlak, ne csapolj meg senkit, ha lehet. Nem kiabál, tudja, hogy ha normál hangerővel beszél, az Eridonos akkor is tisztán fogja hallani minden egyes szavát. A következő pillanatban pedig már meg is fordul és ügyesen eloldalaz az emberek között a kijárat irányába. Követi a friss, hűvös levegő illatát, ami józan gondolatokat ígér neki. Amint kiér, rögtön tudatosul az agyában mennyire büdös volt odabent, és meleg. Magán érzi még azokat az embernek a szagát is, akik véletlenül érintkeztek vele, undorító. Kicsit odébb sétál a bejárattól, közben előveszi a cigiért és az öngyújtóját és egy laza mozdulattal rágyújt. Ráérősen füstöl, hiszen sehová nem siet.
|
|
|
|
|
Olivia Meyerson
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
KornélNem tervezte ő, hogy így belebonyolódnak egymásba, sőt semmit nem tervezett. Naivan azt hitte, csak megvacsorázik, és ennyi, végtére is, sose ápoltak olyan jó viszonyt Kornéllal, hogy ilyen kimenetele lehessen a dolognak. Mégis élvezi a kialakult helyzetet, egészen odáig míg az agya ésszerűbbik fele meg nem győzi arról, hogy ez nem helyes. Egyszerűen képtelen rá, hogy olyat tegyen az ellenségével, mai bekövetkezne, ha nem állnak le. Tudja, hogy Drake senkit nem utál jobban náluk, azt ugyan nem tudja, miért, de nem is fontos. A nevelőapja minden másnál elsőbbséget élvez, és az eridonos tudja, hogy ha megtörténne, nem tudna utána a szemébe nézni, mégis csak a férfinek köszönheti, hogy még él. Senkinek nem hálásabb nála, és nem áll szándéka arcon köpni azzal, hogy olyat tesz, amit kifejezetten tiltanak neki. - Kornél- nyúl a srác csuklójáért, mikor az leteszi. El akarja mondani neki is, szeretné, ha a srác tudná, nem miatta van, mert ha nem lennének ezek a kellemetlenségek, biztos nem állítaná le. De nem tud megszólalni, így el is engedi a kezét, és hagyja, hogy a másik kimenjen. Oliv a mosdó felé veszi az irányt, hogy gyorsan valami normális külsőt csiholjon magának, de közben az agya folyamatosan zakatol. Rosszul érzi magát, nem is tudja, miért. Csalódott, és ha nem tartaná magát, tuti még sírna is, de azok az idők hála égnek elmúltak. Még a tükörképe se tetszik neki, pedig mondhatni már megbarátkozott vele. De nem azt látja, mait szokott, nincs az a csillogás a szemében, ami általában mindig, ami élővé teszi, jelenleg tényleg inkább látja magát egy halottnak. - Francba- sóhajt fel, majd ront is ki az ajtó, mielőtt az elszántsága köddé válik. Arról volt szó, hogy ma jól fogja érezni magát, és feltett szándéka, így kiérve a klubból, egyből meg is leli Kornélt. Pillanatok alatt terem előtte, nem érdekli, ki látja. A falnak passzírozza a rellonost, hogy annak még véletlenül se legyen ideje ellenkezni, majd hevesen kap is az ajkai után. Beletúr a rellonos hajába, nem igazán érdekli, mit tesz. - Azt mondtam, hogy nem kellene.... azt egy szóval se említettem, hogy nem szeretném- pár centire válik csak el az ajakaktól, hogy felnézhessen Kornélra, úgy motyogva a szavakat, tudja, hogy nem kell ordítania, a másik így is megérti, ha akarja.
|
|
|
|
|
Ombozi Noel
INAKTÍV
Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
|
Székesfehérvár
~ Michelle drágám és kedves családom, avagy az első lány otthon.
A könyvtárban való egymásra találás nem is csúcsosodhatott volna ki annál szebben, minthogy másnap kora hajnalban a fiatalok már vonaton zötykölődtek az Ombozi család otthona felé. Noel még előző este bagollyal üzent haza, hogy érkezésére plusz egy fővel számítsanak. Az nem érdekelte különösebben, hogy ehhez az otthoniak mit fognak szólni, valószínűnek tartotta, hogy édesanyja kitörő örömmel fogja fogadni mind fiát, mind az első szerelmet, akivel ő hazalátogat. Elegáns, fekete ingbe bújt, és erős illatot fújt magára, aztán egy utazótáskába pakolt néhány dolgot. Nem tudta, hogy mégis mit vigyen haza, ahol mindene megvan, mégsem akart üres kézzel hazatérni, így pár könyvet, és pólót pakolt a táskába, majd a klubhelyiségben megvárta nehézbombázó barátnőjét, hogy kéz a kézben, szerelmesen andalogjanak ki az állomásra. Noel biztosította Michellet arról, hogy szülei kedvelni fogják, Sára valószínűleg otthon sem lesz, a két kisebbik lánnyal pedig ne törődjön, mert felesleges. A vonatúton végig egymással foglalkoztak, fekete humorú vicceken nevettek, és a fiú azt is elmesélte, hogy miképpen ásott ki egy ötszáz éves kardot a határmenti temetőben. Egymás fülébe duruzsoltak, tekintetük percekig csak a másikéban vesztegelt, hogy éhező ajkaik végül forró csókokban érjenek össze. Noel le sem vette kezét a lány vékony combjáról, folyamatos volt kettejük között a kontaktus, a hangos nevetések, az intenzív flörtölés. Elérte őt a szerelem, és ha ezt egy aprócska lénynek is köszönhette, végtelenül hálás volt érte. Michellenél szebbet nem hordott még hátán a Föld, és az a magabiztosság, ami abból áradt, ahogy a lány szépségét tudatosan kezelte, a végletekig fokozta a fiú vágyálmait, s ébredező kíváncsiságát. Az út gyorsan telt el, az egyszeri átszállás után szinte azonnal szállhattak is le.
- Szerintem apám fog értünk jönni autóval - mondta a lánynak, miközben lesegítette őt a vonatról. Bőröndjét megfogta, hogy neki ne kelljen semmivel sem bajlódnia, csak arra figyeljen, hogy ilyen csinosan, és vonzón tipegjen mellette. A rellonos fiú ajkait beharapva nézte a rájuk eső pillantásokat, a férfiak Michellet mustráló tekintetét, és arra gondolt, hogy ha most féltékenységében nem végez senkivel, akkor soha sem fog. A lány gömbölyű feneke billegett előtte, ahogy az állomás pihenőrészén áthaladtak, és fütyülnie kellett elégedettségében. Hihetetlen, kész tébolyda. Ezt a lányt megkapni furcsamód egyszerre gyönyör, és veszett érzés. Féltékenysége csillapíthatatlanná válva ült ki tekintetére, ami a többi hímre nézve fenyegető volt.
Ahogy kiértek a napsütötte parkolóba hamar meglátta fekete BMW-jüket, ami bár mugli találmány volt, tagadhatatlanul imádta. Apja és anyja helyett Sára szállt ki a volán mögül, amitől Noel izgatottságában gyorsuló szíve először kihagyott egy ütemet. Nem hitt szemeinek, csak amikor a lány már a nyakában volt. Túl régen látta testvérét ahhoz, hogy ne örüljön neki hangosan. Sára barátságosan üdvözölte Michellet, majd gyorsan a hátsó ülésekre tessékelte a párost azzal az indokkal, hogy otthon nagy készülődés fogja fogadni őket, és sietniük kell. Nagyjából húsz percnyi, jó hangulatú, egymás szavába vágva beszélgetős út után Sára leparkolt a házuk előtti füves területre.
Odabent huhogás, sikítás, és örömkönnyek várták a fiatalokat, Noel anyukája nemcsak fiára, de Michellere is ráborult, hogy mellére szorítva őket könnyek között örvendjen boldogságuknak. Apja a háttérben maradt, két kisebbik húga pedig az asztalt készítették ebédhez. Noel szótlanul hagyta a családnak, hogy mindenki saját módján örüljön nekik, majd már az asztalnál mutatta be a leggyönyörűbb sárkányleányt kis családjának.
- Háztársak vagyunk, de elhihetitek nekem, hogy az iskola legjobb nője lett vele az enyém - vigyorgott apjára, majd az oldalán ülő szőkére. Apja gazdasági, s politikai témában társalgott fiával, míg a többiek Michelle szüleiről, testvéréről, róla, és persze Noelről kérdeztek. Mindent tudni akartak, igazi női pletyka indult világnak az asztal túlsó végén. A fiú addig elmesélte édesapjának saját nézeteit, miközben a mugliknál közelgő szavazásra is kitértek. Az ebédből bőségesen fogyott, a család elmondása alapján sokkal jobb ízűt ettek így, hogy együtt voltak. Miután mindenki befejezte az ebédet, édesanyja és a kisebb lányok elpakolták a maradékot, s a tányérokat, Sára pedig londoni dolgairól mesélt.
A délután további része is kellemes családi idillben telt, a fiú régen érezte már magát ilyen jól, és önfeledt boldogságban. Michellet körberajongták a lányok, és ahogy ő látta apja is közeledni próbált. Kérdezgette őt a szülei politikai nézeteiről, és a galleon árzuhanásáról, amit személy szerint nem tud hova tenni. Noel csak mosolygott a háttérben, és néha búbon csókolta szőke kedvesét.
- Jól érzed magad? - kérdezte tőle este, zuhanyozás után. Végre kettesben lehettek szobájában, ami a rellon színeiben pompázott, tele mozgó kviddicses plakátokkal, és tűzokádó sárkányokkal. Polcai roskadoztak a nehéz könyvek súlya alatt, seprűi a sarokban álltak, a szekrények, és tárgyak rendezett küllemben várták haza régen látott tulajukat. Kétszemélyessé varázsolt ágyára dőlt, és a lány szőke tincseivel játszadozva húzta őt magához. - Gyere már ide, egész nap azt vártam, hogy végre este legyen.
Michelle jókedvűn bújt a fiúhoz, aki nem volt rest további okokat adni a jó hangulatnak.
7 nap múlva
Kipattanó szemeiből dörzsöli ki a csipát, közben felül az ágyon, s mint minden hajnalban, most is hamar öltözködni kezd. A belül alvó lányt eddig felébresztette reggelente, hogy együtt nézhessék, amint felkel a Nap, de most nem érzi rá a késztetést. Mintha valami az éjszaka alatt megváltozott volna. Ránéz a döglesztő testre, aztán érzelmeit keresve nyúl egy cigaretta után. Kisétál szobájából, és egy létrán felmászik a padlásra, hogy az ablakon át a tetőre ülhessen ki. Még hűvös van, és a Napot ő ma is megelőzi. Rágyújt a dohányra, és az elmúlt egy hétre gondol. Nem élt át még ehhez hasonló egyetlen érzelmet, és fizikai megvalósulást sem, mint amit eddig Michelle neki ajándékozott. Lyrát sem tudja hozzá hasonlítani, mert annak a kapcsolatnak még csak esélyt sem adott. De most mégsem úgy dobog a szíve, mint ahogy a könyvtár óta járt. Mellkasára szorítja tenyerét, és hosszasan engedi érezni a dobbanásokat. Végül megrázza a fejét, és a rózsaszín sugarakra emeli pillantását. A tüdejébe érő füst nyugtatja testét, a színek közben elméjét élénkítik. Talán csak fáradt, vagy megfázott, és azért vannak ilyen gondolatai. Nincsen semmi baj.
|
|
|
|
|
Michelle Angelique Saint-Venant
Auror, Bogolyfalvi lakos
III. Az Uralkodónő
RPG hsz: 309
Összes hsz: 2168
|
SzékesfehérvárNoel édesem és családja Minden a könyvtárban kezdődött, amikor az a szárnyas szörnyeteg eltalálta a két fiatalt. Őrült szerelem dúlt közöttük, amely fellobbant és nem akart kialudni. Nem vesztegették az időt, azonnal Noel otthonába indultak, mint egy kis gerlepár. Michelle olyan izgatottan készülődött reggel, mint még soha. Hiszen a szerelme szüleivel fog találkozni! Elegáns inget vett fel, természetesen női kiadásban, melynek felső gombját szabadon nyitva hagyta, hozzá egy feszes csőfarmert, egy magas sarkút, mely feketén virított lábain és végül a kedvenc karpereceit. A bőröndjébe mindent bepakolt és még így sem volt nagy a csomag. A lehető legízlésesebben szexis cuccok lapultak a táska alján, úgy rohant ki párjához, hogy mielőbb elindulhassanak. A vonatút kifejezetten kellemes telt, végig összebújva, csókokat váltva, beszélgetve közeledtek a célállomás felé, s az idő csak úgy repült. Mire észbe kaptak, már ott is voltak Fehérváron. - Kicsit izgulok – suttogta, de válaszra már nem maradt idő, szálltak is le a vonatról. A kíváncsi, vagy épp kéjenc tekintetek jártak Michelle csípőjének vonalán, dekoltázsa mentén, vagy épp szőke, zabolátlan tincseit méregették. Hozzászokott? Igen. De még így is érezte, ahogy kedvese féltékenyen tekint végig minden hímneműn, aki csak rá mer pillantani. Hát nem édes? A napsütésbe kiérve Noel egy fekete BMW-hez vezette, ahol egy lány ugrott a nyakába. A hangos köszöntés megmosolyogtatta Michelle-t annak ellenére is, hogy alaphelyzetben forgatná a szemét és csípős megjegyzéseket tenne. Aztán hipp-hopp, már a hatalmas ház felé tartottak tántoríthatatlanul, közben elejtett információmorzsákat csipegetett össze, miszerint nagy lesz a fogadóbizottság. Hát így is lett. Noel anyja végtelen kedvességgel és kitörő örömmel fogadta a szőkeséget, no meg persze a fiát, nem győzte hangoztatni, mennyire odavan azért, hogy Ombozi végre talált magának egy lányt, ráadásul nem is akármilyet! Az ebéd is kellemesen telt, míg a családfő üzleti dolgokról tárgyalt párjával, addig Michelle-nek olyan kérdésekre kellett válaszolnia, melyekbe rendre belepirult. Ezt leszámítva illedelmesen felelt, szépen sorban a felmerülő dolgokra, megerősítette a szülőket és rokonokat, ő bizony él-hal Noelért. Így is volt, de ezt le sem tagadhatta volna. A délután és este szintén családias hangulatban telt, ami a lány számára teljesen új volt. Köztudottan ramaty a kapcsolata a szülőkkel, így egész gyermekkorában csak Mihaelre számíthatott és ez fordítva is igaz volt. A nővéreik is aranyosak voltak, de sosem volt az igazi az a kapcsolat. Nem csoda, hogy ez az idilli kép letaglózta és ámulatba ejtette őt: máshogy is lehet, nemcsak feszengő tekintetekkel, elfojtott indulatokkal, gyanús méregetésekkel és fájdalmas szavakkal. A sok mosoly a szerelem mellett az ő szívét is örömre fakasztotta, így hát kijelenthetjük, ezt megköszönheti a szárnyas galádnak. Végre olyan családot láthat, amilyenre mindig is vágytak ikrével. Eközben persze Noellel néha váltottak egy-egy titkos érintést, fejbúbra adott csókot, de ez ott és akkor elég is volt. Az este közeledtével végre visszavonulhattak, így Michnek alkalma nyílt lezuhanyozni és kicsit rákészülni az estére. A szobába belépve falatnyi hálóingében mászott be a fiú mellé az ágyba. Szép szoba volt, mindenhol színek és tárgyak emlékeztettek arra, hogy a Rellonból szöktek most el, a zöld szín dominált a helyiségben. - Nagyon jól éreztem magam – mosolyodott el, majd hagyta, hogy magához ölelje. Az éjszaka további részében nem beszélgettek, de nem is volt rá szükség. 7 nap múlva Csend. Az egész szobában csend honolt, mikor Michelle óvatosan kinyitotta szemeit. Aztán feltámaszkodott és fáradtan körülnézett, de nem látta Noel, ráadásul nem is érezte annak hiányát. Nagy nehezen felült és törökülésbe húzta a lábát, majd végigjáratta szemét a falakon és tárgyakon. Nem érzett semmit. Az elmúlt egy hét olyan érzésekkel volt tele, amiket soha nem hitte, hogy megtapasztal, most mégis, hogy túlesett rajta, nem bánta meg. Közel sem éreződött az a hév, ami eddig hajtotta, nem érzett fájdalmat, hogy nincs mellette a fiú, de még csak ürességet sem. Mintha minden visszaállt volna a régi kerékvágásba. Egyetlen éjszaka alatt elvágtak egy zsinórt, ami elérhetetlenül eltávolodott, majd egyszerűen végképp eltűnt. A lány idegesen túrt bele hajába. Itt vannak Noel házában, a szülők már magukban a lagzit tervezgetik, a vizsgák már megkezdődtek és itt csücsül Ombozi ágyában, miközben baromira nem érez semmit. Gondolkodás nélkül a táskájáért nyúlt, hogy kivegyen belőle egy farmert, egy pólót, majd magára kapja a tornacipőjét. A cigijét zsebre vágta és a padlás felé indult, mert tudta, hogy a másikat ott találja. Beszélne kellett vele, mielőbb. Talán még nem késő. A helyiségbe szinte nesztelenül nyitott be, majd behajtotta maga mögött az ajtót és a félfának támaszkodva kattant az öngyújtó. Figyelte a neki háttal lévőt, de még nem tudott megszólalni. Ezeket a dolgokat nem lehet csak úgy kimondani. Aztán szívott még egyet a dohányból és belekezdett. - Nem tudom, mi volt ez az elmebeteg egy hét, de eltűnt. Nem dobog hevesen a szívem és nem érzem, hogy ugyanolyan lenne minden, mint volt. Noel, én… - és megakadt. Nem tudta kimondani azt a bűvös szót. Sajnálom. Nem értette, hogy jutottak idáig, de ha nemcsak ő érez így, akkor nem kell tartania a szavak súlyától, nemde? Talán csak valami trükk áldozatai voltak, de ezt ilyen kegyetlenül kimondani… Főleg azok után, amilyen kedvesen itt bántak vele. De nem volt más választása. Muszáj volt kimondania. - Szerintem menjünk haza és felejtsük ezt el. Valaki megtréfált minket. Jól éreztem magam veled, a családod tündéri, de én nem vagyok idevaló. Sem melléd való. A legkorábbi vonattal ma visszautazom. Az lesz a legjobb, ha egy ideig most nem találkozunk – halálos nyugalommal szívott bele a cigijébe, a keze mégis remegett. Talán mégsem volt olyan higgadt, mint gondolta, vagy szerette volna. Most merre tovább innen?
|
|
|
|
|
Ombozi Noel
INAKTÍV
Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
|
Székesfehérvár
~ Michelle drágám(?), és kedves családom
Az a néma üresség, ami a tetőn ülve tölti el akkor sem múlik, amikor meghallja a lány közeledő lépteit. Tudta, hogy amint felkel utána fog jönni, de most képtelen bármit is mondani neki. Bár érzi illatát, és halk szuszogását is hallja - pontosan úgy, mint az elmúlt egy hét során oly közel magához, nem fordul hátra, egyelőre nem akar a szemébe nézni. Helyette is szóra nyitja viszont ajkait Michelle, de amit mond csak megdöbbenést okoz, ami után csalódottan fordul a cigarettára gyújtó lányhoz.
- Ne mondd, hogy sajnálod - emeli fel kezét intő szándékkal, mert már számít arra az utálatos szóra, amit ő is használt egyszer, pedig tudta róla, hogy csak fájdalmat idéz a másikban. Michelle szívéből tehát nyomtalanul tűnt el minden ami kettejük között történt, és ő sem találja sajátjában azt a közel tíz napot, most mégis remegés fut végig testén. Végighallgatja a másik gondolatait, a megváltozott hangszínen közölt tényeket, majd visszamászik a tetőről, egyenesen Michelle mellé, hogy egészen közelről válaszolhasson.
- Én drágám, itthon vagyok - suttogja a hideg kék szemekbe nyugodtságot erőltetve saját magára. - Te pedig nem mész sehova, az biztos. Velem lehet játszani, de a családommal nem. Itt maradsz addig, ameddig eredetileg terveztük, és az oldalamon húzod ki ezt a maradék két napot, hogy aztán egymás kezébe kapaszkodva szálljunk fel arra a vonatra, ami idehozott minket. Értve vagyok? Egyébként meg mi az, hogy jobb, ha egy ideig nem találkozunk? Normális vagy te?!
Nem vár választ, idegesen indul vissza a szobájába, hogy felöltözzön, és elvégezze a reggeli rutint. Feszülten vágja be a padlásajtót, nem gondolván arra, hogy a házban rajtuk kívül még mindenki alszik. Szekrénye ajtaját is csapkodja, de nem tudja, hogy mi idegesíti jobban: a veszteség vagy, hogy ez neki fáj.
Talán így kapja vissza a sorstól, amit Lyrával tett. Vannak mondák, melyek arról regélnek, hogy mindent mit teszünk, egyszer végül visszakapjuk, s még gondolataink is visszaszállnak ránk. Fekete pólót húz, és farmert, aztán pálcáját felkapva robog le az emeletről. A régi lépcsősor minden lépte alatt fájdalmas nyikorgással jajdul fel, hogy amint leér, minden hangja elhaljon. Rettenetesen érzi magát, mintha valami egészen cudar betegséget kapott volna el, vagy valódi, hosszan tartó kapcsolata ért volna most véget. Az ebédlőasztalnál töltött több percnyi kanállebegtetés után aztán feláll, és visszasiet a padlástérre, hogyha ott találja még a szőke lányt, megragadva őt fájdalmat okozzon neki. Szorítja vékony karjait, és dühösen néz szemeibe, had lásson ő is igazán bele az övéibe.
- Fáj?! Mert nekem igen. - mondja hangosan, kipiruló arccal. - Valódi érzelmeim voltak irántad, és ha játék is volt az egész, nem felejtettem el. Érzem idebent, érted?
Egyik kezével elengedi Michelle karját, és saját mellkasa felé mutat. Nem hiszi, hogy azzal, hogy bántja a másikat, közelebb kerül hozzá, de hát ilyen az, ha az ember nem kezeli túl jól az ilyesfajta helyzeteket.
- Szerintem te hazudsz. Menekülni akarsz, csak tudod én a Rellonban is ott vagyok, és utolérlek - mondja mind hangosabban, saját magát is biztatva azzal, hogy igaza lehet, és Mich is érzi mindazt, amit ő. Képtelen volna tiszta aggyal elviselni azt, ha csalódnia kellene, mert talán már Cupido előtt is érzett valamit, ami most szaporán járja át szívét.
- Árnyékot vetsz a szívemre.
Nincs több, mit mondhatna, másik kezét is ellazítja, és maga mellé engedi. Lesüti szemét, aztán lebiggyeszti ajkait is. Kiül arcára a keserűség, a düh és fájdalom keveréke, minden, amit eddig egyszer sem engedett ki. Úgy érzi, hogy nem lesz több szép napja, s ezzel a pár nappal talán véget is ért minden ami szép lehetett.
|
|
|
|
|
Michelle Angelique Saint-Venant
Auror, Bogolyfalvi lakos
III. Az Uralkodónő
RPG hsz: 309
Összes hsz: 2168
|
SzékesfehérvárNoel és a ház üressége Csend fogadta. De nem is bánta, mikor belépett, csak várta, hogy valami isteni erő megszólaljon helyette, elmondja, amit el akar, igazságot tegyen és túlessen ezen az egészen. De sajnos az élet nem megy ilyen könnyen, kegyetlen és vérszomjas, a leggonoszabbak pedig mindig az őszinte emberek. Széttörik mások álmait, szívét és jövőjét egyetlen apró szóval, vagy mondattal, de nekik ez a dolguk. Michelle is az őszinte kategóriába sorolható, sosem okozott számára nehézséget az igazság mások szemébe vágása, most mégis rossz érzés fogja el, mikor szóra nyitja száját. Noel intése is meglepi, de ha akarná sem tudná úgy befejezni a mondatot. A gondolatmenetet azért még befejezi, a várt hatás pedig megtörténik. A fiú ráemeli tekintetét, a lány ereiben pedig kis híján megfagy a vér. Ahogy közeledik felé, szívesen kihátrálna, de sem a büszkesége, se a merészsége nem engedi ezt. Ha már belekezdett, be is fejezi. Csakhogy a válasz meglepi és a döbbenet valószínűleg arcán is mutatkozik. Noel egyértelműen dühös. Pedig őt is átverték, nem? Ez az egész csak varázslat műve volt, akkor meg miért ez a heves reakció. Nyitná a száját, hogy válaszoljon neki, de akkor elmegy mellette és bevágja az ajtót. Michelle-t sem kell ám félteni, pillanatok választják el, hogy eldurranjon az agya, de ahelyett, hogy utána üvöltene, csak magában motyogja végig a választ, villámló, jeges kék tekintettel. - Nem vagyok a bábud. Akkor megyek el innen, ha majd nekem úgy diktálja kedvem. Egyébként pedig teljesen felesleges ez a kirohanás, normális reakció, hogy miután beszerelmidrogozva idáig hurcoltam magam, utána a magamhoz térésemkor el akarok tűnni a fenébe. A francba… - hangja alig hallató, a fiút sem fogja már elérni, de ha magában tartja, megpusztul. Megvárta, míg a szobaajtajuk becsapódik – ekkor jött csak igazán jól, hogy Noel ideges -, majd leosont és minden holmiját berakta a bőröndjébe, amit elhozott, majd a táskát a fal mellé állította. Gyorsan végzett, így felment a padlásra újra, hogy szívjon egy újabb cigit. Az ideg majd megölte, legszívesebben megfojtotta volna az első szembejövőt, így nem csoda, hogy kezében kést forgatott. Aztán kivágódott a padlásajtó és Ombozi dühödten ragadta meg Michelle mindkét kezét, jó erősen megszorítva. A finom kezekből egy pillanat alatt hullott ki mind a kés, mind a cigaretta. Fel sem fogja a hallottakat, így mikor a fiú vasmarka lekerül a lányéról, egyszerűen pofon vágja, majd kezével becsapja a padlásajtót, de ő maga a helyiségben marad. - Szerinted nekem nem esik baromi rosszul?! – az addigi kellemes hang, üvöltéssé változik. Az egész padlás visszahangzik. Mich még soha életében nem üvöltött senkivel. Soha. – Azt hiszed azzal, hogy idekötsz, majd könnyebb lesz neked? Mert nem! A következő két nap egyenes szenvedés lesz, amihez nem tudok és nem is akarok jó pofát vágni! – a hangja betölti a teret, Noel valószínűleg megdöbbenhet a mindig higgadt, halk szavú lányon, aki jelenleg épp állati módon kel ki magából. Felbőszített vadként támad csak úgy, mint társa, bár az elhangzott szavak eljutnak a tudatáig és a szívéig is, de kényszeríti magát az ellenállásra. Nem hajlandó. Nem, ha belehal sem. - A menekülés nem az én asztalom. De ami kettőnk között történt, az nem természetes úton kezdődött, hanem valami nyomorult bájitallal, vagy tudom is én! Szerettem veled lenni! – fakad ki, majd széttárja karjait. – De ez nem ilyen egyszerű. Én nem egy belőtt szerelmes akarok lenni, sőt, tudod mit? Semmilyen sem. De ha úgy hozza a sors, akkor azt akarom, hogy valóban én kezdjem el ezeket az érzéseket érezni. Itt belül – szívére mutat egyenesen és a szemkontaktust végig tartja. Kemény a lány, magához is és Noelhez is. De most képtelen tisztán gondolkodni. Egyszerűen nem megy. – Az érzéseim az emlékekből fakadnak. És a tieid is. Nem azért érzed azt, amit, mert a sors hozta így, vagy mert tényleg ez lett a vége. Hanem mert együtt töltöttünk egy hetet – a kimondott szavak szinte visszhangoznak az üres térben, közöttük lebegve, egyre csak növelve a feszültséget. Az utolsó fiú által kiejtett mondatok pedig végképp felteszik az i-re a pontot. Michelle szeméből sugárzik a sajnálat és a lemondás. Neki ez kevés. Eddig egyetlen embert szeretett, de ahhoz nem volt szükség segítségre. A szíve választotta. Noelt viszont nem. Lehet, ez később változna, de ehhez idő kell, sőt, annál is több idő. Ami most, jelen pillanatban nincs nekik. - Nézd. Szeretnék hazamenni. Megértem, hogy a szüleid miatt aggódsz, de megmondjuk, hogy vizsgáink vannak, sietnünk kell haza. Ami pedig ezt illeti… - ezzel célozva kettejükre – Szerintem egyelőre hagyjuk. Én erre most képtelen vagyok. Ez nekem sok egyszerre. Nem tudom, hogy az idő mit fog hozni, de jelenleg nem vagyok képes komoly érzéseket táplálni senki iránt. Megrémített az elmúlt pár nap, talán ha csitul ez az egész, beszélhetnénk újra. De most nem megy – a bűvös szó továbbra is ott lapul benne, de nem bírja kimondani. A hangja immáron nyugodt, némileg csalódott, de határozott. A tartását lassacskán visszanyeri és lehajol a földön lévő késért, majd megint forgatni kezdi, miközben a másik válaszát várja. Nehéz ügy.
|
|
|
|
|
Reviczky Kornél
INAKTÍV
the big bad wolf
RPG hsz: 358
Összes hsz: 2108
|
OliviaRáérősen szívja a cigijét, hiszen nem siet sehová, nem mérges nem ideges, leginkább üresnek titulálná magát. Hiszem nem érez semmit, ő az a fajta aki nehéz megmozgatni, eddig egy embernek sikerült igazán, de ő túl jó hozzá. Miért jut ez most az eszébe? Szabad kezével az orrnyergét kezdi dörgölni, legszívesebben morogna, de mivel néhány méterre tőle egy párocska lelkesen "beszélget" inkább visszafogja magát, helyette inkább csak a fogát csikorgatja, szórakozásképp. Néhány másodperc teljesen kiesik neki, mintha látná maga felé futni a szőkét a következő pillanatban pedig már ők is ugyanazt csinálják, mint néhány méterre tőlük a párocska. A szabad kezével végigsimít a lány oldalán, csak a miheztartás végett. Maga sem tudja, miért teszi ezt, mert nem érez semmi különöset a lány iránt, mégis valami mintha egymáshoz kötné őket, talán az, hogy mindketten szörnyek, hogy mindketten rosszak, Oliviában nem tehet kárt, nem úgy mint...benne. A gondolatra elhúzódik, lazán szív bele a cigijébe, majd elpöcköli a csikket és oldalra billentett fejjel figyeli a lányt. - Felesleges az érzelgősség, mást szeretek. Nyögi ki nagy nehezen, a keze ökölbe szorul, még fel is horkant. Legszívesebben beverné a falat, aminek most nekitámaszkodik. Addig ütné, ameddig az egész düledező romhalmaz össze nem szakadna. Miért nehezíti meg a saját dolgát? Fintorogva nézi a lány, fél attól, hogy mi lesz a reakció, mert úgy érzi, az ő hibája az egész. Hiszen ő adott neki félreérthető jeleket, de a lényeg még most sem változott. Olivia csinos, és szabad és szörnyeteg, akárcsak ő. A szerelem, a normális élet számukra lehetetlen, hát miért szenvedteti magát? Miért ne lehetne szimplán csak, hogy jól érezzék magukat együtt, kötöttségek nélkül? Fogalma sincs, hogy mit akar, a gondolatok kergetik egymást a fejében, úgy érzi, megőrül tőlük. Soha nem gondolkodott sokat, inkább az ösztöneire hallgatott, azok soha nem hagyták cserben. Féloldalas mosoly húzódik a szájára, nyom egy csókot a lány szájára és körbepillant.
|
|
|
|
|
